A magyarok őshazája

A magyarok őshazája

Kettős honfoglalás

by Bilecz Ferenc

2016. július 11. - nakika

Dél-Urál és Nyugat Kazahsztán magyaros lelőhelyei

Kurman, Karaoj, Temír, Tortoba, Szterlitamak, Bolsie Tigani, Csisztapol, Isimbaj, Korjátmász, Ujelgi és Szamara környéke (F-G Veszelovo-Szuzdál irány Kijev felé)

Az elmélet

A kettős honfoglalás elméletét, ami szerint a magyarság két lépcsőben foglalta el a Kárpát-medencét László Gyula (1910–1998) régészprofesszor dolgozta ki. Az első szakasz 670 körül volt (az ún. griffes-indás kultúra vagy „kései avarok” leletanyagának megjelenése), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével megtörtént a „második” honfoglalás.

Az elméletet a mai napig nem fogadta el teljes mértékben a tudományos közvélemény. Györffy György (1917–2000) történész szerint „a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”(Wikipédia)

A fentebb megfogalmazott képhez én mindig hozzá szoktam tenni azt, hogy Marjalaki Kiss Lajos, aki 1923-ban Mezőnyéken, 68 sírt tartalmazó avar temetőt tárt fel, először fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletét az Anonymus és a magyarság eredete című munkájában. 1928-ban ezt írta: "Mintegy öt éve - amióta a mezőnyéki kora népvándorláskori sírmezőt feltártam, s ezzel kapcsolatban behatóan tanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit - határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változást, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ban) ugyanaz maradt ezután is. ... Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt és magyarul beszélt." Az avar-magyar honfoglalást már a Képes Krónika is második visszatérésnek „secundus ingressus”-nak nevezi.

Az alább közölt hipotézisem a két honfoglalást nem időben, hanem a résztvevők összetételében különbözteti meg. Kettős volt, mert a honfoglalók két nagy főcsoportja egyesült az új haza el-, illetve annak visszafoglalása érdekében. Itt mondhatnák, hogy ebben semmi új nincs, hiszen a történészek egy része már régen megfogalmazta, hogy a Kárpát-medencét a vérszerződéssel egyesült szabir és onogur törzsek foglalták el, Árpád vezetésével. Rendben van! A különbség nálam a vándorlási útvonalban, annak időtartamában, a nyelvi, kulturális hasonlóságban, a Kazár Birodalomban betöltött szerepükben van úgy, ahogyan a továbbiakban elmesélem.

Az írott forrásokról

Feltételezésemet alapvetően a magyar és a szláv krónikák szövegére, (kisebb részben arab, bizánci, latin forrásokra hivatkozva), az új archeológiai leletek értékelésére, genetikai vizsgálatokra, a témát feldolgozók megállapításaira, és nem utolsó sorban saját névkutatási eredményeimre alapozva teszem meg. Itt fontos tudnunk, hogy az alapul vett krónikák szövege 2-400 évvel az események után íródott! Honfoglalás: 895, Elmúlt idők krónikája, 1113 körül; Helmold of Bosau (1120-1177) Szláv Krónikája; Anonymus krónikája 1200 körül; Képes krónika, 1360 körül; Thúróczi krónikája 1488; Kézai Simon Magyar Krónikája az 1280-as években készült. A nyugati krónikások közül a magyarokról legkorábban Hinkmar Reims érseke (Annales Bertiniani), illetve a Sváb évkönyvek tudósítanak 862. körül. A magyar őstörténet egyik legfontosabb forrása Bölcs Leo, Taktika c. munkája, amely 904 tájékán készülhetett, és VII. (Bíborbanszületett) Konstantin, császárnak A birodalom kormányzásáról írt munkája, amely 948 és 952 között született. Továbbá, Hitvalló Szent Theophanész (758-818); I. Niképhorosz, konstantinápolyi pátriárka (806-tól 815-ig), írásai, valamint az u.n. "cambridge-i dokumentum" vagy „Schechter levél”. De a legkorábbi magyar vonatkozású bizánci forrásnak György barát krónikájának 10. századi folytatóját (Szümeon Logothetészt? 930 ) tartják, aki a magyarokat úgy említi, hogy azok az  Al-Dunánál voltak 836 körül. Álmos magyarjainak al-dunai megjelenéséről (igaz, 40-50 évvel később) Method és Cirill legendája is szól. 882-ben Metódot -- aki Morvaországból Bizáncba utazott -- egy magyar király (Álmos?) akarta látni. (Az érdekes az, hogy 862 körül Cirill a kazároktól visszatérőben a Krím félsziget tájékán magyarokkal találkozott). A keleti kútfők közül Maszudi (896-956) és Ibn Haukál (10.sz.) arab utazók, perzsa krónikás Al-Balkhi (850-934), Ahmad ibn Fadlán (877-960), Ibn Khordadbeh (820-912), Al Marvazi (1056/57 –1124/25), al-Hamadani  perzsa író (968-1008), Makdiszi (966), Jakubi (†946), Hayyan (megh. 1076), Ibn Ruszta 9. század végi perzsa földrajz tudós, Dzsajháni arabul író buharai tudós és államférfi 9. század, Gardizi (meghalt: 1061-ben) perzsa történetíró és földrajztudós munkáira, illetve egy 10. századi ismeretlen szerző perzsa nyelvű művére a „Hudúd al-Álamra”, és  Szallám tolmács útleírására szoktak hivatkozni a magyarokkal kapcsolatban. Ezekből a keleti irományokból már több kutató, többek között Németh Gyula is rájött arra, hogy „a magyarságnak több, egyidőbeni hazájáról van szó”. (Lásd: Németh Gyula; A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp., 1930. 159, 160. 301. 302 II.). Abu Zeid Balkhi (megh. 934) például úgy tudta, hogy három Magyarország is volt: Magna Hungária (Baskíria), Hungária Antiqua, a magyarok országa és a Meotisz-Kubán vidéki Ungaria Maior. / Ferenci D. Ebubekir: Magyarok és az iszlám/. Hipotézisem kialakításánál természetesen más krónikákat is (pl. a 12-17. században íródott Dzsagfar Tarihi-t, vagy a magyar fordításban is megjelent és ősgesztának tartott Tarih-i Üngürüsz-t, Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket, Rubruk, Marco Polo, Plano Carpini írásait) is figyelembe vettem. Ezeket a konkrét témánál nevezem meg.

A történetírás hitelessége

Nem vitatom a krónikások szavahihetőségét, mivel csak azokat a részeket emelem ki, amelyek alternatív véleményemet alátámasztják! Leopold von Ranke (1795 -- 1886) német történész szerint az elsődleges forrásokra kell támaszkodni, de a lényeg az események olyan módon való megírása, „ahogy valójában történt”. („wie es eigentlich gewesen”). Itt azonban jó, ha megszívleljük Edward Hallet Carr mondását is: „a történész olyan tényeket talál, amilyeneket keres...” (E. Carr: Mi a történelem? Osiris, Budapest, 1995.). A magyarokról nincs hiteles írott forrás a 830-as évek előttről, és régészeti leletek sem ismeretesek a 9. sz. végét megelőzően. Nekem meggyőződésem, hogy az emberi jellem évezredek óta változatlan! Ezért napjaink eseményeit bátran vissza lehet vetíteni a múltba, annak érdekében, hogy közelítsünk a „valójában megtörténtekhez”. Például 2015 szeptemberében elérte Magyarországot is a keleti népvándorlási hullám. A technika jóvoltából milliók láthatták azt az eseményt, amikor egy magyar riporternő elgáncsolt egy – gyermekét cipelő – migránst. Világszenzáció lett az „esetből”! Még sincs egyetlen hiteles, elsődleges forrás arra vonatkozóan, hogy valóban így történt-e a rendőr elől menekülő apa felbukása! Megjelentek különböző kameraállásból készült felvételek, amelyek bizonyították, hogy a riporternő lába nem érte el a menekülő apa lábát. Legalább ennyi ellenvélemény volt a szándékos gáncsolás bizonyítására. A 21. század nagy történéseire nincsenek hiteles elsődleges források! (Lásd. WTC 2001. 09.11; az Irak ellen kirobbantott háború; az „arab tavasz” okai hiteles forrásokkal nem igazolhatók. Stb.). A Kennedy gyilkosságot 75 évre titkosították! Tehát a mai modern korunkban csak álom maradt Leopold von Ranke kívánalma, hogy úgy írjuk meg napjaink történelmét „ahogy valójában történt”! Látomása nem igazolódott: „Látom magam előtt azt az időt, amikor a modern történetírást többé nem kortárs történészek beszámolóira – kivéve amennyiben személyes és közvetlen tudomásuk volt az eseményekről –, és még kevésbé a forrástól még távolabbi munkákra, hanem a szemtanúk beszámolóira és hiteles és eredeti dokumentumokra fogjuk alapozni.” Az emberi jellem nem változik! A történteket mindenki a saját beállítottsága, érdeke szerint tálalja, fogadja el ma is, éppen úgy, mint évezredekkel ezelőtt. Nincs hiteles bizonyíték, amely ne lenne megtámadható, ha arra szükség van. És ezt az állításomat az IDŐ igazolta! Ezért én egyetlen hiteles ítéletet hozó bírónak csak az IDŐ-t fogadom el! A véletlen egyezéseknek nem vagyok híve. Nem születik egyetlen mese sem ok nélkül! Ha például a normannok Fekete-tenger melletti származását Dudon de Saint-Quentin a 11. században meseszerűen írja le, de a varégok (varjágok) története, a skandináv-magyar szavak egyezése, az alán-rusz Rurikovicsok feltételezése, és más nyomok is ide vezetnek, akkor a mese alapját hiteles tényeknek is elfogadhatjuk. Nem tévedünk többet, mint napjaink történelmének megítélésében! De így viszonyulok a mai szerzőkhöz is! Például az orosz (1931-es születésű) M. Koszárjev író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, aki a magyarok egyik feltételezett „őshazájának” területén, a nyugat-szibériai Baraba-sztyeppe vidékén született, írt egy könyvet a magyarokról Nagy Magyarország nyomában címmel. (Косарев М.Ф.: В поисках Великой Венгрии. Сибирская былинная повесть. Палеоэтнографическая реконструкция. OOO. „Ladoga-100”.Moszkva, 2011.). Ebben a könyvben – regényes formában – megírta a magyarok egyik törzsének 1-4. századi történetét a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre költözésig, illetve az „igazi” hunokkal való egyesülésig. Az ő szakmai információi, helyismerete ilyen nagy időtávlatból is hitelesebbnek tűnik, mint pl. Jordanes hun utódnépekről szóló meséi. 

A magyar honfoglalás előzményeiről kialakított vélemények

Az évszázados vitát, ami a magyar honfoglalás kapcsán kialakult, eldönteni ma még nem lehet! Pl. nagyon érdekes munka Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája I. - A külföldi kútfők című könyve, de számomra nem több ennél. Pontosabban, ezt úgy kell érteni, hogy nagyra értékelem az összefoglaló jellegű leírásait, de csak ritkán fogadom el álláspontját. De, valahogyan így van ő is a források kritikájánál. A PVL elemzésénél például nem látja akadályát annak, hogy az Olm (Ольм) név a magyar Álmos névre lenne visszavezethető, mindössze néhány száz évet átugrik, és a krónikakeletkezés idejében éppen Kijevben lakodalmat tartó magyar Álmos hercegre (I. Géza fiára) tippel. Valójában az Olm név teljesen megegyezik a görögös végződés nélküli Olmos névvel. (Mint pl. Ἡρόδοτος oroszul: Геродот). Az ukrán-amerikai történész, Vernádszkij, a magyar Padányi Viktor, Götz László, Kristó Gyula és mások azon próbálkozásait, hogy a magyaroknak Kijev – Oleg előtti – történelmében, Közép-, és Kelet-Európa 9. századi háborúiban nagyobb szerepe volt, mint amit általában elfogadnak a hivatásos történészek, legtöbb esetben cáfolja, illetve erősen megkérdőjelezi. Tehát én nem vitatkozom, hanem elmesélem a kialakult álláspontomat. Célom csak az, hogy megmutatni, ahogy valójában történhetett. És az idő majd megérleli, vagy eltemeti a munkámat.

A honfoglalást és a magyarság kialakulását alapvetően Atilla halálától a mongol-dúlásig (453-1242) vizsgálom. Az ezt megelőző, és követő időszakok magyar történelmét itt nem vitatom, mint azt sem, hogy hogyan kerültek a magyarok a hunok közé. Voltak-e méd, szkíta, szarmata gyökereink – ez egy fontos, de más kérdés.

Az előzményekhez hozzátartozik, és tényként fogadom el, hogy a magyarok a hun birodalom alattvalói voltak, akik ősi nevüket használva, magyarként éltek Eurázsia közép, és keleti részén. Mint magyarokról, róluk nem emlékezhettek meg krónikások, mert sem leírni, sem kiejteni nem tudták a nevünket, tehát a „magyar” népnév keresése csak a környező népek eltorzított szótárában lehetséges. Lásd pl. Muágerisz (Moager > Mager > Magyar) fejedelem nevét, akit Jóannész Malalasz rétor (491? – 578) és Jóannész Ephésziosz (507-588), 6. századi történetírók említenek. (Moravcsik Gy. Muagerisz király, Magyar Nyelv, 1927. 238-271. o.). Minden esetre, Zachariász rétor a 6. században arról tudósít, hogy Arran örmény püspöke, Quardusat (Theoklétosz), 523 táján felkereste a hunokat, és a Szentírást hun nyelvre fordította. Felsorolja a hun népeket is, akik közt térített. (onogurok, ogurok, szabirok, bolgárok, kuturgurok, fehér-ogurok, és fehér-hunok. A magyarok őseit általában e népek közé sorolják a szakemberek). Talán csak egy kivétel maradt fenn napjainkig – és erre Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése irányította rá a figyelmet – Kazahsztánban. Itt a magyarság tudat (mém!) életben tartotta a „magyar” nevet, úgy, ahogyan csak a magyarok ejtik. A törzsek etnikai szétválásának kérdése itt fontos, de csak másodrangú kérdés. Első a név és a hozzá kapcsolódó mondakör! Úgy tartják, hogy Muhammed Sejbani (1451-1510) és Abulhair (1693-1748) kánok seregében magyar katonák is szolgáltak. (Benkő István: A magyar név eredete. 2016). A magyarok önelnevezését egyébként, az arab krónikások ismerték. Például, a madzsar nevet 930 táján Ibn Ruszta, a 982-983 között készült Hudúd al-álam című arab munka, és 1050-1053 között Gardézi is használja. A kutatók szerint a madzsar (vagy egy másik írásmód szerint: madzsagar) elnevezés a türk származású kazároknál a magyarok elnevezésére használt népnév volt.

A 836-os évek előtt valójában nincs sem írott, sem régészeti forrás a magyarok elődeinek európai feltűnéséről. Hinkmar érsek szövege így néz ki: „Dani magnam regni eius partem cede et igni vastantes praedantur. Sed et hostes antea illis populis inexperti, qui Ungri vocantur, regnum eiusdem populantur.” Bár, Victor Tunnunensis  püspök (megh. kb. 570.) Krónikájában a hunokat már „Ugni” , „Hugno” és „Hugni” néven emlegeti, akik Örményországba és Kappadókiába is bemennek. A szövegkörnyezet megítélésétől függően állíthatja a kutakodó, hogy a mai magyarok elődeiről, vagy sem, szól az írás. Aki ezt vitatja, az hasonló a tudóshoz, aki a fák kérgét vizsgálta egész életében, arról mindent tud, de az erdőt felülről még sohasem látta! Ranke szavaival élve: tekintetem most az univerzálisra vetem, és örömömet lelem a részletekben, amelyeket az esszéim olvasása során találhat meg, a tisztelt olvasó! A magyarok, de a szlávok, az oroszok korai történelmét csak általánosságában lehet megítélni, de a mai magyar nyelvben rejlő apró részleteket kár lenne figyelmen kívűl hagyni. Például, az orosz népnév kialakulásánál én nem megyek el olyan apró részletek mellett, hogy a magyar ember az oroszokat „ó rosz”-nak hívja, úgy tapintva rá a vitatott lényegre, mint egyetlen más nyelv sem tudja! Mert az orosz nép legkorábbi említése ugyan ott található (és épp oly hiteles), mint a magyaré. Szent Bertin Évkönyvében (Annales Bertiniani). „Theophilius Imperator CPlitanus misit cum eis quosdam, qui se, id est, gentem suam, Rhos vocari dicebant: quos rex illorum Chacanus vocabulo.... Én tehát úgy tartom, hogy a magyarság legrégebbi múltjának kiderítéséhez az egyik legfontosabb kulcs, a mai magyar nyelv. Nálam tehát a fő mércéje annak, hogy egy – a magyarokra vonatkozó – konkrét állítás igaznak tekinthető-e az az, hogy beleillik-e a magyarság történetének általam kialakított képébe, vagy sem! Tudom, hogy ez nem egy tudományos megközelítés, de ha az eredmény egyezni fog a tudósok jövőbeni „megfejtéseivel” – akkor ez a munkám, sem volt „véletlen”! Sok műről kiderült már, hogy tudományos, de valójában semmi sem történhetett úgy ahogyan – a kreált nyelvi és egyéb törvények alapján – leírták.

Abban egyetértenek a szakértők, hogy a magyarság utolsó honfoglalására a 9. században került sor. Az sem vitatott, hogy a honfoglaló törzsek kelet felől érkeztek. Szintén elfogadott tény, hogy a Kárpát medence területén ekkor nem volt egy egységes hatalommal bíró uralkodó népcsoport. Az Avar Birodalom a végóráit élte, „Nagy Morávia” – függetlenül a feltételezett elhelyezkedésétől – Mojmírtól (833), Szavatoplukig (894) sem Pannóniában, sem az „avarok pusztaságain” (már csak a viszonylag rövid létezése miatt) sem alkotott egy egységes, letelepült, hont építő etnikumot. A területet körbevevő frank, bolgár, bizánci uralkodóknak ez perifériális terület volt, ahol szilárdan nem tudták megvetni a lábukat. Az egymással vívott csatározásaik során igénybe vették a Keleten táborozó – hun utódoknak (Biborban születettnél: türköknek) tartott – magyar törzsek katonai segítségét is. Erről a korabeli krónikások is megemlékeztek. Lásd Hinkmar érsek, illetve a Sváb évkönyvek tudósításait a 862. évekről. Vernadszkij kronológiája szerint 863-ban a magyarok és a kabarok (a kazárok ellenségei) szétverték a frankokat az Elbánál. 881-ben a magyarok és a kabarok Bécs körül táboroznak. (863. Мадьяры и кабары (враги хазар) разбили франков у Эльбы. 881 Мадьяры и кабары возле Вены.) /http://www.hagahan-lib.ru/library/drevnaya-rus-i-velikaya-step36.html/. De VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár is azt írja, hogy Nagy Moraviát, Szvatopluk földjét, teljesen feldúlták és elfoglalták a türkök (értsd: magyarok). / DAI 13. fejezet/. Ebben az időben a magyarok Kazáriáról éppen leválófélben lévő nép volt, hatalmas katonai erővel. Ezt bizonyítják a fentebb említett nyugati hadjáratok, az al-dunai megjelenésük 836-894 között, valamint Kijev elfoglalása és adóztatása. Lásd Vernádszkij fentebbi kronológiájában a 840-es évnél: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. (*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой.). /u.o/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől északkeletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. Az előbbi Kazária északi szomszédjának számító bolgár-magyar terület, az utóbbi alán (jász)-hun-szabír/magyar törzsek lakta helyek a Kazár Birodalom déli részén. (Anonymus „dontői” magyarjai és a kumai magyarok). Kazárok, a birodalomban kitört belviszályok miatt ellenségessé vált magyar törzsek ellen építették fel (bizánci segítséggel, 830 körül) Sarkel erődjét. Bár egészen az utóbbi időkig nem tisztázott az erőd építésében -- az írott forrás által is említett -- bizánci részvétel, vagy Sarkel beazonosításának kérdése, a Sarkel-problémát mégsem törölhetjük a magyar őstörténet tárgyköréből. „A korai magyarok több száz éves, közvetlen kazár területeken való megtelepedését a régészeti hagyaték elemzése tehát nem támasztja alá”. (Türk Attila: A korai magyar történelem régészeti kutatása napjainkban. Perspektívák és teendők. MTA BTK MŐT Kiadványok 1. MAGYAR ŐSTÖRTÉNET). A Pallas Nagylexikonban olvashatjuk a „Dontői magyarok” címszó alatt (Edelspacher Antal nyelvészre hivatkozva), az alábbiakat: „Állítása azzal a módosítással nagyon valószínű, hogy a dentumoger elnevezés nem a nemzetségi vagy törzsszervezettel függ össze, hanem pusztán a területre vonatkozó elnevezés, mely alatt a honfoglalás előtti magyarságnak donmelléki nemzetségeit foglalták össze. Ez volt az egyik csapat, a másik Baskiriában tanyázott, a harmadik a Kaspi-tenger környékén, a Kumamenti Madsar város táján”. Ennek megerősítése olvasható Kuniknál: „Для объяснения Dentumoger и Dentia мог бы я привести только название горы, находящейся в нынешней Воронежской губернии, “Дентум”, о которой еще в XVII ст. упоминает Книга Большому Чертежу.” (Dentumoger és Dentia magyarázatára csak a mai Voronyezsi Tartomány „Dentum” hegy nevét hozhatom fel, amelyet a 17. századi Nagy Rajzkönyv is említ). /Известия Аль‑Бекри, Куника и Розена, стр.109./

A magyar mém

Egy nép őstörténetének rekonstruálásakor a nyelvi és etnikai származástudatot nem lehet figyelmen kívűl hagyni. Ab ovo, a nyelv és az etnikum összetartozott. Idővel – törvényszerűen – a spengleri elv szerint szétvált. (A nyelv vándorol, a rasszkifejeződés pedig alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette.). A származáskutatásban nem szabad a kettőt összekeverni, de szigorúan elkülöníteni sem lehet, mert a kölcsönhatás regisztrálható. Adódik az alkalom a mém-elmélet használatára. A magyarságot, mint mémet, illetve annak fejlődéstörténetét, vizsgálva juthatunk kézzelfogható eredményhez.

A magyar törzseket a származástudat, a vallás és nyelv tartotta össze, illetve különböztette meg más népcsoportoktól. Az, hogy ők Nimród fiai, Atilla örökösei, Hunor-Magor leszármazottai, akikre az Atya Úr Isten (Él, Bél) és az ősi Anyaistennő (Boldogasszony) vigyáz. Nyelvüket a korabeli krónikások csak úgy emlegették, hogy az, amelyik egyetlen ismert nyelvre sem hasonlít. Lásd, Hérodotosz (i. e. 484 körül – i. e. 425 körül), megállapítását a szkíták nyelvéről. De ezt a koinét értette a sztyeppe összes nomád törzse, de legfőképpen azok, akik Atilla leszármazottainak tartották magukat. A velük kapcsolatba került törzsek ebből a nyelvezetből különböző mennyiségben vettek át szavakat, építettek be nyelvi elemeket a saját nyelvrendszerükbe. Ezt a nyelvet a mai nyelvészek a holt nyelvek közé sorolnák, ha nem lett volna egy közösség, amely nyelvtanát és alapszavait a mai napig használja. Egy szerencsétlen választással a nyelvészek finn-ugornak nevezték el azt a nyelvcsaládot, amelyik erre a koinéra épült. Nálam ez az előmagyar nyelv, amely több ezer évvel ezelőtt már létezett! Tehát én egyáltalán nem állítom, hogy a szabir magyarok és az onogurok két különböző nép volt. Az onogurok alatt is a magyarokat kell érteni, és nem a „bolgárokat”. Ők csak egy rövid ideig viselték az „onogundur” nevet, ami azt jelentette, hogy a „hunokhoz tartozó”, tehát egy ideig magyar uralom alatt éltek. (Obrusánszky Borbála: „Csak tiszta forrásból”. Barikád, 2012. jan. 19.). Amiért a bolgárokat említettem, az azért van, mert a középkori magyar őstörténet nyitja, a bolgár-magyar kérdés megoldásában rejlik.

A magyarok honfoglalása, ahogyan valójában megtörténhetett

A Volga-Káma és az Ural-hegység déli területei között élő magyar törzsek a 9. század elején – Anonymus szerint (Pais Dezső fordításban), 819-ben – kapcsolatba lépnek a Don alsó folyásánál letelepült magyarokkal: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta.” („Ugek pater Almi ducis.” – Anonymus)

A 8. század közepén – a 9. század elején az ujgurok által elűzött oguzok az Irtis felső folyásának vidékén élő besenyőket a Volga és az Ural folyók közti területre tolták. Erről VII. Konstantín azt írja: „Tudni való, hogy a besenyők szállása először a Jejik (1775-től, Ural) folyónál volt, s határosak voltak a mazarokkal és az úgynevezett úzokkal.” (DAI 37.)

R. G. Kuzéev, (1929-2005) baskír származású történész professzor szerit is, a magyar törzsek vándorlás előtti szövetsége a Volga és a Bugulma-Belebeji-hátság közötti területről indult el a 8-9. században. Véleményem szerint a bolgár-magyar szóegyezések ebből az időből származhatnak. A terület folyói (a Cseremsán, Kondurcsa, Szok, és Kinel folyók) közül a Kondurcsa nevét találtam ismerősnek. A mari és a csuvas nyelvben a mai napig fennmaradt egy „kendzala – kündzala” hangzású szó, ami vízben lévő növényi rostot jelent. Ez egyértelmű rokonságot mutat a magyar „kender” szóval! (кендзала— кюндзала— «растительное волокно в воде», «вымоченный лен»). Kondur – kender. A -csa végződés hasonlatos a magyar Lapáncsa helynév összetételhez. Így ír erről Czeglédi Katalin nyelvész: „A Volga-Urál vidéke földrajzi nevei legrégebbi rétegének, a vízneveknek és a víznévi eredtű egyéb neveknek a névadói szkíta és hun típusú nyelveket beszélők voltak, közéjük tartoznak a bolgárok is.” (C.K. A magyar-bolgár nyelvviszony. Bp.Heraldika Kiadó. 94. o.)

A bolgárok és a besenyők közé szorult magyar törzseknek szűk lett a tér. Anonymus így írja le: „Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.” Itt volt az idő, hogy egyesüljenek a déli rokonaikkal! Valószínűleg a hét vezér már az Urál menti és az etelközi magyarokból került ki. (Lásd alább.)

A Kazár Birodalomban szövetségesként élő magyarok többször összetűzésbe kerültek a kazár kagán központi seregeivel, (pl. 834-ben feldúlják és lerombolják a Don jobb partján épült erődöt) ezért a kagán a magyarok ellen felépítette Sarkel erődjeit a Don bal partján. A magyaroknak ez a csoportja a Don nyugati oldalára került, az Azovi tenger északi részére. Vezetőjük valószínűleg Levédi volt, akivel a bizánciak is diplomáciai kapcsolatban voltak. Ezt a tereületet nevezték el Etelköznek, amelynek az északi határa Kijevig is elért. Olyan ország, hogy „Levédia” nem létezett! A Kijevbe vezető utakat dél felől a Lübegy folyó -- река Лыбедь -- mocsaras vidéke zárta le, ami okot adhatott a Lebédia elnevezésre! (Lásd: «Киевские реки и ручьи»). Ennek van régészeti alátámasztása is: „Annyi tudható, hogy a Dnyeper középső folyásánál élt egy olyan népesség a 9. században, akik vélhetően a Dél-Urál térségéből érkeztek, hiszen sírjaikba a dél-uráli és a Kárpát-medencei honfoglalókra jellemző tárgyak mellett találtunk szláv kerámiákat és bizánci selyemleleteket is. Ez pedig egybevág az írott forrásokkal, miszerint a magyarok kapcsolatban álltak a szláv törzsekkel és a krími bizánci kereskedőkkel. Ez a terület egyébként szomszédos a szaltovói régészeti kultúrkörrel és a Kazár Kaganátussal”. Ezt Türk Attila nyilatkozta 2015-ben a Magyar Narancs riporterének, Hamvay Péternek. http://magyarnarancs.hu/tudomany/a-regi-forrasokat-mar-agyonelemeztuk-96396  A magyarok e területre költözése Konstantin műve alapján 950-hez képest „régen” volt. Különböző forrásokra alapozva feltehető, hogy a hódítás 830 körül történt. (Wikipédia: Levedi fejedelem). Róna-Tas András (1931–) történészprofesszor szerint a magyar törzseket a kazárok telepítették az Etelközbe: egyrészt a kaganátus nyugati határainak őrizetére, másrészt pedig a „megbízhatatlan” bolgárok ellenőrzésére. (Wikipédia).

A Volga-Uráli területről történő kiköltözésről idézem Anonymust:

„Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mind­mostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak. A Képes Krónikában (Geréb László fordítása) ezt olvashatjuk: „Áthaladtak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdálián és a Kiev nevű városon, majd átkeltek a havasokon”. Kézai Simon mester Magyar Krónikájában ez így szerepel: „átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán” (Szabó Károly fordítása).

A fentiekhez néhány magyarázatot, értelmezést fűznék:

A déli magyarok kaukázus környéki létének egyik bizonyítéka lehet a kaukázusi (Martan Csu) tarsolylemez is. De a Mardzsani-gyűjteményben (Moszkva) is találhatók magyar öv-veretek, kardok, nyeregdíszek, amelyek a 9. századi alán (jász) szomszédságra, illetve az észak-kaukázusi magyar jelenlétre utalnak.

Különböző elképzeléseket állítottak fel a „tarsolyosok” arra vonatkozóan, hogy hogyan kerülhettek ezek a felszerelések Cseremisz földre, a Kaukázus, Kijev környékére, vagy Skandináviába. Vannak, akik azt gondolják, hogy kereskedelmi forgalomban kerültek e vidékekre, vagy magyar származású zsoldosok sírjaiból láttak napvilágot, de lehet, hogy vándor magyar ötvösök termékei. A lovas nomád képbe sehogyan sem illik a tarsolylemez készítés magas művészi és műszaki szinvonala. Ha viszont párhuzamot vonunk a somogyi gyepvasérc megmunkálás és például a tarsolyok egyik (Cseremisz-föld, Ruszenyikha) lelőhelyének hasonló szerepéről, akkor ezt a lovas nomád életstílust újra át kellene gondolni! A Vetluga parti őslakókról írja az egyik orosz szaklap: „Helyben, a tavak, mocsarak gyepvasérceiből nyert vörös vasérc olvasztásával, vadászattal, földműveléssel foglalkoztak.” /„Они занимались плавкой железа из бурых местных железняков, озерных, болотных и луговых руд, скотоводством, охотой, земледелием.” http://nnwelcome.ru/gid/detail/?ID=1511/. Én az Ockham borotvája elv szerint, úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb változat az igaz, tehát a vonuló, vagy éppen ott időző magyarok hagyatékai ezek a tárgyak.

A kivonulás pedig a 884-es évszámnál valószínűleg korábban történhetett. (A Képes Krónikában 677., Kézainál 872. a magyarok Szkítiából történő kijövetelének, illetve a honfoglalás dátuma.) A magyarok valószínűleg a 9. század elején hagyhatták el az Urál környékét – mint ahogyan E. A. Khalikova állította, már 1975-ben. (Szemben Fodor István régész, történész véleményével, aki ezt a dátumot a 7. és 8. század határára tette.) A hét fejedelmi személy szövetségének színhelye már Etelköz lehetett. „Az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságába” talán beleférnek a régészek-történészek szerint ugor (magyar) jellegű tárgyakat maguk után hagyó, és később eltűnt népek egy része is. Például V. Ivanov és A. Belavin szerint a karajakupovóiak és nyevolinóiak egy része a magyarokkal együtt távozhatott erről a vidékről. (Пилипчук Я. В. Предыстория венгров и венгеро-пермская проблема // Эхо веков. - № 1-2. - Казань, 2015. - С. 121-132.). De ezt támasztja alá Rubruk is, aki 1253-ban járt a francia király megbízásából a mongol nagykán udvarában, elmondja, hogy Baskíriából jöttek ki a hunok, akiket később magyaroknak hívtak, s velük jöttek a blakok, a bolgárok és a vandálok [Bodor (1976) p. 270). A Volgán való átkelés valószínűleg olyan magaslatban történhetett, ahol a magyarok már erdős területre értek. Erre vonatkozik Anonymus leírása miszerint: „sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak”. Az erdős sztyeppét nekik sűrgősen el kellett, hagyni, mert a téli legeltetés létfontosságú volt. Az állataik ugyanis teljes ridegtartásban voltak. Télen-nyáron legeltettek. A lovak pl. 40 centiméteres hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. Az un. tyebenyovka (тебенёвка) őseink lovai számára létfontos volt. Az erre alkalmas téli legelők az erdős sztyeppén ritkák. Ezért feltételezhető, hogy a délre vándorlás egy éven belül történt. Ellenséges területen nem vonulhattak, csak ott, ahol baráti (feltételezhetően a nyelvüket beszélő) népek éltek. Feltételezésem szerint, Kijev irányában, Szuzdálián (ami nem egy város, hanem terület volt) át ez az út a merják és a mescserek területén át vezetett. (Kunok ekkor még ezen a területen nem voltak). Besenyők lehettek mordvai részeken. (Lásd Vásáry István térképén a mozsar, miser népek elhelyezkedését a mongolkor után.

Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Balassi, Budapest, 2008. 72.o.). VII. (Bíborban született) Konstantinnál szerepel egy külsők adta népnév: Μορδια ami egy besenyő thema (katonai és közigazgatási területegység) jelölésére szolgált. Mordvát Rjazanytól (amit Erza-Mordva fővárosának tartanak) ekkor sűrű erdő választotta el, amiben a mescserjákok éltek. Ha a magyar nyomokra utaló tarsolylemezek egyik ismert lelőhelyét – a Mariföldön fekvő Veszelovót (д.Семёново 57.7856, 46.1949), vagy a tőle nem messze fekvő Ruszenyikhát (56.9046, 45.3518), ahol hasonló formájú tarsolyra bukkantak a régészek -- légvonalban összekötjük Szuzdállal (56.4199, 40.4491), akkor ez a vonal valahol Nyizsnyij-Novgorod felett metszi a Volgát. Tehát itt történhetett az átkelés! A fentieknek megfelelően, elméletem szerint Álmos népe a nyolcszázas évek közepén, nem a történészek által bejelölt „Levédián” keresztűl jutott el Etelközbe, hanem Anonymus leírása szerint attól egy jóval északabbra fekvő útvonalon kersztűl, és viszonylag rövid időn belül. Az itt élő merjákról csak annyit említek, hogy közvetítő kereskedelmet folytattak a vikingek és a kazárok között. (Talán nem véletlen, hogy magyaros mintázatú tarsolylemezeket találtak a Kijev melleti rusz druzsina, és egyes skandináv viking temetőkben is!). A halomsírok feltárása során arab dirhemeket is találtak a régészek. Valószínűleg Batu kán hadjárata során pusztultak el a merják telepei, a magyarok nyomaival együtt. Ami megmaradt, annak nyomait a 15-16. századi tatár-orosz háborúk törölték el, véglegesen.

Juliánusz második útjáról szóló jelentésben szerepel, hogy a tatárok elfoglaltak egy Merovia nevű országot is. (Talán a meri nép országát?). Hogy a Magyarországba vezető Volga-Urál útvonal a 9-13. században a helybeliek előtt ismert volt, azt bizonyítja Juliánusz barát története, akinek ezt a „rövidebb” utat éppen a „megtalált” magyarok mutatatták meg! Továbbá a Volgamenti Bulgáriából Magyarországra betelepülők is ezt az útvonalat használhatták. „Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője. Hogy ezen az útvonalon a régészek szerint csak 10. századból származó magyar leleteket azonosítottak, ez arra utal, hogy a tatárok megjelenéséig bőven maradtak még magyarok az Urál két oldalán. Annak ellenére, hogy a kutatások már 150 éve folynak, a merják nyelvét nem tudták teljesen beazonosítani. A merják belső neve, a „meri” hasonlít a „mari” (cseremisz) népnévre.

Álmos származási helyére talán abból is következtethetünk, hogy hol maradt nyoma a nevének. II. Béla magyar király apjának, Álmos hercegnek a nevét talán sokan ismerik. Azt kevesebben tudják, hogy a 10. században élt arab utazó, Ibn Fadlán idejében (922-ben), a Volgai Bolgárországban éppen egy Álmos nevű személy uralkodott. Almis ibn Selkej a volgai bolgárok uralkodója, elteberje (baltavár) volt a 10. század elején. Ibn Fadlán szerint Álmos a „szakalibák királya” volt. (Ibn Fadlan, an Arab traveller, referred to Almış as "the king of Saqaliba". Ang. Wikipédia). Almis valószínűleg ugyanaz a név, mint a magyar Álmos fejedelemé, a név maga gyakori volt a sztyeppén. (RónaTas Honfoglaló 187. o.). Míg Ibn Fadlánnál az Álmos név ALMSz, addig Ibn Rusztánál ALMS formában tűnik fel. Ibn Ruszta 903-913 között írta Mekkában „Az értékes drágagyöngyök könyve” (Kitáb al-aalák an-nafísza) című művét, amelynek kéziratát Khvolson, D. A. (1819-1911) orosz keletkutató nyelvész-történész találta meg 1866-ban a Brit Múzeumban (add. № 23,378), és 1869-ben kiadta az orosz fordítást Aбу Aли ибн Даст: Kнига драгоценных ожерелий címen. Ibn Ruszta munkája kiemelkedő fontosságú forrás a magyar őstörténet vonatkozásában. Forrásai között az elveszett Dzsajháni-jelentés, illetve Ibn Hurdádzbih munkájának egy ma már nem ismert, bővebb változata is szerepelt. (Wikipédia). Könyvében megemlíti a székelyeket is, eszegel néven. A szövegből nemcsak a szomszédságra, hanem a bolgár-székely-magyar rokonságra is lehet következtetni, ami a hunok révén alakult ki. (Vonatkozik ez a volgai és a dunai bolgár-magyar kapcsolatra egyaránt).

Ha „Levédia” területén a régészek nem bukkantak a magyarok nyomára, akkor helynévkutatók előnyben vannak, mert az általam jelölt út „magyargyanús” helynevekben is bővelkedik. (Lásd az esszéimben!). A múlt században itt már ismertek voltak olyan régészeti leletek, amelyek páhuzamot mutattak a magyar honfoglaláskori és az azt követő időszak emlékanyagával. (9-10. század. Csernyigov, Gnyozdovo, Ljubecs, Sesztovici). Érdekes összecsengés lehet a 2011-ben az Ujelgi kurgánban, valamint a korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények, valamint a veszelov-tanyai (Veszelevo, д.Семёново 57.7856, 46.1949), kijevi tarsolylemezek között! Az összefüggést még ma is keresik a régész-történészek. Nyugat Kazahsztánban egyre több olyan leleteket találnak, amelyek arra engednek következtetni, hogy itt ősmagyar népesség is jelen volt a 8. századtól kezdve. (Karaoj, Kurman, Emba, Tortoba, Ilek, Kobda, Temír környéke). Akár Dr. Tóth Tibor kazah magyarjainak ősei is lehettek ezek az ősmagyarok, akik sokkal nagyobb területen élhettek, mint amit ma feltételezünk. Ezek a magyarok nem követték a nyugatra költöző testvéreiket, hanem helyben maradtak.

Az orosz krónikákban (PVL) említett Magyar Domb végül is egy magyar telep volt Kijev mellett, amelyet a magyarok hoztak létre a volgai elvándorlásuk idején. „Местность также известна как Угорское урочище – известно, что здесь на некоторое время останавливались венгры во время своей миграции с Поволжья.” Anonymus szerint a magyarok 884 körül ütköztek meg a ruszokkal Kijevtől északra, ami azt bizonyítja, hogy Álmos népe (és nem Levédié) volt a támadó. Természetesen az események korábban történhettek pár évvel.

Az Etelközben egyesült magyar törzsek történeténél elfogadom Róna-Tas András hipotézisét, amelyet a Wikipédia így foglal össze: „A történet szerint a kazárok kagánja elhívta magához Levedit, hogy feleségül adja hozzá a lányát, és megtegye őt a magyarok fejedelmévé. Levedi azonban elutasította ezt, mondván, van erre alkalmasabb személy, akár Álmos, akár a fia, Árpád. A kagán megörült a beszédnek, és végül is Árpádot választotta. Ez teljesen életszerűtlen viselkedés lett volna Leveditől, de nyilván az Árpád-ház későbbi hagyományának meg kellett magyaráznia, hogyan került a kezébe a hatalom. Ehhez felhatalmazás kellett, ami akkoriban a kazárokat jelentette, akiknek kagánja a nyugati türk Istemi családjából származott, aki a sztyeppei szakralitással rendelkező Asina-klán tagja volt. Talán Levedi is a klán tagja volt, ehhez kapcsolódik a magyar szakrális kettős királyság intézménye, amiről a honfoglalás előtt arab források megemlékeznek, de amiről a honfoglalás idején és után a bizánci források már nem tudnak. Valószínűleg Levedi dinasztiájának letételével tűnt el ez a szakralitás, amit egy új dinasztia csak nehezen tud felépíteni”. A fentiektől annyiban térnék el, hogy a hatalom először az északról jött Álmos kezébe került. Ez a vérszerződés története, amelyről Anonymus így ír:  „Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: »A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged.« Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s megitta, esküjét ezzel szentesítette”. A szerződést a hagyomány szerint hét vezér: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, a hét törzs – Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer és Kürtgyarmat vezére kötötte Etelközben.

Arab és bizánci forrásokra -- Ahmad ibn Fadlán (877-960); Ibn Ruszta; Ibn Khordadbeh (820-912); VII. Konstantin (913–959); Hitvalló Szent Theophanész (758-818); I. Niképhorosz, konstantinápolyi pátriárka 806-tól 815-ig, valamint az u.n. "cambridge-i dokumentum" vagy „Schechter levél”-re hivatkozva – több orosz történész, így: J. V. Gotye (1873-1943), A. Kovalevski (1895-1969), B. A. Ribakov (1908-2001), M. Artamonov (1898-1972) is megemlíti a kazár-magyar kérdést, bár szűkszavúan, és az ellentmondásokkal nem nagyon törődve. (Természetes, hogy náluk a ruszok és a szlávok vannak a célkeresztben!). Például J. V. Gotye kifejti, hogy a Kazár Béke (Augustus császár után szabadon!), a magyarok betörésével bomlott fel a 9. század elején. Írnak a polgárháborús viszonyokról, Sarkel építéséről, és a háttérben mindig ott vannak a magyarok – az említett krónikások miatt! Ugyanakkor Gotye (Ibn Fadlán után), figyelemre méltónak tartja a kazár kagáni dinasztia házasságpolitikáját, amellyel biztosítja a magyar és alán törzsekkel a szövetségét! Mert a Kazár Birodalmon belül az alánok és a magyarok is megtartották az önállóságukat. Alán-jász csoportok talán Tas vezérrel együtt csatlakoztak a magyarokhoz, mikor azok különváltak a kazároktól. Hogy Árpád honfoglalói között voltak alán és ászi törzsből valók, arra a mai helyneveink közül a varsány és o(e)szlár szótagokat tartalmazók utalnak, mint: Varsány, Veszprémvarsány, Tiszaeszlár. (A varsány a szarmata aorsz –an képzős alakja, szóvégi palatalizálódással. Az eszlár/oszlár az ász népnév plusz  török –lar többes alak).  Régészeti nyomok nem utalnak huzamosabb (több száz éves) magyar-kazár kapcsolatra, viszont az etelközi (Szubbotyici-horizont) ásatások annál gazdagabbak magyargyanús leletekben. Álláspontom szerint mindezek erősítik azt a véleményemet, hogy a 9. század első felében hatalmas magyar erőösszevonás történ a korábban észak-keletre vándorolt és a délen maradt, magyar identitású és hozzájuk csatlakozott törzsek részéről, az Etelköznek feltételezett területen.

Az orosz őskrónika (PVL, azaz a Lavrenytij-évkönyv) így támasztja alá az elméletemet:

A krónika a szlávok és a magyarok 7. századi történelmének konkrét kronológiáját csak a 852-es (6360) évtől -- Mihály császár uralkodásától -- indítja, és 1117 (6625)-ig (Ipatyij-évkönyv) tárgyalja. Valójában III. Mikháél bizánci császár 842. jan. 20-tól uralkodott! Ekkor a történelmi háttér előzménye az alábbi volt:

Kuvrat a Fekete-tengertől és a Meotisztól északra és észak-keletre eső területen 630 körül hozta létre az onogur-bolgár birodalmat, felszabadítva népét a türkök uralma alól. Halála után (665?) a bolgár állam a kazárok támadásai miatt (668-ban) felbomlott. Fiatalabb fia Aszparuh, 20 000—30 000 harcossal átkelt a Dunán, és egy Ongulnak nevezett területen telepedett le. Ez a terület az Al-Duna környéke, valószínűleg a mai Kilya környékén volt. (Elméletem szerint, útközben szláv nyelvű, valószínűleg duleb nőket szedtek fel. Ez döntő szerepet fog játszani a bolgárok szlávnyelvűvé válásában!) Konstantinápolyt ekkor az arab I. Marván kalifa ostromolta. (674–678). A bolgárok után jöttek a fehér magyarok, elűzték a Volhíniai-hátság (Pripjaty és Nyugati-Bug közti terület) lakóit, akik valószínűleg a dulebek voltak. (Когда же славянский народ, как мы говорили, жил на Дунае, пришли от скифов, то есть от хазар, так называемые болгары, и сели по Дунаю, и были поселенцами на земле славян. Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской. Угры эти появились при цесаре Ираклии, они и воевали с Хосровом, персидским царем). Idézet a Régmúlt idők krónikájából: „Amikor a szláv nép, ahogy említettük, a Dunánál élt, szkítáktól, azaz kazártól jöttek, úgynevezett bolgárok, és Duna mentén megállapodtak, és a szlávok földjén betelepülők lettek. Azután a fehér ugorok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a volohokat, akik azelőtt a szlávok földjét birtokolták. Ezek az ugorok ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg, és Huszrau perzsa királlyal is harcoltak”.

Véleményem szerint ezek a fehér magyarok a kazár birodalom déli részéről feltelepített Levédi magyarjainak elődei voltak, akik Kuvrat bolgárjai helyére költöztek. (Kuvrát fiai Batbaján és Kotrag, a maradék bolgárokkal, esetleg a magyarok egy részével együtt, a Don és az Urál közötti területre vonult, 668-ban. Így jött létre a Volgai Bolgár-, és Magyarország! Lásd Bolshie Tigani temető magyar jellegű régészeti leleteit). De a megjelenésüket a szláv krónikás Hérakleiosz császár idejére teszi, aki 610-640-ben uralkodott, és valóban harcolt II. Huszrau perzsa királlyal, aki 626-ban szláv és avar szövetségesekkel ostrom alá vette Konstantinápolyt. 

A krónika szól az avarokról is, akik ugyanebben az időben szintén legyőzték a szlávokat, és bizánc ellen is vonultak. Majd megemlíti a fekete magyarokat, akik Kijev mellett vonultak, de ez már Oleg idejében volt! (В те времена существовали и обры, воевали они против царя Ираклия и чуть было его не захватили. Эти обры воевали и против славян и притесняли дулебов — также славян…. После обров пришли печенеги, а затем прошли черные угры мимо Киева, но было это после — уже при Олеге). Itt lényeges megemlíteni, hogy a fekete magyarok a besenyők után jöttek. Továbbá azt, hogy nem mentek be Kijevbe (mert ott már Oleg uralkodott, aki megtagadta az adófizetést a magyaroknak, így dolgavégezetlenül tértek vissza az új hazájukba). Ezek a fekete magyarok valószínűleg az Álmoshoz csatlakozott „kun” törzsek harcosai lehettek, mert a krónikás megemlíti, hogy úgy jártak, mint most a palócok! (В год 898. Шли угры мимо Киева горою, которая прозывается теперь Угорской, пришли к Днепру и стали вежами: ходили они так же, как теперь половцы). De a fehér-, és feketemagyar megkülönböztetésre van egy másik elméletem is:

Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment. A kijevi krónikás ismerhette a „sav-art” óiráni eredetű „fekete” főnévi jelentését. (óiráni syava, alán sav, oszét saw -- „fekete”). Az -art utótag pedig a szkíta–szarmata, alán, oszét ar-„születik, származik” igéből vezethető le. Tehát a savart, fekete (nem szabad) származásút jelent, szemben a fehér – szabad ember jelentéssel. (A fehér és feketének ez az értelmezése, később az óorosz nyelvben egyértelműen megmutatkozik!). Véleményem szerint a fehér magyarok – Álmosék népe, a fekete magyarok a kazárok fennhatósága alatt élő – Levédi magyarjai lehettek a PVL szerint! Türk Attila régész ezt állítja: „Az etelközi szállásterület, vagy ahogy a régészek nevezik, Szubbotyici-leletkörből mára tucatnyi lelőhelyet és száznál is több temetkezést tártak fel. Ezeket 14 C keltezéssel is a 9. század közepére, második felére lehet tenni. A leletanyag jellegében pedig megtalálhatóak egyrészt az uráli eredetű emlékek, de ugyanakkor már a palmettadíszes aranyozott ezüst leletek is, amelyek egyértelmű kapcsolatot mutatnak a Kárpát-medencei honfoglalás kori leletanyaggal”. / Figyelő Online - Cseke Hajnalka riportja Türk Attilával. 2016.12.09./ 

A szláv krónikából – talán nem véletlenűl -- kimaradt az, amikor az egyesült magyar csapatok, Álmos vezetésével elfoglalták Kijevet. A történelemnek ezt a fejezetét Anonymus krónikájából ismerjük.

A kijevi csata, Anonymus szerint.

A csata leírása a krónikából részletesen ismert. Itt, én csak a következtetéseimet ismertetem. Vernádszkij kronológiája szerint Álmos 840 körül Kijev katonai vezetője lesz. Tehát a csatának korábban kellett lezajlani, mint ahogyan Anonymus feltételezi. (887 körül). Érdekes, hogy Anonymus nem nevezi meg a kijeviek vezérét, de felsorolja a hét „kun” vezér nevét! „A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött”. Anonymus „kumán” nevei egyrészt Hvarezm vidéki törzsnevek, utalva az alán-besenyő telepesek eredetére, másrészt Dnyeper környéki szkíta-szarmata törzs- és személynevek, bizonyítékául a ruszok etnikai hovatartozásának.

Mindkét (PVL és Anonymus) krónikában teljesen elfogadhatatlannak tűnik a „kun” népnév említése. A kunok Európában csak a 11. század elején tűnnek fel. Tehát a krónikaírók idejében már ismertek voltak. Az világosan látszik, hogy ezek nem lehettek kunok, inkább a magyarokhoz később csatlakozott kangar-besenyők voltak. (Ez, és a szkíta nyelvű rokonság, alapozhatta meg a későbbi nagy besenyő betelepítéseket Magyarországra!). A másik következtetés az, hogy ha Kijevben ekkor a PVL szerinti varég Aszkold és Dir uralkodott volna, akkor a „kun” besenyők segítségül hívására nem lett volna szükség. Az arab források arról számolnak be, hogy Kijev környékén akkortájt szakalib népek éltek, akiket leggyakrabban a volgai bolgárokkal és a kunokkal azonosítottak. (С сакалиба арабы ассоциировали чаще всего волжских булгар и куманов. Forrás: orosz Wikipédia). Az alfahir.hu honlapon (2012. 03. 6) megjelen Obrusánszky Borbálának egy írása A szakalibák életmódja címmel. Ebből idézek: „A muszlim szerzők egyértelműen állítják, hogy a szakalibok több törzsből álltak és nagy területen szóródtak szét. Maszudi úgy értesült, hogy észak népei fölött uralkodtak és különböző fajtáik vannak. Egy időben Magak című király egyesítette őket, melyben talán a Magóg egyik elferdített változatára lelhetünk… A muszlimok még arról is tudomást szereztek, hogy a szakalibok saját nyelvükön beszélnek. Most a jön a számunkra legfontosabb adat! A forrás ugyanis felsorolja, hogy kik is beszélnek szkíta nyelvet! A trskinok (taraskin?), az ungalajinok (mi, magyarok) és a baganakiják, azaz a besenyők, valamint a kazárok. Ebbe a felsorolásban helyet kaptak a ruszok, akik szövetségesi kapcsolatot ápoltak az északi népekkel. Hozzájuk kapcsolják még a harwat, vagyis a horvát és a murawa (morva) nevet is, akik a Balkánon telepedtek meg”.

A győzelem után Álmos egyezséget köt a kijevi vezetőkkel, és kivonul Kijevből. De valószínűleg hátrahagy (megbíz) egy ispánt a Kijev feletti hatalma biztosítására. A választása a varég (de szkíta származású) vezérre Aszkoldra esett. Konsztantinosz császár sem tartotta a ruszokat vikingnek: „Ezeket mi szkítáknak vagy hunoknak nevezzük. Igaz, hogy ők Ruszoknak nevezik magukat.” Mai szóval élve, ezek a „ruszok” adószedő gengszterek voltak. (РЭКЕТИРЫ!). Később, B. A. Ribakov (1908-2001) szovjet-orosz történész -- aki egy normannellenes orosz történelem képviselőjének számít -- feltételezte, hogy az Aszkold név a szkíták régebbi önelnevezéséből a szkolotból (Σκολοτοι) származhatott. Elképzelhető, hogy a magyar „Aszkold Úr” címmel a szláv krónikások nem tudtak mit kezdeni, így lett két uralkodója -- Aszkold és Dir – Kijevnek! Ribakov véleménye ezzel teljesen összhangban van, amikor azt mondja, hogy a „Dir” kifejezés Aszkold tisztsége, vagy ragadványneve lehetett. «Дир» — это титул или прозвище князя Аскольда – írja. Megerősíti még azzal, hogy közös cselekedeteiket mindig egyes számra vonatkoztatják. А. Рыбаков писал: «Чувствуется, что его имя искусственно присоединено к Оскольду, потому что при описании их совместных действий, грамматическая форма дает нам одиночное, а не двойное число, как это должно было бы быть при описании совместных действий двоих лиц».  A kettőség több kérdést is generál. Miért csak egyikük keresztelkedik meg? Oleg mindkettőjüket egyszerre öli meg, mégis külön temetik őket: Aszkoldot a tett szinhelyére, Dirt a Szt. Irén templomba. stb. Több orosz történész is kétségbe vonja a kettős uralkodást: „Эта легенда имеет некоторые различия с научными данными. Например, известно, что князь Дир был предшественником Аскольда и умер задолго до него.” – állítva, hogy Dir, Aszkold elődje volt, és korábban meghalt). De a lényeget abban látom, hogy a krónikások Oleg bejutását Kijevbe azzal indokolják, hogy Oleg az ugorok (magyarok) követének adta ki magát, eloszlatva a két vezér gyanúját. Ez is alátámasztja Kijev függőségét a magyaroktól.

Bíborbanszületett Konstantin császártól tudjuk, hogy Árpád még Álmos életében a magyar törzsszövetség vezetője lett. 948 körül, Bulcsú vezér vezetésével magyar küldöttség járt nála, akik elmondták neki, hogy Árpád fejedelemmé választása 55 évvel korábban történt. Ez pedig 893 körüli választást jelenthetett. Két évvel később a magyarok bevonultak a Kárpát-medencébe! Kijev elhagyásáról így ír Nemeskürty István a MAGYAR SZÁZADOK. Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához – című könyvében: „Tudjuk, hogy a honfoglalók megpihentek a "rusz" törzshöz tartozó vikingek (normannok, varégek) alapította Kijevben. Az Árpád-házi királyok megszakítás nélkül kapcsolatban maradtak a kijevi rusz-szal. Árpád kijevi "orosz" testőrsége és leszármazottaik, melyet viking fejedelmük adott kíséretül, Mohácsig adták a királyi belső testőrséget!” /N. I. Magyar századok. Bp. 2009./

Padányi Viktor 2010-ben pedig ezt írja: „Ha a múlt kutatója a fentiekben előadottakat egybeveti, lehetetlen arra a végkövetkeztetésre nem jutnia, hogy Árpád kétszer nősülhetett, s a második feleség északi fajhoz tartozó szláv, vagy normann asszony lehetett. Kiev barátságos átadása az Etelközbe történt eltávozáskor és az Árpád-ház meg a kievi normann fejedelmi ház közötti, századokon át tartó baráti, sőt rokoni kapcsolatok - erre mutatnak. Olegnek és maroknyi viking-kalózának vakmerő és romantikus megjelenésébe Kievben sok minden belefér. A 884 (a vikingek megjelenése), a 888 (a dnyeperi átkelés), és a 892 (Árpád fejedelemmé választása) figyelemreméltó adatok, és Zsolt 893-ban születik. A komplexumba egy politikai kezesként férjhez adott és feleségül vett normann asszony figurája igen logikusan beleillenék.”

(http://magyarmegmaradasert.hu/kiletunk/tortenelmunk/item/2652-dentu-magyaria-/-xvi-%C3%A1rp%C3%A1d-/840-907/?tmpl=component&print=1

 „A muszlim források nem írnak semmit a besenyőkkel való ellenségeskedésről, holott állítólag a keleti szomszédok akkortájt zavartak be minket a Kárpát-medencébe, ehelyett magyar-besenyő szövetségről van tudomásuk”. (Idézet O.B. fentebb említett írásából). De így gondolja Szabados György történész is, akinek irányító útmutatása alapján Bihari Dániel újságíró ezt írhatta: „Egyes híradások arról számolnak be, hogy a magyarokat a besenyőktől elszenvedett katonai csapás kényszerítette a Kárpát-medencébe. Csakhogy a honfoglalást előidéző katasztrofális vereség után őseink nem a sebeiket nyalogatták, hanem inkább végigverték fél Nyugat-Európát. Ez hogy lehet? Talán úgy, hogy nem volt vereség, de még besenyő támadás sem”. /B. D. 24.hu; 2011. 12. 28./ „Ezek (lásd a tanulmányban!) alapján úgy vélem, hogy Ismāʿīl ibn AÎmad számánida emír 893. évi, karlukok ellen vezetett hadjáratát nem szerencsés a magyar honfoglalás kiváltó okának tekinteni, illetve a forrásai közé felvenni” – írja Zsidai Zsuzsanna is! /Zsidai Zsuzsanna: ISMĀʿĪL IBN AÍMAD 893. ÉVI HADJÁRATA ÉS A MAGYAR HONFOGLALÁS (119. o.). MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport. Források és tanulmányok 2. Bp. 2017. DENTUMOGER I./

A 895-900-as évek között véghezvitt sikeres nyugati támadásokhoz a betanított csatalovak ezrei kellettek. Ezek kitenyésztése legalább 5-6 évet igényel. Ha a besenyők elpusztították volna a magyarok telephelyét, akkor se lovaik, se asszonyaik nem maradtak volna kellő mennyiségben. De a történelmi események és a megvizsgált női csontleletek nem ezt igazolják. Úgy, hogy a besenyő támadást, mint a honfoglalást kikényszerítő tényezőt, ideje lenne törölni a történelemkönyvekből. A történészek egy része már elfogadta ezt a szemléletet, de a köztudatba még nem nyert elfogadást. „A szállásváltás nagyszabású háborúk idején ment végbe; véleményem szerint – a korábban említett okoknál fogva – tudatosan előkészített műveletként értékelendő, amelyet csak siettetett a 895-ben elszenvedett kudarc”. (Szabados György: Árpád fejedelem – történet és emlékezet – Magyar Tudomány. 2007/11. 1428. o. )

A 9. század elején, valószínűleg egy hatalmas ugor-magyar népáradat indult el a Dél-Ural és Nyugat-Kazahsztán pusztáiról, hogy egyesüljenek Etelközben, amit a Kaukázus felől jövő magyarok már meghódítottak a Kazár Birodalmon belül. DAI 38. fejezetében (A türkök népének eredetéről, és hogy honnan származnak) ez áll: A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak, az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch (Dnyeper), második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz (Dnyeszter), negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.” (Türkök alatt értsd: magyarok!). Igaz, hogy a Bíborbanszületett Konstantin császár arról ír, hogy a magyarok három részre szakadtak (de ez lehetett akár évszázadokkal a honfoglalás előtt is, a 7. század végén, mint ahogyan László Gyula is feltételezte): az egyik visszatért Perzsia területére, a másik Baskíriában élt, míg a harmadik a Kárpát-medencébe költözött. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy az egyik Perzsia irányában, a Kuma folyó és az alánok szomszédságába vándorolt. (A DAI-ban olvasható „Perzsia vidékén” kifejezés Kelet-Örményországra utalhat, amelyet a latin és a bizánci forrásokban Perszarmeniának neveztek). Később őket telepítik fel a kazárok a Dnyeper-Dnyeszter területére Etelközbe. A másik csoport a bolgárok nyomában az Ural-Káma vidékére ment, de lehettek elmaradók -- „kalánok” -- is. A 9. század közepén Kijev alatt pedig újra egyesült -- a szomszédos törzsekkel felduzzadt – két rokon nép. Az egyesült törzsek vezérévé Álmost választják, szövetségüket vérszerződéssel pecsételik meg. A fentebb említett Bihari Gábor ezt így fogalmazta meg: „A IX. század végén a Magyar Nagyfejedelemség, az első magyar állam megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe. Tette mindezt saját, jól felfogott érdekéből, külső kényszer nélkül. Az Etelközzel szomszédos Kárpát-medence hegyeinek védelmében ugyanis egyrészt nagyobb esély mutatkozott a fennmaradásra, mint a síkságon. Másrészt Álmos tisztában volt azzal, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben”.

Ezt az áradatot – néha laza szövetségben, néha csatázva – követhették a besenyők. A keletkező űrt később a kunok töltötték fel. A nomád népek összefogására egy nagyobb, hódító cél érdekében, számos példát találhatunk a történelemben! Egyet kell értenem M. Lezsák Gabriellával, amikor ezt írta: „Minden őstörténeti rekonstrukció hipotézis, az elérhető adatokból felállított teória, amelyet a további kutatás vagy megerősít, vagy elvet.” / Lezsák Gabriella: A magyar őstörténet észak-kaukázusi vonatkozásai. Valóság60(2017):8,64–74./ „Jelenleg még messze vagyunk attól, hogy kielégítő választ tudjunk adni az Urál-vidéki, illetve az észak-kaukázusi–Kubán–Pontus-vidéki „magyargyanús” régészeti anyag összefüggéseiről, Kárpát-medencei kapcsolódásairól.” – pedig a megoldás itt van szem előtt évszázadok óta! Csak helyesen kell értelmezni azt, amit elődeink ránk hagytak! Nem egy „magyar” törzset, és annak őshazáját, vándorlásukat kell keresni, hanem a magyarazonos kulturkört, a magyar tudatú törzsek különböző telephelyeit. És az összefogást, ami a 9. században megvalósult!

Ezt a hipotézist leginkább a 20-21. századi archeológiai leletek támasztják alá. (Lásd a Szubbotyici-lelethorizont és a Dél-Urál, Nyugat-Kazahsztán lelőhelyeit, vagy a Magyarságkutató Intézet 2020-ban közzétett kaukázusi – Anapa környéki – régészeti leletek értékelését). De a karosi temetők honfoglaláskori leletein 2018-ban Dr. Neparáczki Endre csapata által végzett archeogenetikai vizsgálatok szintén ebbe az írányba viszik el a történetet.

A bejegyzés trackback címe:

https://bilecz.blog.hu/api/trackback/id/tr748881388

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása