A memetika megjelenésének egyik legnagyobb hozadéka (szerintem) az, hogy lehetővé teszi az emberi gondolkodás és a kultúra vizsgálatát egy teljesen új szempontból, a genetika szempontjából.

A középkor végétől, (amit Amerika felfedezésének időpontjára is tehetünk) tudósberkekben, általánossá vált az a nézet, hogy alapvetően a népvándorlási hullámok hozták létre a mai etnikumok sokszínű mintázatát. Így alakult ki az egyes népcsoportokra jellemző néprajzi sajátosságok összessége, a történeti összetartozás tudata. A nyelv szerepét ebben változóan ítélik meg. A soknyelvű nemzetre jó példa lehetne a magyarság. Gyakran idézik Szent István Intelmeiből a következőket: „Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”. Ez a filozófia az ősi, keleti vendégtiszteletből, szeretetből fakad. Az évszázados népi bölcsességre azért érdemes odafigyelni: „Adj a tótnak fél helyet, majd egészre vergődik”[1]. Azaz, tisztában kell lenni saját és mások értékeivel, érdekeivel, azok összeférhetőségével. Ezek egyszerű gondolatok, ugyanakkor kellenek biztos támpontok, amelyek nélkül eltévedhetünk a történelem útvesztőiben.

A történelem formálásában a különböző népcsoportok etnikai, vallási különbözősége a huszadik század végén ugyanolyan szerepet játszik, mint ezer esztendővel korábban. Lásd a szomszédos Jugoszlávia, vagy a Szovjetunió példáját. De ez zajlik világszerte: Spanyolországban, Nagy-Britanniában, Közel-, és Távol keleten, és még sok helyen. A nyelv ma is formálja a történelmet. A 2014-es kijevi események ezt jól mutatják: „Nem beszél jól ukránul! – támadta meg rögtön az ukrán parlament rendkívüli ülésén megválasztott új miniszterelnököt Mykola Azarovot, a Szabadság Párt, amely azt is el szerette volna érni, hogy a tárgyalásokat kizárólag ukránul tartsák.”[2] 2014 februárjában – amikor ezt írtam – még nem tisztult ki a kép a politikai erővonalakról. Az éppen hatalomra jutó nyugat-ukrajnai koalíció első tevékenysége a 2012-es nyelvtörvény eltörlése volt.[3] Megtették, annak ellenére, hogy ellene tiltakozott a nemzetközi közvélemény, és az összes belső kisebbség. Ez azt is mutatja, hogy a nyelvhasználat kérdése felette állhat az összes többi megoldandó (politikai, gazdasági, vallási) kérdésnek. Később csak rosszabodott a helyzet: 2022. 02. 22. „Elrendelte a fegyveres erők bevonulását Kelet-Ukrajnába Vlagyimir Putyin”. Kitört a háború az oroszok és az ukránok között. Volt ebben a nyelvnek szerepe? De még mennyire! 2022. 04. 11-én Ivan Us ukrán külpolitikai szakértő a HotNews.ro-nak adott interjújában arról beszélt, hogy milyen szerepet játszik az orosz nyelv Moszkva agressziójában a környező országok ellen, és hogy szerinte felmerülhet emiatt az orosz nyelv nemzetközi átnevezése. Hozzátette: 1991-ben, amikor a Szovjetunió felbomlott és Ukrajna független állammá vált, felmerült a nyelvi probléma. Tekintettel arra, hogy az emberek több száz éve egymás között oroszul beszélnek, egyfajta ellenállás alakult ki az ukrán nyelvvel szemben. Ezért hiába hirdették ki hivatalosan ukránnak az államnyelvet, a konyhákban, a családokban, a baráti körben továbbra is a megszokott oroszt használták. (VG, Dénes Zoltán írása: Ukrán szakértő: nemzetközi szinten kell átnevezni az orosz nyelvet). „Úgy vélem, hogy eleve létezett az ukrán nyelv, amelyből az orosz nyelv származik” – mondta Ivan Us. Szerinte Kijevet nem véletlenül nevezték az „orosz városok anyjának”, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt jelent meg a civilizáció. „Úgy gondolom, hogy eleve ukránul beszéltek, amelyből az orosz nyelv kialakult” – tette hozzá. Hát, itt tartunk a 21. században!

Véleményem szerint a nyelv egy R. Dawkins féle mémszerű képződmény.

Magát a mémet – legegyszerűbben – úgy képzelhetjük el, mint a pletykát, amely a bálterem egyik sarkából kiindulva fokozatosan terjed és változik. Természetesen a nyelv ezt az utat évszázadok, évezredek alatt teszi meg. De a pletykával tudományosan foglalkozók (pl. Robin Dunbar) úgy tartják, hogy a pletyka ugyanazt a csoportösszetartó szerepet játszotta és játsza ma is, mint amit a kurkászás tölt be a főemlősöknél. Dunbar szerint az embernél a fizikai kurkászást felváltotta a „szóbeli kurkászás”, vagyis a pletyka. Ebből a szemszögből nézve, a nyelv és a pletyka mémszerűsége már hasonlatosságokat mutat. De a nyelv, a pletykától eltérően nemcsak összetart, de szét is választ! Ez már a génekhez teszi hasonlóvá a nyelvet.

Vannak, akik nem hisznek abban, hogy a múltat meg lehetett hamisítani oly mértékben, mint például ahogyan Heribert Illig bemutatja a „Kitalált középkor” című könyvében. Sokan nem hisznek ebben akkor sem, ha a szemük előtt zajlanak olyan történelemhamisítások, mint pld. az iraki háború magyarázata, 2001. 9/11-e, a holokauszt misztifikálása, de vehetnénk napjaink magyar történelmének beállítását is. Ezek az esetek méltó kópiái III. Ottó és II. Szilveszter pápa – ezer évvel ezelőtti – feltételezett mesterkedéseinek. A mai információ áradat bősége talán rosszabb az ókori és középkori krónikások képzeletének csapongásainál. A megtévesztés módszere ezer éves! A cigányok és a magyarok „összeugrasztása” tán turáni átok? Vagy a gének összeférhetetlensége? Nem! Érdekharc, ahol az igazi ellenfél láthatatlan. Nem azért nem látható, mert valójában láthatatlan, hanem azért, mert hagyjuk bekötni a szemünket. Így történhetett meg Magyarország felvásárlása és tönkretétele a 20. század végén. Ha csak ilyen pontossággal tudjuk megítélni napjaink történelmét, hogyan vállalkozhatnánk az évezredekkel korábbi idők eseményeinek és következményeinek valós bemutatására? Ha a jelen tálalása érdekből fakad, a múltat tán lehet objektíven vizsgálni? Szerintem ez képtelenség! Mégis mi az, ami kvázi objektív a történelemben? Erre a tudomány kezd már rátalálni. Ez a mai génösszetételünk és az élő (beszélt) nyelvek. „Ami ahogy van” – az a valóság, fogalmazhatnám meg szabatosan. (A későbbiekben ezt „aav” állapotnak hívom). Ezek valós tények. Meg a változatosság is. Ha nem ab ovo vizsgáljuk világunkat, akkor az evolúció elmélete, mint a génekre, mint a mémekre igaz, valóság – tehát elfogadható.

Az evolúciógenetika, az evolúció alaplépéseit egy-egy populáció genetikai összetételének – az allélek gyakoriságának – változásával definiálja. Ez teszi lehetővé az Y-DNS kutatást a férfiaknál. Az ismert történelmi korokra, alapvetően a patriarchális társadalmi és családi berendezkedés a jellemző, amikor a leszármazást atyai ágon tartják számon. „Az egészséges patriarchátus az emberi természetből fakad” – írja a Magyar Katolikus Lexikon. A mutáció (véletlenszerű változás) és a természetes kiválasztódás eredménye a mai aav állapot a népcsoportokra ugyan úgy, mint a nyelvekre vonatkozóan.

A Humán Genom Projekt egy – az ember genetikai állományának feltérképezésére létrehozott – nemzetközi konzorcium, ami 2003 áprilisában jelentette be, hogy az emberi genom szekvenciájának feltérképezése gyakorlatilag befejeződött. 2002-ben, a genetikusok – az Y Kromoszoma Konzorcium keretén belül – a létező mutációkat A-tól R-ig, 18 osztályba sorolták (A nomenclature system for the tree of human Y-chromosomal binary haplogroups). A sorrend megfelel a mutációk megjelenésének. Az elágazásokat haplocsoportokra osztották, amelyeket számokkal és betűkkel jelölnek.

Az elmélet szerint, az „Y-kromoszóma Ádám”, az összes ma élő férfi közös őse. Valószínűleg Etiópiában élt, kb. 70 ezer éve. Új elméletek az összes mai ember ősapjának megjelenését egy katasztrófaelmélethez kötik. Eszerint 70-75 ezer éve a szumátrai Toba vulkán kitörése olyan éghajlati változást hozott, hogy a homo sapiens csak Kelet-Afrikában maradt életben, ott is mindössze 1000 szaporodóképes párra csökkent. Ez "szűk keresztmetszetet" eredményezett az emberi evolúcióban, így származunk egyetlen férfitól. Leszármazottai az A, ill. a BT csoport.

Hogy létezett e valaha egy közös eredeti nyelv, abban a nyelvészek többsége kételkedik. Szerintük 3-4 ezer évre visszamenőleg lehet felkutatni a nyelv gyökereit. Napjainkban, Mark Pagel evolúció biológus professzor, (brit Reading Egyetem) és kollégái azonban a közös nyelv szavait már az utolsó jégkorszak végén, (kb.15 ezer évvel ezelőtti időszakban) is keresik. Pagelben felmerült, hogy a nyelv evolúciója esetleg úgy működhet, mint a biológiai evolúció. Amennyiben így van, akkor a legfontosabb szavak, például azok, amelyekkel a társadalmi kapcsolatainkat határozzuk meg, sokkal lassabban változhattak. Pagel és tudóstársai megvizsgálták, hogy milyen gyorsan változnak a szavak a modern nyelvekben, és azonosították a legszilárdabb szavakat. Emellett azt is feltérképezték, milyen kapcsolatban állnak egymással a különböző modern nyelvek. Továbbgondolva az elméletet, feltételezhetjük, hogy azok a nyelvek, pld. a magyar, vagy a perzsa, amelyek viszonylag stabilak, sokkal régebbiek, mint a változó, pld. a görög, a latin, vagy a germán. A PNAS egy közelmúltbeli számában megjelent cikkből az derül ki, hogy az eurázsiai kontinens távoli nyelvei – például a modern eszkimó (inuit), a tamil, a japán, a görög és a magyar – egyetlen, már az utolsó, mintegy 12 ezer éve véget ért jégkorszakban is létező közös szupernyelvből erednek. Pagel és az új-zélandi Quentin Atkinson, valamint kollégáik az eddiginél sokkal mélyebbre hatoltak be a nyelvi múltba. Eredményeik nem csupán egy eurázsiai szupernyelvcsalád létezését igazolták, hanem matematikailag is le tudták vezetni a nyelvek evolúcióját. Ez az európai szupernyelvcsalád evolúciós fáját eredményezte, melynek közös ősi nyelve hozzávetőleg 15 ezer éve létezett. Pagel szerint ez a dátum szép egyezést mutat a jégtakaró visszahúzódásával, és reálisnak tűnik, hogy a nyelvek „törzsfája” az éghajlat javulásával együtt járó humán populációk növekedését és szétterjedését tükrözi. (nol.hu; Eurázsiai szupernyelv. 2013. 07. 04).

“A párizsi Sorbonne egyetem nyelvészei néhány évvel ezelőtt számítógépes összehasonlító elemzés segítségével megvizsgálták a világ összes élő és holt nyelvét. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy melyik őrzött meg legtöbbet az ősműveltség közös nyelvének elemeiből, az úgynevezett ős-etimonokból. A vizsgálat eredménye megdöbbentette a tudósokat is. Azt találták ugyanis, hogy az angol nyelv 4, a latin 5, a héber szintén 5, az indiai 9, a tibeti és szanszkrit 12, az ős-török 26, a magyar nyelv pedig 68 százalék ős-etimont tartalmaz!”^[4]

Horváth Péter Iván^[5], (Ősapánk, az etimon (Ny)elvi kérdések 40. címmel (2010.08.15.-én) elég szkeptikusan értékeli ezt a hírt: „Ha a Sorbonne ilyen világraszóló eredménnyel büszkélkedhet, miért nem tudatta máig sem a magyar diplomatákkal, közjogi méltóságokkal és tudósokkal? Hogyhogy nem tette közzé egyetlen nemzetközi szakfolyóiratban sem? Minek tulajdonítható, hogy nem indultak meg haladéktalanul azok a bel- és külföldi kutatások, amelyekkel ellenőrizni szokták az ekkora horderejű felfedezéseket?” Én nem bocsátkozhatom szakmai vitába egy nyelvésszel. Egyetlen érvét említem csak, azt is azért, mert az ott, példának felhozott szóval én is foglalkoztam. „Valószínű, hogy a Sorbonne kutatói az alapszókészletet elemezték. A magyarban (csak a fejjel kapcsolatos szavaknál maradva) idetartozik a fül, az orr és a szem. De már az arc egy elhomályosult szóösszetétel (= orr + száj, vö. orca), az elme származása viszont ismeretlen. Vajon tudjuk-e ugyanezt a vizsgálatba bizonyára bevont baszk, csecsen és zulu nyelv azonos jelentésű szavairól is?” – írja. De miért olyan biztos abban, hogy „az arc egy elhomályosult szóösszetétel (= orr + száj, vö. orca)”? Mert így tanulta az ELTE-n? Én így írok az arc szó eredetéről: „Szerintem itt is az ősi „ar” gyökről van szó. Tudjuk, hogy az angyalok a teremtett világ tartozékai, és ezek között a „fő”, az „elsődleges” (legrégibb) angyalokat nevezik arkangyalnak. Itt a görög ἀρχάγγελος szóösszevonásról van szó, ahol az „arkhi” jelentése: „fő”. Az archaikus szóban arkhé a.m. „kezdet”. Az emberek egyik legfőbb jellemzője, ismertetőjele, az arcuk, ami elöl van. (A magyar nem mond frontvonalat, hanem „arcvonalat” használ). Véleményem szerint, ahol a görög „árk” keletkezését, ugyan ott kell a magyar „arc” eredetét kutatni. Voltak ősi pogány magyar nevek is az „ar” tőből képezve. Például a besenyő mágusperek jegyzőkönyveiben szerepel egy Arta nevű mágusnő, aki Szűz Máriát „Szent Bábának” nevezte. (Férfinevek: Arló, Arszák).”[6] Az ismeretlen származású „elme” szavunk eredetét pedig ott kell keresni ahol az ősmagyar „él” szavunkét. (Lásd az isteni él, éli szavakat!). Hogy a Sorbonne eredménye miért nem került a kirakatba? Erről megvan a véleményem, de ez már egészen más témakör!

Már, 1903-ban Holger Pedersen dán nyelvész előállt egy elmélettel, amely szerint Európa, részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai, egy nyelvcsaládok felett álló úgynevezett "makronyelvcsaládot" alkotnak. Az elmélet hívei ezt nosztratikus nyelvcsaládnak nevezik, amelyet egy feltételezett közös ősnyelvből származtatnak. Az 1960-as években két orosz nyelvész, Vlagyiszlav Iljics-Szvitics és Aaron Dolgopolszkij újította fel az elméletet. A 90-es évek óta Allan R. Bomhard foglalkozik munkáiban a nosztratikus ősnyelv rekonstruálásával. A nosztratikus ősnyelv szétválása, Sz. A. Sztárosztyin szerint:

• Az első szétválás i.e. 11. évezredben következett be, amikor elkülönült a proto-kartvéli és a proto-dravida nyelv. (Kartvéli – Dél-kaukázusi)
• Majd, az i.e. 10. évezredben, a nosztratikus ősnyelv szétvált proto-indoeurópaira és proto-ural-altájira.
• Még egy ezredévvel később, szétesett az ural-altáji egység is.

2006-ban, amikor (családfa-, és helynévkutatásból kiindulva) elkezdtem foglalkozni a névkutatással, szinte ösztönösen a „bel” és „ar” tövű szavakra koncentráltam. Ma már tudom, hogy ezek a szavak és bokraik, megfelelnek Pagel legszilárdabb szavaival szemben támasztott kritériumoknak, továbbá azonosak a nosztratikus nyelvcsalád indo-európai, urál-altáji, sumer, dravida, kaukázusi nyelveiben fellelhető B*L* és *R* marker szavakkal.

Nyelvészkedő vizsgálati módszeremben a lényeg a valós tényekre történő alapozás, a logikai összefüggések keresése, a statisztikai hasonlóságok okainak keresése, a véletlenszerű egyezések csekély valószínűségének feltételezése, az emberi gondolkodásmechanizmus gyakorlati változatlansága, a versengés és a rejtőzködés egyenrangúságának felismerése a természetes kiválasztódásban. És bizony sokszor felmerül bennem a hoc ego aliter intellego, ezt én máshogy értem, én ezt másképp gondolom.

A tájszólásnak, a népies nyelvhasználatnak, de még az un. gyerekszáj szavainak, kifejezéseinek is igen nagy hasznát vehetjük a szóeredet kutatásoknál. A gyerekek 4-5 éves korukig szabadon használhatják anyanyelvüket, a felnőttek legfeljebb jót nevetnek a nyakatekert szóképzésük hallatán, és nem is gondolnak bele, hogy ők merítenek a „tiszta forrásból” és nem a felnőttek, akik a klórozott, jódozott, forralt és egyéb más módon kezelt vizet isszák. A gyerekszáj szókincse általában közelebb áll az ősi magyar beszédhez, mint némely nyelvész doktori értekezése e témában. Én csak igen ritkán végzek forráskritikát. Nem azt nézem, hogy ki, hanem azt, hogy mit állít. Amit nem tudok elfogadni, azt nem használom fel. A tévedések és a szándékos ferdítések, megtévesztések igazi bírája az idő. De a beigazolódott esetekből tanulni kell! Különben elvész a nyelvünk, vele együtt az igaz történelmünk. Még szerencse, hogy a képzett szakemberek között is vannak „másképp gondolkodók”: „Senki sem tagadja a szakképzett történészek közül, hogy a vogul, az osztjak, a zürjén, a mordvin, a mari, a cseremisz, az észt, a lett, a finn és a lapp nyelv a magyarral rokonságot mutat, mind a grammatikát, mind bizonyos, nem túlságosan jelentős mennyiségű szóegyezést illetően. Az azonban már hatalmas és alapkérdés, hogy mi az oka ennek, s nem kevésbé súlyos kérdés, hogy mikor, hogyan és hol hatottak ezek a nyelvek egymásra? A legkorszerűbb nyelvtudomány ma már teljességgel elveti a nyelvcsaládokra osztás elméletét és az ún. alapnyelvek egykori létét. (Gondoljunk a nosztratikus vagy az eurázsiai nyelvosztályozásra!) Így természetesen kiiktatható a mesterségesen konstruált uráli és finnugor alapnyelv is, vele együtt pedig elveszik az a dogma, hogy egykoron, talán a Kr. e. V-IV-III-II. évezredben az ősmagyarok elődei is a 40. Szélességi foktól északra, a zord éghajlatú és kedvezőtlen természeti körülmények között Szibériában vagy a Közép-Urálban éltek volna együtt az ún. finnugorokkal, újkőkori színvonalon, gyűjtögető, halász-vadász életmódban. E teória ellen számos érv szól, mindenekelőtt az, hogy csakis a magyar nép élt a 40. szélességi foktól délebbre eső övezetben, egyetlen más ún. finnugor etnikum sem. Mindazok a kísérletek, amelyek a fenti hipotézis bizonyítása érdekében a régészetet hívták segítségül, sikertelenek maradtak, mivel az egyes, írott emlékek nélküli, régészeti kultúrákat éppen azon az alapon próbálták etnikumhoz kötni, hogy az adott területen finnugoroknak kellett élniük - a nyelvrokonság teóriája alapján. Másrészt a magyar nyelv ősisége és fennmaradása teljességgel kizárja, hogy kis lélekszámú csoportok örökös vándorlása közepette megmaradhatott volna a nyelvünk, hiszen ezredévekkel ezelőtt sem egy lakatlan zóna volt a Bécsi-medencétől a Csendes-óceánig terjedő óriási terület, amelyen a szétszóratás és a beolvasztás veszélye nélkül bármely kis nép kóborolhatott volna”. (Bakay Kornél: Népünk eredete és Kárpát-medencei állama. Magyar Megmaradásért. 2009 április 05).

Az alábbiakban bemutatok egy példát, hogyan nyomozok én, egy szó származása körül. A példának választott szavunk legyen a „ló”. A választásom azért esett erre a szóra, mert minden különösebb magyarázat nélkül hihető, hogy őseink (a történelmi időkben) ismerték a lovat. Azért alátámasztásul, hivatkozok a Magyar Katolikus Lexikonra (MKL) is. Címszó a ló: „Vsz. Közép-Ázsiában az indoiráni törzsek kezdték el tenyészteni. Nem lehet megállapítani, hogy Mezopotámiában mikor bukkant fel. Annyi bizonyos, hogy a suméroknak nem volt szavuk a ~ fogalmának jelölésére. A hettiták körében, valamint Szíriában vsz. a hurriták révén vált ismertté. A hettiták híres ~tenyésztők lettek. Egyiptomban a hikszoszok révén terjedt el (A. K. Dajani szerint a kései bronzkorban). A Beerseba mellett folytatott ásatások során találtak egy lovat, melyet Kr. e. kb. 3000-ből valónak tartanak. Arábia D-i részén csak a Kr. u. 2. sz. vége felé terjedt el a ~, É-i részén valamivel előbb”.

Első lépésként tájékozódok a meglévő magyarázatokról. Néhányat bemutatok:

Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár (MEN).

„Ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv. Az átvett alak lovu lehetett, a ~ átmeneti lou formából fejlődött ki. Származékai közül a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall”.

Magyar Katolikus Lexikon

„A ló a m-ok honfoglaláskor magukkal hozott, legjelentősebb háziállata. A lótenyésztés mesterszavait: ló, nyereg, ostor, fék, lófi, másodfű, harmadfű már az előmagyarok ismerték, a bolgár-török érintkezés jelentékenyen már nem bővítette (békó, gyeplő stb.)”.

Wikiszótár

„Eredet [ló < ómagyar: ló < ősmagyar: lú, lov, luv, lou, leu, lehu (ló) < dravida: olukku, ulukku (visz, mozgat)]”

Vásáry István: „Az ugor nép halászattal és vadászattal foglalkozott, de nyelvészeti alapon a kezdetleges állattartás és földművelés jelenlétére is következtethetünk. Ismerték a lovat és a kutyát, ló és eb szavunknak ugyanis csak a vogulban és osztjákban van megfelelője. Az ugor nyelvi egység a Kr. e. első évezred közepén bomolhatott fel, feltételezhetően a Kr. e. 6–5. században a Káma-vidékre érkező ananyinói régészeti kultúra hordozóinak megjelenése miatt.” /V. I. A régi Belső-Ázsia története. 5. Magyarok. Balassi Kiadó./

A fentiekből megállapítható, hogy ősmagyar (előmagyar, ugor kori) szóról van szó, de hogy kitől örököltük, arra nem térnek ki, legfeljebb ilyen formában, hogy „a ló szavunk az ugor alapnyelvből ered, más rokon nyelvekben is hasonló szót használnak ennek az állatnak a megnevezésére (osztyákul például lau a neve)”. (Wikipédia). Hogy az ugor nyelvekben a ló és a nyereg szavak hasonlatosak, az arra utal, hogy ezek a népek korábban a szkítákhoz hasonló lótartók voltak és csak később váltak erdei halász vadászokká. Egyedül a magyarok maradtak meg a legeltető, nagyállattartó életformánál. Az északra vonuló hanti, manysi törzsek a lovat lecserélték kutyákra, rénszarvasokra, de a nyelvükben megmaradt a lovak emlékezete. És ehhez nem volt szükség semmiféle „ugor nyelvi egységre” (szerintem!) „A Közép-Volga és Káma vidékének helyi törzsei már korán kapcsolatba kerültek az északi fekete-tengeri nomádokkal a kora vaskor elején. Ezek a kimmerek és a szkíták voltak, akik meglehetősen aktívan a helyükre léptek, és akiknek a kapcsolatai az ananyino kultúra lakosságával egyértelműen nyomon követhetők a régészeti anyagokban. (Khalikov, 2011: 39, 75, 137). A legfrissebb adatokból ítélve a bolgár-kor előtti időben a Közép-Volga földre a kései szarmaták is behatoltak a dél-uráli és azovi sztyeppékről, a hunok nyomására. (Vikhljajev, 2000: 38–52; Grishakov, Zubov, 2009; Stashenkov, 2005; Kazakov, 2016). Hun harcosok kisebb csoportjai a Volga és a Káma határáig is felhúzódtak, ezt bizonyítja a kora középkor régészetében széles körben ismert Turajevszkij-temető, amelyet nagy valószínűséggel a nyugat-európai hadjáratokból hazatért hunok hagytak el, Attila birodalmának összeomlása után, valamint a hun kultúrára jellemző bronzbográcsok egyedi leletei.” (Генинг, 1976; Хузин, 2012: 105. In III Международный конгресс средневековой археологии евразийских степей. Владивосток, Дальнаука 2017. 289.).

Nézzünk körül tehát, hogy hol találkozunk a ló, vagy hasonló alakú szavakkal, képzett változataival, és kik használják ma is ilyen formában.

Magyarban felmerül annak a lehetősége, hogy a krónikákból ismert lovas egység „száz lóból állt”. Ennek az élén a „lófők” álltak. Az egység jelölésére használt lobogó neve valószínűleg a száz ló okán lett zászló. A magyar László név függetlensége a lengyel-szláv Vladislavtól, nem bizonyítható. A László férfinév a szláv Ladislav névből fejlődött. (Ladó-Bíró)

Az orosz-szlávban a ló egyik neve lóságy (лошадь), a másik: kony (конь). Ezt a második változatot használja a többi szláv dialektus is, kivéve a lengyel nyelvet, ahol ɫоszаk jelentése – kis tatár ló. De honnan származik a lóságy? Nézzük meg M. Vasmer szótárában (ло́шадь, лоша́, лоша́к): csuvas török: lаšа, krimi tatár, karacsáj, balkár: аlаšа.

A magyar gyerekszáj szerint a lóság hasonlatos a disznósághoz! (Platóni idea!).

Kiindulva abból, hogy a ruszok (ó roszok), és a vikingek (varégok) magyar lovassággal kapcsolatba kerültek már a 8-9. században, továbbá abból, hogy Vasmer eredeztetése török irányultságú, a lengyel szintén (míg a nyugati és déli szlávoknál ez a forma nem maradt fenn), feltételezhető a török átvétel. De a mai törökben a ló: at, görögben: άτι. Most alkalmazzuk a formai megfeleltetést. Melyik az a nyelv, amelyben a lóságy-hoz van hasonlatosabb szó, mint a magyar lóság? Nincs ilyen! Nézzük meg a szó stabilitását. Melyik nyelv használja az ősi formát a legkisebb változtatás nélkül? Egyértelmű, hogy a magyar! Miért nem jöttek erre rá a nyelvészek? Mert nem magyar anyanyelvűek. A magyaroknak meg kisebbségi érzésük van a török, görög átvétellel kapcsolatban. Az én vizsgálatom azt az eredményt adja, hogy a „ló” szó ősmagyar eredetű, a hun birodalom idején már valószínűleg használatos volt. A háziasított ló és a kocsi használatát az úgynevezett Jamnaja-kultúra^[7] beszivárgása hozta magával a Kárpát-medencébe. A „ló” név innen terjedhetett el a török, a görög, az ugor, később a szláv nyelvekben is.  De talán a lónál még érdekesebb a „paripa” szavunk története. Nyelvész vélemény erről az alábbi:

„Könnyed járású ló, amelynek nemes, büszke tartása van. Eredet [paripa < ómagyar: paripa < ősmagyar: paripa < dravida: parima (ló) < pari (szökken, repül)]". /wikiszotar.hu/.

paripa: ‘büszke tartású, nemes fajta hátasló’, ‘‹régen› herélt ló’.

"Több délkelet-európai nyelvben elterjedt vándorszó a bizánci parippion (‘vezeték ló’) nyomán, amely a görög paripposz folytatása a para (‘mellett’) és hipposz (‘ló’) elemek alapján. A magyar szó lehet a bizánci görög többes parippa átvétele (van ilyen adat a 16. század végéről), de számolhatunk a szerb parip közvetítésével is." /Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István)/. Tehát a paripa: vagy délszláv parip közvetítésével vagy közvetlenül a görög parrippion ('vezeték ló') < para ('mellett')+ hipposz ('ló') alakból került a magyar nyelvbe.

Érdekes, hogy a görög/délszláv változat mellett a 20. századi magyar „finnugorista” hivatásos nyelvészek érvelnek, míg korábban sokan elvetették ezt kialakulási formát. Pl.: Kassai József: Származtató, s gyökerésző magyar-diák szókönyv, 4. kötet. 1835. Ezt írja: „Paripa szónak mi a gyökere? Ítéletemként Jar, vagy a’ mi evvel egygy: Nyar ige; mert a’ Magyarnál Paripa minden ló, akár légyen mén ló, akár nőstény, akár herélt ló, tsak jó futó légyen, gyors lábú, és jó szaladós. Jar igéből származik. Jarika szóból betű tserével lett Jarippa.”  „J betűt P-vel tserélvén fel. Mint h. o. Terjeszti a’ lábait, és el-terpeszti. – Tehát nem Par-hippos görög szóból származott a’ Paripa szó.” Vagy Czuczor-Fogarassy magyar nyelvszótárában (1862) ez áll: „Szoros ért. különösen nyereg alá idomított, kényes járásu, többnyire herélt, úriféle ló, úgyhogy a pusztai dalokban e nevezet ,ló' helyett ritkán jön elé. Délceg, táncoló, ágaskodó, fickándozó, kényes paripa. Szélesb. ért. minden hátas vagy nyerges ló; de a kocsiba vagy szekérbe fogott nyergest ide nem értve.” „E szerint paripa am. parava, pariva, mint a kar gyöktől karava, karama, karima. Tudnivaló, hogy a b, p, v, f, m, mint ajakhangok rokonok. A görög parippos szót, mely Rost szótára szerént am. daneben reitend; neben einem Pferde herlaufend, einem Pferde gleich laufend, lehetetlen ide vonszolni. A szláv nyelvekben eléforduló parip, paripa, parippa, alkalmasint a magyarból ment által, úgy hogy Jancsovics István a szláv-magyar részben fel sem hozza.”  

Harmatta János az iráni kapcsolatokról ezt írja: „Az ősmagyar korszakban nyelvünkbe óiráni, középiráni és újiráni jövevényszavak is bekerültek. Szerinte a Kr. e. III. század óta írásbeliséggel rendelkező jüe-csi (yüech-chi) nép újabban megfejtett írásos emlékei lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a lótartás terminológiája mind az ugor, mind a török nyelvekben a kelet-iráni nyelvekből (yüech-chi, hsiung-nu) származik. 

A lótartás mellett a korai ősmagyarba a hitélettel kapcsolatos szavak is bekerültek (ég, isten, menny, imád). A középső ősmagyar korból is származtathatók kelet-iráni átvételek (köles, in, hús, szekér, vászon), de ekkor a magyarság már valamely alán csoporttal is kapcsolatba került (bűz, fizet, özvegy, nemez). A kései ősmagyar nyelv iráni jövevényelemei három különböző forrásból erednek. Az első csoportot az újabb alán jövevényszavak alkotják (asszony, gazdag, híd, az átvétel helyszíne a Don-vidék és a Krím-félsziget). A második csoportba a xvarizmi és xvarizmi alán jövevényszavak tartoznak (egész, idegen, üveg, az átvétel helyszíne a Volga-vidék és Kazária), míg a harmadik csoportot a perzsa, másként északnyugat-iráni jövevényszavak alkotják (dob, ing, kard, ezen szavak a kereskedelmi kapcsolatok során kerültek át a magyarba). Kétségtelenül a legfontosabb a korai ősmagyar kori iráni nyelvi hatás bizonyítása, mivel őstörténetkutatásunk az ugor egység felbomlásában, az ősmagyarság állattenyésztő életmódjának kialakulásában a régészeti adatok alapján már eddig is az iráni hatást tartotta a legjelentősebb tényezőnek”. (Szemle 85 Klima László, Bp. 1997. Honfoglalás és nyelvészet.)  

Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913): A magyar nyelv Dél-Indiában.  Pari-pa címszó alatt ezt olvashatjuk: „tamil pari (ló, pari- megszökni, repülni; pari-ma, ló, puravi, ló; élénk ember).

Szerintem az elmúlt, közel kétszáz évben semmi olyan komoly nyelvészeti ismeretre nem tettünk szert, ami a görög (délszláv) érvelést újabb érvekkel támasztaná alá a paripa vonatkozásában. Az orosz nyelv azonban tartogat még néhány érdekes adatot a paripával kapcsolatban. (Az alábbiak szigorúan saját véleményemet tartalmazzák, máshol ilyen kontextusban nem található).

Mint ahogyan már szó volt róla, ismert tény, hogy a szláv nyelvekben a paripa változat megtalálható: parip – paripa (szerb); орь ἵππος "жеребец"– fiatal csődör (др.-русск., цслав. Георг. Амарт.; см. Истрин 3, 277); оř– ló (cseh), : орь – ló (orosz). Bár az orosz szónál megjelenik a görög ιππος – ló tag is, mégsem innen eredeztetik az орь szót, hanem az оревитъ/ оревина – kéjsóvár, buja, parázna/bika szavakból. (Lásd: Vasmer: PAGES: 3,155). Ha az orosz орь szó jelentését kicsit részletesebben megvizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy itt egy „táltos lóról” van szó! Minden innen származtatott szó értelme erre utal. От коня пахаря ОРЬ остались глаголы гарцевать; кони оревити; оревитъ - "похотливый" ; йаростный (яростный ) и гарный. Mert:  гарный – égő, tüzelő; гарцевать – lovon száguldani, mutatványt végezni; йаростный (яростный) – dühöngő, féktelen, tomboló, heves. Ezek pedig az ugor JÁR isten tulajdonságai. Így Érosz és Árész megfelelőjének tekinthetjük formailag, és tartalmilag is. A magyaroknál ő volt a Hadúr! Az örményeknél Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt, az életet. (Ar napja március 21. volt). Könyveimben a nappal kapcsolatos „nyár”, „jár”, „ár” „év” összefüggést már többször kifejtettem, de itt most visszautalok Kassai József 1835-ös meglátására: paripa – jarippa! Bálint Gábor tamil értelmezésére, ahol a repülni, szökkeni, élénknek lenni (mint az orosz Járilo!), a paripa jelentése. Mindezek szerintem arra utalnak, hogy a paripa szavunk az ÁR és az IPPOSZ szavak összeolvadásából keletkezett kr. u. első évszázadokban a ponto-kaszpi sztyeppén beszélt lingua francaban. (Amiből a magyarok és a szlávok elődei is meríthettek!)  Jelentése pedig „tüzes ló” azaz táltos ló volt.

 A népmeséink szerint a gebének (lónak) égő parazsat kell ennie, ezzel megtelik erővel, „aranyszőrű táltos paripa lesz belőle”. Csak a táltos tudja a lovát úgy meglovagolni, hogy „repüljön, mint a gondolat”. Egyébként, az ősmagyar nyelven a par a Napot jelentette, az ipa pedig a meny vagy a vő apját. (A csődör is paripa volt).

A fentiek miatt, nem fogadhatom el Vásáry állítását a ló és az eb szavunkról sem. Ahogyan a ló szavunk bekerült az orosz nyelvbe, ugyan úgy a kutya szavunkat is átvették. Lásd az orosz kutyónok, (kölyök kutya) szót, továbbá a Baskírfölddel is határos Jekatyerinburgi területen (бывший Камышловский уезд) ma is ismert a "Кутя" (kutya) szó. Más területeken ez a szó nem fordul elő! (Pontosabban ilyen értelemben nem ismert. Mert egyébként ez a neve egy hagyományos szláv karácsonyi ételnek is.). Talán nem véletlen, hogy éppen ezen a területen (ahol újabban a korai magyarok nyomait is feltételezik. Pl. Ujelgi és Aktjuba), maradt meg ez az ősmagyar szó! Lásd az alábbi térképen Dél-Urál és Nyugat Kazahsztán „magyaros” régészeti lelőhelyeit. De vannak magyar nyomok Tatárföldön (Bolsie Tyigani temető) és a Volga szamarai térségében is.

A lóval kapcsolatban van egy észrevételem, ami talán nem esik messze jelen írásom tárgyától. Ez a lovak színe. Bizonyos népelnevezéseknél a szín jelzőt általában az emberek bőr-, vagy hajszínére, esetleg a származásuk helyére (égtájak színjelölése) vonatkoztatva szokták magyarázni a történészek. Kiszely István azonban rámutat a lovak színének jelentőségére is. A hun népekre vonatkozóan írja: „A ló ezeknek a népeknek gondolkodásában a harcnak szinte már személyes résztvevőjévé vált, így a belső-ázsiai türköknek nemcsak hőstetteiről értesülünk, hanem lovai színéről és milyenségéről is. E népek törzseinek neve nem egyszer lovaikról kapta nevét, mint "pej-csődör" vagy "tarkalovú" stb. A lovak színének a belső-ázsiai népeknél nagy jelentősége volt; a besenyő törzsnevek mindegyike összetett szó; az első elem lószínnév. A Kínai Évkönyvek szerint a hunok csapatainak a harcon belül más-más színű lovai voltak”. (Kiszely István: A magyar nép őstörténete. Az ősmagyarok háziállatai). Egy kínai forrás a tarkalovúak földjét Po-ma kuonak nevezi. Bíborban született Konsztantín császár a besenyők egyik törzsét nevezte tarkalovúaknak. Elképzelhető, hogy a „fehér/fekete” hunok/magyarok külsők adta neve, a lovaik színéből adódott. Itt az irodalmi forrásokat szintén ütköztetni lehet a genetikai adatokkal, mivel a lovas temetkezéseknél (szerencsés esetben) a ló színe megállapítható.

A népcsoportok megítélésénél az Y-DNS vizsgálatokra (mint valós tényekre) lehet hagyatkozni, a nyelvi kérdéseknél azonban a valós ténynek csak a mai (élő) nyelv számít, ezért itt a jelenből kell a múltat visszafejteni. A szakemberek által egyedülinek elfogadott „adatolt tények” csak, mint kontroll példák jöhetnek számításba – hiszen ezek szubjektivitása száz százalékos! A nyelvcsaládok közös eredetét igazoló történeti-összehasonlító nyelvtudományt, hangrendi törvényeket, csak iránymutatónak (és nem kötelező érvényű szabálynak) tudom elfogadni, a mai nyelvcsaládok osztályozásával együtt. A magyar nyelvet, a benne fellelhető nagyszámú etimon (ősszó) miatt sokan ősnyelvnek tartják. Ezzel egyetértek, azonban a nyelv, mint mém, génfüggő ugyan (emberek a hordozói), de nem feltétlenül génhez kapcsolt (bármely embercsoport elsajátíthatja). Elfogadom Spenglernek azt az állítását, hogy a rassz nem, csak a nyelv vándorol. „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Spengler: A Nyugat alkonya). A magyar nyelvet és fejlődését a későbbiekben kifejtett „nyelvi idősodrony” modell alapján képzelem el.

Általában azt tartják, hogy az alapnyelv és az őshaza együttesen létező fogalmak. Őshaza és alapnyelv együtt alakultak ki, és szűntek meg, bomlottak fel. Én úgy vélem, hogy a protomagyar nyelv már a jégkorszak végén kialakulhatott függetlenül attól, hogy a beszélői melyik haplocsoporthoz tartoztak. Ennek a nyelvnek a legtöbb vonását a magyar nyelvben lehet felfedezni.

Írásaimban gyakran visszatérek ahhoz a hipotézisemhez, hogy a magyarok ősei Atilla hun birodalmából származnak. Egy részük visszatért keletre, más részük maradt a Kárpát-medence környékén. Ezt bizonyítja a Mözsön 1961-ben, huszonkét sírból álló IV–V. századi hun temetőben talált torzított koponyás leletek vizsgálata. A régészek különböző – más-más népcsoportra jellemző – temetkezési módokat tártak föl, amely alapján azt feltételezték, hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt. Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet.

A keletre visszatértek szétrajzottak különböző csoportokba, (amit az Y-DNS vizsgálatok igazolnak. Lásd pl. III. Béla Y-DNS-t, ami R1a!), de mindegyikük nyelve egy protomagyar (hun?) nyelv lehetett. Az igazság az, hogy jelenleg sem a történészek, sem a nyelvészek nem tudják pontosan megmondani, hogy mi az, hogy „hun”. Nem dőlt el, hogy a hun török nyelv volt-e, mivel nem maradtak fenn írott hun emlékek. A görög, és arab krónikások csak annyit említenek erről a nyelvről, hogy a szittyák nyelve, és nem hasonlít egyik ismert nyelvre sem. Zakariás szónok (465–536) már konkrétabban ír a hun nyelvű népekről, akik a Kaszpi-Kapukon túl éltek. (Szír Krónika 1899-es angol fordítása, by Methuen & Co. in London. XII. könyv 328. Oldal). „Bazgun föld, saját nyelvvel, a Kaszpi tengerig és kapukig, amely a hunokhoz tartozik. A kapukon túl élnek a burgárok saját nyelvvel, kik pogányok. Városaik vannak, és az alánok akiknek öt városa van. Dadu határaiból valók a hegyekben élnek, erődítményeik vannak. Az auangur (onogur) nép sátrakban él. Ogurok, szabirok, burgár/bolgárok, kuturgurok, avarok, kazárok, saragurok, dirmarok(?), bagirszik, kálizok, abdelek, heftaliták, ez a tizenhárom nép sátorban él, és szarvasmarha és halak húsával élnek, valamint a vadon élő állatokkal és a fegyvereikből” – írja. A Kaszpi kapuk alatt itt azt a történelmi-geográfiai értelembe vett két tengerparti keskeny átjárót kell érteni, amelyen keresztül az északi népek elérhették a gazdag Perzsiát, Médiát és Mezopotámiát. Az egyik Derbent, (lezg nyelven Kevevár, Кьвевар) vagy más néven Albán kapu (Klaudiosz Ptolemaiosz), a másik a Gorgán kapu a Kaszpi-tenger dél-keleti oldalán. Mindegyik fallal volt védve. Az első 3,6 km, a második 200 km hosszú. A Kászpi Kapukat az az i. e. 600-ban (II. Kurus hódítása előtt) fennálló keleti birodalmakat bemutató térképen, Rhagae (Rey, Irán) város fölött láthatjuk^[8]

 Kép. Keleti birodalmak az i. e. 600-ban, II. Kurus hódítása előtt

 Ibn Ruszta és Gardízi összevetése megmutatja, hogy nem volt igazuk azoknak, akik Ibn Rusztáról korábban azt gondolták, hogy a magyarok két országát írja le, hanem Ibn Ruszta a magyarok egyetlen, összefüggő országáról beszélt. (Harmatta János: A magyar honfoglalás írásos kútfői. web.archive.org). „A dagesztáni hunok királysága (Savir) olyan állam, amely az 5-10. Században létezett Dagesztán területén. Derbent a hunok királyságának déli határa volt. Az állam fővárosa Varacsan városa volt”. (Orosz Wikipédia).                           

 Kép. A pontuszi sztyeppe 650-ben.

The Pontic steppe region, c. 650 AD. Image uploaded to English Wikipedia under GFDL by the author User:Briangotts.

 A kaszpi hunok legrégebbi említése Dionysius Periegetes  "Lakott föld leírása" című könyvében található. Ebből az időből származik Claudius Ptolemaiosz kaszpi hunjairól szóló híradása is. A hunok nomádjai a Kaszpi -tenger nyugati részének sztyeppvidékein helyezkedtek el a Derbent-hágóig. A hun körök törzseinek helyzetének megszilárdulása a Kaszpi-tenger területén a III-IV. században történik. Dionysius Periegetes[9] a Kr. utáni III-ik század végén (vagy a IV-ik század elején) az Ούννοι lakóterületét a Kaspi-tenger északnyugati partvidékére teszi.[10]

Bazgun föld, valószínűleg a Szászánida Birodalomból – a fehér hunok által – leválasztott terület lehetett. Nevét valószínűleg annak királyáról, Balásról (†488?) kapta. A Balas nevet, a blzgun (Balasagan) törzsi névből is eredeztethetjük. Ez a mai beludzsokkal kapcsolatos. A beludzsokat először a 982/83-ban (ismeretlen szerző által) írt perzsa nyelvű földrajzi szövegekből (Ḥudūd al-ʿĀlam, A Kelettől Nyugatig tartó világ határainak könyve) ismerjük. Arab nyelvben: blwṣ‎‎, perzsában: blwč formában. Al-Maszúdinál (893?-956) balocs (balōč). Viszont a beludzsok nyelve kászpi iráni (észak-nyugati), a pártusok nyelvével rokon. A beludzs nyelv az úgynevezett új iráni nyelvek családjába tartozik és a Kr. u. 7. századtól kezdve napjainkig beszélik a Kaukázustól egészen az Indiáig elterülő térségen. Ebből következtetve a beludzs (balōč) nép eredetileg északról költözhetett le a mai helyére, valamikor a 7-8. században. Lásd Dr. Naseer Dashti írását a http://www.bso-na.org/2012/Oct/003.html linken: „Three thousand years ago, a group of Indo-Iranic tribes (called Balaschik at that time) settled in the northwestern Caspian region of Balashagan. Circumstances forced them to disperse and migrate towards south and eastern parts of Iranian plateau. In medieval times, they finally settled in present Balochistan where they became known as the Baloch”. (Háromezer évvel ezelőtt, az indo-iráni törzsek egy csoportja (akkori nevükön: Balaschik), a Kaszpi régió északnyugati részén Balashaganban telepedett meg. A körülmények hatására szétváltak és az iráni fennsík déli és keleti részei felé vándoroltak. Végül – a középkorban – letelepedtek a jelenlegi Beludzsisztánban ahol, mint beludzsokat ismerjük). Ezt a földet korábban perzsául *ṷadraṷatī, görögül Γεδρωσία néven nevezték, ami „földalatti csatornák földje” jelentésű.

A magyar nyelvű Wikipédia szerint a beludzsok az iráni médektől és a perzsáktól eredtek és az Óperzsa Birodalom Maka szatrapiájában éltek. Ez a terület ma Makrán néven ismert, ez Beludzsisztán déli része. Az angol nyelvűben pedig szíriai származás van. (Baloch have Medes Origin first settlement was in Aleppo /Halab from where they Migrated to Iraq where they remained until, siding the sons of Ali and taking part in the Battle of Karbala, they were expelled by Yazid, the second of the Umayyad Caliphs, in 680 AD.).

Balasik nevet – teóriám szerint – a „balogból” ugyan olyan eredménnyel le lehetne vezetni, mint ahogyan a perzsa költő Firdauszi nevezte a kōč, vagy balōč népet a Királyok könyvében (Sáhnáme): „a puszta rablói”. Fő vonulata e könyvnek Perzsia ősi harca Turánnal, a nomád török népek hazájával. Derbent/Kevevár, Balashik/Balog nevek, a szkíta eredetű törzsek, mint a későbbi Kazár Birodalom fő népcsoportjai, még később a kaukázusi magyarok nyomai, a helynév maradványok, mind erősítik a teóriámat. A DNS vizsgálatok meg arra mutatnak, hogy a beludzsok kaukázusi eredetűek! Hagyományaik szerint nagy királyuknak Nimródot tartják, akit Béla/Belus néven is hívtak.

Az ugoroknak nevezett hatalmas népcsoport jó része szintén beszélte ezt a „hun-magyar” nyelvet, ugyan úgy, mint a Kaukázus környékiek egy része, illetve Közép-Ázsia több népcsoportja. A nyelvek vándorolnak – írja Spengler. Ez adja meg a nyelv mém jellegét! Ez a vándorlás van feltüntetve a nyelvek terjedését bemutató térképemen.

Amikor magyarból történő varég-finn-lapp szóátvételekről beszélek, úgy tűnhet, hogy ezeknek semmi más alapja nincs, csak a szavak formai hasonlatossága. (holm-halom, a víz jelentésű szu a Suomi szóban, Saaremaa – Szárföld, Tavastia – tavasország, lappföld – lápföld, Valamo – váll, Visigoth – vizigót, stb.). Mikor, és hogyan vehették át az „északi emberek” a magyar szavakat? Én úgy gondolom, hogy nem a finn-ugor nyelvi szétváláskor, hanem a Kr. u. 5-8. században, a hun utódnépektől, akik a protomagyar nyelvet beszélték. Úgy tűnik, a genetikai kutatások kezdik alátámasztani az elméletemet. A történészeknek sok ellenvetésük nem lehet, hiszen Skandinávia történetében az 5. század „fehér folt”. Korábban az északi germán törzseket csak a római érdekkörben vizsgálták. Idősebb Plinius (kb. 77-ben), Tacitus (kb. 98-ban), Ptolemaiosz (kb. 150-ben). Atilla halála (453) után, a 12-13. századig (islandi saga, A Völsungok története) nincsenek híradások Skandináviáról. Marad tehát a régészet és a genetika. A DNS kutatások azt sejtetik, hogy a mai svédek és finnek közös őstől származnak[11]. A viking kor alatt a 9-11. századot értjük. A varég elnevezést – varjág (væringjar) – korábbi szófejtésem szerint én a „várhunok” népelnevezéshez hasonlóan a magyar „vár” szóból eredeztetem. A „jar” szó jelentése itt „ember”. Óperzsában a jar barát, szövetséges.  A varég Oleget a szláv krónikák „Urman uralkodónak” „князь урманский”- nak is hívták. Itt a magyarázat az, hogy az „urman”, az természetesen „norman”! (князь норманнский). Szerintem, lehet „uar man” is, ami teljesen azonos értelmű az „uar jar”-al, azaz a „varjággal”. Az Igor név eredetét meg az ugor népnévben kell keresni. Ez a kérdés egyébként felmerült már az orosz alternatív történelemkutatóknál is. Lásd pl. A. Maximov könyvében (Максимов Альберт: Русь, которая была.http://www.perunica.ru/sviatoslav/720-posle-olega-veshhego.html. Itt felteszi a kérdést, hogy mi is az az „Igor”? Név, becézés, cím, törzsi hovatartozás (ugorokhoz)? Igor-Ugor? (Но давайте зададимся вопросом: что такое «Игорь» — имя, прозвище, титул, племенная принадлежность (к уграм)? (иГОРь=уГОР?). Ответ на этот вопрос все может кардинально изменить.). Válasz, egyelőre nincs!

A Vikipédián, a „vikingek” címszó alatt van egy térkép a skandinávok lakta területekről. Itt a 10. századi területük egybeesik azzal a területtel, ahol szerintem a magyarok ősei laktak, ugyanebben az időben. Az Y-DNS vizsgálatok pedig kimutatták az R1a haplocsoport közel 50 %-os arányát ugyanezen a területen. De meglepetést is hoztak ezek a vizsgálatok, amit Sz. Sz. Alexásin mutatott ki. Arról van szó, hogy a Rurikovicsokat skandináv (viking) népcsoporthoz tartózóknak tartják a történészek, és ezt alátámasztani látszik II. Vlagyimír Monomáh kijevi nagyfejedelem (1053-1125) DNS mintája, ami N1c1-L550 csoportba tartozást mutat^[12]. Igen ám, de az unokatestvérek (pl. Oleg (†1115) tmutarakanyi és csernyigovi fejedelem Y-DNS eredménye R1a1! Az oroszok – a történelmük során – meg is különböztették a Rurikovicsok Monomakh ágát (I. Vszevolod első felesége a Monomakhosz-családhoz tartozó IX. Konsztantinosz Monomakhosz bizánci császár lánya, Anasztázia volt) és a csernyigovi Olegovicsokat, Oleg tmutarakanyi és csernyigovi fejedelem utódait, akik egymással rivalizáltak. Ez azt jelenti, hogy a hun-szkíta (szláv sicc!) vérvonalú Rurikovicsok között megjelent egy kakukkfióka, I. Vszevolod (1030-1093) személyében, aki II. Olaf norvég király és Ingegerd (Ingigerth) Olofdotter svéd hercegnő – akkor már Bölcs Jároszláv (986? – 1054) felesége – fizikai utódja volt. (Hivatalosan Bölcs Jaroszláv 6. gyermeke!). /Алексашин С. С. Современные геногеографические исследования родословной Рюриковичей посредством генетического маркера Y-хромосомы // МАЭ РАН/. A történészeknek jól jött Ingegerdnek ez a „botlása”, mivel igazolni látják a krónikásaik által leírt „varégok behívása” mesét. Egyébként Jároszláv és Ingegerd második gyermeke, Rurik Anasztázia, I. András királyunk felesége lett. 5. gyermekük, II. Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem (a csernyigovi Oleg apja) volt. A történet úgy kezdődött, hogy 1018-ban a svéd-norvég megbékélés zálogaként a norvég király eljegyezte a svéd király, Olof Skötkonung (kb. 980 – 1022) leányát. De a szerelmesek nem lehettek egymáséi, mivel a svéd király megszegte esküjét és leányát a novgorodi Bölcs Jaroszlávhoz adta feleségül. A norvég király meg megkapta Ingegerd féltestvérének a kezét. Így Szent Olaf és Bölcs Jaroszláv sógorok lettek. És először, ettől az időtől kezdve jelennek meg a svédek a szláv-varég druzsinákban. Ezért a 11. század elejétől kezdik a skandináv betelepülőket varégnak nevezni. A dán- norvég háború idején (1029-ben) Olaf Novgorodba menekült. Itt kiújult a szerelem a korábbi jegyesével, aminek 1030-ban a kis Vszevolod (Vlagyimír Monomáh apja) lett a gyümölcse. (Согласно «Пряди об Эймунде», во время пребывания Олафа в Новгороде Ингегерда «имела с ним тайную любовную связь»). Ennek ellenére az akadémikus történészek állítják, hogy „a Rurik-dinasztia több életben lévő tagján végzett DNS-vizsgálatok alapján hivatalosan is megerősítést nyert, hogy a Rurik-dinasztia valóban nem szláv eredetű. A PVL-ben egyértelmű utalások vannak arra vonatkozóan, hogy a ruszok nem svédek, nem norvégok, de nem is dánok. Tehát már a 9. században a szláv varégok alatt egy több etnikumu közösséget értettek. Az elvégzett vizsgálatok eredményeiből a történészek többsége arra a következtetésre jutott, hogy finnugor eredetű DNS-sel állnak szemben, azon belül is valószínűleg skandináv származásúval.” (Wikipédia). A genetikusok viszont bebizonyították, hogy minimum két haplocsoport van a Rurik leszármazottakY-DNS mintájában: N1c1 és R1a1. „Таким образом, современная корпорация Рюриковичей (признаваемых в таковом статусе Российским Дворянским Собранием) принадлежит, по крайней мере, к двум разным ДНК-гаплогруппам: N1c1 (большинство ветвей, происходящие от Мономаха), R1a1 (тарусская ветвь, от Юрия Тарусского)”. Figyelemre méltó a „ru:Y-хромосомные гаплогруппы в этнических группах” vonatkozó megjegyzése: „R1a1 - Эта гаплогруппа около 5000 лет назад составила примерно 50 % населения Восточной Европы. Однако ближайшие к указанным князьям гаплотипы обнаруживаются не в Восточной, а в Центральной Европе”. (Az R1a1 haplocsoport 5000 évvel ezelőtt Kelet-Európa lakóinak kb. 50%-át adta. Ugyanakkor a megnevezett uralkodók közeli hozzátartozói nem a kelet-európai, hanem közép-európai haplotipusok!). A 2018-as magyarországi Y-DNS vizsgálatok (Kásler M. és csoportja) kimutatták az Árpád-házi királyaink R1a csoportba tartozását,^[13] III. Béla csontjainak elemzése során.

 Az alternatív elméletet támogatók – a fentieken túl – hivatkoznak arra a tényre, hogy Rurik címerjele - a háromágú villa - nem található meg sem skandináv, sem szláv törzsi jelképek között, miközben ismert, hogy a Dulo-dinasztia jele a háromágú szigony (pontosabban a baltavár) volt. Továbbá, több szovjet kutató (pl. P. N. Tretyakov, M. I. Artamonov) szerint a ruszok iráni szarmata nép, amelynek rusz volt a neve, s a szlávság megjelenése előtt őslakos volt a Dnyeper vidékén. Manapság az oroszok között egyre jobban terjed az a szemlélet, hogy ők nem szláv, hanem szkíta-hun származásúak. („Пришло время сказать: русские - не славяне. Мы - особая нация, потомки казаков: скифов-саков-гуннов” – 2014. Сурков Андрей, Novorus.info). Megkülönbözteti a ruszokat a vikingektől Konsztantinosz császár is: „Ezeket mi szkítáknak vagy hunoknak nevezzük. Igaz, hogy ők Ruszoknak nevezik magukat.”  Az is igaz, hogy a DAI-ban ez így nem található meg, de Theophanes krónikájának folytatója (Theophanes Continuatus) – aki különben művének megírásához a megbízást VII. Konsztantinosztól kapta – úgyszintén azt állítja, hogy: „Az oroszok a Taurus-hegység északi részén élő szkíták könyörtelen és vad emberei”.  „The Russians are merciless and savage race of Scyths living to the north of the Taurus mountains” / John Skylitzes: A Synopsis of Byzantine History, 811–1057/. A jellegzetes hun marker pedig az R1a1! (Igaz viszont, hogy a türk R1a1-et nem lehet elkülöníteni a szláv R1a1-től!).  A mai magyarok vizsgálatánál az derült ki, hogy szinte teljes egészében európai származásúak, de a székely és csángó népességnél is csak 5-7 százaléknyi ázsiai vonalat állapítottak meg. A Kárpát-medence 10-11. századi lakosságát is már csak 20-25 százalékban lehetett ázsiai eredethez kötni, nagy részük már európai volt. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy az R1a1a1-M417 alosztály 5800 éves. Az R1a-Z282 (beleértve az R1a-Z280) alosztályainak megoszlása ​​Közép- és Kelet-Európában, valamint az R1a-Z93 Ázsiában eloszlása ​​arra utal, hogy az R1a1a az eurázsiai sztyeppéken belül fejlődött. Ezen alosztályok származási helye és fejlődése jelentős a protoindo-európaiak eredetének és letelepedési útvonalainak meghatározásához. III. Béla Árpád-házi királynál Z93 jelű alcsoportba tartozó belső-ázsiai típust állapítottak meg és a 2019-es eredmények ugyanezt a típust megtalálták a dél-uráli térségben, már a bronzkorban.

A skandináv régészeti leletek között pedig megtalálhatók a hun-török hagyatékok. (visszacsapó íj, övlemezek, tamgák). A skandináv mitológia harcos istenei, az Ászok ősalakjai valószínűleg alán-jász származékok. A http://www.portal-slovo.ru lapon Perevezencev S. V. [14] arról ír, hogy Oleg (†912, vagy 922) és Igor esetleg nem is volt rokoni kapcsolatban a novgorodi Rurikkal. Hivatkozva a modern történészekre állítja, hogy ők, egy másik – alán származású – dinasztiából, az Alán Ruszból kerültek Novgorodba. Az alán-rusz törzseket a magyarok űzték el a Don alsó folyásától és jöttek fel északra a 9. század elején. (Ekkortájt, 810 körül, rombolták le a magyarok a kazárok egyik erődítményét, amellyel szemben a Don túlsó partján, épült fel Sarkel. Bár Sarkel beazonosítása máig vitatott, mivel itt, a Don mindkét partján volt erőd, sőt a délebbre fekvő, nagyobb Szemikarakor –  Семикарако́рск,  47.516667, 40.8 – szerintem jobban megfelel a kutatásoknak, mindez nem cáfolja meg ezt a hippotézist). A Baltikum lett a hazájuk, valószínűleg Saaremaa szigete (58.416667, 22.5), ahol már kialakulóban volt a szláv nyelv használata. (Lásd A. G. Kuzmin verzióját a balti Alán-Rusz kialakulásáról). Egyébként Szemikarakor etimológiájára van egy elképzelésem, amely elfogadja a török semiz– erős, kara—fekete magyarázatot, de a kor tőben én nem kel/kala – ház, erőd változatot, hanem az ősi magyar kor/kör ill. a „kr” gyököt látom! Bár az erőd és a belső citadella négyszög alakú, de a keleti falnál van egy kör alakú domb, ami egy torony vagy öregtorony alapjait rejti. Továbbá, az északi fal külső részéhez hatalmas dombok csatlakoznak. Ésszerű a feltételezés, hogy ezek nem kurgánok, hanem más struktúrák maradványai, gyűrű alakúak, ismeretlen funkcióval. A dombon található erődtől nyugatra, még három halom vannak, de ezek kisebbek. Elképzelhető, hogy a névadás idejében ez az „erős fekete körök” (szemikarakor) szolgálták a védelmet. Itt a „kr” gyökből kialakult szóbokor olyan eleméről van szó, amely  kerítés, védelem jelentéssel bír. Hasonlóan a gárd, grád indoeurópainak tartott, vagy a jurta, sátor (falu) értelemű török „kereku” szavakhoz.

Összegzés

A mém ez egy információ egység, de hasonlítható a vírushoz is. A nyelv is lehet mém. De egy nyelvnek nincs alapegysége. Az nem lehet egy hang, egy betű, egy jel, ami az adott nyelvre jellemző lenne. A genetikában megtalálták azt az információ csomagot, ami alapján el tudják dönteni, hogy a minta embertől, vagy állattól származott-e, továbbá az emberi genom hovatartozását. Pld egy archeogenetikai mintából megállapítható, hogy a személy melyik haplocsoportba tartozott, ősei nagy valószínűséggel honnan származtak. Azt azonban, hogy milyen nyelven beszélt, (egyelőre) nem tudjuk megállapítani, csak feltételezhetjük a ráutaló egyéb információkból. Az írás megjelenése már ad némi támpontot a nyelvre vonatkozóan, de minél távolabbi korról van szó, ez annál pontatlanabb.

Az viszont feltételezhető, ha volt „Y-kromoszóma Ádám”, akkor az Ádám nyelvét „ősnyelvnek” kell tekintenünk. Innen kezdve a mutációk a nyelvben és a génekben elkülönülnek egymástól, de az evolúciós sémájuk hasonló marad. A diaszpórákban a genetikai változások a hangképző szervek, ezáltal a beszédhangok változását is okozzák. Ehhez adódnak a mém mutációk, amelyek rögződnek. A rokon törzsek nyelve is rokon volt kezdetben. Az etnikumok elkülönülése a nyelvek eltávolodásával is járt. Azonban míg egy közösségbe bekerülő idegen utódjai teljesen átvehetik a befogadó nép nyelvét, a génjeik (az Y-kromoszómák) azonosak maradnak, a következő mutációig. („A nyelv vándorol, a rassz nem!”). Az Y kromoszómát minden férfi kizárólag a vér szerinti apjától örökli, ez a gén nem keveredik az anyai ággal. Hiába van 10 generációval ezelőtt (ez kb. 300 év) mindenkinek 1024 őse (512 ősapja és 512 ősanyja), akiktől a génjeit örökli (vércsoport, hajszín, szemszín, arcforma, betegségekre való hajlam stb.), az Y kromoszómája mégis egyetlen egy ősapjától származik. Az Y DNS természetesen nem teljesen változatlan formában öröklődik apáról fiúra. Néha egy-egy mutáció jön közbe (angol rövidítéssel SNP), amely mutációt azután minden leszármazottja örökli egészen a mai napig. A mutációk alapján csoportosítani lehet a ma élő férfiak génjeit, lényegében vissza lehet következtetni, hogy merre jártak apai ági ősapáink az időszámítás előtti évezredekben, illetve az ókorban, esetleg középkorban.

A magyar populációra vonatkozóan legtöbbször a 2000-ben (Ornella Semino és 16 genetikus munkatársa által) készített ún. Semino jelentésre (tanulmányra)[15] szoktak hivatkozni. A Semino tanulmány tárgya egy egész Európára kiterjedő neolit migráció hatásának értékelése volt. Seminoék összesen 60 magyar mintát dolgoztak fel. Egész Európában is összesen alig több mint ezret. Bár ennyi minta nem tekinthető reprezentatívnak, az európai népek genetikai rokonsága mégis kiviláglik belőle. Úgy tűnik, hogy az új kőkori őseink a Kárpát-medencéből terjeszkedve népesítették be a környező területeket is. Az MTA Régészeti Intézetében 2003 őszén adták át az archaikus csontmaradványokból DNS izolálására és tipizálására képes laboratóriumot, és az archeogenetikai kutatások az MTA Régészeti Intézete és Szegedi Biológiai Kutatóközpontja Genetikai Intézetének együttműködésében kezdődtek el. 2013-tól vizsgálják a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékén a honfoglalók első generációjának leletanyagát. A 19 sírt tartalmazó karosi 3. számú temetőből 17 maradvány anyai ágú (mitokondriális) DNS-darabját jellemezték, ezek közül négy mintából az apai ágú (Y-kromoszómás) vizsgálatokat is sikerült elvégezni. 2016-ban Török Tibor, a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékének docense nyilatkozott a Magyar Idők riporterének, és többek között elmondta, hogy „a karosiakhoz a bronzkori Szintasta–Andronovo- és a vaskori Baraba-kultúra népessége hasonlít legjobban.” illetve „a mai Ukrajna és Kazahsztán területén feltárt vaskori szkíták, a dél-szibériai bronzkori szkíta Tagar–Tachtyk-kultúra és a bronzkori Jamnaja-kultúra népessége is szoros kapcsolatot mutat”. Szemléletesebben: „A karosiakhoz legközelebbi mai népességeket keresve a mi adataink négy területre mutatnak: a Kaukázus vidékére és a Közel-Keletre (grúzok, kurdok, perzsák, irakiak, szírek), Közép-Ázsiába (kazakok, üzbégek, tadzsikok, ujgurok, türkmének, azeriek, kirgizek, telengitek, törökök), az Ural-Volga-vidékre (udmurtok, tatárok, baskírok, kondai manysik) és a Kárpát-medencébe (székelyek, csángók)”. A genetikai adatok rámutattak, hogy a különböző temetőcsoportokat használó csoportok különböztek egymástól. Megállapítható, hogy a honfoglalók első generációja, az a réteg, amelynek tagjai nem a Kárpát-medencében születtek, de már itt temették el őket, vegyes genetikai összetételű és az itt talált népességgel a beérkezők keveredtek. Így a „magukkal hozott” genetikai anyag mértéke az utódgenerációkban egyre csökkent. 

Az Y-DNS vizsgálatokat figyelemmel kísérve, 2013-ban magam is csatlakoztam a mintaadók csoportjához. (Family Tree DNA). Itt indult egy Magyar DNS projekt is. Ennek a tájékoztatójából idézek: „Magyarországon ez különösen azért érdekes, mert nagyon vegyes a mai lakosság: egy része talán már a kőkorszak óta itt él (lásd Istállós-kői barlang a Bükkben), mások a földművelést hozták a Duna mentén Görögország felől, megint mások a fémkorokban érkeztek (pl. a keltákkal). A Kárpát-medence a római kor után is elég mozgalmas hely volt, szarmatáktól hunokon, avarokon és szlávokon át az ősmagyarokig. Aztán persze az államalapítás után is jöttek besenyők, kunok, jászok, mongolok, romák, törökök és németek, nem is szólva a török kiűzése utáni nagy betelepítésekről a 18.században.” Az én eredményem: R1b1a2 (R-M269) lett. Erről ezt tudtam meg: „Az R1b1 (P25): Kb. 18 ezer éve jelent meg, valószínűleg Közép-Ázsiában vagy Iránban. Az orosz Wikipédiában a Szok folyó (река Сок) ismertetésénél azt olvashatjuk, hogy 7500 évvel ezelőtt a Volga környékén (стоянка Лопатино I) olyan férfiak éltek akik R1b1a Y-DNS-el rendelkeztek. Lopatyino II. kurgánjából az R1b-L23-as mintáját azonosították. Alcsoportjaiba tartozik a nyugat-európai (és ebből következően az amerikai) férfiak kb. kétharmada, a magyarok kb. 20%-a. Európába valószínűleg a termékeny félhold területéről érkezett a földműveléssel.” Az itt feldolgozott minták száma már jóval meghaladja a Semino tanulmányban szereplő 60-as tételt. (Csak a magyar csoportban több mint 500 mintaadó volt 2015-ben.) Az azonban világosan igazolódik, hogy az R1a és R1b haplocsoport dominál (a mintaadók kb. 27% illetve kb. 20%-a) a mai magyar lakosság férfi tagjaiban, míg a finn-ugor származást alátámasztó N csoport nem éri el a 3%-ot. (2013-as adat, 329 bizonyítottan magyar apai vonalhoz tartozó tagtól). Fehér Tiborék 2018-as vizsgálatai alapján a három leggyakoribb haplocsoport a magyar népességben az R1a-M198 (28,5%), az R1b –M412 (15,6%), és az I2-CTS10228 (13,2%). Igaz, hogy a 6-8 ezer évvel ezelőtti Kárpát-medencei mintákból ezek hiányoznak, de a kultúra és a nyelv terjedése nem génfüggő!  Az Onkológiai Intézet vezetője Kásler Miklós professzor és csapata, nemzetközi intézetek (Institute for Zoology and Anthropology, Göttingen, Germany) bevonásával vizsgálta az egyetlen hitelesnek elismert Árpád-házi király csontmaradványait (III. Béláét), és 2018. febr. 10-én bejelentették az eredményt, hogy III. Béla Y-DNS-e az R1a csoportba tartozik! Az R haplocsoportra mégsem merik vonatkoztatni azt a genetikai cirkulációt, amit én a nyelvek áramlását bemutató térképemen kékkel jelöltem. (Közép-Európa > Kis-Ázsia > Mezopotámia > Közép-Ázsia > Közép-Európa). Ez a nyelvvándorlási hipotézis az elméletem vezérfonala. Ezen az útvonalon keresem a „bel” és „ár” marker-szavak bokrainak nyomait. Az ugor és az árja nyelvek kölcsönhatásait vizsgálva pedig elgondolkodhatunk az Igor-Ugor név feltételezett kapcsolatáról. Az Igor-Ingvar feltételezés semmivel sem indokoltabb, mint egy szanszkrit származtatás az „ugra” szóból. Ugra ; kemény , durva, darabos , asper , durus. / A' szanszkrit nyelv' ismerete. Réső Ensel Sándor. Magyar tudós társaság. Értekezések ..., 1. kötet. 1837. 256. o./. Egyébként Siva összes szörnyűséges aspektusa „ugra”! / Terebess Ázsia Lexikon/. Lehet, hogy a magyarok külsők adta elnevezése az „ugrin” is innen eredhet?

Árpádék honfoglalása pedig két magyar népcsoport etelközi egyesülése eredményeképp jött létre. (Mint ahogyan azt a későbbiekben ismertetem.)  Északról (Álmos vezetésével) a közép-ázsiai és Ural-Volga vidéki, délről (Levédi vezetésével) a kaukázusi, közép-ázsiai eredetű törzsek érkeztek. A fentebb említett Török Tibor interjúból az alábbi szöveg támasztja alá állításomat: „A honfoglalókról szóló összes ismeretünk komoly létszámú és katonai erejű, nagy múltú lovas kultúrával rendelkező népszövetségről szól, ami megfelel a genetikai adatelemzésből kirajzolódó képnek”. Végezetül álljon itt még egy idézet Török Tibortól:

„Karoson több különböző származású népesség települt egymás mellé, valószínűleg külön törzsből, akik bizonyára nem beszéltek azonos nyelvet.

A vérszerződés is azt sugallja, hogy megkötése előtt ezek a törzsek nem tekintették egymást rokonnak. Mindebből azonban az a súlyos következtetés adódik, hogy magyarul csak egy részük beszélhetett, és ha ehhez hozzávesszük az itt talált népeket, akkor az általuk behozott magyar nyelv csak nyelvi kisebbség lehetett. Az általam ismert összes becslés szerint a honfoglalók nem voltak többen, mint az itt talált népek. A nyelvi többség rendszerint beolvasztja a kisebbséget, amint az például a bolgároknál is megtörtént. Ez alapján nem zárható ki, hogy a honfoglalók magyar nyelven beszélőket találtak a Kárpát-medencében”. 

„Mint azt korábban említettem, a honfoglalók meglehetősen kevert csoport voltak, kinek-kinek meggyőződése szerint mondhatjuk törzseknek, nemzetségeknek, bárminek.  Mi igazából nem vizsgáljuk ezt a kérdést. Inkább arra figyeltünk, hogy a honfoglalók genetikailag annyira vegyes népesség volt, hogy tagjai a világ több tájáról is érkezhettek. Kétségtelen, hogy a legtöbb genetikai kapcsolat az Urál vidéki, akkori népesség felé vezet, egyes vonalak ugyanakkor Közép-Ázsia sztyeppe területeire mutatnak. Az utóbbi kapcsolatok közvetett vagy közvetlen volta azonban még kérdéses” – nyilatkozta 2023-ban a tudás.hu-nak Szeifert Bea, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének tudományos munkatársa. (Kenessei A. interjuja, A honfoglalók Volga és Ural vidékéről hozott genetikája folyamatosan keveredett címen. 2023. 01. 04.)  

Megjegyzés a fentiekhez: A vérszerződés szükségességét nem zárja ki, hogy az évszázadokkal korábban különvált, pontosabban: szétrajzott (és most újra egyesült) törzsek rokonoknak tartották magukat, sőt a nyelvi hasonlóság sem kizáró ok. A bolgároknál kimutatták, hogy „a 49% trák mellett a bolgár erekben a szláv és a görög vér 15% -a áramlott, génjeink 11% -a az ősi macedónoktól és 8% -a a föníciaiaktól származott"^[16]. Ez pedig megerősíti azt a véleményemet, hogy a bolgárok „nyelvváltásának” a legfőbb oka a magukkal hozott szláv asszonyok voltak! Így az uralkodó családok „anyanyelve” egy-két generáción belül szláv lett! „Ezt a közös szlávot használhatták lingua francaként az avar kaganátuson belül és kívül. Ez megmagyarázhatja egyes nyelvész körökben ennek a nyelvnek az elterjedését Kelet-Európa nagy részén, eltörölve a régi nyelvjárásokat és nyelveket. Megmagyarázhatja azt is, hogy ez a nyelv miért maradt meglehetősen stabil és rendkívül egynemű az egész 9. században, hiszen csak kisszámú izoglossza kezdett kialakulni mielőtt az óegyházi szláv megjelent volna.  Ezt is megerősíthetjük azzal is, hogy az óegyházi szláv nyelv, amely a Macedóniában beszélt nyelvjárás alapján jött létre, később Morvaországban és Kijevi Ruszban is érthető volt. A szláv nyelvet szintén lingua francaként használták Bulgáriában is, különösen a 865-ben történt kereszténységre való áttérés után”. (Curta F. The Making of the Slavs: History and Archaeology of the Lower Danube Region. — Cambridge : Cambridge University Press, 2001. p. 345). Curta szerint a Balkánon nincs 700 előtti időre keltezhető szláv település.  A magyar honfoglalás viszont megtervezett, családos betelepülés volt, és itt a linqua franca már a magyar nyelv lett. A Kárpát-medence honfoglalás kori temetőiből ismert genetikai adatok újraelemzését a szakemberek a BTK Régészeti Intézetének nyugalmazott tudományos tanácsadója, Kovács László régész által kidolgozott, a temetők sírszámán és használati idején alapuló rendszer szerint végezték el. A legnagyobb hasonlóságot a vizsgált Volga–Urál-vidéki népességgel a 10. századi kis sírszámú, úgynevezett szállási temetők lakosságát magába foglaló népcsoport mutatta. A 10–12. századi nagy sírszámú Kárpát-medencei, úgynevezett falusi temetők esetében az idő előrehaladtával egyre inkább szembetűnő a helyi lakossággal való keveredés. A Volga–Urál területén jellemző anyai és apai vonalak némelyike azonban még ezekben a gyakran köznépinek nevezett csoportokban is fennmaradt. A két terület lakossága között leírt számos anyai kapcsolat arra utal, hogy a 9. század végén nemcsak férfiak, hanem egész családok érkeztek a Kárpát-medencébe. Felmerül a kérdés, hogy a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek keleti analógiái csak a kereskedelmi kapcsolatok eredményei, vagy rokon népességek interakciójáról lehet szó. 

A Volga–Urál régióban sikerült azonosítani a Kárpát-medence lakosságában korábban leírt „keleti" elemeket, melyek archeogenetikai szempontból is alátámasztják azt a történelmi, nyelvészeti és régészeti feltételezést, miszerint a honfoglalók egy része közvetlenül vagy közvetve ebből a régióból származott.  (Origo 2022.07.11. Forrás: Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat.)

[1] Ismertebb változat: „Adj szállást a tótnak, kiver a házadból”

[2] http://dotoho.blog.hu/2014/01/28/ukrajna_ultrai

[3] „Eltörölte az ukrán parlament vasárnap az államnyelvvel kapcsolatos, a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó, 2012-ben elfogadott törvényt. Az erről szóló törvényjavaslatot a teremben jelenlévő 334-ből 232 képviselő támogatta. A 2012. augusztus 10-én életbe lépett törvény hivatalosan engedélyezte a kétnyelvűséget azokban a régiókban, ahol az adott nemzeti kisebbség lélekszáma meghaladja a lakosság tíz százalékát. A magyar nyelvet a kárpátaljai Beregszászon ismerték el hivatalosan regionális nyelvnek”. http://kuruc.info/r/3/124263/

[4] http://e-nyelvmagazin.hu/2010/08/15/osapank-az-etimon/

[5] Horváth Péter Iván (1976) angol-spanyol szakos szakfordító, európai uniós konferenciatolmács, bölcsész, nyelvtanár.

[6] Bilecz Ferenc: Bel-Ár, Schubert Grafikai Stúdió, Szekszárd. 2013.

[7] A Jamna-kultúra, azaz gödörsíros kultúra (neve az orosz яма, azaz „gödör” szóból ered) késő rézkori – kora bronzkori kultúra volt a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környékén. A kultúra az i. e. 36. századtól az i. e. 23. századig létezett, mint a kurgán-kultúra első szakasza.

[8] http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c6/Median_Empire.jpg

[9] Angolról fordítva-Dionysius Periegetes, más néven az alexandriai Dionysius vagy az afrikai Dionysius, írta az akkor ismert világ leírását görög hexameter versben. Úgy gondolják, hogy Alexandriából származott, és körülbelül Hadrianus idején élt, bár egyesek a 3. század végén datálják életét. Wikipedia (angol)

[10] Dionysius Periegetes graece et latine .. . cum annotatione Godofredi Bernhardy. Lipsiae MDCCCXXVIII. I. p. 42. (728—733 sor).

[11] Am. J. Hum. Genet. 70:673–685, 2002. Extensive Linkage Disequilibrium in Small Human Populations in Eurasia

[12] Erről a csoportról az írja a https://sites.google.com/site/jafetie/haplocsoportok honlap: „N1c (TAT): A finn-permi és a balti népek között nagyon gyakori, a finneknél 60% fölött van. A másik fő elterjedési területe Kelet-Szibéria, ahol a férfiak több mint fele ebbe a csoportba tartozik (jakutok, csukcsok, ázsiai eszkimók). Meglepő módon Magyarországon szinte teljesen hiányzik, eddig egyetlen székely férfinál fedezték fel. Ezzel szemben négy vizsgált honfoglalás kori csontleletből kettő az N1c csoportba tartozott! A magyar eredetkutatás tehát komoly problémával áll szemben.” /Forrás: Karafet et al. (2008): New binary polimorphisms reshape and increase resolution of the human Y-chromosomal haplogroup tree (Genome research online)/. Én úgy gondolom, hogy varég-magyar kapcsolat létezett a 9. században, és az archeológiai leletek ezt támasztják alá. A mai Uppsalát, melynek környékén az N1c alcsoportúak igen gyakoriak, régen Östra Arosnak (Áros) nevezték.

[13] Az Onkológiai Intézet vezetője Kásler Miklós professzor és csapata, nemzetközi intézetek (Institute for Zoology and Anthropology, Göttingen, Germany) bevonásával vizsgálta az egyetlen hitelesnek elismert Árpád-házi király csontmaradványait (III. Béláét), és 2018. febr. 10-én bejelentették az eredményt, hogy III. Béla Y-DNS-e az R1a csoportba tartozik!

[14] Perevezencev S. V. a történelemtudományok doktora, a Moszkvai Lomonoszov Egyetem (MGU) Politológiai Tanszékének vezetője, az Orosz Írószövetség titkára.

[15] The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective.

[16] „Освен 49 на сто тракийска, във вените на българите течала по 15 процента славянска и елинска кръв, 11 на сто от гените ни идвали от античните македонци и 8 процента - от финикийците, твърди изследването.​ Това научно твърдение е поместено в сръбското списание НИН, което се позовава на заключенията на швейцарския Институт по генетика “Игенеа”.​ IGENEA”