A 9. század magyar történelme tele van kérdőjelekkel. Legalább ilyen hézagos az orosz szláv őstörténet is. Mi kapcsolja a kettőt össze? A terület, ahol éltek. Ez pedig, kelet-nyugati irányban, a Dunától az Urálig terjed, míg észak-dél irányban a Balti-tengertől a Kaukázusig nyúlik. Ha megpróbáljuk rekonstruálni ennek az erdős-mocsaras, folyókkal teleszabdalt északi, végtelen síkságú sztyeppei középső, és lankás, dombos, majd hegyes déli tájjal rendelkező óriási területnek, (amit északon és délen három tenger is határolt) a 7-10. századi történelmét – akkor esetleg választ kaphatunk a címben feltett kérdésre is. A feladat óriási, lehetetlen egy esszébe sűríteni, ezért itt csak részleteket villantok fel a kor kereskedelmi, hatalmi, nyelvi etnikai állapotáról úgy, ahogyan a krónikákból, régészeti feltárásokból, a mai beszélt nyelvből, mások tanulmányaiból vett ismereteimmel kikövetkeztettem. Nézzük meg először a szereplőket a 8-9. századból.

Neveiket, a párhuzamosan létező nagy kultúrák (kínai, arab, perzsa, görög, bizánci-római, majd keresztény egyházi) krónikásainak írásaiból ismerjük. A helybeli utódoktól csak évszázadokkal később jelennek meg – a korra utaló – visszaemlékezések, maradnak fenn szóbeli, zenei emlékek. Régészek kutatják a feltárt tárgyi leleteket, genetikusok a származásokat, a nyelvészek pedig, a nyelvi emlékekből próbálnak következtetni az itt élt népek hovatartozására. Az eredmény történelmi térképeken jelenik meg, igen változatos tartalommal. A források felsorolását mellőzve, nagyvonalakban a következő kép tárul elénk:

Észak-nyugaton az északi emberek (normanok) kezdenek beszivárogni. Skandinávia történetében az 5. század még „fehér folt”. Korábban az északi germán törzseket csak a római érdekkörben vizsgálták. Idősebb Plinius (kb. 77-ben), Tacitus (kb. 98-ban), Ptolemaiosz (kb. 150-ben). Atilla halála (453) után, a 12-13. századig (islandi saga, A Völsungok története) nincsenek hiteles híradások Skandináviáról. A viking korszak alatt a 8-11. századot szokták érteni. A vikingek hódítottak nyugati és keleti irányban is, de mindenhol, ahol megtelepedtek, a helyi körülményekhez voltak kénytelenek alkalmazkodni. Így másképp alakult a történetük Normandiában (francia terület), Danelawban (anglia) és a ruszoknál (É-K Európa). Ezekről négy ismert írásos dokumentum is tanuskodik, mivel a hódítók és a helybéli elit igyekezett kiegyezni egymással. Az első csak közvetett leírásból («Начальный свод», 1090 előtt) ismert. (Nesztor-krónika, a vikingek behívása). A varégok – vagy ahogyan a bizánci és arab források nevezték őket, a ruszok – elsődleges célja eleinte nem a gyarmatosítás, hanem a kereskedelmi lehetőségek felkutatása, új piacok szerzése, és vásárhelyek, kereskedelmi utak létrehozása volt. A korabeli leírások szerint a megszerzett területeken nem is foglalkoztak mezőgazdasággal, a földművelésben csak az őslakók vettek részt. Itt először kereskedelmi telepeket alapítottak, majd a szláv őslakókat katonailag is leigázták, később a szláv népességbe olvadtak, asszimilálódtak.  Az ó orosz nyelv szókincsében jelentéktelen a skandináv hatás maradt meg. 

A két másik dokumentum -- angol, és 878 és 890 közötti. Az egyik,  878-as, amikor az edingtoni csatában vesztes  dán-viking Guthrum megadta magát Alfrédnak a wessexi királynak, és megkeresztelkedett. (wedmorei béke, amely Angliát egy északi dán és egy déli angolszász részre osztotta). A dánok megesküdtek, hogy népével békében fog élni Kelet-Angliában, elhagyják Wessexet, és visszavonulnak Glocesterbe. Erről csak egy walesi szerzetes, Asser (? – 910, Sherborne) latin nyelven író középkori angolszász történetíró művéből -- Historia de rebus gestis Alfredi regis (Alfred angolszász király története) van tudomásunk. A másik, szintén kettőjük között köttetett. 884-ben Guthrum újból Wessexre támadt, de Alfréd ismét visszaverte. Békeszerződésükben (Treaty of Alfred and Guthrum, amelynek szövege fennmaradt) meghatározták a két állam határait, megtiltották egymás menekültjeinek befogadását és meghatározták a gyilkosságért fizetendő bánatpénzt. Végeredményben az angol-szász és a skandináv rendszer szintézise jött létre, ami az angol nyelvben is megmutatkozik: a szótári szókészletük kb. 10%-a a skandináv viking korból maradt fenn. 

A negyedikben Normandia névadói a normannok, akik Rollo normandiai herceg vezetésével a 911-es Saint-Clair-sur-Epte-i szerződésben kapták meg a tartományt III. Károly nyugati frank királytól. Itt tehát a vazallusi hűségeskü következményeként egyirányú volt a nyelvi hatás: gyakorlatilag a skandináv eredetű toponimeken kívül nem maradt nyoma a francia nyelvben a normann hatásnak.

 A finnek története is a 8. századtól tanulmányozható. Ekkor kezdték a Ladoga-tó mellől a lappokat északra szorítani. Őseik Dél-Franciaországból és a mai Ukrajna területéről származnak. Finnország és Kelet-Karjala első lakói a Volga középső folyásától érkeztek. /Torsten Edgren, Merja Manninen, Jari Ukkonen: Eepos. Suomen historian käsikirja. WSOY 2003. Gimnáziumi tankönyv./ A finnek összességükben genetikailag közelebb állnak a skandinávokhoz, mint a keletebbre lakó „finnugorokhoz”: a svédek és a finnek közötti genetikai különbség kisebb, mint a finnek és az észtek közötti.

A számik teljesen külön csoportot alkotnak Európában, de ez nem magyarázható szibériai eredettel: a számik és a szamojédek között nagyobb a genetikai távolság, mint a dánok és a szamojédek között. Kelet-Európát a 7-8. században többségében a Hun Birodalom keleten maradt, vagy ide visszavonult utódnépei lakták.

Atilla halála után a hunok (illetve „hun-utódok”) eljuthattak a Volga felső folyásától északra eső területekre is. Jordanes szerint a Dnyepertől a Volgáig a bolgárok, a hunugorok, az urogok (ugorok), szavírok, szaragurok telepedtek le, akik 463-ban megtámadták az akacirokat is. A hunok északi jelenlétére utalnak azok a régészeti leletek, amelyeket a Káma vidékén találtak. Lásd, a Szulcsa folyó menti Szuncselevoban (54.6958, 50.6943) feltárt Hun áldozati üstöket! Az elmúlt 30 év folyamán a Szovjetunió területén kb 20 biztosan hunnak mondható sírleletet fedeztek fel és ástak ki, és körülbelül ugyanannyit a Duna völgyében, ami azt jelenti, hogy a korábbi leleteket is beszámítva körülbelül 100 biztos hun leletet tart nyilván a tudományos világ. 

„A projektek azt mutatják, hogy a Q-L527 földrajzi eloszlása egy északi vándorlásra mutat, amelyet hordozói a délkelet Európától Dél-Skandináviáig az i.sz. 5. század elején tettek meg.” „Az Y-DNS Q-M242 haplocsoport feltehetően Dél-Szibériából származott valamikor az utolsó jégkorszak maximumában. A dél-svédországi férfiak egy része a Q-M242-hez tartozik, és ez a legmagasabb gyakoriságú Q-M242 Európában. Ezeknek a férfiaknak a többsége a Q-L527 alkládhoz, míg egy kisebbsége a Q-L804 alkládhoz tartozik. Nem ismert mikor és hogyan jutott el a Q-L527 és a Q-L804 Skandináviába. Az egyetlen ősi férfi mintát -- aki valamikor a Q-L527-hez tartozott – az angliai Dorset közeli viking tömegsírban találták meg”. „Az összegyűlt bizonyítékok arra utalnak, hogy a Q-YP789 haplacsoport a hunok északi irányú vándorlásának része volt az i.sz. 5. század első felében. A romániai és oroszországi minták azt mutatják, hogy a Hun Birodalom összeomlása után a Q-YP789 haplacsoporthoz tartozó férfiak egy része a Kárpátokban keresett menedéket (székelyek), míg mások keletebbre menekültek, úgy ahogyan Jordanestől tudhatjuk”. (Karl O. Högström: The Huns in Scandinavia: A New Approach Centered Around Modern DNA. 2022.) 

A Valdáj hátság környékére kerültek a 9-10. századra teljesen beolvadtak a csúd, szláv népességbe. Írásaimban erről több helyen szólok, hivatkozva al-Maszudi, Ibn-Haukal, Al-Balkhi útleírásaira, Hunigard alapítására Helmold of Bosau Szláv Krónikájában, magyar hangzású helynevek felsorolásával, Irnik (Ernák, Csaba királyfi) birodalmának bemutatásával. Alátámasztja ezt a genetika is az R1a. haplocsoport európai eloszlásának kimutatásával. A szkíta-szarmata utódok különböző törzsszövetségekbe álltak össze, hogy népük fennmaradását biztosítsák. Összetartó erő lehetett a beszélt nyelv, a vallás, a megszokott, hasonló életmód, vagy éppen egy-egy erőskezű uralkodó akarata. De jelentős szerepet kapott az északról származó prémek kereskedelmének megszervezése is. Erről a 6. században élt ravennai püspöktől, Jordanestől tudunk. A Getica című művében alapvetően a gótokról ír, de sok rész foglalkozik az egyéb „hun utódokkal” is. A gótok elhagyják a mai Dél-Oroszországi lakhelyüket, de arról nincs szó, hogy oda visszatértek volna a Hun Birodalom bukása után (453), mint ahogyan ez a hun-kötődésű többi népre igaz lehet, a régészeti leletek és az ősgeszták elmondása szerint. (Csaba monda, Ernák birodalma stb.). Jordanesnél az urogok, ugrok, hunugurok alatt a magyarok elődeit kell érteni. „Hunugurok, Priscusnál Onogurok, jelentése körülbelül a. m. Ugorországból való. A hunugur, ungar nevet a német írók adták a magyaroknak.” – /DR. GOMBOS F. ALBIN: KÖZÉPKORI KRÓNIKÁSOK III. JORDANES 1904./. Itt olvashatjuk, hogy „A hunugurok pedig onnan nevezetesek, hogy tőlük ered a hermelin bőrökkel (commercium pellium murinarum) való kereskedés.” . Ha jobban belegondolunk a latin „murinarum” szó mezei rágcsálókat, egérféléket, hörcsögöt jelent, ami nem képviselhetett olyan nagy kereskedelmi értéket. Már többen kifogásolták ezt a megfogalmazást, pl. Aeneas Silviusnál murinarum helyett mardurinarum van (mardur ófn. nyest.) A régészeti feltárások azt valószínűsítik, hogy Jordanes idejében az északi „prém út” jórészt a Volgán és a Donon történő hajózással vezetett dél felé. (Lásd, Kerényi Bálint 2015-ös szakdolgozatában, (Jordanes Geticája, mint a hun történet forrása), ahol Jordanesről írja, hogy „a hunugurusok népével kapcsolatban megjegyzi, hogy híresek a prémkereskedelmről, közvetve arról tudósít minket, hogy nomád népek szoros kapcsolatban voltak Szkítia északi, erdős területeivel és feltehetően az ottani népekkel is”. Továbbá: „Arab tudósítások a Fekete-tenger mentén élő magyarokról jegyzik meg, hogy házasságkötéskor a különféle prémek ajándékozása nagy szerepet játszott, szintúgy a bolgárok kereskedelmében a prémeknek nagy szerep jutott”.  Feltételezhető, hogy az előmagyarok az 5-6. században nem a sztyeppei rágcsálók bőrével üzleteltek, hanem közvetítő kereskedelmet folytattak az északi és a déli népek között. Erről az Oka és a Don felső folyásainál fellelt 3-4. századi boszporuszi érem-, és egyéb leletek is tanúskodnak. (Lásd, még: Kazanski, Mastykova.  “Princely” burials and hoards east of Dnieper in Hunnic time: Nezhin;  Zhigailovka; Rublevka;  Paniki;  Bolshoi Kamenets;  Volnikovka;  Kruglitsa/Porshnino; Mukhino; Pimenovo.) A prémkereskedelem központja a Don torkolatánál fekvő Tanaiszban lehetett. A régészeti leletek arra utalnak, hogy az 5. század közepére ez a város megszünt létezni. A DNS vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a lakói az R1a haplocsoportba tartoztak. (При исследовании скелетированных останков человека, жившего в низовьях реки Дон учёными Южного федерального университета была определена Y-хромосомная гаплогруппа R1a).

Jordanes a 36, 37 fejezetben nem mondja meg pontosan, hogy hol éltek a hunugorok. Viszont a Ravennai Névtelen (VII. sz.-beli ravennai születésü geográfus) – rá hivatkozva – azt írja, hogy Onogorija a Meotiszi mocsarak felső végével szomszédos. (Ezt a magyar mondakör teljesen alátámasztja). Jelen írásom szempontjából ennél sokkal nagyobb távlatokban kell gondolkodni.

Ezt a területet nyugatról a volt Római Birodalom latin, kelta és germán nyelvű, délről a görög, arámi, perzsa, kínai, arab, sémi nyelvű lakói fogták közre. Északon a zord éghajlat és a tenger volt a határ. Keletről nyitott volt a különböző okokból (túlszaporodás, éghajlatváltozás) beáramló nomád népek előtt. A táj, az életmód és egyéb körülmények oda vezettek, hogy a szomszédos „birodalmi” nyelvek hatására, a még használatban lévő ponto-kaszpi sztyeppei ősnyelv, amiről Hérodotosz (i. e. 484 körül – i. e. 425 körül) még azt állapíthatta meg, hogy egyetlen ismert nyelvre sem hasonlít, kezdett széthullani és megjelentek a későbbi türk és szláv nyelvek csírái, még az első évezred közepén. A sztyeppei ősnyelv legtöbb vonását a magyar nyelv őrizte meg, de nyomait toponímek, nép és családnevek, nyelvi emlékek formájában a nyelvészek ma is kutathatják a térség népeinek nyelvében. De nyelvi családfát ebből nem lehet növeszteni! Főleg nem lehet etnikai rokonságot megalapozni. A hasonló nyelvi dialektus köré csoportosult emberek tömege hozta létre az 5-8. században azokat a szláv törzseket, amelyek a Kárpátoktól északra, az Oderától a Dnyeperig húzódó őshazájukból kiindulva meghódították a vizsgált terület nagy részét. Természetes konkurensük a 6.  századtól a türk nyelvet beszélők lettek.

Az avarok eredete is bizonytalan. Vásáry írta: „Azt mondhatjuk végezetül, hogy az avarok heftalita eredete erősen valószínűtlen, és a közvetlen zsuanzsuan eredet szintén. Egy biztos: Priszkosz rhétor 463 körüli avarjai és az Európában 557-ben megjelenő avarok azonos etnikum. Ez esetben viszont az avarok semmiképpen sem lehetnek azonosak azokkal a zsuanzsuanokkal, akiket 552-ben győztek le a türkök”. (Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. 1993.) „Feljegyzés (arról, hogy) akiket most Turcos/türköknek nevezünk, (azokat) régen Huni/hunoknak mondták, akik elsőben a Caspi/Kaszpi-Kaputól jöttek el. (Ők) valóban a Nyugati huni/hunok, akiket Ungaros/ungarusok/magyaroknak és Avares/avaroknak > mondunk;” Idézet Auctuarium Neuburgense-ből. (Király Péter: A honalapítás vitás eseményei. 2006, Nyíegyháza).

A szereplők bemutatása után térjünk át egy különleges, a táj adta viszonyok hatására kialakult tevékenység vizsgálatára, ami a 8-12. században ezen a területen meghatározó volt. Ez pedig a belső folyókon történő áru-, és személyszállítás (alapvetően prém és rabszolga kereskedelem) kialakítása volt. A kereskedelem történelemformáló szerepe közismert, fontosságát felesleges részleteznem. Észak és Dél közötti árucserének lebonyolítására itt folyami útvonalak alakultak ki, amelyeket szárazföldi vontatási szakaszok (oroszul: Volok) kötöttek össze. A kor nagy kereskedői és hajósai a normannok voltak, ezért a korabeli főbb utakat varég utaknak is nevezik.

Két nagy útvonal létezett. Az első a nagy volgai út volt. Ez a Kaszpi-tengertől indult felfele a Volgán, majd szárazföldi vontatással érték el a Ladoga tavat és innen kijutottak a Balti-tengerre. Részletesebben:

Felső vontatási hajóút (a Balti-, és a Kaszpi-tenger között)

A Cna – a Pripjáty baloldali mellékfolyója – (Msztyinó-tó, Mszta, Ilmeny-tó) és a Tverca között, ami a Volga baloldali mellékfolyója.

Az útvonalról kapta a nevét Visnyij Volocsok település (Вышний Волочёк), magyarul Felső Vontatási Utacska, (57.58333, 34.56666). Ez az útvonal kötötte össze a Balti-, és a Kaszpi-tenger térségét.

Az Ilmeny-tóból a Volhov folyón lehet eljutni a Ladoga-tóhoz, innen a Néván lehet kijutni a Balti-tengerre. Itt, a Volhov folyó torkolatánál – feltételezhetően – skandinávok hozták létre Ladoga települést a 7. században.

Alsó vontatási hajóút

A Mszta folyón a Borovicsszkie zátonyok kikerülésére szolgáló kerülő út az Uver és Udina folyókon.

A Dvinai vontatási hajóút

Ez a Volga – Északi-Dvinai vízi úton volt, (amely ma a Ribinszki-víztározón, a felduzzasztott Sekszna-folyón és a Kubenszkoje-tavon és a Szuhonán keresztül kapcsolatot teremt a Fehér-tenger és a Kaszpi tenger között).

A másik útvonal – a varégoktól a görögökig – a Balti-tengert és a Fekete-tengert összekötő víziút-rendszer volt, a Dnyeperen. Ez leágazott Kazária felé is úgy, hogy a Kaszpi-tengerből Volga-Doni vontatási útvonalon át jutottak el a Donhoz, innen vontatással elértek a Szejmhez, ami elvezetett a Gyesznán át a Dnyeperhez. De talán még fontosabb volt a Kercsi-öböl Tamatarka (Тама́тарха Ταμάταρχα 45.2122, 36.7139.) központból a Don alsó folyásán Szárkelig, onnan a Volga-Doni vontatási úton Itilig (a kazár fővárosig) vezető út. (De a Széverszki Donyec is ide vezetett). Eza terület a Szaltovó-Majácki kultúra (SzMK), a Kazár Birodalom északnyugati része, ahol magyar érdekeltséget feltételezhetünk, dacára annak, hogy ezt a régész-történészek egyelőre nem fogadják el. Ez már a kelet-nyugati Selyemút része volt. Sarkel és Szemikarakor erődjei a 9-10. században ezeknek a kereskedelmi utaknak (a volga-doni vontatási út nyugati részének) a védőbástyái voltak. Ez az igazi oka a balparti Szárkel megépítésének! Hogy a szaltovói kultúrában a régészek nem találják a magyarok elődeinek 8-9. századi hagyatékát, szerintem annak az eredménye, hogy az itteni „aláno-bolgár” és „protobolgár” etnikumokban nem is keresik a magyarok elődeit!^[1] Holott erről a területről – Kuvrat Bolgár Birodalmának megszűnése után – a bulgárok jó része eltávozott! A SzMK megszűnését a magyarok és a besenyők megjelenésével magyarázzák, holott feltételezhető, hogy a magyarok és a csatlakozott népek kivonulása volt az igazi ok! „A magyarok valamikor a 9. század közepe körül kerülhettek közvetlen szomszédságba a normannokkal, mégpedig az imént említett Dnyeper-menti területen. Őseink ugyanis ekkoriban tehették át szállásterületüket a Donyec-vidéki Levédiából a nyugatabbi Etelközbe, tehát a Dnyeper– Dnyeszter–Al-Duna vidékére. Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy a magyar tarsolylemezek kialakulásának forrásvidéke valóban ott lehetett – Csernyigov és Kijev környékén –, ahol ezt Fettich Nándor a múlt század harmincas éveiben vélte” – írja Fodor István: Régi szomszédaink: a vikingek. (Határtalan Régészet - Archeológiai magazin II. évfolyam 4. szám – 2017). A farkasrétihez igen közeli tarsoly került elő keleten is, Csernyigovtól nem messze, a sesztovicai normann temető 42. kurgánjában (1. kép 3.) (Makarov, 2012, 352. 13. kép.). Fodor István • Honfoglalás kori tarsolylemezeink… Magyar Tudomány • 2017/6. Sesztovicához két település kapcsolódik. Egyikük valahol a falu központi részén volt, ma már sajnos magángazdaságokkal sűrűn beépítve. Emiatt ezt az oldalt rosszul tárták fel. Sokkal híresebb a második település, amely a falutól délre, a hajdani Korovel határában (N 51.38332 E 31.19999) található. A településre különösen az a tény vonza a figyelmet, hogy Európa egyik legnagyobb viking/skandináv településeként tartják számon. A 2/2006 jelü kurgánban ruhamaradványok között ezüstlemezzel díszített bőr tarsolyt fedeztek fel a restaurátorok. A táskában a szamanida Ahmad Samaninak (907–914) tulajdonított dirhem felét is megtalálták. A tarsoly feltehetően 911/912–912/913-ban készülhetett. (Михайлов К. А. Элитарный погребальный обряд Древней Руси. Издательский дом «Бранко», 2016. 221. oldal: № Ш-13.Погребение к северо-востоку от городища в ур. Коровель. Курган 2/2006 г.)  

A sestovicai druzsina-temető 6. kurgánjából és a Csorna-Sülyhegy lelőhelyen előkerült zablák összehasonlításából is érdekes következtetéseket lehet levonni. A M. Schulze-Dörrlamm 1988-ban megjelent tanulmánya négy zablatípust különít el és vizsgált meg munkájában. Ebből kettő az úgynevezett šestovici típus és a csornai típus. Amint e nevek is mutatják, a tárgytípusokat egy-egy lelőhelyhez kötve nevezte meg és különítette el a kutatónő.  A šestovici típusú D-füllel ellátott, oldalpálcás zablákat a német kutatónő a „honfoglalást követő I. szakasz érmekkel keltezhető magyar sírok előtti időszakra (a véleménye szerint a 9. század utolsó harmadára) helyezte. A „csornai típus” amikor a pofaszíj bujtató egy vékony nyakon keresztül csatlakozik a D-alakú fülhöz, míg a többi a nélkül.  (M. Schulze-Dörrlamm: Untersuchungen zur Herkunft der Ungarn und zum Beginn ihrer Landnahme im Karpatenbecken. 1988.) A zablák tipizálását Langó Péter könyvében is megtalálhatjuk: „A. N. Kirpičnikov zabla klasszifikációja (A. N. Kirpičnikov 1973 alapján) Langó 362. o. 2. kép” (LANGÓ PÉTER: Megjegyzések az ún. šestovici- és csornai típusú zablák értékeléséhez[1]). A bordázott oldalpálcák nemcsak a šestovici tipusú zablák esetében figyelhetőek meg, hanem a csornai-típus esetében is. Lásd a naszvadi zablát. (SZŐKE: Honfoglaláskori magyar sírok Naszvadon. In: Folia Archaeologia III-IV. Bp. 1941. 218., II. Tábla 1). A Bij-Chem (Бий-Хем = Большо́й Енисе́й — Тува) lelőhelyről származó zabla azonban biztosan az A. N. Kirpičnikov által II . csoportba tartozik. A Kárpát-medencei leletanyagban is előfordul több a II. csoportba sorolható darab: Kisdobra, Királyhelmec lelőhelyekről és a Kassai Múzeum szórványleletként számon tartott 10. századi tárgyai közt. (Плетнёва Светлана Александровна: Степи Евразии в эпоху средневековья. Aрхеология СССР Москва, 1981.) Kérdéses továbbá naszvadi oldalpálcás zabla klasszifikációs besorolása is. E zabla oldalpálcája a többi – a német kutatónő által említett  lelettel ellentétben ugyanis bordázott kialakítású volt. (Langó, 345)  

LANGÓ PÉTER: Megjegyzések az ún. šestovici- és csornai típusú zablák értékeléséhez.(A dolgozat az NK 72636-os OTKA program keretében készült. 343-366 oldalon)

1. kép. A šestovici típusú D-füllel ellátott, oldalpálcás zablák elterjedése Mechthild Schulze-Dörrlamm kutatásai alapján. 361. o.

A térképen jelölt lelőhelyek: 1. Zsitvabesenyő 83. sír (Bešenov); 2. Kisdobra-Ligahomok 1. sír (Dobrá); 3. Naszvad (Nesvady); 4. Szered I. temető15/53. sír (Sered); 5. Bordány; 6. Hajdúböszörmény; 7. Kenézlő I. temető 28. sír; 8. Mosonszentmiklós; 9. Öttevény; 10. Tiszabezdéd 9. sír; 11. Bolšie Tarhani; 12. Bolšie Tigani; 13. Bij-Chem; Бий-Хем 14. Černevičy 2. kurgán; 15. Novgorod; 16. Šestovici; 17. Tankajevka; 18. Veskovo; 19. Voznesenki.

4. kép. A csornai típusú oldalpálcás zablák elterjedése 364. o.

A térképen jelölt lelőhelyek: 1. Czerchowa; 2. Zsitvabesenyő 83. sír (Bešenov); 3. Břeclav–Prohansko; 4. Nemeskosút (Košuty); 5. Mikulčice; 6. Naszvad 2. sír (Nesvady); 7. Pobedim; 8. Szered I. temető 3/52. sír (Sered); 9. Szinyér (Svinice); 10. Troubsko; 11–12. Csorna–Sülyhegy; 13. Esztergom; 14. Gégény; 15. Gy.m.re; 16. Kenézlő II . temető 49. sír; 17. Koroncó-Rácdomb; 18. Koroncó-újtelep; 19. Mándok; 20. Neszmély; 21. Szerencs; 22. Tiszaeszlár-Bashalom d. sír; 23. Bolšie Tarhani; 24. Liada; 25. Verhnyij Szaltiv; 26. Vižgorod; 27. Sebenje (Schulze-Dörrlamm 1988 alapján)

Ezt a zablatípust M. Schulze-Dörrlamm a Volga és a Dnyeper vidékéről származtatta. Az oldalpálcás zablák – amint az a šestovici típus esetében jól megfigyelhető – a 9–10. századra sok területen elterjedtek. A csornai típusnak elnevezett darabok sem csak a Kárpát-medencére és a kelet-európai steppe területére a jellemzőek, hanem – amint arra M. Schulze-Dörrlamm is utalt – a zablatípus előfordul más területeken is jól keltezhető 9. századi környezetben. A

tárgytípus jóval szélesebb körben volt tehát jelen, így az egyes darabok kizárólagos keleti eredete kérdéses – írja Langó a 348. oldalon.

De mi köze van ennek a varégokhoz? – kérdezhetnék.

A zabla megjelenéséhez kapcsolódó kezdeti időszakot - IX - X. század -- a különféle, főleg keleti eredetű, egyenes és íves feszítőágakkal (pofaszíj bujtató) rendelkező minták asszimilációja jellemzi. Ezen formák a darabkáinak Oroszországi feltűnését az európai nomádokkal való érintkezés örökségének tételezik fel, mivel ők fejlett lótenyésztéssel és a nagy hatósugarú mozgást biztosító képességgel rendelkeztek. A legtöbb ilyen termék kialakítása jellegzetes - egy- vagy kéthurkos oldalpálcákkal vannak felszerelve, ezért alkalmasak egy tüzesebb ló irányítására. Az egyhurkos oldalpálcák jellemzőek a 900 előtti zablákra vagy a 950-től 1250-ig terjedő mintákra, gyakran áttérve az összetett polinomból egy egyszerű gyűrűsre. Ugyan ezek a termékek, de két hurokkal (az egyik a rágó hurok áthaladására, a másik a fejpánthoz való kapcsolódásra szolgált), főként a 9-10. századból származtak, bár a későbbiekben szórványosan használták őket.

A szakértők úgy tarják, hogy ezeknek a zablatípusoknak a Délkelet-Európában való megjelenése esetleg egy északi (viking) közvetítés alapján is elképzelhető. De ha megnézzük a šestovici- és csornai típusú zablák kelet-európai elterjedésének térképét (Langó 1. és 4. kép), akkor láthatjuk, hogy a Volga és a Dnyeper vidékén a Csernyigov környéki műhelyek voltak a legalkalmasabbak úgy, ahogyan Fettich Nándor is feltételezte. Természetesen nem kizárt, hogy ezen zabla típusok  Kárpát-medencei emlékanyagban való szórványos előfordulásának oka az, hogy ezeket a tárgyakat a kalandozásaik során, vagy kereskedelem útján később, a 10. században is beszerezhették hajdan volt tulajdonosaik. De ez a távolabbi kelet-európai régióra (4. Képen: 23. Bolšie Tarhani; 24. Liada; 25. Verhnyij Szaltiv; 26. Vižgorod valamint az 1. Képen: 11. Bolšie Tarhani; 12. Bolšie Tigani; 13. Bij-Chem; 14. Černevičy 2. kurgán; 15. Novgorod; 16.

Šestovici; 17. Tankajevka; 18. Veskovo; 19. Voznesenki) már nem lehet igaz, viszont a Csernyigov környéki beszerzés teljesen elképzelhető! Sőt a kriloszi temetkezések fémműves tárgyai is innen származhattak skandináv mesterek közreműködésével.

Az almásneszmélyi zabla és a klasszifikáció során figyelembe vett sajátosságok (Fotó: Bíró ádám. Langó, 365. )

De nemcsak a tarsolylemezek (és a zablák) árulkodnak a magyarok jelenlétéről. A tarsolylemezek mellett van egy másik honfoglalás kori tárgytípusunk is, a süvegcsúcsok. Ezek kialakulási területe szintén a csernyigovi – kijevi normann fémművességhez közelít bennünket. Azután ott vannak az ivókürtök! Leghíresebb a csernigovi fejedelmi kurgánban („Csornaja mogila")1870-es években fellelt két ivókürt. Ezeket a sírokat nagy valószínűséggel svéd előkelőségeknek építették, akik részben asszimilálódtak a szláv környezethez. 

„Ha helyes a Csernaja Mogila tárgyainak „barbár” jogarként való értelmezése, akkor továbbra is nyitott a kérdés, hogy miért temették el ezeket az ősi attribútumokat a tulajdonosokkal, ahelyett, hogy az utódok örökölték volna őket. A hatalmas halom, a hihetetlen gazdagság és a síremlékek elit összetétele nem hagy kétséget az eltemetettek fejedelmi címében. A 10. század második felében Csernyigovot uralkodó fejedelmekről azonban az írott forrásokban nincs információ. Ennélfogva elfogadható feltételezés lehet, hogy a Csernaja Mogilában eltemetettek a Rurik klánjához tartoztak – az egyik skandináv eredetű ághoz, és viszályban haltak meg. Következésképpen, ahogy a vérvonal kihalt, a dinasztikus regáliákat utolsó tagjaival együtt eltemették. A középkori krónikák, köztük a Nestor Krónika rengeteg elbeszélést tartalmaz a hatalomért folytatott harcban elkövetett mindennapi szörnyűségekről.”—olvashatjuk Sergei Kainov 2021-es tanulmányában. (‘Barbarian Scepters’ of the Viking Age from the Chernaya Mogila burial mound at Chernigov (present-day Ukraine) // Journal of Archaeological Science: Reports, 37.) Szerintem ez a viszály a magyarok kivonulását követő rusz (Oleg) terjeszkedésekor következhetett be. Ekkor veszthette el Sesztovica környéke a „semlegességét”.

A közös fémművesség eredménye például a Kijevi Aranykapu 108-as sírjában talált 10. századi viking kard, amelynek markolatát palmetta motívumok borítják. A kijevi nomád kapcsolatok emlékét őrzheti az a Podol városrészben talált öntőminta is, amelyen a „Turki” feliratot olvashatjuk. Az északi díszítéssel ellátott nomád Hojnovszkij-szablya az egymásra való hatások kölcsönösségét jelzi. (Idézet Katona Csete 2019-es doktori értekezéséből)

Fettich írja: Nagy hatással volt a palmettás művészet a skandináv népek művészetére az északi országokban. Ezzel a palmettás művészettel a szkandináv-arab világkereskedelemben nagy szerepet játszó normann karavánok vezetőinek és fegyveres kísérőinek számtalanszor volt alkalmuk megismerkedni, amikor útjuk Kieven és a Donec-medencén át a magyar telephelyek és műhelyek közt vezetett. A skandináv, viking hajózászlók mintái és technikai megoldásai a magyar tarsolylemez művészet hatása alatt készültek, de már a skandináv igényeknek megfelelően átdolgozva. A skandináv Jellinge- és Ringerike-stílus nem egyéb, mint a tarsolylemezművészet egyenes folytatása. Kihatásának nyomai még Angliában is megtalálhatók. Olyan arányú koncentrálódást azonban, mint az ősmagyarság 889 előtti hazájában, sehol sem találunk. (Nándor Fettich: A honfoglaló magyarság fémművessége. 1937. alapján.)

A rusz-varégok és a magyarok között kétségkívül létezett kereskedelem a 10-11. század folyamán, mely a régészeti adatok alapján akár 9. századi előzményekre is visszanyúlhat. Ez a stílusok kölcsönzésében és a vendégmesterek alkalmazásában csúcsosodott ki. Ezt mutatta ki Fettich amikor a magyar régészeti anyagból az északiakat befolyásoló technikákat elemezte. Például a niello díszítést és a vörösréz bevonatot, amelyeket a magyarok még Levédiában vagy Etelközben való tartózkodásuk során vehettek át az északiaktól.  (Katona Csete)

Megjegyzem: a legnagyobb gyepvasérc (mocsárvasérc) telepek a 9-10. században Csernyigovtól északra és nyugatra fekvő területeken (Dnyeper –Pripjáty mentén voltak. Csernyigov városközponttá nőtte ki magát a 10. század első felében. Haramza a disszertációjában (lásd lejebb) ezt írja: "A 9–10. századi vaselőállítás gyepvasércből történő direkt vasgyártás. A gyepvasércek különböző genetikájúak lehetnek, leggyakrabban biogén (bakteriális genetikájú) gyepvasérccel találkozunk, amelynek előfordulása a legtöbb esetben mocsaras árterekhez, nyílt vizek víz-üledék határfelületéhez köthető (sokszor lápércnek vagy tóércnek is nevezik)". „Az alapanyaggal és technológiával kapcsolatos kérdésekre a vizsgálatok alapján az alábbi válaszok adhatók: 1: A zárványvizsgálatok során különböző mértékű P-tartalom detektálható (0–2,05%), amely alapján valószínűsítető a biogén eredetet, ugyanakkor ezen értékek önmagukban nem elegendők ahhoz, hogy biztonsággal következtetést tegyünk a gyepvasérccel történő kohósításra.”

A telepek déli határa egybeesett az erdős-sztyeppe déli határával. (B.A. Rybakov, Ókori Rusz kézművessége.  1948. Térkép). A sisakok mellett a 9. század második feléből származó bizánci pénzeket is találtak. (Csernyigov melletti a csernája mogilai sírdomb).  Továbbá ott van a kijevi Aranykapu mellett 1900 tavaszán talált kétélű kard, melynek markolatát hálóba szerkesztett palmettákkal díszes ezüstlemezzel vonták be. „A kijevi kard ezüstberakása nem egyszerű ezüsthuzalokból, hanem ezüstfonatokból áll, amelyek úgynevezett „kalászmintát” alkotnak. E minta több régi normann fegyveren is előfordul. Nálunk hasonló berakással ékes a beregszászi szablya markolata, s ugyanilyen a berakása a tiszavasvári Aranykerti táblában lelt honfoglalás kori szablyának is. De ugyanez a berakási minta látható az első karosi temetőből származó kengyelpáron is, amelynek a második világháború alatt nyoma veszett”. (Fodor István. u.o.). Műhelyek ott jöttek létre, ahol megvoltak a szükséges feltételek. Ezek: az alapanyag, megfelelő  szaktudással rendelkező mesterek, hely, szerszámok, idő a munkavégzéshez, fizetőképes kereslet az elkészült árúra. Az ideiglenes nomád kovácsműhelyek a fegyverek tömeges, egységes előállítására képtelenek voltak. Ehhez letelepedett életmód és faluközösség kellett. Ezek nyomait a régészeti leletek szakszerű elemzése során ki lehet mutatni. Lásd pl.: Haramza Márk 2019-es doktori disszertációját A 9–10. századi kárpát-medencei szablyák archeometallurgiai és hadtörténeti vonatkozása címmel. Ebben olvashatjuk: 

„A fegyvergyártás tehát a nyersanyagbányászattal indult el, amelynek helyszíne bizonyos mértékig kapcsolódott a további munkafázisokhoz, ugyanakkor a vasmegmunkálás lokálisan útvonalakkal, vagy stratégiai pontokkal (akár hatalmi központokkal) is összefüggésbe hozható, és minden bizonnyal ezek a tényezők együttesen hatottak a műhelyek elhelyezkedésére”. Ha feltételezzük a kohász- és kovácsműhely különállóságát, a településhez mindenképp az utóbbit tehetnénk közelebb. „A korai középkori ötvös, vagy kovács – hogyha társadalmi kötöttségei nem akadályozták –könnyen szállítható műhelyfelszerelésével távoli körzetekbe is áttelepedhetett. Sokkal földhözkötöttebb a kohász, aki a korai időkben még a bányász és a faszénégető is volt, vagyis tapasztalatai »geológus, botanikus és pirotechnikus« egy személyben” – idézi Gömörit (Gömöri J.: A pannóniai római kori vaskohászat továbbélésének kérdése…2012.)

„A 9. századi magyar termelési viszonyok sem voltak mentesek az idegen munkaerőtől. Dienes István, majd Kristó Gyula azon felvetése szerint a legtöbb kézműves mesterséget „nem etnikai értelemben vett magyarok”, hanem segédnépeik, az alávetett őslakosok és az „idegenből behurcolt foglyok” művelték. Analógiaként a Kazár Birodalom mohamedán kézművesei kerülnek említésre, valamint a csatlakozott kabar népek khorezmi és alán kézművesei, akiket a magyarok kiválogattak. Hasonló helyzet állhatott fenn az ötvösség terén, amelynek művelői „iráni, Kaukázus-vidéki, a szasszanida művészet hagyományait folytató mohamedán, illetve bizánci művészetből merítettek ihletet”.” Véleményem szerint ebben a kijevi és varég „import” is közrejátszhatott! 535-ös lábjegyzet: A zömében észak- és nyugat-európai fegyverek mellett a kijevi Rusz irányából is érkezhettek fegyverek, a Kárpát-medencében Petersen E, H, S, T, T-1, U, X és Y típusú kardok fordulnak elő, amelyek közül az X típus a leggyakoribb. TAKÁCS 2017.

De térjünk vissza a vízi utakra!

Ide egy rövidebb út is vezetett Csernyigovtól Ljubecsig a Belousz és a Muravljá folyókon. A Dnyeper felső folyásától szintén vontatni kellett a hajókat a Lovatyig, amely az Ilmeny-tóba vezetett. Itt már elértek a Volhov folyóhoz, ami a Ladoga tóba ömlött. Később a 10. század elején a Dnyeperből rövidebb utat találtak (a Kaszplján) a Balti tengerhez a Nyugati-Dvinán (Daugava) hajózva. Ez volt a Szmolenszki vontatási hajóút (Kaszpljai volok).

Kezdeti időszakban valószínűleg bödöncsónakokon (egyetlen fatörzsből kifaragott csónak) indult meg a szállítás. A hajósok gyalogosan, maguk vonszolták át a csónakot és a rakományt is a szárazföldi részeken. Később kialakultak az un. vontatási utak (Во́лок). Itt már előre elkészített utak, vontatók serege várta a hajósokat. Az árut és a hajót külön-külön, kocsikon, állati erővel vontatták. Szláv hajóépítők települtek a környékre, sokszor a saját maguk építette hajókat adták bérbe, amit a visszaúton becseréltek. Így a hajót magát nem is kellett vontatni, csak a szállítmányt. Ezek a több evezős csónakok önállóan manővereztek mind az ár elleni vontatásban, mind a folyó árján való ereszkedésben. A hajó orrában több méteres, egyetlen fából kifaragott bálvány állt, amelynek az volt a szerepe, hogy a hajó végét éles szögben bezárja, amennyiben az oldaldeszkák végeit a bálvány zsilipezésébe szegezték be. A hajó farán is állott egy ilyen oszlop, amelyet fartőkének neveztek. Hadjáratok során több száz csónak szállította a fegyvereseket és a felszerelést. (Oleg 907-es bizánci hadjáratánál az orosz krónikás 2000 csónakról – mindegyikben 40-40 harcos – ír). A katonák gyalogosan harcoltak, páncélinget, sisakot viseltek. Fegyvereik a harci szekerce, a viking kard és kerek fa pajzs volt. No, de mi közünk van mindehhez nekünk, magyaroknak? Találkozhattunk mi egyáltalán ezekkel a vízi harcosokkal, vagy a Novgorodban letelepült utódaikkal? A válasz: igen!

A fentebb említett mindkét fő varég viziút mentén a 9. században voltak magyar fennhatóságú területek. Az egyik a volgai bolgár állam szomszédságban a Volga mentén, a másik a Kazár Birodalmon belül, ahol a magyarok egy ideig szövetségesként léteztek. A harmadik a Dnyeper mente, ahol Etelköz határa Kijevig is elért. Az északról érkező varég-rusz csoportok a folyami útvonalnak több, a kereskedelem szempontjából fontos pontján telepedtek meg, pl. a Ladoga, az Ilmeny és a Csud tavak környékén, a Dnyeper felső és középső folyásánál (Kijev, Zboricsev vzvoz), valamint az Azovi-tenger tájékán. A muszlim források (Ibn H̱ordāḏbeh és Ibn al-Faqīh al-Hamaḏānī) szerint a ruszok kereskedők voltak, akik egészen Bagdadig is eljutottak áruikkal és a bizánciakkal is kapcsolatba kerültek útjuk során. Az bizonyos, hogy a Rusz központi területeit a Lagoda-Ilmeny tavak vidékén kell keresni, amely a rusz követség otthona is lehetett. Két fontos település került itt feltárásra: Sztaraja Ladoga és Rjurikovo Gorogyiscse. (Kiss Máté: A ruszok 860. évi támadása Konstantinápoly ellen. Móra Akadémia, TANULMÁNYKÖTET. 2017. pp. 138-151.). Ez a nép, pedig hun-avar-magyar múlttal is rendelkezhetett az eddigi ismereteink szerint. Ennek sem a régészeti leletek, sem a Nyesztor Krónika (~1113), sem a korabeli arab, perzsa útleírások nem mondanak ellent. De milyen kapcsolat alakulhatott ki a két nép között?

Ehhez először is azt kell tudni, hogy a varégok, akiket ruszoknak is hívtak, nem tömegesen éltek ezen a területen, hanem az uralkodó, harci réteghez tartoztak, akik a fentebb leírt, ugornak, szlávnak nevezett törzseken uralkodtak. Az első – krónikákból – ismert hódító Rurik volt, akit Novgorod alapítójának is tartanak. Rurik, ezek szerint 859-ben érkezett Holmgardba. Csak megjegyzem, hogy a régészeti ásatások azt támasztják alá, hogy Rurik idejében a mai Novgorod még nem létezett, viszont a leírásoknak Jároszlávl mindenben megfelel. Maga az „Új város” név is magában hordozza a kérdést, hogy hol volt a „régi”? A válasz az, hogy ez Rosztov (57.1865, 39.4172) volt! Nevét is a rosz/rusz néptől kapta. Tehát a ruszok első fővárosa Rosztov, az új viszont Jároszlávl (alias, Novgorod) lehetett. Ezt igazolják az arab történetírók, akik Rusz fővárosát Bulgár és Novgorod közé helyezik. De ez valószínűleg a Rosztovtól 15 km-re délebbre fekvő Szárszkoe gorodiscse (Szerintem: Szárvár 57.1382, 39.4050) lehetett, mivel rosztovi régészeti leletek csak a 10. századtól kezdődően kimutathatók. De Nyizsnyij Novgorod neve is azért lett alsó, mert Jaroszlávl/Novgorodtól a Volgán lefele helyezkedik el. Az ásatások eredményei nem támasztják alá azt, hogy a mai Novgorod kikötő-, vagy kereskedőváros lett volna. Jároszlávlban viszont Kelettel és Európával is élénk kereskedelem folyt. Halomváron (Холмогоры, 64.225, 41.65) az Északi Dvinán keresztül a Malaga öbölből^[2] kijutottak a Fehér-tengerre. (Николай Михайлович Карамзин /1766–1826/, Диакон Тимофей Каменевич-Рвовский)^[3]. „Régmúlt idők krónikájában (a továbbiakban PVL) a varjagok kifejezés először, mint a normann népek gyűjtőneve tűnik föl, majd a krónika előbb azonosítja a ruszokat a varjagokkal, aztán pedig egyre következetesebben megkülönbözteti őket. Fontos különbség, hogy a PVL szerint a novgorodiak és finnugorok azokhoz a varjagokhoz fordultak segítségért, akiket ruszoknak

hívnak és Rurik a vezetőjük, és nem azokhoz a varjagokhoz, akiket korábban elűztek. Tehát itt két varjag csoportról van szó. Rusznak az a varjag minősült, aki a novgorodi vagy kijevi fejedelem kíséretének/seregének a tagja volt. A 10. század közepétől egyre erősödik a ruszok és varégok közötti különbségtétel. A 944-ben érkező varjag zsoldosokat már megkülönbözteti a PVL a fejedelem fegyveres kíséretének etnikailag vegyes ruszaitól, bár előfordul még a varjag–rusz azonosítás. A varjag általában skandináv harcosokat jelölt, de jelenthetett Ruszban élő kereskedőket vagy kézműveseket is. A skandináv forrásokban a væringi fogalmat a 980-as évek végétől kezdődő időszakra vonatkoztatták és azt a privilegizált személyt jelölték vele, aki a császár gárdistája (hirðsmaðr), testőre (varðmaðr), férfiúja (maðr) volt, vagy a bizánci hadsereg később megszervezett elit alakulatában, a Varég gárdában szolgált”. (Kiss Máté: Skandináv eredetű katonai segédnépek a Kárpát-medencében a 9–11. században. Móra Akadémia szakkollégiumi tanulmánykötet. Szeged, 2015.)

Az orosz őskrónika (PVL) arról is tudósít, hogy amikor Rurik utódja Oleg, 882-ben, csellel bejutott Kijevbe, akkor csónakját és harcosait a Magyar hegy alatt rejtette el. A kijevieknek meg azt mondta, hogy „mi kereskedők vagyunk, akik Olegtól és Igor hercegtől jövünk és Görögországba tartunk”. (И подплыл к Угорской горе, спрятав своих воинов, и послал к Аскольду и Диру, говоря им, что - де „мы купцы, идем в Греки от Олега и княжича Игоря). De még más helyen is említést tesz a krónikás a Magyar hegyről és Álmos udvaráról, ahova Aszkoldot temették. (и погребли Аскольда на горе, которая называется ныне Угорской, где теперь Ольмин двор; на той могиле Ольма поставил церковь святого Николы;). Érdekes, hogy a hivatalos magyar és a hivatalos orosz történészek megpróbálják az eredeti szöveget úgy beállítani, mintha ezek az elnevezések csak később (a krónikaírás idejében) születtek volna. De nagyon kilóg a ló lába! (Más írásaimban ezt részletezem).

A fenti epizóddal csak azt akartam bemutatni, hogy a 9. század második felében a magyarok jelentős szerepet töltöttek be Kijev térségében, és természetesen a varégoktól (vikingektől) a görögökig (Bizáncig) vezető viziút mentét is ellenőrizhették. Ennek az útnak a gyenge, katonailag a szárazföldről támadható pontjai a vontatási szakaszok voltak. Véleményem szerint a varég kereskedelmi útvonalakat a Dnyeperen, illetve Volga teljes hosszában valószínűleg egy közeli nyelvi és faji rokonságban álló népcsoport tudta biztosítani. De nem vagyok egyedül ezzel a véleményemmel. Pl. Kázánszkij M. M. ezt írja: „Также не вызывает сомнений, что в эпоху хунугуров, как и ранее, в позднеримское время (напр. Kazanski, 1992), или позднее, в эпоху Киевской Руси (см. напр. Даркевич, 1976. С. 163, 164, Табл. 52, 53), основными магистралями торговли с лесной зоной служили большие реки (Казанский 2016б). Чтобы участвовать в такой торговле оногуры должны были контролировать одну из крупных речных магисталей степного Причерноморья, идущих из лесной зоны –Днепр или Дон”. /Казанский М.М. Приазовские хунугуры, меховая торговля и водные пути. XVIII Боспорские чтения. Симферополь; Керчь, 2017/.  Magyarul: „Nem kétséges, hogy a hunugorok idejében, és korábban, a késő római korban, vagy még később, a Kijevi Rusz idejében, a tajgával folytatott kereskedelem a nagy folyami utvonalakon zajlott. Hogy az ilyen kereskedelmet lebonyolíthassák, az onogurok kénytelenek voltak az erdőszóna – Fekete-tenger közti nagy folyami utak egykét-másikát ellenőrizni, azaz a Dnyepert, vagy a Dont”.

A vikingek valószínűleg megegyeztek az együttműködésről a helybéliekkel. Talán erről is szól a gripsholmi kő felirata: „és keleten (ételt) adtak a sasnak” – a turulnak, minden magyarok szent állatának. Ezek a kövek az utolsó (1041-es) Kaszpi hadjáratnak állítanak emléket. (Ingvar-saga). Az expedíció célja a régi kereskedelmi utak újranyitása lett volna, miután a volgai bolgárok és a kazárok már nem akadályozták tovább az utat. A saga szerint csak egy hajó tért vissza az expedícióból, a többi fennmaradt rúnakő nem említ több túlélő hajót. A legtöbb kövön ennyi utalás van rájuk: „Meghaltak Keleten, Szaracénföldön”.

A skandináv régészeti leletek között pedig megtalálhatók a hun-török hagyatékok. (visszacsapó íj, övlemezek, tamgák). A skandináv mitológia harcos istenei, az Ászok ősalakjai valószínűleg alán-jász származékok. A http://www.portal-slovo.ru lapon Perevezencev S. V. [4] arról ír, hogy Oleg (†912, vagy 922) és Igor esetleg nem is volt rokoni kapcsolatban a novgorodi Rurikkal. Hivatkozva a modern történészekre állítja, hogy ők, egy másik – alán származású – dinasztiából, az Alán Ruszból kerültek Novgorodba. Az alán-rusz törzseket a magyarok űzték el a Don alsó folyásától és jöttek fel északra a 9. század elején. (Ekkortájt, 810 körül, rombolták le a magyarok a kazárok egyik erődítményét, amellyel szemben a Don túlsó partján, épült fel Sarkel). A Baltikum lett a hazájuk, valószínűleg Saaremaa szigete, ahol már kialakulóban volt a szláv nyelv használata. A Ruszok szigetéről az arab forrásokban több helyen is találunk leírást, de helyét meghatározni még senkinek sem sikerült. (Van aki Novgorodra, van aki a  Taman-félszigetre tippel, ugyanazon forrásokra hivatkozva. A magyarok közül néhányan – pl. Kiss Lajos, Györffy György úgy gondolta, hogy Máramarossziget rejtőzködhet mögötte, mondván, hogy ez az a tenger, amelynek szigetén (az avar) kagán uralma alatti rusz-szok élnek, s nem az Azovi-tenger keleti partvidéke). Az ókori krónikások is egymástól, vagy a még régebbi görög útleíróktól szerezték az informácíójukat.  Ibn Ruszta például így ír az oroszokról (ар-русийа) a 930-as években, de a 9. századra vonatkoztatva:  „Что же касается ар-Русийи, то, она находится на острове, окруженном озером. Остров, на котором они (русы) живут, протяженностью в три дня пути, покрыт лесами и болотами, нездоров и сыр до того, что стоит только человеку ступить ногой на землю, как последняя трясется из-за обилия в ней влаги”.   / Ибн-Рустa:   «Дорогие ценности»/. Magyarul: „Ami az ar-Rusziát illeti, az egy szigeten van, tavakkal körülvéve (megj. máshol a tengerben). A sziget, ahol szállást vettek, háromnapi járóföld, csupa erdő és bozót, a sziget maga miazmás és vizenyős, ha az ember a földre teszi a lábát, a föld inog a benne levő nedvességtől. Van királyuk, akit haqan rus-nak neveznek.” (Ibn Ruszta: „Az értékes drágagyöngyök könyve”, de hasonló van Gardézinál és Al-Marvazinál is).

Véleményem szerint a délről származott ruszok történelmi szerepe már északról indult, amikor találkoztak a vikingekkel és rákaptak a hajózásra. Ezt támasztja alá a DAI 9. fejezete, amelyben Bíborbanszületett Konstantín részletes beszámolót ad a ruszok dnyeperi hajóútjáról, illetve a dnyeperi zuhogókon való átkelésről. Hét ilyen zuhogó (= porog) volt, és egyik neve sem volt szláv, hanem mindegyik neve „russzul” került be a bizánci iratokba. (Росские названия порогов: 1. Эссупи, 2. Улворси, 3. Геландри, 4. Аифор, 5. Варуфорос, 6. Леанди, 7. Струкун. ) Legtöbb szakértő skandináv eredetűnek tartja ezeket a megnevezéseket.

Az Északi Magyar Archívum (ÉMA) [svédül: Ungerska arkivet (UA)] honlapján például erről az alábbiakat olvashatjuk: „A viking katona-kereskedők által biztosított út a kor legfontosabb kereskedelmi útvonala lehetett, mert északról ezen keresztül tudtak legegyszerűbben eljutni a mai Afganisztán területén lévő ezüstbányákhoz. Ez az ezüst jelentette a kalifa hatalmát és a virágzó kereskedelmi kapcsolatát Észak-Európával is. Ezt bizonyítja az a nagy mennyiségű ezüstpénz is, amelyet Stockholm közelében lévő Björkö szigetén találtak. A svéd vikingek ezen az úton kerülhettek kapcsolatba az etelközi magyarokkal is. A fekete-tengeri Berezán nevű szigeten találták Oroszország egyetlen megmaradt runakövét, amely ékes bizonyítéka annak, hogy Etelközben svédek jártak. Björkö szigetén az ásatások során magyaros fejfedők, magyar nyílhegyek, balták és kardok kerültek elő. Köztudott, hogy a magyarok a kor egyik legjobb kardkovácsai voltak”. (Az eredetiben tévesen Berezán nevű helyiség van említve!)[5]

„Igen fontosnak ítélhetjük meg a mintegy másfél évszázadot felölelő magyar–viking kölcsönhatást. Még akkor is, ha csekély számú példáink kiragadottak voltak. Nem kétséges, hogy a két nép művészete nagyban hatott egymásra, amit az is igazol, hogy nálunk is meghonosodott a szalagfonatos stílus. A viking-normann művészetet viszont a magyar mesterek bizonyára növényi ornamentikával gazdagították”. (Fodor István: Régi szomszédaink: a vikingek. Határtalan Régészet - Archeológiai magazin II. évfolyam 4. szám – 2017)

A fenti tények arra utalnak, hogy a gyalogos varég harcosoknak előbb-utóbb igénybe kellett venni a part menti lovas kíséretet is. Itt jöhettek ismét számításba a lovas magyarok. Ez lehetett az alapja a későbbi lovas viking seregnek, amelynek nyugati (normandiai) változatát a Bayeux-i kárpiton jól megfigyelhetjük.

A varég-magyar kapcsolatok nem szűntek meg a magyarok nyugatra vonulásával. Így ír erről Nemeskürty István a MAGYAR SZÁZADOK. Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához – című könyvében: „Tudjuk, hogy a honfoglalók megpihentek a "rusz" törzshöz tartozó vikingek (normannok, varégek) alapította Kijevben. Az Árpád-házi királyok megszakítás nélkül kapcsolatban maradtak a kijevi rusz-szal. Árpád kijevi "orosz" testőrsége és leszármazottaik, melyet viking fejedelmük adott kíséretül, Mohácsig adták a királyi belső testőrséget!” /N. I. Magyar századok. Bp. 2009./.  Györffy György több művében is megemlítette, hogy a 900-as évek végétől kezdve rusz-varég zsoldosok álltak Géza magyar nagyfejedelem (971/972–997) és első királyunk, Szent István (1000–1038) szolgálatában. Elméletét korábban Kristó Gyula kronológiai és nyelvészeti alapokon már megkérdőjelezte, ennek ellenére a hipotézis továbbra is népszerű tudományos körökben.

„Az elmélet szerint a varég-ruszok magyarországi megjelenése Géza uralmának vége felé, a 980-as években kezdődhetett, amikor a nomád besenyők komolyan veszélyeztetni kezdték a ruszok dnyeperi vízi útját Konstantinápoly felé. Ez arra ösztökélte a ruszok némelyikét, hogy a velük barátságosnak vélt magyar területeken vonuljanak át Kijevből Konstantinápolyba, vagy fordítva, és Géza fejedelemnél lépjenek szolgálatba. A vándorló rusz testőrök idővel nagyobb tömegben érkezhettek Magyarországra, mert a Gézát követő István már bizonyítottan jó kapcsolatokat ápolt a kijevi Vlagyimir fejedelemmel, akinek az udvarában – régészeti sírleletek („druzsina-sírok”) által bizonyítottnak vélten – magyar harcosok is voltak. A kijevi és a magyar udvar közötti „testőrcsere” mellett a viking kísérettagok egy másik hullámához tartozhattak azok a varégok, akik István fiának, Imrének a feltételezett bizánci menyasszonyával érkezhettek magyar földre. Mivel Imre herceget a hildesheimi évkönyvek dux Ruizorumnak, azaz a „ruszok vezérének” nevezik, Györffy úgy találta, hogy ő lehetett a ruszokból álló királyi testőrség parancsnoka, mivel a hagyomány szerint a trónörökös parancsnokolt a segédnépeknek.

A Bizáncból (Imre bizánci menyasszonyával) érkező varégok az ország központi részéhez közel telepedhettek le, Tolna és Somogy megyékben, ahol két település neve: Várong és Varang is az óészaki væring tövet rejti. Ezzel szemben a Kijevből érkező kísérettagok a korabeli határoktól sokszor nem messze kaphattak szállást, követve a rusz névből eredő magyar „orosz” tövet őrző településneveket. Az „orosz” helynevek népességét Kristó Gyula éppen a települések fekvéséből kiindulva inkább határőr, semmint testőr alakulatoknak vélte, noha az „orosz” illetőségű települések sokszor messzebb voltak a határoktól annál, semhogy valódi határőrállomásoknak tekinthessük őket”.  (Vikingek őrizték a magyar királyt. BBC History 2019. 12. 21.). Anonymus, az ország nyugati határainak kijelölése kapcsán megjegyzi, hogy Zolta fejedelem: „ezen a vidéken bízta meg a nagyapja, Álmos fejedelem idején Pannóniába bevándorolt oroszokat, hogy várat építsenek.” Ez a vár Oroszvárral (ma Rusovce, Szlovákia) lehet azonos, amit megerősít az a tény, hogy Oroszvár környékén jelentős számú szláv eredetű helynév van.

 Egyet kell értenünk KISS MÁTÉval aki ezt írja: „Összefoglalásként megállapítható, hogy a ruszok, varégok és kölpények kötelékein belül jelentős számú skandináv származású harcos érkezhetett a honfoglaló magyarok által megszerzett Kárpát-medencébe, majd a későbbi Magyar Királyság területére. Emléküket írott források és tárgyi leletek is őrzik. Megjelenésük már a 10. század közepétől, Taksony fejedelem idejétől fogva lehetséges az ország nyugati és északkeleti határvidékén, de az ország belsőbb területein is találhatók hozzájuk kapcsolható települések. A magyarok körében való feltűnésük erősen összefügghet bizánci alkalmazásukkal, valamint a Skandináviát a Ruszon és részben a Kárpát-medencén keresztül Konstantinápollyal összekötő Austrvegr, azaz a „keleti úton” megfigyelhető népmozgásokkal. A magyar területek nyugati határvidékén való letelepítésüket indokolta a megalakuló Német-Római Birodalom jelentette fenyegetés. A határvédelem mellett a fejedelem/király fegyveres testőrségét is ők adhatták. A skandinávok Bizáncba áramlása a 11. század második felében erősen lecsökkent, ez pedig a Magyar Királyságot érintő utánpótlásukra is kihathatott. Jelentőségük visszaszorulása ellenére még a további századokban is betöltöttek katonai pozíciókat. Eme északi harcosokkal a magyarok egy olyan katonai erőre tettek szert, amelynek hadrafoghatóságát és hozzáértését Európa szerte elismerték és félték”. (K.M. Skandináv eredetű katonai segédnépek a Kárpát-medencében a 9–11. században. Móra Akadémia szakkollégiumi tanulmánykötet. Szeged, 2015.)

Novgorodról és Rurikról kialakított kép állandóan változik, attól függően, hogy a kutatók, hogyan értékelik az orosz krónikák valóságtartalmát. Novgorodot hol Jaroszlavllal, hol Ladogával azonosítják. A varégok behívása, csak alaptalan mese – állítják néhányan. Az új orosz történelemírás G. V. Noszovszkij és A. T. Fomenko munkáira támaszkodik. Kijev történelmében Álmos magyarjainak sokkal több szerep jut a hivatalosan elismertnél. Az alán-rusz, szarmata-szkíta törzsek uralta „varég kereskedelmi utak” biztosítási kérdésének elnagyolásával, a finn szerepkör felnagyításával, egy hamis történelmi kép tárul elénk, amelyet a területen ma is meglévő toponímek csak részben igazolnak.

Végezetül bemutatom néhány szóeredeztetésemet, kizárólag a fenti területtel és időszakkal kapcsolatban. Ezek olyan szavak, amelyek a térség közös ősnyelvéből maradhattak fenn és magyarul ma is érthetőek. Ahol tehetem, ismertetem a hivatalos nyelvész próbálkozásokat is a szavak eredetére vonatkozóan. Tekintettel arra, hogy megközelítésem nem „tudományos”, nem tartok sem sorrendet, sem nyelvi besorolást, egyedül a jelentést és az alkalmazást tekintem irányadónak. Ahol az egyezés nyilvánvaló, ott magyarázattal sem szolgálok.

Ladik. Orosz: ладья́, ло́дка. Svéd: lodja. Dán-norvég: lodje. Német: Lodje.

Csónak. Orosz: чёлн, челно́к.

Bálvány. Orosz: болва́н. Ótörök: balbal. Kazah: palvan.

Von, vonó, vonyogó. Szerintem ebből alakult ki az orosz во́лок, aminek az értelme: hajóvontatási út. Ezt Vasmer eredezteti többek között a görög . ὁλκός barázda jelentésű szóból. Bálint Gábor szerint a dravida nyelvcsaládhoz tartozó kannada nyelvben megtalálható a magyar von szó párhuzama:  oni, tulu voni alakban. (Sz. B. G. A magyar nyelv Dél-Indiában. Fríg Kiadó. 290. o.). Ez ősmagyar eredetre utal. Igen részletes Czuczor-Fogarassy elemzése a von szóra. Azt írja „Egyezik alaphangokban a szanszkrit vah igével..”, de megemlíti a finn, észt veny-, veni (nyújtózkodni, nyúlni) igéket is.

Varég (viking). vár-jár, ahol a vár, várat építő, letelepedett, a jár, pedig férfit, embert jelent. Orosz: варяг. Ószláv nyelven: Вар`яже. Óészaki nyelven: væringjar, varjager. Német: Waräger. Görög: Βαριάγοι. Magyar helynév: Várong.

Nyár. Orosz: Яр, самый жар, огонь, пыл, разгар, в прямом и переносном значении. Ebből a szóból alakult ki a pogány tavasz-isten Járilo (Яри́ло) neve. Szudaruskin B. M. véleményét osztom, miszerint Jároszlávl város neve innen eredeztethető. „Название города от имени языческого бога Ярилы с последующей его трансформацией под славянское имя «Ярослав»” (Сударушкин Б. М.: Ярославцы и Ярославский край в русской истории. 2007.)

Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. Az egyiptomi Ré/Rá napisten fején, a napot körbevevő ureusz kígyó jelének hangértéke valószínűleg *AR volt. Az 1086-os bakonybéli oklevélben szereplő „Quiar” településnév elemzésekor jöttem rá, hogy a „király” szavunk egyik lehetséges kialakulási formája éppen a „kiar” tő lehetett. Az ókori beszédes neveknél az „Ar-hoz hasonlót” úgy fejezték ki, hogy „aki Ar”. A királyt jelképező oroszlán nevében is az „ar” (arszlán) a napot jelenti. De nem ez a hivatalosan elfogadott verzió! Valóban a szláv kralból lett a magyar király? De akkor előbb karál-nak kellett volna lenni! De a *karál alakot nem tudjuk kimutatni – ezt még Horger Antal nyelvészprofesszor is elismerte. ^[6] Tóth Endre bebizonyította, hogy a szlávoktól nem vehettük át a král szót. Bizonyítékul a veszprémi apácakolostor alapítólevelét hozza fel, ahol az uralkodót kralesnak nevezik. („krales pases Ungrias”). Szerinte is a szó eredete Nagy Károly nevére vezethető vissza, akivel – a „kral” szót átvevő népek közül a kárpát-medenceiek voltak huzamosabb kapcsolatban. A kral, mint „főnök” jelentés csak Nagy Károly életében, vagy valamivel később, a 8. század utolsó negyede és a 9. század első negyede között alakulhatott ki – írja a Miért király lett Szent István című tanulmányában^[7]. De amennyire kétséges a cár szó Caesarból történő eredeztetése, legalább annyira kételkedhetünk a Karolus Magnusból történő „kral” származásban is.

Az 1037-es, az 1086-os és az 1171 körüli Quiar, illetve az 1086-os Kẏar adatok pedig egyaránt olvashatók [kiár ~ kijár]-nak. A [kujár] olvasat nem valószínű, mivel a qu szó elején magánhangzó előtt szinte kivétel nélkül [k] hangértékű^[8]. A 16. század első feléből származik az egyik legkorábbi magyar világi vers, a Geszti László éneke. Ebben olvasható: „Zegen Mathyas kyar vala Bekesegben”.

Lét. (mint létezés). A bolgár királylista (Именник на българските ханове) nyelvezete ószláv de keveredik „egy ismeretlen nyelvvel”, amit a történészek töröknek, magyarnak, vagy iráninak tartanak. A nem szláv kifejezések között szerepel a „lět emu” = „ideje” kifejezés. Feltételezem, hogy ez azt jelenti, hogy: „лет ему”, azaz „éve”. Ha ezt a kifejezést magyarul értelmeznénk, akkor azt kapnánk, hogy: a „léte” (ideje) ennyi és ennyi. A „leto”, különben „nyarat” jelent az oroszban, de bizonyos esetekben évet is. A „Hány nyaras?” (Hány éves?) kifejezés, még ma is használatos a magyar nyelvben. A görög lethe (λήθη) szó jelentése: feledés (elmúlás, nemlét). De ez a lét és a nemlét határfolyója is! Nem hiszem, hogy a magyaron kívül van még nép, aki csupán jelentésileg értené a Léthe folyó nevét. A Léthé (Lethe) folyó magyarul: Léte, a létezés folyója.

A sort folytathatnám a Buj, Jár, Kender (Kondur), Konda, Szél, Halom (Holm), Tav, Láp stb. szavakkal, de ez már meghaladja egy esszé terjedelmét.

[1] A régészeti feltárások alapján a KB északnyugati részén a 8-9. században türk, iráni és ugor etnikumokat feltételeznek. A 9. század végén a protobolgár elemeket a magyar, besenyő törzsek olvasztják magukba.

[2] A Malaga folyó torkolatánál lévő várost a Ribinszki viztározó építésekor elárasztották. Уездный город Молога, находящийся въ 114,5 верстах. от губернскаго своего города Ярославля, расположенъ под 58° 13' с.ш. и 56° 7' в. д., в местности богатой водами, при слияния р. Мологи с Волгой.

[3] Журн. Мин. Вн. Д. 1843 г., кн. VI, стр. 311-326.

[4] Perevezencev S. V. a történelemtudományok doktora, a Moszkvai Lomonoszov Egyetem (MGU) Politológiai Tanszékének vezetője, az Orosz Írószövetség titkára.

[5] SZÖLLŐSI  Antal: NORVÉGIAI MAGYARSÁG TÖRTÉNETE. TYRKER ÉS A VIKINGEK. Északi Magyar Archívum, 2011.

[6] „a kral-ból is előbb *karál-nak kellett lennie a magyar ajkon. Az á asszimiláló hatása következtében ebből *kárál alak akart fejlődni, de mivel az á hang az illető nyelvjárás hangrendszerében szokatlan volt, csak a kërál alak fejlődött ki, s ebből keletkezett aztán ë > i hangváltozással előbb a királ, majd pedig mindkettejükből l >ly változással a kërály (vö. NySz. keraV) és király.” – Horger Antal: Király. Magyar Nyelvőr 36. 410-415. o.

[7] Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. I. kötet. 783. o. Bp.-Debrecn, 2014.

[8] Zoltán András: Szó- és szólásmagyarázatok.