Ismereteink halmazából, mint színes mozaik kocka halomból elővarázsolt képek, jelennek meg a történelem pillanatai. Van, akinek egyszerű, fekete-fehér e kép, másoknak színes és részletekben gazdag. A tehetséggel megáldott, ihletett művészek, már az ókortól kezdve, meg is valósították, mások számára is láthatóvá, élvezhetővé tették a történelmi témájú víziójukat, mozaik képek formájában. Természetesen a képen vannak fehér foltok is, de ezeket – megfelelő távolságból nézve – szemünk nem veszi észre, és így tudatunkban az összkép hatása nem csökken. Sőt, vannak trükkös képek is, ahol szemünk az egyik pillanatban üreget, a másikban – ugyanott – domborulatot vél felfedezni, holott a mű semmit nem változott. Mindezt tudjuk, ismerjük, elfogadjuk. Én, így szemlélem a korai magyar történelmünket is, beleértve nyelvünk történetét is. Írásaimban hangot is adtam ennek a szemléletmódomnak és remélem, lesznek olyanok, akik ezeket az esszéimet érdeklődéssel olvassák.
A napokban olvastam Pejin Attila[1]: A dunacsébi nekropolisz és a kazárok című írását[2]. Bevallom, az 1972-73-as ásatásokról és a kutatás eredményéről, eddig nem is hallottam. Pejin Attila írja: „Az első (és egyben az utolsó) komolyabb kísérlet a szakmai körök részéről, hogy megfejtsék a lelőhely rejtélyét, egy tudományos konferencia volt, amelyet 1981. február 23-án tartottak meg Belgrádban” – nem sok eredménnyel – teszem hozzá[3]. A lelőhelyen talált – több száz – zsidó szimbólumokkal telekarcolt tégladarab, érthetővé teszi, hogy miért éppen a 2010 őszén tartott zsidó doktorandusz konferencia résztvevőjét foglalkoztatta ez a probléma.[4] (Itt az „érthető” szót idézőjelbe kellene tennem, mivel logikusan éppen „nem érthető” az az általános érdektelenség, ami megmutatkozik e téren!). Magyarul, leginkább, az index.hu, vagy a Facebook oldalain találkozhattunk ezzel a témával. Szerbül, angolul, franciául, oroszul már több adat is rendelkezésünkre áll, ami erről az érdekes feltárásról nyújt tájékoztatást.[5] A leletek az Újvidék város Múzeumában kerültek elhelyezésre (Predstava menore na cigli, Muzej grada Novog Sada).
A tisztelt olvasó valószínűleg éppen annyi információval rendelkezik a dunacsébi nekropoliszról, mint amennyivel én rendelkeztem néhány napja. Ezért illik képbe hoznom őket. Tehát, Dunacséb (Čelarevo N 45.26111 E 19.49739), előző neve Bács-Cséb volt. Első ismert birtokosa 1437-ben a Sulyok család volt, mely ez időtől innen is nevezi magát. A Ciglana [Téglagyár] nevű régészeti lelőhely Dunacsébtől egy kilométerrel délnyugatra található a Duna alluviális teraszán, amely Újvidéktől Palánkáig (Bačka Palanka) húzódik, hullámzó, dombos talajon; a folyóparttól nem egészen egy kilométerre, ahol a folyó a Nagyszigetnél (Velika ada) kétfelé ágazik. (N 45.26290 E 19.49635). A nekropoliszt 1972 elején fedezték fel, amikor a helybeli téglagyár (amelyről a lelőhely a nevét kapta) egy 35 méter széles mélyebb bevágást csinált észak felé, s ezzel a lelőhely nagyobbik részét megsemmisítette. Összesen 263 sírt tártak fel: 75 férfi, 70 női, 59 gyermek, illetve 44 meghatározhatatlan nemű személy csontmaradványait, 13 sírban pedig vagy nem volt csontanyag, vagy olyan állapotban volt, hogy bármilyen antropológiai vizsgálat lehetetlen volt. Betegségek, sérülések hiánya, valamint a nemek aránya alapján megállapítható, hogy a dunacsébi populáció viszonylag stabil, békés életet élt. Külön problémakört nyitott az a 70 darab római agyagtégla-töredék, amelyen rávésett menóra ábrázolások, illetve egyéb (zsidónak vélt) jelképek (sófár, etrog, luláv, illetve néhány írásjel is) voltak. Később, több mint 650 sírt tártak fel, ami lehetővé tett bizonyos pontosításokat korábban már megfogalmazott elméletekhez. Ti. most már a kutatott temetőrésznél három populáció egyidejű temetkezése különíthető el: az avar, a „téglás” és egy keresztény népesség is. Az avar betelepülési fázisikról szólva Balogh Csilla írja: „A Duna–Tisza köze minden szegletének megszállása csak az 5. fázisban (700/710–
730/750) történik meg. Ekkor nyitják a dunacsébi temetőt és Šajkaška területén is egy avar kori telep létesül. (Balogh Csilla doktori disszertáció, 2013. A duna–tisza köze avar kori betelepülésének problémái). A jugoszláv szakirodalom egy része szerint e temetőt csak a 8. század végén nyitották meg. Bóna István kritikai észrevételei51 azonban arra mutattak rá, hogy e keltezést több tárgytípus időrendje megdönti. Másrészt viszont egyes horgosi temetők elemzése arra mutatott rá, hogy az avar sírmezők használata nem szűnt meg hirtelen a 9. század elején. A gyors vég helyett sokkal inkább elszegényedéssel, illetve sajátos „befelé fordulással" számolhatunk. A leletek számának megcsappanása, illetve az új tárgytípusok elterjedésének a hiánya miatt azonban igen nagy nehézségekbe ütközik a pontos és részletes időrend kidolgozása. (Takács Miklós: Szempontok bácska településtörténeti rekonstrukciójához, az avarok 568-as honfoglalása és a 11. század vége közötti időszakban. Híd 44(2000)/12, 1095-1118).
Mindmáig hiányzik azonban az antropológiai vizsgálata a temető azon részének, ahonnan az agyagtégla-töredékek előkerültek, illetve ugyanezeknek a töredékeknek a kémiai vizsgálata. Így tulajdonképpen az elvégzett antropológiai kutatások is csupán egyfajta viszonyítási alapot kínáltak fel, nem többet, s inkább bonyolították a kérdést, mintsem segítettek a megválaszolásban. Mondani sem kell ugyanis, hogy már kezdettől a legnagyobb fejtörést a zsidó szimbólumos téglatöredékek okozták. Természetesen a téglák, pontosabban a téglatöredékek keltették a legnagyobb érdeklődést. Némi vita során a (fentebb említett konferencián) résztvevők többsége elfogadta azt a véleményt, hogy a tégladarabok más helyről kerültek ide, éspedig mint töredékek, illetve hogy a szimbólumokat fragmentumokra, nem pedig egész téglákra karcolták, amik aztán utólag törtek el; ezt valószínűsíti a rájuk karcolt szimbólumok térkitöltő elhelyezése, kompozíciója. Ez egyben kizárta annak lehetőségét is, hogy a szimbólumok esetleg téglafalak egyfajta „díszítőelemeiként” szerepeltek elsődlegesen. Ennek nyomán magától kínálkozik a következtetés: az a népesség, amely a sírokba helyezte el őket, a temetkezési szertartás részeiként használta fel őket. Az nyilvánvalónak tűnt, hogy a tégladarabok valamelyik római építmény romjaiból származnak, valószínűleg a 3 km-re levő Castellum Onagrinumból (ma Begecs), amely az eddig feltárt egyetlen bácskai oldalon levő római kori lelőhely a vidéken. Itt állomásoztak egy ideig az V. (Iovia) és a VI. (Herculia) légió részei a 4. század második felében. (A fenti részletek, információk P. A. említett írásából származnak). A kormeghatározás kérdésével kapcsolatban Pejin ezt írja: „Ennek megnyugtató módon történő megválaszolása mindenképpen igen fontos lenne. Az egyik mód a C14-es módszer volt, amelyet azonban csupán egyetlen egy csontból vett mintán alkalmaztak, ez azonban meghökkentő eredményt hozott: 981-et, ami azonban – a mintavétel esetlegessége miatt – csupán egyfajta terminus post quem, semmi több”. Más források szerint a leletek a 8-9. századból származnak. („The necropolis and the settlement dated to the 8 th/9 th centuries are separated only by the border trench”).[6] A talált leletek egy része teljes egészében megfelel a késő avar időszaknak. A menórás tégláknak köszönhetően, az eltemetett lakosság egy részéről, etnikai értelemben, feltételezhető, hogy az egy – a zsidó vallásra áttért – török (?) törzs lehetett, mielőtt megérkezett a területre. Az arab-kazár konfliktus, az eredetileg a Kaukázusban élő néhány független zsidó populáció kivándorlását eredményezhette. A megtalált arab, abbasid érmék ezt a következtetést alátámasztják. A sírok harmadik csoportja valószínűleg szlávokhoz tartozik, mivel itt a halottakat elhamvasztották, és az urnákat temették el. (Stanojev, Nebojša 1996, 147f.; Gačić et al. 2008, 21f.)
Ezek után, elkezdhetjük összerakni a mozaikképünket. Korábbi írásaimban – közvetve bár – igen sok helyen vannak kapcsolódások. Például a „bel”, az „ar”, a „szu”, a „kev” a „dul” stb. szavaink mind, az egykori Kazária körüli területre vezetnek. A hun birodalom óta meglévő óbolgár kapcsolataink elemzése szintén segítségemre volt, ugyan úgy, mint a késő avarok és a szlávok keveredése, pld. a Szvatopluk név eredeztetésénél. (свататься udvarolni). Mindezeket azért említem, mert a dunacsébi leletek avarokról, szlávokról és egy zsidó vallású közösségről tanúskodnak. Az avarok és a szlávok nem jelentenek újdonságot, hiszen tele volt velük a Kárpát-medence, már Árpád népének bejövetele előtt is. Ezért ebben az írásomban csak a „menórás téglák népével” foglalkozom részletesebben. Minden esetre meg kell említenem, hogy már krónikáink is említést tesznek honfoglaló kabar, alán-jász, kazár, bolgár és besenyő csoportokról, akik jórész mohamedán vallásúak voltak. Anonymus azt írja, hogy 970. körül, bolgárföldről (a mai Kazány térségéből) izmaeliták sokasága érkezett Magyarországra. A krónikáinkonkon túl, régészeti leletek is igazolják, hogy a 11. században már itt éltek. (Lásd pl. a 2004-ben Orosháza környékén megtalált Árpád-kori település leletanyagát!). De nem kizárt, hogy a Kazár Birodalomból izraelita vallásúak is bekerültek Magyarországra, lásd például Aba Sámuel király (1041-1044) származásának kazár változatát. (Aba Sámuel volt az első, nem Árpád-házi, választott királyunk.)
Kézai, a Magyar Krónikájában[7] a khorezmi rokonságot Csabától számítja: „Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége”, aki „a korozmin nemzetből vett feleséget”. A khorezmiek, más néven kálizok[8] „kisebb csoportjaiknak bevándorlása a Kárpát-medencébe az 1200-as évek végéig folytatódott, s eredeti nyelvüket valószínűleg meg is őrizték (vám szavunk vsz. káliz jövevényszó)” – írja a Magyar Katolikus Lexikon. A lexikon szerint iszlám vallásúak lehettek:”Abu Hámid Al-Garnáti andalúziai arab földr. utazó 1150-53: járt Mo-on. Tudósítása szerint a khavárezmiek utódai ezerszám állnak a m. kir. szolgálatában, ker-nek vallják magukat, bár valójában muszlimok. Ebből következően a ~ vsz. →síiták voltak, akiknek idegen, nem-muszlim környezetben megengedett a rejtőzködés, azaz vallásuk eltitkolása”. „A tört. Mo. területén 20-nál több falunév és családnév (1437) őrzi emléküket: Kalász, Káloz, Kálozd, Koroncó”. „Ioannosz Kinnamosz bizánci tört-író I. Mánuel cs. (ur. 1143-80) idejéről szóló tudósítása szerint Szerémségben élő kálizokból a m. kir. segédcsapatokat küldött a szerbek megsegítésére.” Kinamosz szerint ezek a kálizok nem olyan vallásúak, mint a magyarok, hanem „mózesiek”, ha nem is tiszta mózesi törvények szerint. Egy másik helyen a Szerémségben lakó kálizokról írja Kinamosz, hogy olyanok, mint az ott élő magyarok, de mózesvallásúak (bár a „perzsákkal” vallanak azonos vallási nézeteket). A muzulmánok (böszörmények[9]) egy másik – katonai csoportját – Abu Hámid magribitáknak nevezte. Ezek nyíltan gyakorolták vallásukat, a magyar királyt csak háborúban szolgálták; talán besenyők, vagy még valószínűbb, hogy iráni nyelven beszélő alánok voltak. A böszörmények között lehettek bolgárok és arabok is. Ezt alátámasztja Karácsonyi János 1896-ban írt művében is, a Békésvármegye történetében: „a mohamed-vallású bolgárokat nevezték őseink hajdan böszörményeknek”[10] Itt valószínűleg a Volgai Bolgárországból származó bolgárokról[11] van szó, ugyanis a böszörmények nem csak a Kazár Birodalomban, de itt is, kereskedők voltak. A khorezmiek kamarai és pénzügyekkel foglalkoztak. A pénzváltási tevékenységükre utalnak az orosházi leletek között megtalálható ólomsúlyok is, amelyek a budai márka egységeinek felelnek meg.
„Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője. Orosháza környékéről a tatárjárást követően tűntek el a muszlimok. Árpád-kori forrásaink ugyancsak tanúsítják, hogy a kavar megnevezés különböző zömében kazár, káliz, alán és volgai bolgár etnikumú csoportok gyűjtőfogalma volt. „A magyarságnak is voltak közép-ázsiai kapcsolatai. Például a magyarsághoz csatlakozó káliz népcsoport a Bukhara nyugati szomszédjaként ismert Khvárizm (Khorezm) területéről származik. Olyan magyarországi helynevek maradtak utánuk, mint Káloz vagy éppen Budakalász” -- nyilatkozta Sárközy Miklós a Bukhara története című könyv fordítója. A szöveg ősszerzője egy bizonyos Abú Bakr Muhammad Narsakhí volt, aki számánida udvarban, mint kancellári munkatárs működött a 10. század első évtizedeiben. Miért fontosak nekünk a kálizok? Ők egészen a tatárjárásig a Magyar Királyság területén éltek és fontos pénzügyi, valamint katonai szerepük volt. Azt is sejtjük ma már, hogy a közép-ázsiai szogd művészet, fémművesség is hatást gyakorolt a honfoglalás előtti magyarra. „Hogy lehet akkor, hogy eddig az őstörténet kutatásban nem foglalkoztak ezzel a krónikával?
– Az őstörténeti források között azok a művek szoktak szerepelni a magyar kutatásban, amelyek név szerint említik a „magyar” nevet. A Bukhara történetében a magyarok név szerint nem fordulnak elő, de a magyarokkal feltételezhetően kapcsolatban álló türk népcsoportok és szogd városlakók igen.
– Miért lehet még fontos ez a kútfő a magyar őstörténet-kutatás szempontjából?
– Mert többek között steppei nomádok és a városlakók közötti hol békés, hol meg konfliktusos viszonyát írja meg. Éppen azokat, melyek a magyar törzsek életét is jellemezhette. Narsakhí az iszlám vallás és kultúra elterjedésének folyamatát is megörökítette, ez pedig számunkra sem minden tanulság nélküli. A 10. században az iszlám Közép-Ázsiában északi irányba is egyre jobban elterjedt” – folytatódik a riport. (A muszlim krónika, amely a magyar őstörténet számára is hasznos lehet. Tóth Gábor riportja a Vasárnap.hu-ban. 2021. 11.06).
A kazár hatalmi viszonyra jellemző volt, hogy: „A kagán mellé két keresztény, két zsidó, két mohamedán és egy pogány bírót állítottak, mint legfőbb tanácsosokat”. Bulán kagán (bég) idejében (kb. a 800-as évek közepén) zsidó lett az államvallás. „Artamonov véleménye szerint, mivel a kereszténység vagy az iszlám fölvétele egyúttal lehetőséget adott volna Bizáncnak, illetőleg az arab kalifátusnak, hogy a maga érdekszférájába vonja a kazár kaganátust, ez utóbbinak uralkodóosztálya tudatosan, függetlenségét demonstrálni kívánva, politikai céllal választotta a harmadik lehetőséget.” (M.I. Artamonov: Isztorija Hazar. Leningrád, 1962. 523. lap.). De ez a „választás” nem ilyen egyszerű volt:
Az arabok elől a zsidóság Khorezmbe menekült. A VII. század fordulóján Khorezmben az arisztokrácia teljesen zsidó befolyás alá került és oly feudalizmust alakított ki "melynek során az arisztokrácia a szabad közösség tagjait leigázta és a feudalizálódó nemesség félrabszolgáivá, a kialakuló földbirtok udvari cselédeivé tette". (Tolsztov). Ez ellen – Tabari, arab történetíró szerint – CHURZÁD vezetésével kitör a mazdakita, antifeudális felkelés, mely -- mint a faluközösségek és a városi köznép mozgalma -- a nagy várak tulajdonosai, a feudális életmódon hatalmaskodó nemesség ellen irányult. Miután a chorezmsáh (az uralkodó) hatalma ezen a feudálkapitalista és a betelepedett zsidók által támogatott arisztokráciára támaszkodott, a chorezmsáh titokban felveszi a kapcsolatot az arabok vezérével - KUTEJBA-val - és segítségül hívja őt a saját népe ellen. Kutejba legyőzi a felkelőket, és a chorezmsáhhal kötött szerződés értelmében Churzádot és 4000 foglyul ejtett felkelőt kivégzik, valamint 10 000 marhát hadisarcként elvisznek. De KUTEJBA arab módszer szerint dolgozott. Mindent kiirtott, ami elébe került és nem tartozott az Iszlámhoz. "Kutejba minden eszközzel üldözte és irtotta mindazokat, akik ismerték a chorezmiek irodalmát, akik hagyományaikat őrizték, mindazokat a tudósokat, akik köztük éltek..." (Tolsztov, Al Birunira hivatkozva). Kutejba azonban a gazdagokat és a zsidókat is üldözte, mert ezek is száműzöttek lettek, és Tolsztov így írja: "Kazáriába menekülnek a lázadó judaisták maradványai is, élükön az új bagpúrral, kit a zsidó-kazár forrásokból BULÁN néven ismerünk. A chorezmi száműzöttek Kazáriában gyorsan előtérbe kerülnek. Ők lesznek a kazár csapatok vezérei s végül az ő vezérük lesz Kazária tényleges uralkodója... A szinkrétikus chorezmi judaizmus lesz Kazária államvallása." (Tolsztov, 1948, 226. old.) Bulánt, és négyezer kazárt megmetélték. Mindez 712 és 730 között történt. Azonban a nép körében csak lépésről lépésre sikerült megnyerni a talajt a zsidó vallás részére. Ellentét volt a katonai és a vallási vezetés között is. (A bég és a kagán között).
"József király levelének adatai szerint Bulán unokája, OBADJA, aki a VIII. század végén, vagy a 9. sz. elején uralkodott, nagyszabású politikai és vallási reformokat vezetett be. Megújította a királyságot és megszilárdította a hitet a törvény és szabály szerint. A zsidó talmudista papságra támaszkodott, mely Bagdadból, Chorászánból és görög földről érkezett, és először vezette be Kazáriába a huszonnégy könyvet, a Misnát és a Talmudot.... a különféle országokból odasereglett tudós zsidó papság tekintélyére támaszkodva államcsínyt hajt végre". (Tolsztov, 229- 230. oldalakon.) „Obadja, aki származása szerint a horezmiek utódja, itt az őshonos nemesség oldalára áll, és a zsidó talmudista papságra, amely Európa tudós világából érkezett, támaszkodva államcsínyt hajt végre, ami a horezmi zsidóság második emigrációját idézi elő, most már Nyugatra”. (Tolsztov, 231. o.) Tehát Tolsztov is és Artamonov is nem választásról, henem (800 körüli) talmudista államcsínyről tudósít. Obadja a törzseket egymás ellen játszotta ki, buzgón sürgetve a Talmud elismerését. Behívta az uz és besenyő seregeket. Zsoldosaivá fogadta őket és Sarkel városában a véres háború végén már idegen zsoldosok őrzik a kazárok nélküli Kazáriában a mintegy 200 elzsidósodott kazár vezető család hatalmát és vagyonát...
A Bulán korszak vezette be a zsidó vallást, de az vette fel, aki akarta, és Kazáriában vallásszabadság uralkodott.
Az Obadja korszak államvezetése törvényileg szünteti meg a vallásszabadságot, és Kazária minden lakosa részére kötelezővé teszi a zsidó vallást - annak törvényét (tóra) és e törvény végrehajtásai utasításának (a Talmudnak) alkalmazásával. Ezért tört ki a polgárháború.
A magyarok a fölkelők oldalára álltak. Jól megfigyelték a talmudista hatalomátvétel minden lépését... Ismét ősi gyakorlatuk szerint jártak el: kitértek a rájuk zúdított seregek elöl és Etelközbe húzódtak... A kazáriai vezetőség azonban nem akart lemondani a magyarokról. Előbb nyájas szavakkal próbálkozott...írja a kame.hu honlap Badiny Jós Ferenc: A kazár rejtély című, 2014-ben ivirag nick-név alatt megjelent írásban.
A lázadókat kavaroknak (görög átiratokban kabaroknak) nevezték. A kálizok, s a szintén iráni eredetű alánok, a magyarokkal együtt, aktív részt vállaltak a Kazár Birodalom belső harcaiban, majd kiváltak a Birodalomból. A fölkelés élén kazár vezetők, bégek, tarkánok állanak. „A magyar törzsek jelentős szerepet játszottak a VIII – IX. század fordulója körüli, a zsidó vallás és a talmudi törvénykezés miatt kitört kazáriai belháborúban.”[Bartha Antal: M.I. Artamonov Isztorija Hazar. Ismertetés a Századok, Budapest, 1964/4. szám és Bartha Antal (Századok, 1963. l. szám.)] De a kabarokkal a kapcsolat már sokkal korábban is megvolt. A kabarok, mint uralkodó kazár törzsi egyesülés problematikája, számos hipotézist vet fel származásukkal és etnikai helyükkel kapcsolatban az észak-kaukázusi népek történetében – írja B. H. Bgazsnokov szovjet-orosz történész. Majd így folytatja: „A kabarok sokáig Kazária bennszülött lakóinak egyik legbefolyásosabb csoportjai voltak. Az állam „uralkodó klánja” [Golb, Pritzak 1997: 54]. A hatalom, az uralkodók – a kagán és a bég -- politikai és katonai támaszai. Nyilvánvalóan ehhez kapcsolódik a kabar kifejezés egyik héber jelentése: „társ/szövetséges”, a népetimológia alapján”. /B. H. B. : КАБАРЫ И КАБАРДА В СОСТАВЕ ХАЗАРИИ. УДК 94 (470. 6)/. „Megemlítik, hogy a kabarok és a magyarok egy része Albániába költözött a VII. században” – olvashatjuk az azerbajdzsáni akadémikus G. A. Gejbullaev egyik munkájában, ahol arra a V. Minorskyra hivatkozik (Минорский В.Ф. История Ширвана и Дербенда. М.: Изд-во Восточная литература, 1963. 37. old.), akire például Czeglédy Károly is többször utalt. (Lásd: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. Bp. 1985.).
Dr. Zakar András: A Sumér Hitvilág és a Biblia című könyvében (182. o.) idéz egy üzbegisztáni múzeumi igazgatótól: „A horezmi mondák szerint ezer évvel ezelőtt népünk egy része, akiket ’kavaroknak’ neveztek, elhagyta Horezm határait és Közép-Ázsiából Közép-Európába vándorolva, Magyarországon telepedett meg. Királyukat Aba Sámuelnek hívták”. Aba Sámuel királyunk (1041-1044) származása és vallása rejtély. Lehetett a neve után zsidó, vagy akár a nesztorianizmus követője is. Egy biztos: Keletről jött, és nem volt vérszerinti rokonságban az Árpád-házzal! (Nem véletlen, hogy István nem rá hagyta a koronát!).
Hol, hogyan, kik és mikor, milyen célból használták azokat a jelképeket, amelyeket a dunacsébi téglákra karcoltak egykoron? A „karcolatok” szinte minden darabon azonosak. Az elrendezés teljesen megegyezik például a 6. századinak tartott maoni zsinagóga mozaikképével. A fő motívum itt is a hétágú, talapzatos menóra, két oldalán az etroggal és a sófárral. (A sófár sarok ábrázolása érthető, bár a sarok és a szarv hatalmi jelképként, már sokkal korábban használatos volt). A citrus alma általában a zsidó hálaadási rituálé egyik fontos kelléke az őszi sátrak ünnepén[12]. „A Citrus pomum Adami Risso nevű citromfajnak tartós jó illatú, tojásdad, egész körte alakú a gyümölcse. Aranyszínű héján, mint foghely, egy v. több, kisebb v. nagyobb behorpadás van, melyet a zsidók Éva harapásának neveznek. A talmud állítása nyomán ez a «tudásfa» gyümölcse, melybe első szüleink Isten tilalma ellenére beléharaptak. Ezért zsidó-almának is nevezik” – írja a lexikon. A menóra, az Izraelhez való hűség, a sófár a Messiás eljövetelének jelképe. De a menóra az egyik legrégibb zsidó jelkép, ami az égő csipkebokrot szimbolizálja, amelyet Mózes látott. Tehát a szent tüzet formázza. A középső ágát samasnak hívják. Samas[13] volt a neve az ősi szemita napistennek is. A Kaspi-tengertől a Dunáig terjedő területen, a 8-9. században élő emberek tudatában a tűzimádó (zoroasztriánus) elemeket hordozó nesztorianizmus szolgáltatta az alapokat, amelyből a katolikus, az áttért zsidó, vagy az iszlám közösségek kialakultak. A 2. századtól kezdve a menórás ábrázolások a kereszténységtől való megkülönböztetésül szolgáltak, így biztosak lehetünk abban, hogy a dunacsébi sírokba izraelita vallásúakat temettek.
Az azonban nem zárható ki, hogy így együtt, (a menóra mellett az etrog és a sófár), ez a jelképegyüttes a keresztény alfa és ómegával[14] közrefogott Krisztus-monogram jelentésével azonos! A kezdet és a vég ilyen formájú, misztikus megjelenítése az izraeli és a keresztény hitű közösségekben eléggé elterjedt szokás volt. Hasonló betűszimbolikával a hellenizmus és a rabbinista irodalom is élt (alef - táv; a héber ábécé első és utolsó betűje). Itt izraelit írtam, mert „zsidó” valójában csak akkor lesz, ha Júda oroszlánjai védik, mint ahogyan a maoni képen is látható. Viszont, én is a „zsidó” szót használom általánosan, mert a magyar nyelvben ez lett az elfogadott a valós „izraelita” helyett, holott ez a szó, csak a Júda törzsének franciásított német megnevezése! A zsidó temetkezési szokások előírják, hogy a sírok fölé jelet kell állítani. [15] A zsidó sírokon ma is kő, vagy kavics jelzi, hogy az elhunyt emlékezete tovább él. A kő továbbá nem múlandó (mint a virág), akár örök emlékként is megmarad. „Élőt, az élőnek – holtat, a halottnak!” – tartja a szokás. Ez lehetett a fő motiváció, amikor (a közelben található, e célra kiválóan alkalmas) római tégla és cserépdarabokra rávésték népük és vallásuk legfőbb szimbólumait, valamint a teremtésbe és az öröklétbe vetett bizodalmukat. Van azonban egy figyelemre méltó jel, minden rajzolaton. Ez a menóra talapzata. Nem oroszlántalp, sem egyéb, szokásos „alátámasztás”, hanem a Dúló klán ősi tamgája: a baltavár! Lehetne ezt sokféleképpen értelmezni, de a hely, az idő és a körülmények ilyen találkozása nem lehet véletlen! Míg a menóra összetevőinek, felépítésének pontos leírása a Bibliából ismert, a talapzatról kevesebbet tudunk. A középkor híres rabbija, Rashi (RAbbi SHlomo Itzhaki, 1040 – 1105) azt írja a Gen.(25:32) -höz fűzött megjegyzésében, hogy „A láb (alapzat), alul érckoporsó formájú, amelyből háromláb nyúlik ki”. Izrael mai címerében lévő, (és még sok más) menórának a talapzata az érckoporsó formát utánozza. Valamiért a dunacsébi rajzolatokon a háromláb hangsúlyosan jelenik meg. (Már-már, egyenrangú a gyertyatartóval!). Feltételezésem, hogy itt a Dúló-klánból betért izraelitákról van szó, akik fajilag nem zsidók, és ezt fejezi ki a háromágú szigony. Megjelenésük a magyarok területén azzal magyarázható, hogy összetűzésbe kerülhettek a Kazár uralkodó réteggel és „emigráltak” a keleti törzseket befogadó Magyarországba. Mindezekről DNS vizsgálatokkal lehetne meggyőződni, de az ilyen vizsgálatok eredményeiről nincs tudomásom.
Azért „maradt fent emlék a zsidó vallás hatásáról. Elsősorban Erdélyben. Ahol voltak úgynevezett „zsidózó magyarok", akik Mózes törvényei szerint a szombatot tartották pihenőnapnak, és nagyon sok székely fiú elsősorban ószövetségi nevet kapott, még a keresztségben is. A Mózes, Áron és Ábel ma is igen gyakori székely nevek - és ennek valami oka biztosan volt. Ha más nem, akkor az utoljára a székely nép szomszédságában élt kabarok emléke - mert maguk az eszkilek, a székelyek ősei sohase éltek a zsidó hitre tért Kazáriában”. (Szatmári Jenő István, alias Türk Attila: Ezek vagyunk mi magyarok. Anno Kiadó, 2009.) Lásd még az Alsószentmihályi rovásfeliratot a 10. századból, valamint a karaita zsidók történetét a 8. századtól. (Michael Corinaldi: The Personal Status of the Karaites Hardcover, 1984. 46. o.) Ebben Seraja Szapszał orosz-lengyel keletkutató nyelvész írja: «Совместные браки между караимами и раввинистами запрещены окончательно с 8-го века, то есть с зарождения караимизма».
[1] Pejin Attila (1961- ) történész, muzeológus, Zenta. Érd. köre: Helytörténet, a magyar zsidóság, a történelemtanítás.
[2] http://www.or-zse.hu/hacofe/vol3/dunacseb-pejin2012.htm
[3] P. A. lábjegyzete a kazár vonalról: u.i. „[6] Naučni skup „Menore iz Čelareva“ 1983. S egyénileg sem tért vissza senki a problémához. Legalábbis tudtommal senki a résztvevők közül (sőt mások sem) nem foglalkozott külön ezzel a problémakörrel. Egy utalást találtam – S. A. Pletnyova: Ocherki Khazarskoy Arkheologii. Moszkva–Jeruzsálem, 1999 könyvében valamilyen formában ír a lelőhelyről, de mivel nem volt módomban olvasni – csupán internetes utalás van róla –, nem tudhatom, hogy Pletnyova csak érintőlegesen, avagy érdemében szól róla.“
[4] http://www.or-zse.hu/hacofe/hac-vol3-tart.htm#
[5] Pld.: http://sh.wikipedia.org/wiki/Avarska_nekropola, vagy Bácskai zsidóság/Jevreji Bačke a Face bookon.
[6] RGZM. Archäologisches Korrespondenzblatt. Jahrgang 38 • 2008 • Heft 3. 447. o. http://elibrary.matf.bg.ac.rs/bitstream/handle/123456789/587/IvanBugarskiBacka.pdf?sequence=1
[7] 6. §. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.
[8] MKL: „kálizok: a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott iráni nyelvű népcsoport, akik a kabarokkal együtt jöttek a Kárpát-medencébe. Eredeti lakóhelyük az Aral-tó, ill. a Volga alsó folyása közötti terület volt. - Nevük a tört. forrásokban Kr. u. a 6. sz: jelent meg Xvalis alakban.”
[9] A böszörmény szó a perzsa muzulmán szóból származik (musurman ~ böszörmény)
[10] Karácsonyi 1896, I. kötet, 40.
[11] 670 táján felbomlott az onogur-bolgár államalakulat. Egyes csoportjaik nyugat felé húzódtak, s belőlük lett a Kárpát-medencében a kései avar birodalom, illetve a szlávokkal összeolvadva, elszlávosodva a mai Bulgária (DunaiBolgárország). Helyben maradt csoportjaik valamikor a 8. század elején északi irányban kivonultak a Kazár Birodalomból és a Volga partján megalapították a Volgai Bolgárországot.
[12] A zsidók az őszi sátrak ünnepén, pálmalevél, fűzfa- és mirtusz-ágakkal bokrétába kötve, mint ünnepi bokrétát a reggeli ájtatosságon, a 113-119. zsoltár éneklése közben kezükben tartják.
[13] Samas, a babiloni és asszír nap- és igazságisten akkád nyelvű neve. A sumer Utunak felel meg, akit szarvas sisakkal és valamilyen éles fegyverrel ábrázoltak.
[14] Az alfa és ómega (Α - Ω) a klasszikus (ion) görög ábécé első és utolsó betűje, következésképpen az első és az utolsó, a kezdet és a vég, valamint a teljesség szimbóluma.
[15] Gen.35,20; II.Sám.k.,18,18; Ez.39,15.
