Az orosz császári földrajzi társulat közleményeinek IX. kötetében megjelent K. J. Grot (1853-1934) szlavista történész „Bíborban született Konstantin híradásai a szerbekről és horvátokról, valamint ezek balkáni letelepedéséről” című írása. Az egyik utolsó munkájához, melynek címe:  „Моравия и Мадьяры с половины IX до начала X века“, Nyikolaj Jakovlevics Danyilevszkij (1822-1885) szlavofil  orosz író, levélben írt kritikát. Ezekből összeállított kivágásokat, valamint Ryzskov. L. N. (Рыжков Л.Н.) BOLESMIR.ru-ban (2008-06-21 00:13. No. 124.) megjelent hozzászólását tartalmazza a 2014-ben kiadott „A magyarok útjáról az Uráltól Levédiába” című könyv. Szerző: Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. Kiadó: Direkt-Media. Moszkva, 2014. 28. old. /Данилевский Н. Я.,Грот К. Я.: О пути Мадьяр с Урала в Лебедию/. Dánilevszki N. I.-nak Gróth Jakabfi Szilárd »Nagy-Morvaország és a magyarok« című művére tett észrevételei, a Gróth válaszképeni ellenészrevételeivel együtt – Barna Ferdinánd fordításában – megtalálható a Századok 1884-es kiadásának 527-535. oldalán. 

A könyv elején – mintegy bevezetésképp – L. M. iniciáléval ellátott magyarázatát olvashatjuk, Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. észrevételei címmel. (Заметки Н. Я. Данилевского и К. Я. Грота). L. M. ebben elismeri, hogy Grotnak nem sikerült teljes mértékben meghatározni a magyarok vándorlási útvonalát, csak nagyvonalakban adja meg az Uráli őshaza (Biarmia) – Levédia – Etelköz irányt. Erre reagál számos -- a gyakorlati életből vett – példával  Danyilevszkij, bizonygatva, hogy a sztyeppei útvonalon kívül más reális lehetősége nem volt a magyaroknak. Érdekes magyarázattal szolgál a Lebédi név kialakulásának motivációira vonatkozóan is. A föllazított földet különösképpen kedvelő nagyméretű paréj (laboda) ugyanis, a kurgánokat létrehozó magyarok telephelyén feltűnően viríthatott még akkor is, ha a környéken minden kiszáradt. Ez a látvány a szlávnyelvű helybélieket arra ösztönözhette, hogy Lebédiának nevezzék el azt a területet, ahol a magyarok megszálltak. Bölcsen megállapítva, hogy a lebedának semmi köze sincs a lebegyhez! http://szavakjelentese.blog.hu/2017/10/21/levedi_a_hattyu_vajda

Megismerve a könyv tartalmát, úgy gondoltam, hogy ha ez a 19. századi vita a mai szláv utódokat érdekli annyira, hogy könyvet adtak ki róla 2014-ben, talán a magyar olvasó számára is tartogathat olyan ismereteket, amelyeket érdemesnek tart elolvasni. Aktualitását csak fokozza, hogy Türk Attiláék ebben a témában (is) tettek jelentős felfedezéseket a helyszínen. (A könyv szkennelt változata az Interneten elérhető). Az alábbiakban csak részleteket emelek ki az irományból, hozzáfűzve saját véleményemet, amelyet -- legtöbb esetben -- esszéimben már kifejtettem. http://bilecz.blog.hu/2016/07/11/kettos_honfoglalas

Grot elképzelése a magyarok 8-9. századi vándorlásáról Biármiából – amely az Északi-Dvina, Káma folyó és az Urál hegység által közrezárt területet jelentette – nagyjából megfelelt a 20. században általánosan elfogadottnak számító elméletnek. Az utat Levédiáig (amelyről csak azt tudjuk, hogy a kazárok földje mellett volt) úgy képzelte el, hogy az É-D kereskedelmet lebonyolítók folyami útvonala mentén húzódhatott. „…когда Мадьяры, решились покинуть свою родину и искать новых жилищ, они не могли избрать иного пути, как по Каме и Волге на Оку, и вверх но Оке – к верховьям Дона (т. е. давно знакомый им торговый путь к Хозарам). На Оке им впрочем предстоял выбор, ибо путь раздваивался: один шел перевалом на Дон к Хозарам, другой – на Десну и Десною в Днепр к днепровским Славянам. Мадьяры, как увидим сейчас, предпочли первый из них”. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./ Magyarul: „…amikor a magyarok úgy döntöttek, hogy elhagyják szülőföldjüket és új otthont keresnek maguknak, nem választhattak más útvonalat, mint a Káma és Volga mentén az Okáig, és felfelé az Okán, a Don felső szakaszához (azaz a kazárokhoz vezető kereskedelmi út mentén, amelyet régóta ismertek). Az Okánál (Megjegyzésem: a mai Kalugánál) azonban választhattak, mert az út kettévált: az egyik a Donhoz, (Megj. Az Oka forrása – mai Alekszandrovka, 52°21’47”; 36°12’10” – felé) a kazárok felé, a másik a Gyeszna felé és innen  a Dnyeperhez, a  szlávok felé. A magyarok, ahogy látni fogjuk, az elsőt preferálták.” Pontosan ezt cáfolja meg Danyilevszkij, mondván, hogy egy nagy tömegű (szerinte százezres nagyságú), nomád életmódot folytató közösség vándorlásának ez nem felel meg. Érveit így összegzi: 1.) Útközben nincs mit enni. 2.) Nem csak lóháton, de gyalogos 80-100 000-es tömeggel ezen az úton nem lehet haladni. 3.) Levédiába érkezéskor nincs mit enni. 4.) 70 év sem elegendő arra, hogy megnöveljék az állatállományt, szaporítsák azt és, hogy vadászokból nomád vándorlókká legyenek. 

Szerintem itt Danyiljevszkij kicsit túl lőtt a célon! Több szempontból is sántít az érvelés. Először is nem vándorlásról, költözésről van szó, hanem tudatos, célirányos vonulásról. (Egy több ezres csordát, ménest, nyájat, kondát el lehet hajtani egy kocsinyomtávon is!). Sokkal több élelem van az erdőben, mint a pusztán! (Embernek és állatnak is). Nincs Levédia! Konstantin találmánya! Etelköz volt a gyűjtőhely. Volt egy-két emberöltő a felkészülésre. (Semmi besenyő nyomás! Egy-két összetűzés – természetes.). Nem vadászokból lettek nomádok! Egy évezrede azok voltak, és maradtak. Persze tetszetős dolog lobogó hajjal a sztyeppén vágtatni – hiszen a nomádok csak ehhez értenek! 

A két vonulás, az Urál/Volgától Etelközbe, és Etelközből KM-be, teljesen különböző jellegű és célú volt.  Az első, egy válogatott hadnép (a csatlakozókkal együtt) vonulása, és a közösségi többség (öregek, gyerekek, meg akik nem bírták volna az utat) hátrahagyásával. Hiszen nem volt természeti katasztrófa, igazán senki sem kergette őket, megvoltak a bolgárok szomszédságában. Az ő utódai voltak azok, akik ”egész sokáig harcoltak a mongolokkal.” Régészetileg bizonyított, hogy volt kapcsolat szubbotci (de a Dnyeszter/Dnyeper) vidék nomádjai és az uráliak között (hogy ne mondjak még magyarokat). Ehhez nem hiszem, hogy be kellett volna vonni a kazárokat. Viszont ott volt a jól bejáratott kereskedelmi útvonal az Oka mentén. Kiválóan alkalmas az oda-vissza kapcsolattartásra a két rokonnép között! Ha már volt kapcsolat, ismerhették a terület hatalmi viszonyait is. A magyarok nyugati „bejárásaik” során meggyőződhettek az avarok helyén kialakult hatalmi vácuumról, és ideje volt egy erős szövetség létrehozásához. Ehhez kellettek Álmosék. 

A honfoglalás viszont egy „költözés” volt, mindenestől! (Itt már volt tömeg, apraja, nagyja, sátorfástul, állatostul, válogatás nélkül, mindennel együtt.) Az itt hátramaradók csak utóvéd volt, amely pár évtizedig segítette a helybeliek ellenállását főleg a ruszok irányában. (Természetesen, ez egy saját magyar őstörténet).

Számomra azért érdekes kettőjük vitája, mert abban benne van a megoldás is! Minden – később ismertté vált – archeológiai, genetikai felfedezés ismerete nélkül is, megállapítható lett volna, hogy a kiindulási pont lett rosszul megválasztva. A magyaroknak az Urál környéke nem őshazájuk volt, és a Krisztus utáni időkben már nem a halászat-vadászat volt a fő megélhetési forrásuk, hanem a szükséges mezőgazdasági tevékenységgel kiegészített nagyállat tartás és a legeltetés. Ha ebből indultak volna ki – hamarabb eljutottak volna Etelközbe, melynek közelében Levédi harcosai már ismertek voltak. (Még a bizánci császár is hallott róluk!). Hogy kerültek akkor Biármiába, vagy az Urálon túlra magyarok? Hogy ne csak magamat idézzem, egy „helybéli” történész néprajzostól, M. Koszárjevtől[1] (könyvének 42. oldaláról),  kölcsönzök néhány mondatot: „A Nagy Ugor síkságtól délre, az erdős-sztyeppén túl, ahol – amióta a világ a világ – élt a délugor nép a magyá, ott terült el a tágas sztyeppe vidéke – ahol a nomád szarmaták legeltettek. Ők iráni nyelvjárást beszéltek olyat, ami hasonlított a khorezmire és a szogdra. A szarmaták igyekeztek megnyerni maguknak a magyákat és a gurokat. Nem elkülönítve a törzseket és nemzetségeket – egységesen szavíroknak nevezték őket”. Mivel elég kevés információnk van a krisztusi időkből erről a területről, Obrusánszky Borbála történész, segítségét vesszük igénybe: „Tekintsük át röviden a vidék kronológiáját. Annyi bizonyos, hogy Szibéria déli részén nagyon korán megjelentek az emberi közösségek, de biztos adatot a régészek egyelőre a bronzkortól tudnak mondani. Kr.e. 2500-től Dél-Szibériában megjelent az Afanasevo-kultúra, amely egészen az Altaj-hegységig terjedt. Írásos források híján nem tudjuk, hogy az már egy korai szkíta-előd állam volt-e avagy csak régészeti kultúra. Lakói europidok voltak, akik félig földbe mélyesztett házakban éltek, hasonlóban, mint a Bajkál-tavi hunok, vagy a Kárpát-medencei szkíták és Árpád magyarjai. A következő, ezzel összefüggő „kultúra” a Kr. e. 1700-tól 1300-ig tartó Andronovo volt, szintén europid lakosokkal. Kr. e. 1300-700 között pedig a Karasuk-kultúra virágzott, amelynek tagjai már kiváló lovasok voltak. Talán ők voltak a kimmerek közép-ázsiai rokonai. Ezt követően a Tagar-kultúrában találjuk meg a szkíták nyomait, Kr. e. 700 környékén. Szibéria és az Altaj között számtalan olyan régészeti kultúrát találtak, amelyet biztosan a szkíták hoztak létre”. És ha már itt vagyunk, térjünk ki egy pillanatra a nyelvi kapcsolatokra is: „Az Urál-hegységben a szarmaták a nyugatra tartott, de helyben maradt hunok alapítottak közösséget, majd a 6. század második felében a hun utód türkök terjesztették ki birodalmuk határait az ásványkincsekben gazdag területre. Ezt követően az ujgurok, majd a jenyiszeji kirgizek következtek, mindegyikük kiváló fémműves volt. Ha Szibéria déli felét ilyen fejlett, europid népek népesítették be, akkor felvetődik a kérdés, hogyan kerültek oda a mai hanti, manysik és a többi kis nép ősei? Igazat adhatunk Reguly Antalnak, aki az 1840-es években a helyi öregektől azt hallotta, hogy ők csak egy fejlett kultúra területére költöztek be. Ha pedig egy fejlett nép közé költöztek be, akkor nagyon valószínűleg, hogy átvették azok műveltségét és - torzított formában - nyelvi elemeket, szavakat. Talán ebből az együttélésből van az a kevés hasonlóság, amit a német nyelvészek felfedeztek a magyar és a szibériai kis népek nyelveiben. Csakhogy azok nem a két nép rokonságát, hanem az eurázsiai sztyeppe szkíta örökségének
gazdagságát igazolja számunkra”. (O. B. Szkíták az Urálnál. Alfahír.hu. 2014. április 22.) Jingyi Gao a pekingi egyetem nyelvész professzora irt egy tanulmányt, ami egyes magyar szavak és a jenyiszeji nyelvek szavainak közös etimológiáját vizsgálja. A végső következtetés: mind a magyar, mind a jenyiszeji nyelveknek köze van a hun nyelvhez. “Az összes újonnan azonosított magyar és jenyiszeji közös etimológia az alapszókincshez tartozik, és a magyarban alapvetően használatos. Ezek nem lehetnek kölcsönszavak sem a jenyiszejiből a magyarba, sem a magyarból a jenyiszejibe a két nyelv nagy földrajzi távolsága miatt. Ezek a magyar szavak valószínűleg a nyelv hun szubsztrátumához tartoznak. A hun szubsztrátum és a jenyiszeji nyelvek a proto-hun leszármazottai. A hun-hsziungnu kapcsolatot és a jenyiszeji-hsziungnu kapcsolatot bizonyítják a magyar és jenyiszeji közös etimológiák. Ezek a kapcsolatok egybeolvadhattak egy hun kontinuitásba, ami magában foglalja a történeti hsziungnukat, a hunokat, a magyar nyelv hun szubsztrátumát és a vizsgált jenyiszeji nyelveket.” (Gao Jingyi [Kao Csingji]: A proto-hun és hsziungnu lehetőségéről magyar és jenyiszeji közös etimológiák alapján. Ephemeris Hungarologica. 2021. 1.) Tanulságos pl. az „ég” szavunk vizsgálata: „Ez az etimon megtalálható más nyelvekben is: kamassz eš ’isten’, kojbál eš ’isten’. Feltételezhető, hogy proto-hun tő lehet, amely bekerült a kamasszba és a kojbálba. Úgy gondoljuk, hogy a szóvég a proto-jenyiszejiben -g kell hogy legyen az -s helyett. Sokkal ésszerűbb, hogy g-ből s fejlődik, nem pedig s-ből g”. (L. u.o.).  Ennyit a finnugor rokonokról és térjünk vissza a magyarok 9. századi útjára.

„A magyarok útjáról az Uráltól Levédiába” című könyvet oroszok készítették, oroszoknak.  A végén „korunk hősének” L. R. Rüzskovnak a kommentje található, ami szó szerint megegyezik a fentebb említett L. N. Rüzskov[2] 2008-as írásával. (L. N. Rüzskov meghalt 2015-ben).   (L. N. Rüzskov a szerzője az „ О древностях русского языка” (Az orosz nyelv ősiségéről) című, 2002-ben kiadott könyvnek.) A nyelvész Rüzskov rávilágít az uráli őslakos és halász vadász problémára. Igaz, hogy rabló lovasnomád hordának nevezi a magyarokat – de hát ez nézőpont kérdése! Útjukat nem honkeresésnek, hanem területrablásnak tartja. Ha a stílusát kicsit finomítanánk, sok igazság kerülne a felszínre. Pl. hogy a „honfoglaló” magyarok nem pár ezer fővel érkeztek mai hazájukba, hanem százezres tömeggel. („стотысячная орда”). Nem voltak „uráliak” sem! Lásd a zárómondatát:

„Нет!!!!! Не уральцы это совсем. Не уральцы.”

 Oka route. Violity weboldalról: Martin Jan Monsson's map: the trade routes of the High Middle Ages

[1] Az orosz (1931-es születésű) M. Koszárjev író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, aki a magyarok egyik feltételezett „őshazájának” területén, a nyugat-szibériai Baraba-sztyeppe vidékén született, írt egy könyvet a magyarokról Nagy Magyarország nyomában címmel. (Косарев М.Ф.: В поисках Великой Венгрии. Сибирская былинная повесть. Палеоэтнографическая реконструкция. OOO. „Ladoga-100”.Moszkva, 2011.). Ebben a könyvben – regényes formában – megírta a magyarok egyik törzsének 1-4. századi történetét a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre költözésig, illetve az „igazi” hunokkal való egyesülésig. 

[2] Рыжков Леонид Николаевич - лингвофрик, специализируется на этимологии и интерпретации слов. Кандидат технических наук. Секретарь-координатор сената Международной Академии Энергоинформационных наук (МАЭН). Председатель ученого совета Академии нового мышления.