A magyar nyelv kialakulására van egy sajátos elképzelésem, amely nem légből kapott fantázia, hanem az eddig megszerzett ismereteimből hoztam össze. Nem akarom magamat tudományos színben feltüntetni, hiszen nem vagyok se nyelvész, se történész. Annyit ígérhetek, hogy amit itt leírok annak szinte minden részlete már felszínre, nyilvánosságra került valakik által, akiket igyekszem is megnevezni, kivéve a közismert dolgokat, amik csak szaporítanák a szót. Akkor mi ebben az új, az érdekes, esetleg hasznos? – tehetnék fel a kérdést. Ez pedig nem más, mint a magyar nyelv kialakulásának, sőt a magyar honfoglalásnak egy újszerű, sajátos megközelítése.
Az egész folyamat egy elég hosszú, nehézkes történet, amit az esszéimben egyenként, téma szerint fejtek ki, ezért szükséges, hogy adjak egy kis összefoglalót a koncepciómról.
Összefoglaló leírás
A kezdetek vonatkozásában Bakay Kornél szemléletét fogadom el, miszerint: „A magyar nyelv az ősnyelvek közé tartozik, amely - feltehetően - már az afrikai elvándorlás korában elkülönült a többi nyelvtől, hordozói tehát már a felsőpaleolitikum idején eljuthattak mind a Kárpát-medence, mind a Fekete-tenger feletti sztyepp és erdős sztyepp, valamint Közép- és Belső-Ázsia területére”. (Bakay K. Őstörténetünk régészeti forrásai III. Bp. 2005).
Továbbá, nyelvünk viszonylagos stabilitásából következtetve megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás kori állapotában is önálló európai nyelv volt. Fejlődése nagyobb időtávlatú, mint a szomszédos indoeurópai nyelveké. Makkay még ezt írta 1994-ben: „1.4. A magyar nyelv távolra jutása és fennmaradása csak úgy érthető meg, ha feltesszük , hogy beszélői tengernyi tényezőből összetevődő ethnikai jellegüket és embertani képüket ugyan nem őrizték meg, de nyelvüket folyamatosan”. (Makkay János: A magyarság keltezése. Szolnok. 1994. 8-9. o.).
„Magyarországon már 10000 éve beszélték a proto-altáji nyelvet”. (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3.). Pontosabban az eredeti mű 187. oldalán azt írja, hogy: „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.)
Az egymással érintkező kultúrák között minden időben kialakult egy közvetítő nyelv (lingua franca), amely adott földrajzi területen közvetítő szerepet töltött be az eltérő anyanyelvű lakosok között. Ez a nyelv idővel „holt nyelvvé” vált, tömeges használatára nem volt szükség, mert másik vette át a helyét. Ha maradtak fenn írott nyomai, akkor a tudósok számára ma is kutatható maradt, ha nem, akkor jobb esetben csak a visszaemlékezésekből ismerjük, különben örökre eltűnt. Hatása azonban nyomokban mindig fennmaradt a vele érintkező nyelvekben, de ennek mértéke nehezen kimutatható.
Az általam magyarugornak nevezett alapnyelvet az Alpoktól az Altájig ismerhették. Ez a közös ősnyelv (több tudós kutató is állítja, hogy Európa és Ázsia lakóinak ősei egy közös nyelvet beszéltek 15 ezer évvel ezelőtt) egyik változata lehetett. Tehát az eurázsiai sztyeppén ez a lingua franca működött mindenhol és mindaddig, amíg egy domináns nép nyelve ki nem szorította. De nem törvényszerű, hogy ekkor minden esetben bekövetkezett volna a nyelvcsere is! Maradhattak szórvány szigetekben olyan törzsek, akik tovább vitték ezt az ősi koinét úgy, hogy egyes csoportjaik újra egyesülhettek, sőt magukba olvaszthattak más, alárendelt népeket. Így a nyelv megtarthatta az alapvető nyelvtanát és gazdagodott a csatlakozott nép nyelvéből vett szubsztrátumokkal. A mai magyar nyelv az, amelyik a legtöbbet megőrzött ebből az ősi sztyeppei lingua francaból és a 9-11. századi koncentrálódás eredményeképpen önálló fejlődésnek indulhatott a latin nyelv védőernyője alatt.
Elfogadom Spenglernek azt az állítását, hogy a rassz nem, csak a nyelv vándorol. „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Spengler: A Nyugat alkonya).
Ha megnézzük a magyar nyelv fejlődési sémáját, ahol az „urál-altáji” alapnyelvek alatt a nyugatról és délről Szibéria irányában beáramló sztyeppei koinét értem, akkor a szamojéd, hanti-manysi nyelvek vonatkozásában (a saját fejlődési ábrájukon) ez az alapnyelv szubsztrátumként viselkedik (a nyelvet váltók az eredeti nyelvük bizonyos jellegzetességeit átviszik a az újonnan átvett nyelvbe, és az ott rögzül), és hasonló képpen alakult a finn-permi (balti) nyelveknél is. Innen származnak azok a nyelvi hasonlóságok, amelyekre alapozva a nyelvi „rokonság” megállapítást nyert. Mint láthatjuk – ehhez azonban közös eredetre nem volt szükség. Régészeti kultúrákban ez a vonaldíszes – jamnaja – zsinegdíszes – andronovó útvonal.
A magyarok elődeinek a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén egy 7. századi viszonylagos összpontosítódását egy szétválás követte (erre a DAI-ban is van célzás, de az időpont és a helyszín vitatott), amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórványok. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” hipotézisem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli -- ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek.
És hogyan alakult a magyar nyelv fejlődése?
A magyar nyelv előzményeinek sztyeppei feltételezése feleslegessé tesz mindennemű családfa típusú besorolást, feltételezve az utolsó (Würm) jégkorszaki fejlődést napjainkig. Nyelvi hasonlóságok (nyelvrokonság) észlelése az areális kapcsolatokkal magyarázhatók. Az etnikai sokszínűség – egy nagyobb birodalmi lét hiányában – az évszázadok során jobban elképzelhető, mint a homogén törzsek megmaradása. A törzsek vándorlása, egyesülése, szétválása nem jár törvényszerűen nyelvi párhuzammal. Ugyan így, egy, vagy több sztyeppei koiné megléte, fennmaradása sem jár alapvetően egyes törzsek megmaradásának feltételezésével. A törzsek szétválhattak, keveredhettek más népekkel, nyelvük változhatott, de fennmaradhat a régi kapcsolat is, amely a nyelv alapjait megőrizte, és egy újra egyesülés során csak gazdagodott, fejlődött az eredeti koiné. Különleges, egyedi a helyzet (szerintem ez történt a magyar nyelvvel) ha egy zárt területen merő idegen nyelvi környezetben több (5-6) ilyen -- nem egy pontból, de egy alapból származó – csoport találkozik, amely intenzíven kezd fejlődni (a kényszer és a kedvező lehetőségek hatására, mint a megmetszett fa) és rövid (egy-két évszázad alatt önálló, fejlődőképes (magyar) nyelvvé lesz. (Tömbösödés). És nem volt közben idő kevert nyelv kifejlődésére, letisztult, mint a hordóban az új bor.) Kb. ez az elképzelésem, amely szerintem lehetséges, éppen olyan elképzelhető, mint más nyelvfejlődési forma (de azok sem kizártak, de nem is kötelezően másolandók, főleg más feltételek mellett).
A fentiek után nézzük meg mi köze van a Hochdeutschnak a magyar nyelvhez?
A nyelvnek – szinte semmi. Amiért mégis egymás mellé rendeltem őket, ez a kialakulásukban meglátott hasonlóság. A nyelvi analógiák csak egyes részletekben tartalmaznak hasonlóságot a vizsgált nyelvek között, ha nem így lenne, akkor azonosságról beszélhetnénk. Szerintem a magyar nyelv kialakulásának nincs analógiája. A hasonlatosság a standart német nyelvvel abban áll, hogy egy összefüggő földrajzi formációban, közel hasonló nyelvi környezetben a rokon nyelvek tömbösödhetnek is. Az ismert és a magyar nyelvre is alkalmazott séma a szétválás. Az ismert modell, uráli szétválás finnugorra és szamojédra, majd a finnugorból kiválik az ugor, ebből jön ki a magyar. Hasonlóan a germán nyelvcsaládon belül, hangeltolódással létrejönnek a különböző nyelvjárások, nyelvek. Ezt az analógiát helyettesítem én egy másikkal, amely a magyar nyelv esetében történhetett.
Feltételezésem szerint nem volt (a tudományos értelemben elfogadott) közös uráli alapnyelv. Volt helyette egy – a mezolitikumból iduló – sztyeppén meghonosodó alapnyelv (amelyet nevezhetjük, akár „urálinak” is). Ez egy közvetítő nyelv (egy összetett lingua franca) volt, a fentebb leírtak szerint. A magyar nyelv az a nyelv, amelyben a legtöbb jellegzetessége ennek a nyelvnek megmaradt. És nem volt egységes őshaza, és nem lehetett egyenes vonalú vándorlás (őshaza > Levédia > Etelköz > KM) idegen népek nyomására. Voltak helyette hasonló életvitelű, kultúrájú, nyelvükben hasonló nyelvjárásokat beszélő törzsek, családok csoportok. Az összetartó erő a közös érdek, a közös életmód a közös identitás. Az egyesülések, a szétválások az évszázadok során a körülményektől függően alakultak. A sztyeppe nyugati részén (a hunokat követő időszakban) a nagyobb „kvázi birodalmak”, mint a kazár, a bolgár, az avar kialakulása viszonylagos koncentrálódásra adott lehetőséget ezeknek a „magyar előd” népeknek. Nem kizárt, hogy sokszor éppen ellentétes oldalon is voltak „magyarok”. Kuvrat halála után következett be az első nagy szétválás, amikor a bolgárokhoz hasonlóan (sokszor velük együtt) szétváltak a magyarok is, két fő ágra. Az egyik ág a volgai bulgárok szomszédja lett, a másik maradt a Fekete-tenger és a Kaszpi tenger környékén. (Plusz az avarokkal együtt élők a KM-ben). A 9. század a lehetőségek százada volt. Megszűnt az Avar Birodalom, hatalmi váccumok alakultak ki, ami kiváltotta az etelközi magyar koncentrálódást (vérszerződés), központosodást (fejedelem választást). Ebben a nyelvnek „huszadrangú” szerepe volt. Mint a germán nyelvterületeken a riupari, a mózeli, a rajnai, a szász, a bajor, a svájci stb. nyelvjárások, olyanok lehettek a magyar nyelvjárások is a KM-ben, az Al-Dunánál, Etelközben, a Kubán mentén, a Volga és az Urál környékén. Ez a dialektus-kontinuum alakult ki a KM-ben a 9-11. században, amelyben a körülmények létrehozták az ómagyar nyelvet, hasonlóan, ahogyan szükség lett Németországban a Hochdeutschra (Standarddeutschra). A KM-beli honfoglaláskori sajátosságok nem tették lehetővé az összes dialektus fennmaradását de a mai nyelvjárásokban azért felfedezhetők ezeknek a korai változatoknak a nyomai, ami már nem tartozik szorosan a jelen témához.
