A krónikákból, és a régészeti leletekből is tudjuk, hogy az Avar Birodalom a 9. század elején megsemmisült. Az utolsó tudósításokat Teodor kapkánról (qapγan) és Ábrahám kagánról a pápai levéltárban, illetve a frank Avar Tartományról szóló írásokban (annalesekben) találhatjuk. (Pl. Annales Fuldenses.) Az utolsó híradás az avar vezetőkről 822-ből való. Ekkor, a frankfurti birodalmi gyűlésen, ahol a királyság keleti részéinek az ügyeit tárgyalták, megjelentek a pannóniai avarok követei is. (Annal. Regni. Francorum ad A. 822., MMFH. I. 50). 871-ből van még egy említés: „Azokat (ti. az avarokat) azonban, akik készségesnek mutatkoztak a hit iránt és felvették a keresztséget, a királyok adófizetőivé tette, és a földet, amelyet a maradékaik birtokolnak, a királynak fizetett adó fejében most is birtokolják mind a mai napig”. – (Conversio… Cap.3. MMFH. III. 298). Látható tehát, hogy a meghódított, jórészt keresztény avarság egy része ezen a keleti frank területen élt. De a korábbi birodalom keleti részét Krum, a hódító bolgár kán nem foglalta el tartósan, azt csak gyepűnek használta. Majd csak utóda, Omurtag kán a frankok 827-es legyőzése után szállja meg a Szerémséget, Kelet-Szlavóniát és a Kárpát-medence déli területeit. Itt egészen 895-ig megmarad a bolgár fennhatóság. A Dunától keletre eső területekre, és az Alföldre sem a frank, sem a bolgár birodalom nem tartott komolyabb igényt. Itt az avar, szláv vegyes lakosság valószínűleg az árterületeken meghúzódva vészelte át a 2-3 emberöltőnyi időszakot, Árpádék bejöveteléig.
A kérdést, hogy „Hova tűnt Ábrahám kagán népe?” – már sokan felvetették, és meg is válaszolták fantáziájuk, vagy „a tudomány mai állása” szerint. Valójában azonban a kérdés, kérdés maradt, ezért én most nem ezzel foglalkoznék. Inkább az izgat, ami a címben is olvasható. Volt-e kapcsolatuk a keletről jött avaroknak a sztyeppei „rokonaikkal”? Miért nem kértek segítséget? Miért nem kerestek szövetségest? Pontos, dokumentumokkal alátámasztott választ senki sem tud adni, hiszen még a vezetőik neveit - a birodalomalapító Baján és a frankoknak behódoló Ábrahám és Teodor kivételével - sem ismerjük. Az viszont, hogy segítséget senkitől se kaptak, -- az történelmi tény! Akkor mi értelme van e kérdést feszegetni? Mert a történelemben számtalan példa van arra, hogy a bajba jutott, fenyegetett fél szövetségest keres magának, hogy életben maradhasson. Pár évtizeddel később, de ugyan itt – sokkal kisebb horderejű esetekben a „civilizált Nyugat” is megtette ezt! Hogy ez nem fantazmagória, erre bizonyíték azoknak a hadjáratoknak a krónikás megemlítése, amelyekben a magyarok hol a frankok, hol a morvák oldalán harcoltak 862-ben, 881-ben, 892-ben, 894-ben! 881-ben a Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak.
A korabeli (8. századi) belső viszonyokat a 10. századi bizánci lexikon (a Szuda-lexikon és a Scriptor incertus de Leone Armenio néven ismert bizánci forrás) így örökítette meg: „Egy görög író beszéli, hogy miután az avarok birodalmát Nagy Károly megsemmisítette, a hires bolgár király, Krum, tudni óhajtván azt, mely okok voltak azok, melyek a bolgárokkal szövetséges avar nép felbomlását előidézték, a táborában őrzött foglyok közül négy vén avart hozatott maga elé s ezeknek e kérdést tevé föl: »Mely okoknak kell tulajdonítani fejedelmetek és nemzetetek bukását?« A foglyok közűl a legtekintélyesebb így válaszolt: »Óh király, annak sok és különféle oka van. Legelsőbben az áskálódás, mely kagánunktól a hű és igaz tanácsosokat eltávolítván, a kormányt gazemberek kezére juttatta. Azután jött a birák romlottsága, a kiknek ez lett volna tisztjök, hogy a népnek igazságot szolgáltassanak, a képmutatókkal és tolvajokkal czimboráltak; továbbá a bor bősége részegeskedést szűlt: az avarok, midőn testöket elgyengítették, egyszersmind eszöket is elvesztették. Utóljára következett a kereskedés szenvedélye, hogy romlásunkat teljessé tegye: az avarok kalmárokká lettek, egyik csalta a másikat s a testvér testvérét is árúba bocsátotta. Ezek voltak, uram, szerencsétlenségünk siralmas forrásai.«.” / Wikipédia. Szuda-lexikon. Borovszy Samu fordítása, 1998./ Nincs semmi komoly tudományos érv, amely megcáfolhatná az avar foglyok szavait. A nemzetszellem meggyengülése, eltűnése váltotta ki az avar nemzet eltűnését. Nem volt meg az a kohéziós erő, amely egyben tarthatta volna az itt élőket. Ilyenkor mutatkozik meg egy karizmatikus vezér hiánya!
Van értelme annak, hogy a „Mi lett volna ha…?” kérdést feltegyük? Konkrétan, semmi! Ha csak nem vonunk párhuzamot a múlt és a jelen történései között.
A történelem megismétli önmagát?
Ha igen, akkor ez valahogy így nézne ki:
Az Afro-Eurázsiai Világ-Tanács elnöke megkérdezi a magyar szakos történészeket: »Mely okoknak kell tulajdonítani országotok és nemzetetek bukását?« A történészek közül a legokosabb így válaszolt: »Óh Rabelében, annak sok és különféle oka van. Legelsőbben az áskálódás, mely miniszterelnökünktől a hű és igaz tanácsosokat eltávolítván, a kormányt gazemberek kezére juttatta. Azután jött a birák romlottsága, a kiknek ez lett volna tisztjök, hogy a népnek igazságot szolgáltassanak, a képmutatókkal és tolvajokkal czimboráltak; továbbá a bor bősége részegeskedést szűlt: a magyarok, midőn testöket elgyengítették, egyszersmind eszöket is elvesztették. Utóljára következett a kereskedés szenvedélye, hogy romlásunkat teljessé tegye: a magyarok kalmárokká lettek, egyik csalta a másikat s a testvér testvérét is árúba bocsátotta. Ezek voltak, rebeleben, szerencsétlenségünk siralmas forrásai.«
