A magyarok őshazája

A magyarok őshazája

A török hódítás időszaka Tolna megye nyugati részén

„Istenért, Hazáért s Nyugatért” (Emléktábla a szekszárdi Vármegyeház falán, a 400. évfordulón).

2018. május 03. - nakika

A török hódítás időszaka és a restauráció kora (1526-1773)

A mohácsi vészt követően a kóborló török csapatok Dombó várát kirabolják és felperzselik, de ez nem okoz változást a lakosság összetételében. A Kapos-völgyét a török csak végigportyázta, de el nem foglalta. Miután 1541-ben Buda elesett, akkor kezdett hozzá a többi terület elfoglalásához. Nem volt sietős a dolga, hiszen ezt már a mohácsi csatavesztés után is megtehette volna, de az itt lévő – inkább csak megerősített kastélyoknak nevezhető – várak nem jelentettek veszélyt a hátában. Miután megszilárdította hatalmát a meghódított területeken, elkezdte az igazgatási rendszerének kiépítését. 1542-ben a törökök elfoglalták Koppányt és a környező településeket. A budai pasa 1551 körül Koppányt szandzsákszékhellyé tette. Kb. 60 település tartozott hozzá. Most nézzük, hogyan alakultak a dolgok Dombóvár környékén?

A Dombai család hol János király, hol Ferdinánd király oldalán áll. I. Ferdinánd még megerősíti Dombai Annát a Dombó várra vonatkozó ősi jogaiban, de a vár átkerül a Verbőczy családhoz. Verbőczy Imre sokat csatározott a törökkel, híresebb ütközete a kozári diadal volt. (1542 márciusában a kozári mezőn meglepték Murád aga seregét és több, mint 200 magyar foglyot kiszabadítottak.) „Ti, szegín magyarok, nagy öröm tinéktök” – ezekkel a szavakkal kezdi Tinódi Sebestyén az énekét Verbőczy győzelméről, Dombó várában, ahol sebesülésével ápolták, 1543. júliusa előtt. „Tinódi Sebestyén deák Dáró várában szörzé ezt.” – írja a versfőben[1]. (Dombó, vagy Dáró, szinte mindegy, nincs közöttük csak pár km.) Itt írta Judit asszony históriáját, továbbá a Jázonról és Médeáról szóló széphistóriáját is. Visegrád, Nógrád és Hatvan elfoglalása után 1543-44 telén a török felszámolta a Tolnában hátrahagyott várakat, így Dombó és Simontornya várát is. A koppányi szandzsákban kialakították a dombói nahiét amihez, 296 ház tartozott, főleg somogyi és baranyai területeken, de ide tartozott az általam vizsgált terület is. Székesfehérvárt 1543-ban foglalta el a török és megkezdte a hódolt falvak adóztatását, aminek következtében kialakult a kettős, magyar és török részre való adózás rendje. A nép egyszerűen gondolkodott a kettős adóztatásról: pl. a magyar földesúrnak adott terményadót magyar tizednek, a török földesúrnak adottat török tizednek nevezték. Alsóörsnek például volt magyar bírája és török bírája is.) A magyar földesurak a török foglalást azért annyira nem tekintették véglegesnek, és - ha jelképesen is - fenntartották földesúri jogukat a török hódoltság területén lévő falvaikra és birtokaikra, sőt újabb adományokat szereztek és örökösödési jogukat is érvényesítették rájuk, mint például, ahogyan ezt az 1542. évi adókönyv is mutatja. E szerint Görbőn Pesthy Györgynek 4 portája volt, a következő évben már Révay Ferenc jószága lett, ahol fizető telek öt, szegény volt négy házzal, két sessio elpusztult. Az 1517-1572-es években Görbőn 31 ház volt. 1559-ben Pincehely Görbővel együtt Ormándy János tulajdonának számított, Várpalotával együtt.

A török elleni harcokban kitűnt katonák jutalmul birtokokat kaptak, amit a török kiűzése után - több-kevesebb sikerrel - legalizáltak. 1560-ban I. Ferdinánd király Pincehely, Gyánt és Görbő birtokokat Zay Ferenc kassai parancsnoknak, Liszthy János kapitánynak és Viczmándy Mátyásnak adományozta. Alig három évtizeddel később viszont Pincehelyt, Görbőt és Miszlát Podgorai Gáspár győri katonának ajándékozzák, jó szolgálataiért. (Az adományozást Fejérkövy István nyitrai püspök, Rudolf király helytartója végezte..) Görbő a török után csak puszta maradt, s mint népesített puszta csak 1850-ben alakult községgé. Ha az illető utódok nélkül elhalt, mint például Podgorai Gáspár, az adományozott birtok visszaszállt a királyra, vagy arra a főúrra, aki azt valamikor adományozta. 1628-ban Pincehely már, mint Esterházy birtok van jelölve, amint azt az 1635. március 30-án kelt adománylevél bizonyítja. Ekkor Esterházy Miklós nádor utasítására a győri káptalan beiktatást teljesít Horváth, másképpen Visych Pál és Jogosits János számára. Az 1563-as adóösszeírásban Felsőinám falu 3 házzal, Borjád falu 3 házzal, Szakcs város 25 házzal, Leperd falu 5 házzal, Dalmand falu 12 házzal, Bedeg falu 8 házzal, Nak falu 4 házzal, Döbrököz falu 2 házzal szerepel. A dombói nahié területe kiterjedt Somogy és Baranya szomszédos területeire is. (Pula, Inám, Leperd, Szakcs, Nosztány, Dalmand, Konda, Attala, Lápafő stb..) A koppányi szandzsák 5 nahiéból állt: a koppányi, a dombói, a karádi, a körösi és a marcali. Érdekes, hogy Dombó-vára – amiről a dombói nahié a nevét kapta – nem a koppányi, hanem a pécsi szandzsákhoz tartozott. A Dunántúlt a törökök két vilajetre (pasalikra), a budaira és a pécsire (kanizsai vilajet) osztották, ezeken belül voltak a szandzsák, majd a nahiék. A koppányi szandzsák területén három vár volt: a dombói, a döbröközi és a koppányi. Az első kettő vár őrsége mohamedán hitre áttért pozsegai, moreai, bosnyák rác (sokác, horvát) volt. A koppányi várőrségben nem voltak rácok, mert annyira azért nem bíztak meg bennük a törökök. A környék lakóinak életéről a török adókimutatásokon kívül – az 1544-1691 évekre vonatkozóan – nem nagyon van adat. Tudjuk viszont, hogy a rác harcosok egy része letelepedett a vár körüli falvakban. Az 1559-es döbröközi várőrség zsoldjának kimutatásából kitűnik, hogy „öt közülük Döbröközön házas”, tehát „benősültek”. Az 1575-ös adóösszeírásban Ibrahim Abdelkerim, koppáni kádi (bíró) felsorolja a dombói-náhiéban szereplő helységeket. Ebben a 32 falvas listában szerepel többek között a Dombó melletti Ábrán falu, Leperd, Nostán falu is. Dr. Szőke Sándor írja a Dombóvár című könyvében (52. old.) „Tolna megyét is járták a szultán követei és összehívták a bujdosó jobbágyokat. A gyűléseken a szultán nevében kihirdették, hogy a török ezután már nem ellenség. Térjenek vissza elhagyott otthonaikba és dolgozzanak békességben.”

Ha megnézzük az 1563-as és az 1575-ös deftereket a dombói nahiéban, láthatjuk, hogy mindegyikben 31 falu és Igal város szerepel. Dr. Horváth L. (Szakcs 52. old.) összeveti dombói náhié e két defterjét, és megállapítja, hogy hiányzik: Nak, Szántó, Bedeg, Egres és Döbrököz. Újak viszont benne: Ábrán, Bak, Pogán, és Nosztány. Mivel Dombó vára nem a koppányi szandzsák dombói náhié-jához tartozott, a vár melletti Ábrán szerepeltetése, vagy kihagyása magyarázható. Bak, Pogán és Nosztány viszont Nak környékiek, lásd Hegedűs L.-nál. A három falu 1575-ös lista szerint összesen 27 házzal szerepel! Ha hozzávesszük a szomszédos Felső-Inámot 19 házzal, akkor ez a népsűrűség erősen megkérdőjelezhető a többihez viszonyítva, még akkor is, ha Nak „eltűnt”. A magyarázat inkább abban rejlik, hogy az egymáshoz közeli helységeket nem tudták, vagy nem is akarták megkülönböztetni, hiszen a listák célja az adóval történő elszámolás volt. Akkoriban még nem álltak helységjelző táblák a faluvégen, a régi magyar királyi méták is eltűntek. A török kiűzése után a birtokosok legfőbb gondja az volt, hogyan tudják bizonyítani azt, hogy korábban kinek adózott az ott lakó közösség. (Például Lorantffy Mihály javai voltak 1614-ben többek között: Szakch, Abra, Maszlo, Hyduegh, Kenderes Újfalu, Nyerges, Saasd, Jagolnak, azaz Szakcs, Ábrahám, Mászlony, Hidvég, Kenderes, Békató, Nyerges, Sásd, Jágonak.) Az 1563-as összeírásban 292 ház, az 1575-ben már 365 ház van! Nosztány falu 13 házzal szerepel, míg a korábbiban Nak csak 4 házzal volt feltüntetve! Kammerer-Velicsre hivatkozva Dr. Horváth Árpád megállapítja[2], hogy „a hiányzók az eltelt 12 év alatt valószínűleg lakatlanná váltak, az újak pedig újra benépesültek.” Ezt a kijelentést bizony értelmezni, elemezni érdemes.

Említettem, hogy Nakon születtem és tudom, hogy a falu egyik végétől olyan messze van Nosztány, mint a falu másik vége (kb. 3-4 km), valamint Inám még közelebb van. Namármost, ha Szakcs 25 házával a nahié második legnagyobb helyisége és a házak száma stagnált 12 év alatt, akkor hogyan képzelhető el, hogy az 1563-as összeírásban Nak falu 4 háza és Inám 3 háza (összesen 7 ház!) úgy változik meg 1575-re, hogy Nak eltűnik a föld felszínéről és megjelenik Inám 19 házzal, Nosztány pedig 13 házzal (összesen 32! ház.) (Ehhez még nem vettük hozzá Bak és Pogán 14 házát, ami feltételezhetően a környéken volt a török listák szerint.) Ez nem elnéptelenedés, hanem óriási fejlődés lenne! De ez csak úgy logikus, hogy Nak-Várong-Nosztány-Inám-Lápafő-Mersi együtt számított a defterdároknak, mint ahogyan évszázadokkal később többször is előfordult. Hasonló helyzetben, más történészek, más megyében, másképpen vélekednek. Például Berhida és Peremarton esetében úgy tartják, „hogy a két település egymáshoz közel feküdt, és mindkettő Palota várához tartozott, emiatt ezek lakottságát nem szabad azonosítani a portaösszeírásokban való előfordulással.” A példát szándékosan hoztam a harmadik szomszédos megyéből Veszprémből, ahol a körülmények azért nem olyan nagyon térhettek el a Nyugat-tolnaitól. (Veszprém megyéhez tartozott a Balaton délkeleti partja, egészen le, Ozora határáig.) „A hódoltság mérlege Peremarton és Berhida esetében mégsem annyira negatív, mint amilyennek a portaösszeírások adatai mutatják. Peremarton lakosait pl. nem vették fel a portaösszeírásba az adózók közé, mert kuriális nemesek birtokolták, akiknek egyébként idegen szőlőhegyeken adózó szőleik is voltak.” – természetesen attól, hogy a defterek nem említik, még nem váltak lakatlanná. Ekkor még az adót házakra (adózókra) és nem helységekre vetették ki. A török csak a XVII. század elejétől kezdte a lakosság számára való tekintet nélkül kivetni az adót. Ekkor azonban tényleg menekültek a teher alól az emberek. A lakosság erőszakos megsemmisítése mindig a hódítás elején és a végén jelentkezik. Mint korábban már említettem, 1544-ben foglalta el a török a dombói nahiét. A települések (Szakcs) név szerinti 1573/74-es listájából kiderül, hogy megmaradtak az őslakosok! Miért irtották volna ki őket? Hova költözhettek el? Ezek az emberek - mint később a családomhoz tartozó ősök - sem mozogtak 30-40 km sugarú körnél messzebbre évszázadokon keresztül. Azon belül viszont gyakran és szabadon mentek az egyik helyről a másikra.

Dr. Holub József szerint[3] „Távolról sem szabad ezeket az adatokat szó szerint vennünk s teljes pusztulásra gondolnunk. A jobbágyság, ha megtizedelve is, de otthonában maradt, vagy csak egy időre futott és rejtezkedett el, s a török adólajstromok, a defterek is azt mutatják, hogy a XVI. század második felében nem egy helyütt a lakosság száma még nőtt is.”

Teljesen téves Dr. Horváth Árpádnak az a következtetése, hogy - összevetve az 1573/74 évi deftert az 1704 évi adóösszeírással - megállapítja, „a két névsor merőben eltérő, hogy Szakcs XVIII. századbeli lakossága nem volt semmi szerves és tradicionális összefüggésben az 1544. évben, vagyis a község török megszállása időpontjában, megszakadt fejlődéssel.” A két névsorból csak a Varga nevet találta megegyezőnek, azt is lényegtelennek vette, mondván, hogy „ez a név általános volt és az ma is az országban.” Levonja a következtetést[4], nem valószínű, hogy „egyedül ez a család maradt volna meg, vagy tért vissza a régi jobbágyok közül. (….) Megállapíthatjuk, hogy a régi, hódoltság előtti, jobbágyok leszármazói közül 131 év múltával senki sem maradt meg Szakcson, vagy tért oda vissza.” Nem említi viszont azt a tényt, hogy az 1573/74-es listán szereplő nevek többsége ma is Szakcs-Lápafő- Várong-Nosztány-Inám körzetben - amely falvak félórás gyaloglásra vannak egymástól – a törzslakók nevei. (Bíró, Borbás, Csordás, Kiss, Kovács, Papp, Szabó, Szücs, Tót, Varga, Vida, azaz 50%!) Honnan és mikor jöttek vissza? Hiszen egyértelmű volt, hogy a magyarajkúak betelepítését megtiltották. Az 1704-es összeírásban csak öt rác nevű volt (Aglenics, Haszonics, Illya, Marity, és Szokoli) a többi magyar és szintén szerepel az öt szomszéd falu törzslakóinak névsorában.

Dr. Szőke Sándor Dombóvárról (ami nem volt lakottabb, mint Szakcs, mert 1567-ben 15 ház, 1580-ban 4 ház volt a török adólistán, 1710-ben pedig 8 család szerepelt a magyar összeírásban) reálisabban ír:[5] „Dombóvár törzslakosságát alkotó nyolc-tíz család közül legrégebbiek, talán még részben a török időket is átvészelt családok a Budák, Szabók, Kissek, Csizmaziák, Törökök, Törők, Kaszások, Pappok, Vargák és Dicsők voltak.” Ezekből a nevekből a Szabó, Kiss, Török, Papp, Varga szerepel a szakcsi listákon is. Tehát a folytonosság fennáll!

Az 1579 végi és 1580. januári állapotokat tükröző defter szerint csak 10-13 magyar lakosú helységet mutat.[6]: 1580: Tengöld 30, Kis Tengöld (Ősi) 20, Értény 16, Hékut 16, Ireg 20, Szántó 13, Bát 11, Bedeg 42, Lápafő 12, Kurd 25, Kánya 15, Nak 5, Várong 18 adózó.

„Nakot és Várongot ugyan említik a XVII. század első évtizedeiben, Várong 1690-ben is adózik, de nem jegyzik meg, hogy lakósaik milyen nemzetiségűek, azt sem, hogy reformátusok, ami ebben a korban majdnem ugyanazt jelenti, mintha magyaroknak neveznék őket”. Azt az állítást, hogy ezeket a XVII. században többnyire reformátusnak mondják, nem tudom elfogadni, mert a családfakutatásom során ennek ellenkezőjéről győződhettem meg, legalább is a tanulmányomban felsorolt falvak – Lápafő kivételével – római katolikus többségűek voltak. („Dalmand Pusztán a malmokban élt néhány német lutheránus jobbágy- és zsellércsalád”[7] az 1700-as évek végén. ) Pincehelyen már 1694-ben megengedte a pécsi püspök a bosnyák ferenceseknek - akiknek Simontornyán rendházuk is volt -, hogy gondozzák a katolikus lelkeket.[8] Érténybe az andocsiak jártak le. Az 1581. november-decemberi defterben (Omár Cselebi feljegyzése.) Mászlon falu 16, Dada falu 14, Borjád falu 5, adózóval szerepel. Ezek mind Nakkal szomszédos falvak, bár Nak nem szerepel a listában. A tizenötéves háború (1591-1606) hadjáratai, a felvonulási útvonalak mutatják, hogy a Kapos és Koppány köze inkább a nyugodtabb területbe tartozik a Duna jobb partjához képest. A lakosság - elvben - háromfelé adózott: a töröknek, a magyar kincstárnak és a magyar földesúrnak. Míg a magyar lakosságú falvak általában nem fizettek adót a magyar uraságnak és a kincstárnak (hiszen fizetnek eleget a töröknek, és a magyar földesúr úgy sem volt képes behajtani az adót), addig a rácok megfizették az adójukat mind a két részre.[9]Voltak különbségek a hódoltságba való beolvadásban: a veszprémi káptalan számadási iratai szerint a Balatontól távolabb vagy délre eső falvakból (Füle 1665, Fokszabadi 1665, Hídvég 1669)  török pénzt (timon) is hoztak adóba a jobbágyok, ami a Balaton-felvidékiekre egyáltalán nem volt jellemző.” [10] Ez azt is jelentette, hogy a törökök nem csak raboltak, de kereskedtek is a helybéli lakossággal, azért tudtak azok török pénzzel fizetni. (Aprók. 30. sz. Kép. Török fizetőeszköz, az akcse) A török és a magyar urak megegyeztek egymás között a jobbágyok adóztatásáról. A töröknek hódolt porták magyar részre az adó felét fizették. Az adó alapja 1531 és 1596 között a kapu vagy porta, annak figyelmen kívül hagyásával, hogy a telken, amelyen a kapu állt, hány személy, család élt. 1598 és 1604 között a házakat írták össze.

A zsitvatoroki békeegyezménynek[11] (1606) is lényeges (3. fejezet) pontja volt, hogy a töröknek már ki sem kellett menni a terepre, mert a falu bírái voltak kötelesek gondoskodni arról, hogy az adót beszállítsák „ahová illik”. Ha a bírák elhallgatták, vagy szabotálták az adó behajtását, akkor a bég, vagy a basa a harmadik figyelmeztetés után jelez a „Császár ő fölsége Kapitányának”, hogy azok a bírákat rá erőltessék, hogy „Szegény hódoltságh adójában ne öregbíttessék, s meg ne háboríttassék.” [12] Korábban ugyanis a töröknek jelentősebb létszámú (60-80 lovas) csapattal kellett kiszállni az adó behajtására. Ezek ellátása plusz teher volt a lakosság számára. Ezért elrendelte a császár, hogy a lakosság hordja be az adóját Budára. A lakosság fejenkénti rabszolgaváltságot – iszpendzsét –, valamint a birtok után eharadz-adót, a kapuk száma után harácsot fizetett. A magyar jobbágyok adójának megállapításánál a törökök a magyar gazdasági és adózási viszonyok ismeretében jártak el, a legalább ökörrel, házzal rendelkező háztartás fejére alapozták az adóztatást. De megadóztatta a török a termelést, a forgalmat, a fogyasztást és az élet úgyszólván minden megnyilvánulását is (házasságkötés, várépítés, szablya-pénz, kardtokadó stb..). Fizettek káposzta, hagyma és fokhagyma tizedet. A sertésszaporulat, a kifogott halak, az értékesítés után is tizedet fizettek. Ha valaki meghalt vagy eltűnt, akkor a közösséggel fizetették meg az adóját. Volt híd-, rév-, komp-, és vásárvám is. Ezenkívül voltak a bírságok. Büntetés járt a civakodásért, a török gúnyolásáért, rágalmazásért, családi verekedésért és a rossz mérték használatáért is. Az igazságszolgáltatásnak két forrása volt ebben az időben: a török és a magyar. A szandzsákot vezető bégek nem bíráskodtak, csupán kerületük katonai és közigazgatási ügyeinek intézését irányították. A birtokperekben és örökösödési ügyekben a mufti ítélkezett. Kisebb ügyekben a kádi bíráskodott, ő volt az egyben a mufti ítéletének végrehajtója is. A csauszok és az eminek a közigazgatási és rendőri teendőket töltötték be.

A törökök intézményesen is segítették a rácok letelepedését. A magyarországi török hadseregben a szláv nyelvet a többség értette. A magyar adóztatást sem akadályozták a törökök, ha már nekik megfizették a hátralékokat is. Ezért a magyar részre történő adózást csak elvinek tekinthetjük, gyakorlatilag semmi sem folyt be a kincstárnak, vagy a földesúrnak. Az sem volt ritka, hogy a török (Koppány vára) adózott Sümegre a veszprémi püspöknek. (1578-ban Illyésházi István tanácsos és Sticzl Mihály szervitor írta össze a Várpalota várának adózó Tolna megyei községeket. 1572-ben a defterdárok a simontornyai szandzsákban 59 települést írtak össze.)

Evlia Cselebi ezt írta Koppányról: Vámfelügyelője, adófelügyelője, városi fő-építőmestere, parancsnok agája, ötszáz kul-ja (állandó zsoldos katonája) néhány előkelője és nemese van, 645 deszkatetejű alacsonyabb és magasabb ház van, kertjei azonban nincsenek. Négy dzsámija van a várban és a külvárosban 11 városrészi mecset. Összesen 16 muzulmán és keresztény városnegyede, többnyire a külvárosban vannak. Van két medreszéje (teológiai főiskolája), három elemi iskolája, két fürdője. Összesen 100 kézműves boltja van. Népe szép és egészséges és nagyon barátságos. Hadakozással foglalkoznak, mert nagyon határszéli hely. Katonái bátor vitézek, de nem járnak muzulmán szokás szerint. Sokan törökül sem tudnak, hanem mind magyarul beszélnek, mivel magyarokkal van ügyük. E városban 3000-nél is több ellenséges fogoly van.)

Az 1622-es kimutatás szerint Eszterházy Miklós tulajdonát képezték az ozorai, tamási, kaposvári, simontornyai, és a koppányi várakhoz tartozó helyiségek is. Többek között: Kocsola, Dalmand, Gyulaj, Vörös-Egyház, Tengőd, Pincehely, összesen 55 falu és 19 puszta.

„Eszterházy Miklós nem volt nagybirtokos, atyjának mindössze egy portája van, ki még ebből is kitagadta Miklóst, mivel az jezsuita hatásra a katolikus hitre tért át, alig 18 éves korában”[13]

Jól nősül. Elveszi főnökének Mágocsi Ferenc kassai kapitánynak az özvegyét - Dersffy Zsófiát - és ezzel megkapja Munkács várát és Kaposvár egy részét. Amikor a munkácsi uradalmat Betlen Gábornak adják, cserébe megkapja Kismartont, először zálogba, de fiai kiváltják (László 1648-ban szerzi meg a várat a város nélkül, amelyet III. Ferdinánd szabad királyi várossá nyilvánított) és ez lesz a birodalom központja. ( Ma: Eisenstadt) Amikor felesége meghal, Turzó Imre özvegyét, Nyáry Krisztinát, veszi el 1624-ben. Ekkor lesz igazán gazdag. Az övé lesz Pápa, Ozora, Dombóvár és Kaposvár egy része, a Nyáry birtok. 1625-ben nádorrá választják, megkapja Fraknó várát és a grófi címet.

Szakcs (Zak) mint elhagyott hely szerepel a listában, de az 1650-es összeírásban már rác lakosságú helyként van feltüntetve, Szakcza néven. Hozzátartozott Eledény is (Edelin-puszta) a Koppányon lévő malommal együtt, „amelyet Ibrahim bég bírt bérbe a magyar földesúrtól és ezért egy pár karmasin csizmát adott évente az úrnak.”

Tassi Gáspárnak, Eszterházy Miklós nádorhoz intézett 1629-es jelentésében ez áll: „A Pécs-Koppán-Simontornya-Szekszárd-Mező-sziget szandzsákokban sok rác faluk találtatnak”. A terület sanyargatása, kirablása azt eredményezte, hogy a hódoltság vége felé, 1631-ben a Dombói nahié már csak 11 községből állt és a század végére a falvak elnéptelenedtek. Dr. Horváth Árpád ebből azt a következtetést vonja le, hogy „ebben az időben, vagyis 1629-1642. évek között, a magyar őslakosság teljesen elhagyta a községet. (Szakcsot) Az rövid ideig loca deserta (D) elhagyott hellyé válhatott, majd a régi lakók helyére fokozatosan rácok telepedtek le, akiknek a koppányi bég, mint török földesúr sietett a segítségükre.” 1629-ben Eszterházy Miklós nádor Tassi Gáspárt bízta meg, hogy a törökkel Budán egyezkedjék. Április 26-án alá is írják Muharrem szolnoki béggel a megállapodást a hódolt falukról, többek között azt, hogy: „valamennyi adójok most vagyon, feljebb ne verhessék, a mint a jobbágyszám vagyon, a szerént szálljon az adójok, vagy növekedjék.”[14] Eszterházy Miklós nádornak jelentős birtokai voltak ezen a területen. Övé a Kapostól nyugatra fekvő vidék Dombóvártól Simontornyáig, Koppány és Kaposvár környéke, és Sásdtól északra a dombóvári uradalom csaknem az összes helységével. A simontornyai és a koppányi szandzsák hűbérdeftere 1631-ben, 87 helységet sorol fel a megállapított évi adókkal. Például a Dombóhoz tartozó Konda 9 000 akcse adót tartozott fizetni évente. (75 akcse ért 1 magyar gurust, azaz 1 forintot ebben az időben.) Az 1652. évben az uradalmi összeírás szerint csak szórványos rác telepek voltak a falu (Szakcs) határában és a jobbágyok Eszterházynak adóztak. A kismartoni Eszterházy nyilvántartás szerint 19 magyar falu és 36 rácok által lakott helység tartozott a birtokhoz. Úgy tűnik, hogy az egykor sűrűn lakott terület a 17. század végére teljesen elnéptelenedett. Ha megnézzük a Nak környéki középkori templomok elhelyezkedését a térképen, akkor láthatjuk, hogy Nak 10 km-es körzetében több mint, 20 templom állt, természetesen nem egy időben, de mind különböző helyen, ami a valamikori sűrű lakottságra utal. K. Németh András régész összeállítása szerint ezek a templomok az alábbiak (számozás a térkép szerint): 6. Attala, 29. Büssü, 36. Dalmand, 37. Dalmand, 46. Kondaszentmiklós (Dombóvár), 49. Görcsmény (Döbrököz), 70. Gölle (Uzd), 71. Egyházasmerse, Nak (Gölle), 72. Gölle (török templom), 91. Dada, Szentegyházi-dűlő (Igal), 103. Felsőhetény, 105. Fehéregyház (Kazsok), 112. Gyalán, 122. Vápafő (Lápafő), 163. Nak (Ökörélés-dűlő), 164. Nosztány (helye ismeretlen), 206. Somogydöröcske, 207. Várong, 208. Szil, 218. Szakcs, 219. Ónárd (Szakcs), 220. Borjád (Szakcs), 255. Várong (régi temető), 300. Kódé (Gadács.)

A magyar lakosság helyét a török zsoldban álló szerb telepesek foglalták el. A magyar lakosság biztonságosabb helyre menekült. Ágoston Gábor szerint: „A Dunántúlon is a Maros-Szeged vonal meghosszabbításánál húzódott a szerb-magyar etnikai határ, ahogy az egy 1629. évi adatból kiolvasható: „Szinán pasa feljövetelének (1593) előtte Mohácson, Szekszárdon, Baranyában, Somogyon felül vagy igen kevés, vagy semmi rácság nem lakott, hanem mind magyarság lakta.”[15]

A dombói nahié az írásokban tele van ismeretlen helységekkel (Sola, Kincsed, Gele, Szabon) és vannak nem említettek, „úgy látszik puszták, vagy az összeírás idejére elköltöztek.”[16]

A magyarok és a törökök egymásra mutogatnak, hogy ki pusztítja jobban az adózóikat. 1668 júliusának végén Mehmet simontornyai bég ír gróf Eszterházy Pálnak: „vagyon Simontornya tartománynak 11 faluja , immár Nagyságos Úr barátunk, azoknak a faluknak nincsen meg csak tized része is épen, mind Magyarországrúl el pusztittyák (……) Török részről nincs bántások, hanem onnét felyül. (…) Nagyságod tisztartói talán tuttára sem adgyák csak az magok hasznát keresik, és ha Nagyságod más tisztartókat nem tart, bizony csak egy Jobbágya sem marad Nagyságodnak, hanem mind el futnak…. ”[17]

Ugyanebben az évben Roboz Benedek összeírja Koppány, Simontornya, és Tamási – Eszterházy Pál grófnak befolyt adókat is. Például: „ 1. Mivel az koppáni várban Török lakik, onnét semmi adó nem gyün, hanem a Váron kivűl lévő Majorokbul adóznak, az honnét ezen két esztendőre attak két pár csizmát, 20 forintot.

  1. Bedegh adott 2 pár papucsot kapczástul, 10 forintot.” És így tovább összesen 54 helység.[18]

„A koppányi és a simontornyai szandzsák együttes fejadó összege 1559-ben 78795 akcse volt. Ez 157590 magyar dénár, azaz 1086 magyar aranyforintot ért. Ez 1576 magyar családfőt (hane), azaz családot jelentett. Ez az adat 8-10000 fős magyar lakosságot feltételez. 1556-ban 40, 1573-ban 23, 1588-ban 15 hane volt Koppányban.”[19]

A megszálló török és velük szövetséges rác katonaság legfontosabb feladatát a portyázó királyi magyar végváriak visszaverése jelentette, akik gyakorta törtek be a vidékre, hogy adót szedjenek a lakosságtól a távolra menekült földesúr utasítására.

A legtöbb pusztítást „a sok lézengő szabad katona” „Istentelen kóborló” okozza, akik válogatás nélkül ölik a magyar és a „jó öregh Polgár Rácz” jobbágyokat is. Ezen a lézengők között vannak végvári vitézek is. 1669-ben történt, hogy a Tapolczaiak, Egerszegiek és máshova valók – ötven lovas és ötven gyalogos felégette és kirabolta a rácok lakta Dorog (Ozorától fél mérföldre, D-re.[20]) falut. A szabad katonák a budai basa Győrbe tartó követségét is megtámadták és négyet le is vágtak közülük. Eszterházy János is panaszkodik a tapolcai és szentgróti vitézekre: „Ez a nyomorult nemzet Se hadat, Se Békességet tartani nem tud.” (Az Eszterházyak mindig is a Habsburg hűségükről voltak híresek, ezért tehettek szert óriási vagyonra a török kivonulása után is.)[21]

1687-re olyan állapotok álltak be a megye nyugati felén lévő – „Rácz Országbeli” - helységek környékén, hogy „törlik az egész környék adóját, részben a helységek elpusztulása, részben a megmaradt lakosság elszegényesedése, nincstelensége miatt.”[22]

„Nagyon nehéz dolga volt azonban az összeíróknak, mert a telepesek még állandóan váltogatták a helyüket és igyekeztek minden egyes összeírás alkalmával az általuk bérelt és művelt földterület nagyságát minél kisebbnek feltüntetni. Állataikat egyszerűen áthajtották az összeírás idejére más, szomszédos községekbe, vagy ahogyan Szakcson is csinálták, a község körüli erdőségekbe terelték. Ebbéli tevékenységükben a saját földesuraik is támogatták őket azért, hogy jobbágyaik elsősorban úrbéri járandóságaikat fizessék meg.” Ha ez így volt a magyarokkal, elképzelhetjük, hogy mi lehetett a helyzet defterdárokkal szemben adóösszeíráskor! És arról még nem is szóltam, hogy némelyik adószedő saját zsebre is dolgozhatott, azaz beszedte a sarcot, de nem jelentett. „A főbb tisztek a török kincstárt, az államot is becsapták”[23] Pénzért, gazdagságért sokan kockára tették már a fejüket….. Ez akkor derül ki, ha az egy időben és helyen készült magyar és a török összeírások nem egyeznek. Lásd például az 1687. június 28.-i összeírásban (Nádasdi-féle fiskális javak, dombói uradalom), ahol a helyzet nem ilyen végzetes…

Az 1715-ös adóösszeírást azért kellett 1720-ban megismételni, „mert az a gyanú támadt, hogy az összeírók nem elég lelkiismeretesen végezték a feladatukat.” (Lásd u.o.)

Dombóváron 1692-ben száz család él, „az Városban Magyar alig van huszonöt, a többi mind erőss fegyveres Ráczságbúl áll.”[24]

De mi volt az a biztonságosabb hely, ahova elmenekült a lakosság? Nem jegyzett fel a történelem nagyobb népvándorlást, menekülést, befogadásokat. (Mint később, például 1956-ban.) Ennek a népnek nem volt hova menekülni. De nem is kellett! Befogadta őket a Kapos, a Koppány, a Sió mocsaras vidéke. „Ezt a mocsárvilágot a XVIII. században kezdték szabályozni az Eszterházyak kezdeményezésére, ez azonban eredménytelen volt. A területet nagyobb mértékben 1820-1835 között szabályozták.”[25] De aki az erdőt szerette, az a dombvidék erdőiben, gazdag tölgyeseiben megbújhatott, mint Sobri Jóska, a híres betyár, a lápafői erdőben.

Vagy: „Egész faluk népe szabad legénységre adta magát, hogy életét megtarthassa, s hogy a szablyával kenyeret keressen.”[26] Ágoston Gábor szerint is: „A jobbágy, ha idejében értesült érkezéséről, nem várta be a közelgő ellenséget, megbújt a védettebb nádasokban, erdőkben, s a hadak távoztával lassan visszaszállingózott egykori otthonába, hogy ismét újra kezdje életét.”[27] A törökök nem egyszer figyelmeztették a lakosságot, ha tatár hadsereg közeledett. A délszláv martalócok és a tatár irreguláris csapatok ugyanis „világviszonylatban is az esztelen rombolás mestereinek számítottak.”

Ebben az időben a földművelést valószínűleg háttérbe szorította az állattartás. A birtokosnak küldött jelentésekben ezért olvashatjuk gyakran, hogy szántó nincs, viszont van bőven kaszáló és legelő. Az állandó háborúk miatt nem volt érdemes növénytermesztésbe fogni, mivel nem lehet tudni ott, hogy a vetést ki aratja le. A nép csak annyit termelt, hogy maga és a jószágai éhen ne pusztuljanak.

Megnőtt a rideg állattenyésztés, ezen belül is a rideg marhatartás jelentősége és ezzel együtt a puszta szerepe. Az állattartás lett a lakosság fő foglalkozása, mert a marha jól értékesíthető, és háború esetén elhajtható. A marhatenyésztést a török adórendszer is támogatta. A patak, a tágas rétek, a legelők, gazdag élelemforrásul szolgáltak az itt élőknek és az állataiknak akkor is, ha nem szántottak, vetettek. Újra előtérbe kerülhettek az ún. "ősfoglalkozások", a gyűjtögetés, a halászat, vadfogás és a méhészet, illetve az ezekkel kapcsolatos megélhetési lehetőségek, mint a madarászat, csíkászat, pákászat, stb. Az előző századokban virágzó háziipar viszont visszafejlődött. Az utak tönkrementek a sok háborúskodás alatt, javításukra sem pénz, sem ember nem volt. (Európai viszonylatban ez így is maradt a 21. századig. Talán csak a monarchia vasútépítése felelt meg a kor színvonalának. Eredményét azonban a trianoni „béke” teljesen megsemmisítette.)

Még a XX. században is kiegészítő foglalkozásnak tartották patakban történő halászatot. Gyerekkoromban, vékával, gereblyével még én is fogtam halat a naki árokban. A törökkoppányi rokonságnál komolyabb halászó felszereléseket (tapogató, merítőháló stb.) is láthattam, mert a Koppány halban gazdagabb volt, mint a naki árkok.

A 15. század végén Magyarország lakossága 4-4,5 millió, ebből 80-85% magyar nemzetiségű. Megvizsgálva az utolsó - 1543-as - magyar és a korai török adóösszeírásokat (defterek), amikor a lakosság még jellemzően a hódoltság előtti összetételben élt, azt láthatjuk, hogy a dombói nahié lakossága színmagyar. Dr. Horváth Árpád írja a Szakcs mezőváros története című könyvében (51 oldal) az 1573/74. évi deftár alapján: „A lajstromban felsorolt családok kivétel nélkül mind „magyar” nevűek. Szakcs lakossága tehát török megszálláskor magyar volt és részben a helyén is maradt, sőt a város elfoglalása után 29 évvel, ha erősen megfogyatkozva is, de kitartott az ősi földön.” A hódítók nem irtották ki az őslakosokat, mert adóztatható „hitetlenekre” volt szükségük a fennmaradáshoz. (Ahogyan ezt a török adólisták bizonyítják is..) „Korrigálva a török adóösszeírások hiányosságait, Dávid Géza a hódoltsági területen 140 fős átlagos falunagyságot tart reálisnak, ami alig marad el a királyi Magyarország átlagos falunagyságától”.[28]

Tolna megye várai gyakorlatilag csak megerősített őrségeknek számítottak. Mégis a lebontásukat rendelte el a császári kamara, már 1699-ben, ráadásul a megyék költségére. A bontási pénz hiánya mentette meg például a simontornyai várat, míg a dombói várat 1702-ben, a többi kis várral együtt - miután felrobbantották - lebontották. (A romokat később a Kapos gátjai építésénél használták fel.) A már említett, 1687. június 28.-i összeírásban (Nádasdi-féle fiskális javak, dombói uradalom), amelyben felsorolják Dombo várát és tartozékait, Dombóvárhoz 187 helységet kapcsolnak! A várhoz akkor még falak, őrtornyok, felvonóhíd, kapu, szobák, pincék tartoztak.[29]

A karlócai egyezmény után a Habsburgoknak nem volt szüksége a magyar végvárakra, de ez csak egy volt az indokok között. Az olyan kis várkastélyoknak, erődítményeknek, mint például Dombó, Dáró, vagy Leányvár, de ide vehetném Koppány és a többi környékbeli várakat is, sem a védelem, sem az ellenállás szempontjából nem volt katonai jelentősége. Ezért aztán sokkal valószínűbb az a feltevés, hogy a Habsburgok erősebb vártól, a történelmi gyökereitől akarták megfosztani a magyarságot. Ezekben a várakban nem volt komoly tüzérség. Koppány várát például 1587 telén, Nádasdy Ferenc és Batthyáni Boldizsár, Huszár Péter pápai vicekapitány csapatainak segítségével (minegy 700 fővel) egy nap alatt teljesen elfoglalta. Igaz, nagy hóvihar volt, a törökök nem is gondolhatták, hogy megtámadják őket. A magyarok a várost azonnal fölgyújtották, sok török bennégett a házakban. Rengeteg volt a zsákmány, de kevés kocsijuk volt, ezért azt a nyerges lovakra rakták, a maradékot elégették. Több száz török rabot -- Ali béget és teljes őrségét (ötszáz lovast és ötszáz janicsárt), asszonyokat, lányokat, gyerekeket -- vittek Pápára. A magára hagyott várat azután a török újra „elfoglalta”. Egy komoly erődítmény esetében azonban hosszabb ostromra lett volna esély. Kijelenthetjük tehát, hogy a németeket elsősorban a hosszú távú németesítési politika vezérelte a várak lerombolásakor. A monarchia idején megvalósították Talleyrand elméletét: „Vedd el a nép múltját, s elveszed a jövőjét!”

A Dombaiak a törökkel folytatott harcokban kihaltak, a Bécs alól visszavonuló törökök elpusztították a várat és a maradék települések nagy részét is. Ami megmaradt azt 1702-ben robbantották fel a karlócai békeszerződés alapján, az ott lakók költségére. Dombay Pál vallomása szerint – magtalan elhalálozása esetén – Nádasdy Ferenc országbíró (Eszterházy Pál sógora) kap donációt a dombóvári uradalomra. Miután Nádasdy Ferencet 1671. április 30-án kivégezték a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételéért, birtokait pedig elkobozták, így a hűséges sógor, Eszterházy Pál kaparintja meg a Dombó vár körüli birtokokat is. Mint már szó volt róla a környékbeli falvak, mint például Szakcs és az Ozorához tartozó többi jószág már korábban is Eszterházy tulajdon volt. Más források szerint (Dr. Szőke Sándor: Dombóvár) a törökök kivonulása után a XVII. század végén a Dombóvár környéki gazdátlan területeket Esterházy Pál nádor vásárolta meg 50.000 forintért, 1691-ben. (A gazdátlanul maradt nagy terjedelmű jószágok felett királyi donáció rendelkezett és a legtöbbet ígérőknek eladták. Elsősorban a császári ármádia generálisai jutottak így földhöz, a háborús időkben elmaradt járandóságaik fejében. Így jutottak Tolnában birtokhoz a Styrum-Limburg, a Wallis, a Mercy, a Kágl, a Monaszterly, a Dőry és a Zinsendorf családok.) Ezeken a területeken az Eszterházy család befolyása egészen 1944-ig meghatározó volt a környékbeli települések életében. 1715-ben Tolna megye kimutatásában az Eszterházy család birtokában volt: „Kis et Nagy Tava – Konda – Birod – Naszton – Keresmél – Mekényes – Merse[30]

A terület állapotáról Kelcz Mihály 1692-es, Eszterházy hercegnek küldött jelentéséből tudunk.[31] „A lakosság kevés, azok is főleg fegyverforgató rácok, akik attól való félelmükben, hogy jobbágysorsra juthatnak, készek bármely pillanatban odébbállni. Megművelt terület kevés, de annál több a kaszáló és a rét.” – írja a jelentésében.

Magyarország területén a török elleni csatározások 1699-től befejeződtek. A hódoltság alatt és a végén a PUSZTA népe visszatért otthonába és a természetes szaporulatánál fogva hamar benépesítette a rendelkezésére álló falvakat. Természetesen csak azokat, amelyeket nem töltött meg a gyéren itt maradt rácság, illetve nem foglalt le német telepesek számára az állami és földesúri mohóság.

„Csodával határos, hogy a nép maradéka új életet tudott kezdeni. Ez az új élet meg is kezdődött, de nem a maga természetes rendjén, hanem ahogy azt a bécsi udvar elrendezni jónak látta. A kamarilla minden ilyen irányú intézkedése félreismerhetetlenül magán viselte a magyarellenesség bélyegét.”[32] Természetesen a tájegység lakosságát nagyszámú német betelepülő (Tolna megye 70 000 sváb telepes) és itt maradt rác növelte a hódítás után, ami a falvak építészeti jellegén ma is nyomon követhető. A szabad mozgás miatt természetes volt, hogy szelektálódtak magyar, azon belül katolikus (pld. Nak, Értény) és református (pld. Lápafő), rác (pld. Grábóc) és később - a szervezett német betelepítéseknek köszönhetően – sváb falvak (Pld. Kistormás.) Legjobban az egyházközösségek elrendeződése a templomok építése, helyreállítása, erre a bizonyíték. Például Grábóc. A községet nevezetessé a török elöl menekülő szerb szerzetesek tették, akik a dalmáciai Dragovity kolostorából 1580-ban menekültek ide. Először csak fatemplomot építettek, majd a budai basa engedélyével 1587-ben kőtemplomot. A törökök 1667-ben feldúlták a kolostort, mely 1703-ban elnéptelenedett. A Rákóczi-szabadságharc után a szerzetesek visszajöttek, kis vályogtemplomot emeltek. 1736-ban e köré kezdték építeni a mai, műemlék templomot. A kolostor ma ismét használatban van, szerb apácák élnek benne. A Szt. Péter Pál napi búcsú (pravoszláv naptár szerint nálunk július 14-ére esik) a környék délszláv származású családjainak meghitt, színes ünnepe.

A német elnyomás még a töröknél is rosszabb volt. A Rákóczi szabadságharcban a rácok fel is ajánlották szolgálataikat a Habsburgoknak és a császári zsoldosok után szabadon raboltak, fosztogattak. Ezért aztán Béri Balog Ádám csapatai úgy szétverték őket, hogy véglegesen eltakarodtak a Délvidékre és csak hírmondójuk maradt Tolnában. (Az 1720-as összeírás Tolna megyében 68 szerb-horvát családot mutat ki, valószínűleg a megye déli részén.)

A kuruc korban az erdélyi szászok is végig a Habsburgokat támogatták. A betelepítések a Rákóczi-szabadságharc leverése után 1712 és 1723 között mindenféle jogi alap nélkül zajlottak. Az 1722-23. évi országgyűlési határozat 103-ik artikulusa alapján a király hirdetéseket tétetett közzé a német-római birodalomban és az osztrák örökös tartományokban 6 évi adómentességet ígérve a betelepülő „szabad embereknek”. (Egyes kútfők szerint 1712-ig mintegy 14.000 német vándorolt be az országba, jobbára kalandor- és csőcseléknép, akik nagy része teljesen vagyontalanul, vagy csak igen csekély anyagi erővel látott hozzá a gyors meggazdagodás reményében a kapott terület kihasználásához.)[33] Létrejött a „schwabische Türkei” néven ismerté vált Tolna-baranyai zárt német nyelvterület.

Létezett ugyan az 1687. évi XXVI. törvénycikk a külföldiek befogadásáról, akik miután befizették az ezer vert aranyat a nádorispánnak és aláírásukkal tanúsították az eskütételt, a magyar udvari kancelláriától királyi oklevelet kaptak, de ez a jogszabály csak a nemesekre vonatkozott. (A 1715. évi XXIII. törvénycikk külön rendelkezett arról, hogy az esztergomi érseki kinevezést kapott szász herceg illetékmentességet élvez.)

 

 

[1] Pallas Nagylexikona szerint Daruváron történt az eset. Közvetlen Dombóvár mellet Dombó-, Dáró- (Daru), és Leányvárak voltak. Dáró-völgy a három megye mai határán, Jágonak mellett fekszik. Ezekből ma csak dombó falmaradványa áll.

[2] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 52. oldal.

[3] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 20. oldal.

[4] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 69. oldal

[5] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár. 1964-es kiadás. 54. oldal.

[6] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 7. oldal

[7] Szita László: A lutheránus németség bevándorlása és településtörténete Tolna megyében a XVIII. században.

[8] Karácsonyi János: A Szentferencrendiek története Magyarországon. Budapest 1924. 379

[9] Dr. Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története, 1969-es kiadás. 56. old.

[10] Lichtneckert András: A káptalan visszatér Veszprémbe. In: Csopak története id. mű 163.

[11] A békét Bocskai István közvetítésével kötötte II. Rudolf (1552-1612) német-római császár. magyar és cseh király és I. Ahmed Oszmán szultán 1606. november 11-én a Zsitva folyó torkolatánál.

[12] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704) Tanulmányok Tolna megye történetéből. 1980. /19. old.

[13] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704) Jegyzetek 106. Tanulmányok IX. 100.old.

[14] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései. 26. old.

[15] Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Adams. 1992. 106. o.

[16] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései. 27. old.

[17] U.a./ 42. old.

[18] U.a./41-42. old.

[19] Bősze Gábor: Törökkoppány a török hódoltság alatt

[20] U.a./ 59. old.

[21] U.a./44. old.

[22] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 50. old.

[23] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 25. old.

[24] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 61. old.

[25] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár, 1996-os  kiadás. 21. old.

[26] Takáts Sándor: Magyar küzdelmek. I. 146.

[27] Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Adams. 1992. 116. o.

[28] Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Adams. 1992. 110. o.

[29]UC 56 : 41. 1687.

[30] UC 67 : 37 1715. május 22. „Inquisitio”, melyet a vármegye legale testimoniuma foglalt írásba az egyes falvak birtokosa (név szerint.)

[31] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár. 1996-os kiadás. 61. old. Dr. Szőke Sándorné Zsíros Mária: Az 1692. évi Kélcz Mihály féle összeírás. Tanulmányok Tolna megye történetéből. X.

[32] Tolna megye adattára. Pécs 1937. 93. o.

[33]Tolna megye adattára. Pécs 1937. 95. o.

A bejegyzés trackback címe:

https://bilecz.blog.hu/api/trackback/id/tr9313888274

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása