„Koppány vezér lázadásáról számos forrás emlékezik meg, adataik azonban ellentmondásosak és ez nagyon eltérő értékelést tesz lehetővé. Koppány lázadásáról egykorú hiteles tudósítás nem maradt fenn, és a XI. század végén, amikor a magyar történeti irodalom megindult, már élő szemtanúja nem volt az eseményeknek.”
/ Györffy György: Koppány lázadása/
Koppány és családja
Kezdjük a rokonokkal! Ezek közül is a legismertebbel, Géza fiával, Istvánnal.
Történelmi tanulmányainkból közismert, hogy Szt. István királyunk szülőanyja az erdélyi gyula, Zombor, Sarolta nevű leánya volt. Nevének jelentése: „fehér hölgymenyét” és ezt a legtöbb történész egy bolgár-török nyelvből eredezteti. Mindez Anonymus krónikájára, illetve annak fennmaradt bővített változatára alapoz, amely a 13. század elején, illetve a bővítés a század vége fele íródott. A később keletkezett budai, pozsonyi és a képes krónikák is ennek felelnek meg. A lengyel kútfők (kamenczi, heinrichowi évkönyvek, az un. Lengyel-magyar krónika, ill. az ezekből készült OSSOLINSKI-krónika) azonban állítják, hogy Szt. István anyja lengyel fejedelemleány volt. Nézzük meg, hogy a kereszt-, és ragadványnevek vizsgálata, valamint a logikus következtetések milyen segítséget adhatnak a titok megfejtéséhez. De előbb adok egy kis áttekintőt a leszármazottak adataival foglalkozók listájából. Ezekből van bőven, kezdve Szoblahói Palma Károly Ferenctől (1735-1787), illetve Pray Györgytől (1723-1801), Kristó Gyuláig (1939-2004). A kor nagy vitáját NAGY GÉZA és KARÁCSONYI JÁNOS között Hóman Bálint összegezte Az Árpád-ház nemzedékrendje a Gesta Ungarorumban c. munkájában. (A 2006-ban Glatz Ferenc szerkesztésében megjelent A magyarok krónikája negyedik kiadása – gyakorlatilag nem foglalkozik ezzel az „aprósággal”!). A számomra ismert utolsó színvonalas tanulmányt ebben a témában Marton Szabolcstól olvastam. / Marton, Szabolcs: Géza és Adelhaid. Belvedere Meridionale, (25) 4. pp. 108-119. (2013). SZTE Egyetemi kiadványok/. Természetesen az említetteken kívül még többen mások is (pl. Szilágyi Sándor, Padányi Viktor, Badiny-Jós Ferenc dr., Vajay Szabolcs, Dr.Vágó Pàl, Dezső István stb.) állást foglaltak pro és kontra.
Szt. István születési dátumára (és anyjának kilétére) vonatkozóan a krónikákban nincs összhang. Kézainál ez 967, a pozsonyi krónikában 969. A lengyel kamienieci (kamenczi) évkönyv szerint Vajk, a későbbi István 975-ben született. Fix dátumnak István uralkodásának kezdetét fogadják el a szakértők. Ezt Géza halálától – 997-től – számítják. István hatalomra kerüléséről szóló tudósítások elemzése tág teret enged a következtetéseknek. Ugyanis az ifjú vezér fiatal kora különböző formákban jelenik meg latinul (Puer; iuvenis beatus; infans; primum gradum adolescentie; adhuc adolescens) és ez „évesíthető”! Lásd, az un. isidorusi állásfoglalást a terminusok sorrendjére: infantia —pueritia — adolescentia — iuventus. István korára vonatkozóan Kristó Gyula például így következtet: „Géza halálakor, a főhatalom megszerzésekor 16-17 éves volt, 996-ban 15-16 évesen kötött házasságot Gizellával, a koronát 1000/1001-ben 19-21 évesen nyerte el, halálakor, 1038-ban pedig közel járt 60. életévéhez.” „vagyis 981 táján született.” /KRISTÓ GYULA: Szent István születési ideje. Szeged, 1999./
Kihagyva a Saroltról és Adelhaidról szóló több mint két évszázados polémia részleteit, a források megnevezéseit az alábbiakban saját véleményemet, gondolatmenetemet ismertetem nem vitaképp, csupán annak bemutatására, hogy a rendelkezésre álló ismeretekből „lehet más a történelem”.
Kiindulásképp felsorolok néhány axiómának elfogadott eseményt, következtetést, amelyeket vagy az eredeti forrásművek, vagy a történészek többsége már igazolt, illetve én annak tekintek.
- A szereplők létező személyek voltak.
- István (Vajk), apja halála után, 997-ben fejedelem lesz.
- Koppányt 997-ben kivégzik.
- A krónikák szavahihetősége, valóságtartalma a leírt történések következményeinek függvényében lesznek megítélve.
- Géza fejedelemnél a többnejűség elfogadott volt.
- A levirátus (sógorházasság) szokásjoga érvényben volt.
A jobb áttekinthetőség érdekében megelőlegeztem a magam készítette Árpád-házi genealógiát.
Folytassuk Taksony gyermekeivel.
„A hagyomány két fiúgyermekük –Géza és öccse Mihály – nevét örökítette meg.” /Wikipédia/
„Taksony két fia, Géza és Mihály neve ismert.” /Magyar Katolikus Lexikon/
A Képes Krónika ennyit ír: „Taksony pedig nemzette Gézát és Mihályt. Mihály meg nemzette Szár Lászlót és Vazult. Géza pedig isteni jóslat által intve nemzette Gyula leányától, Sarolttól az Úr megtestesülésének 969-ik évében Szent István királyt, miképpen meg van írva a boldogságos István király legendájában.”
Arról nem szól a fáma, hogy még kit nemzett Taksony! Viszont a Lengyel-magyar krónika „Thoxon” (Taksony) három gyermekét említi: „Geyzan, Mychlemum et caluum Ladislaum” / Bielowski, A. (ed.) (1864) Monumenta Poloniæ Historica (Lwów) Kronika Węgiersko-Polska, De sancto rege Ladislao, p. 488. / A vonatkozó teljes szövegrész így néz ki: „..scimus per Croynicam Hungarorum ubi habetur, quod in secundo ingressu Hungarorum in Pannoniam primus princeps fuit Harpad, secundus Zotham, tertius Thoxon qui genuit trés filios scilicet: Geyzan, Mychlemum et caluum Ladislaum. Geyza genuit sanctum regem Stephanum, Mychl et Vanzul, qui obiit per effosionem oculorum per reginam Gesla, con-sortem regis sancti Stephani. Ladislaus verő genuit trés filios scilicet: Andreám, Belam et Leventém…” Hogy mi volt a forrása ennek a szövegnek, nem tudjuk pontosan. A szövegtöredéket egykor a Kuropatnicki kéziratban, Lengyelországban találták meg, és akkor a szentpétervári császári közkönyvtárban IV. 98. jelöléssel szerepelt. A felvezető szövegben Bielowski azt írja, hogy ebben a töredékben kicsit bővebb közlés van, mint a Magyar-lengyel Krónikában, vagy hasonló írásokban ezért megadja az eredeti szöveget, latinul. Hogy pontosan ki volt a szerző és honnan származik a forrása, nem tudjuk. Szent László uralkodásának egyes eseményeiről a 12. század első évtizedeiben Gallus Anonymus[1] számol be. Így könnyen meglehet, hogy a szöveg az elveszett magyar ősgesztából származik! (Saját vélemény!). Rugonfalvi Kiss István (1881-1957) Laskai Osvát hitszónok (1450? – 1511) második Szent László-sermójának forrásait kutatva megtalálta ezt a töredéket, és megállapította, hogy a sermó és a Bielowski idézet szövege, szinte teljes egészében megegyezik. A minket érdeklő rész a sermóban így néz ki: „...patet per Hungarorum cronicam, ubi habetur, quod in secundo ingressu Hungarorum in Pannoniam primus princeps fuit Árpad, secundus Zolthan, tertius Thoxon, qui genuit trés filios, scilicet Geysam, Michaelem et Calvum Ladislaum. Geysa genuit sanctum regem Stephanum, Michael Wazul, et obiit per effossionem oculorum per reginam Gesla, consortem regis sancti Stephani. Ladislaus verő genuit trés filios, scilicet Andreám, Belam et Leventhe…”. „..mint tudjuk, a Magyarok Krónikája szerint, ahol a magyarok második bejövetele történt Pannóniába az első fejedelem Árpád, második Zoltán, a harmadik Taksony volt, aki három fiút nemzett, nevezetesen: Gézát, Mihályt és Kopasz Lászlót. Géza nemzette Szent István királyt, Mihály Vazul aki meghalt Gizella királyné, Szent István házastársa áskálódása következtében. László pedig nemzett három fiút, nevezetesen Andrást, Bélát és Leventét…” Ebből R. Kiss levonta azt a logikus következtetést, hogy a lengyel töredék 1497 (a sermó kiadása) előtt íródott. Kertész Balázs ezt írja: „Úgy gondolom, a feljebb elmondottakból világosan következik, hogy a töredéket Laskai Szent László-sermójáról másolták, s így az a ferences barát beszédei utóéletének szempontjából fontos.” A forrásra vonatkozó véleménye: „A kérdés tehát továbbra is fennáll: vajon használt-e a ferences szerző valamilyen forrást a László szentségével foglalkozó sermo megfogalmazása során, vagy Pauler Gyulának van igaza, aki szerint az egész gondolatmenet a késő középkori író leleménye?” Kertész Balázs megállapítása, miszerint: „a sermónak nincs forrásértéke az Árpádok trónöröklési rendjére nézve” /Megjegyzések Szent László kanonizációjához. Laskai Osvát második Szent László-sermójának forrásproblémája. Magyar Könyvszemle - 122. évf. (2006) 3.sz./ – nem elfogadható. (Az általa felsorolt érvek egyike sem foglalkozik Géza harmadik gyermekének kérdésével!)
Jelen írásom szempontjából kizárólag annak van jelentősége, hogy milyen apropóból kerülhetett a töredékbe Kopasz László Géza és Mihály testvéreként, továbbá a 15. század végén ezt az állítást Laskai miért fogadta el, illetve találta ki? Laskai életrajzából nem egy önmagától bármit is kitaláló – Paál Zoltán típusú – írót ismerünk meg, hanem a latin prédikáció-irodalom egyik legjelentősebb képviselőjét, aki 1496–1499-ben teológiai tanár volt; 1497-ben a pesti rendház főnöke, majd provinciális lett (1497–1501), s később, 1507-ben ismét ő került a rendtartomány élére. Mindkét alkalommal Itáliába is ellátogatott hivatalos minőségben. Igaz, hogy „A szent királyok legendájában például célzást tesz Attilára és vallja a hun–magyar azonosság gondolatát is: a hun–szkíta nemes népet azonosnak veszi azzal, amelyet ’most közönségesen magyarnak nevezünk’.” (A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE I. Főszerkesztő: SŐTÉR ISTVÁN. Akadémiai Kiadó, Budapest 1964.). Számomra ez csak úgy érthető, ha az információ egy régi, a krónikáinkat megelőző forrásból származik. Továbbá nyilvánvaló, hogy Szent László nagyapja egy nemzedékkel távolabb van a Taksony-fiaktól! Tehát ő csak Kopasz László fia László lehetett. És itt Kopasz László valószínűleg azonos a krónikáink Tar Szeréndjével. Kertész Balázs a vizsgálataiból leszűrt megfigyeléseit az alábbiakban összegezi: „A ferences szerző többször is hivatkozik a magyarok krónikájára, azonban a hivatkozás használatában nem következetes. Forrása szövegét céljának megfelelően, tudatosan alakítja. Mindig rövidít, tömörít, ugyanakkor betoldásokat is eszközöl, de nem önkényesen, hanem az adott prédikáció témáját, mondanivalóját szem előtt tartva. Ebből az következik, hogy az egyes krónikahelyeket csak mint a prédikációk szerves részeit lehet vizsgálni”. (KERTÉSZ BALÁZS: Középkori krónikáink és legendáink használatának problémája Laskai Osvát prédikációiban[2]. Nem tér ki viszont a „harmadik herceg” témájára. Vajon kit, és miért akart volna meggyőzni Laskai arról, hogy Kopasz László Géza és Mihály testvére volt?
Kertész Balázs részletesen foglalkozott az alábbi kérdésekkel: Közvetlenül vagy másodkézből ismerte Laskai a legendákat, illetve a krónikát? Mely legendaváltozatokat, illetve melyik krónikaredakciót ismerte? Használt-e jelenleg ismeretlen szövegezést? A szájhagyomány milyen mértékben talált utat a prédikációiba? Megállapította, hogy „A vizsgálatok alapján biztosra vehetjük, hogy Laskai Osvát ismerte és használta Szent Gellért nagyobb legendáját. Az idézett sermórészlettel kapcsolatban a ferences szerző forráskezelő módszeréről lényegében ugyanaz mondható el, amit a Thuróczy-krónika használatáról a kutatás már korábban megállapított”. Valószínűlg ismerte a 13. századból fennmaradt Szent Gellért püspök nagyobb legendáját is: Legenda maior Sancti Gerhardi, amelynek szerzője egy ismeretlen nevű csanádi egyházmegyei pap. Forrásai: a kisebb Szent Gellért-legenda, valamelyik régen elveszett magyarországi latin krónika, a csanádi egyházmegye papjainak szájhagyományai, a marosvidéki mondák és Szent Benedek rendjének szabályzata. (Arcanum.hu). Egyedül ez a legenda nevezi Vazul fiainak Andrást, Bélát és Leventét: „Mikor hát Péter király és a magyarok között igen nagy visszavonás támadt, a magyarok ünnepies követséget küldtek Vazul fiai, Endre, Béla és Levente után, akik Szent István sarjából valók voltak, s kérték őket, hogy jöjjenek Lengyelországból Magyarországba”. (SZENT GELLÉRT LEGENDÁJA. Fordította: Gálos Rezső. Gaál László Könyvnyomdája, MAKÓ. 1928. 28. o.). Ilyen ismeretek birtokában még nagyobb súllyal esik latba Laskai állítása Taksonyról, qui genuit trés filios, scilicet Geysam, Michaelem et Calvum Ladislaum és Lászlóról, verő genuit trés filios, scilicet Andreám, Belam et Leventhe. Hitelesen megcáfolni ezt a változatot (bár próbálkozás van elég) máig sem sikerült senkinek! Sajnos, a történetet jól ismerő Font Márta történész is az előítéletek rabja lesz, mert így ír: „András és két testvére, Levente és Béla Vazul fiai voltak, és nem keresztény házasságból (non de vero thoro ortos esse) születtek. Ennek tagadása olvasható a krónikakompozíció 87. fejezetében annak a történetnek folytatásaként, amely András és Levente 1046. évi visszatéréséről számol be. Az ellentmondásos történet Szár László és Rutheniából való felesége gyermekeiként akarja láttatni a három fivért, miként a menekülésük idején is. A menekülés leírása ugyancsak ellentmondásos: egyrészt azért, mert ha ők nem a megvakított Vazul fiai, miért kellett menekülniük, hiszen Szár László nem keveredett konfliktusba Szent István királlyal; másrészt való színűtlen az a történet, amely Vazul megvakítását Gizella királyné kezdeményezte „bajkeverésnek” állítja be. A krónikakompozíció állításával ellentétben a Zágrábi krónika egyértelműen Vazul fiainak mondja a három testvért.” (Font Márta: I. András és Bölcs Jaroszláv. VILÁGTÖRTÉNET ● MTA. 2015. 4. 607-623. o.). Hogy miért kellett menekülnie a hercegeknek? Nálam egyértelmű: mert Szár László Koppány fia volt! És ez megmagyarázza azt is, hogy miért pont oda menekültek. Ez az anyjuk földje volt! „Feltételezhető, hogy a három testvér közül Béla még kiskorú volt, azért hagyták a lengyel fejedelmi udvarban”. (Font Márta!).
Folytatva tehát a családfa elemzését, egy krónikás tud Taksony harmadik fiáról, akit „Kopasz Lászlónak” hívtak. A többi krónikás ennek nem mond ellent, csak nem szól róla. A magyar krónikák viszont ismernek egy kopasz (tar) Zerindet (Szerénd) a „Tart” (? – 971 előtt), aki Szent István király rokona, a Szent István ellen fellázadt Koppány somogyi vezér apja volt. Bakay Kornél Tar Zerindet Géza öccsével, Mihállyal azonosítja, fiát, Koppányt pedig Szár Lászlóval, arra alapozva, hogy ők is megkeresztelkedtek, még ha csak színleg is: „Mihály azonos Tar-Szörénddel, tehát a pogány neve Tar-Szörénd volt. Tehát a két testvér; Gyevicsa (Géza) és Tar-Szörénd. A keresztségben az egyik a Stephanos (= a Megkoszorúzott), a másik a Mihály nevet kapta. Ha ez a feltevésem helyes, akkor még kiélezettebb a történelmi dráma, mert Tar-Szörénd fia Koppány, Géza fia Vajk. A keresztségben Vajk ugyancsak a Stephanos nevet kapta". Mihály azonban Géza öccse volt, Koppány pedig jóval idősebb Istvánnál, mert az éppen felserdült István előtt Koppány előbb Biharban (talán a Torda melletti Koppánd környékén), majd Somogyban birtokolt területeket[3]. Tar Zerind Gézánál minden bizonnyal idősebb volt. /Wikipédia/. Bakay nyomdokain haladva Radványi Béla könyvtáros-történész is kifejtette álláspontját Koppány ügyben, egy szakdolgozatában, majd könyvében is 2010-ben. Ebben úgy gondolja, hogy Zerind (Mihály) volt Géza bátyja, Koppány (Szár László) volt Zerind fia, Koppány fiai pedig Vazul és Domoszló voltak. (Radványi Béla: A Turul fiai. 2010.) Bár az ellentmondás már Bakaynál megvolt. Azt írja, hogy: „Krónikáink nem hagynak kétséget afelől, hogy Géza fejedelmet Koppány hercegnek kellett volna követnie az uralkodásban.” Ha viszont Koppány (Szár László) Géza unokaöccse volt, akkor ez koránt sem olyan biztos! Sőt, „az ősi pogány szokás szerint az özvegyet a férje családja, nemzetsége nőül adhatja öccséhez, azaz ’kisebbik urához’” -- ”Így csak arra gondolhatunk, hogy Koppány István királynak unokatestvére volt.” Az ellentmondás nyilvánvaló: az öccs nem unokaöccs! Egy nemzedéknyi eltérés van a feltételezésben. Bakay idéz is: „A hatalmas és vitéz Koppány vezér…már Géza vezér életében vezérséget viselt” (Bakay Kornél, A magyar államalapítás. 47. oldal). Ez nem illik egy unokaöccshöz, inkább egy testvérről lehet feltételezni. (Nálam Koppány, alias Tar Szerénd, Géza testvére, Árpád-házi herceg).
Hogy mégis Géza lett a fejedelem? Talán a kapott birtokok nagysága egyelőre kielégítette Zerind/Koppány hatalmi vágyát, ami István esetében már nem jött be! A Tar Zerind/Koppány azonosságot talán az is igazolja, hogy Zerind/Szörény nevű herceg Taksony fejedelem idején a Duna alsó szakaszán és a bihari dukátusban rendelkezett szállásokkal. Esetleg a ma Olténiában levő hajdani bánsági központ, Szörény is róla kapta a nevét. Neve a Duna bal partján innen a Dráva torkolatáig fordul elő helynevekben. Dukátusi szálláshelyét az Arad megyei Zerind község őrzi. Ezek a helynevek (Koppánd, Szörény, Zerind talán egy személytől eredhetnek!).
„És ha Szent-István apostoli törekvései fegyveres ellenállásra találtak még trónja közelében, a dunai tájakon is, annál inkább megtörtént ez távolabb, a tiszántuli részeken, a Gyula, Tomaj-Aba,* Csanád és hiveik hazájában, hol még Koppány nemzetségének is találunk nyomaira.*
* Koppánynak a Zerénd fiának nyomait kereshetjük a szintén tiszántuli Zaránd-megyében, hol [hajdan e megye Gyuláig terjedett] két Zerénd község is áll, sőt a Zaránddal szomszédos Biharmegyében is van Zaránd, hajdan derék magyar község, s ennek közelében egy patak, melynek neve ma is Koppány”. – írta Bunyitay Vincze a váradi püspökség könyvtárnoka, Nagyváradon 1883-ban. (A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. Kiemelés: tőlem!).
Máshol Bakay Kornél ezt írja Somogyvárról, illetve Koppányról: „… mert I. László király nagyapjának a székhelye és vára állott itt egykoron. Ki volt az ő nagyatyja? Maga Koppány herceg! Koppányt én a források Szár (Calvus) Lászlójával azonosítom, akinek testvére volt Vászoly, s fiai voltak: András, Béla és Levente, amint a magyar krónikák is állítják”. Forrás: Bakay Kornél: Fegyverem a szó c. tanulmánykötete, mely a szerző 75 éves születésnapjára jelent meg 2015-ben. A korosztálybeli különbségeket viszont, csak az én változatom tudja kezelni, ahol Koppány (Tar Szerénd) Szár lászló apja, azaz I. László dédapja![4] Figyelembe véve, hogy Koppány (Kupán, Kupa) vezér (herceg) apjának halálát 971-nél korábbra teszik (ez Taksonyra illik!), valamint Bakay Tar Zerindet Mihállyal azonosítja, akinek fia Koppány, (de annak jóval idősebbnek kellene lenni Istvánnál![5]), beláthatjuk, hogy a Lengyel-magyar krónikában említett Kopasz (Tar) László – maga Koppány lehetett! (A koppány/kupán/kupa és a tar/tarkó szavak régen talán felcserélhetők voltak, gondoljuk a „kupán vág” és a „tarkón vág” kifejezések azonosságára! Itt a kupa és a tarkó a fej/fő részei, így a képzett „kupány”, vagy a „kupa” szónak lehetett egy „fejes-fejedelem” értelme is)[6]. Már Katona István is felismerte 1778-ban, hogy az Árpád-házon belül egyes személyeket több név is jelölhette. Ezért „Tar Szerind is ott rejtőzködhet a családfán”. (Szabados György: Árpád fejedelem – történet és emlékezet – MT. 2007/11. 1428.o.) Véleményem szerint, mint Koppány herceg, Géza és Mihály testvére!
Koppány és István közötti korkülönbség ekkor kb. 18 év, és Koppány, István nagybátyja! Ez a feltételezés megfelel az axiómáim 4. pontjának is, mivel a később bekövetkező esemény (Koppány 997-es kivégzése) ezt igazolja. Ugyanis Mihály halálával (978) István riválisa csak Koppány (Géza testvére) lehetett! Ráadásul Koppány Géza halála után a levirátus ősi intézménye címén tartott igényt Géza özvegyére. Ez a sztyeppén bevett gyakorlat oly régi, hogy már Sima Qian, a Kr. e. 2–1. században élt kínai történetíró is feljegyezte az ázsiai hunokról: „Szokás szerint az apa halála után a fiú veszi feleségül a mostohaanyját. Ha egy fivér elhal, fivérei feleségül veszik az özvegy sógornőket.” A sógorházasság pedig testvérek esetében áll fenn! Ezt ma „tudósaink” csak úgy magyarázzák, hogy Koppány Gézának a „legidősebb férfirokona” volt, és ezzel a „vérfertőző” házassággal akart jogot szerezni az uralkodói címre. 1778-ban Katona István fejtette ki ezt az elméletet és azóta a történészek ezt tényértékű következtetésnek tartják a történettudományunkban. Annak pedig, hogy Zerindet „Taksony fiának tekintsük, mind a krónikás hagyomány, mind kronológiai meggondolások ellentmondanak”. /Magyar PDA Lexikon. Géza és Koppány/. Holott minden jel arra mutat, hogy Koppány, Géza testvére volt – mint ahogyan én is feltételezem. A krónikákban „per incestuosum”-nak olvasott rész is vitatható. De ha ez is a helyes olvasat, az értelem akkor sem fedi a fordítást. A latin incesto szóösszetételben az in tagadó, fosztó előtag, a cesto pedig castus fejleménye, ami tisztát, ártatlant jelent. Tehát az értelme: tisztátlan kapcsolat, amely a középkori egyházjog szerint ténylegesen vonatkozhatott egy rokon feleségének az elvételére, így a pogány, magyar sógorházasságra is[7]. Tehát a levirátus alkalmazásának szándéka, nem válthatta ki a felnégyeléses retorziót! Az ősi öröklési rend viszont a szeniorátus mellett a testvér-örökösödést tartotta a legfontosabb öröklési szabálynak. A felnégyelés pedig a felségárulás büntetése a karoling törvénykönyvben!
Megerősíti ezt még Koppány „hercegi” titulusa is, amely több krónikában is felbukkan. Koppány neve Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum című, IV. László királynak ajánlott történeti munkájában jelenik meg először. A Képes Krónikában így szerepel: „Vecellin szintén Bajorországból kelt útra, tudniillik Wasserburgból. Somogyban Szent Istvánnal együtt ő ölte meg Kupán herceget;” (Képes Krónika 33. o. Bollók János fordítása). Ami érdekes, az az, hogy u.i. szerepel az is, hogy: „Az említett Vencellin azután Rádit nemzette, Rádi pedig nemzette Miskát, Miska nemzette Koppányt és Mártont”.[8] Ez a Koppány (Kupan) pedig Kálmán király idejében püspök volt Egerben[9], és 1099-ben a Wiar menti csatában halt meg. Róla több szerző is megemlékezik. (Lásd Pozsonyi évkönyv, vagy Karamzin orosz történelme[10]). Könyves Kálmán ekkor súlyos vereséget szenvedett a halicsiakat támogató kun seregektől: „A kunok az Almási nembeli Őze ispánt vették üldözőbe, ezt a vitéz és tettre kész férfit, s megölték őt is és mindazokat, akik vele voltak. Nyilaikkal átszögezve hasonlóképp megölték Koppány és Lőrinc püspököket is, és más vitéz harcosokat.” /Képes krónika. Budapest: Osiris Kiadó. 2004. 95. old./. Ez az axiómáim 4. pontja szerint azt is jelenti, hogy a „Kupan” név száz évvel korábban nem lehetett egy – a pogányságot szimbolizáló – vezér neve, ha azt egy katolikus püspök is viselte! De lehetett egy trónörökös magyar hercegé, akit a dédnagyapa legyőzött!
Később a 16. században Karthauzi Névtelennél is előjön: „Vala azert az ydőben Somogyssagban egy pogan hatalmas herczek, kynek kwppan vala neve az reeghy kopaz zyrynd feyedelemnek maradeka, ky meegh zent Isthwan attyanak eelteeben ees erőssen wralkodyk vala mynd egheez Somogsagban es zalassagban.” (Szabados György: Magyar államalapítások, 242. o.). A hercegi címről, pedig ez a szakértő véleménye: „A herceg (dux) általában király öccse, vagy más közeli férfirokona, aki az ország egy meghatározott területén (többnyire egyharmadán) a királyéhoz hasonló uralkodói jogokat gyakorolt. A hercegség eredetét illetően eltérőek a vélemények. Az egyik felfogás szerint egy elavult, etnikai bázisát vesztett intézménynek – a magyarokhoz csatlakozott segédnépek feletti uralomnak – a felélesztése, a másik, valószínűbbnek tűnő elképzelés szerint a nagyúri csoportosulások hatalmi harcainak következménye volt. Az első magyar uralkodó, aki tudomásunk szerint ilyképpen megosztotta a hatalmát, Géza fejedelem (970–997). Így alakult ki Koppány önálló somogyi tartománya. A 11. század derekán I. András (1046–1060) uralkodása alatt öccsének, Béla hercegnek (1060–1063-ig király) volt külön területe, majd a 12. század elejéig folyamatosan találkozunk a dux-szal.” /Dr. Bertényi Iván Főbb magyar világi méltóságviselők a középkorban. História 1979-03. 67. old./ Ezzel Bertényi el is döntötte a „Koppány kérdést”, mert Géza nem akárkivel, csak a testvéreivel oszthatta meg a hatalmát. Mert Mihály is kapott részfejedelemséget, mégpedig Nyitrán! Így megalakult a Nyitrai Dukátus is, amelyet csak Kálmán király szüntet meg 1108-ban. „Géza fejedelemsége idején előbb Mihály, majd halála után a szeniorátus elvét már ekkor megsértve István kapta meg a jövedelmező nyitrai dukátust. Koppány apjától egy harmadik dukátust örökölt, a Somogyi hercegséget”. /Györffy György: István király és műve. Gondolat Budapest 1983./
Hogy Taksony halála után miért szakadt meg a hagyomány, és miért Gézáé lett a hatalom – elindítva az egyenesági utódlási rendet – csak találgathatjuk. De nincs min csodálkozni! A dinasztikus hatalomra törekvés ősidők óta az emberiség sajátja, míg a demokrácia az evolúció következménye. (Gondolom én!). Azt sem tudjuk, voltak-e ekkor, és ha igen hányan lehettek a trónra „régi törvény szerint” esélyesebbek. Minden esetre a „vesztes felet” vagy kárpótolni, vagy megsemmisíteni volt tanácsos. Mindkettőre bőven volt példa a magyar történelemben (is). A kárpótlás egyik módja volt a dukátus kialakítása. Én erre csak nyelvi bizonyítékkal szolgálhatok, és ez a dukál ige népetimológiás magyarázata. És ha ez igaz, akkor a magyar történelemben nem a 11. századtól, hanem már a 10. századtól – a hatalmi harc termékeként -- megvalósult a gyakorlatban a dukátus intézménye!
Miért volt a dukátus az ország 1/3-a?
Véleményem szerint ez Taksony idejéből maradt fenn, mivel neki három herceg fia volt: Géza (István), Tar Szerénd (Koppány) és Béla (Mihály). A dukátusok szétosztása az alábbi lehetett:
- Géza (István) 1/3 Szabolcs-Bihar (Géza egyik leányára, majd annak férjére?/fiára? Aba Sámuelra száll!)
- Mihály (Béla) 1/3 Nyitra (Mihály fiának Vazulnak lesz a birtoka. Nyitráról annyit tudunk meg a magyar krónikából, hogy Vazulnak, Mihály fiának, Szent István elsőfokú unokatestvérének a kényszerlakóhelye volt István halála előtt).
- Tar Szerénd (Koppány) 1/3 Somogy. (Koppány halála után egyházi birtokok jönnek létre a területén).
„Országát Taksony akkor oszthatta meg, amikor saját fiát, Gézát az öröklésben előbb való Szeréndet mellőzve örökösévé tette. Elképzelhető az is, hogy maga Géza lépett a szokásjog ellenében apósa, a második Gyula támogatásával apja, Taksony örökébe. Géza Tar Szerénddel András és Béla ország megosztásához hasonlóan családon belüli egyenlőségük kimondásával egyezhetett ki. A forrással bizonyítható országmegosztás révén Szerénd kárpótlást nyert…” /Juhász Péter: Az Árpádok trónöröklési rendje a 10–12. században. Aetas, (37) 3. 21-22. o. (2017)/
Erdély, a Temes, a Maros, a Körös és a Tisza közötti területek a gyuláké volt. A Hieldesheimi Évkönyv Gyulát királynak nevezi, vagyis Istvánnal egyenrangúnak tartja. Gyula 1001-ben tagadta meg a tized befizetését, más egyházi és világi reformokkal együtt, 1002-ben pedig megjelent nála szövetségesként Baszileosz bizánci császár. Az Altaichi Évkönyv szerint ezután, 1003-ban kellett Istvánnak, Erdélyre kiterjesztett jogigényeként megküzdenie Gyulával. Nagybátyjának a legyőzésével István letörte a Bizánc felé orientálódni vágyók táborának jelentős részét, és nem mellesleg egy természeti adottságokban igen gazdag területet csatolhatott országához. (Märle Tamás: Szent István államszervező harcai: Gyula vezér.). A Tiszántúltól délre eső területeket birtokló Ajtonyt (Glad ivadékát), aki 1019-ben II. Baszileiosz bizánci császár főhatósága alá adta magát, és befogadta a görögkeleti hitterjesztőket, István 1028-ban legyőzte Nagyősznél. Ajtony külföldi segítségre már nem számíthatott, mert a görög uralkodóház kihalt. Így István kiküldött hadvezére Csanád végzett vele.
A ducatus elvont értelemben egy trónöröklési intézmény volt és csak tárgyi értelemben jelentette azt a területet, ahol a trónörökös csaknem függetlenül, és csaknem teljes felségjoggal bírt. A ducatushoz tehát az ország 1/3-da „dukált”! Lásd a „dukál” szavunk eredetét: dukál (latin = "magához húz") megillet valakit, jár valakinek, kijár. /Tudományos és Köznyelvi Szavak Magyar Értelmező Szótára/. Azaz, a ducatus cím vonzata a trónöröklés! Szerintem itt népetimológia történt. A magyar nyelvben (Árpád előtt) az úr a törökös Bel/Béla tőből képződött. Az Árpád-korban már az úr/nagyúr volt használatos. (Uruszág). Lásd Győrffynél: „A herceg (dux) elnevezése a kora Árpád-korban úr volt, míg a fejedelemé nagyúr.” (Györffy György: Udvar és udvari szervezet. István király és műve. Gondolat Budapest 1983.)
A latin dux, duce és az ebből származó ducatus szavakból alakította ki a népnyelv a „dukál” szót, ami máig is használatos, de az eredetét a szakértők csak találgatják: „dukál ‘kijár ‹neki›, megilleti’. Hangzásra latin eredetűnek tetsző szó, de sem a ducere vagy a középkori latin ducare ‘vezet’ jelentéséből, sem a hazai latin ducere ritkább ‘kap, nyer’ értelme alapján nem lehet meggyőzően levezetni”. / Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István) /. Így a népi hagyomány akár közvetett bizonyítékul is szolgálhat a hercegi cím eredeti, valós tartamára. Mert nem véletlen, hogy Thuróczy egyedül Tar Szerénd hercegségét emeli ki a krónikájában: „Koppány pedig Tar Szerindnek volt a fia, aki Szent István király apjának, Géza fejedelemnek az idején a hercegi méltóságot viselte.” Azt írja, hogy „Koppány pedig Somogynak volt a hercege.” A latin szövegben egyértelműen a „dux” szó szerepel, amit fordíthatnak vezérnek és fejedelemnek is. Ennek az irányzatnak a képviselője Szabados György is, aki azt írja, hogy: „Mivel Koppány nem érte meg a királyi tisztségrendszer kiépülését, ezért az 1000 előtti időre is vonatkoztatható jelentések közül a „vezér” vagy esetleg a „nagyúr” használatát javaslom, mert a „herceg” kissé anakronisztikus lenne”. / Szabados György: Rokonok rivalizálása. Árpád-házi Koppány és István ellentétéről/. Ezzel szemben Györffy ezt írja: „A magyar krónika írásbafoglalása 1100 táján történt, a krónikaíró tehát a még élő dukátus intézményét tulajdonította Koppánynak vagy apjának. A krónika idevonatkozó szavai: erat autem Cupan filius Calvi Zyrind, qui etiam vivente Geycha… ducatum tenebat ui. kétértelműek: Vonatkoztathatók Koppányra és az apjára egyaránt. A ducatus kifejezés 1100 körüli használata szerint ez Árpád-házi herceg bírta hercegséget jelent,…” (19) / Györffy György: Koppány lázadása. Somogy megye múltjából. Kaposvár,1970. Levéltári Évkönyv. 1./
A latin dux valódi értelmére csak a magyar nyelvből következtethetünk. A „herceg” szó az ó francia „duc”, majd a közép angol „duke” a latin „dux”, „ducis”-ból ered. Az ó angolban ez „heretoga” jelentésű volt, ahol a „here” had, a „toga” vezető értelemmel bírt. Ez az ógermán „harjatugo” (hadvezető) változata. Ebből lett az Old High German herizogo (German Herzog), Old Norse hertogi. Ezt vette át a magyar nyelv „herceg” formába, valószínűleg István uralkodása alatt! Mindezt megelőzhette a „dukál” (megjár neki) szavunk kialakulása! Hogy Horváth itt a „vezért” és nem a „herceget” választotta, az mutatja bizonytalanságát, mert a szövegkörnyezetből egyértelműen kitűnik Koppány famíliájának (testvéri alapon nyugvó) egyenrangúsága Gézáéval. Közvetlenül (nem célozva Koppányra), mások is gondoltak erre:
„Milyen leszármazói éltek Árpádnak Géza korában, pontosan nem tudjuk; de annyi bizonyos, hogy Gézának volt testvére is. A lineáris successión kívül bármelyik (Megjegyzés: a szeniorátus, vagy a testvérörökösödés) öröklési rend szerint testvérét illette volna a trón” -- és itt bizonyára nem Mihályra gondolt! (Rugonfalvi Kiss István - Trónbetöltés és ducatus az Árpád-korban. Attraktor, Máriabesnyő 2015. 17. old.)
Van egy teljesen hasonló tisztség/rang, cím, ami a 10. századtól a dux-hoz hasonló „karriert” futott be. Ez a szlávból átvett, gorögből megismert воевода/ βοέβοδος. Szó szerinti jelentése: hadvezető. (Pontosan a fentebb említett, latin, az óangol és az ógermán analógiára). A hadvezetőből tartományúr, azaz „vajda”, csak évszázadokkal később lett. Oroszban is megoszlott idővel a jelentés katonaira és tartományira: 1. Начальник войска в древней Руси (истор.). 2. Начальник города и городского округа в старой Руси (истор.). «Толковый словарь русского языка» под редакцией Д. Н. Ушакова (1935-1940). A vajda cím (princeps) formában (amely azonos a későbbi erdélyi fejedelem címével) először 1111-ben, Könyves Kálmán egyik oklevelében tűnik fel, Mercurius princeps Ultrasilvanus alakban. A legtöbb nyelvben vagy meghagyják valamelyik eredeti hangzást (viovoda, boebodo, boebodus stb.), vagy hercegnek fordítják. Levédi esetében nem volt fix tartománya a türköknek. Éppen akkor, valahol Kazária szomszédságában éltek, de LEVÉDIÁT azóta sem találja senki! Tehát Levédi csak hadvezető lehetett TARTOMÁNY ÚR, semmiképpen sem! Ezért Levédit VAJDÁNAK nevezni – valóban anakronisztikus.
A továbbiakban vizsgáljuk meg e három herceg házasságának történetét. Sajnos Koppány családjáról nem tudunk semmit. Ami biztos, az az, hogy sem a nyugati uralkodókkal, sem a római egyházzal nem szimpatizált. Hogy halála után mi lett a családja sorsa – nem tudjuk. De itt a hiány beszédes is lehet. Felnégyelését, birtokainak elkobzását még, úgy ahogy ismerjük. De a későbbi és a korábbi krónikaírók sem szokták kihagyni, azt a tényt, ha a kivégzett rivális családját is kiirtották! Az természetes, hogy nevét az utódai nem viselhették, ezért nem maradt fenn olyan leszármazott, például akinek a neve Koppány fia valaki lenne. De, a pogányságára utaló ragadványneve a Tar, a Kopasz, a Szár megmaradt a köztudatban! (Mégpedig elég sokáig! Például, ha megnézzük Atya falu (ma Horvátország, Šarengrad 45.233056; 19.28) nevének eredetét, akkor láthatjuk, hogy az a régi Szár család emlékét őrzi. A település magyar nevét, a falu fölött emelkedő löszdombon ma is álló Atyavárról kapta, amelyet a 14. század közepén Kükei „Szár” László nyitrai ispán építtetett). Miért lényeges ez? Hát azért, mert a következő szereplő a Mihály gyermekének tartott Szár László lesz, aki Vászoly (Vazul) testvére volt a krónikáink szerint. „Mihály meg nemzette Szár Lászlót és Vazult.” (Képes Krónika). Igen ám, de a lengyel krónikák itt is közbeszólnak! És ezzel eljutottunk Mihály feleségéhez! Marton Szabolcs írja: „Létezett-e egyáltalán Adelhaid? Egzakt választ erre nem lehet adni akkor, ha valaki semmiképpen nem hajlandó elfogadni a lengyel krónikák kijelentéseit. Amennyiben nyitottabban közelítünk a kérdéshez, láthatjuk, hogy a lengyel források és a magyar adatok egybevágóan, egyértelműen Adelhaid létezése mellett tanúskodnak”. (Géza és Adelhaid. Belvedere, 2013. 4.).
A lengyel évkönyvekből készített családfa-kutatásokból arra a következtetésre jutunk, hogy Mihály felesége a lengyel I. Mieszkónak egyik nőrokona, Adelhaid volt. /Mihály (Michael), Duke between March and Gran, +ca 978/before 997; m. Adelajda of Poland (+after 997) dau./sister of Pr Mieszko I of Poland). vagy: Michel de HONGRIE. Born in 955. Deceased in 978, age at death: 23 years old. Spouses and children: Married to Adelaide de POLOGNE 950-999. Basile de HONGRIE 978-1037 married to Katun Anastazya de BULGARIE/. Mihálynak és Adelajdának több szerző is csak EGY gyermekét, Vazult említi. Hogy lehet-e forrásnak tekinteni egy családfa kutató oldalt? A szakma véleménye valószínűleg egyértelmű NEM! Viszont, egy forráshiányos témánál, ahol hiteles források felbukkanása egyáltalán nem várható és kétszáz év kutatása tele van gyengébbnél gyengébb szakmai hipotézisekkel (amelyek közé tartoznak azok a feltételezések is, amelyekben a szereplők fizikai létét is megkérdőjelezik), ott egy – nemzeti érzelmektől független – semleges családfakutató eredményeit is fel lehet hozni, amennyiben ez az eredmény illeszkedik egy tőlük független elképzelésbe[11]. Általános vélemény, hogy a lengyel krónikákban azért szerepel Adelhaid, hogy Lengyelország dicsőségét hirdesse, amelytől Magyarország átvette a kereszténységet. Talán a lengyel misszió sikertelensége ihlette a Krónika (dominikánus?) amplifikátorát az Adelhaid-motívum megalkotására. /Ryszard Grzesik: Adelhaid, az állítólagos lengyel hercegnő a magyar trónon. AETAS Történettudományi folyóirat, 1995/3. 114-120.o./. Ezzel azért igazolódni látszik az a feltételezés, hogy a 990-ben született Szár László, nem lehetett a közös gyermekük, annál is inkább mivel, hogy Mihály 978-ban meghalt! (Feleségét pedig a testvére Géza „örökölte”). Marad tehát a fentebb leírt változat, hogy Szár (kopasz) László Koppánynak alias Tar (kopasz) Szeréndnek a fia volt! Az árván maradt 7 éves gyermek valószínűleg Mihály birtokain, unokatestvérének, Vazulnak a felügyelete alatt nevelkedett és ez megfelelő alapot adott arra, hogy a krónikások testvérként kezeljék a két fiút. De elképzelhető, hogy külföldre kellett menekülnie, hiszen feleséget Rusciá-ból (talán Kijevből, Vlagyimir nagyfejedelem udvarából) hozott magának. (Font Márta: Az Árpádok országa. Tiszatáj, 2001. nov.). Ezért fedi homály Szár László és családjának sorsát. Vazult később a krónikaírók züllött egyéniségnek állítják be, de Lászlóról hallgatnak. „Unokatestvérét, Mihály nagybátyja fiát, Vazult már uralkodásra alkalmatlanná tételét megelőzően fogságban tartotta a király. Vazul bebörtönzésének indoka, súlyos bűne, a pogányság, csak a későbbi krónikaváltozatban változott ifjúi „lascivia”-ra. A „lascivia”, „szilajság, bujaság, fajtalanság” és „stultitia”, „oktalanság, bolondság” utalhat többnejűségére, ami Ajtony esetében adatolt pogány szokás.” (Juhász Péter: Az Árpádok trónöröklési rendje a 10–12. században). Szerintem. közvetve csupán ez a tény is ellentmond Vazul „nagycsaládos” kilétének!
Géza volt a legidősebb Taksonyfi, és apja halála után ő lett az uralkodó. Az ősi szokás szerint több feleséget is tarthatott. Első, hivatalos feleségét politikai okokból vette el. Így ír erről a Képes Krónika: „Gyula volt a harmadik kapitány; tőle ered László fia Gyula. Nagy és hatalmas vezér volt ez a Gyula; vadászat közben Erdőelvében nagy várost talált, melyet hajdan a rómaiak építettek. Volt neki egy Sarolt nevezetű gyönyörű szép leánya, akinek szépségéről sokáig beszéltek a tartománybeli vezérek; Beliud, aki Kulán földjét bírta, oly tanácsot és segítséget adott Géza fejedelemnek, hogy ez vegye el Saroltot törvényes feleségül”. 967 táján került sor a házasságkötésre és 963-ban, 966-ban Sarolt leánygyermekeket szült Gézának. Kristó Gyula szerint a házasságra 3 évvel később kerülhetett sor és az első leánygyermek is 970 körül születhetett. (Kristó Gyula: Szent István király. Budapest: Neumann Kht., 2002.)
978-ban meghalt Mihály, felesége pedig éppen ebben az évben szülte meg Vazult. A levirátus szokása szerint Adelhaida gyermekével átkerült Géza udvarába, mint második feleség. /A Pallas Nagy Lexikonában is azt olvashatjuk, hogy Gézának valószínűleg volt második felesége is: Adelhaid királyné, (Adelhaid von Beleknegina), Ziemovit lengyel herceg lánya. Jan Długosz lengyel történetíró 1440-ben, Ulászló koronázásakor járt Székesfehérváron és a „Historia Polonica” című művében leírta, hogy itt: „el van temetve Géza, Boldog István atyja, Adelheiddel, a feleségével, Miesco lengyel fejedelem leányával, Boldog István anyjával együtt.”/. Eleget téve házastársi kötelezettségének egy-két éven belül megszülte Vajkot. (A gyermek névadásánál –-- valószínűleg az anya szláv származása is befolyásoló tényező volt). Így Vazul és Vajk anyai részről testvérek, apai részről unokatestvérek voltak. (A későbbi történések kettejük kapcsolatában ezt igazolják). Talán ennek a „féltestvéri” állapotnak köszönhető, hogy „Egy későbbi genealogia a müncheni krónikában Istvánt Mihály fiának mondja”. /Szilágyi Sándor: A Magyar Nemzet Története. 1895. Lábjegyzet az „Árpád házából a vezéri székhez legközelebb állott Géza testvére, Mihály, kitől számos sarjadék származott” – mondathoz. / 985-ben Sarolt lelépett a történelem színpadáról és helyét hivatalosan is Adelhaida vette át. A szláv krónikák csak szép úrnőnek „belekneginának” nevezik a német neveltetést kapott becsvágyó lengyel fejedelemasszonyt, aki inkább hajlott Róma, mint Bizánc felé, és „teljhatalmat gyakorolt” Géza udvarában. A német krónikások (Bruno von Querfurt, vagy Merseburgi Thietmár) ezt nyíltan meg is írták. Ha viszont hihetünk Györffy Györgynek[12], miszerint Mihály pogány neve Béla volt, akkor feltételezhetjük, hogy Géza második feleségét (megkülönböztetésül az elsőtől) a szláv környezete úgy hívta, hogy „az a királynő, aki Béla felesége volt”. Röviden és szlávosan: Bele knegina! Egyébként csak magyar fordításban találkozhatunk „szép úrnő” fordítással. A latin eredetű bello kombinálása a szláv királynéval, máshol nem fordul elő: «белая княгиня»; "weiße Königin" azaz „fehér királyné” a helyes fordítás. A hunoknál (és más török népeknél) is ismert Bela név szláv „kifehéresítése” ismert jelenség! Különben a magyar források egy része is elfogadta a lengyel változatot: „Pogány magyarok fejedelme, Gyécse, azaz Géza, Urunk születésének 973. esztendejében hitveséül választotta Mieskó lengyel fejedelemnek Beleknegina, keresztény nevén Adelhaid nevezetű leányát, kitől is Esztergom várában Urunk születésének 975. esztendejében Vajk nevezetű fia született”. (Dr. Révay József: Szentek legendái. Franklin-Társulat, Budapest. 1926. III. Magyarország nagy szentjei. Szent István király). Adelhaida arra használta fel a hatalmát, hogy fiának német feleséget és a vele járó katonai segítséget megszerezze, biztosítva fiának a trónra lépését. Egy akadály volt: Géza testvéröccse Koppány, aki jog szerint követte volna őt a trónon. (A fenti változat a trónutódlás vitatott kérdését teljesen megoldja).
István a kereszténységet a római rítus szerint teszi kötelezővé, bevezeti a primogenitúra trónöröklési rendet, amelyet fia, Imre herceg halála miatt (1031) már nem tud alkalmazni. Ekkor István válaszúthoz ér. Ki legyen az utódja? Féltestvérét Vazult, nem tartja alkalmasnak, hiszen vele szinte egyidős, és erkölcsi élete is kifogásolható. Testvérének vérét nem onthatja, ezért „elhatározták, hogy megvakíttatják és elküldötték a nyitrai várba Sebest, Budának fiát, a ki a hagyomány szerint a herczeg szemeit kiszúrta és füleibe ólmot öntetett”. (Dr. Karácsony Imre: Szent László király élete. Győr, 1895.) Megismétlődött tehát az, ami Koppánnyal történt! A testvért kellett távol tartani a tróntól, mert a jog szerint ő következett volna az utódlásban. (Látványos példája lett ennek később András és Béla esete Salamon királysága alatt). Kopasz László gyermekeiben nem bízott meg, mert „Koppány-sarjaknak” tartotta, és nem szerette őket. (Lásd: Újházy Lászlónál: A magyar nemzet történelme. Középiskolák alsó osztályai számára. I. rész. Szent István Társulat, 1912. 29. l.). A Képes Krónikában ez áll: „azok Szár László fiai, ki, amint mondják, Ruthéniából vett nőt, kitől az a három testvér származik.” Thuróczynál (Horváth János fordítás 1986. 79. old.) ezt olvashatjuk: „Magához hívatván tehát Kopasz Lászlónak, nagybátyjának (Calui Ladislai, patrui sui) fiait, tudniillik Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, meneküljenek, hogy életüket és testi épségüket megőrizhessék”. A hercegek tehát Csehországba menekültek. Itt Ulrik herceg szívesen fogadta őket, de miután II. Mieszko bujdosó lengyel fejedelemmel összejöttek, annak hatalomra kerülése után Lengyelországba mentek. Ez 1031 és 1034 (Mieszko halála) közötti időben történt. András és Levente tovább ment Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem udvarába, de Béla maradt a lengyeleknél. Hogy miért ment tovább a két herceg? Talán azért, mert anyjuk onnan származott!
A krónikás tévedését a rokoni fokokban (Szár László unokatestvére volt Istvánnak) már korán észrevették a szakértők. A történetíró-kanonok Katona István (1732-1811) munkájában már zárójelben helyesbített: „Calui Ladislai, patrui sui (patruelis) scilicet Andreas, Bela et Leventa”, ahol a zárójelben lévő szó jelentése: első unokatestvér az apja oldalán; az apja testvérének gyermeke, azaz egy párhuzamos unokatestvére. / Katona István: Historia critica, Buda, 1779-82/. De ezt tudta Thúróczy is, amikor Béla és Szár László szülő-gyermek kapcsolatát később megerősíti, és azt írja, hogy: „Béla herceg pedig két fiat nemzett Lengyelországban; az egyiket Gézának, a másikat pedig nagyatyja neve után Lászlónak hívták”. (Thuróczy, u. o. 86. old.). Valószínűbb, hogy itt Thuróczy is beleszaladt a „László (Szerénd) fia László” problémába!
A fordító Horváth János a 237-es végjegyzetben írja: „Ez a ’nagyatya’ kitétel Szár Lászlóra vonatkozik, és arra az időre mutat, amikor az uralkodó családnak Vazultól való származtatása már ’kényelmetlenné’ vált”. Ha azonban Szár László atyjának elfogadjuk Koppányt, akkor nem kell elméleteket gyártani a Vazul ág védelmére, hiszen Vazul nem volt „bűnös”, csak áldozat. Nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy az István ellen 1031-ben (1032-ben?) elkövetett merényletben Vazulnak szerepe lett volna. Ezt egyesek az Altaichi Évkönyvek és Szt. István kisebbik legendájából következtetik ki. Mivel István nővére fiát, Orseolo Pétert jelölte utódnak, így Péternek lehetett sürgős oka átvenni a koronát. Erre már Katona István is gondolt. (Lásd: S. Katona Historia critica Regum Hungariae. Buda, 1794.). Ezért a krónikásoknak nem volt mit „szépíteniük” Vazul múltján. András, Béla és Levente apja pedig valóban Szár László lehetett, mint ahogyan a fennmaradt krónikában írva vagyon – és ez valóban „kényelmetlen” volt! Sok kal nagyobb súllyal esik latba mint, ahogyan a „nem törvényes házasságból” születettek múltjának eltakarása lenne, Kálmán király (1095-1116) törvénytelen fiának, Boricsnak esetében. Ugyanis történészeink ezzel indokolják, hogy Anonymus Szár László fiának mondja I. András királyt. Egyedül Szt. Gellért püspök nagyobb
legendája nevezi Vazul fiainak Andrást, Bélát és Leventét[1]. Ez pedig az események után kb. 50 évvel később született, amikor a szereplők közül még sokan élhettek és a hercegek száműzetését is indokolni kellett. A legenda mai formájában 14. századi. A rímes prózában írt részletei mégis 11-12. századi előzményekre utalnak. A kései szerző ezeket felhasználva nagy legendaírói leleménnyel nagyrészt maga találta ki a szent püspök élettörténetét. /Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalom történetéhez. Középkor (1000-1530). Tarnai Andor, Madas Edit, 1991./
Tekintettel arra, hogy Szár László egy évvel előbb halt meg, mint Imre herceg, így ő kiesett a trónkövetelők sorából, de fiainak menekülni kellett, mivel „Koppány sarjak” voltak és Pétertől nem várhattak semmi jót! Hogy nem Vazul fiai voltak, arra bizonyosság lehet az is, hogy elkerülték a megvakíttatást. Hiszen Vazullal annak fiai is trónkövetelőkké válhattak volna, mint ahogyan ez be is következett Kálmán, Álmos és fia, Béla esetében. Kinnamos bizánci történetíró, (1145?-1183?) II. Alexios császár jegyzője szerint ez a hunoktól átvett szokás volt a magyaroknál. „A hunoknál ugyanis az a szokás, hogy ha fejedelmük gyerekeket hátrahagyva távozik az életből, mindaddig, míg az uralmat közülük átvevő nem lesz fiúgyermek apja, a testvérek egymással egyetértésben vannak, és egymás iránt jóindulatot tanúsítanak, ha azonban már gyermeke születik, nekik az ország földjén való tartózkodást csak úgy engedik meg, ha a szemüket kiszúrják.” /Juhász Péter: Az Árpádok trónöröklési rendje a 10–12. században. Aetas, (37) 3. pp. 17-35. (2017)/ Juhász azt írja: „Bár Vazul nem volt István testvére, esete a lényeget tekintve egyezik Álmoséval, hiszen Szent Istvánnak nem volt testvére, így örököse a régi szokás szerint az utána legidősebb unokatestvére, Vazul lehetett. Imre életében biztosan börtönbe került; megvakításának időpontja ismeretlen, ám legkésőbb Péter örökbe fogadásakor megtörténhetett.” (U.o. 31.old.). Úgy hírlik, „hogy Imre a hercegek kedvelt vadászterületén, a bihari Igfon (Igyfon) erdőben vadászbaleset áldozata lett. Ezt a hiedelmet máig erősíti, hogy az erdőhöz vezető völgy közelében épült fel a Szent Imre-apátság, illetve arrafelé, a Bihar-hegység nyugati peremén van Hegyközszentimre falu. Az Igfon erdő egyébként nem vadkanjairól, hanem bölényeiről volt híres, és a Képes Krónika szerint Salamon király emberei később ott tervezték a trónkövetelő Géza herceg megvakítását vadászat közben”. (Bánó Attila István király fiának titokzatos halála. Háromszék. 2021. szeptember 2.) Hipotézisem szerint Kinnamos párhuzama teljesen helytálló, hiszen István és Vazul anyai ágon testvéreknek számítottak. „Hat hasonló helyzetből tehát öt esetben bekövetkezett az (unoka)öccs megvakítása, száműzése vagy bebörtönzése, illetve tudunk meggyilkolásának szándékáról” – írja Juhász Péter. Hazatértüket és győzelmüket viszont jórészt Koppány régi híveinek köszönhetik. Ezt a változatot igazolhatja az is, hogy Szent László szintén Szár László unokájának tarthatta magát és így nem egy „nagyapa gyilkost” kellett szenté avattatnia! Talán, Koppány emlékére hívatott éppen Saint-Gilles-du-Gardból szerzeteseket, és nevezte el a somogyvári Szent Egyed-monostort a „vadak védőszentjéről”. Az udvari krónikaírók meg nem merték megírni az igazat, inkább jelképekkel takarództak. „Bélára rászakadt a trón!” „Nem nyílt ki a szarkofág fedele, míg László meg nem bocsátott Salamonnak.” stb.
Hogy a legendák, és a soron következő királyok is megkerülik, óvatosan kezelik ezt az igen fontos témát, az arra mutat, hogy volt mit takargatni. Úgy tűnik Taksony után az Árpád-háznak lett egy Tar/Kopasz/Szár nevű ága, amelyből a későbbi „Árpád-házi” királyaink származtak. Ebben az ágban volt egy Koppány, egy Szerénd, egy (vagy kettő!) László, egy Béla nevű herceg. Hogy ez nem légből kapott fantazmagória, azt igazolja Koppány hercegi méltósága, ennek következtébe somogyi „egyeduralma” (ducátus), igénye testvére trónjára, feleségére (levirátus okán) annak halála után. A krónikások (magyar és lengyel) közvetlen, vagy közvetett utalása Szár László családban betöltött pozíciójára. A krónikai hiányosságok részben magyarázhatók a keresztény királyság és egyház hozzáállásával a „fekete bárányt” megtestesítő szereplőkhöz. . „A bizonyítékok száma alapján nem vethetjük el egyértelműen, hogy István király kortársa, Koppány valóban élt. Azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy több Koppány-hagyomány létezett. A kérdésnek azonban megnyugtató lezárása nincs” – írja Perényi Károly. / Napi Történelmi Forrás. Perényi Károly: Képtelen krónika – megjegyzések a Koppány-problémához. 2019./ Ugyan itt van egy figyelemre méltó megállapítása Perényinek: „Ha egykorú adatokkal kívánunk megtámogatni egy narratívát, a történelem lapjai üresek maradnak.”
Az Árpádháziak örökösödési rendjében pedig igazat kell adni Nagy Gézának, aki azt írja, hogy mivel „nem volt kifejlett trónöröklési rend, vehette Mánuel császár azt a bátorságot, hogy a király testvérének öröklési jogát vitassa a királyi fiával szemben[2], de époly önkényes és hamis föltevésre volt építve a Kinnamosz-féle öröklési jogszabály, mint az elsőszülöttségi rend szerinti trón-öröklés”… „Kinnamosz sokat vitatott sorai a következők: Az a törvény van ugyanis a hunnoknál, hogy a korona mindig az életben maradt testvérre száll.” (Nagy Géza: Trónöröklés az Árpádok alatt. TURUL.1 9 1 4 - IK ÉVI FOLYAM. 19-25.)
Évszázadokon keresztül foglalkoztatta az embereket Szent István trónjának utódlása, Imre herceg halála és András, Béla, Levente hercegek sorsa. Ennek a történetnek egy képi megjelenítése maradt ránk a veleméri templom falán. A freskót Aquila János készítette 1377-78-ban. A kép a háromkirályok hódolatának van álcázva, de valószínűbb, hogy Szepsy Szűcs Levente értelmezése az igaz, miszerint a „képregény” Imre herceg meggyilkolását, Szent István koronájának felajánlását Szűz Máriának, majd Szent László megkoronázását meséli el. (Lásd: Levente Szepsy Szücs: Szent Imre halála és a „vaddisznó”. 2013.)
Úgy tűnik, a kép lassan összeáll!
[1] „15. Mikor tehát nagy nézeteltérés támadt Péter király meg a magyarok között, a magyarok ünnepi követséget küldtek Vazul fiai, Endre, Béla és Levente után, akik Szent István nemzetségéből származtak, s arra kérték őket, hogy Lengyelországból jöjjenek Magyarországra. Béla ott maradt, de Endre és Levente Magyarországra jött”. Szent Gellért püspök Nagy legendája. Fordította JELENITS ISTVÁN.
[2] I. Mánuel (1118-1180) bizánci császár, aki II. (Szép) Ióannész császár és Piroska–Eiréné, a magyar Szent László király lányának fia volt, a türk (besenyő) jogra hivatkozva szólt bele a magyarok örökösödési vitájába II. Géza halála (1162) után. III. Istvánnal (úr. 1162-1172) szemben annak nagybátyjait, István (ellenkirály 1163-1165-ig) és László (ellenkirály 1162-1163-ig) hercegeket támogatta.
