Fröhlich Róbert 1887-ben Felsőleperd északi részén a szakcsi határtól elválasztó ároknál lévő legelőn sok római kori téglatörmeléket talált, amit a helybeliek termeltek ki a szántóföldből. Szerinte 40 holdnyi területen, ami a szakcsi határra is átterjed annyi kő-, és téglamaradvány van, hogy a falubeliek kocsiszámra hordják az építkezéseikhez. Bélyeges téglát nem talált de a falusiak elmondása szerint ilyenek is voltak, hiszen évszázadok óta hordanak innen építőanyagot. Dr. Horváth Árpád Szakcs mezőváros története című könyvében írja, hogy Szakcs községben úgy emlékeznek a községből Felső-Leperd puszta felé vezető, úgynevezett Szedres-útra, hogy mellette sok kő- és téglatöredék található még napjainkban is. Ez az út végig párhuzamos a Szakcsi-patakkal (Faluberki-árok) le egészen a Gölösi-malomig, ahol a római telep nyomai észlelhetők. A Szakccsal határos községekben, így Koppányszántón is római téglákat, fibulákat és érméket találtak. Nosztány-pusztán szintén római kori köveket, ezüst és rézpénzeket, valamint rézből készült sodronytekercseket leltek. Kocsolán egy tágas völgyben nagy területen igen sok római fali és tetőtégla, továbbá edénytöredékek kerültek elő. A naki határ szomszédságában, Felsőhetény és a szilfási határ mellett a monda szerint egy vár volt, ami elsűlyedt. A környékről szintén kerültek elő római kori leletek, amelyek alapján arra következtettek a régészek, hogy a rómaiak korában uradalmi központ jellegű település állhatott errefelé. Bár közelebb van Nakhoz, mint Alsóhetényhez (szinte közvetlenül Felsőhetény mellett fekszik), de megközelíteni műúton Alsóhetény felől lehetett, valószínűleg ezért, erről a pusztáról kapta a nevét az ásatás. Ha a térképen Nyugatról Kelet felé haladunk, Lápafő és Szakcs alatt, akkor a következő dűlőket érintjük: Nakhoz tartoztak: Ökörélés-nyugat, Ökörélés-kelet, Sári, Almási, Két út közti, Kőlábi, Borjád; Szakcshoz tartozott: Gölösi; Felsőleperd, majd a 61-es műút Kocsola alatt. Nézzük a 2-3 km-rel délebbre lévő helységeket: ezek: Inám, Mersi, Nak (Kis-Mersivel), Nosztány, Felsőhetény, Szilfás és Alsóleperd. A lelőhelyet Rómer Flóris fedezte fel, és Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, a Központi Könyvtár igazgatója, ásatta 1981-1994 között. (Részletesen lásd Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető” című munkájában.) A nakiak csak „süllett várnak” hívták, mivel a föld alatt volt minden. Nevét -- és a szomszédos város nevét -- a római kori útikönyvekből ismert Sopianae-Gorsium-Brigetio[1] (Pécs-Tác-Ó-Szőny) úton fekvő Ioviával azonosították. „Jovia” elnevezés Jupiterhez tartozót jelent. A tetrarchia idején a Diocletianushoz való tartozásra utalt. Van olyan vélemény is, hogy Iovia kelta eredetű szó, jelentése: új falu. Iovia Felső és Alsó Pannónia határán volt. Karl Spruner, Theodor Menke: Pannonia, Illyricum, Dacia, Moesia, Thracia, Macedonia, Epirus térképén (1865) Iovia is fel van tüntetve, de rajt van H.Kiepert, Atlas antiquus-án is Jovia felirattal. (Érdekessége az első térképnek az, hogy – a többitől eltérően – az Iovián át menő út nyugatabbra van a későbbi szerzők által megjelölttől, és viszonylag egyenes nyomvonalon vezet északra. Továbbá az, hogy a Sió-csatorna nincs ábrázolva. Valószínűleg a térkép azt az időpontot mutatja, amikor még nincs összekötve a Balaton a Dunával. Ez Galérius császár idejében történt[2], tehát a térképen a város, és nem az erőd van jelölve, Iovia néven.)

Az erődtől kb. 500 méterre, délkeletre egyedül álló alaprajzú 35 méter hosszú mauzóleumot is találtak. Az erőd alaprajza és leírása Dr. Szőke Sándor Dombóvár könyvéből való. A rajzot Tóth Endre készítette. „Ezek az erődök Valeria és Pannónia Prima legnagyobb szabású, legjobban átgondolt negyedik századi építményei közé tartoznak” Az Iovia erőd oldaltornyaiba (vagy ötven oldaltorony) „több építőanyagot falaztak be, mint amennyire a teljes dunántúli limes őrtornyainak Valentinius-kori kő-beépítéseihez szükség volt”.[3] – írja Tóth Endre a fentebb is említett tanulmányában. A romokat kőbányának használták évszázadokon át. A környék középkori templomai valószínűleg ebből az anyagból épültek. Az ábrahámi monostor és az attalai kis templom építésénél bizonyítottan használtak fel a római kövekből. Később Szakcs közelében (Leperdpusztán) felfedezték azt a temetkezési helyet ahonnan az erődhöz szállíthatták a szükséges köveket, mivel ezen a területen sincs kőbánya. Egymástól alig 7 kilométerre van a két lelőhely. Mint ahogyan már említettem, elsőként Fröhlich Róbert írta le 1890-ben, hogy Felsőleperd közelében, az egykori göllösi malom mellett alighanem egy nagy kiterjedésű római várost rejt a föld: erre utaltak legalábbis a szántásból előkerülő cseréptöredékek és épületmaradványok. 2000-ben Bertók Gábornak sikerült a város maradványait fellelni egy korábban készült légi felvételen. Később maga is készített légi felvételeket és ez alapján megkezdődhettek a feltárások. A törmelékekkel kevert földön a növényzet gyérebben fejlődik, a gabona kisebbre nő és előbb érik. Az így kialakult rajzolatból, a róluk készült fotókból a szakember értő szeme észreveszi a városfalat, az egykori épületek alapjait. 2004-ben a régész két 20x100 méteres, oszlopsorokkal tagolt épületet és a hajdani városközpontot, a 90x100 méteres, négyszög alakú építményt, a Forumot vélte felfedezni.  „A kövek Kr. u. 1. század végétől a Severus-kor^[4] végéig keltezhetők. Szilárd gazdasági háttérrel rendelkező, a kőfaragó műhelyt eltartani képes közösség temetőjének sírkövei voltak.”^[5] Tóth Endre régész a Felsőhetény melletti erődöt Ioviaként azonosította mivel a környéket a késő császárkori (2-3. századi) dokumentumok háromszor is így említették. Ekkor az erőd még nem állt. Ennek az építése - Tóth Endre szerint - Nagy Constantinus (306-337) uralkodásának végére tehető. Soproni Sándor az 1960-as évek végén kutatta ezt a területet, szerinte az erődöt 330-340 körül építették. A későrómai belső erődök építésének általában két szakasza volt: az első a 4. század elején, amikor „U” alakú tornyokat, legyező alakú saroktornyokat építettek. Később (374-től) a kerek alaprajzú tornyok és vastagabb falak lettek a jellemzőek, mint például Ioviában. Ezek az erődök kivétel nélkül valamilyen vízforrás közelében épültek, és mélyebben fekvő területre építették őket rejtőzködés céljából. Az erődök nagy része Pannónia Prima és Valeria határán található.

A megsemmisült gazdag település maradványaiból felépített erőd valószínűleg megtartotta a város nevét. Iovia nevű hely már más helyeken is létezett és ez a névadási gyakorlat általánosnak tekinthető. Az erőd 270-300 cm-es falaiból 873 szétdarabolt sírtöredék, egy oltártöredék és egy életnagyságúnál is nagyobb császárszobor került elő. Jó részük igen drága és éppen ezért nagyon ritka márvány faragvány. A zöld porfirt Görögországból, a rózsaszínű pettyes márványt Észak-Itáliából szállíthatták. A márvány sírfeliratok tanulmányozását, értékelését Dr. Tóth Endre, Mráv Zsolt és Kovacsik Zoltán folyamatosan végzi. (Dombó-táj, 2008. 04. 17-i tudósítása.) Dombóváron ekkoriban (Pons Sociorum Mansuectina néven) egy átkelő létezett Kapos-folyón, de csak egy híd volt itt, település nélkül. Hogy hol volt a „Kapos-folyó átkelő”, nem tudom, de feltételezve, hogy a későbbi utak valahol a korábbiak nyomvonalának közelében vezethettek, akkor a mai Dombóvár-Szőlőhegy és Kapospula között, vagy a Baross utca végén meglévő híd között lehetett. Ioviából ez a legrövidebb délre vezető útvonal. Elképzelhető, hogy ez az út választotta el Felső-Pannóniát Alsó-Pannóniától. „Az utakat képzett mérnökök építették, többnyire nyílegyenesen, minden akadályon keresztül, hatalmas gát- és hídépítményekkel. Burkolatul nagy kőlapokat használtak úgy, hogy ezek az építmények helyenként még kétezer év viszontagságaival is dacoltak”[6].

Merre vezetett ez a belső római út? Általában nem a völgyeket, hanem a dombtetőket, fennsíkokat választották, mert a völgyben vonulókat a magasabb helyekről könnyen megsemmisíthette az ellenség. Tudomásom szerint az út pontos nyomvonalát még nem állapították meg, azaz nem tárták fel. A mellékelt térképen (Karl Spruner, Theodor Menke: Atlas Antiquus, 1865. alapján készített vázlat) ez az Alsóhetény-puszta és Ságvár között jelölt utat jelenti. A rendelkezésemre álló adatok a következők:

• Dr. Horváth Árpád Szakcs mezőváros története című könyve. Ebben az olvasható, hogy Szakcstól Felső-Leperd puszta felé vezető úgynevezett Szedres-úton sok római kori kő- és téglatöredék található. Ez az út végig párhuzamosan halad a Szakcsi-patakkal le egészen a Gölösi-malomig, ahol a római telep nyomai észlelhetők.

• Naktól közvetlenül az ioviai erőd mellett haladt a Szedres-út Dombóvárig.
• Egy 1266-os oklevél az alábbi szöveggel: „Innen terül el a nagy útnál lévő határjelekig, amely úton villa Nok-ról Peremortunba  lehet elmenni, innen terjed „F˙reg” falujánál emelt határjelekig, átkelve a folyón, az ugyanezen folyó északi oldalán emelt határjelekig juss, és ez a határjel, vagy ennek iránya (vonala) választja – az előbb mondott földet – keletről, Nok nyugat felé visszamaradó földjétől.” A nagy út – kétség kívül – a római utat jelenti. Peremarton, Somogyacsa területén, de az egykori Tolna megyében volt található. Lásd: Kredics – Solymosi: Veszprémi püspökség 1524. évi urbáriuma.

A szedres utat azért hozom itt fel, hogy igazoljam azt a hipotézist, hogy az 1960-as években kivágott, kb. 100 éves szederfák ültetése[7] a falvak belterületén kívül olyan utak mentén történt, amelyek már régebben is utak voltak és várhatóan azok is maradtak még hosszú ideig. Továbbá forgalmasak és karbantartottak voltak, hogy az eperlevelek begyűjtését az időjárás minél kevésbé akadályozza. Ez pedig azt jelenti, hogy Peremartontól Felsőiregen, Szakcson, Felsőhetényen Dombóvárig, a későbbi szedres-utak nyomvonala közelében vezethetett a Felső-Pannóniát Alsó-Pannóniától elválasztó római út. Ez a mai Dombóvár-Nagykónyi úttól 6-7 km-rel nyugatabbra van. Csak megjegyzem, hogy az ioviai erőd melletti mauzóleumból hernyóselyemből készült, aranyszállal átszőtt ruhafoszlányok is előkerültek. A temetkezés módjára a keresztény rítus jellemző. Elképzelhető, hogy püspöki rangú egyéneket temettek ide.

Egyes vélemények szerint a Kapos és a Sió hajózható volt a római korban. A Balaton és a Duna között Galerius császár ásatta ki és tette hajózhatóvá a Sió csatornát. Fekvésénél fogva ez nem a dunai hajóhad a Classis Fluvia Pannonica, harci feladatainak ellátására szolgált, hanem áruszállításra, kereskedelmi célokra használták. Ha ez valóban így volt, akkor a kőszállítás problematikája is megoldódik. (Amikor megkezdődnek az M9-es autópálya tervezett útvonalán a régészeti feltárások, akkor talán választ kaphatunk erre a kérdésre is.)

Földrajzi koordináták az alsóhetényi erőd vázlathoz (É. sz./K. h.): Felsőhetény 46.45/18.08; Nak 46.48/18.06; Alsóhetény 46,43/18.01; Szilfás 46.45/18.11. Ha megnézzük Pannónia korabeli térképét  (http://mek.niif.hu/00000/00060/html/kepek/pannonia-terkep_dka.jpg), akkor a Balatontól délre eső területek szinte üresnek látszanak. Sopiane-Gorsium között csak a limesen vannak erődítmények. És akkor találnak egy erődöt csupa kőből, csodálatos faragványokkal, szobrokkal ennek az üres területnek a közepén, ahol megvan minden – csak kő nem terem. Tőle 7 km-re viszont megtalálják egy nagyváros temetőjét, ami akkora volt, hogy bőven építkezhettek belőle az erődnél. Mi történt a várossal, a feltételezett Ioviával? Miért tűnt el, hova lettek a lakói? Erre a kérdésre még nem tudtak válaszolni a régészek. Elképzelhető, hogy amikor a szarmata roxolánok 260-ban lerohanták Pannóniát, megsemmisítvén a római hadakat, rabolva, dúlva elárasztották a védelem nélkül maradt provinciát, és megsemmisült Gorsium is, vagy a 286-os szarmata támadáskor vált áldozattá a város.A régészek viszont úgy gondolják, hogy a lakosság nem katasztrófában pusztult el, vagy pánikban menekült el, hanem viszonylag rendezett körülmények között távozott. Ugyanis a mauzóleum két sírját felnyitották, és elvitték belőle a maradványokat. Szó sem lehet sírrablásról: mindkét üresen maradt sírt az eredeti állapotába állították helyre. Hogy miért létesült ez a belső erőd, arra Tóth Endre megadja a választ: az ilyen erődök utánpótlási, ellátási céllal épültek, majd a 4. századtól a mozgó hadsereg a comitatenses-alakulatok is igénybe vehették. (Ebben az időben a hadsereg három részből állt: az első a palatinus sereg, ami a feloszlatott pretoriánus testőrséghez hasonlított. Elit csapatrész volt, a hadsereg max. 20%-a, olyan utolsó tartalék, amit a császár csak fontos, kritikus helyzetekbe vet be. A második a comitatenses a sorkatonaság, római és nem római polgárokból vegyesen. Ők voltak a birodalom belsejében a rendfenntartók. A hadsereg zöme belőlük állt. A harmadik a határőrség, a limitanei a lakosság legalsó, túlnyomóan barbár rétegeiből. Ők tovább szolgáltak és kevesebb zsoldot kaptak.)

A 4. század végén keletkezett római hivatali jegyzék, a Notitia dignitatum szerint (ez a lista a birodalom összes udvari, polgári és katonai hivatalait felsorolja) a szekcsői várban – a burgusban[8] – ekkor már négy katonai alakulat van. Egy katonai alakulat, azaz egy légió, 12000 emberből állott. A légió: 6000 ember, plusz a segédcsapat, szintén kb. 6000 fő. A légióhoz 1800 lovas tartozott. (Rómer Flóris szerint 1885-89 körül a várra az emberek már alig emlékeztek. Az idők során az itt lakók kitermelték a téglákat, köveket a falakból és felhasználták az építkezéseknél. Szekcső környékén több ezer római pénzt találtak, Kr. e. 39-43-tól, Brutustól Licinusig.) Egy gazdag nagyvárosnak, mint Ioviának, szüksége volt élelmiszerre, ruhára, használati tárgyakra. Ezeket pedig meg kellett termelni és értékesíteni kellett valahol, valakiknek. A helyi kereskedelem, a vásárok teremthették meg azokat a feltételeket, amikkel élve, a termelők eladhatták az árujukat, hiszen a pénznek csak akkor volt értéke, ha kaptak érte valamit. A légiók mindig egy táborhelyhez voltak kötve, ezt bizonyítják a megtalált feliratos téglák is. A katonák csak 20-25 év szolgálati idő eltelte után kapták meg az elbocsátó levelet, a Tabula Honeste Missimus-t, és a római polgárjogot, de ez nem jelenti azt, hogy oda is költöztek volna. Bizonyára maradt néhány veteranus Ioviában is. Ez igen valószínű, mivel a hadsereg jórészt a birodalom határprovinciáinak exbarbár parasztságából toborzódott.

A könyvemben többször is visszatérek ahhoz a gondolatomhoz, hogy ugyanazon dokumentumot többféleképpen is lehet értelmezni, itt például a „makkot termő Pannónia” kifejezés értelmezését látom másképpen. Ez lehet pejoratív és dicsérő is. Egyes vélemények szerint: a tartomány Balatontól délre és Drávától északra lévő területe gazdaságilag nem volt jelentős; erre valóban illett Plinius leírása: "Pannónia glandifera", azaz a "makkot termő - vagyis tölgyerdős - Pannónia".[9] „A magyar régészet a Sopianae és a Balaton között eddig nem tudott biztosan városként azonosítható települést rejtő római-kori lelőhelyről. Sőt, e területről inkább az a kép alakult ki a tudósok körében, hogy afféle "hátsó udvar" volt, kisebb-nagyobb bennszülött lakosságú településekkel, itt-ott egy-egy nem túl jelentős villagazdasággal, melyek birtokai csupán a 3. században koncentrálódtak jelentősebb latifundiumokká.”A tölgyerdő, a legelők, az árterületek - mint ahogyan a török uralom utáni birtokszerző harcokból kiderül – a legértékesebb területeknek számított. A makkoltatásra még a mohamedán török úr is adót vetett ki, a magyar földesúr pedig dézsmát szedett a sertésszaporulatra is, és a makkoltatásra neki is cenzus járt. (Nem lehet véletlen, hogy később a betelepített besenyők Ireg és Kánya között lévő falujukat Tengődnek, Tingultnak azaz „gazdagságnak” nevezték el..) A szláv népek is minden üdvöt és szentséget a tölgyfában kerestek. Termése emberi (pörkölés után liszt) és állati táplálék volt. Erejének és fenségességének köszönhetően a tölgyet az Erdő Királyaként is tisztelik. Több helység viseli a nevét (dub szláv szóból származtatva), például Dombóvár. Amíg Iovia fel nem tűnt, addig a jelentéktelen jelzőt senki sem kérdőjelezhette meg. Pedig lett volna rá ok, hiszen a disznóhús (kapcsolata a makkal nyilvánvaló) itt, és ekkor is, a fő táplálék volt. A régészek csontanyag vizsgálata azt igazolja, hogy a sertéshúsfogyasztás mindig jelentős volt a Kárpát-medence népeinél már az i. sz. első évezredben is (Bökönyi S. 1968: 296–297.) A sertés helyi vad őseinek háziasítását a Kárpát medencében már a bronzkortól ki lehet mutatni. A régészeti szakirodalom korábban azt hirdette, hogy a nomád népek nem tartottak sertést. A legutóbbi kutatások azonban bebizonyították e tétel tarthatatlanságát, elsősorban nyelvtörténeti adatokra támaszkodva. A magyarság sertéstartásának alapszókincse honfoglalás előtti időkre, sőt az ugor korra vezethető vissza: emse, disznó, ártány, s lehetséges, hogy a serte (sertés), kan, hízó, malac és a túr szavunk is. Az emse – jelentése ’anyasertés’ – nyelvkincsünk legősibb rétegébe, az uráli eredetűek közé tartozik. A kondákat az erdő termésén legeltették és hizlalták. Az alföldek, sztyeppék legelői inkább ló-, juh-, és marhatartásra voltak alkalmasak, ami a nomád életvitelnek felelt meg. Nagyobb sertéstenyésztés kialakulását e területek növényföldrajzi adottságai nem tették lehetővé. Míg a Balatontól délre eső területek elsősorban a sertéstartásnak kedveztek. A víz szükséges volt a kender áztatásához, a környéken pedig később is kiváló kenderföldek voltak. Somogy később híres volt kanászairól. Dombóvár környékén Konda nevű település, patak van. „Kies[10] tartomány” - írta róla Csokonai 1799-ben - ahol „sertést nevelt a makk s haraszt”. A kondákban tartott állatok szabadon turkáltak erdőkön, mezőkön, jórészt maguk keresték meg táplálékukat. A disznó, akár egy tökéletes gép, nagy hasznot hajt. Mindenevő, így gilisztákat, tölgy- és bükkmakkot, mindenféle gyökeret, vadgyümölcsöt, de még a turkálás közben kitúrt egeret is megeszi, és értékes nyersanyaggá: hússá, zsírrá, hájjá, bőrré, szőrré alakítja azt. A konda télen-nyáron a szabadban, erdőkben, illetve vizes réteken legelt, és erdei makkon hízott. A rablók sem az erdőben fél vadon legelő disznókat, vagy a réten legelő libákat, a patakban úszkáló kacsákat hajkurászták, vagy a víz alatt élő halakat, rákokat fogták ki, hanem a lovakat, marhákat, a bivalyokat - a ménest a csordát, a nyájat - és a ház körüli állatokat: a kecskéket, a tyúkokat, gyöngytyúkokat (vagy az asszonyokat) rabolták el. A sertéstartásnak ezen a területen jelentős szerepe lehetett a fennmaradásban. A disznók ráadásul szaporák. A rómaiak sem vetették meg a húsát. Állítólag Izraelben a római uralom idején kezdték el tenyészteni a sertést. A megtermelt árut azonban el kellett juttatni a fogyasztókhoz. Mi szükség lehetett a dombóvári Kapos hídtól Iovián, Koppányon át Triccianába (Ságvárra) vezető belső római útra, ha nem a nagybirtokok összekötése? Hiszen Sopianaeből minden fontosabb irányba e nélkül is bárki könnyedén eljuthatott, nem nagy kerülővel!

És mi történt a várossal? Egy gazdag város mindig kiváló célpont volt a rabló seregeknek, szinte magára vonta azok támadását. Amikor az erőd épült, a város már romhalmaz lehetett, hiszen a temetők köveit csak egy kihalt városból hordhatták el a légió számára. A régészek és a történészek még adósak ennek a kérdésnek a megválaszolásával.

[1] Brigetio (Brigantium) római város Szőny helyén feküdt.

[2] A krónikák arról írnak, hogy a Pelso nevű tavat 293-ban a Dunába csapolták le.

[3] Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető”. 46. oldal

[4] Lucius Septimus Severus (193-211) római császár, a Severus dinasztia (193-235) alapítója.

[5]Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető”. 46. oldal

[6] Tolna megye adattára 1937. 51. old. (Kogutoviczra, Daróczyra, Wosinskyra hivatkozva.)

[7] A Justinianus császár idejében behozott selyemhernyó tenyésztésének meghonosítása nálunk 1680 körül kezdődött, midőn egy Baranya vármegyébe költözött Passardi Péter János nevű olasz Pellérden felkarolta a selyemhernyó tenyésztését. Dél-Magyarországnak a törököktől visszahódított részében a katonai kormányzat alá helyezett u. n. Bánságban az erélyes Mercy Kolozs Florimund D’Argenteau  tábornok gróf karolta fel ezen ügyet is, eperfákat ültetve, melyeknek épségben tartását drákói szigorral biztosította. Tolna megyében az eperfák ültetése Bezerédj István nevéhez fűződik. A hidja-pusztai birtokán 1839-ben önálló települést (Szedrest) hozott létre, amely a selyemhernyó etetésére használt eperlevél biztosítása érdekében nagy számban ültetett szederfákról kapta új nevét. (Bezerédj István az első nemes földesúr, aki 1836 után jobbágyaival örökváltsági szerződést kötött; az elsők egyike, aki 1844 után önként adófizetést vállalt.) A selyemhernyó-tenyésztés fellendítése érdekében szederegyletet alapított. A selyemhernyó igen falánk állat: minden uncia (25 gramm) petéből kikelt hernyóra 100 m3 térfogat szederlevél szükséges. A gubók - melyekből 600-800 db. esik egy kg-ra - legombolyításnál 10-11 kg. gubóból nyerhető egy kg selyem.

[8] Burgus - e szót a rómaiak a szomszédos germán népektől kölcsönözték kisebb erődítmények, őrtornyok megjelölésére.

[9]Plinius: Naturalis historia, III, 148.

[10] A kietlen ellentéte. Pozitív jelző.