A magyarok őshazája

A magyarok őshazája

Appendix

Egy alternatív javaslat a genezis vizsgálatára

2022. november 30. - nakika

Nyelvészeti hozzáállásom a magyar etno-, és glottogenézishez egy újfajta megközelítés, amelynek alapja bizonyos – tudományosan eddig el nem fogadott – axiómák használata. Ezek a következők:

  1. Alapnyelvi axióma
  2. Szilágyi-féle gyökér axióma
  3. Agenetikus axióma.
  4. Csáji-féle tölcsér axióma

Bővebb változata:

  1. Nincs a magyarnak egységes alapnyelv őse, ennek beszélői nem szétvándorlással hoztak létre rokon nyelveket. Ez az "Egy nép -- egy nyelv" elv elutasítása. Például ha a sztyeppei ősi lingua francák maradványa fennmarad és önálló nyelvé válik. A nyelvszövetség-elmélet figyelembe vétele.
  2. Nincs őshaza, mert több gyökerű, több helyen, egy időben élő etnikumok utódai hozták létre a magyarságot. Lásd a 3. ábrát: Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói c. tanulmányában.
  3. A nyelvi rokonság értelmezését bővíteni kell a nem származási nyelvrokonsággal. A nyelvi hasonlóságok a nyelvek érintkezése során is kialakulhatnak. (Hasonlatos a humán házassági rokonsághoz). Ez a születés axiómája. Az osztódásos szaporodás (mitózis+mutáció, nyelvek szétválása) mellett létezik az ivaros szaporodás is. (Kontaktusnyelvészet)
  1. Fel kell tételezni, hogy lehetségesek olyan körülmények (tölcsér), amelyek az egymással affinitást mutató nyelveknek, etnikumoknak az uralkodóvá válását, tömbösödését elsődleges szemponttá teszik. Tölcsér effektus. Lásd: Csáji László Koppány: Túl a genetikán és az evolucionista modelleken. A korai magyarság népességtörténeti vázlata (tölcsérek, sziták és buborékok). Napút, 2020. december. 17. o. A nyelvek higanycseppek egyesüléséhez hasonló viselkedése.

 

A nyelvcsaládok egy alapnyelvből alakultak ki, majd tagjai egymás mellett illetve egymástól távolabbra elszakadva fejlődnek. Ábrázolásukra a nyelvfát és a hullámelmélet nyelvtérképét használják, illetve próbálkoznak a kettő összevonásával is. E mellett létezik az un. Trubeckoj-féle  nyelvszövetség-elmélet, amely szerint nem szükségszerű, hogy feltételezzünk egy kis csoport által beszélt alapnyelvet, amely a  szétvándorlás során válik szét leánynyelvekre. Hosszú ideig, nagy földrajzi térségben együtt élő különböző nyelvek között akkor is kialakulhatnak hasonlóságok, ha eredetileg nagyon különböztek egymástól. Az elméletnek két különösen támadható pontja van. Az egyik az, hogy nem ad számot arról, miért uralkodnak bizonyos ideig olyan viszonyok, amelyek az egységesülés felé hatnak, majd miért fordul mindez teljesen ellentétes irányba, hogy a nyelvek újra jelentősen differenciálódjanak, miközben a területi egység még fennáll, ráadásul tudásunk szerint mindez olyan időszakokban, amikor a feltételek éppen kedvezőtlenek az adott irányú folyamat számára. (wikipédia)

Úgy tűnik a két szemlélet antagonisztikusan áll szemben egymással. Nincsenek támpontok arra vonatkozóan, hogy mikor, melyiket lehet használni, mert az időtávlatok, az adathiány ezt soha nem fogja megengedni. Marad a hit és a konszenzusos szemlélet. Szerintem lenne rá mód, hogy a kérdést racionálisabban kezeljük.

Javaslat:

A fenti axiómák évszázados vita témák a nyelvész-történészek körében. Bizonyítani adathiány és a történelem előtti időintervallum miatt elvben sem lehetséges. Konszenzusos hipotézisek, nyelvi rekonstrukciók csak egyirányú megoldást kínálnak, így dogmák, prekoncepciók kanonizálódtak. Ezért célszerű azokat (első lépésben) axiómaként kezelni.

A tételek axióma szerű elfogadása után elvégezhető a rendszerszintű vizsgálat a nyelvek és etnikumok kialakulására. A kapott eredmények vizsgálat utáni szelektálása egy reálisabb, általánosabban használható modell megalkotását teszik lehetővé.

Languages' Timerope

Bátorkodtam egy olyan „nyelvfejlődési” (nem származási, rokonsági) modellel előállni (nyelvi idősodrony), amely a nyelveket egyenként vizsgálja a kezdetektől a mai napig és sodrony szerűen magába építi a környezetében (mező formában ábrázolt) nyelveket, miközben a sodrony hosszát időben lehet kalibrálni. Például, ha a magyar – manysi kapcsolatokat vizsgáljuk, akkor a magyar nyelv fejlődési sémáját vesszük elő, ahol a manysi a többi (magyarral kapcsolatba kerülhető) nyelvekkel együtt mező formában van ábrázolva. De, ha a manysi nyelvről szeretnénk megállapításokat tenni, akkor a manysi nyelv fejlődési sémáját kell létrehoznunk, ahol a kezdetektől fogva a mai napig be van mutatva a nyelv feltételezett alakulása, és itt a magyar nyelv (a többi érintkező nyelvekkel) van mező állapotban. A modell nem a valóságot, hanem annak bemutatását, magyarázatát adja, a hiányosságaival együtt, úgy ahogyan ezt (többek között) Szilágyi N. és Fejes is kifejtették. A fentiek megértéséhez nem kell doktori fokozat, csak egy kis akarat, és az előítéletek (mondhatnám a tanultak egy részének :D) korlátozása. Ha valahol nem voltam érthető, talán ennek elolvasása segíthet:  Agen nyelvrokonság

 

Természetesen az egész átláthatóságához, és megértéséhez többet kell olvasni tőlem! :DD (Ez nem reklám, csak útbaigazítás. Akinek nem tetszik – már az elején átugorhatja.)

Hochdeutsch és a magyar nyelv

A magyar nyelv kialakulására van egy sajátos elképzelésem, amely nem légből kapott fantázia, hanem az eddig megszerzett ismereteimből hoztam össze. Nem akarom magamat tudományos színben feltüntetni, hiszen nem vagyok se nyelvész, se történész. Annyit ígérhetek, hogy amit itt leírok annak szinte minden részlete már felszínre, nyilvánosságra került valakik által, akiket igyekszem is megnevezni, kivéve a közismert dolgokat, amik csak szaporítanák a szót.  Akkor mi ebben az új, az érdekes, esetleg hasznos? – tehetnék fel a kérdést. Ez pedig nem más, mint a magyar nyelv kialakulásának, sőt a magyar honfoglalásnak egy újszerű, sajátos megközelítése.

Az egész folyamat egy elég hosszú, nehézkes történet, amit az esszéimben egyenként, téma szerint fejtek ki, ezért szükséges, hogy adjak egy kis összefoglalót a koncepciómról.

Összefoglaló leírás

A kezdetek vonatkozásában Bakay Kornél szemléletét fogadom el, miszerint: „A magyar nyelv az ősnyelvek közé tartozik, amely - feltehetően - már az afrikai elvándorlás korában elkülönült a többi nyelvtől, hordozói tehát már a felsőpaleolitikum idején eljuthattak mind a Kárpát-medence, mind a Fekete-tenger feletti sztyepp és erdős sztyepp, valamint Közép- és Belső-Ázsia területére”. (Bakay K.  Őstörténetünk régészeti forrásai III. Bp. 2005).

Továbbá, nyelvünk viszonylagos stabilitásából következtetve megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás kori állapotában is önálló európai nyelv volt. Fejlődése nagyobb időtávlatú, mint a szomszédos indoeurópai nyelveké. Makkay még ezt írta 1994-ben: „1.4. A magyar nyelv távolra jutása és fennmaradása csak úgy érthető meg, ha feltesszük , hogy beszélői tengernyi tényezőből összetevődő ethnikai jellegüket és embertani képüket ugyan nem őrizték meg, de nyelvüket folyamatosan”. (Makkay János: A magyarság keltezése. Szolnok. 1994. 8-9. o.).

„Magyarországon már 10000 éve beszélték a proto-altáji nyelvet”. (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3.). Pontosabban az eredeti mű 187. oldalán azt írja, hogy: „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.)

Az egymással érintkező kultúrák között minden időben kialakult egy közvetítő nyelv (lingua franca), amely adott földrajzi területen közvetítő szerepet töltött be az eltérő anyanyelvű lakosok között. Ez a nyelv idővel „holt nyelvvé” vált, tömeges használatára nem volt szükség, mert másik vette át a helyét. Ha maradtak fenn írott nyomai, akkor a tudósok számára ma is kutatható maradt, ha nem, akkor jobb esetben csak a visszaemlékezésekből ismerjük, különben örökre eltűnt. Hatása azonban nyomokban mindig fennmaradt a vele érintkező nyelvekben, de ennek mértéke nehezen kimutatható. 

Az általam magyarugornak nevezett alapnyelvet az Alpoktól az Altájig ismerhették. Ez a közös ősnyelv (több tudós kutató is állítja, hogy Európa és Ázsia lakóinak ősei egy közös nyelvet beszéltek 15 ezer évvel ezelőtt) egyik változata lehetett. Tehát az eurázsiai sztyeppén ez a lingua franca működött mindenhol és mindaddig, amíg egy domináns nép nyelve ki nem szorította. De nem törvényszerű, hogy ekkor minden esetben bekövetkezett volna a nyelvcsere is! Maradhattak szórvány szigetekben olyan törzsek, akik tovább vitték ezt az ősi koinét úgy, hogy egyes csoportjaik újra egyesülhettek, sőt magukba olvaszthattak más, alárendelt népeket. Így a nyelv megtarthatta az alapvető nyelvtanát és gazdagodott a csatlakozott nép nyelvéből vett szubsztrátumokkal. A mai magyar nyelv az, amelyik a legtöbbet megőrzött ebből az ősi sztyeppei lingua francaból és a 9-11. századi koncentrálódás eredményeképpen önálló fejlődésnek indulhatott a latin nyelv védőernyője alatt.

Elfogadom Spenglernek azt az állítását, hogy a rassz nem, csak a nyelv vándorol. „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Spengler: A Nyugat alkonya).

Ha megnézzük a magyar nyelv fejlődési sémáját, ahol az „urál-altáji” alapnyelvek alatt a nyugatról és délről Szibéria irányában  beáramló sztyeppei koinét értem, akkor a szamojéd, hanti-manysi nyelvek vonatkozásában (a saját fejlődési ábrájukon) ez az alapnyelv szubsztrátumként viselkedik (a nyelvet váltók az eredeti nyelvük bizonyos jellegzetességeit átviszik a az újonnan átvett nyelvbe, és az ott rögzül), és hasonló képpen alakult a finn-permi (balti) nyelveknél is. Innen származnak azok a nyelvi hasonlóságok, amelyekre alapozva a nyelvi „rokonság” megállapítást nyert. Mint láthatjuk – ehhez azonban közös eredetre nem volt szükség.  Régészeti kultúrákban ez a vonaldíszes – jamnaja – zsinegdíszes – andronovó útvonal.

A magyarok elődeinek a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén egy 7. századi viszonylagos összpontosítódását egy szétválás követte (erre a DAI-ban is van célzás, de az időpont és a helyszín vitatott), amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórványok. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” hipotézisem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli -- ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek.

És hogyan alakult a magyar nyelv fejlődése?

A magyar nyelv előzményeinek sztyeppei feltételezése feleslegessé tesz mindennemű családfa típusú besorolást, feltételezve az utolsó (Würm) jégkorszaki fejlődést napjainkig. Nyelvi hasonlóságok (nyelvrokonság) észlelése az areális kapcsolatokkal magyarázhatók. Az etnikai sokszínűség – egy nagyobb birodalmi lét hiányában – az évszázadok során jobban elképzelhető, mint a homogén törzsek megmaradása. A törzsek vándorlása, egyesülése, szétválása nem jár törvényszerűen nyelvi párhuzammal. Ugyan így, egy, vagy több sztyeppei koiné megléte, fennmaradása sem jár alapvetően egyes törzsek megmaradásának feltételezésével. A törzsek szétválhattak, keveredhettek más népekkel, nyelvük változhatott, de fennmaradhat a régi kapcsolat is, amely a nyelv alapjait megőrizte, és egy újra egyesülés során csak gazdagodott, fejlődött az eredeti koiné. Különleges, egyedi a helyzet (szerintem ez történt a magyar nyelvvel) ha egy zárt területen merő idegen nyelvi környezetben több (5-6) ilyen -- nem egy pontból, de egy alapból származó – csoport  találkozik, amely intenzíven kezd fejlődni (a kényszer és a kedvező lehetőségek hatására, mint a megmetszett fa) és rövid (egy-két évszázad alatt önálló, fejlődőképes (magyar) nyelvvé lesz. (Tömbösödés). És nem volt közben idő kevert nyelv kifejlődésére, letisztult, mint a hordóban az új bor.) Kb. ez az elképzelésem, amely szerintem lehetséges, éppen olyan elképzelhető, mint más nyelvfejlődési forma (de azok sem kizártak, de nem is kötelezően másolandók, főleg más feltételek mellett).

A fentiek után nézzük meg mi köze van a Hochdeutschnak a magyar nyelvhez?

A nyelvnek – szinte semmi. Amiért mégis egymás mellé rendeltem őket, ez a kialakulásukban meglátott hasonlóság. A nyelvi analógiák csak egyes részletekben tartalmaznak hasonlóságot a vizsgált nyelvek között, ha nem így lenne, akkor azonosságról beszélhetnénk. Szerintem a magyar nyelv kialakulásának nincs analógiája. A hasonlatosság a standart német nyelvvel abban áll, hogy egy összefüggő földrajzi formációban, közel hasonló nyelvi környezetben a rokon nyelvek tömbösödhetnek is. Az ismert és a magyar nyelvre is alkalmazott séma a szétválás. Az ismert modell, uráli szétválás finnugorra és szamojédra, majd a finnugorból kiválik az ugor, ebből jön ki a magyar. Hasonlóan a germán nyelvcsaládon belül, hangeltolódással létrejönnek a különböző nyelvjárások, nyelvek. Ezt az analógiát helyettesítem én egy másikkal, amely a magyar nyelv esetében történhetett.

Feltételezésem szerint nem volt (a tudományos értelemben elfogadott) közös uráli alapnyelv. Volt helyette egy – a mezolitikumból iduló – sztyeppén meghonosodó alapnyelv (amelyet nevezhetjük, akár „urálinak” is). Ez egy közvetítő nyelv (egy összetett lingua franca) volt, a fentebb leírtak szerint. A magyar nyelv az a nyelv, amelyben a legtöbb jellegzetessége ennek a nyelvnek megmaradt. És nem volt egységes őshaza, és nem lehetett egyenes vonalú vándorlás (őshaza > Levédia > Etelköz > KM) idegen népek nyomására.  Voltak helyette hasonló életvitelű, kultúrájú, nyelvükben hasonló nyelvjárásokat beszélő törzsek, családok csoportok. Az összetartó erő a közös érdek, a közös életmód a közös identitás. Az egyesülések, a szétválások az évszázadok során a körülményektől függően alakultak. A sztyeppe nyugati részén (a hunokat követő időszakban) a nagyobb „kvázi birodalmak”, mint a kazár, a bolgár, az avar kialakulása viszonylagos koncentrálódásra adott lehetőséget ezeknek a „magyar előd” népeknek. Nem kizárt, hogy sokszor éppen ellentétes oldalon is voltak „magyarok”. Kuvrat halála után következett be az első nagy szétválás, amikor a bolgárokhoz hasonlóan (sokszor velük együtt) szétváltak a magyarok is, két fő ágra. Az egyik ág a volgai bulgárok szomszédja lett, a másik maradt a Fekete-tenger és a Kaszpi tenger környékén. (Plusz az avarokkal együtt élők a KM-ben). A 9. század a lehetőségek százada volt. Megszűnt az Avar Birodalom, hatalmi váccumok alakultak ki, ami kiváltotta az etelközi magyar koncentrálódást (vérszerződés), központosodást (fejedelem választást). Ebben a nyelvnek „huszadrangú” szerepe volt. Mint a germán nyelvterületeken a riupari, a mózeli, a rajnai, a szász, a bajor, a svájci stb. nyelvjárások, olyanok lehettek a magyar nyelvjárások is a KM-ben, az Al-Dunánál, Etelközben, a Kubán mentén, a Volga és az Urál környékén. Ez a dialektus-kontinuum alakult ki a KM-ben a 9-11. században, amelyben a körülmények létrehozták az ómagyar nyelvet, hasonlóan, ahogyan szükség lett Németországban a Hochdeutschra (Standarddeutschra). A KM-beli honfoglaláskori sajátosságok nem tették lehetővé az összes dialektus fennmaradását de a mai nyelvjárásokban azért felfedezhetők ezeknek a korai változatoknak a nyomai, ami már nem tartozik szorosan a jelen témához.  

 

A magyar nyelvfejlődés sztyeppei feltételezése

Több írásomban próbáltam kifejteni a magyar nyelvfejlődésről kialakított véleményemet, amelynek elmagyarázása, megértetése – nem egyszerű és nem könnyű feladat, és akkor még hol van az elfogadtatás?

Jelen írásom is egy próbálkozás a fentiekre.

Szerintem, mind a népre, mind a magyar nyelvre a 7-10. századi események eurázsiai sztyeppei  változata a mérvadó, ezért teljesen felesleges más párhuzamok keresése, vizsgálata. A korábbi időszakok története a magyarokra (vagy elődeikre) csak feltételezetten vonatkoztathatók, így bizonyító erővel sem bírnak. A nyelvi rekonstrukciók csak egy prekoncepciós népfejlődéssel együtt működnek. Az utóbbi időkben a régészeti és archeogenetikai vizsgálatok egyre inkább a bonyolultabb, összetettebb kapcsolatokra, mintsem a homogén törzsi, népi, nyelvi csoportok meglétére, vándorlására utalnak. Látják ezt a szakmán belül is, lásd pl. Pusztayt. „Az elemzés során Pusztay János prekoncepciók kényszeres alkalmazását olvassa a történeti nyelvészek fejére. Bizonyos nyelvi jelenségeket a történeti nyelvészek azért neveznek alapnyelvi eredetűnek, mivel az uráli alapnyelv egykori létezése bizonyított. Holott éppen ezeknek a jelenségeknek (is) kellene bizonyítaniuk, hogy egykor létezett az uráli alapnyelv” – írja Klima L. (nyest.hu. zegernyei: Az ÉNYÖV a mi őshazánk. zegernyei | 2012. március 30.)

A magyar nyelv előzményeinek sztyeppei feltételezése feleslegessé tesz mindennemű családfa típusú besorolást, feltételezve az utolsó (Würm) jégkorszaki fejlődést napjainkig. Nyelvi hasonlóságok (nyelvrokonság) észlelése az areális kapcsolatokkal magyarázhatók. Az etnikai sokszínűség – egy nagyobb birodalmi lét hiányában – az évszázadok során jobban elképzelhető, mint a homogén törzsek megmaradása. A törzsek vándorlása, egyesülése, szétválása nem jár törvényszerűen nyelvi párhuzammal. Ugyan így, egy, vagy több sztyeppei koiné megléte, fennmaradása sem jár alapvetően egyes törzsek megmaradásának feltételezésével. A törzsek szétválhattak, keveredhettek más népekkel, nyelvük változhatott, de fennmaradhat a régi kapcsolat is, amely a nyelv alapjait megőrizte, és egy újra egyesülés során csak gazdagodott, fejlődött az eredeti idióma (csoportnyelv), -- mondhatnánk homogenizálódott! Egy ilyen homogenizált sztyeppei lingua francát tekinthetünk a magyar nyelv ősi alapnyelvének. (Vagy éppen, urál-altájinak is – az én elképzelésemben!). 

Különleges, egyedi a helyzet (szerintem ez történt a magyar nyelvvel) ha egy zárt területen merő idegen nyelvi környezetben több (5-6) ilyen -- nem egy pontból, de egy alapból származó – csoport  találkozik, amely intenzíven kezd fejlődni (a kényszer és a kedvező lehetőségek hatására, mint a megmetszett fa). Ugyanis a többnyelvű helyzetek a leggyakrabban instabilak. És kialakult -- rövid (egy-két évszázad alatt) -- az önálló, fejlődőképes (magyar) nyelv. (Tömbösödés. És nem volt közben idő kevert nyelv kifejlődésére, letisztult, mint a hordóban az új bor). Nevezhetnénk ezt a folyamatot szaknyelven egy presztizs alapú nyelvi egységesülésnek is. „A magyarság etnogenezisének kialakulásában az indoiráni (szkíta–szarmata, ász-alán) alapozás mellett alapvetõ fontosságú a hun–magyar és az avar–magyar, valamint a hvarezmi eredetû ász–alán–besenyõ és magyar törzsek és törzscsoportrészek egyesülésének folyamata. Kovács Vilmos külön fejezetekben tárgyalja ezeket az összefonódásokat, így a hun–avar–magyar rokonságot a származás, a törzscsoportok szerkezetének jellege, öröksége kapcsán; sorra veszi a nép- és helyneveket, a személy- és méltóságneveiket, a nyelvüket és a nyelvi emlékeiket is. Az antropológiák mellett szóba kerülnek a régészeti leletek (szkíta, hun, avar tárgyi emlékek, fémmûvesség) tanúbizonyságai, az alapnyelvi és az etnokulturális kapcsolatok”. (FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.)

Kb. ez az elképzelésem, amely szerintem lehetséges, éppen olyan elképzelhető, mint más nyelvfejlődési forma (de azok sem kizártak, de nem is kötelezően másolandók, főleg más feltételek mellett).

A magyar elődökre ez a séma az archeológia, és a genetika mai eredményeinek fényében megállja a helyét. És ez vonatkozik a hun, a nyugati türk, a bolgár, az avar és a kazár nagyhatalmak alatt eltöltött időszakokra is. Teljesen mindegy, hogy nevezték őket a krónikások, milyen néven maradt fenn az emlékük, sőt az is, hogy milyen létszám arányban volt részük a „honfoglalásban”! A lényeg, és a bizonyító erő a KM-ben – a 9-11. században kialakult nyelvi-etnikai helyzet, amelyre már van némi – bizonyító értékkel bíró – rálátásunk. Mert másképp – mint ahogyan megtörtént – nem történhetett, és ugyan így sehol sem történt meg. Tehát felesleges analógiák után kutatni és számolni a honfoglalók létszámát, felruházva őket sosemvolt nyelvi képességekkel. A magyar nyelv magja egy ősi, sztyeppei koinéból (amely időben a jégkorszaktól a 9. századig tartott, területileg meg az Alpoktól az Altájig nyúló eurázsiai sztyeppén létezett) származott, és a mai formájának gyökerei a KM-ben kezdtek kialakulni a 9. századtól. Egy Pusztay idézettel zárom írásomat: „a kutatás során teret kell adni az intuíciónak, hiszen – Polányi [Mihály] szavaival – gyakorta előbb ismerjük az eredményt, mint a hozzá vezető utat”. (Gyökereink, 2011. 28.)

 

 

 

A visszavágyás ereje

 

A téma. amire a címben utaltam, közismert. De tudományos feldolgozásával még nem találkoztam. Főleg nem a népek őstörténetével kapcsolatban. Amire most kísérletet teszek, nem tudományos igényű, inkább szórakoztató, elgondolkodtató irodalom.

Általánosan ismert a honvágy fogalma: „Családjától, szülő- v. lakóhelyétől v. megszokott környezetétől elszakadt, távol élő személynek erős hazavágyása” – ez a magyar nyelv értelmező szótárából vett idézet. Úgy hiszem, ez nem etnikum függő, általános emberi tulajdonság, ami egyedenként, körülményektől függően, hol erősebben, hol mérsékeltebben jelentkezik. Mégis, ennek a szerepét a történelem írói, nem nagyon hangsúlyozzák. Bár az olvasó érzi, tudja, miről van szó. Ennek egyik kiváló példája Homérosz Odüsszeiája. A Kr. e. 7. században írt eposz Odüsszeusznak kalandos hazatérését és viszontagságos kalandjait meséli el Trója ostroma után. Természetesen a „hazavágyás” egyik legfontosabb feltétele a „haza”. Az abszolút nomádok, a hazátlanok, a „világpolgárok”, a „jég hátán is megélők” – nem szenvednek a honvágytól. De ha csak a  Biblia világába betekintünk, az „Ígéret földje” a zsidóknál igen fontos szerepet játszott a történetükben. A magyar mondavilágban is a honfoglalók Atilla örökségét jöttek visszafoglalni: „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, amiként Izrael fiainak adta át Mózes idejében örökségként az amorreusok királyának, Sionnak a földjét és Kánaán egész országát”.[1]

Bakay így ír erről: „A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a hunok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság!” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.) 

Teljesen más a helyzet, ha a hazától való eltávolodás valami rendkívüli körülmény hatására következik be. Katasztrófákban, tartós éghajlati változások miatt, túlnépesedés okán, ellenséges népek miatti meneküléskor stb. el kell hagyni a régi otthont, és újat kell alapítani, Ilyenkor nincs miért, nincs hova, és nincs kihez hazamenni. De a vész elmúltával, még ilyenkor is gyakori a visszatérés, éppen a „visszavágyás ereje” hatására. Ez az erő biztosította például, hogy a török idők elmúltával ne cserélődjön le teljesen a lakosság Tolna megyében. Ha a török-tatár-német pusztítás és az azt követő betelepítések hoztak is létre sváb, szerb, tót stb. szigeteket, a megye észak-nyugati része a visszatérő magyarokból települt újjá. Erről „A puszta megtartó ereje” című esszémben írok részletesebben. De a magyarok őstörténetével, a honfoglalással foglalkozó dolgozataim egyik fő motiváló ereje a „visszatérés”, a helybenmaradás történelemalakító szerepe. Ez, ha nem kimondottan, nem látványosan, de megmutatkozik a korai népvándorlás szereplőinek történetében. Gondoljunk csak a fellelt 10-11. századi „magyaros” régészeti leletekre a Duna-Dnyeszter-Dnyeper, vagy a Dél-Urál és a Volga-könyök környékén, amelyek az „otthonmaradt”, vagy „visszatért” leszakadt részek nyomai. Nem mindig maradnak nyomok. Feltételezésem szerint ez történt a Kaukázustól északra, a Fekete-, és a Kaszpi-tenger közötti területeken maradt őseinkkel is. Rájuk csak a helynevek, az ott élők meséi  utalnak, amiből csak következtethetünk a valamikori létükre. 

Ha elfogadjuk ennek a mozgató, sorsformáló erőnek a létét, akkor másképpen tekintünk a korai (kőkorszaktól a bronzkorig tartó) Közép-, és Kelet-európai népmozgásokra is. Egy példán keresztül próbálom bemutatni, mire is gondolok. Legyen ez az időszak Közép-, és Kelet-Európa középső és déli felének (a sztyeppe vidék) 3. évezredi története, amit a bádeni (péceli) és a Jamnaja régészeti kultúra történetével szoktak jellemezni. Először elmesélem, hogyan néz ez ki a „tudományosan elfogadott” tálalásban. (Lásd a feltett térképet).

Baden-péceli kultúrának vagy baden-kultúrának nevezik a késő rézkor (i.e. 4. évezred, közepe) kárpát-medencei kultúráját. A péceli kultúra emberei a Duna, illetve a Tisza mentén halászattal, a síkságokon és az áradmányos területeken földműveléssel és járulékos állattartással foglalkoztak. A hegy és dombvidékeken, nem ritkán pedig a hegyek csúcsain az állattartók erődített falvakban éltek. Az állattartásban meghatározó volt a szarvasmarhatartás. (wikipédia)

Az időszámításunk előtti 4. évezred második felében az Alföld keleti részén, nagy kurgánok alá temetkező jövevények jelentek meg. Leletanyagaik előképei kelet felé, egészen a dél-orosz sztyeppékig visszakövethetők. Valószínűleg ekkor jelent meg először a ló a Kárpát-medencében mint haszonállat, és bizonyára ezekhez a jövevényekhez köthető a vélhetőleg kaukázusi eredetű kerekes kocsi itteni elterjesztése is. (Régészeti leletek az őskortól a honfoglaláskorig Heves Megye területéről. Szerkesztette: Domboróczki László). A Baden-kultúra egyes temetkezései fölött megfigyelt alacsony földhalmok talán a Kr. e. 4. évezred végén az Alföld területére beáramló kelet-európai hatások átvételéről, egyes szomszédos, rézkor végi közös­ségeknél kialakuló új temetkezési hagyományról tanúskodnak. Ezekben az esetekben talán egyfajta békés akkulturációs folyamatról beszélhetünk.  (Dani János: A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. Magyar Régészet. 2020. 2. szám).

A kurgántemetkezések tömeges megjelenése az Alföldön a Kr. e. 3100/3000‒2600/2500 közötti időszakra tehető. A Jamnaja-kultúra, azaz gödörsíros kurgánok népének kultúrája (neve az orosz яма, azaz „gödör” szóból képzett melléknév) késő rézkori – kora bronzkori kultúra volt a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környékén. A kultúra az i. e. 36. századtól az i. e. 23. századig létezett, mint a kurgán-kultúra első szakasza. Jellemzően vadász-állattartó volt, de a folyók környékén földműveléssel is foglalkoztak; néhány földvár jellegű építmény nyomai is fennmaradtak. A Jamnaja-kultúra a Volga középső folyásánál létrejött Hvalinszki-kultúra és a Dnyeper középső folyásánál létező Szrednyij Sztog-kultúra utóda. A Jamnaja-kultúrából fejlődött ki nyugat felé a katakombás kultúra, kelet felé pedig a Szrubna-kultúra. (wikipédia).

A Jamnaja-közösségek a jelenlegi ismereteink alapján az Al-Duna felől érték el a Magyar Alföl­det, ahonnan a Tisza vonalát követve terjeszkedtek egészen a Felső-Tisza-vidékig. A legelterjedtebb nézet szerint alapvetően a Tiszántúlt foglalták el, azonban Lantos Andrea és Andrási Réka Dusnok határában végzett halomásatása, valamint Kustár Rozália, Balázs Réka és Sümegi Pál Kiskunság hal­mait célzó kutatásai mára igazolták (Balázs, 2006; Kustár et al., 2014; Balázs & Kustár, 2015, 30‒32; 2016), hogy a Jamnaja-pásztorok az egész Alföldön vándorolhattak nyájaikkal, sőt ‒ az erdélyi adatok fényében: Câmpia Turzii (Aranyosgyéres), Cipău (Maroscsapó), Răscruci (Válaszút) stb. (Ciugudean, 2011, 27‒29, Appendix 1: earthen tumuli, Fig. 1; Heyd, 2012, 538, Fig.1; Frînculeasa et al., 2015, 77; Gogâltan, 2016, 422‒424, Abb. 3; Szász, 2017, 8) – az Erdélyi-medence területére is eljutottak.

 Annak ellenére, hogy a kurgánokat építő rejtélyes Jamnaja-kultúra (Gödörsíros kurgánok közössége) talán a legkevesebb leletet szolgáltatta eddig a Kárpát-medence régészetében, paradox módon – az elmúlt évti­zed meglepő eredményeket produkáló archeogenetikai és izotópkémiai kutatásainak köszönhetően – mégis az egyik legfontosabb régészeti kultúrának számít ma Európa Kr. e. 3000-től számított története szempont­jából. A Jamnaja-kultúra fő elterjedési területe Kazahsztántól az Észak-, ill. Nyugat-Pontus-vidékig húzódó hatalmas, jórészt füves sztyeppéken található, azonban ezen őskori nomád közösségek legnyugatibb töme­ges előfordulása éppen a Magyar Alföld területére esik.

A Jamnaja kelet-európai eredetű nomád közösségeinek Európára gyakorolt hatása szorosan összekapcso­lódik az indoeurópai vándorlás, a ma beszélt indoeurópai nyelvek eredetének kérdésével. (Dani János: A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. Magyar Régészet. 2020. 2. szám).

Mi az amit másként látok én, mik az eltérések a fentebb leírtaktól?

Írásaimban kifejtettem, hogy a magyar nép történetét csak a hunok KM-ben történő megjelenésétől (4. sz. második fele) érdemes vizsgálni. Amiért elkalandozok a kőkorszak távlatába, az a magyar nyelv eredete. A nép és a nyelv viszonyát külön esszéimben fejtem ki, itt túl hosszú lenne elmagyarázni ezt az igazán nem szokványos kapcsolatot.

Tehát, nálam – eltérően Danitól – nem csak a ma beszélt indoeurópai nyelvek, hanem a magyar nyelv eredetének kérdésével is szorosan összefügg a Jamnaja kérdés. Miért is? Mert nálam Krantz eredeti elképzelése, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain” – kis változtatásokkal, elfogadott (bár nem bizonyított) alaptétel. Lásd: Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3. Nem vagyok egyedül, aki ezt a nézetet vallja, lásd Bakay Kornélt: „A magyar európai ősnyelv, amelyből kiszakadtak azok a nyelvek, amelyek a magyarral nyelvi párhuzamokat mutatnak fel. Ez az alternatíva a magyarság Kárpát-medencei őshonosságára utal. Ez a feltételezés összhangban van az amerikai Grover Krantznak az európai nyelvek földrajzi kialakulásáról vallott nézeteivel. Krantz szerint a Kárpát-medencét már legalább tízezer évvel ezelőtt magyarok lakták s a magyar az európai ősnyelv”. (Bakay Kornél: Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen. Magyar Megmaradásért. 2010 január.). Igaz, hogy nálam nincs őshaza (Miért nincs őshaza?), de a többi OK!

Térjünk vissza a nyelvet beszélőkhöz. Nem a magyar nyelvet, hanem azt az ősi lingua francat, amelyből a mai magyar nyelv örökített át a legtöbbet. (Jobb híján, nálam is megmaradt az „ural-altáji alapnyelv” elnevezés, magyarázattal, ha már Krantz se tért el tőle).

 Megismétlem a fentebb hozott Dani idézetet: „A Baden-kultúra egyes temetkezései fölött megfigyelt alacsony földhalmok talán a Kr. e. 4. évezred végén az Alföld területére beáramló kelet-európai hatások átvételéről, egyes szomszédos, rézkor végi közös­ségeknél kialakuló új temetkezési hagyományról tanúskodnak. Ezekben az esetekben talán egyfajta békés akkulturációs folyamatról beszélhetünk”. Ez a tágabb, megendő fogalmazás, ami elfogadható számomra. Itt „hatások átvételéről”, „új temetkezési hagyományokról”, „békés akkulturációról” van szó, és nem a később leírt, mainstream, al-dunai invázióról. Ennek megfelelően a fenti térképen a keleti és az alföldi Jamnaját összekötő nyilat is (a többihez hasonlóan!) kétirányúnak tudom elképzelni. Miért van ennek jelentősége? Hát a nyelv krantzi terjedése miatt! És hol itt a „visszavágyás ereje”? Ott, hogy a Jamnaja kultúrát művelők évszázadokig kapcsolatban maradtak egymással (akár északon, akár délen), ami nyelvi kontaktus nélkül nem működhetett. Tény, hogy a Jamnaja keleti ága kultúrálisan jelentősebb volt a kevésbé nomád nyugatinál, de úgy néz ki, hogy a Jamnaja lehetett a harangedényes és a zsinegdíszes kultúrák előfutára. „A Yamnaya horizont emberei patrilineálisak és exogámok voltak. Ha a zsinóros férfiak neolitikus korban feleséget hoztak, akkor szinte biztosan Yamnaya feleséget vettek el. A nyugati és a keleti Yamnaya eltérő apai leszármazással rendelkezhetett, sőt etnonyelvileg is eltérő volt, de mégis hasonló isteneket és népi szokásokat követtek, így vegyes házasságok jöttek létre. Autoszomális genomjuk nagyon hasonló volt, mivel a feleségcsere gyakori volt ezekben a patrilineáris rokonságban, és ez megakadályozta a teljes genetikai különbségek felhalmozódását” állítja Razib Khan amerikai-bangladesi populációgenetikával foglalkozó újságíró. Ha ez így volt, akkor a kárpátmedenceiekre is igaz lehetett. Ha nincsenek is nyelvi bizonyítékok – ott vannak a régészeti, antropológiai, archeogenetikai vizsgálatok eredményei, amelyek, ha nem is igazolják, de nem is cáfolják az általam kifejtetteket, miszerint a Jamnaja kultúrának akár a forrása is lehetett a KM-ben. A kapcsolat a késő rézkori helyi közösségek (Baden és Coţofeni) és az újonnan érkező Jamnaja-csoportok közötti interakció több szinten is dokumentálható. (Ecsedy, 1973, 19, 39; 1979, 51). És egy jóval későbbi (10. század közepe) példa a visszatérésre:

 

2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – a 181 m magas Szovinaja HegynélГора Совиная», 55.7166; 61.9253, magyarul: Bagoly Hegy) magyar temetőt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. (Актюба – новый мадьярский комплекс в Южном Зауралье. Боталов С.Г., Таиров А.Д., Грудочко И.В., Газизова С.Р., Парунин А.В. Труды КАЭЭ ПГГПУ вып. XIX Пермь, 2021. 84. oldal.) A szerzők szerint csak egy „visszatérő harcos” lehetett, mert a felszerelése olyan volt, amit akkoriban ezen a vidéken nem tudtak készíteni. Ez pedig a KM és az Urál környékiek szoros kapcsolatára utal. (Судя по аналогиям данный предметный комплекс соответствует материальной культуре Карпатской котловины времен Обретения Родины самого конца IX – начала X в. И свидетельствует о тесных связях Зауральского и Карпатского населения в это время). 

 

A kép forrása: 8. kép. A Jamnaja-kultúra Kárpát-medencei elterjedése és kapcsolatrendszere (készítette: Faur Z.; Włodarczak, 2014, Fig. 2. módosítva). Dani János • A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. MAGYAR RÉGÉSZET ONLINE MAGAZIN • 2020 Nyár. 6. o.



[1] Képes Krónika. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986.

Agen nyelvrokonság

 

Bevezetőként álljon itt egy általánosan elfogadott felosztás az uráli nyelvcsoportokra. (Lásd fent).

Valamint egy meghatározás a nyelvrokonságra:

De előbb tisztázzuk a rokonság fogalmát Róna-Tas András szerint: „A köznyelv a rokonságnak kétféle formáját ismeri. Van vérrokonság, vagyis a leszármazás közössége és van házasság révén szerzett rokon, akivel nem vérségi kötelék köt össze. A rokonság szót, ha nyelvrokonságról beszélünk, az elsőhöz hasonló értelemben használjuk”. És még egy: „[...] Csakhogy az élet meghazudtol minden családfát. Mert ha származásom érdekel, nem feledkezhetem meg az édesanyámról sem. Sőt volt anyja apámnak is, nem csak apja. Anyámnak szintúgy. Négy öregszülémnek pedig nyolc édesszüléje és tizen-hat öregszüléje volt. És mindőjükről maradt rám valami. Nem ház vagy föld, sem bankbetét, hanem kiről egy gesztus, kiről egy halk mosoly. Aki ismerte szüleimet, fölismeri rajtam az ő vonásaikat, arckifejezésüket, mozdulataikat. És ha ismerte vol-na öregszüléimet, azokét is felfedezhetné rajtam. Így ágaznak el gyökereim a múltban, sok-sok ősömben, és nincs jogom megtagadni egyiket sem, azért, hogy személyesen sosem találkoztam velük” (Lükő 1991. 5–6, az én kiemeléseim – Sz. N. S.)”.

 

A nyelvek genetikus rokonságát – a jól ismert -- „családfa” ábrán szokták szemléltetni. Ennek a lényege, hogy nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”. Kiegészítve, hogy „a rokon nyelvek összefüggését úgy írhatjuk le pontosabban, ha azt feltételezzük, hogy a nyelvi újítások a nyelvközösség egy pontján keletkeznek, és onnan hullámszerűen terjednek el a nyelvközösség területén”. (RTA: A nyelvrokonság ábrázolása).

A nyelvek kialakulását, és terjedését azonban lehet másképpen is feltételezni. Ehhez a nyelvrokonság tágabb értelmezése szükséges. A rokonság köznyelvi értelmezéséből kitűnik, hogy ehhez házasság kell. Nyelvek esetében azonban más okokat kell keresnünk, mert ott a házasság intézménye nehezen képzelhető el. Lehetnek ezek az okok hangtani, nyelvszerkezeti, szótani, vagy a nyelvészetben használt szabályos hangváltozások, vagy bármi, csak ne legyen genetikus. Az ilyen nyelvrokonságot hívhatjuk nem genetikusnak, vagy röviden agen nyelvrokonságnak. A nyelvek terjedésénél megkülönböztethetük un. monolitikus (amikor egy nyelv egy, az azt beszélők közösséghez kötődik) és a közvetítő szerepet is betöltő, un. linqua franca nyelvek típusát. Az első arra terjed, amerre a nép vándorol, a másik terjedhet diffúz módon is, mert használói különböző etnikai csoportok is lehetnek.  

Miért van erre szükség?

A kérdés túl általános ezért most, csak és kizárólag, a magyar nyelv kialakulása szempontjából vizsgáljuk.

Semmi gond nem lenne a nyelvek „tudományos” csoportosításával, ha nem ütközne számtalanszor a nyelvet beszélők kapcsolatával. Ennek szétválasztása okozza a fő ellentmondást a finnugrisztika művelői és ellenzői között. „A nyelvrokonság, nem néprokonság”. Ez a megállapítás a 19. században még nem volt nyilvánvaló. A 20. századi régészeti és antropológiai vizsgálatok azonban igazolni látszottak ennek a tételnek a helyességét. A 21. században azonban, az archeogenetika megjelenésével, a távoli ősök területi beazonosításával új lehetőség nyílott a rekonstruált alapnyelvek feltételezett beszélőinek „rokonítására” a nyelvi családfa alapján, és ebből etnogenezist szerkeszteni a régészeti kultúrák felhasználásával.  Az  interdiszciplinaritásra hivatkozva igazolni próbálják a magyarok őshazájának és vándorlásának uráli őshaza>Levédia>Etelköz>KM elméletét. Ha viszont elismerjük és használjuk az empirikus tudományok eredményeit,  de a nyelvrokonságot másképp közelítjük meg, akkor a magyar etnogenezis is másképpen fog kinézni. Próbáljuk meg!

Tehát a nyelvrokonságnak nem feltétele az alapnyelv megléte. A magyarságnak nem feltétele a közös származás, a közös nyelv.

Akkor, hogyan alakult a magyar etnogenezis, miből lett a magyar nyelv?

Mivel a válasz nem egyszerű és nem rövid, használom az eddigi tanulmányaimat, amelyeket a feltett linkek alapján ismerhet meg a tisztelt érdeklődő.

A magyarok etnogenezise

A magyar őstörténet háza

Az igazi kettős honfoglalás

Kiegészített változat (I.)

Az igazi kettős honfoglalás (folytatás)

Kiegészített változat (II.)

Az igazi kettős honfoglalás – 2022-es szemmel

Egy MKI ismeretterjesztő TV műsor kapcsán

A puszta szerepe a magyar nyelv „honfoglalásában”

Kiegészített változat

Genetika és a magyarság, 2022

Kis történeti összefoglaló

Miért nincs őshaza?

A ponto-kaszpi sztyeppe 9. századi története – a magyarok története

Egy alternatív megközelítés

Przemyśl -- Magyarország kapuja

Honfoglalás kori történetek (Kiegészített)

Magyarán a DAI-ról

Kiegészített változat

A honfoglalás történetének bolgár kapcsolatai

Ahogy én látom (Kiegészített változat)

Fehér és fekete magyarok

Voltak-e valóban fehér és fekete magyarok?

Magyarok a sztyeppén

A korai magyarság története a középkor kezdetén

A magyarok vándorlása az Uráltól Etelközbe

A magyar nyelv kialakulása

A magyar nyelv eredetéről

Kiegészített

A nyelvi fejlődés mechanizmusa

A magyar nyelv eredetéről. (Zárszó)

Miért nem vagyunk szlávnyelvűek?

Kiegészített

Mémek és a gének

Kiegészített változat

Mi volt előbb a hal, vagy a disznó?


A fenti esszékből az álláspontom kiolvasható. Természetesen a magyar őstörténettel és a magyar nyelv történetével több írásom is foglalkozik. Ezek a https://bilecz.blog.hu/  oldalon megtalálhatók.

 

 

 


 

Miért nincs őshaza?

 A finnugor őshaza hívők egyik legfontosabb alapelve a „szétvándorlások teóriája”. A nyelvekben fennmaradt, vagy sosemvolt hasonlóságokból vonnak le következtetéseket a korszakolásra és a területi elrendeződésre. Az életmódváltozás, alapvetően csak a szókincset érinti náluk, pedig ennek sokkal döntőbb szerepe lehetne a nyelvrokonság megállapításában is. Gondolok itt szerintem a legfontosabbra, a rabszolgatartásra. A rabszolgák „beszerzése”, foglalkoztatása, mennyisége, minősége – alapvetően befolyásolta az eurázsiai népek korai (bronzkori) nyelvi alakulását. Egy-egy területfoglalás nemcsak új vadászterületek, legelők megszerzésére irányult, hanem a rabszolgák beszerzésére is. Nézzük meg, kiknek volt szüksége rabszolgákra az eurázsiai sztyeppén és tőle északabbra? Azoknak a népeknek, akik később északra húzódtak (hantik, manysik, szamojédek) és megtartották (vagy visszatértek) a halász-vadász, rénszarvastartó életmódra – nemigen kellettek rabszolgák. Csak zavarta volna őket a „normális” életvitelben, sok hasznukat nem vették volna, legfeljebb „családszaporításra” használták őket. Az ő nyelvükben az idegen nyelvek szubsztrátum (maradvány) hatása nemigen érvényesülhetett. Ott, ahol már a letelepült, árútermelő gazdálkodás (állattartás, földművelés) kezdett kialakulni a rabszolga már fontos szerepet kapott a gazdálkodásban és a védelemben (harci feladatokban) is. Számuk még nem volt jelentős, de befogadásuk már érezhető hatást gyakorolhatott a tartóik nyelvére is. Ha a közösség fejlettebb népek befolyása alá került, akkor már adsztrátum hatások alakulhattak ki a nyelvben, a körülményektől függően. „Kétféle módja van annak, hogy az egyik nyelv hasson a másikra: az egyik, hogy a kulturálisan domináns nyelvből kölcsönöz a kevésbé domináns, a másik, hogy nyelvcsere után az egykori anyanyelv bizonyos elemei megőrződnek az új nyelvben – ezt szubsztrátumhatásnak hívják. A kétféle hatás azonban általában a nyelv eltérő alrendszereire hat: a kölcsönzés elsődlegesen a szókincset érinti, legalábbis a nyelvi érintkezések első szakaszaiban, a szubsztrátum hatása viszont elsősorban a nyelvtanban és a hangtanban jelentkezik”. (Honnan jöttek a török nyelvi formák a magyarba?Sándor Klára nyelvész a Mandinernek. 2020. november 21.)

Az európai sztyeppén nem csak az éghajlatváltozás, vagy az új legelők keresése miatt vándoroltak. Amikor az egyik nép „kiszorította” a másikat, nem öltek meg mindenkit a legyőzöttek közül. Kezdetben ágyasnak, szolgának, árunak tartották a rabszolgákat, de a földművelés elterjedésével ez megváltozott. „Ki más volt a római nép hívebb szövetségese, mint aki a legmakacsabb ellensége volt? Mi lenne ma a birodalomból, ha a jótékony előrelátás nem gondoskodott volna arról, hogy a legyőzöttek összeolvadjanak a legyőzőikkel?” – írta 52-ben Seneca. Természetesen egy törzsszövetségben még nem lehettek „birodalmi” állapotok, de a középkorra ez a szemlélet megerősödött. A „szolganép” nyelvi szerepe is nőtt.

A kapcsolatok ilyen szintű ismertetése után, térjünk vissza a nyelvre és a genetikára. Elismerve a nyelvészek szorgos összehasonlító munkájának főbb eredményeit (és nem vitatva a részleteket!), nézzük meg valóban szükség volt-e a magyar elődök őseinek, és a nyelvileg hozzánk legközelebb álló manysi és hanti ősök közös származására? Hogy volt kapcsolat, azt valóban igazolta az archeogenetika. „Pamjav és kutatótársai úgy fogalmaztak: „Vizsgálataink eredménye szerint az N1c haplocsoporton belül elkülöníthető egy L1034-es jelzővel illetett mutáció (SNP változás), amely a manysi és magyar/székely N1c minták jelentős részében megvolt, míg az ugyancsak vizsgált burját, mongol és finn populációkból hiányzott (Fehér és mtsai 2014). [...] A fenti észrevételek alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy az N1c-L1034 alcsoport ugor kori örökség a magyar és manysi génállományban.” – olvashatjuk a wikipédián (Finnugor őshaza). A finnugor alapnyelv egységét kb. i.e. 2000-ig, az ugor egységet i.e. 1000- 500-ig tételezik fel a nyelvészek. Az uráli egység korszaka  (amikor a finnugor és a szamojéd nyelvek még egységet alkottak, kb. i. e. 4000-ig tartott.)

Az orosz szakirodalomban úgy tartják, hogy a manysik etnikai csoportként az uráli neolitikus kultúra helyi törzseinek és a délről Nyugat-Szibéria és Észak-Kazahsztán sztyeppéin és erdőssztyeppén át költöző ugor törzsek egyesülése eredményeként jöttek létre. Kezdetben a manysik az Urál hegység nyugati oldalán éltek.  Végül is ez megfelel a MKI 2022. május 30- híradásának (Teljes genom vizsgálatokkal derítettünk fényt a hunok, avarok és honfoglaló magyarok származására), amelyet a Current Biology szaklapban is közzétettek: „A magyarok ősei a mezsovszkaja kultúra és a szamojéd nyelvű nganaszánok keveredésével létrejött protougorok voltak, ebből a csoportból váltak ki, és indultak észak felé a mai legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik. Az ázsiai szkíta protougorok ezt követően keveredtek a korai szarmatákkal, amit egy második keveredés követett az európai hunok elődeivel, közvetlenül a hunok európai hódítása előtt”. A fentiekből az következik, hogy egy erdei, halász-vadász nép találkozott és összejött egy fejlettebb, déli lovas-nomád közösséggel. Erre az esetre, fentebb, adsztrátum nyelvi hatások kialakulását írtam, mert nem tudni melyik nyelv lett az uralkodó, és melyik az átadó? Tudjuk viszont, hogy később a manysik átkeltek az Urálon, és a hantikkal együtt északra vonultak. Nyelvük az obi-ugor nyelvek csoportját képezi. Később a maradókat a 4. században a hunok sodorták magukkal nyugatra, mint ahogyan az MTI cikkében is írva vagyon. Mivel a manysi nyelv jelentősen eltér a magyartól (nem értik egymás nyelvét), a hun nyelv pedig ismeretlen, logikus, hogy a találkozáskor a nomád déli nyelv csak a manysi (maradvány hatást kifejtő) szubsztrátuma lehetett. (És a magyaré is, mint ahogyan Gao Jingyi, a Pekingi Nemzetközi Tanulmányok Egyetemének oktatója írta 2013-ban (Huns and Xiongnu identified by Hungarian and Yeniseian shared etymologies. Jingyi Gao, Central Asiatic Journal). De ez koránt sem jelenti azt, hogy „a magyarok ősei a protougorok” lettek volna! A mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene.  Miközben az összes finnugor nép genetikailag rokon a másikkal, kivéve a magyarokat. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet). „Nyelvünk szókészlete, grammatikája közös gyökerű a szkíta-hun utód népekével, pl. mongol, török. Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvekkel való kapcsolatoknak a fő oka, hogy a szkíta-hun típusú népek északi irányba vándorolva vitték a nyelvüket, a kultúrájukat és ott nyomot hagytak” – írja Czeglédi Katalin. (CK: A szkíta-hun nyelvek. 68. o.)  

 

A hegyekkel körülvett, folyókkal szabdalt, viszonylag kellemes éghajlatú Hakasz-minuszinszki-medence az ősi dél-szibériai civilizációk egyik fontos központja volt. A bronzkorban különösen fontossá tették gazdag réz-, vas- és más ásványi lelőhelyei. Ősi temetkezési helyek, régészeti lelőhelyek sokaságát tárták fel, a sírokból a bronzkori karaszuk-kultúra (i. e. 1500–800) és különösen a tagar régészeti kultúra (i. e. 7. és 2. század), majd a későbbi tastiki kultúra sok emlékanyaga került elő. A Karaszuk-kultúra egyik legfontosabb komponense a nyugatról érkezett andronovói kultúra, egyéb komponenseit ezen túl a helyi afanaszjevói, okunyevói, valamint a szomszédos Mongólia, Kazahsztán és Kína kultúráiban keresik. (wikipédia) 

Amikor Csáji László azt nyilatkozta egy interjúban, hogy „Engem nyelvünk hanti és manysi rokonsága a gyakorlatban győzött meg, ezt követően a nyelvészek elméleti fejtegetései is hitelesnek tűntek.” – bizonyára nem a rokonság alapdeffiníciójára gondolt, hogy „nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”, mert ezt nem tapasztalhatta csak azt, hogy „milyen megdöbbentő hasonlóságok vannak az obi-ugor nyelvek között” (Az alternatív történelem és a felújított ősvallás zsákutcái - interjú Csáji László Koppány kulturális antropológussal, Konzervatorium I 2009.11.14.) Természetesen a szétváláskor, a hunokkal együtt L1034-es jelzővel illetett változatot adó ősök is kerülhettek a honfoglalók és a székelyek soraiba. Közben eltelt több mint ezer esztendő…A székelyekről olvashatunk Hakan Aydemır: A székely eredetkérdés megoldása című könyvben. A dolgozat egy új nyelvtörténeti módszert alkalmazva a székelyek eredetkérdésének megoldását adja. Bemutatja a kínai források nyelvészeti-filológiai elemzése alapján a székelyek eddig ismeretlen korai történetét, tárgyalja kronológiai sorrendben a vonatkozó forráshelyek alapján az 581–715 közötti eseményekről szóló legfontosabb, a székelyek történetével kapcsolatos részeket, különös tekintettel a 7. századi Suishu (隋書) és a Beishi (北史) című munkákra. Bemutatásra és etimologizálásra kerül a kínai forrásokban előforduló, székelyekre vagy azok csoportjaira vonatkozó összes népnévi variáns, s ennek kapcsán megállapítható, hogy a kínai források valamilyen „szekel” alakra visszamenő alakváltozatai az egykori Keleti Türk Kaganátus területén élő keleti székelyekre és csoportjaira, az „eszkel” és „eszkil” alakokat tükröző alakváltozatok pedig a nyugati székelyeknek a Nyugati Türk Kaganátus területén élő csoportjaira vonatkoznak. Ugyanakkor a Qarshi (Üzbegisztán) és a Fergana között talált 4–5. századi érméken szereplő „eszkelek” népnevet etimologizálva bebizonyítja, hogy a székelyek korai történelmét a 4. századig biztosan vissza lehet vezetni: 350–370 között a délnyugatra menekülő Altaj-vidéki hunok és a különböző tiele törzsek között a későbbi „szekel” törzs ősei is ott voltak, akik a Balhas-tótól az Amu-darja alsó folyásáig terjedő vidéket vették uralmuk alá. A Tola-folyó (Mongólia) északi részén élő székelyek egy csoportja elszakadva a későbbi „szekel” törzs őseitől, a 370 körül nyugat felé menekülő hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe, és innen ered a hun és az Attila-hagyományuk is. Itt átvészelve a gepida, majd az avar uralmat, a honfoglaló magyarokhoz csatlakoztak, és végül a magyar nyelv és kultúra presztízs helyzete miatt idővel nyelvet is váltottak. (Hakam Aydemir: Türk Tarihinin Kaynakları Olarak Eski Türk Boy Adları – Kökenbilgisel Bir İnceleme (A régi török törzsnevek mint a török történelem forrásai – Etimológiai elemzés). Istambul, 2021.)

 

Az utóbbi időben közzétett rengeteg „szenzációs” őstörténeti tudományos felfedezés ellenére, érdemes elgondolkodni Csáji csaknem tíz évvel ezelőtt egy interjúban feltett kérdésein: „Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni”. (Heti Válasz Online, 2013.09.16-án).Ha megnézzük a magyar nyelv fejlődési sémáját, ahol az „urál-altáji” alapnyelvek alatt a nyugatról és délről Szibéria irányában  beáramló sztyeppei koinét értem, akkor a szamojéd, hanti-manysi nyelvek vonatkozásában (a saját fejlődési ábrájukon) ez az alapnyelv szubsztrátumként viselkedik (a nyelvet váltók az eredeti, artikus övezetbeli nyelvük bizonyos jellegzetességeit átviszik a az újonnan átvett nyelvbe, és az ott rögzül), és hasonló képpen alakult a finn-permi (balti) nyelveknél is. Innen származnak azok a nyelvi hasonlóságok, amelyekre alapozva a nyelvi „rokonság” megállapítást nyert. Mint láthatjuk – ehhez azonban közös eredetre nem volt szükség.  Régészeti kultúrákban ez a KM – jamnaja – zsinegdíszes – andronovó útvonal. Nem kell kétségbe vonni, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, csupán a rokonság fogalmát nem a származáselmélet alapján kellene megfogalmazni, illetve ki kellene terjeszteni a „nem vérszerinti” rokonokra is. A 70-es évekre ugyanakkor minden „õshaza-elmélet” (az indoeurópaihoz hasonlóan) megdõlt, akárcsak az egyirányú õstörténeti kutatás elve! A kérdésre, hogy i. e. 5000-tõl visszamenõleg, nyelvközösséggé válásának idején hol élt ez a népcsoport, a finnugorisztika nem is kereste a választ. S bár a kezdeti folyamatok eredõit és színtereit ma sem ismerjük, származásunk irányait az antropológiai kutatások déli irányból – a Kaszpi- és a Fekete-tenger, a Kaukázus és az Altáj vidékei felõl – adják meg, kimutatva a népességünk zömét képezõ turanid, pamíri europid, mediterrán, nordoid (de ez is erõsen mediterrán) és cromagnoni típusokat. Veres P. Tibor megállapítása szerint az õsmagyarság – akárcsak az iráni szarmaták – a „protoeuropid ugor és mediterrán szkíta populációk keveredése”.(FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.) 

„Azt hiszem, ott történt a baj, hogy az összehasonlító nyelvészetben (legalábbis a magyarban) a rokonság és a származás különbsége kezdettől fogva nem volt elég tudatos. (Hiszen – jusson eszünkbe – ez a nyelvészet eleve azért született meg, hogy a származásunkra derítsen fényt.) Ha szóba került is a különbség, nem a nyelv származására vonatkozott elsősorban, hanem arról szólt, ami majd minden tankönyvnek ott áll mindjárt az elején, hogy ti. a nyelvrokonság nem jelent okvetlenül etnikai rokonságot is. (Ez a kijelentés azonban általában csak azon az egy könyvoldalon érvényes, a következőtől a könyv végéig jórészt el van felejtve.) Ha pedig a származást is a CSALÁDFA  metafora szerint próbáljuk látni, akkor abba csak egyetlen ág fér bele, amely pedig a GYÖKEREK metafora látásmódja szerint csak egyike a soknak, még ha talán a legvastagabb is” – írta Szilágyi N. Sándor az 1999-es tanulmányában. (Szent mókus, avagy a módszertan buktatói”. 356).

A magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. Megtartva természetesen Pusztay alapötletét, hogy az alapnyelv a különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Az ősi időkben -- a katalán kutatók szerint -- az Altáj-hegység vízválasztó volt az európai és az ázsiai népek között, ugyanis a sztyeppe közepén helyezkedik el. Ettől nyugatra európai, keletre pedig ázsiai népesség élt évezredeken át. A 2012-es genetikai kutatások (Katalán Paleontológiai Intézet és az Evolúcióbiológiai Intézet, az UPF-CSIC) azt sejtetik, hogy a keveredés az Altáj keleti vidékein történt meg az ázsiaiak és az európaiak között, ráadásul a kapcsolat még a vaskor előtt jött létre. A keveredés előtt pedig a két népesség még a hegység két oldalán helyezkedett el. A 2005 és 2007 között európai és mongol kutatók által felderített, fagyott, mumifikálódott maradványok - több mint húsz sírt tártak fel - alkalmasak voltak genetikai vizsgálatok elvégzésére is. Régészetileg a sírban talált tárgyak és a szintén elföldelt lovak igazolták, hogy szkítákról van szó. (ORIGO. Szegő Iván Miklós cikke. 2012.11.14.). A szkíta kultúra technikai fejlesztései pedig - amelyet valóban az ázsiaiak vettek át az európaiaktól - elősegítették azt az expanziót, amelyet alapvetően az ázsiai népesség növekedése váltott ki. „A tanulmány azt is sejteti, hogy az ázsiai népesség vette át a nyugatról jövő szkíta kultúrát, amely mind technológiájában, mind társadalmi berendezkedésében fejlettebb volt az övékénél” -- írja. Korábban is (Vámbéry Ármin, Munkácsi Bernát, de még Reguly Antal is), a XX. század második felében és napjainkban szintén kimutatták már, hogy az õsmagyarság antropológiailag, nyelvileg, tárgyi és szellemi mûveltségében már az i. e. XII. századtól kezdve együtt, szorosan egymás szomszédságában élve óiráni népcsoportokkal magán hordozta azokat a jegyeket, amelyek nem csak rokonították azokkal, de meg is különböztették tõlük. Évezredes keveredések is közrejátszottak az etnikai arculat kialakulásában, amelynek formálódásában Veres P. Tibor szerint „nem lehet fi gyelmen kívül hagyni az iráni (óperzsa), mindenekelõtt pedig a szauromata csoportok hatását”. Ez a keveredés viszont a délugor és az óiráni (fõként szauromata) csoportok viszonylatában több mint háromezer évvel ezelõtt kezdõdött, ami egy hosszú folyamat eredményeként megteremtette az õsmagyarság etnikumának, kultúrájának kialakulását. Ekkor született meg az a minden kezdetlegességét magán viselõ õsmagyar nyelv is, amelyet több kutató az ugor és az iráni nyelvek szövetségébõl vezet le. (Lásd: Fodor Géza: A genezis hiányzó könyve)

 

De az „újdonságok” átvételét általában szavak, fogalmak átvétele követi. ( Ez sarkalatos érve a finnugristáknak, amikor az életmódváltással kapcsolatos „jövevény” szavaink eredetét magyarázzák!) Tehát nyugatról (Európa felől) jövő szavak keveredtek ázsiai származásuakkal.

A szkíta indoeurópai nép volt, amely nomád pásztorkodással és lótenyésztéssel foglalkozott. Végigvágtattak az i. e. 7-2. század között az eurázsiai sztyeppéken, egészen a KM-től az Altáj-hegységig. „A katalán kutatók a genetikai elemzésekkel most azt mutatták ki, hogy a vaskorban a szkíták "tökéletes ötvözetét" alkották az európai és az ázsiai népességnek: a szkíta kultúra Altáj-hegységbeli képviselőinek a genetikai állományában ugyanis pontosan 50-50 százalékos arányban találtak európai és ázsiai leszármazási ágakat. Ez a mitokondriális DNS leszármazási vonalainak és szekvenciáinak elemzéséből derült ki” – áll a Szegő riportban. „A mostani felfedezés azért jelentős, mert korábban az Altáj-hegység nyugati vonulatainál (a mai Oroszország és Kazahsztán területén) élő népességben csak európai, a keleti, mongóliai részeken élőknél pedig csak ázsiai leszármazási vonalakra bukkantak a kutatók. Vagyis eddig nem találtak genetikai keveredésre utaló nyomokat” -- állítják. Van erre nyelvi példa? Megpróbálok egyet bemutatni. És ez egy általános alapszó, a Víz! (Magyar: víz, észt és finn: vesi, mordvin: ведь ved, permják komi: ва va).    

Finnugor nyelvet beszélők területén általános a va víznév. Ugyan ez mondható el a törökös nyelvterületeken a su szóra. Ahol a két nyelvet beszélők tartósan találkoztak, megtalálható mindkét változat. (Lásd Oroszország, Ukrajna, Magyarország stb.) Sőt együtt, egy névben is előfordul: Csuszova(ja). Река Чусовая. Из разноязычных компонентов со значением «река» или «вода»: чу + су + ва. Где тибетское «чу», тюркское «су», коми-пермяцкое «ва». De hozzátehetnénk a negyediket is: я̄ - folyó (a manysiban). Itt a víz jelentése: вит.

Kungur városnál (57.4333, 56.9333), folyik a Szilva nevű folyó. Orosz magyarázat: szil – olvadó, va – víz. (Сы́лва от коми-пермяцк. сыл — талая, ва — вода). Vele rokon a Sziva folyónév is. A Sziva az 56.8181, 53.9016-os koordinátáknál torkollik a Káma folyóba. A Káma vízgyűjtő területe tele van -va végződésű folyónevekkel! (Tulva, Obva, Uszva, Inyva, Jájva, Kolva, Pilva stb.) De lehet kapcsolat a germán és kelta nyelvekkel is. (IE és uráli nyelvek keveredése, lásd az Árva folyónévnél. Vonaldíszes>zsinegdíszes kultúrák)

Szu (сувода, река, тюрк.) Példák: Száriszu (Сарысу́) kazah folyó, valamint a krimi Alma folyó mellék ága. Ugyan itt a Szavluk-Szu folyó (Савлу́х-Су); Szuuk-szu a Krimben ( Суук-Су — переводится как «Суук» — «Холодная», «Су» — «Вода»); Akszu (Аксу) folyó a Tarim-medencében, Tadzsikisztánban, Kazahsztánban, Törökországban, Üzbegisztánban; Мрас-Су a Tom mellékfolyója; Van a Krimben folyó és vízesés „Ucsan-szu” (Учан-Су, что значит Летящая вода). A Szudak (Судак) krimi-tatár szófejtése: су — вода, даг — гора.

A magyarok meg behozták valamikor (a szláv telepesek előtt) Szkítiából a Szil-va pataknevet, ami az idők folyamán Szinvára változott. Ez történhetett akár 960 körül is, amikor „a Volga-vidékén a hat bolgár-török törzs között belső harc tört ki, ebből a polgárháborús helyzetből menekült egy csoportjuk Magyarországra. Legrégibb településhelyük a pesti római erőd volt (a mai Március 15-e téren). Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik.” – Az idézet a Muszlim főszerkesztőjének, ED Ferencinek Baskíriai bolgár-törökök Magyarországon című írásából való. Van magyar folyév is bőven: Tolcsva-patak, Bódva, Száva, Dráva, Berva-patak, Szolyva-patak (Szvalyavka), Jalova-patak, Árva stb. A szelektálás természetesen szükséges. Lehet, hogy a Száva folyónév valóban IE és az újlatinból, vagy a germánból származik. Harald Bichlmeier úgy gondolja, hogy „A magyarba a víznév Száva alakban került át, az átvétel ideje pedig minden bizonnyal a honfoglalás korára, a 9. századra tehető. Az átvétel valószínűleg a szlávból történt: a Kárpát-medencébe érkező magyarok vélhetőleg olyan formában hallották a folyónevet, amelyben a tőszótag magánhangzóját hosszan ejtették (pann.-szl. */'sā̃u̯ā/ > közszl. */sā̊'u̯ā̊/, illetve */sāu̯ā́/ > (nyugati) ősdélszl./őshv. */sāva̋/). Elméletileg elképzelhető a területen maradt újlatin nyelvű néptöredékektől való átvétel is (az újlatin */'sāu̯u/, illetve */'sāu̯ọ/ formában), de ez nem valószínű”. (Harald Bichlmeier: Néhány megjegyzés a pannóniai víznevek legrégibb rétegéhez I.  Névtani Értesítő 38. 2016: 131–142.) Minden esetre ismert, hogy a rómaiak már a Savus nevet használták a folyóra. (Sztrabón „Geógraphikájában”: Saüs és Noarus a folyó neve). Az, hogy a magyarok egy része (sőt az avaroké is), olyan területről érkezett, ahol a -va víznév gyakori volt – szóba se jöhetett az elemzéskor. Pedig a magyar Szuha, Szuhaj se mindig „száraz”! A görög fosztóképzővel ellátott szu nem más, mint a vízmentes = (száraz) aszú. (Szerintem!). A Drávát már Strabo és Ptolemaeus is említi; nevét a keltáktól kapta, kik K. e. 350-336. Pannoniát elfoglalták és kiktől nevét a görögök és rómaiak elfogadták. (Pallas Nagylexikon). Az Árva folyó nevére több (germán, kelta) magyrázat is van. Az egyik: Az Arva szót gael eredetűnek tartják. A kelta (ógal) arvos, arva szó gyors folyást, fürge vizet jelent; hegyi folyók és patakok jellemzője. (Rýchla voda, rýchly tok. Kotin és boj kelta törzsek éltek a környéken. Wikipédia: Oravská župa).

 https://szavakjel

Genetika és a magyarság, 2022

Kis történeti összefoglaló

A tudományos és a mindennapi közélet is élénk figyelemmel kíséri az MKI és a Szegedi Tudományegyetem kutatóinak munkásságát, és az eredményeiket igyekszik mindenki felhasználni, értelmezni a maga módján. Miként lehetséges ez? Lehet kétféle történelmet írni egy (vagy több) objektív vizsgálatból, megállapításból? Igen, lehet. „Török Tibor tanulmányának ez a fejezete rámutat a természettudósok azon hibájára, hogy a humán tudományok kutatóinak minden állítását készpénznek veszik. Nem kellene. A magyar őstörténetet kutató régészek, nyelvészek, történészek és etnográfusok ugyanis krónikus adathiánnyal küzdenek. Állításaik általában logikusan felépített rendszerek, de ugyanarról a történelmi-kulturális jelenségről vagy folyamatról az adathiány miatt több elmélet is felállítható. És vannak ugyanarról a jelenségről koherens egységet alkotó, ám egymásnak igencsak ellentmondó vélemények is. Mi sem tudunk köztük dönteni, ezért vitatkozunk róluk” – írja Klima - Német szerzőpár a nyesten. (Idegen gének az ősmagyar éjszakában. 2021. május 27.) 

Az alábbiakban bemutatom, hogyan támasztja alá az MKI 2022. július  28-i híradása a saját történet felfogásomat a magyarság és a magyar nyelv kialakulásáról. (Rendkívüli hír: a Magyarságkutató Intézet és a Szegedi Tudományegyetem kutatói igazoltak először a világon szent ereklyét: a Győri Szent László Herma Szent László koponyáját őrzi)

Mint álltalában, az eurázsiai népek története a jégkorszak végével kezdődik nálam is. A KM-i expanzió a rénszarvasok nyomában beindult kelet, észak-kelet irányban is. „Kr. e. 5500 táján a nagy testű állatok erősen megfogyatkoztak és ennek eredményeként a lakosság lélekszáma is lecsökkent északon és nyugaton. A délkelet-európai lakosság, amely a balkáni tartományokból áramlott szét, a kőkorszaki műveltséget alakította ki. (wikipédia: Kalevi Wiik).

A dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájából indulva keletre a Jamnaja kultúra, észak-keletre a Zsinegdíszes kerámia kultúrája is kapott utánpótlást. „A korai vonaldíszes kerámia kultúrája szimbiózisba lépett a Bug–Dnyeszter kultúra területére, ezzel kezdetét vette a kottafejes kerámia készítése” – írja a wikipédia. (Vonaldíszes kerámia kultúrája). 

A korabeli vándorlást nem úgy képzelem el, hogy a csoportok felkerekedtek és otthagytak „csapot-papot”, hanem mint az üstökös, ami csóvát húz maga után, ami azután felszívódik az újonnan létrejövő környezetben, míg a mag tovább halad. Távol Keleten ugyan ez történt és a népek találkoztak az Altáj két oldalán, de természetesen ettől északabbra is. (A részletekre az esszéimben részletesen kitérek). Egy példa a külső forrásomra: „Mint ahogyan Krantz is írja: „Magyarországon már 10000 éve beszélték a proto-altáji nyelvet”. (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3.). Pontosabban az eredeti mű 187. oldalán azt írja, hogy: „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.)”. (BF.: A magyar nyelv eredetéről). K. Wiik szerint, ők a mai megnevezéssel a baszk és a finnugor nyelveket beszélték. 

Évszázadok múlva a kelták jelentek meg a Dunántúlon. A kelták erővel nyomultak be az illírek, vagy más útjukba esett népségek közé. Az illirek ősei az i. e. 3. évezredben telepedtek le a Balkán-félsziget nyugati területein. A vučedoli kultúra kiterjedt a későbbi Pannóniára és a magyar Alföldre is. A kelták elözönlötték az itt élőket és részben összeolvadtak velük. A kelták és a helyi őslakosság keveredése kitűnik a régészeti leletekből, temetkezési szokásokból, s ez tulajdonképpen változatos színezetet adott az egységes kelta műveltségnek. A szekszárdi múzeumban eredeti állapotában látható egy, a keltákat megelőző pannon-illír időszakból származó sír. (BF.: Jelek a Kárpátok körül). „A Dunától délre s a Dráva-Száva közötti vidéken lakó kelta-illyr törzseket, bár nem képeztek egységes nemzetet, a pannónok közös nevével jelölték meg a rómaiak. Mint rokonaik, a galliai kelták, úgy ők is túl voltak már a nomád élet primitiv állapotán. A rómaiak számos kisebb-nagyobb helységet találtak már itt, köztük megerősített helyeket is, a mi megtelepedett életmódról tanúskodik. A földmívelés a pannóniai kelták előtt sem volt ismeretlen, s az állat- (ló-, sertés-, juh-) tenyésztés szintén magasabb fokon állott náluk. Az ipar egyes ágaiban is kitűntek; a bójok bronz- és ezüst-edényei, melyeket nagy mennyiségben készítettek, Rómában is keresettek voltak. Kereskedést is űztek, mit a vert pénz használata bizonyít”. (SZALAY–BARÓTI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE. I. Magyarország a magyarok beköltözése előtt. 2. Magyarország legrégibb ismert lakosai. – Pannónia és Dácia meghódítása.) Ezt követte a késő-római kor, majd az avarok kora. „Szádeczky-Kardoss Samu meglátása szerint a római kor vége és a magyar állami írásbeliség 11. századi kezdete közötti bő fél évezred forrásai oly szegényesek és hézagosak, hogy a bennük előforduló Kárpát-medencei névanyag nem mondja meg félreérthetetlenül: mikortól kezdve lehet egy „előmagyar” (nyelvű) etnikum jelenlétével számolni; 895 csak hipotézis, s emellett más feltevések sem hagyhatók figyelmen kívül”. (Szabados Gy. : Vázlat a magyar honfoglalás Kárpát-medencei hátteréről. In: Népek és kultúrák a Kárpát-medencében. 2016. 630.) Ezzel elérkeztünk az MKI híradásában is említett Current Biology tanulmány egyik fontos, összegző mondatához: „A bevándorlók törzscsoportjain kívül megállapítottuk, hogy az egyes korszakokból származó egyének többsége „bennszülött európai” felmenőkkel rendelkező helyi lakos volt”. Róluk szólt az eddigi történet. És egy megjegyzés: 

Olvastam a hírekben (NOOL,2023.04.19.), hogy „Vaskori szenzáció: kelta települést fedeztek fel a régészek Nógrádban”. (Legéden). Kiderült, hogy „ez akár gazdasági jellegű település is lehet… Ezen kívül találtak egy házat is, amiben egykor egy kelta család élhetett”. 

Van egy 1941-es térkép Keltakori lelőhelyek a Kárpát medencében címmel (M KIR.HONVÉD TÉRKÉPÉSZETI INTÉZET) és ezen szerepel – az 568 között! -- 202. Hornié Mladonice = Felsőlegénd (Hont vm.) 274. Ladzany Ledény (Hont vm.) is, mint egykori kelta település. És most rátaláltak a kelták nyomaira Legénden (Nógrád vm.) is, ami az Ipoly túlsó oldalán van. Lehet, hogy a keltákon kívül a nevük is összefügg, hiszen  Ledénynél olvashatjuk: „A mai falut 1233-ban "villa Legen" alakban említik először. Neve a szláv ledzane (= parlagföldön lakók) szóból származik. (Erősen kétlem! A lengyelek voltak a lendzsánok. Lengyelül: lędzianie, Nyesztornál: ля́хи) és ebből lett magyarul a lengyel népnév). 1285-ben "Legen", 1388-ban "Legyen" alakban szerepel a korabeli forrásokban”. „A falu területe már az újkőkorban is lakott volt, a lengyeli kultúra népe élt ezen a vidéken. Később a bronzkorban a lausitzi kultúra népe lakta”.  Egyébként egymástól nem is olyan messze fekszenek ezek a települések: Ledény – Ladzany  48.263889°, 18.905556°; Alsólegénd -- Alsó-Mladonya  48.333333°, 19.133333°; Felsőlegénd -- Felső-Mladonya 48.343889°, 19.150833°; Legénd (szlovákul: Legínd) 47.8788°, 19.31183.

Most nézzük meg, mi történt a „keletre szakadt” őseinkkel?

Írott történelem hiányában elfogadom Mihail Fjodorovics Koszárjev Nagy Magyarország nyomában című kétkötetes könyvében leírt „mesét”. Koszárjev 1931-es születésű orosz író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia (RAN) vezető tudományos munkatársa, és kiváló mesélő, regényíró. Vallja, hogy a régészet több mint történelemtudomány. Egyik fő célja az, hogy az írott források hiányosságait pótolja, segítse előhozni a rég elfeledett emlékeket. Eposzának első részében, ami „Az istenek akarata” címet viseli, Koszárjev elmeséli, hogy élt egy ugor népcsoport az Uráltól keletre elterülő végtelen lápos-tajga vidéken, akit ász-jáhnak neveztek. A hegységhez közelebb, a rokon mahum nép lakott. A déli oldalon, ahol nedves, sűrű tajgai erdőt már felváltotta a ligetes, többségében fátlan, dúslegelőjű rétség, élt még két ugor törzs: a magyá és a gur. (az ász-jáh, mahum, magyá, és a gur törzsek a mai hantik, manszik, és a magyarok egyik elődei lehettek). Az Eposzban leírt történetet úgy 200 évvel megelőzve, a szaviroknak, a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre kellett húzódniuk a keleti vad hordák támadásai miatt. (BF.: Szabir-magyar történet). A „mese” azzal ér véget, amikor a magyarok az „igaz hunokkal” nyugatra indulnak. Ezt a történetet az említett Current Biology tanulmány is igazolja amelynek mottója lehetne ez a kijelentésük: „A hunok, avarok és a honfoglaló magyarok népvándorláskori nomád törzsszövetségek voltak, amelyek három egymást követő hullámban érkeztek a Kárpát-medencébe az V. és a 9. század között”. Majd így folytatják: „Ebben a tanulmányban 9 hun, 143 avar és 113 magyar honfoglalás kori mintát szekvenáltunk, és három törzspopulációt azonosítottunk, amelyek mindegyik korszakból olyan bevándorlókat képviselnek, akiknek nincs közelmúltbeli európai felmenőjük. Eredményeink azt mutatják, hogy mind a hunok, mind az avarok „bevándorló magja” valószínűleg a mai Mongóliából származik, és eredetük Xiongnusra (ázsiai hunokra) vezethető vissza, amint azt több történész is feltételezi. Másrészt a honfoglaló magyarok „bevándorló magja” a manzik, a korai szarmaták és a késői Xiongnus leszármazottai korábbi keverékéből származott”. 

A tudós „szakemberek” általában nem értékelik a Koszárjev féle „meséket”. Ezeknek ajánlom az alábbi Bakay idézetet: „Márpedig az a historikus, aki csak részletproblémák pepecselésével tölti az idejét és csak a szaktársainak ír magvas tanulmányokat, feleslegesen élt és dolgozott, mert a keze között a történettudomány halott”. (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.)

A magyar nyelv kialakulása szempontjából nem zárható ki egy olyan ősi, (ragozó, nem PIE) közvetítő nyelv hosszútávú létezése, amelynek évszázadokon keresztül alakult változatai diaszpórákban fennmaradtak, alkalmasint egymásra ismertek a népek találkozásakor, ekkor erősödtek, fejlődtek. Jellemzőjük volt, hogy a keleti krónikások, ha találkoztak ilyen nyelvvel, elmondták, hogy egyetlen ismert nyelvre sem hasonlít. (Lásd Hérodotosztól kezdődően). Ezt nálam a nyelvek „mémszerű” viselkedése teszi logikailag elfogadhatóvá. Ennek egy sarj (fattyú) hajtása maradt fenn a „nyelvrokonainknál”. A 9. századi etelközi „nagy egymásratalálás”, ismertebb néven a „hettumoger szövetség”, nem nyelvi, hanem közösérdek alapon jött létre, amit a kialakult (hatalmi vákuum) helyzetek szültek. Itt lett Árpád a vezető fejedelem (kapitány), akit már a bizánci történetírás is megemlít. De akkor mi különböztette meg a „türköket” a kazároktól a bizánciak szemében? Az életmód eléggé hasonlatos volt. A régészeti leletekből kitűnik, hogy az „előmagyarok” nem voltak 100 százalékosan nomád vándorok! Kereskedtek is. Talán ismertek egy olyan nyelvet, amit a környezetükben senki más nem használt! (A később szövetségesükké váló kazár kabarok kénytelenek voltak megtanítani őket a saját – türk – nyelvükre. Hogy ezt kik fogadták meg – szinte lényegtelen! Elfogadom S.P. Tolsztov álláspontját (Толстов С.П. По следам древнехорезмийской цивилизации. М., Л., 1948.) miszerint:

  1. S.P. Tolsztov arra a következtetésre jutott, hogy a horezmi lakosság zsidó vallását a horezmi túlélő zsidók importálták Kazáriába.
  2. A zsidók S.P. Tolsztov szerint Kazáriába menekültek, ahol a szinkretikus horezmi judaizmus lett az államvallás.
  3. S.P. Tolsztov úgy véli, hogy a Horezmből Bulán alatt Kazáriába érkezett judeo-zoroasztriánus vallás összeütközésbe került az Obadiás által kialakított talmudi alapú ortodox judaizmussaal, ez okozta a polgárháborút és a kabarok elmenekülését, akiket Tolsztov káliznak, azaz horezmieknek tart.

Amikor bejöttek a KM-be – rokon nyelvűeket találtak. És, ahogyan lenni szokott, a rokon nyelvűek többsége tarolta a merőben más gyökerű idegen nyelveket és kialakult a magyar nyelv és etnosz! Hasonló, bár nem mindenben egyező, eredményre jutott Horváth Csaba-Barnabás is: „A valószínűleg még kizárólag a régi, ugor nyelvet beszélő jazigok betelepülését követően vélhetően több hullámban is ennek a kétnyelvű sztyeppi népességnek érkeztek különböző hullámai a Kárpát-medencébe, a hunokkal érkező hullámtól kezdve a László Gyula által kutatott griffes-indásokon keresztül az 896-os honfoglalás népéig. Végeredményben pedig a Kárpát-medence jelentheti a sztyeppének azt az eldugott szegletét, ahol végül a szkíták régi ugor nyelve kerekedett felül és maradt fenn, míg a Kárpátoktól keletre végbement a teljes nyelvcsere és a török jutott egyeduralkodó helyzetbe. Mi lehetett ennek az oka? Értelemszerű okok között említhetjük a Kárpát-medence viszonylagos elszigeteltségét a sztyeppövezeten belül, és azt is, hogy elhelyezkedése a sztyeppi folyosó nyugati végpontjában a keletről érkező eltörökösödés epicentrumától a lehető legmesszebb fekvő sarkát képezi ennek a zónának. Hozzájárulhatott még a régi nyelv fennmaradásához, hogy ide már nem terjedt ki az ogur-török nyelvű népeket a besenyőktől kezdve az európai sztyeppén felváltó köztörök nyelvű népek hódítása, akik keletebbről érkezve minden bizonnyal az eltörökösödésnek már egy előrehaladottabb fázisát képviselték, noha korabeli források szerint megjelenésre még mindig alapvetően europidok voltak”. (Horváth Csaba-Barnabás: FINNUGOR ÉS SZKÍTA EREDET - EGY ÉS UGYANAZ? INTERNATIONAL RELATIONS QUARTERLY, Vol. 10. No. 3-4.)

És hogy jön ide az MKI híradása?

„Ez az eredmény alátámasztja a Turul nemzetség és a magyar honalapító elit közös származását és cáfolja azt a lehetőséget, hogy – egyes elméletekkel szemben – az Árpád-ház egy idegen származású uralkodó család lehetett volna, akit egy külső hatalom ültetett a magyarok élére. Adataink egybevágnak a Képes Krónikában is olvasható információkkal, melyek szerint a honalapító magyarok maguk közül választottak hét vezért, és a leggazdagabb és legnagyobb hatalmú vezér volt a megyer törzsből Árpád, Álmos fia”.  Igen, mindez megfelel az Urál-Volgától visszatérő, a sztyeppén maradókkal egyesülő „honfoglalók” és a KM-ben talált ázsiai és őshonos népekből kialakuló magyar etnosszal.

2022 szept. 23-án, a Magyarságkutató Intézet legújabb kutatási eredményeiről Horváth-Lugossy Gábor, Török Tibor és Varga Gergely István az RTL Klub Fókusz című riportmagazinjában számolt be. Elméletem alátámasztására (többek között) az alábbiakat idézem (nem szó szerint): 

Török Tibor: A honfoglalók genomjában ez az ázsiai örökség (15%) kimutatható (3:10). Ez egyértelműen bizonyítja, hogy iu. 300 körül volt egy hun-ősmagyar keveredés. És amikor elindultak Nyugatra, akkor is integráltak magukba hun maradványokat is! Tehát voltak echte hunok a honfoglalók között. (3:36) 

Horváth-Lugossy Gábor. KM volt az eurázsiai sztyeppe nyugati vége, a keleti vége pedig az ordoszi medence. Ez volt a szkíta népeknek az őshazája! (4:35) Köztük ott voltak a magyar törzsek is. A legerősebb törzs adta a nevet. A hunok sem csak hunok voltak…

A szkíták korai betelepülésének nyomait igazolják Csallány Gábor 1937-es, majd Párducz Mihály  1941-ben és 1950-ben -- a szentes-vekerzugi temetőben végzett ásatásainak kiértékelése. Itt, több lótemetkezés és úgynevezett vekerzugi típusú, vasból kovácsolt, merev szerkezetű zablákkal, kantárzathoz tartozó kisebb falerákkal, illetve kettős lótemetkezés kocsialkatrészekkel, kerékabroncsokkal együtt eltemetve kerültek elő, némelyik bolygatott állapotban. A sírok szomszédságában talált kerámia- és gyöngytípusok alapján a temetőt szkíta korinak határozták meg. A lószerszámzattal felszerelt lovak sírjait és a két ló társaságában sírba helyezett kocsikat és alkatrészeiket új népesség, a szkíták legkorábbi megjelenésével magyarázták, akiknek elterjedését Szentestől északra a Tisza mentén egészen Nyíregyháza környékéig lehet nyomon követni, valamint a Száva mentén és Cserszegtomaj környékén. „A korongolt kerámia és a szkíta típusú fegyverek, ékszerek, lószerszámok, bronztükör megjelenése a Kárpát-medencében egy kicsit később, a Kr.e. 6. sz. felé, Kr. e. 600 környékére tehető.” „A Heves megyei preszkíta és szkíta kori lelőhelyek az Alföld és az Észak-magyarországi-középhegység nagytájakon, a Mátra-vidék, a Bükk-vidék, az Észak-alföldi-hordalékkúpsíkság és az Észak-magyarországi-medencék középtájakon,1 a Zagyva, a Tarna, a Tisza folyók, a Külső-Mérges, a Laskó, az Eger, a Domonkos patakok és a Hanyi-ér mentén találhatók.” (Gutay Mónika · Bernáth László · Raáb Donát · Rácz Kristóf László: Preszkita kori, szkita kori lelőhelyek Heves megyeben. 2021. 1. | EPHEMERIS HUNGAROLOGICA | 27)

A sztyeppén folyamatos volt a kapcsolatrendszer.  Amikor itt meggyengült a hatalmi rendszer, akkor jöttek vissza és helyreállították az itteni politikai, katona fennhatóságot. (6:00). Tehát itt nincsenek avar tömegsírok, vagy honfoglalás körüli tömegsírok. Ez azt jelenti, hogy harc nemigen volt közöttük. (6:17) Találtunk olyan avarkori sírokat, amibe 13 fekszenek több időből. Ezek egy családnak a tagjai voltak és az utolsó kettő személy már a magyar motívumú ruhákban van, azért mert beérkeztek idő közben a honfoglalók (Árpádék). Ez az államalapítás kora, tehát ugyan azt az öltözéket viselték. A kulturális jegyeket is átvették maguk az avarok, akik egyébként, a genetikai adatok alapján valóban rokonok voltak. (6:47) 

 A manysik elválásakor ők vihettek fel bizonyos szavakat, amiket  átvesznek az ottani halászó vadászó törzsek.(7:44)-- mondta Horváth-Lugossy Gábor. 

Az pedig, hogy Taksonynak (szerintem) három nevezetes fia volt, akik közöl az egyik Tar Szerénd (alias Koppány), akinek a leszármazottai  -- Vazul unokatestvérének, Lászlónak köszönhetően – adták a későbbi Árpád-házi uralkodókat – más kérdés, de bőven belefér Szent László genetikai vérvonalába. (BF. 2018: Sarolta a fehér menyét?)

 

 

 

 

 

 

Nincs új a nap alatt

 

A „magyarság” és a magyar nyelv kialakulása „örökzöld” téma, legalább is a magyarok körében. A humán tudományok művelői szeretnék maguknak kisajátítani az eredettel kapcsolatos „igazságot”. Mert azt csak az tudhatja és hírdetheti, akinek ez a „szakmája”! „Suszter maradjon a kaptafánál” – elv mindmáig érvényesül.  Mint minden közmondásban, ebben is van igazság. A történelemkutatásban, Leopold von Ranke ars poeticája, miszerint: wie es eigentlich gewesen, vagyis az „ahogyan az valójában volt” típusú történetírás sokak szemében a mai napig érvényes norma, holott köztudott, hogy a  történész individuumának a kikapcsolása lehetetlen! J. G. Droysen úgy vélte, hogy a történetírás olyan tudomány, amely egyszersmind művészet is, s a történész „objektivitása” valójában abban áll, hogy „próbál megérteni”. Ezért a történetírás végső soron nem más, mint értelmezés, amely teljesen objektív sohasem lehet. A nyelvészetben kicsit jobb a helyzet. A fennmaradt írott történelmi emlékek tényként foghatók fel. Ezek egymással és a mai nyelvekkel történő összevetésből valóban lehet nyelvi törvényeket alkotni. Ezek a gyakorlatban is beváltak, alkalmazhatók sőt, fejleszthetők is. A FU nyelvészet szabályait éppen olyan felesleges megkérdőjelezni, támadni, mint például a sakkjáték szabályait. „A közös nyelvcsaládba sorolt nyelveket összekötő, szabályszerűen ismétlődő fonetikai jelenségek felhasználásával következtetni lehet az egyes rokon nyelveknek a közös alapnyelvükből eredő grammatikai egyezéseire is” – vannak ilyenek is. Vannak leánynyelvek, amelyek egy, ma már eltűnt alapnyelvből fejlődtek ki. A rekonstruált „ugor alapnyelv” (bizonyítottan), sohasem létezett. Nem volt egységes ugor nép, aki ezen a nyelven beszélt volna. Ettől függetlenül, nem kizárt, hogy a jelenség létezett, példák vannak rá. De a nyelvek kialakulására ez nem ad egyértelmű magyarázatot. Vannak tavak, amelyek a diluviális korszakban keletkeztek, belső erők hatására, tektonikus árkokban, ahol az un. reliktum flóra megmaradása is megtörténhetett. Így alakulhatott ki a magyar nyelv is, egy ősi lingua francából. Ettől függetlenül, természetesen más módon is létrejöhettek tószerű képződmények, mint ahogyan más nyelvek is kialakulhattak egy-egy alapnyelv szétválásakor. Ezek egyike sem zárja ki a másik kialakulási formát. Az alapkérdés az, hogy a nyelvekben fellelt hasonlatosságok egyetlen közösségre vezethetők vissza, vagy a különböző etnikai csoportok hosszútávú interakciójának következménye. Mindkét változatra tudományos elképzelések születtek, természetesen a körülményektől függően. Mikor, melyik lehetett igaz, ez már a történettudomány területe, ahol érvényesülnek a fentebb leírtak. A bizonytalanság az idő távlatával egyre nő és az írott történelemet megelőző időkre csak rekonstruálni lehet a nyelvi elemeket, amelynek objektivitása csekély. Ezért kérdőjelezhető meg a magyar nyelv fu származása -- de nem a kapcsolata -- amely eleve egy ember által kreált dolog!

„A honfoglalás előtt a magyar nép egy nyugati ótörök nyelvet beszélő népességgel került szoros kapcsolatba. Török eredetű szavaink (kb. 350-400 szó) a fejlett állattenyésztéssel és földműveléssel (ekés gabonatermelés, kertkultúra, szőlőtermelés) való megismerkedésről tanúskodnak. Ez török hatásra ment végbe a magyarság körében. A török szavak jelentésükkel is bizonyítják, hogy későbbiek, mint a finnugor eredetű magyar szavak, mert azok a halászatra, vadászatra és gyűjtögetésre utalnak. Török eredetű nyelvtani elemek a magyarban lényegében nincsenek, míg finnugor eredetű bőven van. Vagyis a török hatásról vallott tudományos vélemény erősíti azt, hogy a magyar nyelv nem a török, hanem a finnugor nyelvek közé tartozik”. (Magyar őstörténet – honnan hová? Klima László 2018. június 18. tudomany.hu). A gond az, hogy semmi sem bizonyítja, hogy volt egy halász-vadászó magyar nép, aki évezredek során a finnugor nyelvet beszélőktől a törökökig mindenkivel kapcsolatba került. Sokkal valószínűbb, hogy voltak ilyen közvetítő nyelvek, amelyek végig járták ezt az utat, és vagy elhaltak vagy fennmaradtak. Egy ilyen nyelvből alakult ki a magyar nyelv Kr. u. I. évezred második felében. És ez (mint a passzionaritás egyik eleme) segítette a magyar etnoszt létrejönni az európai sztyeppe legnyugatibb részén.

Én, Romsics Ignác történész véleményét osztom, amit Mi a történelem? cím alatt a Mindentudás Egyetemén adott elő, 2003-ban. „Mi tehát az igazság ebben a történetírás és a történelmi tudás szempontjából alapvető ügyben? – tehető fel a kérdés e rövid historiográfiai áttekintés után. Azt hiszem, nincs egyetlen és kizárólagos érvényű igazság. A különböző vélemények közül végeredményben mindenkinek magának kell kiválasztani a hitének, a világnézetének és az erkölcsének megfelelő álláspontot, s számára az lehet az igazság. Ezért azt, amit az alábbiakban hallani fognak, ne mint abszolút igazságot, hanem mint egy igaznak gondolt véleményt kezeljék”. Ezt a gondolatot terjesztem ki a magyar nyelv kialakulására vonatkozóan is. Mert a nyelvet, mégis csak az emberek beszélik, ha a történetük nem is egyezik! Hogy lehet ezt a – látszólag -- paradox megállapítást feloldani?

Létezik többféle elképzelés, ezek felsorolása nem fér bele, jelen tanulmányomba, de nem is célom ezek cáfolata, vagy helyeslése. Az általam kifejtett megoldás kissé ezoterikusnak tűnhet, de nem az. Írásaimban a „nyelvi idősodrony” modellt és a nyelvek „mémszerű viselkedését” mutatom be. Ebben az írásomban csak hivatkozok az „elméletemre”, de nem magyarázom. Inkább a megoldás ős-eredetiségére mutatok rá, amire az esszém címében is utaltam.

és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett” – áll a Bibliában (Mózes első könyve a teremtésről).  „In principio erat Verbum… et verbum caro factus est.” – Kezdetben vala az Ige… és az Ige testté lett.  (János 1. Károli). Bibliai gondolatok. A kezdet – mindig misztikus. Lenni kell egy „ős-tojásnak”, amiből a világ létrejön. Ha nincs tojás, megteszi a Káosz! Így van ez a magyar nyelv eredetével is. Volt-e „ugor őstojás”? Vagy volt a végtelen eurázsiai sztyeppe, rajta számtalan közvetítő nyelv és ezek káoszából a darwini evolúciós fejlődés szerint fennmaradtak bizonyos „alap nyelvek”. Egy-egy közvetítő nyelv, mint „Isten lelke a vizek felett”, mémszerűen fennmaradt a Pusztán. És ezt nem lehet bizonyítani. Mint ahogyan Romsics mondta fentebb: „mindenkinek magának kell kiválasztani a hitének, a világnézetének és az erkölcsének megfelelő álláspontot”. Az tény, hogy létrejött a magyar nyelv. A finnugor eredet meg éppen úgy fikció, mint a nyelvikiválasztódás. A „rokon nyelvekben” meg ténylegesen megtalálható hasonlóságok a sorozatos interakciók következménye.

„A nem magyarul beszélő köznép meg átvette a nyelvünket, az uralkodó elit meg vagy igen, vagy nem. A magyar irodalom megjelenéséig ennek (a nyelv szempontjából) nem volt különösebb szerepe. Majd a politikai hatalom megszilárdulásával, az egyházak térítő-tanító munkálkodásának, a gumiljovi passzionaritásnak nevezett etnoszteremtő erőnek köszönhetően kialakul a magyar nyelv és a magyar tudatú nép, függetlenül attól, hogy őseik germánok, latinok, onogurok, kunok, besenyők, vagy akárkik voltak is.” (BF. :   Vegyes, vagy kolloid nyelvűség). „Az archeogenetikai kutatások azonban azt is kimutatták, hogy a honfoglalás korában élt őseink sem egy helyről származtak. A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppe különböző régióiba vezet, de a honfoglalás idején a Kárpát-medencében élt népesség is beolvadt a magyarságba. A történeti források alapján az is feltehető, hogy honfoglaló elődeink különböző csoportjai nemcsak magyarul, hanem egy vagy több másik nyelven is értettek, beszéltek”.  Az idézet Klima 2018-as előadásából származik, és jól tükrözi, hogy a tudomány ebben az irányban halad.

Az „etnogenezis" diszkretikus folyamat, a „passzionaritás" mozgatja. Ez a Gumiljov kreálta műszó biokémiai energiatöbbletet jelöl, amely fölfokozott lelki és fizikai állapot, céltudatos cselekvésre sarkalló belső feszültség formájában jelentkezik a Homo Sapiens egyedeiben. Egyfajta késztetés a földrajzi környezet és a tradicionális társadalmi konvenciók átalakítására. Genetikai úton, mikromutációval terjed. A „passzionaritás" a bioszféra „élő anyagára" (is) jellemző energiaegyensúly átmeneti megbomlásából származik és kozmikus kisugárzás következménye. A kezdeti energiatöbblet aktivitásban (az „ethnosz" fejlődésében) csapódik ki, majd a humán és a természeti környezet ellenállásába ütközve fokozatosan eloszlik (entrópia), mígnem újra beáll a homeosztatikus egyensúlyi állapot. (Szili Sándor: Az „eurázsiai” történeti paradigma. Tanulmányok. 47. o. Aetas, 2003).

Gumiljov nézetei messze túlmutattak a hagyományos tudományos elképzeléseken, és heves vitákat váltanak ki történészek, etnológusok stb. között. Viszont kiválóan megfelel a magyar nyelv és etnosz kialakulásának magyarázatára. Ranke azt írta, hogy mindig, főleg írott forrásokra, azok kritikai olvasatára kell támaszkodni. Tiltakozott az ellen, hogy előre megállapított séma, filozófiai rendszer szerint fogjuk fel a történelmet. Ennek következménye lett, hogy bennünket a besenyők kergettek be a KM-be, és nyelvünk valahonnan az Urálon túlról, egy forrásból származik. De ez csak egy, a lehetséges változatok közül…. Romsics szavaival fejezem be: „Az utódok majd megítélnek bennünket, ahogyan mi is mérlegeljük az előttünk járók teljesítményét”.

 

 

 

 

Az igazi kettős honfoglalás – 2022-es szemmel

Egy MKI ismeretterjesztő TV műsor kapcsán

 

Eltelt jópár év azóta, hogy a magyar honfoglalásról kialakítottam a saját elképzelésemet. Ezeket a bloggomon tettem közzé, illetve az internetes oldalakon esetenként szóvá tettem. A lényeget el lehet olvasni az alábbi linkek megnyitásával: Az igazi kettős honfoglalás  Kiegészített változat (I.) 2018. január 21. - nakika ; Az igazi kettős honfoglalás (folytatás) Kiegészített változat (II.) ; A magyar honfoglalásról  2020. október 30.

Itt megtalálható az a térkép is, amelyet 2017-ben készítettem, a magyarok vándorlásának bemutatására, úgy ahogyan én megismertem a rendelkezésemre álló információkból. Szöveges magyarázat az írásaimban található. Most, 2022. derekán, összehasonlítottam a MKI viszonylag friss álláspontjával, amelyet egy genetikus, Török Tibor és egy régész, Makoldi Miklós prezentált az M5 TV csatorna „Tőkéczki és Takaró: Történelem és irodalom mindenkinek” című műsorában „Büszkék kell legyünk arra, hogy a legerősebb sztyeppei népekkel, a szkítákkal és a hunokkal állunk rokonságban”  címmel, ahol bemutatták a fenti térképet is. (MKI, 2022. júni. 4.). A térkép, az előadásban elhangzottak alapján magyarázom a saját hipotézisemet, az egyezőségeket, illetve az eltéréseket.

Fő vezérvonala az elképzelésemnek, hogy a magyarok elődeinek nem volt egy konkrét „őshazája”, mert a magyar nyelv ősi változatát kialakító, megőrző,  továbbadó csoportok szétszórtan megtalálhatók voltak az Alpoktól az Altájig, a Kaukázustól a tundra vidékéig a krisztusi időket megelőző évszázadoktól a mongol- (tatár) járásig.  A 4. századi nagy hun nyugatra-áramlás, majd az ezt követő keleti visszavonulás alakítja ki azokat a sztyeppei népcsoportokat, amelyek között a „magyartudatúak” kezdenek elkülönülni. Ekkor kezdenek róluk írni – elsősorban arab-perzsa, majd bizánci krónikások, különböző népneveken, amelyeket a későbbi kutatók a magyarok elődeire vonatkoztatnak, különböző megalapozottsággal. (BF: Mese és valóság ). Magyar elődökre a korábbi időkből csak akkor hivatkozok, ha a magyar nyelv kialakulásáról van szó. A térképemen ezért nincs is 4. századnál korábbi állapot feltüntetve. Egyébként Bakay Kornél tézisét fogadom el: „Magyar népnévvel jelölt eleink két etnikai tömbből alakultak ki: az Urál hegységtől nyugatra-délnyugatra eső vidéken, ill. a Fekete-tenger feletti térségben megtelepedett szkíta-szarmata-hún etnikumból, valamint az Urál-hegységtől délkeletre eső közép-és belső ázsiai, ill. részben a Kubán-vidék szkíta-szarmata-alán gyökerű hún (xiongnu) etnikumból (III/284), az európai és az ázsiai Szkítiában (III/285).” /Tételvázlatok (tézisek) és összefoglalók az Őstörténeti Kerekasztalhoz. (Hotel Sofitel, Budapest, 2009. március 28.) Bakay Kornél tézisei/. 2022-ben, egy körülbelül nyolcvan méter átmérőjű kunhalom feltárásakor a Surjány melletti szántóföldön gazdag szarmata falut, emellett avar, illetve honfoglalás kori sírokat is találtak a Damjanich János Múzeum régészei. Maga a halom nagyjából négy és fél-ötezer éves. Erre épült a szarmata falu, körülbelül ezernyolcszáz évvel ezelőtt. A kora avar sírok nagyságrendileg ezernégyszáz, a honfoglalás koriak pedig ezer-ezeregyszáz évesek – helyezte el a leleteket időrendben dr. Mali Péter, a Damjanich János Múzeum régésze. Mint mondta, a feltárt szarmata település nem volt nagy kiterjedésű, viszont gazdag lehetett, mert nagyon sok római kori leletanyagot találtak a területén. (szoljon.hu, 2022. 08. 25.)

A 4. században a hunokkal óriási néptömegek (közöttük olyanok is, akik leszármazottai a magyar honfoglalás részesei lettek) vonultak keletről nyugatra. Elfoglalva a KM-t, birodalmukba olvasztották a helyi lakosságot. Rövid uralmuk végén a nyomukban új világ kezdődött keleten és nyugaton is, amelyben már megjelentek a magyarokra utaló jelek, és ettől kezdve érdemes magyar őstörténettel érdemben foglalkozni. (Szerintem). A térképemen egy piros nyíl jelzi a hunok és az avarok nyugatra (pontosabban a KM-be) vonulását. A magyar elődök zöme ekkor a dél-uráli sztyeppevidéken éltek, valahol a Nyugati Türk Birodalom fennhatósága alatt. Egy zöld (kétirányú) nyíl jelzi a mozgásukat, ami végül is megfelel a MKI térképén az Altáj felől jövő, majd Ny-Szibériában, ill. Magna Hungária-Baskíriában ábrázoltaknak. Eltérés van közöttünk abban, hogy nálam egy kérdőjeles szürke nyíl megengedi egyes törzsek nyugatra (Meótisz vidékére) vonulását, míg a „Káma vidékének”, ekkor még nincs jelentősége nálam. Ahogyan P. B. Golden, amerikai történész írta: „A törökök összekovácsolódtak a közép-ázsiai szkíta népekkel, ászikkal, avarokkal, kangarokkal. A török és szkíta népesség keveredése új népalakulatokat is életre hívott” – ezek között lehettek a később „magyar tudattal” rendelkező törzsek, akik nyelvükben megmaradtak az ősi közvetítő nyelv mellett. (Peter Benjamin Golden: An introduction to the history of the Turkic peoples: Ethnogenesis and state-formation in medieval and early modern Eurasia and the Middle East.   en: O. Harrassowitz, 1992).

 

A MKI térképén egy VII- VIII. sz vándorlás van jelezve Ny-Szibériából „onogur” területre, majd a Kaukázus felé. A közös ebben, hogy a 7-8. században magyarelőd feltételezés van a Kászpi és a Fekete-tengeri sztyeppe vidékén. Nálam ez egy sztyeppei koncentrálódásban, előrendeződésben jelentkezik bolgár és kazár környezetben. Ezt követi Kuvrat halála után (a 7. és a 8. sz. határán) a nagy szétválás, alapvetően három irányban: északra az Urál és a Volga környékére, délre a Kaukázus vidékére, és a „maradókra” a Ponto-Kaszpi régióban. És miért éppen így történt? Elfogadom Bakay magyarázatát: „A magyarázat valójában egyszerű. A rendkívüli erővel előretörő arabok a VII. század második felében elfoglalták Mezopotámiát, Perzsiát, Közép-Ázsiának a déli részeit s radikálisan, sőt iszonyatos kegyetlenséggel felszámolták az itteni ősi kultúrákat. Aki nem kívánt áttérni az iszlám hitre, aki nem kívánt az arabok rabszolgája lenni vagy elmenekült, vagy szövetségest keresve ellenállt. Ezt tették őseink is, akiknek egy része a bolgárokkal felköltözött a Volga középső folyásvidékére (Baskiriába), a nagyobb rész azonban felhúzódott a Volga deltája környékére, illetve áttelepült a kaukázusi szavárd- magyar rokonokhoz s megalkotója lett a kazár államnak”. (Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Pomáz, 2004. 145.)

A MKI egy őshazát tételez fel (a szöveg szerint is) a Dél-Urál, Ny-Szibéria sztyeppevidékén: Makoldi Miklós: 13:18 – „Délről mentek északra…13:30 A legnagyobb paradigma váltás, hogy nem északról jöttek a magyarok délre a sztyeppére, hanem tulajdonképpen az uráli magyar őshazából sugároztak ki északra a finnugor nyelvű népek”. 15:20 Térkép. „A sztyeppe vidékén mindig is lakott (a bronzkor óta) egy alaplakosság. A Kr. e. 6-4. században erre egy nagyon erős szarmata-szkíta keveredés történik. Ez a sztyeppe legjobban átjárt vidéke, ahol az összes keleti és nyugatról keletebbre tartó nép is áthaladt”. (Az én elképzelésemben ennek a magyar nyelv és a nyelvi „rokonság” kialakulásában nagy szerepe lesz!).

A MKI térképen 830 és 870 körüli időkben jelzett (vszínűleg onogur) körök lakossága nem más, mint nálam „türk magyarok” jelzővel illetett népcsoport. A boszporoszi, ponto-kaszpi sztyeppén -- a Volgától az Al-Dunáig érő területen – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” nevezem, a Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyarokat „ugor magyaroknak” neveztem el. (Lásd:  Ugor és türk magyarok ).

A 9. sz eleje nálam a „nagy találkozás” ideje. A helye a „nagy Etelköz”, amelynek területe jóval nagyobb lehetett a mai, hivatalosan feltételezettnél. (Erről ma már régészeti szakdolgozatokat lehet olvasni, főleg oroszul). Elérhetett akár a sztyeppe északi pereméig is. A lengyelek neve a magyar nyelvben a szomszédos lendzsanok (lengyelül: lędzianie) nevéből (Nyesztornál: ля́хи) maradhatott fenn. Innen indult a több összetevőjű (szerintem többnyelvű is) magyar szövetség „honfoglalása” a KM-be, ahol – többek között – előmagyar múlttal is rendelkező népek laktak. Ez a MKI előadásában így hangzik: 16:40 „A KM a sztyeppe legnyugatibb része, amit a keleti népek mindig is birtokukban tartottak”. Levédia mint szállásterület, nálam nem létezik.

„Az eddig ismert honfoglalás kori adatok és az általunk vizsgált, Volga-Uráli csoportok alapján mindenképpen kijelenthető, hogy a honfoglaló magyarság (és annak keleti elődei is) rendkívül kevert csoport volt. A honfoglalókban korábban leírt „keleti elemek”, azaz a Kárpát-medence területétől keletebbről származtatható genetikai komponensek nagy részét mi a Volga-Uráli régészeti csoportokban is azonosítottuk. Feltételezhetően ezen a régión keresztül, közvetve kerültek a Kárpát-medencébe a magyarok elődeinek vándorlása során, még akkor is, ha valamikor időben messzebbre nézve még ennél is keletebbről, akár egészen Kelet-Ázsiából származtak” – nyilatkozta Szeifert Bea genetikus a MANDINERnek adott interjúban, 2022. 07. 16-án.

 

Török Tibor genetikus már korábban is kifejtette véleményét a magyarság és a magyar nyelv kapcsolatáról. Hogyan illeszthetők a honfoglalók genetikai adatai az eddigi történeti képbe? című tanulmányából kitűnik, hogy akár a szkíták, a szarmaták, a hunok, az alánok és az avarok is hozhattak a Kárpát-medencébe magyarul beszélő csoportokat. (Lásd: A Magyarságkutató Intézet Kiadványai című sorozat 20. kötetében) 

 

süti beállítások módosítása