A rómaiak befolyása már i.e. III-IV. században megkezdődött, de az itt lakók ellenállása miatt csak Kr.u. 8-ban tudták a birodalomhoz csatolni (Octavianus Augustus), mint Pannóniát, a későbbi új Valéria tartományt. [1] Valeria a Duna mentén Altinumtól (Mohács) Ó Szőnyig terjedt, Nyugat felé hozzá tartozott a Balaton nemkülönben Sopianae (Pécs) is. A lakosság zöme kelta maradt. A dákok irtották a tőlük északra lévő keltákat annyira, hogy - Sztrabón szerint – egykori területüket Deserta Boiorumnak, azaz a „Boiok pusztasága”-nak nevezték. (Legyőzték a szkordiszkuszokat, majd i. e. 50 körül a Patissos/Tisza folyó mellett lefolyt véres ütközetben a Kritasiros vezette boiokat és tauriszkuszokat is)[2] Amikor a rómaiak elfoglalták a Dunántúlt (i. u. 46–50), a boiokat, akiket Róma hajdan félelmetes népként ismert, külön már nem is említették meg a legyőzött törzsek között. A boiok Északnyugat-Magyarország területére költöztek, és idővel asszimilálódtak. Ptolemaiosz Klaudiosz, az i. sz. 2. századi földrajztudós Felső-Pannónia nyugati határán még ismer boiokat és velük együtt említi az azalokat, akik még római feliratokon is szerepelnek. A pannóniai közigazgatási rendszerben a civitates duae Boiorum et Azaliorum („a bojok és azalok két városi kerülete”) külön területi egység maradt. A rómaiaknak nem állott érdekükben, hogy a meghódított népeket kiirtsák. A „törzsi arisztokrácia” római polgárjogot kapott. Legtöbb dunántúli római városnak kelta hangzású neve van. Mint már említettük az Aravisci, (eraviscus) az Azali, a Bojus, a Scordiscus stb. kelta törzsek megmaradtak. A civitas (közigazgatási terület, járás) Eraviscorum, Boji és Azali - Aquincum szomszédságában - megvan még a Kr. utáni 3. században is.[3] 2007-ben Bátaszéken római kori bennszülött (kelta) településrészletet tártak fel. A római kori településen több - kemencével ellátott - házat, műhelyeket, különálló kemencéket, kutakat, számos gödröt és egy árkot azonosítottak be a régészek. A házak és műhelyek kissé szabálytalan alaprajzú, négyszögletű, kb. 5-7 x 4-5 méter hosszú, tipikus római kori kelta építmények. Bennük cölöplyukak, gödrök, esetenként kemencék találhatók, illetve látható az épületek többszörösen megújított döngölt padlója is.

A Dél-Dunántúl történelmében a késő római birodalom, különösen a tetrarchia korszaka volt jelentős. Ezért ezt a korszakot kicsit részletesebben ismertetem. A Severus-dinasztia (193-235) uralma idején birodalomszerte villagazdaságok alakultak, amelyek gabonatermelésből, szőlőművelésből jelentős bevételekre tehettek szert. A szőlő pannóniai elterjesztése pár évtizeddel később történt, ezt Probus Marcus Aurelius császár javára írják az életrajzában: „Szőlőskertekkel árasztotta el Galliát, a moesiai és pannóniai dombokat.” A nagybirtokok központjaiban gazdagon díszített villák épültek, mint amilyenre az ioviai leletek is utalnak. És ezeket, a villákat utakkal kellett összekötni. (Például Iovia-Tricciana) A Dunántúl belső területein fekvő „hátországban” pedig megannyi polgári település jött létre. „A dunántúli lankákon a rómaiak honosították meg az intenzív földművelést és a szőlőkultúrát - a sirmiumi születésű - Probus császár (276-282) idejében. A pannóniai borok az akkori ínyencvilág előtt nagy becsben állottak”.[4] Colonia Flavia Sirmium (Szerémség, Szávaszentdemeter, Mitrovica. Szerbiában a Száva bal partján) ebben az időben a birodalom négy legfőbb városának egyike volt. Császári palotája, amfiteátruma, pénzverdéje, színháza, számos temploma, fürdője, palotája és pompás villája volt. A hadsereg ellátása létfontos volt és ehhez utak kellettek. A császárok elkezdték Pannoniában az erdők irtását, a folyók szabályozását és a vizek lecsapolását. „Pannónia volt Róma egyik éléstára. A mocsaras erdők a terjedő kultúra hatása következtében mindinkább hátra vonultak az emberi kéz céltudatos munkája előtt és rohamosan növekedtek a megművelés alá vont területek.”[5] Egyes császárok – szó szerint - éltek-haltak a földművelésért. A már említett Probus császár „a katonáival Pannóniában szőlőt ültettetett, s ebben még az sem zavarta, midőn hírül hozták, hogy Raetiában Carus ellencsászárként lép fel sőt, mintha semmi sem történt volna, Sirmium körül hozzáfogott a mocsarak vizének lecsapolásához. Katonái ezen felbőszülve, 282 októberében megölték, utódává pedig M. Aurelius Carust választották.”

286-ban szarmaták[6] törnek be Pannóniába. A veszély hírére Diocletianus otthagyja keleti harcteret és kiveri innen a betörőket. Néhány évig csend van a tartományokban. 292-ben Diocletianusnak ismét szarmata-jazigokkal kell megküzdenie, akik a Duna-Tisza közében laktak,[7] és be-betörtek Pannóniába. Később a Nagyalföldön lakó szarmatákat védelme alá vette Róma. Először a tetrarchia épített ki a kvádok, vandálok, gepidák, vizigótok féken tartására az egész Sarmatiát körülzáró belső sáncvonalat, majd Nagy Konstantin kormányzata a szarmata határokat minden irányban kijjebb toló külső sáncvonalat. (Ezt csak a Római Birodalom nagy katasztrófája, a hadrianopolisi csata (378) után tudják majd a gepidák áttörni, akiknek az országa a külső sánc és a Keleti-Kárpátok között valahol a Felső-Tisza, Szamos, Lápos völgyeiben feküdt.)

293-ban Diocletianus császár létrehozta a tetrarchia (a négy császár, vagy negyedes fejedelemség) intézményét, ami a Római Birodalmat felosztotta egy nyugati és egy keleti részre. Mindkét birodalomrészben egy-egy augustus uralkodott, akit egy ceasar segített. A keleti rész augustusa Diocletianus volt, a nyugatié pedig Maximianus. A keleti rész ceasarja Galerius, a nyugati részé pedig Constantius lett. A Birodalom határait ebben az időben több oldalról is támadták. A Rajna és a Duna természetes határa viszonylag jól védhető volt. Diocletianus a pannóniai limest nemcsak megvédi, hanem támadólag is lép fel azzal, hogy a Duna bal partján - ellenséges területen - Aquincummal, Lugióval (Szekcső) és Bononiával/Malatával (Bánostor) szemben várakat épít. (Transaquincum, Altino, Onagrino) Az építkezések ellenőrzésére Diocletianus még Szekcsőre is lelátogat. A Duna menti légiók szerepe megnövekedett. A légió távolabbi helyeken történő bevetése azonban problémákat okozott mivel a katonák követelték a visszahelyezésüket a földjeik, családjaik védelme érdekében. Pannóniában, 293-ban, tehát két uralkodó van: Galerius Maximianus, (aki 295-ben megkapja a dunai tartományokat) és Flavius Valerius Constantius (I. Constantinus apja, a - 337-től 383-ig tartó - Konstantin dinasztia alapítója.) A nyugalom azonban ismét csak ideiglenes. A terület szinte állandóan gót, vandál, gepida, vizigót, germán, kvád, jazig, markomann, szarmata támadásnak volt kitéve. Galerius 295 végén a markomannok, kvádok, iuthungok és carpok ellen harcol. A következő év tavaszán átkel a Dunán s az egész carp néptörzset az új Valeria tartományban Sopianae (Pécs) körül letelepíti. Lehet, hogy Iovia környékére is jutott belőlük?! Ammianus Marcellinus írja: "Maximinus, aki valamikor a Róma városi praefectus helyettese volt, a Valeria beli Sopianae városában, alacsony sorban született. Apja a praesesi (helytartói) hivatalnál könyvelő volt, és családja a carpoktól származott; ezt a népet ugyanis Diocletianus császár kiköltöztette ősi lakóhelyéből és Pannoniába telepítette át.".

(A kárpok – carp - ókori néptörzs voltak a Duna-delta és Olbia görög gyarmatváros közti területen. A 3. század eleje óta betöréseikkel nyugtalanították Dacia és Moesia római provinciák - a mai Szerbia és Bulgária - lakosságát, míg Aurelianus császár (270-275) döntő vereséget nem mért rájuk. Ettől kezdve Rómától függőségi viszonyba kerültek. A kárpok jó részét a későbbi uralkodók Pannoniába és Moesiába telepítették, a visszamaradtak később a hunok szövetségesei lettek. A Kárpát hegységet róluk nevezték el.[8] A régi hazájukhoz Moesia és a Balatontól délre eső táj jobban hasonlított, mint Sopianae környéke.)

Diocletianus és Maximianus társcsászárok Diocletianus megromlott egészségi állapota miatt 305-ben lemondtak a hatalomról és a két addigi ceasar, Constantius és Galerius lettek a társcsászárok. Constantius Britanniában halt meg York mellett 306-ban. A hadserege - a kisázsiai nicomediai kocsmáros lányától, Helénától, született fiát - Constantinust kiáltotta ki császárrá (augustusszá.) Galerius, a keleti birodalomrész augustusa azonban csak ceasari címet hagyott neki jóvá és Severust tette meg a nyugati birodalomrész augustusának. Miután feleségül vette a hatalomba újra visszatért Maximianusnak a Fausta nevű lányát, Maximianus augustusszá nyilvánította Konstantint. 311-ben már öt hivatalos augustusa volt a Birodalomnak: Galerius, Constantinus, Licinus, Maxentius és Maximinus Daia. Galerius 311 május 5-én halt meg. Utolsó éveit többnyire Illyricumban töltötte s a pannoniai erdők írtása, a mocsarak lecsapolása foglalkoztatta. Halálával a tetrarchia rendszere gyakorlatilag összeomlott és a császárok között hatalmi harc kezdődött, amelyből végül Constantinus került ki győztesen. Történetünk szempontjából a Maxentius elleni csatája különösen érdekes. A császár életrajzírója Euszebiosz szerint, Constantinusnak a Róma környéki Saxa (Castra) Rubra nevű sziklás helyen megvívott csatája (későbbiekben, mint a „Milvius-hídi csata” 312 okt. 28.) előtt álmában megjelenik Sol Isten (Apollo) a kereszttel és a felirattal: „In hoc (signo) vinces” „E jelben győzni fogsz”. „Midőn Constantinus és hadserege 312-ben Maxentius ellen vonult, a sereg egyszerre csak sugarakból font keresztet pillantott meg az égen, éjjel pedig maga Krisztus jelent meg Constantinus előtt, a kereszt zászlóját (labarum) tartván kezében. E zászló felírása így hangzott: toutw nika.” - tartja a legenda. Galerius, Constantinus és Licinus császárok 311-ben kelt edictuma már megszünteti a keresztényüldözéseket (türelmi rendelet) s Nagy-Konstantin és Licinius közös rendeletének (Milánói Edictum) kibocsátása (313) óta a keresztény vallást mindenki szabadon gyakorolhatta. A másik két császár, Maxentius és Maximinus Daia a régi vallás mellett maradt. 320-ban Licinius visszavonta a vallásszabadságra tett kijelentéseket, amit 313-ban a milánói ediktumban deklaráltak, és újabb keresztényüldözésbe kezdett. Ez ürügyet adott Konstantin számára az újabb polgárháborúra, ami 324-ben ért tetőfokára. Licinius, akit gót zsoldosok segítettek, képviselte a múltat és az ősi pogány hitvallást. Konstantin és a vele szövetséges frankok a labarum keresztény zászlaja alatt mentek csatába. Mindkét oldal vallási hátteret adott az ütközetnek. Konstantin seregét létszámban feltehetőleg felülmúlta Licinius serege, de Konstantin embereit a vallásos lelkesedés fűtötte, így győzelmet arattak Hadrianopolisnál, Hellespontusnál és Chrysopolisnál (Skutari) is. A keresztények azzal tűntek ki a többi népcsoportból, hogy a keresztény ügyért, a hitükért készek voltak mártírhalált halni. Ez az életkockáztatás olyan erőt és lendületet adott a zsoldosoknak, amilyennel senki más nem rendelkezett a birodalomban. Licinius vereségével (324. szept. 18.) és egy évvel később bekövetkezett halálával (Konstantin elleni összeesküvéssel vádolták meg és kivégezték) Konstantin lett a teljes Római Birodalom egyetlen császára. (A tetrarchia ideiglenesen szünetelt.) Az ismételt nyugtalanságokat, melyeket a 332 és 334 évek gót és sarmata támadásai okoztak a dunai határokon, Constantinus úgy csendesítette le, hogy részint Pannóniában, részint Thraciában és Macedoniában egész törzseknek adott lakóhelyet. Ezzel folytatódott a Diocletianus és Galerius által megkezdett barbár betelepítés Pannoniába.

Nagy Constantinus csak közvetlenül a halála előtt, 337 májusában, Nikomédia elővárosában keresztelkedik meg. Halála után három fia – II. Constantinus, Constans, és II. Constantius – egymás között osztotta fel a birodalmat. Constantinus a nyugati provinciákat örökölte, Galliát, Britanniát és Hispániát. Constantinus legkisebb fia, Constans Itália, Illíria, az afrikai provinciák és Macedónia felett uralkodott, míg Constantius a birodalom keleti felét kapta. II. Constantinust 340-ben megöli a testvére: Constans, aki ezután II. Constantiussal közösen uralkodik - haláláig. Mivel II. Constantinus 340-ben az aquileiai csatában elesett, így Constans maradt a birodalom nyugati felének ura. Kicsapongásai viszont elidegenítették tőle alattvalóit: testőrségének feje, a frank származású Magnus Magnentius, 350-ben lázadást szított ellene, s a katonák Constanst megölvén, Magnentiust kiáltották ki imperatorrá. Magnentius feldulja Sisciát, és Sirmiumot ostrom alá fogja. Constantius a trónbitorló Magnentiust 351 szeptember 28-án Mursánál (a mai Eszék környékén) véres ütközetben megverte. A császárság egyik legnagyobb és legvéresebb csatája volt ez, ahol Constantius veszteségei meghaladták az ellenfél veszteségeit. Az öldöklésben 54,000 katona vesztette életét. Többé nem lehetett kétség, hogy a birodalom határai csak úgy védhetők meg, ha a csapatokban támadt hiányokat barbárokkal pótolják. Magnentius 353-ig még ellenállt, majd egy újabb csatavesztés után öngyilkosságot követett el. Nagy Constantinus mindhárom fia keresztény volt. Constantius a 350-es évek elején ediktumot adott ki a pogány vallási rítusok azonnali felfüggesztése és a pogány templomok bezárása érdekében. Ezzel a kereszténység véglegesen gyökeret eresztett a Pannon földön is. Az aquincumi ásatások is azt bizonyítják, hogy Valéria tartomány a 4. századra már keresztény lett. „A római uralom utolsó évszázadaiban, a temetőben már keresztény sírkápolna is állt" – mondja Lassányi Gábor régész a Duna-menti ásatások egyik szakembere. Egy római almanach szerint már Kr. u. 336-ban megünnepelték Rómában a karácsonyt. Máig tisztázatlan, miért került a karácsony december 25-ére, de valószínű, hogy a régi keresztények így akarták háttérbe szorítani a legyőzhetetlen nap születésének pogány római ünnepét. (A Sol Invictus-vallással egyidőben létezett Rómában egy másik napimádó vallás is: a Mithrász-hit. Mithrász születését december 25-én ünnepelték!.) A kereszténységre való áttérés a forrásadatok szerint is a 4. század végén megindult. Az apahidai leletanyagban a keresztek és a Christogram-jelek az 5. század második felétől mutathatók ki, elsősorban bizánci eredetű tárgyaknál.

A szarmaták, jazigok és más törzsek betörései a 3. századtól jelentős pusztításokat okozhattak az itt élő törzslakosság körében. (A helyzet hasonlatos lehetett a későbbi mongol-, török dúlásokhoz.) A jazigok betörésének elsősorban a Somogyban és Tolnában lévő kultúrtelepek estek áldozatul. „Kr. u. IV. században a kvádok az amazokkal együttesen befészkelték magukat a Sárközbe és a Kapos folyó völgyébe.”[9] A történelem 357-ben nagy jazig rablótámadást említ. (Hőgyész és Regöly között találtak egy nagy - 16 kg-os - jazig főzőüstöt, ami ebből az időből származik.[10])

355-ben az állandó barbár betörések miatt Gallia-szerte zűrzavarossá vált helyzetet. A nyugati provinciák felügyeletével Constantius Julianus Constantiust bízza meg és caesári címet is adományoz neki.

(Julianus apja Julius Constantius, Nagy Konstantin császár féltestvére volt.) Közben keleten dúl a perzsa háború, amelyet Constantius kész volt személyesen vezetni. Julianustól azt követelte, hogy galliai seregének segédcsapatait bocsássa rendelkezésére. Csakhogy ezek nem engedelmeskedtek neki, és Julianust kiáltották ki császárrá. Julianus csapatai élén a Duna mentén Pannoniába hatol, innen a Balkán-félszigetre nyomul, de mielőtt még harcra került volna a dolog, Constantius megbetegszik s 361 november 31-én Tarsusban meghal. Julianus az "Apostata" (azaz „Hitehagyott”) melléknevet örökölte az utókortól, mert császárrá történő kikiáltását követően (360. március) nyíltan felhagyott a kereszténység gyakorlásával, és a hagyományos görög-római vallásokat ápolta és pártfogolta. 363-ban, a perzsák elleni harcban hal meg. Az őt követő császárok Valentinianus és testvére Valens az elnéptelenedett vidékeket gótokkal, szászokkal, alamannokkal telepitette be, és a légiókat is azokkal egészítette ki. Nagy Theodosius (379-395), az egységes birodalom utolsó császára, Valentinianus fiaival, II. Valentinianusszal és Gratianusszal együtt kezdte az uralkodását. A vizigót Fritigernus vezette gótok 378 augusztus 9-én Hadrianapolisznál döntő vereséget mérnek a Keletrómai Császárságra, elesik I. Valens császár is. A gótok elözönlötték Moesiát, Pannoniát, és Illyricumot is. Gratianusnak segítség kellett ezért, 379 január 19-én Sirmiumban, Theodosiust kinevezi magával egyenrangú császárrá. Theodosius utoljára egyesítette a Birodalmat. Ő tette államvallássá a kereszténységet, és ezzel a kereszténység hivatalosan is győzött. Az üldözöttek pedig a pogányok lettek. Az utolsó császári rendelet, mely Sirmiumban napvilágot látott, 380 szeptember 8-án kelt. Ezen időtájt betegedett meg Theodosius Thessalonikában. A gótok akadálytalanul elárasztják Illyricum nyugati részét, Poetoviót (Ptuj, németül: Pettau) és Mursát (Eszéket) feldulják. Nem marad más hátra, mint hogy a rómaiak önkéntesen átengedjék Pannoniát állandó lakhelyül a gótoknak. Nagy Theodosius halála előtt (395) a birodalmat két fia, Arcadius és Honorius között osztotta fel, Arcadiusnak juttatva a keleti, Honoriusnak pedig a nyugati birodalomrészt. Ezzel a Birodalom kettészakadt.

A régészeti leletekből arra következtetnek, hogy a hunok már jóval a 375-ös nagy európai betörés előtt a térségben éltek, és ugyanezt bizonyítják az örmény források is. Ebből az következik, hogy a hunok nem egyszerre rohanták meg az európai kontinenst, hanem fokozatosan terjeszkedtek nyugati irányba. Atilla nagybátyja, Ruga (más nevein Rhuas, Rugila, Rua, ΄Ρούγας, ΄Ρωίλας) (kb. 365-kb. 434/35) 432-ben még hadvezérként egyesítette a hunokat. Őket, 361-ben, a római császár hívja be a Kárpát-medencébe, Meotisz vidékéről[11], hogy kordában tartsák a Duna–Tisza közén lévő szarmatákat és a Tiszántúlon lévő gepidákat. Atilla -- az első évezred legnagyobb embere -- 395-ben, valószínűleg Tápiószentmártonban született, és Aquileiában és Rómában is nevelkedett. 432-ben Aetius a római hadvezér Rugához menekült. A hunok segítségével megszerezte a Nyugat-Római Birodalom irányítását. A segítségért cserébe átengedte a hunoknak Pannóniát és benne Valeria tartományt. „A hunok keleti szárnya 395-ben jelenik meg az Al-Dunánál. Vele egy időben a nyugati szárnya északról megkerüli a Kárpátokat, így harapófogóba fogva a közben ide települt vagy menekült germán és szláv (alán) jellegű törzseket. A környék lakói a rómaiak segítségével kivédték az előző kétszáz év alatti szarmata betöréseket, de az újabb most már a harcias germán törzsekkel kiegészült támadásokat nem tudták volna elhárítani. A hunok felszabadítókként érkezve kiűzték a medencét újra meghódítani akaró germán és szláv jellegű törzseket (vandálok, szvébek, alánok, szilingek stb.)”.[12] A szarmata törzsek szövetsége a hunok támadása után felbomlott. A különböző szarmata törzsek a hunokat követően avar, türk, kazár, onogur, ősmagyar, besenyő, kun, germán fennhatóság alá kerültek, és ezekbe a népekbe fokozatosan beolvadtak, más részük visszatért a Kaukázus előterébe. Kevés lelet maradt Tolnában a hunok után. Egyik ilyen a murgai gránátékszeres sírlelet, a „kaposvölgyi" hun bronzüst. Lelőhelye: Hőgyész regölyi határa.

A Kárpát-medence északkeleti szögletében élő gepidákat a hunokkal szövetségben lévő Thorismud osztrogót király győzi le, bár maga elesik a csatában. Ruga fejedelem idejében a gepidák behódoltak a hunoknak, sőt Atilla seregében már a hun birodalom legerősebb gyalogharcos osztagának számított a gepida Ardarik király serege. A rómaiakat a hunok verték ki a Dunántúlról. A Pallas nagy lexikona szerint „A világrengető hun hódítás idején (444) a vármegye területén Tolnánál (Alta Ripa) verték meg először Atilla hadai a rómaiakat.” „(Íszá próféta) születésének 416. esztendejében az említett hercegüknek, Atilának királyi címet adományoztak, és így ő lett a madzsar néptörzs első királya.”[13]

Atilla halála után Ardarik király vezette az Atilla-fiak elleni felkelést, melynek győzteseiként (Nedao-folyó, i. sz. 455.) erővel birtokba vették a hunok szállásterületeit és egész Daciát. Szövetségre léptek a Keletrómai Birodalommal. A 450-es évek végére Gepidia határai délen az Oltig és az Al-Dunáig terjedtek. A történelem szerint Atilla halála (452) után a hunokat a keleti gótok követték Pannóniában. Ebben az időben három testvérkirály uralkodott az osztrogót nép fölött: Valamir a Scarmiunga (Sárvíz) és az Aqua Nigra (Kapos vagy a Karasica) folyók között, Theodemir (a későbbi nagy Teodorik) a Pelso-tó (Balaton) mellett, Videmir pedig közöttük telepedett le, illetve harcolt a vezető nélkül maradt hunok maradványaival. Ugyanis „a Krimhildával ült véres nász s a rettenetes testvérharc után nem minden hun ügetett vissza Keletre a Hadak útján, ahogy a magyar mondák a tejutat nevezik.”[14] Az utolsó nyugatrómai császárt hatalmától megfosztó Odoaker, később Itália királya, a hun királyi Ruga családból (Priszkosz: „de genere Roga”) származó Edekon és egy törzsbeli szkír nő fia volt. Atilla udvarában nőtt fel. (Edekon Atilla unokaöccse volt.) Másik fia, Welf (Hunwulf), 488 körül a szkírek[15], rugiaiak[16] és türingek fejedelme lett. Odoaker, Atilla halála után, a nyugatrómai császár testőrségébe állt és 470 körül kinevezték a germán segédcsapatok vezetőjévé. 476-ban Orestes, a birodalom katonai vezetője megtagadta a germán katonák követeléseinek továbbítását, ezért Odoaker megölte őt, a fiát, Romolus Augustulus nyugatrómai császárt pedig megfosztotta hatalmától. Atilla népének jelentős része lakhelyén maradt, vagy a római birodalom más területén telepedett meg. 487-488-ban a gótok elhagyták az ellenségeikkel körülvett, kifosztott Pannoniát és olaszföldre vonultak. Az osztrogótok távozása után Pannoniában újra a gepidák jutottak hatalomra. Megszállták a Dráva-Száva-köze keleti felét (nagyjából az egykori Pannonia Secunda tartományt), s uralmukat Bácskára is kiterjesztették. Ekkoriban három hatalmi központjuk volt. Gepidia királyai, Ardarik és leszármazottai a traianusi Daciában székeltek, sírjaik a mai Apahida területén kerültek elő. A Pannonia Secunda felett uralkodó alkirálynak Sirmiumban, az egykori nagy császárvárosban volt a székhelye. Valószínűleg volt egy Tisza-Körös-Maros közti udvaruk is. A gepidáknak a gótokkal és Bizánccal is kellett harcolni. I. Justinianus (527-565), keletrómai császár -- a Marne-folyó melletti -- longobárdokat nyerte meg a gepidák ellen. Az első[17] nagy gepida-longobárd összecsapásra i. sz. 551-ben kerül sor – Asfelden az „Istenek földjén” vagy „Harcok mezején” (az Asok a 12 ősgermán segítőisten) valahol Sirmiumtól nyugatra – melyben a gepidák alulmaradtak, de ekkor Sirmiumot még megtarthatták. Pannónia ebben az időben a keleti birodalomhoz tartozott. A Duna-vidék békéje egészen I. Justinianus haláláig fennmaradt. Justinianusnak két olyan korszakalkotó cselekedete is volt, amely később egész Európára, így Dél-Dunántúlra is, nagy hatással volt. A Codex Justinianus megalkotásával a római jog alapjait fektette le, és az ő uralkodása alatt került be Európába a selyem. Kr. u. 533. két görög szerzetes azon hírt hozta Justinianus császárnak, hogy megismerkedtek a selyemhernyó-tenyésztéssel Kínában és nagy jutalom ígéretére újból visszatértek oda. Sikerült is nekik eperfamagot és selyemhernyó-petét Tibet, Perzsia és Kis-Ázsián át Konstantinápolyba csempészni. Ezzel a cselekedetükkel Justinianus uralkodása a fénypontjára jutott mivel megalapozták a bizánci selyemipart, amely évszázadokon át egyedül állott, és például Spanyolországba is csak 730 körül vitték be az arabok.

Kunimund király gepidia fővárosát Sirmiumba helyezte át, ahol ezüst pénzt veretett, a Kárpát-medence első kora középkori pénzeit. Itt székelt a gepida arianus egyház püspöke is. I. Justinianus halála után Sirmium két tűz közé került. Mind Bizánc, mind a longobárdok fenyegették. Végül, a longobárd király Alboin az avar Baján kagánnal (kb. 562–601) szövetségben Asfeld mezején (i. sz. 567.) vereséget mért a gepidákra. Sirmiumot a közben felvonuló bizánci csapatok „megvédték” az avaroktól. A sirmiumi gepida csapatok keletrómai szolgálatba álltak, a gepida trónörökös (Reptila) pedig a királyi kincsekkel Konstantinápolyba menekült. A longobárdoktól legyőzött gepidák értesülve hazájuk pusztulásáról a longobárdokhoz csatlakoztak. A következő év tavaszán az avarok (előmagyarok) Itáliába űzték őket. Az avaroktól legyőzött, illetve a hadba nem vonult gepidák Gepidia egész területével együtt avar uralom alá kerültek. A gepida–langobard–avar háború pusztítása után a gepida lakosságnak csak maradványai éltek tovább az Alföldön, mint ez néhány közösség esetében régészetileg valószínűsíthető, s hasonló állapítható meg Erdély néhány gepida temetője alapján is. A történeti adatok alapján kétségtelen, hogy az egykori Gepidia déli részén továbbra is léteztek gepida közösségek az Avar Kaganátus alatt is.