Az igazi kettős honfoglalás elmélete szerint az Etelközben egyesült magyar törzsek egy része az Urál-Volga környékéről érkezett. Mivel jelen írásomban a nyugatra vonulásuk útvonalát taglalom, nincs jelentősége annak, hogy a kiindulási pont az un. északi, vagy déli őshaza volt-e. Ami lényeges az az igazi kettős honfoglalás alapgondolata, miszerint Árpád honfoglalói két fő részből álltak. Az egyik északról jött (valamelyik őshazából, Anonymus szerint „az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával”, a másik „helyben” volt, Kazária nyugati végein. (Levédi népe!). Mindezekről külön-külön esszéimben részletesen beszámolok.

Ha a fentieket figyelembe vesszük igen sok kérdésre választ nyerhetünk, amelyekről pl. Kerényi Bálint szólt a 2019. május 30-31.-én megrendezésre került XI. Szegedi Medievisztikai Konferencián. (Az újabb kelet-európai régészeti leletek alapján felvázolt (Türk Attila-féle) korai magyar történeti narratíva kritikája). Csak példának felhozok néhányat.

„Kiket kéne értenünk elődeink egy csoportján, a későbbi állam vezető rétegén, akik ráadásul meglehetősen szervezetlen formában éltek még a 9. század elején is a Dél-Urál vidékén?” A választ két részre kell bontani. Azokra, akik a Dél-Urál vidékéről jöttek, és azokra akik a kazárokkal szövetségben adóztatták Kijev környékét. Az előbbiekhez csatlakozhattak a régészek-történészek szerint ugor (magyar) jellegű tárgyakat maguk után hagyó, és később eltűnt népek egy része is. Például V. Ivanov és A. Belavin szerint a karajakupovóiak és nyevolinóiak egy része a magyarokkal együtt távozhatott erről a vidékről. (Biológiailag az apai vonalú N-L708 alcsoport köti össze a honfoglaló őseinket és a finnugor nyelvű népeket).

A magyarok szibériai „kijövetelének” elképzelése a népvándorlás korában azon alapult, hogy az erdős sztyeppet elfoglaló, 3–4. században felbomló szargatkai kultúrát magyarnak tekintették. Viszont a szargatkai bomlástól a 9. század elejéig tartó fél évezredes űrt nem sikerült tényekkel megtölteni, és szargatkai komponenseket sem találtak Kelet-Európa sztyeppi és erdős sztyeppi övezetében. Ezeknek a népeknek a többsége Kuvrat halála után, a bolgárokkal együtt jött fel az Azovi-Kászpi térségből a 8. század elején, és telepedett le a bolgárok köré, keletről. Viszont itt „szargatka-utód” rokon népekkel találkozhattak.

A szargatkai népesség polietnikus lehetett, iráni elittel, tehát nem kizárt, hogy protomagyar csoportok is a részei lehettek, ám valószínűbbnek tűnik a magyarok nyugat-szibériai eredetének többvektorúsága. Valóban kimutathatók nyugatra irányuló migrációs folyamatok, például hogy gorohovói csoportok átköltöztek a szarmaták területére a Kr. e. 4–3. században, a meszjagutovói erdős sztyeppen egy önálló enklávét alkotva, de ez is csak egy esemény volt a sok közül a középkori kulturgenezisben. A nyevolinói kultúra brodi fázisában tetten érhető migrációs impulzus a 4–5. századra tehető,  amikor a szargatkai kultúra már nem létezett. Ez inkább a késő szarmata csoportok mozgásával hozható kapcsolatba, és azon politikai és migrációs események állhattak a hátterében, melyek a bakalszkojei kultúra esetében is kimutathatók. Következésképpen tehát a magyar etnogenezis nemcsak egy, hanem több kultúrával is összefüggésbe hozható. A hipotézis, hogy a karajakupovói, kusnarenkovói, lomatovovói, nyevolinói, polomi kultúrák összefüggésbe hozhatók a magyarokkal, a temetkezések statisztikai elemzésére és a tárgyak azonosságára alapult.

A 8. századig csak szubsztrátcsoportokról lehet beszélni, a magyar nép tulajdonképpeni kialakulása az uráli régióban csak a 8–9. században történhetett a délről feljöttek hatására, a volgai bolgárok szomszédságában. Az I. évezred közepi népvándorlás ellenére O. E. Posehonova, A. V. Zubova és A. V. Szlepcova antropológusok úgy vélik, a bakalszkojei kultúra népessége szargatkai eredőkkel is rendelkezik, továbbá Aral környéki nomádok is részt vehettek alakulásában. Mindenesetre ezt követően a Tobol-Isim vidékén az europid antropológiai típus már csak keverékként van jelen a nyugat-szibériai mongoloid alapnépesség mellett. (A fentiek Matvejeva – Telenkov – Gyóni: A magyar etnogenezis kutatásának problémái. 2021. – alapján készült saját elképzelés).

A másik rész maradt a később Etelköznek nevezett területen, szövetségben a Kazárokkal. A másodikhoz csatlakozhattak az alán, kazár, onogur stb. népek akik a Kazár birodalomban kaptak szerepet és a bizánciak is tudtak róluk. (genetikai nyomuk Közép-Ázsia és a Kaukázus felé mutat). A két csoport valószínűleg kapcsolatban maradt, bizonyíték erre az aktjubai harcos sírjából előkerült leletek. (Lásd, alább!). Ez a magyarázat arra, amit Komár felvet a „szaltovói Levédia” elutasításakor: ’abban az esetben, ha a Bolsije Tyigani-típusú emlékeket a vándorló magyarok hagyták hátra, hogyan lehetséges az, hogy miután a magyarok Levédiában „a szaltovói kultúrkör nyomása alatt teljesen elveszítették kulturális sajátosságaikat”, mégis csak magukkal hozták a Kárpát-medencébe a Bolsije Tyigani-i leletcsoport egyes, az Urál-vidékre jellemző kulturális elemeit’. (Olekszij Komar:  A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. 90. o.). A válaszom: nem volt Levédia (közbenső állomás), továbbá „az Urál-vidékre jellemző kulturális elemek” Etelközben (szubbotci stilus) alakultak ki a 8-10. században és innen kerültek az Urál-Volga és innen Szamara környékére is.

Egy fiatal, magyarnak megállapított, 9. században eltemetett nő és csecsemő maradványait tárta fel 2023-ban egy múzeológus expedició a Bannov- tanyán (хутор Баннов), amely a Nagy-Kinyel folyó torkolatának közelében fekszik. (Mára teljesen megsemmisült 19. századi település). A Nagy-Kinyel a Szamara jobb oldali mellékfolyója. A lelőhely az első telepesek sztárosztájáról (Bannov) elnevezett tanyáról kapta a nevét. A régészek nem találtak erőszakos halálra utaló nyomokat, feltételezésük szerint az anya és csecsemője a szüléskor meghaltak. A helyi régészek megállapították, hogy a leletek a magyar 9. századi kulturkörbe tartoznak. Ezt a későbbi laboratóriumi vizsgálazok is igazolták. A Bannov-tanyai magyar halottak fejpárnája köré nemcsak háztartási tárgyakat, hanem értékes bronzékszereket is elhelyeztek. (Источник: https://bloknot-samara.ru/news/vengerskiy-sled-na-zabroshennom-kladbishche-pod-sa). Valószínűleg egy magyar identitású főember családtagjai lehettek. Mindezt -- ellentétben az orosz régészek (Szergej Zubov) véleményével -- én nem a magyarok vonulási útjának alátámasztásának, hanem a KM (Etelköz) és az Urál környékiek szoros kapcsolatának tudom be. Mint ahogyan korábban Botalov is tartotta: Актюба – новый мадьярский комплекс в Южном Зауралье. Боталов С.Г., Таиров А.Д., Грудочко И.В., Газизова С.Р., Парунин А.В. Труды КАЭЭ ПГГПУ вып. XIX Пермь, 2021. 84. oldal. („Судя по аналогиям данный предметный комплекс соответствует материальной культуре Карпатской котловины времен Обретения Родины самого конца IX – начала X в. И свидетельствует о тесных связях Зауральского и Карпатского населения в это время”). A 9. században a Közép-Volga vidékére keletről, az Urál felől ugor eredetű kusnarenkovoi kultúra törzsei hatolnak be. Tatárföld területén nem kurgános temetőt hagytak Bolshiye Tigany falu közelében, a Szamarai régió területén pedig a Borszk-kerületi Nyemcsanka falu közelében. (История Среднего Поволжья. Древности самарского края). Lásd még Lifanov térképén Рис. 3. Погребальные памятники и отдельные находки субботцевского типа на территории степного и лесостепного Заволжья. (АРХЕОЛОГИЯ ЕВРАЗИЙСКИХ СТЕПЕЙ №5, 2022.).

Fig. 3. Burial sites and individual fi ndings of the Subbottsy-type on the steppe and forest-steppe Trans-Volga region. 1 – Bolshiye Tigany, 2 – Igim, 3 – Chishma, 4 – Zolotaya Niva III, 5 – Lebyazhinka, 6 – «23-24 km», 7 – «116 km», 8 – Prosvet, 9 – Bobrovka, 10 – Chelovechya Golova, 11 – Marychyovka, 12 – Nemchanka, 13 – Pechinka, 14 – Palimovka, 15 – Romashkino, 16 – Kamennodolsk, 17 – Chyornaya Padina, 18 – Lugovskoe, 19 – Yaman, 20 – Tamar-Utkul, 21 – Tortoba

A 9. század elején az Oka mentén vonul Etelközbe Álmosék népe és találkozik Levédi népével. (A Volgától keletre élők, a Szamara környékiek maradtak és beolvadtak a környező népekbe). Így teljesen érthető, hogy a KM 10. századi, a Dnyeszter-vidéki és Dnyeper középső folyása menti lelőhelycsoportok régészeti hagyatékában nagy a hasonlóság a Volga-Urál-régió kora középkori hagyatékával.

A két főcsoport választhatott Levédi és Álmos vezérsége között. Az eredmény ismert. „Akármelyik elképzelést is tekintjük irányadónak, a 9. századi magyarság már igen régóta nagyon is szervezett formában élt” – ismeri el Kerényi is. Ezzel választ adtunk arra a kérdésre is, hogy melyek voltak azok a "sokszínű, több irányból érkező, több féle múlttal rendelkező csoportok", amikről Türk is beszélt. A török bärsil névalak a magyar bercel alakkal tökéletesen egyeztethető nyelvészeti szempontból, az s>c és i>e hangváltozások a magyar nyelvben zajlottak le. A magyarországi Bercel helynevek alapján feltételezik, hogy a magyarok kapcsolatba kerültek a berszilekkel, és egyik lehetőségként felmerült, hogy talán a magyarokhoz csatlakozott kazárok egyik törzse voltak.

Nem osztom viszont Gyóniék azon elképzelését, hogy „Továbbra is aktuális a 6–8. századi uráli és nyugat-szibériai kultúrák vizsgálata, mint a Tobol–Isim menti erdős sztyeppi bakalszkojei, az erdős sztyeppi és az Isim–Irtis tajgai régiójába benyúló potcsevasi, a dél-uráli karajakupovói kultúráké. A 8–9. században kezdett kialakulni a magyar etnosz, mint politikai szerveződés is (Hetumoger), mint ezt V. A. Ivanov is feltételezte”. Ez a folyamat – véleményem szerint – már csak Etelközben, a két csoport találkozása után, kezdődött el. Az időpont viszont stimmel!

Ami a magyarok 9. század eleji-közepi nyugati „kalandozásait” illeti, ebből az etelközi „konglomerátumból” logikusan feltételezhető és szinte semmi sem mond ellent neki.

Kihagyva Kerényi több kritikai észrevételét, utoljára hagytam a jelen írásommal is kapcsolatba hozhatót: „A Dél-Uráltól Etelközig tartó vándorlást a szerzők a steppe és erdővidék határán képzelik el, aminek oka a magyarok számára, mint írják a kazár kaganátus megkerülése lehetett. VII. Konstantin császár magyarok eredetéről szóló fejezeteit olvasva elég nyilvánvaló, hogy a magyarok bizonyos időben és ideig szoros kapcsolatban álltak a kazárokkal.” – Tekintettel arra, hogy a magyarok északi csoportja – a volgai bolgárokkal együtt – nem éppen testvéri kapcsolatban voltak a kazárokkal, míg a déliek szövetségesnek számítottak – a felvetés okafogyottá válik.  Most tehát térjünk rá az északiak vándorlásának lehetséges útvonalára, pontosabban hol is kelhettek át a Volgán, és merre vették útjukat, továbbá, hogy időben meddig tarthatott vándorlásuk?

Nézzük először a volgai átkelést Anonymus szerint. A technikai részt a krónikás részletezte. A kérdés, hogy hol történhetett. Egyik támpontot a krónikás megadta, amikor megjelölte az oroszföldre lépésük helyét: azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ez már a Képes Krónikában is így szerpel: „Áthaladtak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdálián és a Kiev nevű városon”  (Geréb László fordítása).  Kézai Simon mester Magyar Krónikájában ez így szerepel: „átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán” (Szabó Károly fordítása). Tehát semmi utalás Kazárföldre! Ez azt jelenti, hogy Kazáriát valóban északról megkerülték. De, hát ott egészen más körülmények vannak, mint a sztyeppén! Anonymus erről sem feledkezett meg: „Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek” Tehát, halásztak, vadásztak. És ez a vándorlás időtartamára is kihatott. Az erdős sztyeppét nekik sürgősen el kellett, hagyni, mert a téli legeltetés létfontosságú volt. Az állataik ugyanis teljes ridegtartásban voltak. Télen-nyáron legeltettek. A lovak pl. 40 centiméteres hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. Az un. tyebenyovka (тебенёвка) őseink lovai számára létfontos volt. Az erre alkalmas téli legelők az erdős sztyeppén ritkák. Ezért feltételezhető, hogy a délre vándorlás egy-két éven belül történt. De vannak-e régész nyomok?

Ha a magyar nyomokra utaló tarsolylemezek egyik ismert lelőhelyét – a Mariföldön fekvő Veszelovót (д.Семёново 57.7856, 46.1949), vagy a tőle nem messze fekvő Ruszenyikhát (56.9046, 45.3518), ahol hasonló formájú tarsolyra bukkantak a régészek – légvonalban összekötjük Szuzdállal (56.4199, 40.4491), akkor ez a vonal valahol Nyizsnyij-Novgorod fölött metszi a Volgát. Tehát itt történhetett az átkelés! Ezek a tarsoly leletek szinte kijelölik a magyarok útját, amin jártak (útiránytól függetlenül). Kezdjük az Urál déli lábánál. Bajanovói (permi) temető: 58.683333; 56.966667. „Ebbe a temetőbe feltehetően egy olyan közösség temetkezett, amely etnokulturális hagyományai, és minden bizonnyal az általa beszélt nyelv tekintetében is rendkívül közel állt a honfoglalás kori magyarsághoz. Ily módon az Urál nyugati előterének Perm környéki területei (a délen elhelyezkedő 9–11. századi lomovatovói lelőhelyek) ugyanúgy Magna Hungaria részét alkották, mint az Urál nyugati előterének déli területei (Tatárföld északkeleti része és Baskíria)”. (Andrej M. Belavin – Andrej V. Danyics – Vlagyimir A. Ivanov: Korai magyarok az Urál nyugati előterében. Perm, 2015. Budai Dániel fordítása.  574. o.). A 2011-ben, az Ujelgi-tó melletti ásatásokból (55.85051, 61.55807) előkerült, valamint a korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékához hasonlóak. 2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – a 181 m magas Szovinaja Hegynél («Гора Совиная», 55.7166; 61.9253, magyarul: Bagoly Hegy) magyar temetőt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. (Актюба – новый мадьярский комплекс в Южном Зауралье. Боталов С.Г., Таиров А.Д., Грудочко И.В., Газизова С.Р., Парунин А.В. Труды КАЭЭ ПГГПУ вып. XIX Пермь, 2021. 84. oldal.) A szerzők szerint csak egy „visszatérő harcos” lehetett, mert a felszerelése olyan volt, amit akkoriban ezen a vidéken nem tudtak készíteni. Ez pedig a KM (Etelköz) és az Urál környékiek szoros kapcsolatára utal. (Судя по аналогиям данный предметный комплекс соответствует материальной культуре Карпатской котловины времен Обретения Родины самого конца IX – начала X в. И свидетельствует о тесных связях Зауральского и Карпатского населения в это время).

Magna Bulgaria széthullása után a Volga-Káma könyökben megtelepülő bolgárokat a keleti oldalon, É-tól D-ig a magyarok vették körül.

Megállja a helyét Olekszij V. Komar véleménye is, amit Türk említ: „A leletekből azt olvasta ki, hogy intenzív kapcsolatnak kellett lenni a nyugati és a keleti magyarság között. Csak ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy a 10. században is ugyanúgy létezett mobilitás”. De ez az intenzív kapcsolat fenn állhatott már a 7. századtól, sőt korábbról, kezdve is a magyar közösségek között. Az uráli átjáró keleti oldala a bronzkortól kezdve fontos és ideális az itt megtelepedő vagy átvonuló népeknek – köztük esetleg a magyarok őseinek is. (Borbás Barna interjuja 2019-ben Türk Attilával: Keleti magyarok nyomában: új mérföldkőnél az Urálon túli őstörténet-kutatás. valaszonline). Türk A. munkahipotézisként elmondja, „hogy egy keleten maradt magyar közösség maradványait találhattuk meg Ujelginél. Olyan közösségét, amely a Kr.u. 830 körül végbement nyugati elvándorlást követően helyben maradt, sőt a 10. századra még keletebbre is húzódhatott, talán éppen az akkor erőteljes terjeszkedésben lévő volgai bolgárok miatt”. Szerintem nem csak keletre, hanem délre is húzódhattak, lásd a Szamara környéki „magyaros” leleteket. (Mászlennyikovó N 52.82289 E 49.08125; Palimovszki temetők; Romashinski temetők; temető a Nyemcsankai elágazásnál; temető a 116 km -en; Lugovszkoe temető). „V. A. Ivanov a Szamara környéki sírcsoportban a magyarok nyugati irányú vándorlásának eredményét látta. Feltételezése szerint a magyarok éppen ebben a régióban keltek át a Volgán (Ivanov 1996; Ivanov 1999, 93–97). Sz. B. Perepjolkin és D. A. Sztasenkov megjegyezte, hogy egy ilyen elméletnek csak akkor van létjogosultsága, ha az említett sírok a 9. század második felénél nem későbbiek (Perepjolkin–Sztasenkov 1996, 204–205).” / Olekszij Komar:  A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Bp. 2018. 167. o.). Ameddig az abszulut időpont nem tisztázódik, én úgy gondolom, hogy ezek a magyarelődök nem mentek nyugatra, hanem maradtak és egybeolvadtak a helyiekkel. Itt a Volga alsó részén újabb – a szubbotyici leletekhez hasonló bronz övvereteket (húros hangszeren játszó, ülő figurával) találtak Kamennodolszk (Каменнодольск, N 52.25507 E 51.36460), és Csornaja Padina (Чёрная Падина N 51.02645 E 47.87726) falvaknál. Ezek a leletek nem a magyarok célirányos (honfoglaló) vándorlásáról, mint inkább a Volga-menti dél-irányú terjeszkedéséről árulkodnak. (Н.А.Лифанов: Каменнодольская находка: к вопросу о заволжском отрезке «мадьярского пути на запад». АРХЕОЛОГИЯ ЕВРАЗИЙСКИХ СТЕПЕЙ No. 5, 2022.) Mint ahogyan Benkő Mihály írja, hogy „a keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben”.

Nyugatra haladva a következő a Csepca és a Pyzel összefolyásánál lévő Idnakár lelőhely 58.14926; 52.73420, majd a Veszelov-tanyán feltárt temető következik: 57.7856, 46.1949. Tőle nem messze dél-nyugat irányba van a ruszenyikhai temető: 56.9046, 45.3518. De közben ott van a bolgár területen, a Volga partján a híres tankejevkai temető, (54.82265; 49.11438) amelynek a 149-es számú sírjából egy szép tarsolyfüggesztő darab került elő. A Volgán átkelve az 53.38722; 41.77963 koordinátákon találjuk a Krjukovo-Kuzsnoe temetőt (Крюково-Кужновский могильник), ahol szintén találtak lemezes tarsolyt (Lásd Erdélyi István 1967-es rajzát). Majd elérjük a Kijevbe vezető Oka völgyét. Itt az Oka bal oldalán a Csernyicska patak jobb partján találtak rá a panovói bőr tarsolyra és tartozékaira: 55.3369; 41.8052. Innen Kijev irányában a csernyigovi térségben, Sesztovcitől délre fekvő hajdani Korovel településen (51.374; 31.187) találták meg az ún. sesztovci szárnyas veretes tarsolyt. 2002-ben Kijev város területéről került elő egy in situ állapotban megőrződött és felvett 10. századi veretes tarsoly. És itt a vége az Uráltól Kijevig tartó útnak!

Sz. Botalov 2022. 02. 14-én a MAJÁK nevű újságnak adott interjújában mondja a 2021-es régészeti feltárásról a Sólyom-magaslat közelében (Сопка Соколиная): „A leletegyüttes két csoportot foglal magában: az elsőt a „magyar” stílusú díszítések alkotják, amelyek feltűnően hasonlítanak a 10. század eleji Kárpát-medencei leletanyaghoz. Ugyanezt a stílust láthatjuk a szomszédos Kunasaki kerületben, az Uelgi-tó partján található, területileg közeli temetkezési leletekben. Ugyanebből a csoportból kitűnnek a lemez lapocskák (öv- és ruhaveretek), amelyek hasonlóak, a 2007-es ukrajnai  leletekhez.” A második „altáji” mintázatú volt. Az ukrajnai területen pedig 2007-2008-ban, A. Szuprunyenko magyar emlékeket talált a Dmitryvka (N 49.10682 E 33.61336) falunál és Katerynivka (N 47.64183 E 34.14834) faluban végzett ásatások során. A magyar lakosság egyértelműen a Vorszkla és a Szula közén lakott. (История от Ярослава Пилипчука, 2018. Magna Hungaria: как предков мадьяр искали в Этелькезе, Лебедии и на Волго-Урале). Csak megjegyzem, hogy itt van a közelben Lebegyin nevű város (50.5799, 34.5098) és még egy pár hasonló névvel, amelyről a Levédi a hattyú vajda? című írásomban írok. A Pszjol menti Lebegyinről még annyit, hogy nevét valószínűleg a mellette lévő Lebegyinszkoe tóról kapta, vagy az azonos nevű falvakról, ahonnan a lakói 1652-ben beköltöztek. (Innen: Lebegyin 48.9609, 31.55 és Lebegyin 50.3558, 31.1703).

A fentebb leírt régészeti leletek hasonlósága szerintem abból ered, hogy az etelközi (később a KM-i) és az uráli területek között rendszeres kapcsolat volt a magyarelődök között és ez tartott a 8. század elejétől a 10-11. századig.

És a helynevek? Azokkal sem állunk rosszul. Nézzük Szuzdál környékét. Tudjuk, hogy a város a Kamenka-folyó kanyarulatában fekszik, amelynek a jobb oldali mellékfolyója a Mzsara. (Река Мжара). Vlagyimírtől 31 versztnyire, Szuzdáltól 2 versztnyire van egy szakadék, melyet Mzsorü-nak hívnak. A hagyomány szerint e körül a szakadék körül volt a „Становище мадъяров", a magyarok szállása. /Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után. Somogyi Múzeumok Közleményei 2. (1975)/. E nevek hasonlatossága a magyar névhez – szembetűnő. (Звучит искаженное слово Маджары или венгерское племенное название Мадьяры). Az orosz történészeket is foglalkoztatta a magyarok útja. A 19. század végén így ír a helynevekről Grot: „Útjuk során a magyarok minden bizonnyal többször megálltak hosszabb időre. Ezért van okom azt gondolni, hogy egy ilyen állomás volt az Oka környékén is, a jelenlegi Kaluga tartományban. Ezt a feltételezést az Ugra folyó (az Oka mellékfolyója) nevére alapozhatjuk, amely nyilvánvalóan ennek a körülménynek (vagyis a magyarok áthaladásának) köszönhetően alakult ki. Kétségtelenül nevet a folyónak nem a magyarok, hanem a szomszédos szlávok adhatták.” – írja K. J. Grot, a Morávia és a magyarok című könyvében. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./ Ebben a kalugai tartományban van egy kis falu Ugrica névvel. (54.4253, 33.5509), az Ugricska patak, és egy nagyabb település Ugra néven (54.7776; 34.3278) az Ugra folyó mentén. És pont azon az útvonalon, ahol a magyarok vonulhattak a krónikáink szerint! Vernadszkij is talált ilyeneket: ott van két „Magyar” nevű falucska is: Mazsari és Mazsarovka. (Мажары, село в Синельниковском районе Днепропетровской обл. 48.1725°, 35.554722°; Спасо-Мажаровка, село в Знамянском районе. 48.705278°, 32.321111°). Igaz, hogy ezeket még a magyarok 7. századi északra vonulásának nyomainak tartja: „Верной поэтому представляется датировка первой угорской Landnahme второй половиной седьмого века.”

Grot szerintem helyesen állapította meg a magyarok útját, kivéve a célt. Mert ez nem lehetett Kazária, csak Kijeven keresztül Etelköz, azaz a szlávokhoz vezető gyesznai út.  „amikor a magyarok úgy döntöttek, hogy elhagyják szülőföldjüket és új otthont keresnek maguknak, nem választhattak más útvonalat, mint a Káma és Volga mentén az Okáig, és felfelé az Okán, a Don felső szakaszához (azaz a kazárokhoz vezető kereskedelmi út mentén, amelyet régóta ismertek). Az Okánál (forrása mai Alekszandrovka falunál: 52°21’47”; 36°12’10” van) azonban választhattak, mert az út kettévált: az egyik a Donhoz, a kazárok felé, a másik a Gyeszna felé és innen  a Dnyeperhez, a  szlávok felé vezetett. A magyarok, ahogy látni fogjuk, az elsőt preferálták.” /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./. Annak ellenére, hogy sok kritika érte Grot elképzelését, nagyban megerősíti ennek valószínűségét az a tény, hogy kb. száz év múltán 964-ben a kazárokat legyőző rusz uralkodó I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem serege ugyan ezen az útvonalon haladt Kijevből Bulgár felé. Az orosz krónikákban ez dokumentálva van: «И идее на Оку реку и на Волгу, и налезе вятичи, и рече вятичемъ: «Кому дань даете?» Они же реша (сказали): «Козаромъ по щьлягу от рала (плуга) даемъ».

 Kép. I. Szvjatoszláv útvonala

 A kor viszonyainak megfelelő alaptérképet G.V. Nosovskiy és A.T. Fomenko készítette, ami a középkori Rusz földrajzi rekonstrukciója szerintük. (НХ авт. Носовский Г.В., Фоменко А.Т.)

A bejelölt útvonal csak elméleti. Elképzelhető, hogy nem az Oka északi oldalán (Kolomnánál), hanem a túlparton, Rjázánytól délre vezetett az út. Itt vannak a Cna/Moksa-völgyi magyar leletek. Lásd a mordvin területekre jelölt sírokat Ivanov térképén. (Ugyan ez Olga Viktorovna Zelencova: ’Magyar’ jellegű övdíszek Volga menti finn nyelvű népek temetőiből a Volga jobb partvidékéről című tanulmányában a 12.1. képen is látható 8-14-es számmal és piros színnel jelölve.)

Ez az írásom kiegészíti Kis magyar őstörténeti összegzés című esszémben leírtakat, beleolvasztva a székelység történetét is.

A székelyek első okleveles említése 1116-ból maradt fenn, akkor a Magyar Királyság nyugati gyepűi mentén éltek. Az erdélyi székely helységnevek és a nyugat-magyarországi helységnevek közötti azonosságok, valamint a ma élő székely és a nyugat-magyarországi lakosság nyelvjárásainak hasonlósága alapján feltételezhető, hogy létezett egy nyugat-kelet irányú tömeges székely vándorlás – erről leszakadt (esetleg a korábbi lakhelyén maradt) népelemek alkothatták a későbbi nyugati székelységet. A tömeges áttelepülés időpontját egyes történészek a 12. század elejére tették.

A középkori székelységet még két csoportra lehetett osztani, a nyugati és a keleti székelységre. A valószínűleg kisebb létszámú nyugati székelység a 14. századra azonban teljesen beolvadt a magyarságba. A keleti székelység az áttelepítései során, hasonlóan más nemzetiségekhez – besenyők, szászok, kunok – az ország más közrendű népeitől eltérő sajátos-kiváltságos jogot (mai fogalmak szerint: önkormányzatot) kapott. A 15. századtól kezdve Erdélyben külön rendi nemzetnek minősült.

Eredetükről 1927-ben Szádeczky Kardoss Lajos a következőt állapította meg: A székelyek magukat a hunok leszármazottainak tartják. Ezt a hitet őseiktől örökölték, ősi hagyományuk, melyhez szívósan ragaszkodnak.

A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gesztaszerzők foglalták írásba, akik az 5. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. Egyes elméletek szerint a székelyek a honfoglalás előtt, a 8–9. században csatlakoztak a magyar törzsekhez, más elméletek szerint pedig már a Kárpát-medencében várták a honfoglaló magyar törzseket. (wikipédia)

A kínai források alapján a székelyek őseinek hozzávetőleges szállás- vagy mozgásterülete 350 körül a Bajkál-tó–Tola folyó–Góbi-sivatag északi része közötti területen volt. Az egyik részük keleten maradt, a másik részük pedig, a mai székelyek ősei, 370 körül azokhoz a hunok hoz csatlakoztak, akik nyugat (Volga) felé menekültek. A hunokkal együtt először az Észak-Kaukázusba érkeztek. Onnan egyes kiszakadt, portyázó vagy határvédő szolgálatot teljesítő csoportjaik – a sekel hely és falunevek alapján – a hunokkal együtt a Délnyugat Kaukázusba is levándoroltak. A székelyek ősei, vagyis a szekel törzs a hun törzsszövetség tagjaként az 5. század első felében vándorolhatott a Mongóliából menekülő hunokkal együtt a Kárpát-medencébe, illetve a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi területeire. Aydemir azt írja, hogy „ugyanakkor a Qarshi (Üzbegisztán) és a Fergana között talált 4–5. századi érméken szereplő „eszkelek” népnevet etimologizálva bebizonyosodik, hogy a székelyek korai történelmét a 4. századig biztosan vissza lehet vezetni: 350–370 között a délnyugatra menekülő Altaj-vidéki hunok és a különböző tiele törzsek között a későbbi „szekel” törzs ősei is ott voltak, akik a Balhas-tótól az Amu-darja alsó folyásáig terjedő vidéket vették uralmuk alá. Ez a népcsoport, 370 körül a nyugat felé „menekülő” hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe. Innen ered a hun és az Attila-hagyományuk is. Itt átvészelve a gepida, majd az avar uralmat, a honfoglaló magyarokhoz csatlakoztak, és végül a magyar nyelv és kultúra presztízs helyzete miatt idővel nyelvet is váltottak”.

Atilla halála után a visszatérő és a helyben maradt eszkel törzs egy része valószínűleg a volgai bolgárokkal együtt vándorolhatott az Urál DNy-i lejtőire 670 után. Már 2017-ben világos volt, hogy a genetikai vizsgálatok azt mutatják ki, hogy a csíkszeredai székelyekben az N-Tat haplocsoport aránya 6,3%. (Magyarországon alig 1%!). Az N-L1034 összeköti a mai manysi és magyar népességet, egyúttal elválasztja más, „nem ugor” népektől. /Új filogenetikai mértékek és alkalmazásuk – új nézőpontok a magyarok korai története kapcsán. Anthrop. Közl. 58; 5. old. (2017)/. E szerint feltételezhető, hogy a székelyek egy része már az avar korban itt volt a KM-ben. A csiki székelység meg visszavezethető a honfoglalókhoz, ugyan úgy, mint a bodrogközi (karosi).

A következő helynévi maradványaik ma is léteznek a Volga középső és felső folyásai mellett:

(1) İskil (Искил < Ėskil < Ėskel; tatár falunév, későbbi neve Lundan (Лундан), pontos helye ismeretlen. Ettől a falutól kb. 60-70 km-re van egy másik tatár falu szintén Искил néven, amelynek orosz neve Старое Аллагулово „Régi Allagul”. N 54.21666 E 43.49999. Ezekről bővebben ld. Aydemır 2021, 208, 883. és 804. jegyzetek.

(2) İskil’dy (*Искильды ← *İskildi < Ėskildi < Ėskel+- di; településnév Északnyugat-Kazahsztán; 50.47000, 50.23000).

(3) İskil’da (Искильда < İskil’dı ← *İskildi < Ėskeldi; településnév a Perm Kray Kuyedinsky körzetében a Volga jobb partján; 56.48360, 55.57050.

(4) İskil’da (Искильда a fenti İskil’da településnévtől 30 km távolságban a Volga jobb partján, egy vízforrásnak a neve; 56.31570, 55.39210).

(5) İskil’da (Нижняя Искильда ‘Alsó İskilda’; a fenti İskil’da településnévtől kb. 50 km északkeletre, İskil’da nevű vízforrástól kb. 12 km távolságban egy településnek a neve.

Ezen helynevek egyértelműen arra utalnak, hogy az eszkelek egykor nagy számban települhettek le itt; ezekről és egyéb helynevekről bővebben ld. Aydemır 2021, 205–214. De korábban (a 6. században) már ide települtek a karlukoktól elvált blakok is.

De mi történt közben, ill. ez után? Mint tudjuk, a hun utódok jó része visszavonult keletre! És itt óhatatlanul találkozott azokkal a helyben maradt törzsekkel, akik nem követték Atillát, de nyelvileg és etnikai öntudatukban rokonok maradtak.

Az eszkel törzs, a Volgától és a Kaszpi-tengertől nyugatra megjelenő oguz-török nyelvű etnikai csoport első hullámába tartozott a hunokkal, bolgárokkal, szavirokkal stb. együtt. Az azovi térségbe az eskelek 651-ben kerültek, a nyugati türk kagán, Irbis-Shegui kán (642-650), örököseinek seregében. A 7. században az eskelek egy Kuban-menti törzs volt Nagy-Bulgária részeként.

Türk (Göktürk) Birodalom (551-744)

A türkök két évszázados hegemóniája meghatározó jelentőségű volt Belső-Ázsia történetében. A türkök a társadalmi és az állami fejlődésnek egy, a korábbi belső-ázsiai nomádokénál magasabb szintjére jutottak el. A türkök megtették azt a lépést, amely a nomád törzsszövetségtől a szilárd (írásbeliséggel is rendelkező) államig vezetett el. De a meghódított népeket és a kultúrákat nem tudták igazán magukba olvasztani, s így megfelelő, a törzsit túllépő állami ideológia és a törzsi szervezet meghaladása híján birodalmuk sorsa a szétesés lett. A karlukok a Göktürk kaganátuson belül – egyik vezető -- önálló státusszal rendelkező, összefüggő népcsoportként voltak ismertek. Belőlük szakadtak ki a blakok (bulákok), és a 6. században a bolgárok és baskírok szomszédságába kerültek az Urál-hegységnél.

A nyugati részben önállósodtak a bolgárok és a kazárok is. A ma ugor gyűjtőnévvel nevezett népek a tagoltságuk miatt ezt nem tudták megtenni, ez csak a bolgár utódállamoknak (Asparuh, Kotrag), illetve a hétmagyar szövetségnek sikerült a 8. században és a 9. század közepén, Etelköz területén.

Эскелы: история племени. dzen.ru 2023.

 Jól kitűnik ez a 9-10. századi bizánci népnévadásból. A korábban névről ismer csoportoknak nem találtak ki új nevet. De ott voltak a magyar és székely maradványok. Önelnevezésüket nem ismerték. De azt tudták, hogy ők a Hun Birodalom utódai. A Nyugati Türk Birodalom alattvalói lettek, később egy részük Nagy-Bulgáriához csatlakozott, de nem lettek bolgárok, mások a kazárokkal voltak együtt, de nem voltak kazárok sem. És viszonylag összetartoztak, kvázi egységesek voltak, mint a türkök! A török név helyes értelmezése, szó jelentése, eredete, „egyesült, egységes, összegyűjtött”; Ez a magyarázat lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megértsük az ókori török társadalmi szerkezetet, és ebből származik a török név – írja Aydemır. Lásd: Aydemir, Hakan: "TÜRK" Adının Kökeni Üzerine (On the origin of the ethnonym TÜRK 'Turkic, Turkish'). ARALIK 2022 İzmir. A DAI-ban, és később a bizánci szóhasználatban a magyarokat azóta is „türköknek” nevezték!

A kérdést már többen is felvetették, pl Makkay így ír: „Más kérdés, hogy az Attila halála után Irnik vezetésével keletre visszavonult hunok azoknak az onoguroknak az elődei is lehettek, akik 670 körül jöttek be Avariába”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. A szerző kiadása. 85. o.).

Véleményem szerint ezek a székelyek, a blakokkal (bulákokkal), berszilekkel (bercelekkel) és a Hettumoger szövetség magyarjaival együtt a 9. sz. végén váltak honfoglalókká.

A székelyek ősei kezdetben valószínűleg a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi területeit vehették birtokba, illetve a stratégiai jelentőségű Székelyudvarhely és a Háromszéki-havasok közötti területeket szállhatták meg. Itt csatlakozott hozzájuk az avarkorból itt maradt székelység. Mivel csatlakoztak a magyarokhoz és részt vettek „Pannonia” elfoglalásában, ezért a határvidékeken levő hegyekben kaptak osztályrészt, vagyis maradhattak az eredeti helyükön. Viszont a két csoport kialakulásában szerepet játszhatott az a 3-4 évszázados különélés, ami a hunokkal és a honfoglalókkal bejöttek között létezett. Viszont a nyelvi beolvadást, illetve a nyelvcserét nagyban megkönnyítette az évszázados közös múlt. (Aydemır, Hakan nyomán: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16.  BUDAPEST 2023.)

Árpád honfoglalóival jelentős létszámú onogur-bolgár (blak) is került a Kárpát medencébe, akik nem szláv nyelvűek voltak és évtizedek óta magyarokkal éltek együtt, tehát könnyen „elmagyarosodtak”. És ez érvényes a fekete tengeri és a volgai bevándorlókra is. Erdélyben a honfoglalás idején Anonymus szerint az Almáspatak, Gyalu község, a Szamos és Küküllő térségében éltek a bulákok. II. Endre magyar király idejében azonban az Olt és a Déli-Kárpátok közötti terültet jelölik az okiratok a Bulákok Földje (terra Blacorum) és a Bulákok Erdeje (Silvam Blacorum) névvel. Valószínű, hogy a szittya népek szokása szerint, mint csatlakozott népet a bolgárok birodalmuk északi tartományába, Erdélybe telepítették a bulákokat határvédelemre. Nagy számban éltek azonban bulákok Bolgárország többi részén is, különösen a Déli-Kárpátok és az Al-Duna által bezárt alföldön.

A székelységnek ez az eredettörténete megmagyarázza azt, hogy a 11. század elejéig Erdély, a Temes, a Maros, a Körös és a Tisza közötti területek a gyuláké volt. A Hieldesheimi Évkönyv Gyulát királynak nevezi, vagyis Istvánnal egyenrangúnak tartja. Gyula 1001-ben tagadta meg a tized befizetését, más egyházi és világi reformokkal együtt, 1002-ben pedig megjelent nála szövetségesként Baszileosz bizánci császár. Az Altaichi Évkönyv szerint ezután, 1003-ban kellett Istvánnak, Erdélyre kiterjesztett jogigényeként megküzdenie Gyulával. Nagybátyjának a legyőzésével István letörte a Bizánc felé orientálódni vágyók táborának jelentős részét, és nem mellesleg egy természeti adottságokban igen gazdag területet csatolhatott országához. (Märle Tamás: Szent István államszervező harcai: Gyula vezér.). A Tiszántúltól délre eső területeket birtokló Ajtonyt (Glad ivadékát), aki 1019-ben II. Baszileiosz bizánci császár főhatósága alá adta magát, és befogadta a görögkeleti hitterjesztőket, István 1028-ban legyőzte Nagyősznél. Ajtony külföldi segítségre már nem számíthatott, mert a görög uralkodóház kihalt. Így István kiküldött hadvezére Csanád végzett vele.

„Szétszórni csak azt lehet, ami korábban együtt volt” – Valóban így van ez?

Ebből indul ki a nyelvrokonság tudományos meghatározása is. Közös őstől kell származni! Ha nincs közös ős, nem lehet nyelvrokonság?

Zsirai Miklós szerint őshazának azt a területet tekintjük, ahol az alapnyelvet beszélő közösség élt közvetlenül az alapnyelv felbomlása előtt, függetlenül attól, hogy korábban hol élt vagy hányszor változtatta lakóhelyét (Zsirai 1994). Ezt követi Bereczki Gábor definíciója is (Bereczki 2003), ugyanakkor Klima László szerint azt a területet nevezzük őshazának, ahol az alapnyelvet beszélő közösség élt (Klima 2001).

A legfiatalabb férfi, akinek a leszármazottai minden uráli nyelvet beszélő népességben megtalálható, hozzávetőleg 7600 éve élhetett a mai Tuvában, a Jenyiszej forrásvidékén vagy legfelső folyása mentén. Az analízis során két potenciális uráli ősapát azonosítottak, ezek a N-L1026 (4700 TMRCA) és az N-Z4863 (7600 TMRCA). Jelen tudásunk szerint az N-Z4863 ősapa a legfiatalabb olyan ősapa, akinek a leszármazottai az összes uráli nyelvű népben megtalálhatók. Így ez az ősapa egy lehetséges férfi tagja volt valamilyen preuráli vagy uráli alapnyelvet beszélő közösségnek. Populációgenetikai modellünk alapján tehát egy jól behatárolható, viszonylag kis földrajzi terület volt az uráli őshaza. Ebből az őshazából demográfiai expanzióval, vándorlással, más népek asszimilációjával terjedtek nyugatra az uráli nyelvek. (Németh Endre1 és Vigh József 2021.) Ma nyelvi ugor migrációs markernek tartják a jakutföldi LNBA kori genetikai mintázatot. Szerintem ez csak egy, a lehetséges tudományos értelmezések közül. Idővel a nyelvek vándorlása nagyban eltérhet a genetikai migrációs úttól.

Lásd 45. Kép. World Map of Y-DNA Haplogrups. Possible Migration Routes. Szerző: Chakazul, 2013.

Az, hogy a jakutföldi LNBA korú genetikai mintázat, megérkezik egy adott időben az altaji őshazába és utána minden uráli népnél fellelhető különböző mértékben és arányban, nem jelenti azt, hogy ez egy egységes kvázi homogén migrációval is járt. A finnugor nyelveket beszélők mai elhelyezkedése valóban Észak Eurázsia azon részén van, ahol a legtöbb N Y-DNA-t látjuk, de a nyelvhordozók jöhettek délről és nyugatról is, lásd a jamnaja és az iráni kultúrák terjedését (Pld. az R Y-DNA). A nyelvi hatások az LNBA korban, sőt korábban is, kialakulhattak a népek érintkezései során, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg.

Menjünk sorjában!

Helyezzük el először időrendileg, hogy mely időszakokról beszélünk. Vegyük alapul Dr. Török Tibor - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról (2022. dec. 8) című előadásából A magyar őstörténet biztosan nem szűkíthető a honfoglaló magyarokra feliratú kép időskáláját a rézkortól (i. e. 3500) a középkorig (1000). Megjegyzés: Pirossal jelölve azok a népek, akik keletről jöttek. Nem tűnik el az alapnépesség, rárétegeződik az előzőkre. A vaskorig gyakorlatilag csak régészeti kultúrák vannak feltüntetve, ettől kezdve már etnikumok, népek szerepelnek.

A magyar őstörténet szempontjából jelentősebb mérföldkövek, etapok:

1. Rézkor i.e. 3500 -- 2700. Jamnaja kultúra.
2. ST jelenség i.e. 2300 – 1700
3. Késő bronzkor (~i. e. 1000) proto-ugor népek kialakulása a mezsovszkaja és a nganaszan (Lozva-Atlym LBA) népek keveredéséből (Current Biology szaklapban megjelent The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians című tanulmány, 2. ábra. 2022.)
4. Nyelvész és etnikai alapú PU (manysi-magyar) szétválás i. e. 700-600 körül. A nyelvész és a genetikai eredmények egyeznek. (CB, 2022). Szarmata hatás a magyarokra: i.e. 7-5. sz
5. Európai hun korszak 4-5. sz.
6. Avar korszak 6-8. sz.
7. Magyarok 9. sz. eleje -1000-ig

2. ábra: Klasszikus nyelvi családfamodell abszolút kronológiával (Honti 2010, 29 nyomán).

Magyarokról, mint népről, ekkor még nyilván nem beszélhetünk, holott őseiknek ekkor is kellett valahol élni. Valószínű, hogy nem egy csoportban éltek, hiszen ilyen motiváció nem volt. De beszélhetünk a magyar nyelv ősének számító alapnyelvekről. Ezért a magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. A 2012-es genetikai kutatások (Katalán Paleontológiai Intézet és az Evolúcióbiológiai Intézet, az UPF-CSIC) azt sejtetik, hogy a keveredés az Altáj keleti vidékein történt meg az ázsiaiak és az európaiak között, ráadásul a kapcsolat még a vaskor előtt jött létre. A keveredés előtt pedig a két népesség még a hegység két oldalán helyezkedett el. A 2005 és 2007 között európai és mongol kutatók által felderített, fagyott, mumifikálódott maradványok - több mint húsz sírt tártak fel - alkalmasak voltak genetikai vizsgálatok elvégzésére is. Régészetileg a sírban talált tárgyak és a szintén elföldelt lovak igazolták, hogy szkítákról van szó. (ORIGO. Szegő Iván Miklós cikke. 2012.11.14.). I. e. 3,5 ezer körül itt történt meg a ló háziasítása. (Botaji kultúra. Botaj falu: N 53.30688 E 67.64729). Ez a „három folyó” (Tobol, Isim és Irtis = magyar őshaza!) között van, tőle keletre, az Altajon túl. a Kuznyecki-Alatau, a Keleti- és a Nyugati-Szaján hegységek fogják közre a Minuszinszki-medencét, ahol az Okunyevi kulrúra létrejött.

Az uráli nyelvű népeket biológiailag döntően az apai vonalú N haplocsoport köti össze. Ez a kapcsolat azt valószínűsíti, hogy a korai finnugorok és uráliak társadalomszerveződési elvei között az apai vonalú leszármazás tudata döntő jelentőséggel bírt. Az N-Z4863 ősapának 3 demográfiai okokból kiemelten fontos „fia” mutatható ki az uráli népekben, akik feltételesen kapcsolatba hozhatók lehetnek egyes nyelvi alcsoportokkal. Így egy-egy ősapa a balti-finnekkel, az ugorokkal és a permiekkel. Ezek a csoportok elváltak, de bizonyos esetekben a három ősapa lezármazottai később keveredtek. Elsősorban a Volga‒Urál-vidéken történhetett ilyen keveredés különböző finnugor nyelvű közösségek között, de a finnek és a számik is balti-finn és egy másik finnugor csoport ötvözetének tűnik. A keveredéssel járó nyelvi folyamatok megnehezítik az uráli nyelvek és kapcsolataik pontos klasszifikációját egyértelmű fa-struktúrába történő leképezését. Ez az első párhuzam a finn és a magyar kutatók eredménye között. (Németh Endre és Szeverényi Sándor 2023-as előadása Uráli nyelvű populációk genetikai markereinek értelmezése a legfrissebb uráli nyelvészeti modellek tükrében címmel. BP. Nyelvtudományi Kutatóközpont.)

A történeti genetika tárgya két fontos pontban eltér az evolúcióbiológiától:

• A kulturális csoportok nem alkotnak biológiai értelemben populációt
• Egészen a közelmúltig döntően olyan markereket vizsgáltak, amelyeknek nincs vagy nem ismerjük az evolúciós jelentőségét, amelyek nem voltak szelekciós nyomásnak kitéve

A Jenyiszej forrásvidékére az N haplocsoport Délkelet-Ázsiából a Kelet-kínai-tenger partvidék mentén érkezhettek északra. Majd részben valamelyik folyó (talán a Liao) mentén vándorolhattak a Bajkáltól keletre eső területeken keresztül a Jenyiszej forrásvidékére. Ez a vándorlás a populációgenetikai adatok alapján -egyelőre nem pontosan azonosított módon- összefügg a jégkorszak végével. A forrásvidékről 5 és 7 ezer évvel ezelőtt vándorolhattak északra a mai uráliak ősei a Jenyiszej mentén, és nagyjából valahol a Szim és Tuba folyók közötti területen, a Dél-Krasznojarszk régióban telepedhettek le. Ez utóbbi mozgásban talán a holocén klíma optimum is szerepet játszott. További vizsgálatoknak kell eldönteniük, hogy a bronzkorban a Szejma-Turbinó transzkulturális jelenség szerepet játszott-e egyes uráli nyelvű csoportok nyugatra vándorlásában. De ne felejtsük el a korábban írtakat, hogy ide jórészt a késő Jamnaja-kori-katakombás férfi populáció vándorolt az északnyugati Kaszpi-tenger térségéből Dél-Szibéria területére!

Ha elfogadjuk a fentieket, akkor egyértelmű, hogy ebben az időszakban, régészeti kultúrákról, genetikai egyezőségekről, sőt a mai nyelvekből kikövetkeztetett un. rekonstruált nyelvekről beszélhetünk, de semmiféle etnikai tudatot nincs okunk feltételezni. E nélkül pedig etnikumokról, népekről nem állíthatunk semmi bizonyost! Írott emlékek hiányában népnevekről sincs értelme beszélni.

„De a közös ős megismerése már csak emiatt is mindig töredékes lesz, hiszen minél régibb a közös ős, annál több elem cserélődött le a leánynyelvek szókészletében, annál több toldalék tűnt el és adta át a helyét valami újabb elemnek, annál több mondattani szabály módosult. Így el kell fogadnunk az alapnyelvek megismerésének korlátait: írásos emlékek hiányában ezeket sohasem fogjuk tudni a maguk teljességében feltárni”. (Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk?  In:  Hanti hadak, manysi mesék: kalauz legközelebbi nyelvrokonainkhoz. Kézirat. Budapest, 2021.). 

Az emberi nyelv eredete több százezer évre (vagy még többre) nyúlik vissza, a nyelvhasonlítás viszont legfeljebb 10 000 évnyi időmélységbe tud visszapillantani. Gyakorlatilag ez azt eredményezi, hogy az összehasonlítótörténeti nyelvészet kénytelen a tágabb értelemben vett „jelen" fogalmaival dolgozni s a nyelvek általános struktúrájának fejlődésében lényegi változásokat nem tud megállapítani. 

A távolabbi múltba való visszapillantást meg lehet kísérelni a diakrónikus tipológia újabb eredményeinek a figyelembe vételével. Már a múlt században próbálkoztak a nyelvi szerkezetekben egy lineárisan elképzelt nyelvfejlődési tendenciát posztulálni (izoláló – agglutináló – flektáló). Később észrevették, hogy a flektáló nyelv lassan izolálóvá alakulhat át s ez alapot nyújtott — más egyéb tapasztalatok alapján — arra, hogy a nyelvek hosszabb története folyamán egy ciklikusan ismétlődő spirális fejlődés és típusváltás elmélete felvethető legyen. Előfordul, hogy egy nyelv annyira átalakul, hogy "típust vált": például az örmény nyelv az indoeurópai nyelvcsalád tagjaként valaha hajlító típusú volt, a török népekkel való évezredes együttélés nyomán azonban ragozóvá vált. Az angol nyelv, az alaktan leegyszerűsödése és a szórend szerepének megnövekedése miatt egyre inkább az elszigetelő nyelvek felé tendál.

Mikko Korhonen helsinki professzor, főleg Vennemann és Hodge munkáira támaszkodva, megkísérli a ciklikus nyelvfejlődés lehetőségét az uralisztikában is alkalmazni olyan 'drift’-ek (áramlatok, mozgási irányok) kipuhatolásával, amelyek a nyelvet egyik minőségből (típusból) egy másikba vihetik át. (Hajdú Péter 1980-as beszámolója az V. Nemzetközi Finnugor Kongresszus előadásairól).

Én feltettem a kérdést: ennek a „közös ősnek” valóban nyelvileg egységes, egyöntetű, azaz homogén szerkezetűnek kellett lenni? Ha csak a fentebb ismertetett lovas Jamnaja kori népmozgásokat az Alpoktól az Altajig figyelembe vesszük, akkor ez nem tűnik valószínűnek. Ha nem megyünk vissza Ádámig és Éváig, akkor már az eleve a nyelvi és etnikai szétszórtság állapotával kell szem benéznünk. Ez a válasz az írásom elején feltett első kérdésre is: Ami eleve szétszórt, azt már nem kell szétszórni!

A kifejtettek jó alapot adnak arra, hogy megkérdőjelezzük a bevezetőben ismertetett „őshaza” meghatározásokat, mert a népet nem lehet a nyelvvel egy kalap alá venni, ezért az őshaza ilyentén való tárgyalása – ebben a korszakban – illogikus lenne. Tehát amikor a nyelvi családfán feltüntetjük a Pre-Proto-Uralic nyelvet és alkalmazzuk a tudományosan elfogadott őshaza fogalmakat, akkor súlyos és alaptalan prekoncepcióval élünk, mert sem a nyelv, sem a nyelvet beszélők egységéről szó sem lehet. Itt Pusztay János alapnyelv elképzelését tudom elfogadni az ÉNYÖV-ről (Észak-eurázsiai nyelvi övezetről, őshaza-láncról), ami tartott a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig. Ezt támasztják alá a fent említett európai-ázsiai keveredések, amit valójában a régészek és a genetikusok eredményei is alátámasztanak. Ugyan ilyen keveredések történhettek a nyelvek szerkezetében is: „Aszerint, hogy a nyelvek hogyan fejezik ki a nyelvtani viszonyokat, megkülönböztettek flektáló (hajlító), agglutináló (ragasztó), izoláló (elszigetelő) és inkorporáló (bekebelező, poliszintetikus)  nyelvtípusokat. „A ma beszélt kb. 7000 nyelv bármelyike besorolható a fenti típusok valamelyikébe, így érthető, hogy önmagában egy adott tipológiai típushoz való tartozással nem igazolható a nyelvek rokonsága”. (Gugán Katalin – F. Gulyás Nikolett: A nulladik fejezet: hogyan hasonlítunk? Bp. 2021.)”. Ez a keveredés különböző mértékben, de fennállt az időszámításunk kezdetéig bizonyosan. Erre példa lehet a magyar-török nyelvi kapcsolat.

1. Rézkor i.e. 3500 – 2700, és korábban. Jamnaja kultúra.

 „Okunyevi kultúra - a bronzkori pásztorok dél-szibériai régészeti kultúrája (i.e. 2600-1700), a Minuszinszki-medencében alakult ki, a Jenyiszej középső és felső részén. Azt is tudjuk, hogy a Jamnaja kultúra az i.e. 3. évezred közepéig, a Magyar Alföldtől a Minuszinszki-medencéig terjedt el. Egy túlnyomórészt késő Jamnaja-kori-katakombás férfi populáció vándorolt az északnyugati Kaszpi-tenger térségéből Dél-Szibéria területére, és itt keveredtek a helyi neolitikus női szubsztrátummal. A hagyatékuk a mai Hakaszföld és Tuva területén, valamint a Krasznojarszk terület déli részén gyakori”. (Okunev culture angol wikipedia). Ha a magyar Alföldet vesszük a Jamnaja kultúra legnyugatibb elterjedésének, akkor az Okunyevi számít a legkeletibbnek. Ezen az óriási sztyeppén terjedt el a kocsi és a ló használata (Lásd a budakalászi kocsi makettet!)”. A magyar nyelv eredetéről Az alapnyelvről, Kr. e. 2000-től, és korábbról  fejezet.

A mai tudományos megközelítés szerint ez az időszak az Urál-Altaj vidékén kialakult egységes alapnyelv korszaka. (Lásd: Asko Parpola családfát.)

A new family tree for the Uralic languages with localization and approximate dates for branching, based on Jaakko Häkkinen’s linguistic analysis and the present correlation with archaeology. In: Asko Parpola: Formation of the Indo-European and Uralic (Finno-Ugric) language families in the light of archaeology.Helsinki, 2012. 169

A nosztratikus ősnyelv szétválása, Sz. A. Sztárosztyin szerint:

• Az első szétválás i.e. 11. évezredben következett be, amikor elkülönült a proto-kartvéli és a proto-dravida nyelv. (Kartvéli – Dél-kaukázusi)
• Majd, az i.e. 10. évezredben, a nosztratikus ősnyelv szétvált proto-indoeurópaira és proto-ural-altájira.
• Még egy ezredévvel később, szétesett az ural-altáji egység is.

A korábbi tanulmányok nem mérték fel az ókori eurázsiaik genetikai hozzájárulását a modern szibériai őslakos csoportok genomjához, különösen a nyugati szibériai mansi, hanti és nyenyec népesség esetében.

A Kr. e. I. évszázadok magyar népének családfáját és kapcsolatait Hóman Bálint történész így ábrázolta:

Hóman Bálint: MAGYAR TÖRTÉNET. I. Könyv. A honfoglaló magyarok.

Hóman szerint az a nyelvi és etnikai közösség tekinthető nemzetnek, amely képes államot alapítani. (Sinkovics Ferenc: Tudós a politika viharában – Hóman Bálint. MH. 2010.)

Map of migrations of Anatomically Modern Humans, from the collection of Maps of prehistoric migrations.

Szerintem az N haplocsoport (Y-DNS) a hunokkal és az avarokkal, majd a honfoglalókkal érkezett a KM-be. Korábbi lelet csak egyedi, szórványos eset lehetett. Minden esetre, ha működött az útvonal az egyik irányban, működhetett visszafelé is. Lásd a Fekete-tenger – Kaszpi északi részéből az ősi É-Szibériába mutató nyilat. Map of migrations of Anatomically Modern Humans, from the collection of Maps of prehistoric migrations. KM-el a jamnaja korszak köti össze, ugyan ezen az elven.

2. ST jelenség i.e. 2300 – 1700

The Seima-Turbino (ST) transcultural phenomenon.

Az alábbiak Németh Endre és Vigh József: Párhuzamok és paradoxonok az uráli nyelvű népek populációgenetikai és nyelvi kapcsolatrendszereinek összehasonlítása során. In: Anthrop. Közl. 62; 21–55. (2021) című tanulmányból származnak.

Ennek a kultúrának az időbelisége és földrajzi elterjedése, iránya komoly párhuzamot jelent a genetikai adatok alapján feltételezett uráli migrációkhoz. Nem szimpla régészeti kultúra könnyen meghatározható eredettel és kapcsolati hálóval, hanem egy meglehetősen különös kulturális jelenség, melynek az értelmezése is feladta a leckét a kutatóknak.

Az Urál-vidék és Nyugat-Szibéria középső bronzkor végén/késő bronzkori elején a pontusz vidéki bronzművességi központ összeomlott, átadva helyét a romjain kialakuló eurázsiai fémművességi központnak, melyet később E. N. Csernih nyugat-ázsiai és kelet-ázsiai fémművességi centrumokra osztott (Csernih-Kuzminih 1987, Csernih 2012). A Szejma-Turbinó transzkulturális jelenség a kelet-ázsiai provincial nyugati részén alakult ki az Altaj-Szaján vidékén, fennállása pedig a szűkös radiokarbon dátumok alapján a Kr.e. 22-18/17. Századra tehető. E. Kuzmina véleménye szerint Kelet-Kazahsztánban alakult ki a Fjodorovo és a Krotovo-Jelunyino kulturális komponenseken. Az itt élőknek több különböző központban készültek díszes bronzfegyverei, ezért gyártásuk klán-alapú lehetett, melyek az elit harcosok vezetésével jelentek meg a Baltikumtól az Észak-Kínáig tartó hatalmas területeken, bár e szociális kontextus meglehetősen titokzatos, melynek tisztázását nem segíti elő, hogy nem tudjuk megállapítani, mi motiválta e rendkívül mobilis csoportok nagy területeken történő megjelenését (Csernih-Kuzminih 1987, Korjakova-Epimahov 2007, Csernih 2012, Marcsenko és mtsai 2017). A szejma-turbinói bronzeszközök – bár nem kizárólagosan – a Baltikumtól a Nyugat- Szibériáig tartó erdőzónából is szép számmal ismertek, felkeltve ezzel az uráli nyelvű népek őstörténetét kutatóknak a figyelmét is. E bronztárgyak csak az uráli nyelvű népek lakta területen terjedtek el, mert az egyes kulturális jelenségek csak a rokon nyelveket beszélő népek körében tudnak elterjedni (Fodor 1972). Fodor István ezen elképzelését később finomította, és csupán részlegesen tulajdonította az ugor közösségnek e tárgyak készítését (Fodor 1975), majd el is vetette (Fodor 2009, 2014, 2016) ezt.

Szeverényi – a már említett 2023-as előadásában azt mondja:

Az igazi újdonságot azonban a modell kronológiája jelenti. Az elmélet kidolgozói szerint három esemény indította el az uráliak terjeszkedését keleti és nyugati irányba: 1) az ún. „4,2 Ka esemény”, ami azt jelenti, hogy 4200 évvel ezelőtt (vagyis Kr. e. 2200 táján) száraz időszak kezdődött, ami arra indította az őshaza népességét, hogy vízben gazdagabb területeket keressen. 2) A Szejma-Turbino elnevezésű régészeti kultúra megjelenése nagyjából ugyanebben az időszakban. Hordozói a tőlük délre élő indoiráni népektől megtanulták a bronzöntést és a helyi rézérc valamint a behozott ón felhasználásával saját fémművességet hoztak létre. Termékeikkel kereskedtek is. 3) Az előző pontban is említett indoiráni kapcsolat nemcsak technikai fejlődést jelentett, hanem számos jövevényszóval gazdagította a finnugorok szókincsét. Lásd: a ’méz’ és ’méh’ jelentésű szavakat, és más nyelvészeti-paleontológiai érveket.

A fent leírtakból én azt a következtetést vontam le, hogy a vaskor közepéig, az ősmagyar és az ősobi-ugor nyelvek szétválásáig (szkíta-szarmata korig), mind nyelvileg mind etnikailag a magyar nyelv és beszélői olyan vegyes összetételűek voltak, és annyi helyen éltek, vándoroltak és maradtak, hogy ezt nem lehet egy viszonylag kis területre pl. a Tobol-Isim közére sűríteni, ahol az europid antropológiai típus és a nyugat-szibériai mongoloid alapnépesség keverten van jelen, hanem ennek a nyelvnek és identitásnak a csírái ott vannak Eurázsia sztyeppe és erdős sztyeppe valamennyi területén. Később a rendeződés az egymással affinitást mutató népek tartós vagy ideiglenes tömbösödésében fog jelentkezni, ahol a nyelv egy agglutináló lingua franca formájában marad fenn és fejlődik, bővül a saját szerkezetének korlátjain belül. Ebből az időszakból maradtak fenn a ma „finnugornak” nevezett „alapnyelvi” egyezések. Mindez feltételezi az eredeti krantzi mondás aktualitásának fennmaradását: „A magyar Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változhatott”.

3-4. Késő bronzkor

A magyar nyelv kialakulása szempontjából fontos obi-ugor szétválást a nyelvészek az I. évezred elejére-közepére teszik. A legfrissebb genetikai elemzések szerint (amit Török T. is használ) ez i.e. 800-400 között történhetett. A genetikai, régészeti, és nyelvész eredmények ilyen egybeesése alapján tehette meg Török Tibor az alábbi kijelentéseit:

1. A nyelvészetileg rekonstruált „alap ugor nyelvet” a genetikailag rekonstruált „proto-ugor” ősnép beszélhette.
2. A honfoglaló magyarok mag népessége finnugor származású volt.

(T. T. :A honfoglaló magyarok eredete a genetikai, nyelvészeti és régészeti adatok tükrében. 2023.) Véleményem szerint az első pontot ki kellene egészíteni azzal, hogy „a protougor ősnép IS beszélhette”. Ennek az alap ugor nyelvnek a nyelvjárásai élhettek a Dunától az Altajig, szétszórtan, önálló törzsi, családi formációkban is. Bővebben lásd: A finnugor származásunkról

 „Ezeknek a FU nyelveknek nem egy közös alapnyelve (Proto-Uralic=PU) volt, hanem egy olyan nyelvcsalád, amelyben egy KM eredetű ismeretlen nyelv (PU_KM), egy proto-indoiránival átitatott nyelvjárás (PU_Ch), és egy a Minuszinszki-medence környéki helyi nyelvjárás (PU₁) volt az alkotója. Én ezt egy több gyökerű, a nyelvszövetséghez hasonló formátumú alapnyelvcsaládnak képzelem el. (Parpolánál, helyi elrendezésben: Late Proto Uralik=Proto West Uralic + Proto Central Uralic + Proto East Uralic). Nálam az osztályozás eredet szerinti.”

A tudomány mai állása szerint az altaji nyelvcsalád (ahova a törököt is sorolják), mint egység létezése erősen vitatott: a hagyományosan idesorolt nyelvcsoportok közötti rokonság nem bizonyított, ezért ma inkább különálló török nyelvcsaládról szokás beszélni. Az előmagyar nyelvet valamikor csak az i.e. 500 körül érhették török (türk) nyelvi hatások, ezért a török nyelv nem lehet a nyelvünk alaprétege. De lehetséges, hogy a török nyelvek is ugyanabból a lingua francaból alakultak ki, hiszen nyelvtipológiai szempontból nagyon hasonlít a magyarhoz: ugyanúgy ragozó-toldalékoló (agglutináló) típusú nyelv, nem különböztet meg nyelvtani nemeket; a magyarhoz és a finnhez hasonlóan van benne magánhangzó-harmónia. Szókincse azonban alapvetően nem hasonlít a magyaréhoz, a belőle – vagy valamely más török nyelvből – kölcsönzött nagyszámú jövevényszón kívül. Ezek pedig az uráli és a török népek nagyon korai együttélésének és kapcsolatainak köszönhetők. 

Nyelvtörténeti elképzelésem szempontjából a magyar nyelv forrásának számító sztyeppei lingua franca kialakulása szélesebb kitekintést igényel. Ha már feltételezünk egy i.e. 800-400 között kialakuló „alap ugor nyelvet” és egy „proto-ugor” ősnépet, akkor illene foglalkozni a „sztyeppe nyelvével” is. Nézzük meg mi van Dr. Török Tibor időskáláján ebben a korban? Ez a vaskor és előzményei. Láthatjuk, hogy ez a preszkíta, szkíta, kelta időszak. Mi volt ekkor a KM-ben? „A magyar őstörténet biztosan nem szűkíthető a honfoglaló magyarokra. Nem tűnik el az alapnépesség, rárétegeződik az előzőkre” – mondja Török. A vaskori előzmények az eurázsiai sztyeppén feliratú térképén a KM szkíta jelenlétet i.e. 700-400 időre teszi. Ettől keletre egészen az Altajig húzódik a pontusi, a központi sztyeppei, az altaji, Tien-sani szkíták (szakák) uralta terület az i.e. 800-300 időszakban. A szkíták lehetséges, Kárpát-medencei előfordulásának kutatási eredményeiről nyilatkozott Szabó Gábor (1969) régész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének tanszékvezető docense a MANDINERnek, 2022. június 22-én. Ebből az interjúból idézem az alábbiakat:

„A szkíta elnevezés az ókorban egy gyűjtőnév volt, amellyel az írásbeliséggel rendelkező birodalmak és államalakulatok nevezték meg a Fekete-tengertől északra eső területeken élő vagy onnan származó, a lovasnomádok által kifejlesztett harcmodort alkalmazó nomád- vagy letelepült életmódú közösségeket”.

„A sztyeppét uraló népekről a leghíresebb és a legrészletesebb görög forrás az említett Hérodotosz görög-perzsa háborúkról írott nagy munkájának 4. könyve, amely Dareiosz perzsa uralkodó Kr.e. 515-514-es, szkíták elleni hadjárata kapcsán leírja határaikat, mesél eredetükről, szokásaikról és a szomszédságukban élő csoportokról is”.

„A leletekből azt láthatjuk, hogy a Kr.e. 9.-4. században a sztyeppi és az erdős sztyeppei régióban zömében óiráni nyelveket beszélő csoportok vezetése alatt hasonló anyagi kultúrával rendelkező világok formálódnak ki”.

A fentebb említett Török Tibor térképnek megfelelően mondja: „Maga a szkítákkal kapcsolatba hozható kultúra nem korlátozódik a Fekete-tenger környékére, hanem magába foglalja a Kárpát-medencétől a Belső-Ázsiai térségig húzódó, hatalmas sztyeppi folyósót. A Kr.e. 9-8. századtól a kínai Csou-dinasztia területét fenyegető lótenyésztő népek, vagy a közép-ázsiai perzsa tartományokat támadó lovasíjászok közös kulturális gyökerekkel bírnak és egyaránt a szkíta gyűjtőfogalomba vonhatók”. Szkítia, a Dontól a Dunáig, „a Kr.e. 1. évezred elejétől a Kr.u. 1200-as évekig a különböző lovasnomád népek szállásterülete volt” – mondja Szabó.

„Kétségtelen, hogy a vaskor során a Kr.e. 8. és 4. század közt a sztyeppén élt szkíta kultúrájú közösségek rendkívüli hatással voltak a sztyeppén és sztyeppe övvel kapcsolatban álló népekre, így a későbbi magyarok egykori elődeire is, akik biztosan számos tárgyi és kulturális elemet átvettek az időszak meghatározó lovasnomád kultúrköréből. A szkítákkal való rokonságunk felemlegetése során időről időre előkerülnek olyan ősi ikonográfiai elemek – pl. szarvas ábrázolás, ragadozó madarak – amelyek valójában az eurázsiai sztyeppén, a Kr.e. 10-9. századtól a középkorig általánosan jelen voltak”.

„Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy az őskori és ókori barbár társadalmak és identitás közösségek nagyon heterogének voltak, és ahogyan erre a szkíták is jó példát mutatnak egy-egy elnevezés alatt kulturálisan, nyelvileg sokféle csoport bújik meg. Ezek ellentétben a mai nemzetállami közösségekkel állandóan változó, újrarendeződő politikai képződmények és ami összeköti őket az elsősorban a lovasnomád harcmodor alkalmazása.”

„A vaskor legelején a Kr.e. 9. század folyamán kisebb keleti csoportok, tűnnek fel, akik elsősorban az Alföld és Erdély stratégiailag meghatározó útvonalai mentén, zárt tömbökben telepednek meg (preszkíták vagy Mezőcsát-kultúra). A lényeg, hogy az új jövevények feltűnésével párhuzamosan a keleti, sztyeppei lószerszámzat és fegyverzeti elemek, illetve rövid időn belül azok sajátosan újragondolt adaptációi a helyi közösségek tárgyai között is megjelennek”.

„A kora vaskori sztyeppi nomádok legfontosabb hatása az, hogy mobilitásuknak és szervezettségüknek köszönhetően robbanásszerűen gyorsulnak fel a térség interakciói. Közösségeik a távoli, eltérő arculatú világok közti információcserében katalizátor szerepet kapnak: közvetítésükkel technológiák, divatok, tárgyak áramlanak és cserélődnek kelet és nyugat, valamint észak és dél között”.

„Úgy tűnik, hogy hogy egy önálló arculatú, sajátosan Kárpát-medencei hibrid kultúrával állunk szemben. A keleti tárgyak nagy része ráadásul az elithez kötődő temetkezésekből ismert, ami arra utalhat, hogy az itteni közösségeket keletről érkező harcos csoportok szervezhették át vagy elitjük a katonailag és gazdaságilag is sikeres szkíta elitet tekintette példának”.

„Úgy tűnik a térségben élők meg tudtak küzdeni a kihívásokkal: a változássorozat végére a Kr.e. 6. század elejére egy évszázadokig fennálló stabil gazdasági és politikai struktúra formálódott ki itt”.

A jővőbeni feladatoknál kiemeli a keletről érkező csoportok és a helyi közösségek kapcsolatának elemzését, a korai vas megmunkálás technológiájának a forráshelyének meghatározását.

Célom, ezzel a nagy mennyiségű idézettel az volt, hogy egy szakértő régész szemszögéből láttassam a sztyeppe világát a szkíta-szarmata korból, amely véleményem szerint alátámasztja a magyar nyelv kialakulására, fejlődésére vonatkozó hipotézisemet. Ez pedig a következő: 

A vaskorban, mint láthatjuk a Szkíta Birodalmat bemutató térképen (18. Kép. Magyarságkutató Intézet, Kik a magyarok ősei? A magyarság eredete. Animációs kisfilm sorozat. 2020. okt. 31.) „A szkíta típusú népek közel 10 000 km hosszan ellenőrizték a sztyeppét”-- felírattal. Ez komform Szabó Gábor történész kijelentésével Szkítiáról: „magába foglalja a Kárpát-medencétől a Belső-Ázsiai térségig húzódó, hatalmas sztyeppi folyósót”. Szinte elképzelhetetlen, hogy ebben, a több évszázadikig fennálló viszonylag szervezett, gyorsan mozgó, nagy távolságot bejárni képes, mobil nomád képződményben ne alakulhatott volna ki egy, vagy több, lingua franca típusú közvetítő nyelv. „A szkíták nyelvét nem ismerjük!” – ez köztudott. De sokat tudunk róla, nem utolsó sorban Hérodotosznak köszönhetően. Egy ilyen közvetítő ősnyelvben kell keresni a magyar nyelv előnyelveit. Itt van szerepe Spengler megállapításának: „a nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Spengler: A nyugat alkonya). És ezt az előnyelvet beszélhették a Mezsovszkaja régészeti kultúra népei és ez tölti be teóriámban az „ugor előnyelv” szerepét. Így lesz értelme Krantz eredeti meglátásának: „A legtöbb szakember szerint az uráli őshaza az Urál hegység térségében volt, ahonnan nevét is kapta. Erről a központi lakóhelyről a nép feltehetően minden irányba szétterjedt, hogy elérje jelenlegi eloszlását és Kr. u. 896-ban bejutottak Magyarországra is. Mindezt több okból is nagyon valószínűtlennek tartom. A központi földrajzi elhelyezkedés nem bizonyítéka egy nyelvcsoport eredeti területének. Elterjedésének okát be kell bizonyítani, nem lehet feltételezni minden irányú, automatikus és egyenlő terjedését. A 9. században egy észak-ázsiai törzs behatolása Közép-Európába ugyan lehetséges, de e törzs által okozott népességcsere, vagy még inkább nyelvcsere abban az időben egy Magyarországhoz hasonló, jól benépesült mezőgazdasági vidéken teljesen lehetetlen. Bármiféle ilyen állítást meg kellene magyarázni, hogy miként mehetett végbe ez a változás. Adva lévén ezen ellenvetések, az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy a nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba.” (Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása.)

A honfoglaló magyarok mag népessége finnugor származású volt – mondja Török. Az, hogy „finnugornak” nevezték el azt a népcsoportot, amely a mai nyelvekből rekonstruált „finnugor nyelvet” beszélhette, koránt sem jelentheti azt, hogy a hf magyar szövetség vezér-családja valóban „finnugor származású” lett volna, csupán azt, hogy abból a népcsoportból kerültek ki, akiknek az ősei korábban a Tobol-Isim környékén éltek és jelentős mértékben keveredtek a szibériai mongoloid alapnépességgel. Már a késő vaskor és az ókor határán jelentős szkíta-szarmata, később ázsiai hun népcsoportok olvadtak közéjük.

Nemzetközi mércével is egyedülálló történeti genetikai feltárást végzett egy kutatócsoport, 2024-ben, amelyet a bioRxiv  honlapon, Long shared haplotypes identify the Southern Urals as a primary source for the 10th century Hungarians címen megtalálhatjuk. (posted July 23, 2024). Erről nyilatkozott a Mandiner-nek az egyik szerző, Gyuris Balázs archaeogenetikus, ebből idézek: „A Kárpát-medencei honfoglalók jelentős része távoli rokoni kapcsolatokat mutat a dél-uráli régió karajakupovói régészeti horizontjával, így ennek fokozottabb kutatása a jövőben indokolt. Ez a dél-uráli népesség erős folytonosságot mutat a korábbi, a régióban elterjedt késő vaskori szargatkai régészeti horizont egyéneivel  – a 2-4. századi Tobol és Irtis folyó lelőhelyeiről van szó.” DE: a Szargatka legnagyobb része térben (és időben) is a keleti Hun Birodalmon belül, a Keleti Hun Birodalom idején volt.

Az európai hunok nyugatra vonulása során ezeknek a népeknek a jelentős része követte őket, de az addig eltelt évszázadokról valójában semmi értesülésünk nincs. Viszont az európai hun birodalomba bekerültek azok a törzsek is, akik évszázadok óta a saját területükön nyelvi, életmódbeli hasonlatosságokat mutattak a később előmagyarnak tekintett csoportok őseivel. (KM, Kaukázus előtere, Al-Duna -- Dnyeper köze, Ponto-Kaszpi sztyeppe). A hun elitnek „hun nyelve” kellett, hogy legyen. Ez a nyelv ismeretlen, kevés nyelvemlék maradt ránk, személy-, és népnevek formájában. Hogy ez mennyiben hasonlíthatott a magyar nyelv ősének számító lingua francára -- nem tudjuk, csak azt, hogy a magyar fennmaradt és keletről származott. Azok a népcsoportok beszélték, akik a Pusztay-féle ÉNYÖV-ből származtak.

5. Európai hun korszak 4-5. sz.

Ez az a korszak, ahonnan a magyar nép őstörténetének vizsgálatát érdemes elkezdeni. Dr. Török Tibor időskáláján ez a legalsó sorban, piros színnel, mint hunok (400-453) – avarok (567-800) – magyarok (860/895) van feltüntetve. Ez a nép, mind nyelvileg, mind etnikailag igen összetett, vegyes volt. Az összetartozás tudatát a karizmatikus vezetőik hozták létre, ill. biztosították – addig, amig éltek. Ezt követően a Hun Birodalom utódnépei nyugaton beolvadtak a RB helyén kialakuló társadalmi, hatalmi formációkba. Keleten viszont a még megmaradt (Ernák Birodalma) összetartó erő is megszűnt és az utódnépek különböző népneveken, de hasonló életmódot folytatva maradtak meg a történelem színpadán.

 6. Avar korszak 6-8. sz.

A magyar elődök zöme ekkor a dél-uráli sztyeppevidéken éltek, valahol a Nyugati Türk Birodalom fennhatósága alatt. A türkök törzse, amelynek vezető rétege nevük alapján valószínűleg kelet-iráni eredetű volt, valamint a későbbi birodalom etnikai többségét alkotó török népek is a Zsuanzsuan Birodalom uralma alatt éltek a 6. század elején. A zsuanzsuanok (ázsiai avarok) uralkodó rétege sztyeppei lovasnomád gazdálkodást folytatott, amelyet a lótartás túlsúlya jellemzett kiegészítő birkatartással. 552-ben Bumin és Istemi létrehozták a türk kaganátust két központtal. A keleti központ Ötüken, a Hangáj-hegység része volt. (Bumin vezetésével). Istemi nyugaton hozott létre centrumot – talán az Altaj hegységben az Aranyhegynél –, ahol a szogdok városai is uralma alá kerültek.

568-ban azután türk követség érkezett Bizáncba Szilzibulosztól, aki nem lehet más, mint Istemi, akit egy érméje sri iapgu šaho, azaz jabgu király úrként említ, s itt ennek a görög változatáról van szó. A követségekről Menandrosz leírásából tudunk, aki megjegyzi, hogy ekkoriban az ugurok a Volgától nyugatra éltek és a nekik behódolt alánokkal együtt elfogadták a türkök főségét, így az ogurok helyi hatalma megmaradt. Géza fejedelem nevében megőrződött a jabgu tisztség, aminek a nyugati türköknél kialakult egy dzsebu/dzsevu alakja, és Géza neve a magyarban eredetileg pedig Dzseucsa/Dzsevicsa alakban hangzott. Istemi 576-ban halt meg. Ekkor, egy bizánci követjárásról beszámoló Menander Protektor szerint a nyugati türköknek nyolc törzse volt. 584 körül a birodalom két részre (keleti és nyugati) bomlott. 635-ben Kuvrat a Fekete-tenger északi partján elszakadt a türk befolyás alól és megalakította a független onogur-bolgár birodalmat. 630-ban a kazárok is függetlenítették magukat a nyugati türköktől és uralkodójuk felvette a kagáni címet – első említése 652/653-ból ismert – és ezzel létrejött a Kazár Birodalom. Véleményem szerint mindkét birodalom létrejöttében ott asszisztáltak a magyarok elődei is. Ez lehet a fő oka annak, hogy később Biborban született Konstantin a DAI-ban „türköknek” nevezte a magyarokat. 714-től kezdve a környező meghódított népek közül is egyre többen lázadoztak a türk uralom ellen. 734-ben Bilge kagán is elhunyt, jobban mondva megmérgezték. A halálát követő anarchiát a lázongó alávetett népek kihasználták. 745-ben pedig megtörtént az ujgur hatalomátvétel: egy addig alávetett török nép ragadta meg a nagy nomád birodalom feletti hatalmat. (wikipédia).

A Második Kök Türk Kaganátus (682-744) uralkodói, Kül tegin (684-731) és bátyja, Bilge (Bölcs) kagán (683-734) tiszteletére két emlékművet állítottak a „kék” türkök 732 táján, a közép-mongóliai Orhon-folyó völgyében lévő fővárosuktól (későbbi ujgur nevén Ordu Balik, mongol Karabalgaszun) kb. 15 km-re északkeletre, a Kosó Caidam tó közelében. (Az Orhoni Feliratok. Vilhelm Thomsen dán fordításának (1922) E. Denison Ross által készített angol változata (1930) nyomán. Függelék.). A sztyeppei lovas nomád népek között Orkhontól a Duna-medencéig használt volt az az írástípus, amelyet rovásírásnak nevezünk, de valójában ezek monumentális írások. Ebből következőleg a magyarok is ismerhették, és a székelyek elődei is, akár kik is voltak azok.

A honfoglaló magyarjainknak és elődjeiknek a kazáriai tartózkodása régóta vitatott téma szakmai és amatőr körökben is. Teljes pontossággal sem a megjelenésük ideje, sem annak tartama, de a helye sem ismert. Az írásos emlékekben (bizánci, perzsa, arab) pontatlan utalások vannak erre vonatkozóan. Ezekről több elképzelés, tanulmány jelent meg, nagy irodalma van. Többször írtam róla én is. „Régóta létező elképzelés, hogy a Kazár birodalom vonzáskörében – talán a Don mellékén, talán Kaukáziában – élt ősmagyarok nem a Volga–Káma vidékéről, Magna Hungáriából vándoroltak dél felé, hanem évszázadok óta ott éltek.” – írom a Prekoncepció a magyar nyelvkutatásban című esszémben.

„Zimonyi Istvánhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a magyarok, akiknek néppé válási folyamatát a IV—VI. századi sztyeppei népvándorlás indította el, a VII. századtól (gyakorlatilag a Kazár Kaganátus 652. évi megalakulásától, de leginkább a 680-as évektől) egészen 895-ig a Kazár Birodalomhoz tartoztak. De nálam ez csak a helybenmaradt magyar csoportra értendő, akiket a DAI-ban türköknek neveznek. Minden esetre a 7. századvégi események, amik a később Etelköznek nevezett területen zajlottak, meghatározóak voltak a magyar őstörténet szempontjából.

7. Magyarok 9. sz. eleje -1000-ig

Kuvrat halála után a bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került, de a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Kuberrel Avariába érkező katonai csoport – az alig egy évtizednyi ott tartózkodásuk alatt – nem játszott (véleményem szerint) nagyobb szerepet az előmagyarok történetében. Viszont az onogur kapcsolat, ami a helyben maradottak (Batbaján/Bezmer és előmagyar csoportok) utódai között fog létrejönni a 8-9. század során az etelközi „nagy egyesülésig” – már perdöntő lehet! Az újabb összeolvadás már a honfoglalás és a magyar nyelv kialakulása története a 9-11. században.

Összefoglalva a magyarok őstörténetéről kialakított elméletem lényegét, úgy vélem, hogy az a mag, amely a magyar tradíciókat és nyelvet kialakította, fenntartotta és bővítette, csak az etelközi vérszerződéssel indult és a KM-ben teljesedett ki a 11. sz. elejére. Korábban csak szétszórt, hasonló identitású csoportokról beszélhetünk.

Folytatást lásd: Hun – székely-magyar kapcsolat

Felhasznált irodalom

Dr. Török Tibor genetikus (SZTE Genetikai Tanszék) 2022-23-as előadásai, interjúi:

A honfoglaló magyarok eredete a genetikai, nyelvészeti és régészeti adatok tükrében. 2023. (Video, Török, 2023)

Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról? 2022. dec. (Video, Török, 2022.)

Magyar őstörténet: mindenkinek igaza volt – Honi felderítés. Videó. PS Honi felderítés 2023-11-22. Vésey Kovács László interjúja. (Török, PS, 2023.)

The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians. Current Biology 2022. Authors: Zoltán Maróti,et al. (CB 2022)

Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről. Vasi Szemle, 2010. 1-6 szám.

Török T. előadásainak képei:

1. Kép. Török, 2023

2. Kép. Török, 2022

3. Kép. Török, 2023

4. Kép. Török, 2023.

5. Kép. Török, 2022.

6. Kép. Török, 2023.

7. Kép. Török, 2023

8. Kép. Figure 11. A new family tree for the Uralic languages with localization and approximate dates for branching, based on Jaakko Häkkinen’s linguistic analysis and the present correlation with archaeology

Asko Parpola: Formation of the Indo-European and Uralic (Finno-Ugric) language families in the light of archaeology.Helsinki, 2012. 169.

Tudjuk, hogy a genetikai és archeológiai vizsgálatok nem adnak információt az írásbeliség előtti népek nyelvéről. A segítségükkel kialakított korszakolások, területmeghatározások -- megfelelő hibahatárral – elfogadhatók.

A nyelvészet a szabályos hangváltozások és a nyelvtipológia segítségével felállított egy nyelvrokonsági, nyelvfejlődési időrendi rendszert és ezek összehasonlítása alapján valószínűsítette a leánynyelvek (szétválások) kialakulásának idejét, kiindulva a rekonstruált alapnyelvekből.

A magyar nyelv kialakulása szempontjából fontos obi-ugor szétválást a nyelvészek az I. évezred elejére-közepére teszik. A legfrissebb genetikai elemzések szerint (amit Török T. is használ) ez i.e. 800-400 között történhetett. A genetikai, régészeti, és nyelvész eredmények ilyen egybeesése alapján tehette meg Török Tibor az alábbi kijelentéseit:

1. A nyelvészetileg rekonstruált „alap ugor nyelvet” a genetikailag rekonstruált „proto-ugor” ősnép beszélhette.
2. A honfoglaló magyarok mag népessége finnugor származású volt.

(T. T. :A honfoglaló magyarok eredete a genetikai, nyelvészeti és régészeti adatok tükrében. 2023.) 

Valóban ez jön ki a genetikai előzményekből?

Nézzük végig a fentebb felsorolt térképeket abból a szempontból, hogy ezekben a kultúrákban milyen nyelvet beszélhettek. Ezekre, Török a 2023-as előadásában Grünthal et al.-ra és Parpolára hivatkozva megadja a számításba vehető fontosabb területek (kultúrák) feltételezett nyelvét.  

Kezdjük az elején! (Az itt szereplő állításaim természetesen nem bizonyíthatók, de szerintem el se vethetők, mivel ezek eredendően nem bizonyíthatók, minden más állítás is csak logikai feltételezés.)

Bronzkori, és azt megelőző kultúrák (1-3 térképek, ie. 2200-1250)

Ez a korszak a 4200 BP éghajlati jelenség és a Szejma-Torino fenomén ideje.

Mindkettőben közös, hogy a déli, iráni népek fő szerepet kapnak benne. A kiszáradás alapvetően őket érintette, Eurázsia északi részeit nem. A Szejma-Turbino elnevezésű régészeti kultúra hordozói a tőlük délre élő indoiráni népektől megtanulták a bronzöntést és a helyi rézérc valamint a behozott ón felhasználásával saját fémművességet hoztak létre. Termékeikkel kereskedtek is.

„A magyarok nem nomádok, hanem fémművesek, bronzművesek voltak” – állítja Török Tibor 2023-ban. (Magyar őstörténet: mindenkinek igaza volt – Honi felderítés. Videó. PS Honi felderítés 2023-11-22. Vésey Kovács László interjúja) „23:55 Kérdés: Nem is halász-vadász? Török: Nem. Ezt a legutóbbi nyelvészeti cikkből lehet valószínűsíteni. Riporter: A fémet nem lehet megenni! Török: Igen, de ők kereskedőkké és fémművesekké váltak, szimbiózisban a helyi lakossággal. Az ónt az Altáj vidékről vitték, ez volt az összekötő kapocs. A legerősebb csoportok mindig az erdős sztyeppét próbálták meg uralni.” Ez teljesen összhangban van a ST jelenséggel.

A késő Bronzkorra Mongólia közepéig az egész sztyeppe egységes génösszetételű, europid népesség lesz. Ez a vaskorra fokozatosan keveredik iráni és szibériai népességgel. (2. térkép)

Ennek az egységes genetikáju népességnek, amely nyugatról lakta be ezt a KM-től az Altájig nyúló területet (Megjegyzés: a Vaskort követően a génáramlás megfordul, és Ázsia felől Európa irányába történik a legtöbb népesség mozgás. Lásd: 5. térképen) kellett egy (vagy több) közvetítő nyelvének lenni, természetesen a többnyelvűség keretei között. Hogy a kedvező, hegyekkel körülvett, folyókkal szabdalt, viszonylag kellemes éghajlatú Hakasz-minuszinszki-medencében, amely az ősi dél-szibériai civilizációk egyik fontos központja volt, milyen nyelvet beszéltek? Nem tudjuk. De a bronzkorban különösen fontossá tették ezt a helyet a gazdag réz-, vas- és más ásványi lelőhelyek. Itt ősi temetkezési helyek vannak, régészeti lelőhelyek sokaságát tárták fel, a sírokból a bronzkori karaszuk-kultúra (i. e. 1500–800) leletei kerültek elő. (4. térkép).

Az 1. térképhez Török ezt a szöveget mellékeli: „Grünthal et al. 2022: A Proto-Uráli nyelvek képviselői a Minuszinszki medencéből gyorsan terjedtek nyugat felé a Seima-Turbino régészeti kultúrával. A folyók mentén telepedtek le, az erdőzóna déli határán. (ST fenomén ie. 2300-1700).”

Hogy kik voltak ezek a „proto-urálinak” elnevezett népek, nem tudjuk, csak annyit, ami az előzőekben kiderült, hogy sztyeppei, egységes europid emberek voltak, és ahogyan Török kék színnel jelölt mai számi, finn, mordvin, mari, permi, magyar, manysi, hanti, szamojéd nyelveket beszélők ősei lehettek. De hogy hogyan tettek szert erre a ma „finnugornak” elnevezett nyelvre – erről még semmi információnk nem lehet. Egy biztos: már a rézkorban, sőt azt megelőzően is kellett valamilyen nyelven beszélniük. Itt vissza kell mennünk a jégkorszak végéhez. Krantz és mások elképzelése szerint is, ennek a nyelvnek az alapjait Európában kell keresni. Szerintem kárpát-medencei expanzió történhetett, úgy ahogyan Wiik (WIIK, Kalevi: Az európai népek eredete. Budapest, 2008) megállapítja, hogy a mai európaiak őseinek 80%-a 40–28 ezer éve az aurignaci migrációval, illetve 28–20 ezer éve a gravette-i migrációval érkezett Európába. Szerinte a nagy jegesedések idején a térség déli részén három menedékben húzódhatott meg: az ibériaiban, a balkániban és az ukrajnaiban. E három menedékből rajzottak ki a jég végleges visszahúzódását követően az Európa ősi etnikai és nyelvi térképét alakító népek. (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről. Vasi Szemle, 2010. 1-6 szám). Szerintem jobb menedék volt a Kárpát-medencében, mint Ukrajnában akárhol, hiszen a magyar Alföldön tízezer számra találhatók az ún. kunhalmok. Lásd: Image: Kalevi Wiik, Who are the Finns?, Festschrift in honour of Fred Karlsson, SKY 2006: 19, supplement. p. 97-108. Wiik ”Gyökér” mozgalmának alapelvei:

• Az uráli nép végső eredetét messze vissza kellett helyezni – legalábbis az utolsó jégkorszak végére, Kr.e. 10.000 körül.
• Az eredeti „haza” egy nagyon tág zóna volt Közép- és Észak-Európában, a távolodó jéghatár mentén.

A Duna-vidéki vonaldíszes kultúra hagyományait őrzők a zsinegdíszesek elődeinek számítottak Kr.e. 2400-nál korábban. A zsinegdíszes kerámia kultúráját (Közép-Európában kb. Kr. e. 2900-2450/2350 kalibrált keltezés) harci baltás kultúrának vagy magában álló sírok kultúrájának is nevezik, egy jelentős európai régészeti horizont, amely a késő újkőkorszakban kezdődik, a rézkorban virágzik és a korai bronzkorban (LNBA = Late Neolithic/Bronze Age) éri el csúcspontját. (wikipédia). Török 2. térképén már csak a Nagyrév, Vatya, Maros ie. 2300-1500 kultúrák vannak feltüntetve. De itt látható sárga nyilakkal a lehetséges útvonal Közép-Európából egészen a Minuszinszki Medencéig! Tehát feltételezhető, (legalább is nem elhanyagolható), hogy a Grünthal által protourálinak (PU) nevezett nyelv egyik ága KM-i származású! Jelöljük ezt a nyelvet PU_KM –el. Viszont a cserkaszkuli régészeti hagyatéka szorosan kapcsolódik a Seima-Turbino jelenséghez, és az Andronovo horizont Fjodorovo ágának terjedéséhez – olvashatjuk a 3. térképen: „Cherkaskul: proto-Ugro-Szamojéd?” (A középső Bronzkor régészeti kultúrái. ie.1750-1250). Legyen ez nálam PU_Ch, amely erős proto Indo-Iráni nyelvi hatás alatt lehetett. (Srubnaja-Andronovo). A Szrubnaja-Andronovo (Sztyeppe MLBA) egységes genetikai összetételű. (A cserkaszkuli kultúra késő bronzkori régészeti kultúra az i. e. 18–14. században az andronovói kultúra kultúrköréből, az ún. „andronovószerű” kultúrák közül, amelyek az andronovói kultúra népének „gyarmatosítását” jelzik. wikipédia)

Így a finnugornak (FU) elnevezett nyelv elképzelhetően PU₁ + PU_KM + PU_Ch összetételű volt, ahol PU₁ eredete nem ismert. A Parpolaféle nyelvtörténet szerint a késő proto-uráli nyelv háromkomponensű és három területen alakult ki: Nyugat- (a felső Volga-Káma vidéken)-, Közép-, és Kelet- (Baskíria & Közép- & Dél-Urál) uráli.

Csak megjegyzem, ez semmiben nem mond ellent a Török által ismertetett genetikai tényekkel. Nézzük tovább:

4. Térkép. A késő Bronzkor régészeti kultúrái. ie. 1250-750

A FU nyelvek szétválása. Leválik a Textil Ware: proto-finn, proto számi; Ananyino: proto-permi; Mezhovska, Suzgun: proto-ugor; Irmen: proto-ugor (hanti); Karasuk: proto-szamojéd? Közben a Mezsovszkaja kultúrához hozzácsapódig egy paleoszibériai csoport ami itt Lozva-Atlym LBA-nak van jelölve. „A Lozva-Atlym régészeti kultúra tagjai keveredtek a Mezsovszkaja kultúra népességével. Ez térben és időben jól megfelel a genetikailag kimutatott Mezsovszkaja, proto-Nganasan keveredésnek.” Lásd a Current Biology 2022-es cikkében, 2. ábra. (The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians. Authors: Zoltán Maróti,et al. Figure 7. Summary map). Itt az (A) kép azt állítja, hogy a „proto-ugor népek a mezsovszkaja és a nganaszan népek keveredéséből jöttek létre a késő bronzkorban.

Megjegyzem, hogy szerintem, a fent elmondottak alapján, ezeknek a FU nyelveknek nem egy közös alapnyelve (Proto-Uralic=PU) volt, hanem egy olyan nyelvcsalád. amelyben egy KM eredetű ismeretlen nyelv (PU_KM), egy proto-indoiránival átitatott nyelvjárás (PU_Ch), és egy a Minuszinszki-medence környéki helyi nyelvjárás (PU1) volt az alkotója. Én ezt egy több gyökerű, a nyelvszövetséghez hasonló formátumú alapnyelvcsaládnak képzelem el. (Parpolánál, helyi elrendezésben: Late Proto Uralik=Proto West Uralic + Proto Central Uralic + Proto East Uralic). Nálam az osztályozás eredet szerinti.

 Térkép. A korai Vaskor régészeti kultúrái. ie. 750-250.

A manysik leválnak és északra húzódnak. Az ie. 8. század elejétől a szkíta-szaka és szarmata nomádok rátelepedtek a Mezsovszkaja utód Itkul kultúrára, és fokozatosan irányításuk alá vonták azokat. Az Irmen kultúrával is ugyanez történt. Gamayun-Itkul, Suzgun nyelve: proto-Ugor, az Irmen: proto-ugor (hanti). Mindez megfelel az ismert nyelvi családfa ábrázolások ős-magyar és ős obi-ugor nyelvi szétválásoknak. (Lásd pl. a Parpolaféle családfát).

5. Térkép. Vaskori előzmények az eurázsiai sztyeppém. ie. 1300-300.

Itt a génkészletek alakulása van bemutatva. Az európai-szibériai-iráni génkeveredések.

Konklúzió

Mindez másképp is történhetett!

A fentebb bemutatott genetikai és régészeti adatokból más nyelvtörténet is valószínűsíthető.

Czeglédi Katalin nyelvész véleményét osztom: „Nyelvünk szókészlete, grammatikája közös gyökerű a szkíta-hun utód népekével”. Azt írja: „Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvekkel való kapcsolatoknak a fő oka, hogy a szkíta-hun típusú népek északi irányba vándorolva vitték a nyelvüket, a kultúrájukat és ott nyomot hagytak” (CK: A szkíta-hun nyelvek. 68. o.) Lásd az 5. Kép térképét. Ott a K >Ny irányú szkíta mozgás van ábrázolva. Az északi irány inkább az északi népekkel történt kontaktust jelzi, pl. a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre. (Majd elindultak Ny-ra. Lásd: az európai hunok történetét).

A saját nyelvtörténeti hipotézisem:

Az Urál-Altáji nyelvcsalád több gyökerű. Lásd: The agenetic relationship between languages (Bővített)

A magyar nyelv fejlődése lineárisan (és hipotetikusan) nyomon követhető Lásd: A magyar nyelv kialakulása

A CB 2022-es tanulmányban (Figure 7. Summary map) bemutatott genetikai néptörténet nyelvi vonatkozásait így látom: Lásd: Nyelvi és etnikai kapcsolatok szerepe a magyar őstörténetben

Szabó János írja: Történészként nyúltunk mindenekelőtt a történeti forrásokhoz, mert a régészethez nem konyítunk, és a nyelvészet sem annyira kézenfekvő terep. De az is látszott, hogy itt szükség van egy módszertani megújulásra – nem érdemes ugyanúgy kezelni a forrásokat, ahogyan elődeink tették. (Magyar Narancs. Barotányi Zoltán riportja 2021.07.10. „Mintha az Árpád-család nem volna magyar eredetű”)

Igaz, hogy se történész, se régész, de nyelvész sem vagyok, mégis kialakítottam az ő írásaikból egy magyar őstörténeti hipotézist, amelynek most a 9-10. századi magyar vonatkozású részét fogom bemutatni. Azért is, sokat idézek, hogy minél kevésbé érjen a szakmaiatlanság vádja. Az én dolgom csak az, hogy összerakjam a kiválogatott mozaikkockákat úgy, ahogyan a történelemismeretem megkívánja. A végeredmény nem lesz azonos a tudósok által kialakított mainstream változattal és ettől lesz sajátos színezete az én történetemnek. És, hogy mennyire igaz ez a történelem? Csak azt válaszolhatom, hogy annyira amennyire az alapanyag biztosítja. Mert valós magyar történelem volt, csak azt még senki nem tudta megírni – se szakember, se laikus.

Miért került a címbe a régészeti és nem más alátámasztás? Azért, mert én úgy gondolom, hogy a tudományágak közül a régészet az, amely a magyar őstörténettel foglalkozókat a legreálisabban, a legobjektívabban tudja ellátni olyan ismeretekkel, amelyek alkalmasak egy nagy valószínűségű hipotézis kialakításához. Idézek ehhez Türk Attila régésztől:  „A korai magyar történelem forrásszegény kutatási terület. Így a régészet, mint rohamosan gyarapodó forrásanyagú tudományág, kiemelkedő jelentőséggel bír. Fontos hangsúlyozni, hogy a régészet esetében a kutatási módszerek terén is jelentős bővüléssel számolhatunk, elsősorban a nagy lendülettel megindult bioarcheológiai kutatásoknak köszönhetően. Az utóbbi évek legjelentősebb magyar őstörténeti régészeti eredménye az etelközi szállásokkal azonosított Szubbotci-típusú lelőhelyek számának robbanásszerű növekedése volt a Dnyeszter folyó vidékén”.^[1]

Függetlenül attól, hogy ki, mikorra teszi a honfoglalás pontos, vagy elhúzódó dátumát^[2], az előzmények szempontjából a 9. századnak van kiemelkedő jelentősége. A ma általánosan elfogadott változatot szintén egy Türk Attila idézet alapján vázolom: „Munkahipotézisként elmondhatjuk, hogy a magyarság elődeinek régészetileg legkorábban megfogható nyomát az Urál hegységtől keletre, a cseljabinszki urálontúli régió keleti szomszédságában feltételezhetjük. Feltehetően a 9. század elején indultak el a nyugati irányba, rövid idő alatt átjutottak a Volga bal partjára, és területük kiterjedt Volgai Bolgária határáig. Ezt követően egyik részük a Káma mentén maradt. A másik csoport pedig még a 830-as évek előtt nyugat felé vándorolt, majd a Fekete-tenger északi előterében telepedett meg. A 890-es évek és a 10. század eleje között a Szubbotci-lelettípus emlékei eltűntek a Fekete-tenger északi előteréből, ugyanakkor felbukkantak a Kárpát-medencében, ahol megfigyelhető a továbbfejlődésük”. (Türk, 2021). 2023-ban ehhez a szöveghez még egy-két kiegészítés került: „A másik csoport pedig meg a 830-as évek előtt az erdős sztyepp és a sztyepp határa mentén nyugat felé vándorolt es a Fekete-tenger északi előterében telepedett meg”. „A 9. század utolsó harmadáig terjedően ez a csoport a szaltovói térség kulturális hatása alá került, mely leginkább a presztízstárgyakon és a fegyvereken figyelhető meg, A területéről származó, régészetileg szubbotci típusnak nevezett lelőhelyek időrendje pontosan egyezik a magyarok Fekete-tenger északi előterében való tartózkodásának időszakával (836–895 körül)”.^[3]

Ehhez a változathoz kapcsolható Sudár Balázs történész gondolata is: „a délorosz sztyeppén eltöltött idő talán rövidebb is volt, mint eddig feltételeztük – mindössze 50-60 év.”^[4]

Révész László régész professzor is úgy látja, hogy „a témakörrel foglalkozó hagyományos tudományágak (történelemtudomány, nyelvészet, régészet, néprajz, antropológia stb.) szerepének bizonyos fokú átrendeződését és ezeken belül a régészeti kutatások jelentőségének a növekedését is” tapasztalhatjuk, de „a régészeti leleteket valamely esemény történetének a rekonstruálására csak ritkán, s korlátozott mértékben lehet felhasználni”.^[5]

Türk Attila pedig így fogalmaz: „a régészeti leleteken alapuló etnikus őstörténetírás („ethnoarchaeologia”) létjogosultsága - a „tárgy=etnikum” szemlélet mechanikus alkalmazásának nyilvánvaló tarthatatlansága miatt - nálunk is alapjaiban kérdőjeleződött meg”^[6].

A honfoglalás történetének rekonstruálásához – ha csekély mértékben is, de – hozzásegíthet a tarsolyok elemzése. Ezt már sokan elvégezték, jelentős szakmai tanulmányok jelentek meg a témában, amelyekhez nem kívánok hozzászólni, mert nem értek hozzá. Csupán néhány olyan dolgot említek meg, amely hipotézisemet alátámaszthatja. A tarsolyok önmagukban nem alkalmasak kormeghatározásra. De egyes típusait etnikum jelző régészeti tárgynak tekintik a szakemberek. A magyar típusú tarsolyok körte, patkó vagy líra alakúak. Fedlapjuk veretes lemezekkel díszített, vagy teljes egészében lemezzel fedett. Ezeknek a tarsolylemezeknek és vereteknek az anyaga, mintázata a legfontosabb bizonyítéka a „magyaros jellegnek”. Természetesen előkerültek más típusú táskák is. Bőrből, nyírfakéregből, szájnál összehúzva, vagy borítékhoz hasonló zárással. De ezek a magyar etnogenezis szempontjából nem jönnek számításba, ezért nem foglalkozunk velük.

De mióta vannak tarsolyok? Derékra, vagy vállra akasztható táskák, zacskók amikbe kisebb tárgyakat (tüzkészlet, pénzérmék stb.) lehetett tartani – évszázadok óta viseltek az emberek Eurázsia legkülönbözőbb helyein. A 9-11. században azonban hatalmas területeken, az Uráltól Skandináviáig és a Kárpát –medencéig elterjedt a tarsolyviselésnek egy speciális változata. A díszes tarsolyokat rangos férfiak kezdték viselni. Ezeket a tarsolyokat már ezüst és aranyozott lemezek borították, amiket felületi és cizellált mintákkal díszítettek. Ezek jellemzően a 9-11. századi sírokból kerültek elő. A szakértők a KM-ben talált honfoglaláskori tarsolyokból kiindulva retrospektív módon kezdték keresni a kelet európai előzményeket. Megalapozottnak tarják azt a feltételezést, hogy ez a divat az Urál térségében alakult ki és innen terjedt nyugatra. (Lásd a Perm környéki, az Udmurt-földi, tatárisztáni leleteket). Úgy gondolják, hogy a magyarok a 9. század első felében vitték magukkal Etelközbe, majd az új hazájukba, ahol tovább folytatódott az önálló fejlődésük. Oroszország területén a tarsolylemezek viszonylag ritka leletnek számítanak.^[7]  A tarsolyokkal együtt, más használati tárgyakon, szerszámdíszeken, fegyvereken lévő mintázatok is beszédesek. Fjodorova N. V. a könyvében^[8] egész sor magyar és uráli magyar leletet elemez. Azt írja az „uráli-magyar” toreutika kapcsán: a korabolgár tálak, csészék mintázata összefügg az u. n. „magyar” toreutikával. Darkevics, 1976; Marsak, 1971, 1986; Fjodorova, 1990; Сокровища Приобья 1996.) Darkevics ezeket pannóniai importnak tartotta. Marsak és Fjodorova a készítés helyét  általában kelet-európainak, vagy pontosabban dél-urálinak (MH területe) gondolta. (Fjodorova 1990). Véleményem szerint a „pannóniai import” alatt a hun időkből megmaradt hadizsákmányt kellene érteni, mint ahogyan az ujelgii kurgánban talált 1-3. századi római tárgyakat is. A bolgár összefonódás pedig a 7. századvégi, 8. század eleji felvándorlás következménye, mnt ahogyan Róna-Tas András is írja. Nagy Bulgáriát tulajdonképpen „az egyesült kazár–magyar csapatok” zúzták szét. Ennek ellenére később „a bulgár–magyar együttélés a kazár fennhatóság alatt szoros lehetett. Ugyanis amikor a 737-es arab támadás után a kazár főség alatt maradt bulgárok felfelé húzódtak a Volga mellett, a magyarok egy csoportja is velük tartott^[9].” Ha pedig már itt voltak, miért ne készíthettek volna róla másolatokat a helyi mesterek? Fjodorova azt írja a 2003-as írásában (141-143. o.): A magyar stílus jól különbözik az uráli magyartól:

1. magyar stílus: bonyolult, meglehetősen specifikus, könnyen felismerhető növényi ornamentika, ritkán zoomorf minták,   antropomorf meg soha nem fordul elő.
2. uráli magyar stílus: jellemzőek a zoomorf és antropomorf minták, a növényi ornamentika csak kiegészíti  a kompozíciót, a lemezen egymástól távolabb helyezkednek el az elemek, általában lovasokat vagy mitológiai   témákat jelenítenek meg, az uráli ábrázolóművészet egyértelmű stílusjegyeivel.
3. az uráli magyar stílus némileg eltért a nyugat-magyarországitól, ennek ellenére mindkét stílusban felfedezhetők   a közös vonások, ami arról tanúskodik, hogy közös az eredetük. De, hogy ez az eredet hol volt, vitatott, mint a fenti példákból is kitűnik.

A nomád világban az egymás közötti érintkezések során nem csak innovációs, de akkulturációs folyamatok is jelen voltak.

Véleményem szerint az iráni, a hellenisztikus, a római minták ugyan-úgy rendelkezésre álltak akár a Dnyeper, akár az Urál mentén dolgozó kézműveseknek. Hogy mi került rá a tarsolyokra, a lószerszámokra és egyéb tárgyakra az a felhasználó nép hiedelemvilágától függött. A magyaroknál nem voltak ember formájú istenek ezért az antropomorf ábrázolásokban inkább csak a harci jelenetek tűnnek fel. Állatábrázolásoknál a heraldikus oroszlánnál gyakoribbak a turul, a szarvas minták. Az pedig, hogy a KM-belül szinte nincsenek uráli jellegű tárgyak, míg az Urál és a Volgától keletebbre, valamint a Káma és az Ob vidékén is vannak „magyaros” motívumok, csak azt jelentheti, hogy a terjedés iránya Ny-K! (Illetve: D-É). 

Elképzelhető, hogy a közös eredet visszanyúlik egészen a késő avarkorig. László Gyula hívta fel a figyelmet a 7. század közepétől kezdődő radikális stílusváltásra az avarok viseletében. Csak egy példát említek: a címerpajzsos övveretek megjelenését.Lásd László Gyula: A csákberény-orondpusztai avar kori temető. (Szent István Király Múzeum Székesfehérvár, 2017.). 

„A temető használatának harmadik szakaszát (7. század második harmada) a soktagú, címerpajzs alakú veretekkel díszített , kora bizánci típusú övgarnitúrák második generációja határozza meg” – olvashatjuk a múzeumi közlemények 219. oldalán. 

A 7. század elején jelentek meg ugyanis a legkorábbi időrendi fázisban létrejött sírokhoz illeszkedve a soktagú kora bizánci övgarnitúrák korai típusai. Pajzs alakú, pont-vessző díszes, bronz övgarnitúra volt a temető 1. és 14. sírjaiban, kettőspajzs alakú veret a 201. sírban, és erre az időre keltezhető a 18. sír felhúzott gömbös fülbevalója is. Természetesen ezek lehettek közvetlen bizánci szerzemények is, de ezek a 626-os katasztrofális vereség után elapadhattak. Valószínűbb, hogy a megoldást, Csicsko T. V. a történettudományok kandidátusa cím elnyerésére készített Régészeti Értekezésében (Чичко Татьянa Вячеславовнa: «Восточная торевтика в системе культурных связей и военно-политической истории населения Прикамья и Приуралья в раннем средневековье (конец VI - первая половина IX вв„), Уфа – 2016.) találjuk meg: lásd a heraldikus övgarnítúrák elterjedését ábrázoló térképét. A sárga nyilak a terjedés útvonalára adnak információt pontosabban arra, hogy és honnan került ez a divat Baskíria és a Káma-Csuszovaja térségbe. 

34.0. Kép. A címerpajzsos övgarnítúrák 6-7. századi elterjedése.

"A 6. század második felében. A Krím-félsziget Délnyugat részén elterjedtek a címerpajzsos katonai berakásos övek, amelyeket a címerpajzs formájú rész miatt, heraldikusnak neveznek. A.K. Ambroz szovjet régész szerint a heraldikai stílus az Al-Duna bizánci tartományaiban, a bizánci és a barbár ízlés keverékeként alakult ki a helyi katonai településeken. A címerpajzs öv-készletek és a kő öntőformák különböző részeinek számos lelete igazolja, hogy az Al-Duna-vidéken létezett egy gyártó és forgalmazási központ. Ugyanakkor az ilyen termékek előállítása láthatóan elterjedt a birodalom számos régiójában". (Геральдические поясные наборы Юго-Западного Крыма. ОТКРЫТАЯ АРХЕОЛОГИЯ. Internetes tudományos ismeretterjesztő projekt a Krim régészeti leleteiről.)

„Valójában az új haza birtokbavétele a történeti források szerint legalább három ütemben történt: valamikor 894 után a Duna–Ipoly vonaláig terjedő területet foglalták el, majd 900-ban (egy Észak-Itáliába vezetett hadjáratot követően) csatolták országukhoz a Dunántúlt, s 902–904 között, a Morva Fejedelemség leverése után a Dunától északra lévő területeket a Morva folyóig”. (Révész 2021.)

Elfogadva Révész honfoglalási időpontjait, nézzük meg, hogy nálam az előzmények miben különböznek a fentebb vázolt – ugyan csak hipotetikus -- történelemtől.

Első, és legfontosabb különbség az előmagyarság kiindulási pontjában van.

Mint láttuk, az elfogadott álláspont szerint ez valahol Ny-Szibéria, Dél Urál környékén volt. Álláspontom szerint itt csak az előmagyarok azon része volt, amely valamikor a 7. század végén, a bolgárokkal alánokkal együtt északra húzódott a kazárok és az arab fenyegetés elől. Őket, alapvetően az orosz őskrónika alapján „ugor magyaroknak” neveztem el, a könnyebb használhatóság érdekében. Ők voltak a „keletről jött fehér magyarok”. A későbbi magyar szövetség nagyobbik része maradt a Dnyepertől a Kubán folyóig terjedő sztyeppén, kazár fennhatóság alatt. Velük hol szövetségben, hol ellenséges viszonyban voltak. Róluk írnak a bizánci és arab-perzsa krónikások. Ők voltak Levédi népe. Rájuk, a DAI-ban szereplő nevük alapján, én a „türk magyar” népnevet fogom alkalmazni.

A megtalált régészeti tárgyak, valamint Julianus elmesélése, plusz Dr. Tóth Tibor kazah magyarjainak ősei, és nem utolsó sorban Türk Attila és O. Komar tanulmányai alapján, de figyelembe véve a legújabb archeogenetikai eredményeket is (Török Tibor előadásai 2022/23-ban), egyetértek azzal az állásponttal, hogy valamikor a 9. század elején nyugatra vonuló ugor magyarok hátrahagyott népe élt Magna Hungária és Szamara környékén, egészen a mongol hódításig. De ők ott maradtak (véleményem szerint) a Volgától keletre fekvő területeken. Az ugor magyarok (Álmos népe) vonulási útvonala pedig (a megtalált tarsolyok, a fennmaradt helynevek, és a későbbi hadi útnak használt útvonal, valamint a kazárok megkerülése okán és alapján) az Oka folyó mentén vezethetett. Különben kb. ezen az úton tért meg Julianus is az első útjáról, illetve tért vissza a másodikon.

A 9. század első felében az ugor és türk magyarság egyesült. Szövetségre lépve a kabarokkal és más hozzájuk csatlakozó népekkel (alánok, bolgárok) erős katonai hatalmat hoztak létre az Al-Dunától a ruszok határáig. (Horiny, Pripjáty folyók északon, a kazárok erődjei keleten, a Fekete-tenger és a dunai bolgárok délen). A KM-ben, az avarok területén kialakult hatalmi vácuum, a kedvező területi viszonyok (Alföld), a Kárpátok védőgyűrűje hatására megtörtént a honfoglalás, 1-2 éven belül. Helyüket a besenyők foglalták el, az északi részeket pedig Oleg hódította meg.

De hol vannak a régészeti alátámasztások?

Nézzük először a 21. századi ásatások eredményeit.

 A Dnyeper folyó középső folyása mentén immár tíz–tizenkét lelőhely sorolható az etelközi szállásokhoz. Itt jól tükröződnek a szomszédos, elsősorban az északi, szláv területekkel, valamint a bizánci kultúrkörrel a Krím térségében létrejött kapcsolatok. A leletanyag időrendje mellett annak jellege is kifejezetten összhangot mutat a muszlim írott források által a magyarok 9. századi elődeiről rajzolt képpel – olvashatjuk Türk Attilánál.^[10] 

De nem csak itt, hanem a Dnyeszter -- Al-Duna régióban is 30 lelőhelyet tártak fel. Lásd 1. Kép

1. Kép

A 2. Kép a szubbotci kultúrkör leleteivel párhuzamot mutató lelőhelyeket mutatja. A szlobodzejai/sloboziai leletek igazolják a 9. századi magyar jelenlétet a Dnyeszter mellékén. Nyikolaj Tyelnov^[11] véleménye szerint a Dnyeszter melléke a dunai bolgárok, a kazárok és Bizánc határterülete volt, ugyanakkor itt a magyarok mellett szláv népesség is élt a 9. században. Mindez nehezíti az egyes lelőhelyek etnikai meghatározását. Az előadó bemutatta a részleges lovastemetkezést is tartalmazó szlobodzejai 18. sírt, felhívta a figyelmet a leletek Urál vidéki párhuzamaira is, valamint bemutatott egy friss sírleletet is Glinoje/Hlinaia faluból, ahol az íjjal és baltával eltemetett harcos testén, a fej és a medence táján aranylemez töredékeket (talán egy halotti lepel maradványait?) is találtak.

2. kép. Térkép a szubbotci kultúrkör leleteivel párhuzamot mutató lelőhelyek elterjedéséről. OLEKSZIJ KOMAR: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Martin Opitz kiadó. 2018.

a: A szubbotci lelettípus lelőhelyei (ld. 16. kép); b: A szaltovói kultúrkör lelőhelyei; c: Észak-kaukázusi alán lelőhelyek; d: Szláv és skandináv–rusz lelőhelyek; e: Finnugor lelőhelyek az erdős zónában; f: Bolsije Tyigani-típusú lelőhelyek; g: Ugor lelőhelyek a sztyeppi zónában; h: A szrosztki kultúra lelőhelyei (kimekek). 1: Birka; 2: Gnyozdovo; 3: Bucsak; 4: Novotroickoje; 5: Kugyejarova gora; 6: Szupruti; 7: Zseleznyici; 8: Arhangelszkoje; 9: Kicevka; 10: Verhnyij Szaltov; 11: Vorobjovka; 12: Majaki; 13: Szidorovo; 14: Szkalisztoje; 15: Szentyinszkaja gora; 16: Kamunta; 17: Koban; 18: Tarszkoje; 19: Dzivgisz; 20: Dargavsz; 21: Duba-Jurt; 22: Kobi; 23: Agacs-Kala; 24: Ljada; 25: Jelizavet-Mihajlovka; 26: Krjukovo-Kuzsnovo; 27: Panovo; 28: Tankejevka; 29: Izmeri; 30: Alekszejevszkoje; 31: Bolsije Tyigani; 32: Igim; 33: Varnyi; 34: Polom; 35: Redikor; 36: Szamara; 37: Proszvet; 38: Lugovszkoje; 39: Peremetnoje; 40: Filippovka; 41: Isimbaj; 42: Karanajevo; 43: Ujelgi; 44: Szinyeglazovo; 45: Emba; 46: Bobrovo; 47: Kizil-Kajin; 48: Zevakino

Szubbotcy-horizont. A fogalmat 2011-ben alkotta meg O. V. Komar, és azt az etelközi magyar szállásokhoz köthető régészeti hagyatékként értékeli a kutatás. A Dnyeper középső folyása mentén sűrűsödő leletkör az ukrajnai Szubbotcy falu mellett 1983–1986 között előkerült, háromsíros temetőiről kapta a nevét. Az ide sorolt mint egy tucatnyi lelőhely a 9. század középső harmadára és második felére keltezhető. A horizont gyökerei a Volga–Urál térségébe vezetnek, de egyúttal honfoglalás kori Kárpát-medencei kapcsolatai is kimutathatóak. ( Türk, 2016)^[12]

Szubbotci sírjaiból olyan tárgyakat elő, amelyek párhuzamai részint a Dél-Ural vidékével, részint a Kárpát-medence 10. századi leleteivel mutatnak szoros kapcsolatot. Az előzetes híradások alapján e sírokat a radiokarbon vizsgálatok a 9. század második felére keltezik, s az etelközi magyarság régészeti hagyatékával azonosítják. (Revész 2021).

A Bolsije Tyigani-i temetőben egyes szubbotci elemek kétségtelenül jelen vannak a 10. században is, már ekkor már az ’Urál-vidéki’ stílusú sima, díszítetlen övveretekkel együtt. A szubbotci hatás korai megjelenése az Urál vidéken a Karajakupovo-típusú lelőhelyekhez kapcsolódnak. (Komar^[13]  2018).

A korai magyar történelem régészeti kutatása az elmúlt évtizedben a Dnyeper folyó és az Urál hegység térségében előkerült kora középkori leletek kapcsán új lendületet vett. Régészeti módszertani szempontból azt mondhatjuk, hogy olyan leletekről és régészeti jelenségek csoportjáról van szó, amelyek kapcsolatot mutatnak a Kárpát-medence 10. századi anyagi műveltségével. Ilyeneket továbbra is csak a délorosz erdős és részben füves sztyeppén, a szamarai Volga-könyök és a Dél-Urál térségében találunk. (Türk. Rubicon, 2016.)

A magyar honfoglalás szempontjából az Urál menti régészeti kultúrákból leginkább számításba vehető kultúrák: a Kusnarenkovói kultúra. (6-8. sz.) és a Karajakupovói kultúra 9-10. század. A kusnarenkovói és karajakupovói kultúrák nyugati lelőhelyeinek (Bolsije Tyigani, Tankejevka) népessége között is egyértelmű a genetikai kapcsolat. Populációszinten mindkét csoport közel áll a mai volgai tatárokhoz, ami arra utal, hogy a Volga–Urál régió alapnépessége még egy ma élő csoport genetikai összetételét is érdemben befolyásolta. (Szeifert et al. 2022.)

 Hogyan lehetséges ez az uráli, a dnyeper-menti és a kárpát-medencei -- a honfoglalók felszereléseiben megmutatkozó -- honfoglalás kori nagyfokú hasonlóság? Erre más választ adnak a történészek, régészek és más az én véleményem.

Kezdjük az Urál környékével!

2011-ben, az Ural dél-keleti lábainál, Kunasak falu (55.7112, 615515) mellet az Ujelgi nevű kurgán feltárásakor 9. századi – a honfoglaló magyarok viseletével azonos – leletekre bukkantak az orosz régészek. Szergej Batalov régész-professzor elmondta, hogy itt sok nép, közöttük az észak-kaukázusiak, a kazahok, a baskírok, a bolgárok és a magyarok elődei élhettek, a nyugati török kaganátus 8. századi bukása után. A leletek egy része, kifejezetten a honfoglaló magyarok kárpát-medencei leleteivel azonos. A professzor nem adott választ arra a kérdésre, hogy kiket is temettek ide. Magna Hungária területén ugyanis ilyen artefactumokat ritkán lehet találni. Egy biztos: ez volt az első régészeti lelőhely a cseljábinszki területen, amiről kétséget kizáróan állíthatták, hogy magyar jellegű. Korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények szintén a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékához voltak hasonlóak. 2011 óta alapos tudományos vizsgálatok sora kezdődött ebben a témában. Az ujelgi leletekkel kapcsolatban Türk Attila kijelentette: „új korszakot nyitott – az elmúlt évek magyar őstörténeti-régészeti kutatásában”.

Két év múlva, már egy neves magyar szakembergárda vett részt  az oroszok II. Nemzetközi Magyar Szimpózim-nak (Второй Международный Мадьярский симпозиум) nevezett rendezvényén, a szibériai helyszínen. „A honfoglalást megelőző korai magyar történelem témakörében tartanak konferenciát a napokban, Oroszországban” - mondta Csáji László Koppány néprajzkutató-etnológus, a rendezvény egyik magyar előadója az MTI-nak, 2013. augusztus 14-én. A szimpóziumon, ami 2013. augusztus 16-án kezdődött, magyar részről ott voltak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének hallgatói és oktatói, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja és Régészeti Intézetének munkatársai is. Többek között, Türk Attila, Langó Péter és Merva Szabina régészek is előadást fognak tartani - közölte Csáji László Koppány néprajzkutató, kulturális antropológus, a Magyar Hírlapban.

A konferenciáról és az ásatásokról – a delegáció hazatérte után, 2013.09.16-án – Borbás Barna, a Heti Válasz Online újságírója faggatta Csáji Lászlót. (http://hetivalasz.hu/vilag/magyar-temeto-azsiaban-68256/). Ebben elmondta:

„Ha nincs írott forrás, és így a történész alig tud hozzászólni a vitához, akkor felértékelődik a régészet szerepe. A régészeknek pedig az etnicitáskutatás lehet különösen tanulságos: az, hogy a konkrét esetek és példák milyen sokféleségben jelennek meg a gyakorlatban. Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni”. Tökéletesen egyetértek a szakember fenti álláspontjával, és a történetemet ezek szem előtt tartásával igyekszem kialakítani.

Tíz év múlva, 2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – a 181 m magas Szovinaja Hegynél («Гора Совиная», N 55.71400 E 61.92581, magyarul: Bagoly Hegy) magyar sírt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. Időközben a területen egy egész nekropolisz nyomaira bukkantak, amely a szarmata időktől kezdve szent temetkezési hely lehetett. A sír az Aktjuba-tó dél-keleti partjától kb. 1,5 km-re található u.n. Sólyom-magaslat második, központi, különálló dombja a Bagoly-hegy kurgán a Koskul és a valamikori Aktjubinka falut összekötő út bal oldalán található. (55°42’43”; 61°56’09”).  Ezért a régészek az „Aktjuba kurgán” nevet adták a lelőhelynek. (Baskírul a jelentése: Fehér domb). Sz. Botalov 2022. 02. 14-én a MAJÁK nevű újságnak adott interjújában mondja a 2021-es régészeti feltárásról a Sólyom-magaslat közelében (Сопка Соколиная): „A leletegyüttes két csoportot foglal magában: az elsőt a „magyar” stílusú díszítések alkotják, amelyek feltűnően hasonlítanak a 10. század eleji Kárpát-medencei leletanyaghoz. Ugyanezt a stílust láthatjuk a szomszédos Kunasaki kerületben, az Uelgi-tó partján található, területileg közeli temetkezési leletekben. Ugyanebből a csoportból kitűnnek a lemez lapocskák (öv- és ruhaveretek), amelyek hasonlóak, a 2007-es ukrajnai  leletekhez.”

A kérdés az, hogy valóban az Urál-Volga környékén voltak-e a gyökerei a honfoglalás kori magyar viseletnek és lovas felszereléseknek, vagy ez a Fekete-tenger környékén alakult ki. A választól függően lehet értékelni a magyarok vándorlását az Urálból Etelközbe.

Kazányban, 2018-ban^[14], Mende Balázs Gusztáv az Urál–nyugat-szibériai és Kárpát-medencei népesség genetikai összehasonlításáról tartott előadást (társszerzők Szergej Botalov, Csáky Veronika, Andrej Danyics, Gerber Dániel, Stégmár Balázs, Szécsényi-Nagy Anna, Szeifert Bea, Türk Attila). Az anyai ágú leszármazást vizsgálva az ujelgi, a bajanovói és a bolsije tyigani temetőből, valamint a nyevolinói, a csijaleki kultúra és a novinki kultúra temetőiből vett csontmintákat elemeztek (69-et). A Ward-analízis alapján megállapítható volt az Ujelgiből, a guljukovói temetőből (csijaleki kultúra) és a Bolsije Tyiganiból származó minták alkotta populációk erős közelsége. A bemutatott eredmények alapján a magyarság nemcsak kereskedelmi és interkulturális kapcsolatban állt a Volga–Urál régióval. A 10–12. századi Kárpát-medencei minták Ward-analízise során kapott klaszterek összetétele arra utal, hogy ezen a területen kell keresnünk a honfoglaló magyarság egy részének őshazáját. A régészeti bizonyítékok mellett tehát most már genetikai adatok is mutatnak a Volga–Urál vidék felé --  írta zegernyei a nyesten^[15].

Gyakorlatilag a kazányi előadás anyagát ismétlik meg 2022-ben az Archaeologiai Értesítőben publikált tanulmányukban^[16]. A Vizsgálataink újabb bizonyítékokat mutatnak fel a korai magyarok és a Volga–Urál régió csoportjainak genetikai rokonságára. Megmutattuk, hogy a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek és azok keleti analógiái (18. kép 2.) nem csupán kereskedelmi kapcsolatok eredményei vagy divatjelenségek, hanem azok hátterében a tárgyi kultúrát hordozó csoportok közötti genetikai rokonság is kimutatható -- írják. 

A Volga-Urál területre felvándorolt előmagyar csoport elkülönült a bolgároktól és tőlük keletre, észa-keletre telepedett le. Ez a nyevolinói és a kusnarenkovói régészeti kültúrák területe. A szaszanida kulturális hatás ide a déli sztyeppei kereskedelmi útón juthatott el. Lásd Csicsko T. V. disszertációjában (Ufa 2016.) az 5. sz. Táblázatot a 7-8. századi szaszanida edények elterjedési útvonalát az Urál vidékén.

Az éremleletek felhasználása a kereskedelmi kapcsolatok bizonyítására – erősen eltúlzott. Nincs olyan mennyiségű éremlelet, mint amennyi ebből a korból talált valós kereskedelmi kapcsolatoknál megszokott (Bizánci, arab, római érmék a varég, Fekete-tenger környéki (jól dokumentált) kereskedelemi kapcsolatoknál megtalálhatók. Van egy nyugat európai éremlelet a szinyeglazovói temetkezésből. Ennek van kormeghatározó jelentősége (Madarász Henrik – 919-tól 936-ig német király – érméje) de annak alátámasztására, hogy ez a kelet európai és az Urál közötti kereskedelmi kapcsolatok bizonyítéka lenne – igen csak kétséges és gyenge magyarázat – szerintem. Az általam ismert (a tanulmányban is hivatkozott) történet a következő: 924-ben és 926-ban a „kalandozó” magyarok megsarcolták Henrik birodalmát, aki adomány fejében „békét vett” a magyaroktól. Többek között érmékkel is fizetett. Kereskedelmi értéke, fizetőeszköz szerepe ezeknek az érméknek az Urál környékén már nem lehetett. A megtalált darabot is medálnak használták: gyenge minőségű ezüstből készült fület erősítettek rá. Ez azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel a kalandozásokban résztvevő, vagy egy, a KM-ben járt harcost ékesítette ez a medáll, amelyet a viselőjével együtt temettek el. Ez pedig inkább utal személyes kapcsolatok meglétére, mint közvetítő kereskedelem kialakulására. Nagy visszavándorlásra a nyugatra vonulást követően nem nagyon számíthatunk, mivel mégis eltelt egy évszázad azóta. A leletek mintázata mindenképp szaszanida (déli hatást) mutat, a tanulmány is elismeri, hogy ezek a motívumok nem őshonosak az Urál környékén, hanem kelet-európai importnak számítanak. De ennek a kiinduló pontja nem valószínű, hogy a KM-ben volt. Ismert dolog, hogy itt vezetett a kelet-nyugat irányú távolsági kereskedelem legfontosabb útvonala, a Prága, Krakkó, Przemysl, Kijev, Itil út, amit az orosz történészek „németektől-kazárokhoz” (путь из «немец в хазары») útnak neveztek el. Az útvonal mentén élő népek nevét olvashatjuk a Bajor Geográfus Descripciojában is. De nem feledkezhetünk meg arról, hogy aki nem Itilbe, hanem a Volgai Bulgáriába akart utazni, az nem biztos, hogy a Volgán felfele, Itil felől közelítette meg az Urál vidékét, hanem használta az évszázadok óta ismert kereskedelmi és hadi felvonulási utat az Oka mentén. (Erről földrajzi helynevek, régészeti leletek krónikás elbeszélések is tanúskodnak).

Komar^[17] írja: ’abban az esetben, ha a Bolsije Tyigani-típusú emlékeket a vándorló magyarok hagyták hátra …mégis csak magukkal hozták a Kárpát-medencébe a Bolsije Tyigani-i leletcsoport egyes, az Urál-vidékre jellemző kulturális elemeit’.

Vegyük tehát komolyan ezt a genetikai kapcsolatot! Ha tehát volt rokonság a magyar honfoglaló ősök egy része között, akik  KM-beliek, szubbotciak és uráliak voltak, akkor ezeknek valóban lenni kellett valamikor közös ősüknek. Erre még visszatérek. De a jelenlegi tudományos magyarázat nem ezt feltételezi, hanem egy Urál-Volga – Levédia -- Etelköz irányú, viszonylag gyors vándorlást. Ennek az elképzelésnek Komár és Türk a kidolgozói és képviselői.

Azt, hogy a magyarok mikor és főként miért keltek át a Volgán és költöztek nyugatra, ma még nem tudjuk. Véleményem szerint azonban joggal feltételezzük ‒ miként később a besenyők esetében az írott források is beszámolnak ‒, hogy erre az eseményre nem kerülhetett sor a kazárok közreműködése, hozzájárulása, szövetsége nélkül. Okként a Dél-Urál előterében a 8–9. század fordulóján déli irányból feltűnő besenyő, míg keleti irányból a kimek (Szrosztrinszkaja-kultúra) hatás tűnik valószínűnek. Időrendileg pedig a 9. század középső harmada jöhet szóba, melyet a Kelet-Európában feltűnő Volga–Dél-Urál-vidéki leletek keltezése is alátámaszt. A volgai átkelésre a legfrissebb kutatások szerint a Szamara városától északra található és a későbbi forrásokból jól ismert Zsiguli-átkelő környékén kerülhetett sor, ahol az összeszűkülő folyót kisebb szigetek is tagolják. (Türk, 2016.).

A 2018-as kazányi konferencián Türk Attila így nyilatkozott: „„Хронология движения венгров также спорная, ведь материалы Субботцевского типа и возможные древневенгерские памятники между Днепром и Уралом появились приблизительно ОДНОРВЕМЕННО. Археологический материал не позволяет говорить о том, что венгры пересекли Волгу в середине VIII века, как это утверждают венгерские исследователи. В последнее время возникли сомнения относительно западносибирского происхождения кушнаренковской культуры.” /Из доклада доктора наук Аттилы Тюрка^[18]/ „A magyarok mozgásának időrendje szintén ellentmondásos, mert a Szubbotyici-típusú anyagok és a Dnyeper és az Urál közötti esetleges középkori magyar emlékek megközelítőleg EGYIDŐBEN jelentek meg. A régészeti anyagok nem engedik azt mondani, hogy a magyarok a VIII. század közepén lépték át a Volgát, mint azt a magyar kutatók állítják. A közelmúltban kétségek merültek fel a Kusnarenkoi-kultúra nyugat-szibériai eredetével kapcsolatban." /Türk Attila előadásából /. Saját véleményem pedig az, hogy a magyarok egy időben ott voltak mindkét helyen! Sajnos a tárgyi kultúrák bizonytalansága miatt inkább csak a temetkezési ritusokra lehet hagyatkozni. Az én kétségeim a kusnarenkovói kultúra eredetével kapcsolatban pedig azok, hogy a magyarok ezen elődei a Ponto-Kaszpi sztyeppe irányából költöztek fel, jobbára Nagy Bulgária bukása után, illetve korábban, a hunok visszaköltözött keleti maradványai lehettek, Ernák birodalmából. Estleg erre utalhatnak az ujelgii kurgánban talált 1-3. századi római tárgyak is. Ezek, véleményem szerint, Atilla hunjainak keletre visszatért törzseinek zsákmánya lehetett. „Hun harcosok kisebb csoportjai a Volga és a Káma határáig is felhúzódtak, ezt bizonyítja a kora középkor régészetében széles körben ismert Turajevszkij-temető, amelyet nagy valószínűséggel a nyugat-európai hadjáratokból hazatért hunok hagytak el, Attila birodalmának összeomlása után, valamint a hun kultúrára jellemző bronzbográcsok egyedi leletei”. (Генинг, 1976; Хузин, 2012: 105. In III Международный конгресс средневековой археологии евразийских степей. Владивосток, Дальнаука 2017. 289.).

„A szubbotci kulturális elemek egy egységes kronológiai metszetben jelentek meg az Urál vidékén, a Volga mentén és a Fekete-tenger északi előterében. Ezt az időrendi síkot nehéz, vagy egyenesen lehetetlen pontosabb belső szakaszokra felosztani, ez pedig arra utal, hogy megjelenése nem egy lassú folyamat eredményeként jött létre. Sokkal valószínűbb például, hogy egy gyors lefolyású migrációhoz köthető, amely során a bevándorló népesség egy része egy-egy közbeeső területen telepedett meg”. (Komar 2018.)

Ellenérveim a fenti tudományosan elfogadott elképzeléssel szemben

1. Az uráli, a dnyeper-menti és a kárpát-medencei régészeti leletek hasonlóságának okai.

Tényként fogadhatjuk el, hogy mindhárom régióban a „magyargyanús” lelőhelyek 9-10. századiak. A magyaros jelleg ugyan ezen időszak Kárpát-medencei honfoglaláskori leletek alapján, retrospektív módon lett megállapítva. Az őshaza kérdése túlmutat ezen időhatárokon és nincsenek olyan egyértelmű magyar jellegzetességek, amelyek alapján annak elhelyezkedését biztonsággal meg tudnánk állapítani. A segédtudományok (nyelvészet, archeogenetika, történelem) is csak hipotetikus változatok megalkotására nyújtanak támpontokat.  Ezért az őshaza kérdését most nem vizsgáljuk, illetve nem használjuk. El kell fogadni a régészeti tényeket, de az abból levont honfoglalással kapcsolatok történetének a rekonstruálása csak hipotetikusnak tekinthető. (Lásd fentebb Türk Attila és Révész László vonatkozó megállapításait).

A hasonlóságok okait a fentiek miatt csak feltételesen és csak mint egy lehetséges  változatot tudjuk értelmezni. Ebből a tudományosan elfogadott ok lényege az urál környéki kiindulási hely. Keresik az „uráli jellegzetességeket” a honfoglaló ősök hagyatékaiban. Ennek az egyik gyenge pontja, hogy éppen ezek a jellegzetességek a kárpát-medencei leletekből lettek visszakövetkeztetve, feltételezve azok rövid (egy évszázadon belüli) változását/fejlődését. 

A másik gyenge pont az elsőgenerációs honfoglalók több összetételű, sokszínű volta. Ezt Révész László kutatásai világossá tették. „A régészet (ma már hozzátehetjük: sajnos!) más tudományágaktól is kapott irányelveket a saját forrásanyagának az értékelésére” – írja 2023-ban. (Révész László: A Tihanyi alapítólevél helyneveinek régészeti környezete.  MAGYAR NYELVJÁRÁSOK 61; 2023.) A fellelt tárgyak anyagi, formai vizsgálatain kívül a mintázatok jellege ad segítséget a „magyarosság” megállapításában. Ezek, minden esetben keleti származásúak. Például a növényi ornamentika az egyik jel, ami alapot ad a megkülönböztetésre az alán, bolgár leletektől. (Lásd Erdélyi István munkáiban, pl. Scythia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei; Mundus, Bp., 2008.). „A sztyeppe országútján nagyszámú népesség érkezett ide. Régészeti emlékanyaguk jól elkülönül a korábban itt élőkétől, vereteik jellegzetes motívuma a griffes-indás ornamentika. Hajlott pengéjű, egyélű szablyákat, széles lemezű aszimmetrikus íjakat, lapos talpú kengyeleket használtak, viseletükben is elkülönültek. Ezt a változást joggal hozzák kapcsolatba a Kuvrat-féle onogur-bolgár birodalom fölbomlásával s fiainak szétvándorlásával”. (Szegfű László: A középkor. SZATYMAZ. Földje és népe. Szerkesztette: Péter László. Szeged, 2002.)

Ezek a keleti jellegzetességek éppen úgy bekerülhettek a magyarelődök lelet anyagába a sztyeppi zóna Ugor lelőhelyein (II-III.) szkíta-szarmata hatásra, mint az  Észak-kaukázusi alán lelőhelyekről. Lásd: O. Komár térképét a szubbotci kultúrkör leleteivel párhuzamot mutató lelőhelyekről. Tény, hogy ezeket felhasználhatták, mint az I. régió, mint a II. régió területén élő népek. A hasonlóságok okai tehát nem csak a gyors vándorlásban, inkább a mindkét helyen, egy időben történő létezésben keresendők. A két magyar csoport egyidejű létezését a legújabb régészeti elképzelések alapján is feltételezhetjük: „A magyar jellegű leletkör egyidejű feltűnése a Fekete-tenger északi előterében és a Bolsije Tyigani-i temetőben ugyanis arra mutat, hogy a Bolsije Tyigani-i temetőt nem tekinthetjük többé ’köztes láncszemnek’ az Urál-vidéki és a szubbotci hagyaték között. A szubbotci népesség e csoportja csupán egy kis töredék lehet, ráadásul az is keveredett a helyi lakossággal: a kusnarenkovói és a karajakupovói kultúrák hordozóival. A Bolsije Tyigani-i temetőben a szaltovói hatás a 10. század közepéig megfigyelhető. Tehát ez a lakosság ‒ a Fekete-tenger északi előterében lévő csoporttól eltérően ‒ soha nem állt ellenséges viszonyban a kazárokkal. Magna Hungaria régészeti hagyatékának meghatározása során, azaz a korai magyarság keleten maradt és a Volga partjához közel lakó töredékéhez köthető régészeti hagyaték elkülönítésénél éppen a Bolsije Tyigani-i csoport és azok leszármazottai tűnnek a legreálisabb jelölteknek”. (Olekszij V. Komar 2018.)

Véleményem szerint hun utódnépek > Nyugati Türk birodalom > Ponto-Kaszpi sztyeppe (kazár, alán, bolgár keveredésben) volt található a magyarelőd tásaság 7-8. századi elődnépei, és ezt követően történt a térkép szerinti III. zóna (Ugor lelőhelyek) elfoglalása. A 9. századi magyaros jellegű leletek forrása tehát az elképzelésem szerint ott lehetett, ahol már a 7-8. századi elődök is éltek. Harmatta János filológussal értek egyet, aki ezt írta: „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” -- Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.) A hadi felszerelések, a díszítő fém veretek, lemezek készülhettek szerte eurázsia területén, de a magyaros 9. századi divat a korai „nagy” Etelköz területén alakulhatott ki, és innen terjedt keleti és nyugati irányba, sőt a varégok révén északra is. Tehát nem uráli jellegzetességeket kell keresni a szubboticaiakban, hanem fordítva – szubboticaiakat az Urál mentén.

„Korábban Bóna István, majd Bálint Csanád is rámutatott arra a tényre, hogy a keleti pusztákról a Kárpát-medencébe érkező népek anyagi kultúrája az új kulturális közegben viszonylag gyorsan átalakult. Így történhetett ez a honfoglaló magyarok esetében is: hagyatékukban egyetlen olyan tárgy sem maradt fenn, amely közvetlen Urál-vidéki kapcsolatokra utalna. Egyszerű használati eszközeik a korabeli eurázsiai sztyeppén széles körben elterjedt típusok, kerámiaművességükben az uráli kapcsolatoknak (ún. kusnarenkovói típusú kerámia) nincs nyoma. A korábban a szaltovói kultúrkörrel (a Kazár Kaganátus népeinek öszszetett régészeti hagyatékával) kapcsolatba hozott, a félnomád életmód bizonyítékának tekintett cserépüstökről kiderült, hogy nem keltezhetők a 11. századnál korábbra. Azok a (kevéssé szerencsés kifejezéssel) „magyargyanúsnak” nevezett (Türk Attila) nemesfém díszítmények (övveretek, veretes tarsolyok, tarsolylemezek, lószerszámdíszek, szablyaszerelékek stb.), amelyek kétségkívül kimutathatók a Szubbotci-leletkörben és a Dél-Urál körzetében is, nem tekinthetők etnikumjelzőknek” – írja Révész. (Révész 2021.)

Révész László további érdekes megállapításokat tett a líra alakú csatok elemzése során. „E kis tárgyakat etnikumhoz nemigen lehetne kötni, hiszen praktikus és sokoldalú használhatóságuk miatt gyorsan elterjedtek a sztyeppén. Távoli területekre való eljutásukat nyilván a szaltovói kultúra élénk és sokirányú kereskedelmi kapcsolatai is elősegítették” -- írja az 1989-ben megjelent Líra alakú csatok a kárpát-medencében című tanulmányában. (In: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27. Tanulmányok a 70 esztendős Végvári Lajos tiszteletére. 1989. 513-541. o.). A továbbiakban ebből idézek:

A líra alakú csatok használatának ennél még korábbi emlékeit is felfedezhetjük. A Fekete-tenger ÉK-i partja közelében, Novorosszijszk mellett olyan V. századi temetőt tártak fel, amelyben a harcosok mellé temették - külön gödörbe - a lovukat is. A. V. Dimitriev leírása szerint a 4. sírban a lókoponya bal oldala mellett egy bronz csat került elő (9. ábra 8-9.). Funkciója hasonló lehetett, mint a hódmezővásárhely-nagyszigetinek. Érdekes problémát vet fel a Volga-Káma-vidék leletanyaga. A magyar szakirodalomban oly gyakran idézett volgai bolgár temetők - különösen a korai, Bolsije-Tarhani típusúak - sírjaiból olyan díszes, szépen megformált darabok láttak napvilágot, amelyeknek másutt nem találjuk párját. Nem találjuk a honfoglaló magyarok sírjaiban sem, s ez a tény növeli azoknak az adatoknak a számát, amelyek arra mutatnak: lényeges eltérések is vannak a korai volgai bolgár leletanyag és a Kárpát-medence X. századi régiségei között. A közvetítő tevékenységben jelentős szerepük lehetett a vikingeknek, pontosabban az általuk létesített kereskedelmi telepeknek, állomásoknak. Hogy egy-egy ilyen központban - más tömegcikkekhez hasonlóan - az ottani mesterek nagy számban állították elő e tárgyakat, az könnyen elképzelhető. Hiba lenne azonban kizárólag egy-két központra leszűkíteni a gyártás helyét. A líra alakú csatok kialakulásának kérdéséről szólva Révész azt írja, hogy hatalmas területen elterjedt líra alakú csatok különféle változatait tehát a VI. századtól a XII. századig ki tudjuk mutatni. Felhasználásuk módja ugyancsak változatos, övcsatként éppúgy használták, mint a fegyverzet felfüggesztésére, vagy a lószerszámzat tartozékaként. Mint az eddigiekben láttuk, a VIII. századtól terjedtek el tömegesen, de jelenlétük az Altájban, Dél-Szibériában kimutatható már a VI-VII. századtól. Valószínűleg a novorosszijszki példányok is onnan eredeztethetők. Egyelőre csak hipotézisként vethető fel, hogy a líra alakú csatok kialakulásának helyszíne a fent megismert Nyugat-Szibéria és az Altáj vidéke.

Egyértelmű viszont, hogy a Kárpát-medencében a líra alakú csatok használatának szokását a honfoglaló magyarok terjesztették el. Kijelenthetjük: a líra alakú csat használatának szokását a honfoglaló magyarság hozta magával a Kárpát-medencébe, s tőlük vette át az itt talált, a későbbiek során a magyar társadalom keretei közé beilleszkedett népesség. Érdekes módon azonban már az avar leletanyagban találkozunk egy nagy csatkarikájú, áttört szíjszorítójú tárgy típussal, amelynek párhuzamait az Altáj vidékén és Nyugat-Szibériában láttuk a VI-VIII. századi leletanyagban. Velük talán szintén a líra alakú csatok előképeinek egyik variánsa jutott a Kárpát-medencébe, formailag ezek azonban jól elválaszthatók a honfoglaló magyarok által használt daraboktól. A látszólag azonos megformálású csatok több variánsra oszthatók. Révész, az A, B, C típusú felosztásából a KM-ben előkerült líra alakú csatok többségét az „A” típusba sorolta. Megformálásuk fő vonásaiban megegyezik a példaként bemutatott doroszlói csatéval. Az A típusú csatok a X-XI. század folyamán végig használatban voltak, s a köznépi temetőkben csakúgy megtaláljuk azokat, mint az előkelőbbek sírjaiban. A honfoglalók által megszállt területen mindenütt kimutatható. B típus: Ide már jóval kevesebb csat sorolható, mint az előbbi csoportba. Legjellegzetesebb formában a bodrogvécsi (Vec) példányon személhetjük meg (7. ábra 5.). Ezek a csatok mind a Kárpát-medence északkeleti részéről származnak, s kivétel nélkül a honfoglalás kori társadalom rangosabb rétegeinek temetkezéseiből kerültek elő. A jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján felvethető - bár a továbbiak során előkerülő leletek ezt módosíthatják - hogy a B típusú csatok a X. század első felére datálhatók.

A típusú csatokat szép számmal láthatunk a Kijev környéki temetőkben. Az Oka folyótól délre, a szaltovói kultúra területén, a Krímben, Észak-Kaukázusban viszont „egyeduralkodó", itt szinte nem is találkozunk más formával. Ugyanez a helyzet a Volga-Káma vidékén.

A szaltovói kultúra területén viszont a VIII-IX. században a leggyakoribbak, egyes kutatók szerint innen terjedtek el a Krím, a Kaukázus és a Káma vidékére is. Meg kell jegyeznem, hogy mind a saját adatgyűjtésem, mind a szovjet kutatók feldolgozásai arra mutatnak, hogy a szaltovói kultúra területén - noha ott is kimutatható a líra alakú csatok jelenléte - előfordulásuk korántsem olyan tömeges méretű, hogy azt a kultúra jellemző tárgyai közé sorolhatnánk. Elterjesztésében valóban szerepet játszhatott, de előfordulásukat nem vezethetjük vissza kizárólag a hatására.

A VIII-X. századi, feltehetőleg jórészt a volgai bolgárok hagyatékát őrző sírokon kívül a Káma-vidéken az ún. Kusnarenkovói típusú temetőkből (Jamas-Tau, Huszainovó, Bekesevó I-II, Lagerevó, Isimbaevó, Szterlitamak, Sztaro-Halilovo, Karanaevo, Igyelbaevo), valamint a bizonytalan hovatartozású igimi leletből is ismerünk líra alakú csatokat. A két utóbbi leletcsoportból származó csatok formailag teljesen megegyeznek a Bolsije-Tigani-Bolsije-Tarhani kör csatjaival.

Mivel területünkön nagy többségben vannak az A típusú csatok, sőt a X. században szinte csak ezek fordulnak elő, (a B típusúakkal együtt, amelyek esetleg az előzőnek egy variánsát jelentik), bizonyosnak csak azt mondhatjuk, hogy őseink valahol a sztyeppéi vándorútjuk során ismerkedhettek meg e tárgy típussal. Fentebb már láttuk, hogy a Volga-Káma-vidék VIII-X. századi temetőire jellemző díszes darabok nálunk hiányoznak, honfoglalóink egyszerű kidolgozású csatjai inkább az Al-Duna vidékiekkel mutatnak szoros rokonságot. E tények azt sugallják, hogy a párhuzamok keresésénél főként a szaltovói kultúra (és szomszédos területei) hasonló megformálású leleteihez kell fordulnunk.

2. Vándorlási útvonal

A honfoglaló elődök vándorlási útvonalának kérdésében jelentős szerepet játszik a hipotézisem, mely szerint ebben a honfoglalóknak csak egy, de jelentős része, vett részt. (ugor magyarok, azaz Álmos népe). Kiindulási hely: Ny és Dél-Urál területe. (Gyakorlatilag a II-es zóna népének egy része). Eltérően a mainstream változattól, nálam  a Türk 2023-as „az erdős sztyepp és a sztyepp határa mentén” útvonaltól északabbra, már az erdős-sztyeppe északi határa mentén (az Oka déli oldalán) lévő területen történt a vonulás, úgy ahogyan Anonymusnál (vagy az orosz K. J. Grotnál is) olvashatjuk. Ennek alapvető oka a kazárok megkerülése volt. A két elképzelésnek vannak támogató és ellenző indoklásai, amiket írásaimban részletezek.

A Novinki- és Ureny-típusú lelőhelyeket (Türk és Komár nyomán) ma a régészek többsége a volgai átkelés lehetséges helyszínének meghatározása szempontjából tarják kiemelkedőnek. Szamara város tágabb térségében, elsősorban a Szamara folyó volgai torkolatánál ugyanakkor azt is sikerült kimutatni az utóbbi években, hogy az Urál térségéből egy bizonyos népcsoport rendszeresen megtelepedett már a késő hun-kortól, az 5. és 6. századtól kezdve. Ezt olyan jellegzetes kerámialeletek bizonyítják, melyek az Urál keleti és nyugati oldalához egyaránt kapcsolódnak és fontos szempont, hogy a szamarai régióban jó néhány településen, nem pusztán szórványosan tűnnek fel. Matvejeva^[19] ugyanakkor azt is megemlíti, hogy a nomádok különböző (több etnikumú) törzseinek az Urálon túli területre többszörös  inváziója történt ebben az időszakban.  

3. A honfoglaló etnikai konglomerátum összetétele

Ebben a kérdésben már a régészettel azonos mértékben hagyatkozhatunk nyelvi és krónikás-történeti érvekre is. Ezeket nem részletezem, de szerintem a magyar szövetség alapvetően különböző törzsek polietnikus érdekszövetsége volt, ahol a vezető réteg az ugor magyarokból került ki (Álmos népe). A konglomerátumra a többnyelvűség volt a jellemző.

A kora középkorban egyelőre kevés az olyan sztyeppei lovas temetkezés, amelyet türkként azonosítanak és korrelálnak a protobolgár, avar, vagy a magyarországi temetkezési helyekről származó leletekkel. De ilyen a közép volgai novinki lelőhely a N 53.24896 E 49.90987 koordinátákon, a szamarai könyökben. Itt, 1980-81-ben 20 halmot tártak fel. Megtalálták a bronzkori favázas kultúra és a 7–8. század második felének protobolgár temetkezéseit, amelyeket G. I. Matveeva Novinki ​​kulturális típusként azonosított. (Matvejeva 2016.). Türk 2023-ban idézett kiegészítésében szereplő „szaltovói kulturális hatás” pedig éppen ilyen türk sztyeppei típus lehetett. (Talán a kabar egyesülésre gondolt?).

„A korabeli társadalmi elitek e luxustárgyai ugyanis széles körben kimutathatók az Al-Duna vidékétől (Bulgária) a Kaukázusig, Kijev környékétől az erdőövezet finnugor népeinek hagyatékáig és Skandináviáig mindenütt. Ma már nyilvánvaló, hogy pusztán a tárgyak formai hasonlóságára építve lineáris őstörténetet írni nem lehet. A 10. századi Kárpát-medence régészeti hagyatéka egyvalamit jelez: azt a kulturális közeget, ahonnan a többgyökerű magyarság számos alkotóeleme kiszakadt, s egy vezető nemzetség irányításával mesterségesen szervezett politikai formációkba (nemzetségek, törzsek, törzsszövetség) tömörült.” (Révész 2021.)

4. Visszatérve a közös ős és a rokonság kérdésére.

Mint írtam, ha tehát volt rokonság a magyar honfoglaló ősök egy része között, akik  KM-beliek, szubbotciak és uráliak voltak, akkor ezeknek valóban lenni kellett valamikor közös ősüknek. Volt is. Mégpedig a 7-8. század határán történt szétválásig, hogy ne menjünk le egészen a bronz-, vagy jégkorszaki eseményekig. A rokonságot pedig számontartották a középkorban is, talán még jobban, mint a napjainkban.  „Kr. u. 558-559 telén Jusztinianosz bizánci császár az utigurok fejedelméhez fordult, hogy – támadják meg a kutrigurokat, mivel ezek akkor Bizáncot fenyegették. A császár cserébe nekik ígérte a kutriguroknak eddig a béke fejében fizetett évi adót. Az eseményt Menendrosz Protektor írta le részletesen. A utigur uralkodó válasza fennmaradt görög fordításban. Az utigur fejedelem ugyan igen kívánatosnak tartotta a bizánciakkal való kapcsolatot, de mégis azt felelte, hogy rokonait, az azonos néphez tartozó kutrigurokat istentelenség és nagyon illetlen dolog volna kiirtani, mert "azok velünk azonos néphez tartoznak, velünk közös nyelvet beszélnek, lakásaik, ruházatuk és életmódjuk hasonló a miénkhez és azonos a leszármazásuk is, noha más fejedelmeknek engedelmeskednek". De a keleti magyarok keresése a 13. században szintén erre utal. Nincsenek krónikás feljegyzések a két magyar csoport 9-10. századi kapcsolattartásának, de annál beszédesebbek a honfoglaláskori temetőkben talált díszes ló és harcos felszerelések hasonlatosságai. A lelőhelyek alapján én így csoportosítottam ezeket a területeket:

1. Kárpát-medencén belül
2. A Kárpátok É-Ny-i külső oldala (Magyar enklávé, Przemysltől keletre)
3. Al-Duna, Dnyeszter-régió
4. Dnyeper régió (ezeket lásd Komár 2018-as térképén)
5. Észak-kaukázusi alán lelőhelyek
6. A szaltovói kultúrkör lelőhelyei
7. Közép-Volga – Kaukázus Ny-i előtere
8. Dél-Urál, Ny Szibéria

 Összegzés

A magyar honfoglalás előzményeire kialakított hipotézisem, főbb vonalakban az alábbi:

A magyarságnak, mint olyannak, nem volt egy őshazája, pontosabban igen sok őshazája volt. Nem volt Levédia sem, mint közbenső állomás. Továbbá „az Urál-vidékre jellemző kulturális elemek” Etelközben (szubbotci stilus) alakultak ki a 8-10. században és innen kerültek az Urál-Volga és innen Szamara környékére is. A „magyar” toreutika ilyen széles körű elterjedésének eszközéül nem csak a kelet-európai és az Urálon túli lakosság közötti kereskedelmi kapcsolatok, hanem a Kazár Birodalom északi határán a 8-9. században a két magyar csoport között kialakult tényleges kapcsolattartás is szolgálhatott. 

A 9. század elején az Oka mentén vonul Etelközbe Álmosék népe és találkozik Levédi népével. (Törzsszövetség). A Volgától keletre élők, a Szamara környékiek maradtak és beolvadtak a környező népekbe. Így teljesen érthető, hogy a KM 10. századi, a Dnyeszter-vidéki és Dnyeper középső folyása menti lelőhelycsoportok régészeti hagyatékában nagy a hasonlóság a Volga-Urál-régió kora középkori hagyatékával.

A karajakupovói nép déli csoportja a 9. században a magyar törzsi unió részeként hagyta el az Urált, az északi csoport pedig helyben maradt és csatlakozott a helyi (rokon) lakossághoz, az Urál 10-11. századi lelethorizonton^[20]. (Julianus magyarjai).

[1] Türk Attila 2021: A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 2021. Különszám.

[2] A ma általánosan használt 895–896-os dátumot korabeli írott források nem őrizték meg, az csupán a millennium előkészületeire felkért, Pauler Gyula által vezetett tudományos bizottságnak az eseménytörténetből kikövetkeztetett, „közmegegyezésen” alapuló javaslata volt.

[3] Dr. habil. Türk Attila: A korai magyar történelem régészeti kutatásának legújabb eredményei. A soproni előadás rezüméje, 2023.

[4] Sudár 2015: Magyarok a honfoglalás korában. Helikon, 2015

[5] Révész László, 2021: A dinamikus 10. század a régészeti leletek tükrében a kárpát-medencében.   Magyar Tudomány 182(2021).

[6] Türk A.  A szaltovói kultúrkör és a magyar őstörténet régészeti kutatása. A VI. Medievisztikai PhD-konferencia, Szeged, 2009.

[7] Natalja Boriszovna Krilaszova - Andrej Mihajlovics Belavin: Az Ural nyugati előterének tarsolyleletei es európai elterjedésük. 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia. Bp. 2016.

[8] Федорова, Н. В.: Торевтика Волжской Болгарии. Серебряные изделия X-XIV вв. из зауральских коллекций. В: Труды Камской археоколо-этнографической экспедиции 3. Отв. ред.: Белавин, А. М. Пермь 2003, 141-143. old.

[9] RÓNA-TAS A.: A honfoglaló magyar nép. Budapest, 1996

 [10] Türk Attila: A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 2021. Különszám.

[11] Тельнов Н.П. (Кишинев, Молдова) Этнокультурная ситуация в IX веке в Нижнем Поднестровье и венгерский фактор. (In: Материалы IV Международного Мадьярского симпозиума. Археология Евразийских степей, 2018/6.)

 [12] Türk Attila: A honfoglalás kori régészeti hagyaték keleti kapcsolatrendszere. Rubicon. 2016

[13] O. Komar: История и археология древних мадьяр в эпоху миграции ‒ A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Napkút Kiadó, 2018.

 [14] Az Urálon túli, Cisz-Urál és Volga-Káma régió kora középkori (6-10. századi) populációinak paleogenetikai vizsgálati eredményei, az anyai DNS vonalak alapján, a magyar etnogenezis problémájával összefüggésben. (Материалы IV Международного Мадьярского симпозиума. Археология Евразийских степей, 2018/6.)

[15] IV. Nemzetközi Magyar Szimpózium. Konferencia Magna Hungariában. Rénhírek, 2019.

[16] A korai magyar történelem régészeti és archeogenetikai kutatásának legfrissebb eredményei Nyugat-Szibériától a Középső-Volga vidékig. Szerzők: SZEIFERT Bea1,2p , TÜRK Attila3,4pp , GERBER Dániel1,2 , CSÁKY Veronika1 , LANGÓ Péter3,5 , Dimitrij A. SZTASHENKOV 6 , Szergej G. BOTALOV 7,8 , Ajrat G. SZITGYIKOV 9 , Alekszadr SZ. ZELENKOV 10 , MENDE Balázs Gusztáv1 és SZÉCSÉNYI-NAGY Anna. Archaeologiai Értesítő. 147 (2022)

[17] (Olekszij Komar 2018.: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. 90. o.). 

[18] Тюрк, А. (2018). ВОСТОЧНОЕВРОПЕЙСКИЕ КОРНИ И АРХЕОЛОГИЧЕСКОЕ НАСЛЕДИЕ ДРЕВНИХ МАДЬЯР КАРПАТСКОЙ КОТЛОВИНЫ (X В.) В ЗЕРКАЛЕ НОВЫХ ИССЛЕДОВАНИЙ. Археология Евразийских степей, (6), 241–251. извлечено от https://www.evrazstep.ru

[19] Matvejeva 2016. Западная Сибирь в эпоху великого переселения народов (Проблемы культурогенеза по данным погребальных памятников) : монография  Н. П. Матвеева, 2016.

 [20] Проблемы истории общества, государства и права Венгрии. Сборник научных трудов Екатеринбург 2019. Суровень Д.А.: Древняя история мадьяр IX века: венгры в Северном Причерноморье. 111. old.)

Nász a nyelvészetben

Násznagyok (Fotó: a családi albumból)

 Nász szó eredete és jelentése. (WikiSzótár.hu)

nász (főnév)

1. Átvitt értelemben: Szeretkezés; nemi egyesüléssel kapcsolatos nemi tevékenység.
2. Népies: Házastársak egyikének apja a másik házastárs szülei számára.
3. Régies: A házasságkötés egésze; az esküvő és a lakodalom együttvéve; menyegző.

Eredet [nász < ómagyar: nász < ősmagyar: nise, nese (nász, „odamenő”) < dravida: nasei (frigy, társulás)]

Magyar etimológiai szótár szerint:

nász – ‘menyegző, házasságkötés’: násznép, nászajándék, nászutazás; ‘párzás’: méhek nászrepülése; ‘‹irodalmi nyelven› szeretkezés’: Ma sem lesz nászunk (Ady); ‘gyermekünk apósa’: a lagzin a nászom mellett ültem. Bizonytalan eredetű szó. Talán a német Nestel (‘szalag, kötés’) ófelnémet nast előzményéből származik; a szóvégi t mint tárgyragnak érzett elem maradhatott el, akár a nyelvjárási damasz, furmin, jácin alakokban. Az egyeztetést támogatja, hogy a Nestel a házasságkötéssel kapcsolatos német szavakban és kifejezésekben is szerepel, pl. bajor-osztrák nestel-eid (ófelnémet nast-ait), azaz ‘a vőlegény esküje, amelyet a menyasszonynak tesz’.

Szláv nyelvekben a  „szvat” szó fejezi ki ezt a fogalom-kört. De igazán nincs jó megfelelője magyar nyelvben. Általános jelentése: nem vérrokon, egy fontosabb barát, vendég, vő, vőfély, nász, násznagy. Tehát még a sógornál is tágabb jelentésű „rokon”. Olyan, „milyénk, de idegen”, vagy „hozzánk tartozó, közeli, de nem közülünk való”, fontos ember. 

De mi köze ennek a nyelvészethez?

A nyelvek érintkezése, egybeolvadása tulajdonképpen egy „nyelvi nász”! Az így létrejövő új nyelveket neveztem el „szvató nyelveknek”, mert legjobban a szláv változat fejezi ki ezt, a tudományosan csak „nyelvrokoni” kapcsolatot. (Lásd: Agen nyelvrokonság )

Hogyan illeszkedik elméletem a mai tudományos eredményekhez? Ehhez Zoltán Maróti, Török Tibor et al. megjelent tanulmányait, a kapcsolódó ábráikat fogom az alábbiakban felhasználni. Előzetesen az 1.sz. ábrán bemutatom a ma finnugornak nevezett nyelvet beszélők földrajzi elhelyezkedését.

 1. sz. ábra. Az uráli nyelvek mai elterjedése

A 2. ábrán a terület főbb hegyeit és a sztyeppe elnyúlását láthatjuk.

A 3-5. ábrán a régészeti kultúrák genetikai összefüggőségét mutatom be.

A képekkel azt szeretném igazolni, hogy a bronzkorban az Alpok-Altáj közötti terület „átjárható” volt, ami a kultúrák és a nyelvek szabad áramlását lehetővé tette. Az 5-6. ábrán azt láthatjuk, hogyan alakult ki a protougor népesség a genetikusok szerint

 3. ábra. Bronzkori előzmények az eurázsiai sztyeppén

4.ábra. Dr. Török Tibor - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról. Előadás: 2022. dec. 8.

5. ábra. A CWC, a jamnaja és szintasta kultúrák kapcsolata a KM-el

A 3. és 5. ábrán megfigyelhetjük a Szintasta kultúra és környezetének kölcsönhatásait. Jól látszik a nyugati CWC,  a déli BMAC és a  Hövszgöl felől érkezők (tiszta észak-kelet ázsiaiak) hatása. Nem tudhatjuk, de feltételezhető, hogy a Szintasta kultúra nyelvezete valamilyen iráni többnyelvűség lehetett, amelybe agglutináló nyelvek is keveredtek. (Talán az ősmagyar nyelv egyes nyelvjárásainak itt lehetett a forrása).

2016-ban Török Tibor, a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékének docense nyilatkozott a Magyar Idők riporterének, és többek között elmondta, hogy „a karosiakhoz a bronzkori Szintasta–Andronovo- és a vaskori Baraba-kultúra népessége hasonlít legjobban.” illetve „a mai Ukrajna és Kazahsztán területén feltárt vaskori szkíták, a dél-szibériai bronzkori szkíta Tagar–Tachtyk-kultúra és a bronzkori Jamnaja-kultúra népessége is szoros kapcsolatot mutat”. Szemléletesebben: „A karosiakhoz legközelebbi mai népességeket keresve a mi adataink négy területre mutatnak: a Kaukázus vidékére és a Közel-Keletre (grúzok, kurdok, perzsák, irakiak, szírek), Közép-Ázsiába (kazakok, üzbégek, tadzsikok, ujgurok, türkmének, azeriek, kirgizek, telengitek, törökök), az Ural-Volga-vidékre (udmurtok, tatárok, baskírok, kondai manysik) és a Kárpát-medencébe (székelyek, csángók)”. http://magyaridok.hu/lugas/kaukazusi-testverek-1189714/

Feltételezhető, hogy egy-egy kultúra kialakítói, értették egymás nyelvét. Ezen a szálon elindulva láthatjuk, hogy egyáltalán nincs szükség egy közös alapnyelvet beszélő népcsoportra. Sőt az is feltételezhető, hogy az érintkezési határokon u.n. lingua francak jöttek létre. Lásd:

Az i. e. 12. század és i. e. 8. század között a kimmerek uralták az eurázsiai sztyeppe Kárpátok és Kaukázus közötti részét. Hérodotosz a Fekete-tenger északi partvidékének legősibb népeként ír róluk. Valójában a görögök gyűjtőnévként alkalmazták ezt a nevet minden olyan népre, akik a szkíták előtt azon a térségen éltek. Hérodotosz elbeszélése szerint az i. e. 8. században a nomád szkíták dél felé kényszerítették őket. Ez a gerendavázas vagy szrubna kultúra területe, ami Kr.e. 1900-1200 között létezett és a Jamnaja, a Katakombás és a Poltavka kultúra utódja. 

„Az eurázsiai sztyeppe urai évszázadokon, sőt évezredeken keresztül iráni nyelvű népek voltak. Később a sztyeppéről bevándorló – jóllehet a helyben talált magaskultúrák hordozóival összeolvadó – irániak uralma alá került Közép-Ázsia is és Belső-Ázsia egy része, olyannyira, hogy a görögök és rómaiak legrettegettebb ellenfeleivé váltak (1. kép). A sztyeppelakók több hullámban (a rézkor vége – bronzkor elejétől a mongol invázió koráig) eljutottak egészen a Duna völgyéig”. (Istvánovits Eszter ‒ Kulcsár Valéria „...aligha állhat nekik bármely csatarend ellent.” Egy elfelejtett nép, a szarmaták. Szeged 2018).

 „A Mezhovskaya kultúra a helyi Szrubnaja-szerű ősök (kb. 74%) és további nganaszan-szerű (kb. 18%) és ókori észak-eurázsia (kb. 8%) keverékéből jött létre” – olvashatjuk a CB 2022-es tanulmányában.

A 6. ábrán a Current Biologyban leközölt négy (A_D) térképeken a protougor kortól (késő bronzkor) az avarok nyugatra vonulásáig (6. évszázadig) látható a magyarelődök egy részének elhelyezkedése, ill. vándorlása. Ezt megelőzően (643-431 körül) történt meg a manysik leválása és északra vonulása.

The genetic origin of Huns, Avars, and conquering Hungarians. Authors: Zoltán Maróti, Endre Neparáczki, Oszkár Schütz, ..., Szilárd Sándor Gál, Péter Tomka, Tibor Török. 11 July 2022.

 6. sz. ábra. CB térképe. A protougorok kialakulása.

(A) Proto-Ugric peoples emerged from the admixture of Mezhovskaya and Nganasan populations in the late Bronze Age.

(B) (1) During the Iron Age Mansis separated and (2) Proto-Conquerors admixed with Early Sarmatians ca 643–431 BCE and (3) with pre-Huns ca 217–315 CE.

(C) By the 5th century, the Xiongnu-derived Hun Empire occupied Eastern Europe, incorporating its population, and the Rouran Khaganate emerged on the former Xiongnu territory.

(D) By the middle 6th century, the Avar Khaganate occupied the territory of the former Hun Empire, incorporating its populations. (4) By the 10th century, Conquerors associated with the remnants of both empires during their migration and within the Carpathian Basin.

Hogyan lehet ezt a folyamatot szemléltetni? Erre teszek kísérletet a 7. ábrámon.

Magyarázat

A magyar nyelv fejlődési ábráján az „Ural-altáji” megnevezés csak formális, követi a  mainstream elnevezést. Valójában az Urál és az Altáj környékén a vaskorra kialakult nyelvcsoportokat értem a 4. ábra szerint. (Keverék génkészlet indokolja a több ágú nyelvcsoportokat.) Ezek egyik ága a magyar. (Lásd: 7. ábrán). Megszabadulva a nyelvrokonság mainstream definíciójától, (8. ábra), értelmezhetjük a 7. ábrán bemutatott nyelvi családfát. A szvató jelentését lásd a Szvato nyelvek link alatt.

 7. ábra. A magyar nyelv fejlődése és elhelyezkedése a családfa ábrázoláson

Az altáji 1 és 2. alatt, azoknak az ótörök nyelveknek van hely, amelyek a magyar nyelvvel affinitást mutatnak. (Szakmai kidolgozásra vár). A szvató-uráli nyelvek alatt egy többgyökerű makro nyelvcsaládot értek, amelynek egyáltalán nincs szüksége (de megengedett) közös ősre.

A magyarral legtöbb hasonlatosságot mutató manysi nyelv (a feltételezésem szerint) a 8. ábrán „A”- val jelölt nyelv. Látható, hogy nem tartom „finnugornak” hiszen nincs közös ősük, de a magyarral „szvató” kapcsolatban van. Akkor milyen nyelv a manysi? Erre a manysi nyelv fejlődését bemutató rajzra lenne szükség, amit a nyelvészekre hagyok. Itt csak a lehetséges származásra adhatok választ.

 8. ábra. A nem genetikus nyelvi rokonság bemutatása

Visszatérve tehát a 3, 4, 6-os ábrákhoz, az alapnyelve egy tiszta szibériai (nganaszan, hövszgöl stb.) nyelv lehetett, amely az Urál déli részén, Nyugat-szibériában találkozott a lovas-nomád, kora szarmata, Mezsovszkaja kultúra népével. Nem esett át nyelvcserén, csupán annyi jellegzetességet, szubsztrátumot vett át, ami elegendő ahhoz, hogy a 19-21. század nyelvészei rokonnak tekintsék. (feltételezett közös származással, elválásokkal, nyelvi rekonstrukciókkal).

A fentiek elfogadása esetén érthetővé válik, hogy antropológiailag miért vagyunk távol a hanti-manysi emberektől, és miért nem értünk egy kukkot sem a beszédükből, annak ellenére, hogy nyelvileg sok a hasonlóság közöttünk.

A honfoglaló magyarjainknak és elődjeiknek a kazáriai tartózkodása régóta vitatott téma szakmai és amatőr körökben is. Teljes pontossággal sem a megjelenésük ideje, sem annak tartama, de a helye sem ismert. Az írásos emlékekben (bizánci, perzsa, arab) pontatlan utalások vannak erre vonatkozóan. Ezekről több elképzelés, tanulmány jelent meg, nagy irodalma van. Többször írtam róla én is. „Régóta létező elképzelés, hogy a Kazár birodalom vonzáskörében – talán a Don mellékén, talán Kaukáziában – élt ősmagyarok nem a Volga–Káma vidékéről, Magna Hungáriából vándoroltak dél felé, hanem évszázadok óta ott éltek.” – írom a Prekoncepció a magyar nyelvkutatásban című esszémben. Máshol: „Hogy a szaltovói kultúrában a régészek nem találják a magyarok elődeinek 8-9. századi hagyatékát, szerintem annak az eredménye, hogy az itteni „aláno-bolgár” és „protobolgár” etnikumokban nem is keresik a magyarok elődeit! Holott erről a területről – Kuvrat Bolgár Birodalmának megszűnése után – a bulgárok jó része eltávozott! A SzMK megszűnését a magyarok és a besenyők megjelenésével magyarázzák, holott feltételezhető, hogy a magyarok és a csatlakozott népek kivonulása volt az igazi ok! (BF: A ponto-kaszpi sztyeppe 9. századi története – a magyarok története ). „Szerintem a fennálló bizonytalanságok miatt óvatosabban kellene hozzáállni a „kazár-magyar” kérdéshez. Lehet, hogy „A magyar törzsek több száz éves közvetlen kazár területeken való megtelepedését a tárgyi hagyaték újabb elemzései nem támasztják alá” – de a szórt (diffúz) eredet elfogadása ezt erősen megkérdőjelezné. Türk azt írja munkájának  A VOLGA–DÉL-URÁL-VIDÉK fejezetében, hogy „a 6–8. század vége közötti időszakban sehol nem tűnik fel Kelet-, illetve Délkelet-Európában uráli eredetű régészeti leletanyag”. (A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 2021. Különszám). De miért is tűnne fel? Az itt élő „magyar elődök” sohasem jártak az Urál környékén. Az onnan leköltözökkel kapcsolatban meg valóban nem kell 9. század elejénél korábbi volgai átkeléssel számolnunk. De nem kazár szövetségben, hanem őket északról megkerülve az Oka menti ismert útvonalon vonultak Etelköz irányába”. (BF: Korai magyar történelemkutatás helyzete 2021-ben ). „Zimonyi Istvánhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a magyarok, akiknek néppé válási folyamatát a IV—VI. századi sztyeppei népvándorlás indította el, a VII. százdtól (gyakorlatilag a Kazár Kaganátus 652. évi megalakulásától, de leginkább a 680-as évektől) egészen 895-ig a Kazár Birodalomhoz tartoztak. De nálam ez csak a helybenmaradt magyar csoportra értendő, akiket a DAI-ban türköknek neveznek. Minden esetre a 7. századvégi események, amik a később Etelköznek nevezett területen zajlottak, meghatározóak voltak a magyar őstörténet szempontjából. Ez lehetett az a bizonyos „nagy katasztrófa” amit László Gyula is gyakran emlegetett. (Pl. László Gyula: Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars - Archaeologia Hungarica, Series nova 34. 179-182). Elképzelésem szerint ekkor vándorolt fel az előmagyarok egy része az Urálhoz. Ez volt az a „felvándorlás”, ami alapul szolgálhatott az indás diszítésű övveretek Káma-vidéki és a késő avar kori övvereteket történeti összekapcsolásához. Tehát nem elvándorlást kell keresni, hanem délről történő „felvándorlást”! (Szerintem!)” /BF: Szabir-magyar történet (Bővített) /.

„A történészek általában egyetértenek abban, hogy a magyarok honfoglalását az első évezred közepén keletről induló nomád népvándorlás indította el. A "dominóelv" szerint alakuló, lavinaszerű népmozgás azt eredményezte, hogy az új legelőket kereső törzsek - maguk előtt hajtva gyengébb ellenfeleiket - rázúdultak Európára”.  (A horror vacui törvénye a magyar honfoglalás történetében ). De ennek nem feltétlenül így kellett történnie! (Állítom én!). És ennek a kulcsa éppen a magyarok kazáriai tartózkodásának megítélésében van!

Türk A. 2010-ben, még így vélekedett a magyarok kazáriai tartózkodásáról  A SZALTOVÓI KULTÚRKÖR ÉS A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET RÉGÉSZETI KUTATÁSA című munkájában (Középkortörténeti tanulmányok. 6. Szeged, 2010. Összefoglalás): „A szaltovo-majackaja régészeti kultúra nem feleltethető meg körültekintés nélkül sem térben, sem időben a Kazár Kaganátus régészeti hagyatékával. A Kaganátus eltérő földrajzi régióiban feltárt (és folyamatosan bővülő) régészeti forrásanyag egyáltalán nem rajzol ki egy egységes régészeti kultúrát. A földrajzi (etnikai?) variánsok között a temetkezési szokásokban, az antropológiai anyagban, és gyakran a leletanyagban is mutatkozó markáns különbségek mellett kronológiai eltéréseik jelentik ebben a legnagyobb akadályt. Még nagyobb problémát jelentenek azon variánsok, amelyeknek nem ismerjük összehasonlításra alkalmas leletanyagát. A Pletnyova által kidolgozott és elterjedt szaltovó=kazár (és viszont) elmélet bizonyítás hiányában tarthatatlan. Az említett elképzelés mellett egyedül az a túlságosan historizáló szempont hozható fel, hogy valamennyi terület (feltehetően) a Kazár Kaganátushoz tartozott, vagy azzal szoros összefüggésben állt. Egy régészeti kultúra meghatározása azonban nyilvánvaló módon nem épülhet pusztán egy történelmi-földrajzi érvre, ahhoz a régészeti és antropológiai hagyatékban is koherenciát kell tudni kimutatni”...„A többi csoport esetében az eltérések akkorák, hogy azok - bár egyes vonásaikban rokon, de önálló kultúrák, esetleg lelethorizontok. A folyamatosan bővülő leletanyag alapján a későbbiekben valószínűleg pontosabban megrajzolható lesz a szaltovói kultúrkör belső rendszere. A Kárpát-medence X. századi leletanyagában jelenleg mindössze elenyésző szaltovói kapcsolat mutatkozik, mely régészetileg nem támogatja azt az elképzelést, hogy a magyar honfoglalás kori hagyaték létrehozói, illetve azok közvetlen elődei több mint 100-150 évet töltöttek (volna) a szaltovói területeken, mint azt korábban feltételeztük. Hivatkozhatunk ugyan továbbra is kutatási, és/vagy közlési hiányosságokra, ez azonban ismerve napjaink kutatási intenzitását ma már nehezen fogadható el komoly érvnek. Elvben lehet hivatkozni arra is, hogy a magyarok elődeinek kultúrája teljesen beleolvadt a szaltovóiba, vagyis a szaltovói hagyaték valamely már ismert változatának hordozói ők is, és ezért nem különíthetőek el”. De van más is! „A szaltovó-majaki régészeti kultúrkör (az egykori kazár kaganátus) területén figyeltek meg olyan települési rétegeket, amelyek 100-200 méter szélesek és akár kilométernyi hosszúak is lehettek, de alig van bennük földbe mélyedő objektum és csak a hajdani földfelszínen szétszórt csontok, cserepek vallanak az egykori letelepedett életmódról. Tehát bizonyosan voltak fából készült építményeik, amelyeknek szinte semmilyen régészeti nyoma nem maradt” – nyilatkozta Révész László  2022. dec. 3-án az mfor.hu riporterének, az Ezredévvel utánuk – elődeink nyomában című interjúban. Termékeny bizonytalanság

Az „elenyésző szaltovói kapcsolatról” ezt írja: „A leletanyagban újabban előkerült, vagy felismert szaltovói párhuzamok között elsősorban az egyik karosi sír veretét említhetjük. Fodor István legutóbb az íjtartó tegezek végeinek csontborításához mutatott be szaltovói párhuzamot. A Kárpát-medence X. századi hagyatékában nemrég kimutatott íjmarkolatlécek legjobb párhuzamai a Szokolovszkaja Balka-horizontban ismertek. Itt a Bolsaja orlovkai leletegyüttesben kis számban az obulusokhoz is találunk analógiákat. Az egyik lévai sír veretéinek pontos megfelelőit is megtaláljuk ugyanebben a leletegyüttesben. A Heves-Kapitányhegyről ismert bronz pántkarperec aranylemezzel bevont technika - mint bimetal ötvöstechnika - előfordulására a szaltovói övveretek esetében szintén számos példát találunk”.

Azóta több véleményformáló tanulmány jelent meg (legmeghatározóbb talán OLEKSZIJ KOMAR: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Bp. 2018.) Míg a régészeti forrásanyag bővülése továbbra sem szolgáltatott meggyőző bizonyítékokat, Komár elmélete általánosan elfogadottá vált. De a fent említett kérdőjelek megmaradtak!

A kora középkorban egyelőre kevés az olyan sztyeppei lovas temetkezés, amelyet türkként azonosítanak és korrelálnak a protobolgár, avar, vagy a magyarországi temetkezési helyekről származó leletekkel. De ilyen a közép volgai novinki lelőhely a N 53.24896 E 49.90987 koordinátákon, a szamarai könyökben. Itt, 1980-81-ben 20 halmot tártak fel. Megtalálták a bronzkori favázas kultúra és a 7–8. század második felének protobolgár temetkezéseit, amelyeket G. I. Matveeva Novinki ​​kulturális típusként azonosított. /Западная Сибирь в эпоху великого переселения народов (Проблемы культурогенеза по данным погребальных памятников) : монография / Н. П. Матвеева, 2016./

A Novinki- és Ureny-típusú lelőhelyeket (Türk és Komár nyomán) ma a régészek többsége a volgai átkelés lehetséges helyszínének meghatározása szempontjából tarják kiemelkedőnek. Szamara város tágabb térségében, elsősorban a Szamara folyó volgai torkolatánál ugyanakkor azt is sikerült kimutatni az utóbbi években, hogy az Urál térségéből egy bizonyos népcsoport rendszeresen megtelepedett már a késő hun-kortól, az 5. és 6. századtól kezdve. Ezt olyan jellegzetes kerámialeletek bizonyítják, melyek az Urál keleti és nyugati oldalához egyaránt kapcsolódnak és fontos szempont, hogy a szamarai régióban jó néhány településen, nem pusztán szórványosan tűnnek fel. Matvejeva ugyanakkor azt is megemlíti, hogy a nomádok különböző (több etnikumú) törzseinek az Urálon túli területre többszörös  inváziója történt ebben az időszakban. 

Történeti elképzelésem szerint a Novinki temetkezéseket azok a Nagy Bolgáriából szétrajzó népek (közöttük a hf elődeinek egy része) hozta létre, akik kiváltak Kotrag bolgár népéböl még a 7. század közepén. Itt korábban az Imenykovszkaja kultúra szláv csoportjai éltek. A Csuvas Enciklopédiában ez áll: Az Imenykovszkaja kultúra (IK) lakóinak etnikai hovatartozását és távlati sorsát eltérően értelmezték. Egyes kutatók finnugornak, késő gorogyecinek tartották, mások –szibériai türköknek, a harmadik ugro-magyar eredetűnek. Az 1980-as években feltűnt egy hipotézis az IK. zarubinci eredetéről. (G.I. Matveeva). A 20. század utolsó negyedében az IK-t a késő-zarubinci és a velük rokon csernyahovi- przeworski kultúrák utódainak a Dnyeper-vidékről és a Fekete-tenger északi részéről a Közép-Volga területére történő vándorlásával hozták összefüggésbe. Az IK etnikai hovatartozásáról szólva a tudósok többsége szláv atribuciónak tartja. A. H. Halikov balti nyelvűeknek tartotta őket. Egyes kutatók szerint az IK hordozói a Volga-mentét a korai bolgárok megjelenésekor (7. sz. vége) hagyták el; mások szerint maradtak és elkeveredtek a bolgárok közé, részt vettek a bolgár nemzetiségek (őscsuvas) kialakulásában. Van egy álláspont, amely szerint az imenykoviak egy része nyugatra költözött a Dnyeper-Donyec folyókhoz, és a Volyncev kultúra megalapítói lettek, a másik része a Volga-vidéken maradt, és a bolgár jövevények asszimilálták őket. Imenykovi (Imenkovsko-Turbaslinsky) leleteket E.P. Kazakov a 6. század második felére datálja, a lakosságot pedig a késői szarmatákhoz sorolja. Úgy véli, hogy a 7. században a letelepült imenykoviakat egy nomád népesség váltotta fel. 

A honfoglalás kori magyarok más sztyeppi népek törzsi tagozódását a feltételezések szerint a korabeli  „hadaknak” kell tekinteni. A törzsek ennek megfelelően az együtt hadakozók megszervezésére jöttek létre.  A törzs mai megfelelője pedig, legújabb kutatások szerint, a vezérnemzetség. (wikipédia: magyar törzsek). 

Ennek a meglátásnak igen fontos szerepe van abban, hogy a magyar etnikum és nyelv kialakulását megértsük. Gondolok itt az etelközi vezér választásra és a későbbi un. „kalandozásokra”.  Ezért érdemes egy kicsit előreszaladni és részletezni ezeknek az eseményeknek a jelentőségét és következményét. 

Korábban már írtam, hogy a magyarság, mint etnikum, számtalan törzsből, népcsoportból állt össze. (Nem 7-ből, de nem is 10-ből!). Általában úgy tartják, hogy a magyarság (mint etnikum) története az etelközi törzsszövetséggel (vérszerződés) kezdődött. A törzsek, a szövetség fejének először Álmost, majd őt követően Árpádot, a Megyer (Magyar) törzs vezetőjét választották. A magyarság etnogenezisét, azaz a néppé válás folyamatát, az 5-10. századra teszik. Az Árpád dinasztia egészen III. Andrásig (1301) adta a magyar uralkodókat. A kárpát-medencei hatalmi vákuum betöltésére 895 körül került sor, amikorra a magyar törzsszövetség megerősödött és Álmos, illetve fia Árpád alatt egy néppé vált. Az újabb kutatások (lásd pl. Szőke Miklós Béla tanulmányait) azt valószínűsítik, hogy a magyarság csoportjai fokozatosan, évtizedek során jöttek be, a 860-as évektől kezdve, 896 ennek csupán a végpontja. „a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért, valamint vitézségéért, s rátermett volt erre a tisztségre. Így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig az ő nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.” (Kristó Gyula: A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995.). 

Álmost a turul-monda és a vérszerződés nemzeti históriánk mitikus kezdőalakjává emelte, ezért helyénvaló őt első fejedelemként tisztelni; ám a honfoglalás nagy művét mégis Árpád teljesítette be, aki a megszakítatlan Kárpát-medencei uralom kezdetének méltó jelképévé vált. A közkeletű „Árpád-ház” fogalom tehát nem középkori hagyaték, nem eredeti önelnevezés, hanem egy XVI. században gyökerező, de csak Katona Istvánnál szárba szökkenő gondolat. Ebből a praktikus szakkifejezésből sarjadt később például az első uralkodóház vörös-ezüst családi címerének „Árpád-sáv” neve is. (Szabados György: Árpád fejedelem – történet és emlékezet – Tanulmány. Magyar Tudomány, 2007/11 1428. o.) 

A nyelvi egység kialakulásának, a magyar nép összekovácsolódásának másik nagy esménye a kalandozások voltak. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.) 

862 és 970 között bizonyosan legalább negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar seregek, ebből harmincnyolcat nyugati, kilencet déli irányba. A kalandozó hadjáratok eredményeként bizonyíthatóan 15 tonna ezüst érkezhetett a Kárpát-medencébe részben zsákmányként, nagyobb részben éves vagy többéves időszakra fizetett adóként bajor, cseh, bizánci, szász és itáliai területekről. Bóna István régész a 10. század első felét „ezüstkornak” nevezte. 

A hadjáratokban a magyar haderőnek csak egy része vett részt. A legfeljebb ötezer lovasból álló magyar sereg célját sokszor több száz – nem ritkán ezernél is több – kilométer megtétele után, sokszor ellenséges területen áthatolva érte el. Ez a tény egyrészt a hadjáratokat irányító magyar vezetők magas szintű hadvezéri képességeit bizonyítja, másrészt kétségessé teszi azt, hogy a hadjáratok egyedüli célja a zsákmányszerzés volt. (wikipédia). De más következménye is lett ezeknek a „hadjáratoknak”. És itt van jelentősége a törzs=had értelmezésnek. Több hadvezető neve ismert a krónikákból: Kurszán, Dursak és Bogát, Bulcsú, Lehel és Súr csak példának. Ismert a 10. sz. törzsek letelepedésének helye is a helyneveinkből: Gyarmat, Jenő, Keszi, Fajsz, Taksony, Koppánd, Tárkány, Zerind, Tormás, Kurd, Tevel, Kér stb. Ezeknek az élén a vezérnemzetségek tagjai voltak. De a többség ősszetett volt. Egy-egy hadjárat során ezek a vezérnemzetségek irányítása alatt lévő „törzsek” nyelvileg, etnikailag (nem genetikailag) összekovácsolódtak egy egynyelvű nemzetté. Ezzel vége is a kis kitérőmnek, térjünk vissza a honfoglalást megelőző időszakra. 

Ismert dolog, hogy a novinki, a szterlitamaki elit lószerszámok ismeretlenek a Szeverszkij Donyec-medencében, kivéve a Netajlovka-i temető hagyatéka, amely régészetileg kapcsolatot mutat a kurgánsíros leletkörrel. Itt 11 kora középkori temetkezést vizsgáltak meg. Közülük kettőben lovas nomád harcosok maradványai voltak lábhoz, illetve a lábnál baloldalra tett részleges ló maradványokkal. Nem csak harci felszereléseket, fegyvereket, lószerszámokat találtak, hanem a régióban ritka bronz bizánci övcsatot is, amely lehetővé tette, hogy a temetkezési komplexumot a VIII századira datálják. A 164B számú sírban V. Konstantin bizánci szoliduszát, I. Huszrau és II. Huszrau két szászánida drachmáját, valamint Tabarisztáni Khurshid (734–761) arab-szászánida érmét találták meg. O. V. Komar elképzelhetőnek tartja, hogy talán ez lenne a régészeti lenyomata a történeti forrásokból ismert kazár belháború nyomán kiszakadó néprész, a kabarok magyarokhoz való csatlakozásának és elköltözésének (KOMAR 1999a, 16. j.). Mások a fentiek alapján úgy gondolják, hogy feltételezhető, hogy a 8. század második felében - a 9. század elején a Netajlovkai-temető temetkezéseiben talált elit lófelszerelés a Kazár Kaganátus a 8. század 40-es éveinek türk származású katonai elitjének --  akiket családi kötelékek fűzhettek a nyugati türk kaganátus embereihez – lovait jellemezte és együtt kerültek a Szeverszkij-Donyec-medencébe. (В. С. Аксёнов — «Элитный конский убор у населения лесостепного варианта салтово-маяцкой культуры: разнообразие в единстве».  Археология и культурная антропология «Огнём и мечом» №5 2019.). Hasonló csatok találhatóak a magyarországi -- Hódmezővásárhely–Nagysziget 37. sz. sír -- kantárkészletekben (jobb pofaszíj).  

„A késő avar kori leletanyag megismerésében fontos szerepet töltenek be az Avar Kaganátus perifériáján elhelyezkedő központok műhelyei és mesterei. A stratégiai pontokat megszálló fegyveres elit megrendelő rétegként biztos megélhetést nyújthatott a kor több kiemelkedő tudású ötvösének és más mesterembereinek is. Ezek a mesterek a tárgyi kultúra széles és gazdag választékát ajánlhatták megrendelőiknek, azok pedig éltek is ezzel a lehetőséggel. Távoli párhuzamként megemlíthető lenne még a Netajlovka (UKR), illetve a Veszelovka (RU) lelőhelyéről előkerült 6 díszveret (Erdélyi 1982; Komar 1999)”. (Csuthy András, a Duna Menti Múzeum munkatársának tanulmánya, Mit lehet tudni a késő avar kori csomós lószerszámveretekről?-- címmel. MKI, 2019. december 18.).  

Tekintettel a fentiekre és arra, hogy a Szeverszkij-Donyec-medence a 8. század körül szláv-kazár határvidéknek számított és az írott  dokumentumok azt tanúsítják, hogy Kazária észak-nyugati részén a magyarok szedték be tőlük az adót, a netaljovkai nomád leletekben (a „türk származású harcosokban”) őket látom. A felszerelésüket készíthették a késő avar mesterek „tanítványai” akik még a vikingektől is tanulhattak. Így Csernyigov-Kijev környékén  az ilyen műhelyek nagy becsben lehettek. „Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy a magyar tarsolylemezek kialakulásának forrásvidéke valóban ott lehetett – Csernyigov és Kijev környékén –, ahol ezt Fettich Nándor a múlt század harmincas éveiben vélte” – írja Fodor István: Régi szomszédaink: a vikingek. (Határtalan Régészet - Archeológiai magazin II. évfolyam 4. szám – 2017).

„Azok a (kevéssé szerencsés kifejezéssel) „magyargyanúsnak” nevezett (Türk Attila) nemesfém díszítmények (övveretek, veretes tarsolyok, tarsolylemezek, lószerszámdíszek, szablyaszerelékek stb.), amelyek kétségkívül kimutathatók a Szubbotci-leletkörben és a Dél-Urál körzetében is, nem tekinthetők etnikumjelzőknek. A korabeli társadalmi elitek e luxustárgyai ugyanis széles körben kimutathatók az Al-Duna vidékétől (Bulgária) a Kaukázusig, Kijev környékétől az erdőövezet finnugor népeinek hagyatékáig és Skandináviáig mindenütt. Ma már nyilvánvaló, hogy pusztán a tárgyak formai hasonlóságára építve lineáris őstörténetet írni nem lehet. A 10. századi Kárpát-medence régészeti hagyatéka egyvalamit jelez: azt a kulturális közeget, ahonnan a többgyökerű magyarság számos alkotóeleme kiszakadt, s egy vezető nemzetség irányításával mesterségesen szervezett politikai formációkba (nemzetségek, törzsek, törzsszövetség) tömörült”. (Révész László: A dinamikus 10. század a régészeti leletek tükrében a Kárpát-medencében. Magyar Tudomány 182.-2021. 159-160.)

Türk A. a doktori értekezésében (47. o.) azt írja: „Az általa (Afanászjev) fontosnak vélt meghatározó jegyek és jelenségek: a kamrasíros temetkezések és a hamvasztásos sírok, a Ûtanovka-típusú vasolvasztó kemencék, illetve a szaltovói erődített telepek és várak sűrű és jellemző elhelyezkedése (AFANAS’EV 1987, 13–15)”. „G. E. Afanas’ev véleménye szerint a régészeti hagyatékban megfigyelhető eltérések nem értelmezhetőek pusztán történeti/etnikai alapon, hanem azok kialakulásában az ökológiai-gazdasági feltételek is nagy szerepet játszottak”. (65. o. ) „A kérdés másik része, hogy mindehhez a magyarok helyi, keleti hagyatékát is azonosítani kellene a Severskij Donec felső folyása mentén, ám ez eddig szintén nem került elő. A Netajlovka-i temetőből kétségtelenül ismertek pl. lábhoz, illetve a lábnál baloldalra tett részleges lovas temetkezések, azonban ezek önmagukban még nem tekinthetőek perdöntő bizonyítéknak. A kabarok régészeti azonosítása a Kárpát-medence 10. századi leletei között eddig szintén teljesen eredménytelennek bizonyult. A lehetséges párhuzamok között ugyan V. S. Aksёnov említi még az ún. harang alakú sírgödörben eltemetett, és a sír kiszélesedő végében a lábnál félkör alakban elhelyezett lovas temetkezéses sírokat (a Kárpát-medencében pl. Dolný Peter 61. sír, vö. TOČÍK 1968, 61–62. Abb 9. 2), illetve azok szaltovói párhuzamait (AKSËNOV 1997, 35; AKSËNOV 2008), a típus rendkívül ritka előfordulása azonban egyelőre nem teszi lehetővé érdemben a kérdés régészeti elemzését. Ugyanakkor a jövőbeni kutatás egyik legérdekesebb kérdése lesz, hogy miért szűnnek meg a Severskij Donec mentén az említett temetők”. (65.o.)

Az egységes katonai kultúra megjelenését a szláv-kazár határvidék körülményei között úgy kell tekinteni, hogy a Szeverszkij-Donyec-medence geopolitikai értelemben a Kazár Kaganátus különálló, független régiójává - Északnyugat-Kazáriává – alakult át. Általában úgy tartják, hogy proto-bolgár törzsek éltek itt. Ezek a Kazár Birodalom 8-9. századi történelmi térképein jól látszanak.

Az északnyugati és déli periféria központjainak és elitjeinek kapcsolatára, legyen az értelmezés szerint akár hatalmi, kereskedelmi, műhelyköri vagy egyéni, nem ez az egyetlen közvetlen bizonyíték. Hasonló párhuzamokat találunk a lószerszámzat tekintetében például a vadkanfej alakú veretek esetében, egyes falératípusoknál és más lószerszámdíszek esetében is (Csuthy A. 2012).

„A galíciai (egykori Halics) lelőhely a Vereckei-szoros felé vezető úton, a Dubrava erdőben található. A két, egymástól elég távol levő halomsír feltárásának eredményeit 1937-ben tette közzé J. Pasternak lengyel régész. A két halomsírban, kurgánban, két férfi sírját találta meg. Mindkét sír kitömött lóbőrös, azaz részleges lovas temetkezés, ami a magyarokra is jellemző volt. A sírokban levő fémtárgyak is hasonlóságot mutatnak a honfoglalás kori leletanyaggal, főleg a körte alakú kengyelek.” Idézet: TÓTH SÁNDOR LÁSZLÓ: A magyar törzsszövetség politikai életrajza. (A magyarság a 9-10. században) Akadémiai doktori disszertáció. Szeged. 2014.  A krylosi leletet a kutatók többsége (Kristó Gyula, Bóna István, Fodor István, Bálint Csanád stb.) magyarnak értékelte. A Krylosin (N 49.08623 E 24.68800) kívül még Przemyslnél és Szudova Visnyánál (N 49.79456 E 23.37410) találtak magyar jellegű sírokat. 

A Nyugat-Szibériában feltárt sírok érdekes alátámasztását adják elképzelésemnek.

Mint már írtam, 2011-ben, az Ural dél-keleti lábainál, Kunasak falu mellet az Ujelgi nevű kurgán feltárásakor 9. századi – a honfoglaló magyarok viseletével azonos – leletekre bukkantak az orosz régészek. Korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények szintén a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékához voltak hasonlóak. 2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – magyar sírt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. Ez az Aktjuba-tó dél-keleti partjától kb. 1,5 km-re található u.n. Sólyom-magaslat második, központi, különálló dombja a Bagoly-hegy kurgán a Koskul és a valamikori Aktjubinka falut összekötő út bal oldalán található. (55°42’43”; 61°56’09”).  Ezért a régészek az „Aktjuba kurgán” nevet adták a lelőhelynek. (Baskírul a jelentése: Fehér.domb). A Sólyom-, vagy Aktjubai magaslat közelében (Сопка Соколиная)  2021-ben végzett régészeti feltárásokkor megállapították: „A leletegyüttesben az első csoportot a „magyar” stílusú díszítések alkotják, amelyek feltűnően hasonlítanak a 10. század eleji Kárpát-medencei leletanyaghoz”. Véleményem szerint „az Urál-vidékre jellemző kulturális elemek” Etelközben (szubbotci stilus) alakultak ki a 8-10. században és innen kerültek az Urál-Volga, innen Szamara környékére is. És ezek alkotják a KM-béli „honfoglaló” stílust is. Ez pedig csak szoros és gyakori kapcsolattartással valósulhatott meg, mondjuk az oka-völgyi, vagy egy sztyeppei útvonalon, ahol már nem érvényesült a kazár ellenőrzés. (Lásd a veszelovkai leleteket!).  Így szerezhettek tudomást a túlnépesedett keleti csoportok a KM-ben kialakult kedvező helyzetről, és indulhatott meg Etelközben a honfoglalásra való felkészülés.

Most nézzük meg  mit ír erről 2022-ben Vladimir Grib a monográfiájában, (234-235. o.).

 (Гриб В.К: Поселения хазарского времени в Северо-Восточном Приазовье и

Центральном Донбассе. (Бердянское, Безыменное, Веровка). Ростов-на-Дону, 2022.)

„234. o. „Feltételezhető, hogy a donyecki pusztákon folyó élet akkori megszűnése közvetlenül összefüggött a kaganátusi polgárháborúval, majd a magyar-ugor horda megjelenésével a Fekete-tenger északi vidékének sztyeppéin. A lázadók központjait, a jobbparti Cimljanszkon és Szemikarakorszkon lévő települések megsemmisültek, és helyreállították a régió központi kormányzatának status quo-ját. Ennek jelképe Sarkel volt, a Kazár Kaganátus nyugati erődítménye, amelyet a Don bal partján építettek 840‒841-ben. [Florov, 2021, p. 294]”.

235. o. „A IX. század második negyedében a névtelen településeket elhagyták. Csak feltételezni lehet, hogy ez valamilyen módon összefüggött a Kaganátus polgárháborújával vagy a magyar-ugor horda megjelenésével a Fekete-tenger északi vidékének sztyeppéjén. Hasonló rövid ideig létező nomád táborokat és az erődítetlen településeket a Don alsó térségében is megfigyeltek. V.V. Kljucsnyikov ezt a „titokzatos befejezést” a „Szokolovszkajai” nomádokkal kapcsolja össze, akik véleménye szerint éppen akkor hagyták el a Dont [Kljucsnyikov, 2018, p. 193-194]”.

Általában ez a feltételezés A.V. Komár következtetésével azonosul, ami szerint „az a népesség foglalja el a 8. században Kelet-Európa sztyeppéit, amely «négyzet alakú árkokkal körbevett» sírhalmokat hagyott maga után, mint például a Szokolovszkaja Balka-horizont típusú (u.n. „árkos”) kurgánokat (N 43.29694 E 44.19167), amelyekben az eltemetettek nyugati tájolása dominál, majd a 9. század elejére valamiért eltűnnek” [Komar, 2011, p. 54].

 „A Volgodonszki régióban számos kazár-kori kurgán található, amelyek a doni-régió 7-9. századi SzMK kultúrához kapcsolódnak. A kazár kori halmoknak megvannak a sajátosságai. Ilyen a töltés és a kurgán körüli árokok alakja, amelyek négyzet vagy téglalap alakúak. Az elhunytat fejével nyugat felé helyezték el a temetőben. A temetésnél kötelező volt a lócsont jelenléte ezekben a kurgános temetkezésekben.” Mindezek keleti jellegűek és analógiával rendelkezők. Lásd: Евгений Круглов: О курганах с ровиками, погребениях типа Соколовской балки и некоторых иных древностях хазарского времени /Вопросы краеведения. Вып. 11. Редкол.: И.О. Тюменцев (отв. ред.) [и др.]. Волгоград: Изд-во ВолГУ, 2008. С. 141-146./ 

„Fontos megjegyezni, hogy a kazár időszak alsó-volgai kurgán temetkezések datálása a VIII. század második felére, IX. századra nyúlik vissza, azaz szinkronban a vizsgált talajba temetkezésekkel. Ugyanakkor annak ellenére, hogy léteznek kulturális és etnikai együttélésre mutató kapcsolatok, mindkét közösség megtartja a saját különleges temetkezési hagyományait. Erre a körülményre mutatott rá E.V. Kruglov (2006, 262–265. o.). Az ilyen kölcsönhatás jól szemlélteti a szinkretizmus tézisét a kazár kaganátus kultúrájának polietnikus megítélésében. Így a „kozák” halom temetkezéseiből származó anyagok, valamint számos hasonló lelet alapján arról beszélhetünk, hogy a kazár időszakban az Alsó-Volga vidékén jelentős bolgár lakosságcsoportok léteztek. Ezek a régészeti az anyagok arra utalnak, hogy olyan migráns népességről van szó, amely nyugatról lép be a Volga vidékére, a szaltovo-majaki kultúra területéről, a VIII. sz.végén - IX század elején. A bolgár csoportok egymás mellett élnek és tevékenyen kapcsolatba lépnek a nomádokkal - akik hagyatékait a volga-doni puszták Szokolovszkaja-Balka típusú leleteiben találjuk, amit a régészeti anyagok összehasonlítása megerősít. A bolgár komponens kimutatása az Alsó-Volga térségében lehetővé tette a késő-kazár időszakra vonatkozó ismereteink jelentős kiegészítését”. (Ю. С. Лебедев, П. В. Попов: Погребение VIII – IX вв. из Астраханской области и горшок с рунической надписью. 184) Szerintem, a fentiek alátámasztják a történetemet, mert ezek -- a Kuvrat utáni bolgár telepesek -- között nagy valószínűséggel ott vannak a DAI türkjei is (L: nálam türk magyarok!). Tehát a Szokolovszkaja Balka horizont lehet az előmagyarok egy csoportjának lelőhelye. (Természetesen: szerintem!)

Összefoglalás

A fentebb leírtak figyelembevételével a honfoglaló elődeink története a 7-10. századi keleti sztyeppén az alábbiak szerint történhetett: : Az igazi kettős honfoglalás  Az igazi kettős honfoglalás (folytatás)

5-9. századi türk magyarok többségében „hun utódnépek”, akik a türk birodalom felbomlása után, a ponto-kászpi térségben bolgár-alán-szláv-kazár közösségben^[1] adták a belső-ázsiai és a kaukázusi komponenst, míg a 7. század második felében az innen felvonulók és korábban Belső-Ázsiából, az Altáj-vidékről (mongol, vagy Bajkál-környéki) északra vándorló, majd a 9. század közepén Etelközbe költözőkhöz csatlakozók adták az uráli (ugornak tartott N-B539, és N-B540-es alcsoportja) komponenst. A vérszerződés után ők lettek a „honfoglalók” akik a KM-ben talált helybéli, avar-szláv lakossággal együtt váltak „magyarokká”. Igen erős volt a magyar-bolgár-török kapcsolat.  Komoly tudományos vizsgálatok tárgya, hogy a honfoglaló magyar törzsszövetség többnyelvű lehetett. (BF: A magyar honfoglalásról )

A boszporuszi, ponto-kaszpi sztyeppén (a Volgától az Al-Dunáig érő területen) – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” fogom nevezni. A Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyar elődöket „ugor magyaroknak” neveztem el.  (Ugor és türk magyarok ).

A Kászpi- és Fekete-tengeri sztyeppe vidékén, a 7-8. században magyarelődök jelenlétét tételezem fel. Ez egy sztyeppei koncentrálódásban, előrendeződésben jelentkezik bolgár és kazár környezetben. Ezt követi Kuvrat halála után (a 7. és a 8. sz. határán) a nagy szétválás, alapvetően három irányban: északra az Urál és a Volga környékére, délre a Kaukázus vidékére, és a „maradókra” a Ponto-Kaszpi régióban. Volt egyszer egy őshazánk

A bolgár-kazár együttélés nyomait SzM- i Szokolovszkaja Balka-horizont típusú halomdombok jól prezentálják. A halomdombban későbbi temetkezések is találhatók, melynek sírgödrét a régi halom már elkészült halmába ásták. Az ilyen temetkezések felett - ezeket alaptemetkezéseknek nevezik – feltűnhet a sírgödör foltja, amelyet ilyenkor a felső temető aljának tisztítása után nyitnak meg.  Kruglov ezt írja: „VIII. század. Átmenet az alaptemetkezésről a későbbi temetkezésre a 7–8. század fordulóján történt, és általános hatású volt. A törzsi területek megjelenésével, a nomadizmus természetének megváltozásával és a sztyeppe ökológiai helyzetének általános javulásával magyarázhatók. Az áttérés az északkeleti tájolásról a nyugatira -- a középkori nomádoknál diakronikus volt általánosan. Elterjedt a sírok építésének az a gyakorlata, hogy a nyughely síkját árkokkal kerítették körül, és ez valószínűleg a kazár-bolgár együttlétből következő Tengrista vallás hatása volt. Nehezebb megmagyarázni a Szokolovszkaja Balka-horizont típusú kurgánoknál az átmenetet a gyűrűs-árokkal körülvett temetkezési emlékhelyről a négyzet alakúra, majd az újbóli visszatérést a gyűrűs-árkosra. Ezek a folyamatok valószínűleg összefüggésben lehettek a kaganátusban, a 8. sz. elején dúló tengris/zsidó ellentétekkel, amikor egy rövid időre visszatértek a tengrizmushoz. A 8. sz. 2. felében bekövetkező politikai átmenet a Tengri-kagánttól a zsidó cárig – változást hozhatott a temetkezési szokásokban is. De természetesen, mindezeknek semmiféle köze nem volt a kazár-bolgár etnikai hovatartozások kialakulásához”.

A fentebb leírtak egyáltalán nem zárják ki a magyar honfoglaló elődök egy részének a jelenlétét ezeknél a folyamatoknál.  Ez azt jelenti, hogy Türk Attilánál is felmerült hivatkozást, miszerint: „a magyarok elődeinek kultúrája teljesen beleolvadt a szaltovóiba, vagyis a szaltovói hagyaték valamely már ismert változatának hordozói ők is, és ezért nem különíthetőek el” – komolyabban kellene venni. (Természetesen nem a magyarok egészére, hanem csak a „türk magyarokra” értve!). Mémek és a gének  Kiegészített változat.

Így alakulhatott ki az előmagyarság három fő forráshelye: az Urál- Volga mentén, a Kászpi- és Fekete-tengeri sztyeppe vidékén, és az Avar Kaganátus területén. Ebből az első kettő lesz „hon visszafoglaló”. (A továbbiakban: honfoglalók, vagy magyar elődök). Lásd: Szabir-magyar történet (Bővített) .

A fordulat a 9. századdal köszönt be. Meggyengül az avar és a kazár birodalom is: az avarokat még Kuvrat űzte el erről a területről, a kazárok pedig a Bizánccal és az Arab Kalifátussal álltak szemben. A Kaganátus nem akarta alárendelni magát sem a rómaiaknak, sem a bagdadi kalifának, ezért a zsidó vallást vették fel. Maszudi írja: „Ebben a városban (Khazarán-Itil) mozlimok, keresztények, zsidók és pogányok élnek. Zsidó a király, a kísérete és az ő fajtája (azaz a "fehér kazárok" törzse). A kazárok királya már Harun al-Rasid kalifátusa alatt lett zsidóvá (azaz 786 és 809 között; de általában úgy vélik, hogy Maszudi egy kényelmes történelmi tájékozódási időmegjelölést használt és az áttérés 740 körül történt) és csatlakoztak hozzá zsidók az iszlám minden országából és a görögök országából (Byzantium). A görögök akkori királya a hedzsra 332 évében (943-944) térítette erőszakkal a zsidókat a kereszténységre... így sok zsidó menekült a görögök országából Kazáriába ...”. Mindez polgárháborús helyzethez és a kabarok magyarokhoz történő csatlakozásához vezetett. Tehát nyugaton, a kiterjedt Etelköz területén magyar hegemónia kezdett kialakulni.   (BF: Az Árpád-ház nyomában ). Tehát, véleményem szerint nem az történt, amit V. Grib, vagy K. Zukerman  leírt a fentebbi idézettekben (235. o.), illetve Türk a doktorijában, (A Magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör),  hogy a 9. sz. elején megjelentek a magyar-ugor hordák és ennek hatására néptelenedett el a SzM-i sztyeppe. (Türknél:  „K. Zukerman a magyarok elődeinek krími feltűnésével magyarázta ezt a jelenséget, mely kb. 860-as évek vége és 873 között mehetett végbe (ZUKERMAN 1997, 91; ZUKERMAN 1998, 676–677). Bár ezt az elképzelést éles kritika érte (MAJKO 1999, 41; MOČÂ 2004, 278) és kérdéses, hogy mindez az akkorra már letelepedett lakosságot mennyiben érinthette”), hanem az arab, a besenyő fenyegetettség, a polgárháború, a vallás-váltás (Tengrizmus kontra zsidó) helyzet veszélyessé, élhetetlenné tette ezt a területet, miközben nyugaton, északon (a bolgárok körül, a távozó magyarok helyén) kezdett kialakulni egy erős szövetség, amely az avaroktól megszabadult, és a biztonságos KM-be készült letelepedni.

Idézem Türk A. véleményét egy a „mandiner”-nek 2020. június 22-én adott riportjából: „A Volga és a Dnyeper közötti részen gyakorlatilag egyetlen lelőhely van mindmáig, amely a magyarokra utal, vagyis a Don vidéki vagy régészetileg szaltovói Levédiának nevezett koncepciót semmilyen érv nem támasztja alá, vagyis ebben a térségben aligha lehetett. Ez gyors átvándorlásra, pontosabban áttelepülésre, áttelepítésre utal, évszázadokig tartó kóborlásra semmiképpen. Ez annak fényében lényeges, hogy mi régészek az őshazát, illetve a szállásterületeket – mert őshazából csak egy van, erre figyelni kell – ma már „darabonként” 10-50 régészeti lelőhelynek az elemzése alapján rajzoljuk fel a térképre”. (BF: Korai magyar történelemkutatás helyzete 2021-ben ). Máshol, ezeket olvashatjuk Türktől:  azt írja, hogy „az Urál és a Kárpátok közötti régió hagyatékában már jól kirajzolódnak olyan lelőhelycsoportok, amelyek egyszerre mutatnak kapcsolatot a Kárpát-medence 10. századi, illetve a Volga–Urál-régió kora középkori hagyatékával. A Moldovai és Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság területén, tehát a Dnyeszter vidéken ilyen a Szlobodzeja, Glinoje, Plavnyi és Frumusica lelőhelycsoport; Ukrajnában pedig a Dnyeper középső folyása mentén elhelyezkedő lelőhelyek (Szubbotci, Katyerinovka, Korobcsino stb.)”…”A többségében 2007–2011 között Ukrajnában előkerült „magyar jellegű” új leletek nyomán az utóbbi években Moldáviában is megtízszereződött a hasonló síregyüttesek száma”…”A tárgyi hagyaték jellege kifejezetten összhangban áll azzal a képpel, amelyet a muszlim források tükröznek a magyarok 9. századi elődeiről. A fenti jellemzők alapján a Szubbotci régészeti lelethorizont igen nagy valószínűséggel rajzolja ki az írásos forrásokból ismert Etelköz területét”…”Meglepő ugyanakkor a szomszédos szaltovói kultúrkör (Kazár Kaganátus) leletpárhuzamainak csekély aránya, helyette a térben és időben távolabbi, Volga–Dél-Urál-vidéki kapcsolatot mutató leletek a jellemzőek”. Más lesz a kép, ha a honfoglaló őseinket (a 9. század kezdetéig) nem egy csoportban, és nem egy helyen tételezzük fel. Hol vannak a 9. századi "beolvasztók" KM-i sírjai?

Ha ezeket az – egyébként logikus, tudományosan megfogalmazott – véleményeket az Appendixemben leírt posztulátumok figyelembevételével értékeljük, akkor a magyar honfoglalásról egy másik történelmi kép tárul elénk: az, amelyekről az esszéimben értekezek. 

Ez egy amatőr, de koránt sem alapok nélküli történelem. Mondhatnánk: „Így is történhetett”. És majd meglátjuk…

Legyen a zárszó egy Pusztayról szóló Klima idézet:

„Az elemzés során Pusztay János prekoncepciók kényszeres alkalmazását olvassa a történeti nyelvészek fejére. Bizonyos nyelvi jelenségeket a történeti nyelvészek azért neveznek alapnyelvi eredetűnek, mivel az uráli alapnyelv egykori létezése bizonyított. Holott éppen ezeknek a jelenségeknek (is) kellene bizonyítaniuk, hogy egykor létezett az uráli alapnyelv” – írja Klima L. (nyest.hu. zegernyei: Az ÉNYÖV a mi őshazánk. zegernyei | 2012. március 30.)

[1] Priscus krónikája megerősíti, hogy a kazárok az ötödik század közepe táján jelentek meg az európai színpadon, mint hun szuverenitás alatt álló nép és a magyarokkal, valamint más törzsekkel együtt úgy tekinthetők, mint Attila seregének későbbi leszármazottai. / Arthur Koestler A TIZENHARMADIK TÖRZSA kazár birodalom és öröksége. Fordította: Dr. Rózsahegyi István/