Szabó János írja: Történészként nyúltunk mindenekelőtt a történeti forrásokhoz, mert a régészethez nem konyítunk, és a nyelvészet sem annyira kézenfekvő terep. De az is látszott, hogy itt szükség van egy módszertani megújulásra – nem érdemes ugyanúgy kezelni a forrásokat, ahogyan elődeink tették. (Magyar Narancs. Barotányi Zoltán riportja 2021.07.10. „Mintha az Árpád-család nem volna magyar eredetű”)

Igaz, hogy se történész, se régész, de nyelvész sem vagyok, mégis kialakítottam az ő írásaikból egy magyar őstörténeti hipotézist, amelynek most a 9-10. századi magyar vonatkozású részét fogom bemutatni. Azért is, sokat idézek, hogy minél kevésbé érjen a szakmaiatlanság vádja. Az én dolgom csak az, hogy összerakjam a kiválogatott mozaikkockákat úgy, ahogyan a történelemismeretem megkívánja. A végeredmény nem lesz azonos a tudósok által kialakított mainstream változattal és ettől lesz sajátos színezete az én történetemnek. És, hogy mennyire igaz ez a történelem? Csak azt válaszolhatom, hogy annyira amennyire az alapanyag biztosítja. Mert valós magyar történelem volt, csak azt még senki nem tudta megírni – se szakember, se laikus.

Miért került a címbe a régészeti és nem más alátámasztás? Azért, mert én úgy gondolom, hogy a tudományágak közül a régészet az, amely a magyar őstörténettel foglalkozókat a legreálisabban, a legobjektívabban tudja ellátni olyan ismeretekkel, amelyek alkalmasak egy nagy valószínűségű hipotézis kialakításához. Idézek ehhez Türk Attila régésztől:  „A korai magyar történelem forrásszegény kutatási terület. Így a régészet, mint rohamosan gyarapodó forrásanyagú tudományág, kiemelkedő jelentőséggel bír. Fontos hangsúlyozni, hogy a régészet esetében a kutatási módszerek terén is jelentős bővüléssel számolhatunk, elsősorban a nagy lendülettel megindult bioarcheológiai kutatásoknak köszönhetően. Az utóbbi évek legjelentősebb magyar őstörténeti régészeti eredménye az etelközi szállásokkal azonosított Szubbotci-típusú lelőhelyek számának robbanásszerű növekedése volt a Dnyeszter folyó vidékén”.^[1]

Függetlenül attól, hogy ki, mikorra teszi a honfoglalás pontos, vagy elhúzódó dátumát^[2], az előzmények szempontjából a 9. századnak van kiemelkedő jelentősége. A ma általánosan elfogadott változatot szintén egy Türk Attila idézet alapján vázolom: „Munkahipotézisként elmondhatjuk, hogy a magyarság elődeinek régészetileg legkorábban megfogható nyomát az Urál hegységtől keletre, a cseljabinszki urálontúli régió keleti szomszédságában feltételezhetjük. Feltehetően a 9. század elején indultak el a nyugati irányba, rövid idő alatt átjutottak a Volga bal partjára, és területük kiterjedt Volgai Bolgária határáig. Ezt követően egyik részük a Káma mentén maradt. A másik csoport pedig még a 830-as évek előtt nyugat felé vándorolt, majd a Fekete-tenger északi előterében telepedett meg. A 890-es évek és a 10. század eleje között a Szubbotci-lelettípus emlékei eltűntek a Fekete-tenger északi előteréből, ugyanakkor felbukkantak a Kárpát-medencében, ahol megfigyelhető a továbbfejlődésük”. (Türk, 2021). 2023-ban ehhez a szöveghez még egy-két kiegészítés került: „A másik csoport pedig meg a 830-as évek előtt az erdős sztyepp és a sztyepp határa mentén nyugat felé vándorolt es a Fekete-tenger északi előterében telepedett meg”. „A 9. század utolsó harmadáig terjedően ez a csoport a szaltovói térség kulturális hatása alá került, mely leginkább a presztízstárgyakon és a fegyvereken figyelhető meg, A területéről származó, régészetileg szubbotci típusnak nevezett lelőhelyek időrendje pontosan egyezik a magyarok Fekete-tenger északi előterében való tartózkodásának időszakával (836–895 körül)”.^[3]

Ehhez a változathoz kapcsolható Sudár Balázs történész gondolata is: „a délorosz sztyeppén eltöltött idő talán rövidebb is volt, mint eddig feltételeztük – mindössze 50-60 év.”^[4]

Révész László régész professzor is úgy látja, hogy „a témakörrel foglalkozó hagyományos tudományágak (történelemtudomány, nyelvészet, régészet, néprajz, antropológia stb.) szerepének bizonyos fokú átrendeződését és ezeken belül a régészeti kutatások jelentőségének a növekedését is” tapasztalhatjuk, de „a régészeti leleteket valamely esemény történetének a rekonstruálására csak ritkán, s korlátozott mértékben lehet felhasználni”.^[5]

Türk Attila pedig így fogalmaz: „a régészeti leleteken alapuló etnikus őstörténetírás („ethnoarchaeologia”) létjogosultsága - a „tárgy=etnikum” szemlélet mechanikus alkalmazásának nyilvánvaló tarthatatlansága miatt - nálunk is alapjaiban kérdőjeleződött meg”^[6].

A honfoglalás történetének rekonstruálásához – ha csekély mértékben is, de – hozzásegíthet a tarsolyok elemzése. Ezt már sokan elvégezték, jelentős szakmai tanulmányok jelentek meg a témában, amelyekhez nem kívánok hozzászólni, mert nem értek hozzá. Csupán néhány olyan dolgot említek meg, amely hipotézisemet alátámaszthatja. A tarsolyok önmagukban nem alkalmasak kormeghatározásra. De egyes típusait etnikum jelző régészeti tárgynak tekintik a szakemberek. A magyar típusú tarsolyok körte, patkó vagy líra alakúak. Fedlapjuk veretes lemezekkel díszített, vagy teljes egészében lemezzel fedett. Ezeknek a tarsolylemezeknek és vereteknek az anyaga, mintázata a legfontosabb bizonyítéka a „magyaros jellegnek”. Természetesen előkerültek más típusú táskák is. Bőrből, nyírfakéregből, szájnál összehúzva, vagy borítékhoz hasonló zárással. De ezek a magyar etnogenezis szempontjából nem jönnek számításba, ezért nem foglalkozunk velük.

De mióta vannak tarsolyok? Derékra, vagy vállra akasztható táskák, zacskók amikbe kisebb tárgyakat (tüzkészlet, pénzérmék stb.) lehetett tartani – évszázadok óta viseltek az emberek Eurázsia legkülönbözőbb helyein. A 9-11. században azonban hatalmas területeken, az Uráltól Skandináviáig és a Kárpát –medencéig elterjedt a tarsolyviselésnek egy speciális változata. A díszes tarsolyokat rangos férfiak kezdték viselni. Ezeket a tarsolyokat már ezüst és aranyozott lemezek borították, amiket felületi és cizellált mintákkal díszítettek. Ezek jellemzően a 9-11. századi sírokból kerültek elő. A szakértők a KM-ben talált honfoglaláskori tarsolyokból kiindulva retrospektív módon kezdték keresni a kelet európai előzményeket. Megalapozottnak tarják azt a feltételezést, hogy ez a divat az Urál térségében alakult ki és innen terjedt nyugatra. (Lásd a Perm környéki, az Udmurt-földi, tatárisztáni leleteket). Úgy gondolják, hogy a magyarok a 9. század első felében vitték magukkal Etelközbe, majd az új hazájukba, ahol tovább folytatódott az önálló fejlődésük. Oroszország területén a tarsolylemezek viszonylag ritka leletnek számítanak.^[7]  A tarsolyokkal együtt, más használati tárgyakon, szerszámdíszeken, fegyvereken lévő mintázatok is beszédesek. Fjodorova N. V. a könyvében^[8] egész sor magyar és uráli magyar leletet elemez. Azt írja az „uráli-magyar” toreutika kapcsán: a korabolgár tálak, csészék mintázata összefügg az u. n. „magyar” toreutikával. Darkevics, 1976; Marsak, 1971, 1986; Fjodorova, 1990; Сокровища Приобья 1996.) Darkevics ezeket pannóniai importnak tartotta. Marsak és Fjodorova a készítés helyét  általában kelet-európainak, vagy pontosabban dél-urálinak (MH területe) gondolta. (Fjodorova 1990). Véleményem szerint a „pannóniai import” alatt a hun időkből megmaradt hadizsákmányt kellene érteni, mint ahogyan az ujelgii kurgánban talált 1-3. századi római tárgyakat is. A bolgár összefonódás pedig a 7. századvégi, 8. század eleji felvándorlás következménye, mnt ahogyan Róna-Tas András is írja. Nagy Bulgáriát tulajdonképpen „az egyesült kazár–magyar csapatok” zúzták szét. Ennek ellenére később „a bulgár–magyar együttélés a kazár fennhatóság alatt szoros lehetett. Ugyanis amikor a 737-es arab támadás után a kazár főség alatt maradt bulgárok felfelé húzódtak a Volga mellett, a magyarok egy csoportja is velük tartott^[9].” Ha pedig már itt voltak, miért ne készíthettek volna róla másolatokat a helyi mesterek? Fjodorova azt írja a 2003-as írásában (141-143. o.): A magyar stílus jól különbözik az uráli magyartól:

1. magyar stílus: bonyolult, meglehetősen specifikus, könnyen felismerhető növényi ornamentika, ritkán zoomorf minták,   antropomorf meg soha nem fordul elő.
2. uráli magyar stílus: jellemzőek a zoomorf és antropomorf minták, a növényi ornamentika csak kiegészíti  a kompozíciót, a lemezen egymástól távolabb helyezkednek el az elemek, általában lovasokat vagy mitológiai   témákat jelenítenek meg, az uráli ábrázolóművészet egyértelmű stílusjegyeivel.
3. az uráli magyar stílus némileg eltért a nyugat-magyarországitól, ennek ellenére mindkét stílusban felfedezhetők   a közös vonások, ami arról tanúskodik, hogy közös az eredetük. De, hogy ez az eredet hol volt, vitatott, mint a fenti példákból is kitűnik.

Véleményem szerint az iráni, a hellenisztikus, a római minták ugyan-úgy rendelkezésre álltak akár a Dnyeper, akár az Urál mentén dolgozó kézműveseknek. Hogy mi került rá a tarsolyokra, a lószerszámokra és egyéb tárgyakra az a felhasználó nép hiedelemvilágától függött. A magyaroknál nem voltak ember formájú istenek ezért az antropomorf ábrázolásokban inkább csak a harci jelenetek tűnnek fel. Állatábrázolásoknál a heraldikus oroszlánnál gyakoribbak a turul, a szarvas minták. Az pedig, hogy a KM-belül szinte nincsenek uráli jellegű tárgyak, míg az Urál és a Volgától keletebbre, valamint a Káma és az Ob vidékén is vannak „magyaros” motívumok, csak azt jelentheti, hogy a terjedés iránya Ny-K! (Illetve: D-É).  

„Valójában az új haza birtokbavétele a történeti források szerint legalább három ütemben történt: valamikor 894 után a Duna–Ipoly vonaláig terjedő területet foglalták el, majd 900-ban (egy Észak-Itáliába vezetett hadjáratot követően) csatolták országukhoz a Dunántúlt, s 902–904 között, a Morva Fejedelemség leverése után a Dunától északra lévő területeket a Morva folyóig”. (Révész 2021.)

Elfogadva Révész honfoglalási időpontjait, nézzük meg, hogy nálam az előzmények miben különböznek a fentebb vázolt – ugyan csak hipotetikus -- történelemtől.

Első, és legfontosabb különbség az előmagyarság kiindulási pontjában van.

Mint láttuk, az elfogadott álláspont szerint ez valahol Ny-Szibéria, Dél Urál környékén volt. Álláspontom szerint itt csak az előmagyarok azon része volt, amely valamikor a 7. század végén, a bolgárokkal alánokkal együtt északra húzódott a kazárok és az arab fenyegetés elől. Őket, alapvetően az orosz őskrónika alapján „ugor magyaroknak” neveztem el, a könnyebb használhatóság érdekében. Ők voltak a „keletről jött fehér magyarok”. A későbbi magyar szövetség nagyobbik része maradt a Dnyepertől a Kubán folyóig terjedő sztyeppén, kazár fennhatóság alatt. Velük hol szövetségben, hol ellenséges viszonyban voltak. Róluk írnak a bizánci és arab-perzsa krónikások. Ők voltak Levédi népe. Rájuk, a DAI-ban szereplő nevük alapján, én a „türk magyar” népnevet fogom alkalmazni.

A megtalált régészeti tárgyak, valamint Julianus elmesélése, plusz Dr. Tóth Tibor kazah magyarjainak ősei, és nem utolsó sorban Türk Attila és O. Komar tanulmányai alapján, de figyelembe véve a legújabb archeogenetikai eredményeket is (Török Tibor előadásai 2022/23-ban), egyetértek azzal az állásponttal, hogy valamikor a 9. század elején nyugatra vonuló ugor magyarok hátrahagyott népe élt Magna Hungária és Szamara környékén, egészen a mongol hódításig. De ők ott maradtak (véleményem szerint) a Volgától keletre fekvő területeken. Az ugor magyarok (Álmos népe) vonulási útvonala pedig (a megtalált tarsolyok, a fennmaradt helynevek, és a későbbi hadi útnak használt útvonal, valamint a kazárok megkerülése okán és alapján) az Oka folyó mentén vezethetett. Különben kb. ezen az úton tért meg Julianus is az első útjáról, illetve tért vissza a másodikon.

A 9. század első felében az ugor és türk magyarság egyesült. Szövetségre lépve a kabarokkal és más hozzájuk csatlakozó népekkel (alánok, bolgárok) erős katonai hatalmat hoztak létre az Al-Dunától a ruszok határáig. (Horiny, Pripjáty folyók északon, a kazárok erődjei keleten, a Fekete-tenger és a dunai bolgárok délen). A KM-ben, az avarok területén kialakult hatalmi vácuum, a kedvező területi viszonyok (Alföld), a Kárpátok védőgyűrűje hatására megtörtént a honfoglalás, 1-2 éven belül. Helyüket a besenyők foglalták el, az északi részeket pedig Oleg hódította meg.

De hol vannak a régészeti alátámasztások?

Nézzük először a 21. századi ásatások eredményeit.

 A Dnyeper folyó középső folyása mentén immár tíz–tizenkét lelőhely sorolható az etelközi szállásokhoz. Itt jól tükröződnek a szomszédos, elsősorban az északi, szláv területekkel, valamint a bizánci kultúrkörrel a Krím térségében létrejött kapcsolatok. A leletanyag időrendje mellett annak jellege is kifejezetten összhangot mutat a muszlim írott források által a magyarok 9. századi elődeiről rajzolt képpel – olvashatjuk Türk Attilánál.^[10] 

De nem csak itt, hanem a Dnyeszter -- Al-Duna régióban is 30 lelőhelyet tártak fel. Lásd 1. Kép

1. Kép

A 2. Kép a szubbotci kultúrkör leleteivel párhuzamot mutató lelőhelyeket mutatja. A szlobodzejai/sloboziai leletek igazolják a 9. századi magyar jelenlétet a Dnyeszter mellékén. Nyikolaj Tyelnov^[11] véleménye szerint a Dnyeszter melléke a dunai bolgárok, a kazárok és Bizánc határterülete volt, ugyanakkor itt a magyarok mellett szláv népesség is élt a 9. században. Mindez nehezíti az egyes lelőhelyek etnikai meghatározását. Az előadó bemutatta a részleges lovastemetkezést is tartalmazó szlobodzejai 18. sírt, felhívta a figyelmet a leletek Urál vidéki párhuzamaira is, valamint bemutatott egy friss sírleletet is Glinoje/Hlinaia faluból, ahol az íjjal és baltával eltemetett harcos testén, a fej és a medence táján aranylemez töredékeket (talán egy halotti lepel maradványait?) is találtak.

2. kép. Térkép a szubbotci kultúrkör leleteivel párhuzamot mutató lelőhelyek elterjedéséről. OLEKSZIJ KOMAR: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Martin Opitz kiadó. 2018.

a: A szubbotci lelettípus lelőhelyei (ld. 16. kép); b: A szaltovói kultúrkör lelőhelyei; c: Észak-kaukázusi alán lelőhelyek; d: Szláv és skandináv–rusz lelőhelyek; e: Finnugor lelőhelyek az erdős zónában; f: Bolsije Tyigani-típusú lelőhelyek; g: Ugor lelőhelyek a sztyeppi zónában; h: A szrosztki kultúra lelőhelyei (kimekek). 1: Birka; 2: Gnyozdovo; 3: Bucsak; 4: Novotroickoje; 5: Kugyejarova gora; 6: Szupruti; 7: Zseleznyici; 8: Arhangelszkoje; 9: Kicevka; 10: Verhnyij Szaltov; 11: Vorobjovka; 12: Majaki; 13: Szidorovo; 14: Szkalisztoje; 15: Szentyinszkaja gora; 16: Kamunta; 17: Koban; 18: Tarszkoje; 19: Dzivgisz; 20: Dargavsz; 21: Duba-Jurt; 22: Kobi; 23: Agacs-Kala; 24: Ljada; 25: Jelizavet-Mihajlovka; 26: Krjukovo-Kuzsnovo; 27: Panovo; 28: Tankejevka; 29: Izmeri; 30: Alekszejevszkoje; 31: Bolsije Tyigani; 32: Igim; 33: Varnyi; 34: Polom; 35: Redikor; 36: Szamara; 37: Proszvet; 38: Lugovszkoje; 39: Peremetnoje; 40: Filippovka; 41: Isimbaj; 42: Karanajevo; 43: Ujelgi; 44: Szinyeglazovo; 45: Emba; 46: Bobrovo; 47: Kizil-Kajin; 48: Zevakino

Szubbotcy-horizont. A fogalmat 2011-ben alkotta meg O. V. Komar, és azt az etelközi magyar szállásokhoz köthető régészeti hagyatékként értékeli a kutatás. A Dnyeper középső folyása mentén sűrűsödő leletkör az ukrajnai Szubbotcy falu mellett 1983–1986 között előkerült, háromsíros temetőiről kapta a nevét. Az ide sorolt mint egy tucatnyi lelőhely a 9. század középső harmadára és második felére keltezhető. A horizont gyökerei a Volga–Urál térségébe vezetnek, de egyúttal honfoglalás kori Kárpát-medencei kapcsolatai is kimutathatóak. ( Türk, 2016)^[12]

Szubbotci sírjaiból olyan tárgyakat elő, amelyek párhuzamai részint a Dél-Ural vidékével, részint a Kárpát-medence 10. századi leleteivel mutatnak szoros kapcsolatot. Az előzetes híradások alapján e sírokat a radiokarbon vizsgálatok a 9. század második felére keltezik, s az etelközi magyarság régészeti hagyatékával azonosítják. (Revész 2021).

A Bolsije Tyigani-i temetőben egyes szubbotci elemek kétségtelenül jelen vannak a 10. században is, már ekkor már az ’Urál-vidéki’ stílusú sima, díszítetlen övveretekkel együtt. A szubbotci hatás korai megjelenése az Urál vidéken a Karajakupovo-típusú lelőhelyekhez kapcsolódnak. (Komar^[13]  2018).

A korai magyar történelem régészeti kutatása az elmúlt évtizedben a Dnyeper folyó és az Urál hegység térségében előkerült kora középkori leletek kapcsán új lendületet vett. Régészeti módszertani szempontból azt mondhatjuk, hogy olyan leletekről és régészeti jelenségek csoportjáról van szó, amelyek kapcsolatot mutatnak a Kárpát-medence 10. századi anyagi műveltségével. Ilyeneket továbbra is csak a délorosz erdős és részben füves sztyeppén, a szamarai Volga-könyök és a Dél-Urál térségében találunk. (Türk. Rubicon, 2016.)

A magyar honfoglalás szempontjából az Urál menti régészeti kultúrákból leginkább számításba vehető kultúrák: a Kusnarenkovói kultúra. (6-8. sz.) és a Karajakupovói kultúra 9-10. század. A kusnarenkovói és karajakupovói kultúrák nyugati lelőhelyeinek (Bolsije Tyigani, Tankejevka) népessége között is egyértelmű a genetikai kapcsolat. Populációszinten mindkét csoport közel áll a mai volgai tatárokhoz, ami arra utal, hogy a Volga–Urál régió alapnépessége még egy ma élő csoport genetikai összetételét is érdemben befolyásolta. (Szeifert et al. 2022.)

 Hogyan lehetséges ez az uráli, a dnyeper-menti és a kárpát-medencei -- a honfoglalók felszereléseiben megmutatkozó -- honfoglalás kori nagyfokú hasonlóság? Erre más választ adnak a történészek, régészek és más az én véleményem.

Kezdjük az Urál környékével!

2011-ben, az Ural dél-keleti lábainál, Kunasak falu (55.7112, 615515) mellet az Ujelgi nevű kurgán feltárásakor 9. századi – a honfoglaló magyarok viseletével azonos – leletekre bukkantak az orosz régészek. Szergej Batalov régész-professzor elmondta, hogy itt sok nép, közöttük az észak-kaukázusiak, a kazahok, a baskírok, a bolgárok és a magyarok elődei élhettek, a nyugati török kaganátus 8. századi bukása után. A leletek egy része, kifejezetten a honfoglaló magyarok kárpát-medencei leleteivel azonos. A professzor nem adott választ arra a kérdésre, hogy kiket is temettek ide. Magna Hungária területén ugyanis ilyen artefactumokat ritkán lehet találni. Egy biztos: ez volt az első régészeti lelőhely a cseljábinszki területen, amiről kétséget kizáróan állíthatták, hogy magyar jellegű. Korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények szintén a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékához voltak hasonlóak. 2011 óta alapos tudományos vizsgálatok sora kezdődött ebben a témában. Az ujelgi leletekkel kapcsolatban Türk Attila kijelentette: „új korszakot nyitott – az elmúlt évek magyar őstörténeti-régészeti kutatásában”.

Két év múlva, már egy neves magyar szakembergárda vett részt  az oroszok II. Nemzetközi Magyar Szimpózim-nak (Второй Международный Мадьярский симпозиум) nevezett rendezvényén, a szibériai helyszínen. „A honfoglalást megelőző korai magyar történelem témakörében tartanak konferenciát a napokban, Oroszországban” - mondta Csáji László Koppány néprajzkutató-etnológus, a rendezvény egyik magyar előadója az MTI-nak, 2013. augusztus 14-én. A szimpóziumon, ami 2013. augusztus 16-án kezdődött, magyar részről ott voltak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének hallgatói és oktatói, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja és Régészeti Intézetének munkatársai is. Többek között, Türk Attila, Langó Péter és Merva Szabina régészek is előadást fognak tartani - közölte Csáji László Koppány néprajzkutató, kulturális antropológus, a Magyar Hírlapban.

A konferenciáról és az ásatásokról – a delegáció hazatérte után, 2013.09.16-án – Borbás Barna, a Heti Válasz Online újságírója faggatta Csáji Lászlót. (http://hetivalasz.hu/vilag/magyar-temeto-azsiaban-68256/). Ebben elmondta:

„Ha nincs írott forrás, és így a történész alig tud hozzászólni a vitához, akkor felértékelődik a régészet szerepe. A régészeknek pedig az etnicitáskutatás lehet különösen tanulságos: az, hogy a konkrét esetek és példák milyen sokféleségben jelennek meg a gyakorlatban. Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni”. Tökéletesen egyetértek a szakember fenti álláspontjával, és a történetemet ezek szem előtt tartásával igyekszem kialakítani.

Tíz év múlva, 2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – a 181 m magas Szovinaja Hegynél («Гора Совиная», N 55.71400 E 61.92581, magyarul: Bagoly Hegy) magyar sírt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. Időközben a területen egy egész nekropolisz nyomaira bukkantak, amely a szarmata időktől kezdve szent temetkezési hely lehetett. A sír az Aktjuba-tó dél-keleti partjától kb. 1,5 km-re található u.n. Sólyom-magaslat második, központi, különálló dombja a Bagoly-hegy kurgán a Koskul és a valamikori Aktjubinka falut összekötő út bal oldalán található. (55°42’43”; 61°56’09”).  Ezért a régészek az „Aktjuba kurgán” nevet adták a lelőhelynek. (Baskírul a jelentése: Fehér domb). Sz. Botalov 2022. 02. 14-én a MAJÁK nevű újságnak adott interjújában mondja a 2021-es régészeti feltárásról a Sólyom-magaslat közelében (Сопка Соколиная): „A leletegyüttes két csoportot foglal magában: az elsőt a „magyar” stílusú díszítések alkotják, amelyek feltűnően hasonlítanak a 10. század eleji Kárpát-medencei leletanyaghoz. Ugyanezt a stílust láthatjuk a szomszédos Kunasaki kerületben, az Uelgi-tó partján található, területileg közeli temetkezési leletekben. Ugyanebből a csoportból kitűnnek a lemez lapocskák (öv- és ruhaveretek), amelyek hasonlóak, a 2007-es ukrajnai  leletekhez.”

A kérdés az, hogy valóban az Urál-Volga környékén voltak-e a gyökerei a honfoglalás kori magyar viseletnek és lovas felszereléseknek, vagy ez a Fekete-tenger környékén alakult ki. A választól függően lehet értékelni a magyarok vándorlását az Urálból Etelközbe.

Kazányban, 2018-ban^[14], Mende Balázs Gusztáv az Urál–nyugat-szibériai és Kárpát-medencei népesség genetikai összehasonlításáról tartott előadást (társszerzők Szergej Botalov, Csáky Veronika, Andrej Danyics, Gerber Dániel, Stégmár Balázs, Szécsényi-Nagy Anna, Szeifert Bea, Türk Attila). Az anyai ágú leszármazást vizsgálva az ujelgi, a bajanovói és a bolsije tyigani temetőből, valamint a nyevolinói, a csijaleki kultúra és a novinki kultúra temetőiből vett csontmintákat elemeztek (69-et). A Ward-analízis alapján megállapítható volt az Ujelgiből, a guljukovói temetőből (csijaleki kultúra) és a Bolsije Tyiganiból származó minták alkotta populációk erős közelsége. A bemutatott eredmények alapján a magyarság nemcsak kereskedelmi és interkulturális kapcsolatban állt a Volga–Urál régióval. A 10–12. századi Kárpát-medencei minták Ward-analízise során kapott klaszterek összetétele arra utal, hogy ezen a területen kell keresnünk a honfoglaló magyarság egy részének őshazáját. A régészeti bizonyítékok mellett tehát most már genetikai adatok is mutatnak a Volga–Urál vidék felé --  írta zegernyei a nyesten^[15].

Gyakorlatilag a kazányi előadás anyagát ismétlik meg 2022-ben az Archaeologiai Értesítőben publikált tanulmányukban^[16]. A Vizsgálataink újabb bizonyítékokat mutatnak fel a korai magyarok és a Volga–Urál régió csoportjainak genetikai rokonságára. Megmutattuk, hogy a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek és azok keleti analógiái (18. kép 2.) nem csupán kereskedelmi kapcsolatok eredményei vagy divatjelenségek, hanem azok hátterében a tárgyi kultúrát hordozó csoportok közötti genetikai rokonság is kimutatható -- írják. 

Az éremleletek felhasználása a kereskedelmi kapcsolatok bizonyítására – erősen eltúlzott. Nincs olyan mennyiségű éremlelet, mint amennyi ebből a korból talált valós kereskedelmi kapcsolatoknál megszokott (Bizánci, arab, római érmék a varég, Fekete-tenger környéki (jól dokumentált) kereskedelemi kapcsolatoknál megtalálhatók. Van egy nyugat európai éremlelet a szinyeglazovói temetkezésből. Ennek van kormeghatározó jelentősége (Madarász Henrik – 919-tól 936-ig német király – érméje) de annak alátámasztására, hogy ez a kelet európai és az Urál közötti kereskedelmi kapcsolatok bizonyítéka lenne – igen csak kétséges és gyenge magyarázat – szerintem. Az általam ismert (a tanulmányban is hivatkozott) történet a következő: 924-ben és 926-ban a „kalandozó” magyarok megsarcolták Henrik birodalmát, aki adomány fejében „békét vett” a magyaroktól. Többek között érmékkel is fizetett. Kereskedelmi értéke, fizetőeszköz szerepe ezeknek az érméknek az Urál környékén már nem lehetett. A megtalált darabot is medálnak használták: gyenge minőségű ezüstből készült fület erősítettek rá. Ez azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel a kalandozásokban résztvevő, vagy egy, a KM-ben járt harcost ékesítette ez a medáll, amelyet a viselőjével együtt temettek el. Ez pedig inkább utal személyes kapcsolatok meglétére, mint közvetítő kereskedelem kialakulására. Nagy visszavándorlásra a nyugatra vonulást követően nem nagyon számíthatunk, mivel mégis eltelt egy évszázad azóta. A leletek mintázata mindenképp szaszanida (déli hatást) mutat, a tanulmány is elismeri, hogy ezek a motívumok nem őshonosak az Urál környékén, hanem kelet-európai importnak számítanak. De ennek a kiinduló pontja nem valószínű, hogy a KM-ben volt. Ismert dolog, hogy itt vezetett a kelet-nyugat irányú távolsági kereskedelem legfontosabb útvonala, a Prága, Krakkó, Przemysl, Kijev, Itil út, amit az orosz történészek „németektől-kazárokhoz” (путь из «немец в хазары») útnak neveztek el. Az útvonal mentén élő népek nevét olvashatjuk a Bajor Geográfus Descripciojában is. De nem feledkezhetünk meg arról, hogy aki nem Itilbe, hanem a Volgai Bulgáriába akart utazni, az nem biztos, hogy a Volgán felfele, Itil felől közelítette meg az Urál vidékét, hanem használta az évszázadok óta ismert kereskedelmi és hadi felvonulási utat az Oka mentén. (Erről földrajzi helynevek, régészeti leletek krónikás elbeszélések is tanúskodnak).

Komar^[17] írja: ’abban az esetben, ha a Bolsije Tyigani-típusú emlékeket a vándorló magyarok hagyták hátra …mégis csak magukkal hozták a Kárpát-medencébe a Bolsije Tyigani-i leletcsoport egyes, az Urál-vidékre jellemző kulturális elemeit’.

Vegyük tehát komolyan ezt a genetikai kapcsolatot! Ha tehát volt rokonság a magyar honfoglaló ősök egy része között, akik  KM-beliek, szubbotciak és uráliak voltak, akkor ezeknek valóban lenni kellett valamikor közös ősüknek. Erre még visszatérek. De a jelenlegi tudományos magyarázat nem ezt feltételezi, hanem egy Urál-Volga – Levédia -- Etelköz irányú, viszonylag gyors vándorlást. Ennek az elképzelésnek Komár és Türk a kidolgozói és képviselői.

Azt, hogy a magyarok mikor és főként miért keltek át a Volgán és költöztek nyugatra, ma még nem tudjuk. Véleményem szerint azonban joggal feltételezzük ‒ miként később a besenyők esetében az írott források is beszámolnak ‒, hogy erre az eseményre nem kerülhetett sor a kazárok közreműködése, hozzájárulása, szövetsége nélkül. Okként a Dél-Urál előterében a 8–9. század fordulóján déli irányból feltűnő besenyő, míg keleti irányból a kimek (Szrosztrinszkaja-kultúra) hatás tűnik valószínűnek. Időrendileg pedig a 9. század középső harmada jöhet szóba, melyet a Kelet-Európában feltűnő Volga–Dél-Urál-vidéki leletek keltezése is alátámaszt. A volgai átkelésre a legfrissebb kutatások szerint a Szamara városától északra található és a későbbi forrásokból jól ismert Zsiguli-átkelő környékén kerülhetett sor, ahol az összeszűkülő folyót kisebb szigetek is tagolják. (Türk, 2016.).

A 2018-as kazányi konferencián Türk Attila így nyilatkozott: „„Хронология движения венгров также спорная, ведь материалы Субботцевского типа и возможные древневенгерские памятники между Днепром и Уралом появились приблизительно ОДНОРВЕМЕННО. Археологический материал не позволяет говорить о том, что венгры пересекли Волгу в середине VIII века, как это утверждают венгерские исследователи. В последнее время возникли сомнения относительно западносибирского происхождения кушнаренковской культуры.” /Из доклада доктора наук Аттилы Тюрка^[18]/ „A magyarok mozgásának időrendje szintén ellentmondásos, mert a Szubbotyici-típusú anyagok és a Dnyeper és az Urál közötti esetleges középkori magyar emlékek megközelítőleg EGYIDŐBEN jelentek meg. A régészeti anyagok nem engedik azt mondani, hogy a magyarok a VIII. század közepén lépték át a Volgát, mint azt a magyar kutatók állítják. A közelmúltban kétségek merültek fel a Kusnarenkoi-kultúra nyugat-szibériai eredetével kapcsolatban." /Türk Attila előadásából /. Saját véleményem pedig az, hogy a magyarok egy időben ott voltak mindkét helyen! Sajnos a tárgyi kultúrák bizonytalansága miatt inkább csak a temetkezési ritusokra lehet hagyatkozni. Az én kétségeim a kusnarenkovói kultúra eredetével kapcsolatban pedig azok, hogy a magyarok ezen elődei a Ponto-Kaszpi sztyeppe irányából költöztek fel, jobbára Nagy Bulgária bukása után, illetve korábban, a hunok visszaköltözött keleti maradványai lehettek, Ernák birodalmából. Estleg erre utalhatnak az ujelgii kurgánban talált 1-3. századi római tárgyak is. Ezek, véleményem szerint, Atilla hunjainak keletre visszatért törzseinek zsákmánya lehetett. „Hun harcosok kisebb csoportjai a Volga és a Káma határáig is felhúzódtak, ezt bizonyítja a kora középkor régészetében széles körben ismert Turajevszkij-temető, amelyet nagy valószínűséggel a nyugat-európai hadjáratokból hazatért hunok hagytak el, Attila birodalmának összeomlása után, valamint a hun kultúrára jellemző bronzbográcsok egyedi leletei”. (Генинг, 1976; Хузин, 2012: 105. In III Международный конгресс средневековой археологии евразийских степей. Владивосток, Дальнаука 2017. 289.).

„A szubbotci kulturális elemek egy egységes kronológiai metszetben jelentek meg az Urál vidékén, a Volga mentén és a Fekete-tenger északi előterében. Ezt az időrendi síkot nehéz, vagy egyenesen lehetetlen pontosabb belső szakaszokra felosztani, ez pedig arra utal, hogy megjelenése nem egy lassú folyamat eredményeként jött létre. Sokkal valószínűbb például, hogy egy gyors lefolyású migrációhoz köthető, amely során a bevándorló népesség egy része egy-egy közbeeső területen telepedett meg”. (Komar 2018.)

Ellenérveim a fenti tudományosan elfogadott elképzeléssel szemben

1. Az uráli, a dnyeper-menti és a kárpát-medencei régészeti leletek hasonlóságának okai.

Tényként fogadhatjuk el, hogy mindhárom régióban a „magyargyanús” lelőhelyek 9-10. századiak. A magyaros jelleg ugyan ezen időszak Kárpát-medencei honfoglaláskori leletek alapján, retrospektív módon lett megállapítva. Az őshaza kérdése túlmutat ezen időhatárokon és nincsenek olyan egyértelmű magyar jellegzetességek, amelyek alapján annak elhelyezkedését biztonsággal meg tudnánk állapítani. A segédtudományok (nyelvészet, archeogenetika, történelem) is csak hipotetikus változatok megalkotására nyújtanak támpontokat.  Ezért az őshaza kérdését most nem vizsgáljuk, illetve nem használjuk. El kell fogadni a régészeti tényeket, de az abból levont honfoglalással kapcsolatok történetének a rekonstruálása csak hipotetikusnak tekinthető. (Lásd fentebb Türk Attila és Révész László vonatkozó megállapításait).

A hasonlóságok okait a fentiek miatt csak feltételesen és csak mint egy lehetséges  változatot tudjuk értelmezni. Ebből a tudományosan elfogadott ok lényege az urál környéki kiindulási hely. Keresik az „uráli jellegzetességeket” a honfoglaló ősök hagyatékaiban. Ennek az egyik gyenge pontja, hogy éppen ezek a jellegzetességek a kárpát-medencei leletekből lettek visszakövetkeztetve, feltételezve azok rövid (egy évszázadon belüli) változását/fejlődését. 

A másik gyenge pont az elsőgenerációs honfoglalók több összetételű, sokszínű volta. Ezt Révész László kutatásai világossá tették. „A régészet (ma már hozzátehetjük: sajnos!) más tudományágaktól is kapott irányelveket a saját forrásanyagának az értékelésére” – írja 2023-ban. (Révész László: A Tihanyi alapítólevél helyneveinek régészeti környezete.  MAGYAR NYELVJÁRÁSOK 61; 2023.) A fellelt tárgyak anyagi, formai vizsgálatain kívül a mintázatok jellege ad segítséget a „magyarosság” megállapításában. Ezek, minden esetben keleti származásúak. Például a növényi ornamentika az egyik jel, ami alapot ad a megkülönböztetésre az alán, bolgár leletektől. (Lásd Erdélyi István munkáiban, pl. Scythia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei; Mundus, Bp., 2008.). „A sztyeppe országútján nagyszámú népesség érkezett ide. Régészeti emlékanyaguk jól elkülönül a korábban itt élőkétől, vereteik jellegzetes motívuma a griffes-indás ornamentika. Hajlott pengéjű, egyélű szablyákat, széles lemezű aszimmetrikus íjakat, lapos talpú kengyeleket használtak, viseletükben is elkülönültek. Ezt a változást joggal hozzák kapcsolatba a Kuvrat-féle onogur-bolgár birodalom fölbomlásával s fiainak szétvándorlásával”. (Szegfű László: A középkor. SZATYMAZ. Földje és népe. Szerkesztette: Péter László. Szeged, 2002.)

Ezek a keleti jellegzetességek éppen úgy bekerülhettek a magyarelődök lelet anyagába a sztyeppi zóna Ugor lelőhelyein (II-III.) szkíta-szarmata hatásra, mint az  Észak-kaukázusi alán lelőhelyekről. Lásd: O. Komár térképét a szubbotci kultúrkör leleteivel párhuzamot mutató lelőhelyekről. Tény, hogy ezeket felhasználhatták, mint az I. régió, mint a II. régió területén élő népek. A hasonlóságok okai tehát nem csak a gyors vándorlásban, inkább a mindkét helyen, egy időben történő létezésben keresendők. A két magyar csoport egyidejű létezését a legújabb régészeti elképzelések alapján is feltételezhetjük: „A magyar jellegű leletkör egyidejű feltűnése a Fekete-tenger északi előterében és a Bolsije Tyigani-i temetőben ugyanis arra mutat, hogy a Bolsije Tyigani-i temetőt nem tekinthetjük többé ’köztes láncszemnek’ az Urál-vidéki és a szubbotci hagyaték között. A szubbotci népesség e csoportja csupán egy kis töredék lehet, ráadásul az is keveredett a helyi lakossággal: a kusnarenkovói és a karajakupovói kultúrák hordozóival. A Bolsije Tyigani-i temetőben a szaltovói hatás a 10. század közepéig megfigyelhető. Tehát ez a lakosság ‒ a Fekete-tenger északi előterében lévő csoporttól eltérően ‒ soha nem állt ellenséges viszonyban a kazárokkal. Magna Hungaria régészeti hagyatékának meghatározása során, azaz a korai magyarság keleten maradt és a Volga partjához közel lakó töredékéhez köthető régészeti hagyaték elkülönítésénél éppen a Bolsije Tyigani-i csoport és azok leszármazottai tűnnek a legreálisabb jelölteknek”. (Olekszij V. Komar 2018.)

Véleményem szerint hun utódnépek > Nyugati Türk birodalom > Ponto-Kaszpi sztyeppe (kazár, alán, bolgár keveredésben) volt található a magyarelőd tásaság 7-8. századi elődnépei, és ezt követően történt a térkép szerinti III. zóna (Ugor lelőhelyek) elfoglalása. A 9. századi magyaros jellegű leletek forrása tehát az elképzelésem szerint ott lehetett, ahol már a 7-8. századi elődök is éltek. Harmatta János filológussal értek egyet, aki ezt írta: „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” -- Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.) A hadi felszerelések, a díszítő fém veretek, lemezek készülhettek szerte eurázsia területén, de a magyaros 9. századi divat a korai „nagy” Etelköz területén alakulhatott ki, és innen terjedt keleti és nyugati irányba, sőt a varégok révén északra is. Tehát nem uráli jellegzetességeket kell keresni a szubboticaiakban, hanem fordítva – szubboticaiakat az Urál mentén.

„Korábban Bóna István, majd Bálint Csanád is rámutatott arra a tényre, hogy a keleti pusztákról a Kárpát-medencébe érkező népek anyagi kultúrája az új kulturális közegben viszonylag gyorsan átalakult. Így történhetett ez a honfoglaló magyarok esetében is: hagyatékukban egyetlen olyan tárgy sem maradt fenn, amely közvetlen Urál-vidéki kapcsolatokra utalna. Egyszerű használati eszközeik a korabeli eurázsiai sztyeppén széles körben elterjedt típusok, kerámiaművességükben az uráli kapcsolatoknak (ún. kusnarenkovói típusú kerámia) nincs nyoma. A korábban a szaltovói kultúrkörrel (a Kazár Kaganátus népeinek öszszetett régészeti hagyatékával) kapcsolatba hozott, a félnomád életmód bizonyítékának tekintett cserépüstökről kiderült, hogy nem keltezhetők a 11. századnál korábbra. Azok a (kevéssé szerencsés kifejezéssel) „magyargyanúsnak” nevezett (Türk Attila) nemesfém díszítmények (övveretek, veretes tarsolyok, tarsolylemezek, lószerszámdíszek, szablyaszerelékek stb.), amelyek kétségkívül kimutathatók a Szubbotci-leletkörben és a Dél-Urál körzetében is, nem tekinthetők etnikumjelzőknek” – írja Révész. (Révész 2021.)

2. Vándorlási útvonal

A honfoglaló elődök vándorlási útvonalának kérdésében jelentős szerepet játszik a hipotézisem, mely szerint ebben a honfoglalóknak csak egy, de jelentős része, vett részt. (ugor magyarok, azaz Álmos népe). Kiindulási hely: Ny és Dél-Urál területe. (Gyakorlatilag a II-es zóna népének egy része). Eltérően a mainstream változattól, nálam  a Türk 2023-as „az erdős sztyepp és a sztyepp határa mentén” útvonaltól északabbra, már az erdős-sztyeppe északi határa mentén (az Oka déli oldalán) lévő területen történt a vonulás, úgy ahogyan Anonymusnál (vagy az orosz K. J. Grotnál is) olvashatjuk. Ennek alapvető oka a kazárok megkerülése volt. A két elképzelésnek vannak támogató és ellenző indoklásai, amiket írásaimban részletezek.

A Novinki- és Ureny-típusú lelőhelyeket (Türk és Komár nyomán) ma a régészek többsége a volgai átkelés lehetséges helyszínének meghatározása szempontjából tarják kiemelkedőnek. Szamara város tágabb térségében, elsősorban a Szamara folyó volgai torkolatánál ugyanakkor azt is sikerült kimutatni az utóbbi években, hogy az Urál térségéből egy bizonyos népcsoport rendszeresen megtelepedett már a késő hun-kortól, az 5. és 6. századtól kezdve. Ezt olyan jellegzetes kerámialeletek bizonyítják, melyek az Urál keleti és nyugati oldalához egyaránt kapcsolódnak és fontos szempont, hogy a szamarai régióban jó néhány településen, nem pusztán szórványosan tűnnek fel. Matvejeva^[19] ugyanakkor azt is megemlíti, hogy a nomádok különböző (több etnikumú) törzseinek az Urálon túli területre többszörös  inváziója történt ebben az időszakban.  

3. A honfoglaló etnikai konglomerátum összetétele

Ebben a kérdésben már a régészettel azonos mértékben hagyatkozhatunk nyelvi és krónikás-történeti érvekre is. Ezeket nem részletezem, de szerintem a magyar szövetség alapvetően különböző törzsek polietnikus érdekszövetsége volt, ahol a vezető réteg az ugor magyarokból került ki (Álmos népe). A konglomerátumra a többnyelvűség volt a jellemző.

A kora középkorban egyelőre kevés az olyan sztyeppei lovas temetkezés, amelyet türkként azonosítanak és korrelálnak a protobolgár, avar, vagy a magyarországi temetkezési helyekről származó leletekkel. De ilyen a közép volgai novinki lelőhely a N 53.24896 E 49.90987 koordinátákon, a szamarai könyökben. Itt, 1980-81-ben 20 halmot tártak fel. Megtalálták a bronzkori favázas kultúra és a 7–8. század második felének protobolgár temetkezéseit, amelyeket G. I. Matveeva Novinki ​​kulturális típusként azonosított. (Matvejeva 2016.). Türk 2023-ban idézett kiegészítésében szereplő „szaltovói kulturális hatás” pedig éppen ilyen türk sztyeppei típus lehetett. (Talán a kabar egyesülésre gondolt?).

„A korabeli társadalmi elitek e luxustárgyai ugyanis széles körben kimutathatók az Al-Duna vidékétől (Bulgária) a Kaukázusig, Kijev környékétől az erdőövezet finnugor népeinek hagyatékáig és Skandináviáig mindenütt. Ma már nyilvánvaló, hogy pusztán a tárgyak formai hasonlóságára építve lineáris őstörténetet írni nem lehet. A 10. századi Kárpát-medence régészeti hagyatéka egyvalamit jelez: azt a kulturális közeget, ahonnan a többgyökerű magyarság számos alkotóeleme kiszakadt, s egy vezető nemzetség irányításával mesterségesen szervezett politikai formációkba (nemzetségek, törzsek, törzsszövetség) tömörült.” (Révész 2021.)

4. Visszatérve a közös ős és a rokonság kérdésére.

Mint írtam, ha tehát volt rokonság a magyar honfoglaló ősök egy része között, akik  KM-beliek, szubbotciak és uráliak voltak, akkor ezeknek valóban lenni kellett valamikor közös ősüknek. Volt is. Mégpedig a 7-8. század határán történt szétválásig, hogy ne menjünk le egészen a bronz-, vagy jégkorszaki eseményekig. A rokonságot pedig számontartották a középkorban is, talán még jobban, mint a napjainkban.  „Kr. u. 558-559 telén Jusztinianosz bizánci császár az utigurok fejedelméhez fordult, hogy – támadják meg a kutrigurokat, mivel ezek akkor Bizáncot fenyegették. A császár cserébe nekik ígérte a kutriguroknak eddig a béke fejében fizetett évi adót. Az eseményt Menendrosz Protektor írta le részletesen. A utigur uralkodó válasza fennmaradt görög fordításban. Az utigur fejedelem ugyan igen kívánatosnak tartotta a bizánciakkal való kapcsolatot, de mégis azt felelte, hogy rokonait, az azonos néphez tartozó kutrigurokat istentelenség és nagyon illetlen dolog volna kiirtani, mert "azok velünk azonos néphez tartoznak, velünk közös nyelvet beszélnek, lakásaik, ruházatuk és életmódjuk hasonló a miénkhez és azonos a leszármazásuk is, noha más fejedelmeknek engedelmeskednek". De a keleti magyarok keresése a 13. században szintén erre utal. Nincsenek krónikás feljegyzések a két magyar csoport 9-10. századi kapcsolattartásának, de annál beszédesebbek a honfoglaláskori temetőkben talált díszes ló és harcos felszerelések hasonlatosságai. A lelőhelyek alapján én így csoportosítottam ezeket a területeket:

1. Kárpát-medencén belül
2. A Kárpátok É-Ny-i külső oldala (Magyar enklávé, Przemysltől keletre)
3. Al-Duna, Dnyeszter-régió
4. Dnyeper régió (ezeket lásd Komár 2018-as térképén)
5. Észak-kaukázusi alán lelőhelyek
6. A szaltovói kultúrkör lelőhelyei
7. Közép-Volga – Kaukázus Ny-i előtere
8. Dél-Urál, Ny Szibéria

 Összegzés

A magyar honfoglalás előzményeire kialakított hipotézisem, főbb vonalakban az alábbi:

A magyarságnak, mint olyannak, nem volt egy őshazája, pontosabban igen sok őshazája volt. Nem volt Levédia sem, mint közbenső állomás. Továbbá „az Urál-vidékre jellemző kulturális elemek” Etelközben (szubbotci stilus) alakultak ki a 8-10. században és innen kerültek az Urál-Volga és innen Szamara környékére is. A „magyar” toreutika ilyen széles körű elterjedésének eszközéül nem csak a kelet-európai és az Urálon túli lakosság közötti kereskedelmi kapcsolatok, hanem a Kazár Birodalom északi határán a 8-9. században a két magyar csoport között kialakult tényleges kapcsolattartás is szolgálhatott. 

A 9. század elején az Oka mentén vonul Etelközbe Álmosék népe és találkozik Levédi népével. (Törzsszövetség). A Volgától keletre élők, a Szamara környékiek maradtak és beolvadtak a környező népekbe. Így teljesen érthető, hogy a KM 10. századi, a Dnyeszter-vidéki és Dnyeper középső folyása menti lelőhelycsoportok régészeti hagyatékában nagy a hasonlóság a Volga-Urál-régió kora középkori hagyatékával.

A karajakupovói nép déli csoportja a 9. században a magyar törzsi unió részeként hagyta el az Urált, az északi csoport pedig helyben maradt és csatlakozott a helyi (rokon) lakossághoz, az Urál 10-11. századi lelethorizonton^[20]. (Julianus magyarjai).

[1] Türk Attila 2021: A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 2021. Különszám.

[2] A ma általánosan használt 895–896-os dátumot korabeli írott források nem őrizték meg, az csupán a millennium előkészületeire felkért, Pauler Gyula által vezetett tudományos bizottságnak az eseménytörténetből kikövetkeztetett, „közmegegyezésen” alapuló javaslata volt.

[3] Dr. habil. Türk Attila: A korai magyar történelem régészeti kutatásának legújabb eredményei. A soproni előadás rezüméje, 2023.

[4] Sudár 2015: Magyarok a honfoglalás korában. Helikon, 2015

[5] Révész László, 2021: A dinamikus 10. század a régészeti leletek tükrében a kárpát-medencében.   Magyar Tudomány 182(2021).

[6] Türk A.  A szaltovói kultúrkör és a magyar őstörténet régészeti kutatása. A VI. Medievisztikai PhD-konferencia, Szeged, 2009.

[7] Natalja Boriszovna Krilaszova - Andrej Mihajlovics Belavin: Az Ural nyugati előterének tarsolyleletei es európai elterjedésük. 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia. Bp. 2016.

[8] Федорова, Н. В.: Торевтика Волжской Болгарии. Серебряные изделия X-XIV вв. из зауральских коллекций. В: Труды Камской археоколо-этнографической экспедиции 3. Отв. ред.: Белавин, А. М. Пермь 2003, 141-143. old.

[9] RÓNA-TAS A.: A honfoglaló magyar nép. Budapest, 1996

 [10] Türk Attila: A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 2021. Különszám.

[11] Тельнов Н.П. (Кишинев, Молдова) Этнокультурная ситуация в IX веке в Нижнем Поднестровье и венгерский фактор. (In: Материалы IV Международного Мадьярского симпозиума. Археология Евразийских степей, 2018/6.)

 [12] Türk Attila: A honfoglalás kori régészeti hagyaték keleti kapcsolatrendszere. Rubicon. 2016

[13] O. Komar: История и археология древних мадьяр в эпоху миграции ‒ A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Napkút Kiadó, 2018.

 [14] Az Urálon túli, Cisz-Urál és Volga-Káma régió kora középkori (6-10. századi) populációinak paleogenetikai vizsgálati eredményei, az anyai DNS vonalak alapján, a magyar etnogenezis problémájával összefüggésben. (Материалы IV Международного Мадьярского симпозиума. Археология Евразийских степей, 2018/6.)

[15] IV. Nemzetközi Magyar Szimpózium. Konferencia Magna Hungariában. Rénhírek, 2019.

[16] A korai magyar történelem régészeti és archeogenetikai kutatásának legfrissebb eredményei Nyugat-Szibériától a Középső-Volga vidékig. Szerzők: SZEIFERT Bea1,2p , TÜRK Attila3,4pp , GERBER Dániel1,2 , CSÁKY Veronika1 , LANGÓ Péter3,5 , Dimitrij A. SZTASHENKOV 6 , Szergej G. BOTALOV 7,8 , Ajrat G. SZITGYIKOV 9 , Alekszadr SZ. ZELENKOV 10 , MENDE Balázs Gusztáv1 és SZÉCSÉNYI-NAGY Anna. Archaeologiai Értesítő. 147 (2022)

[17] (Olekszij Komar 2018.: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. 90. o.). 

[18] Тюрк, А. (2018). ВОСТОЧНОЕВРОПЕЙСКИЕ КОРНИ И АРХЕОЛОГИЧЕСКОЕ НАСЛЕДИЕ ДРЕВНИХ МАДЬЯР КАРПАТСКОЙ КОТЛОВИНЫ (X В.) В ЗЕРКАЛЕ НОВЫХ ИССЛЕДОВАНИЙ. Археология Евразийских степей, (6), 241–251. извлечено от https://www.evrazstep.ru

[19] Matvejeva 2016. Западная Сибирь в эпоху великого переселения народов (Проблемы культурогенеза по данным погребальных памятников) : монография  Н. П. Матвеева, 2016.

 [20] Проблемы истории общества, государства и права Венгрии. Сборник научных трудов Екатеринбург 2019. Суровень Д.А.: Древняя история мадьяр IX века: венгры в Северном Причерноморье. 111. old.)