Ez az írásom kiegészíti Kis magyar őstörténeti összegzés című esszémben leírtakat, beleolvasztva a székelység történetét is.
A székelyek első okleveles említése 1116-ból maradt fenn, akkor a Magyar Királyság nyugati gyepűi mentén éltek. Az erdélyi székely helységnevek és a nyugat-magyarországi helységnevek közötti azonosságok, valamint a ma élő székely és a nyugat-magyarországi lakosság nyelvjárásainak hasonlósága alapján feltételezhető, hogy létezett egy nyugat-kelet irányú tömeges székely vándorlás – erről leszakadt (esetleg a korábbi lakhelyén maradt) népelemek alkothatták a későbbi nyugati székelységet. A tömeges áttelepülés időpontját egyes történészek a 12. század elejére tették.
A középkori székelységet még két csoportra lehetett osztani, a nyugati és a keleti székelységre. A valószínűleg kisebb létszámú nyugati székelység a 14. századra azonban teljesen beolvadt a magyarságba. A keleti székelység az áttelepítései során, hasonlóan más nemzetiségekhez – besenyők, szászok, kunok – az ország más közrendű népeitől eltérő sajátos-kiváltságos jogot (mai fogalmak szerint: önkormányzatot) kapott. A 15. századtól kezdve Erdélyben külön rendi nemzetnek minősült.
Eredetükről 1927-ben Szádeczky Kardoss Lajos a következőt állapította meg: A székelyek magukat a hunok leszármazottainak tartják. Ezt a hitet őseiktől örökölték, ősi hagyományuk, melyhez szívósan ragaszkodnak.
A székelyek eredethagyományát a középkori magyar gesztaszerzők foglalták írásba, akik az 5. századi hunok leszármazottaiként emlékeztek meg róluk. Egyes elméletek szerint a székelyek a honfoglalás előtt, a 8–9. században csatlakoztak a magyar törzsekhez, más elméletek szerint pedig már a Kárpát-medencében várták a honfoglaló magyar törzseket. (wikipédia)
A kínai források alapján a székelyek őseinek hozzávetőleges szállás- vagy mozgásterülete 350 körül a Bajkál-tó–Tola folyó–Góbi-sivatag északi része közötti területen volt. Az egyik részük keleten maradt, a másik részük pedig, a mai székelyek ősei, 370 körül azokhoz a hunok hoz csatlakoztak, akik nyugat (Volga) felé menekültek. A hunokkal együtt először az Észak-Kaukázusba érkeztek. Onnan egyes kiszakadt, portyázó vagy határvédő szolgálatot teljesítő csoportjaik – a sekel hely és falunevek alapján – a hunokkal együtt a Délnyugat Kaukázusba is levándoroltak. A székelyek ősei, vagyis a szekel törzs a hun törzsszövetség tagjaként az 5. század első felében vándorolhatott a Mongóliából menekülő hunokkal együtt a Kárpát-medencébe, illetve a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi területeire. Aydemir azt írja, hogy „ugyanakkor a Qarshi (Üzbegisztán) és a Fergana között talált 4–5. századi érméken szereplő „eszkelek” népnevet etimologizálva bebizonyosodik, hogy a székelyek korai történelmét a 4. századig biztosan vissza lehet vezetni: 350–370 között a délnyugatra menekülő Altaj-vidéki hunok és a különböző tiele törzsek között a későbbi „szekel” törzs ősei is ott voltak, akik a Balhas-tótól az Amu-darja alsó folyásáig terjedő vidéket vették uralmuk alá. Ez a népcsoport, 370 körül a nyugat felé „menekülő” hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe. Innen ered a hun és az Attila-hagyományuk is. Itt átvészelve a gepida, majd az avar uralmat, a honfoglaló magyarokhoz csatlakoztak, és végül a magyar nyelv és kultúra presztízs helyzete miatt idővel nyelvet is váltottak”.
Atilla halála után a visszatérő és a helyben maradt eszkel törzs egy része valószínűleg a volgai bolgárokkal együtt vándorolhatott az Urál DNy-i lejtőire 670 után. Már 2017-ben világos volt, hogy a genetikai vizsgálatok azt mutatják ki, hogy a csíkszeredai székelyekben az N-Tat haplocsoport aránya 6,3%. (Magyarországon alig 1%!). Az N-L1034 összeköti a mai manysi és magyar népességet, egyúttal elválasztja más, „nem ugor” népektől. /Új filogenetikai mértékek és alkalmazásuk – új nézőpontok a magyarok korai története kapcsán. Anthrop. Közl. 58; 5. old. (2017)/. E szerint feltételezhető, hogy a székelyek egy része már az avar korban itt volt a KM-ben. A csiki székelység meg visszavezethető a honfoglalókhoz, ugyan úgy, mint a bodrogközi (karosi).
A következő helynévi maradványaik ma is léteznek a Volga középső és felső folyásai mellett:
(1) İskil (Искил < Ėskil < Ėskel; tatár falunév, későbbi neve Lundan (Лундан), pontos helye ismeretlen. Ettől a falutól kb. 60-70 km-re van egy másik tatár falu szintén Искил néven, amelynek orosz neve Старое Аллагулово „Régi Allagul”. N 54.21666 E 43.49999. Ezekről bővebben ld. Aydemır 2021, 208, 883. és 804. jegyzetek.
(2) İskil’dy (*Искильды ← *İskildi < Ėskildi < Ėskel+- di; településnév Északnyugat-Kazahsztán; 50.47000, 50.23000).
(3) İskil’da (Искильда < İskil’dı ← *İskildi < Ėskeldi; településnév a Perm Kray Kuyedinsky körzetében a Volga jobb partján; 56.48360, 55.57050.
(4) İskil’da (Искильда a fenti İskil’da településnévtől 30 km távolságban a Volga jobb partján, egy vízforrásnak a neve; 56.31570, 55.39210).
(5) İskil’da (Нижняя Искильда ‘Alsó İskilda’; a fenti İskil’da településnévtől kb. 50 km északkeletre, İskil’da nevű vízforrástól kb. 12 km távolságban egy településnek a neve.
Ezen helynevek egyértelműen arra utalnak, hogy az eszkelek egykor nagy számban települhettek le itt; ezekről és egyéb helynevekről bővebben ld. Aydemır 2021, 205–214. De korábban (a 6. században) már ide települtek a karlukoktól elvált blakok is.
De mi történt közben, ill. ez után? Mint tudjuk, a hun utódok jó része visszavonult keletre! És itt óhatatlanul találkozott azokkal a helyben maradt törzsekkel, akik nem követték Atillát, de nyelvileg és etnikai öntudatukban rokonok maradtak.
Az eszkel törzs, a Volgától és a Kaszpi-tengertől nyugatra megjelenő oguz-török nyelvű etnikai csoport első hullámába tartozott a hunokkal, bolgárokkal, szavirokkal stb. együtt. Az azovi térségbe az eskelek 651-ben kerültek, a nyugati türk kagán, Irbis-Shegui kán (642-650), örököseinek seregében. A 7. században az eskelek egy Kuban-menti törzs volt Nagy-Bulgária részeként.
Türk (Göktürk) Birodalom (551-744)
A türkök két évszázados hegemóniája meghatározó jelentőségű volt Belső-Ázsia történetében. A türkök a társadalmi és az állami fejlődésnek egy, a korábbi belső-ázsiai nomádokénál magasabb szintjére jutottak el. A türkök megtették azt a lépést, amely a nomád törzsszövetségtől a szilárd (írásbeliséggel is rendelkező) államig vezetett el. De a meghódított népeket és a kultúrákat nem tudták igazán magukba olvasztani, s így megfelelő, a törzsit túllépő állami ideológia és a törzsi szervezet meghaladása híján birodalmuk sorsa a szétesés lett. A karlukok a Göktürk kaganátuson belül – egyik vezető -- önálló státusszal rendelkező, összefüggő népcsoportként voltak ismertek. Belőlük szakadtak ki a blakok (bulákok), és a 6. században a bolgárok és baskírok szomszédságába kerültek az Urál-hegységnél.
A nyugati részben önállósodtak a bolgárok és a kazárok is. A ma ugor gyűjtőnévvel nevezett népek a tagoltságuk miatt ezt nem tudták megtenni, ez csak a bolgár utódállamoknak (Asparuh, Kotrag), illetve a hétmagyar szövetségnek sikerült a 8. században és a 9. század közepén, Etelköz területén.
Эскелы: история племени. dzen.ru 2023.
Jól kitűnik ez a 9-10. századi bizánci népnévadásból. A korábban névről ismer csoportoknak nem találtak ki új nevet. De ott voltak a magyar és székely maradványok. Önelnevezésüket nem ismerték. De azt tudták, hogy ők a Hun Birodalom utódai. A Nyugati Türk Birodalom alattvalói lettek, később egy részük Nagy-Bulgáriához csatlakozott, de nem lettek bolgárok, mások a kazárokkal voltak együtt, de nem voltak kazárok sem. És viszonylag összetartoztak, kvázi egységesek voltak, mint a türkök! A török név helyes értelmezése, szó jelentése, eredete, „egyesült, egységes, összegyűjtött”; Ez a magyarázat lehetővé teszi számunkra, hogy jobban megértsük az ókori török társadalmi szerkezetet, és ebből származik a török név – írja Aydemır. Lásd: Aydemir, Hakan: "TÜRK" Adının Kökeni Üzerine (On the origin of the ethnonym TÜRK 'Turkic, Turkish'). ARALIK 2022 İzmir. A DAI-ban, és később a bizánci szóhasználatban a magyarokat azóta is „türköknek” nevezték!
A kérdést már többen is felvetették, pl Makkay így ír: „Más kérdés, hogy az Attila halála után Irnik vezetésével keletre visszavonult hunok azoknak az onoguroknak az elődei is lehettek, akik 670 körül jöttek be Avariába”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. A szerző kiadása. 85. o.).
Véleményem szerint ezek a székelyek, a blakokkal (bulákokkal), berszilekkel (bercelekkel) és a Hettumoger szövetség magyarjaival együtt a 9. sz. végén váltak honfoglalókká.
A székelyek ősei kezdetben valószínűleg a Keleti-Kárpátok legdélkeletebbi területeit vehették birtokba, illetve a stratégiai jelentőségű Székelyudvarhely és a Háromszéki-havasok közötti területeket szállhatták meg. Itt csatlakozott hozzájuk az avarkorból itt maradt székelység. Mivel csatlakoztak a magyarokhoz és részt vettek „Pannonia” elfoglalásában, ezért a határvidékeken levő hegyekben kaptak osztályrészt, vagyis maradhattak az eredeti helyükön. Viszont a két csoport kialakulásában szerepet játszhatott az a 3-4 évszázados különélés, ami a hunokkal és a honfoglalókkal bejöttek között létezett. Viszont a nyelvi beolvadást, illetve a nyelvcserét nagyban megkönnyítette az évszázados közös múlt. (Aydemır, Hakan nyomán: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16. BUDAPEST 2023.)
Árpád honfoglalóival jelentős létszámú onogur-bolgár (blak) is került a Kárpát medencébe, akik nem szláv nyelvűek voltak és évtizedek óta magyarokkal éltek együtt, tehát könnyen „elmagyarosodtak”. És ez érvényes a fekete tengeri és a volgai bevándorlókra is. Erdélyben a honfoglalás idején Anonymus szerint az Almáspatak, Gyalu község, a Szamos és Küküllő térségében éltek a bulákok. II. Endre magyar király idejében azonban az Olt és a Déli-Kárpátok közötti terültet jelölik az okiratok a Bulákok Földje (terra Blacorum) és a Bulákok Erdeje (Silvam Blacorum) névvel. Valószínű, hogy a szittya népek szokása szerint, mint csatlakozott népet a bolgárok birodalmuk északi tartományába, Erdélybe telepítették a bulákokat határvédelemre. Nagy számban éltek azonban bulákok Bolgárország többi részén is, különösen a Déli-Kárpátok és az Al-Duna által bezárt alföldön.
A székelységnek ez az eredettörténete megmagyarázza azt, hogy a 11. század elejéig Erdély, a Temes, a Maros, a Körös és a Tisza közötti területek a gyuláké volt. A Hieldesheimi Évkönyv Gyulát királynak nevezi, vagyis Istvánnal egyenrangúnak tartja. Gyula 1001-ben tagadta meg a tized befizetését, más egyházi és világi reformokkal együtt, 1002-ben pedig megjelent nála szövetségesként Baszileosz bizánci császár. Az Altaichi Évkönyv szerint ezután, 1003-ban kellett Istvánnak, Erdélyre kiterjesztett jogigényeként megküzdenie Gyulával. Nagybátyjának a legyőzésével István letörte a Bizánc felé orientálódni vágyók táborának jelentős részét, és nem mellesleg egy természeti adottságokban igen gazdag területet csatolhatott országához. (Märle Tamás: Szent István államszervező harcai: Gyula vezér.). A Tiszántúltól délre eső területeket birtokló Ajtonyt (Glad ivadékát), aki 1019-ben II. Baszileiosz bizánci császár főhatósága alá adta magát, és befogadta a görögkeleti hitterjesztőket, István 1028-ban legyőzte Nagyősznél. Ajtony külföldi segítségre már nem számíthatott, mert a görög uralkodóház kihalt. Így István kiküldött hadvezére Csanád végzett vele.
