A napokban került a kezembe Gyóni Gábor történész, habilitált egyetemi docens könyve, A magyarság hajnalán. (MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Bp. 2019.).

Gyóni, 2007-ben Jekatyerinburgban, az Uráli Állami Egyetemen védte meg doktori disszertációját, amely a korai magyar történet bizonyos problémáinak magyar és orosz historiográfiai áttekintését adja. A disszertációja 2008 decemberében jelent meg könyv alakban is, Protovengri na Urale  (Előmagyarok az Urálban) címmel. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, a magyar régészek (Türk Attila és csapata) eredményesen vett részt az oroszországi és ukrajnai ősmagyarnak vélt sírok kutatásában, Neparáczki Endre és Török Tibor a Magyarságkutató Intézet Archeogenetika Kutatóközpontjának és a Szegedi Tudományegyetem Genetikai Tanszékének kutatói pedig jelentős archeogenetikai eredményeket publikáltak. A magyar finnugor nyelvészet képviselői meg derekasan védték a mundér becsületét, és aktívan tiltakoztak minden esetben, ha egy régész, vagy genetikus (ne adj Isten más halandó is) „belepofázott” a szakterületük témájába.

Gyóni Gábor könyve ebben a 2004-2018-as „termékeny” időszakban íródott, mint az előszavában írja, már megszabadulva a disszertációkészítés során fennállott kompromisszumoktól. Érdeklődve kezdtem neki az olvasásnak, annál is inkább, mivelhogy a történész szerző azt ígérte, hogy: „célja nem a „rejtvényfejtés”, vagy valami erőltetett új elmélet (új térkép, új vándorlási útvonal) felrajzolása, hanem lehetőség szerint a miértek megértése, abból a módszertani alapvetésből kiindulva, hogy csakis az okokat feltáró és antropocentrikus történetírás lehet intellektuálisan kielégítő”. Most, a könyv végére érve belátom, hogy a szerző tartotta is magát ehhez. Nem hozott új elméleteket, a régieket becsülettel számba vette (kivéve azokat, amelyek a finnugor nyelvészetből kisarjadt történelemszemléletet mereven, sokszor logikusan elutasítják. Pl. Götz Lászlóét, vagy László Gyuláét, hogy csak a címnél maradjak!).  Jelen írásom nem Gyóni könyvének kritikája. Azt érdemes elolvasni, mert óriási adathalmazt ölel fel, ráadásul a magyar olvasók előtt kevésbé ismert orosz szerzőktől is. (Természetesen itt is racionálisan szelektálva, mellőzve az alternatívokat pl. G. V. Noszovszkijt és A. T. Fomenkot, vagy a régiek közül N.Sz. Trubetzkoyt). Igaz, hogy idéz Vernadszkijtől, Koszárjevtől, de csak szigorúan „megfelelő” dolgokat. Ez vonatkozik László Gyula idézetekre is.

Hogy a nyelvészek nem szeretik ha a történészek „nyelvészkednek” azt László Gyula „saját bőrén” is megtapasztalhatta. Így ír erről a Múltunkról utódainknak című könyvében: „..más megoldások is elképzelhetők a rokonság létrejöttére. Éppen ezekkel kapcsolatban támadtak kétségeim, amelyeket kis könyvemben bővebben kifejtettem. Volt nyelvész, aki zokon vette ezt tőlem, mondván, hogy ne nyelvészkedjem, mert ahhoz nem értek; csakhogy valóban nem nyelvészkedtem, ők történészkednek, amiben csupán jó szándékú műkedvelők.” (I. kötet 411. oldal)

László Gyulát inkább a kettős honfoglalás elméletéről ismerjük. Most nézzük meg, hogyan gondolkodott ő a finnugor rokonságról. Götz Lászlót hívom ehhez segítségül. (Az idézetek G.L. Keleten kél a nap című könyvének második kötetéből vannak. Püski Kiadó, Bp, 1994.). Néhány mondat előtte László Gyula 1961-es „nyelvlánc” elméletéről. „Ez a nyelvláncként értelmezett nyelvrokonsági elképzelés, amely – mellesleg megjegyezve – gyakorlatilag megegyezik a zseniális orosz indogermanista nyelvtudós, N.Sz. Trubetzkoy herceg által az indogermán nyelvek egymásközti rokonsága mikéntjének magyarázatára kidolgozott és „areális nyelvkiegyenlítődés”-nek nevezett elmélettel, amely tudásunk mai fokán messzemenően a legjobban összhangban áll az ismert nyelvemlékbeli, nyelvtörténeti, őstörténeti adatokkal…” – írja Götz.

„ Ha abból indulunk ki, ami az adott körülmények között a Kr. e. 2. évezred elsõ felében a Volga - Urál - Ob - Irtis vidékén egyedül elvárható volt, hogy ugyanis az igen gyér számú halász-vadász őslakos csoportok a közéjük és közvetlen közelükbe telepedett, s velük többrendbeli rendszeres kapcsolatokban álló összehasonlíthatatlanul magasabb műveltséggel rendelkező, tömegesen és több hullámban érkezett földművelő - állattenyésztő és fémműves déli gyarmatosok nyelvének bizonyos elemeit óvatosan számolva félezer szót (kb. ennyi biztosan igazolható magyar - finnugor szópárhuzamot ismerünk) és a legfontosabb nyelvtani sajátosságokat átvették - természetesen nem változatlanul, hanem többé-kevésbé eltorzítva, pidginizálva, saját nyelveik hangrendjéhez idomítva - és ez a pidginszerû nyelv azután a mindennapi érintkezések során széles körben használt és általánosan megértett közlekedő nyelvvé, úgynevezett »linga francá«-vá vált a halász-vadász őslakosok között, akkor nem kell a kérdéses gyarmatosokban »ős irániakat« gyanítanunk, nem kell csupán az őslakosokra gyakorolt ködös »hatásaik«-ról beszélnünk, de arra sincs szükség, hogy olyan szemenszedett képtelenségeket kelljen - mintegy »szükségszerűen« - feltételezni, hogy a gyér számú és igen kezdetleges kulturális fokon álló halász-vadász őslakosok rövid időn belül szinte teljesen asszimilálták volna a fél évezreden keresztül tömegesen és több hullámban érkezett, s ráadásul még sokkalta magasabb műveltséggel is rendelkező déli gyarmatosokat. - Gondoljuk csak meg jól: olyasmi ez, mintha valaki halálos komolysággal azt próbálná bizonygatni, hogy a 18. és 19. századi európai gyarmatosítókat Észak-Amerikában az ottani őslakos indiánok rövid időn belül teljesen asszimilálták volna”.

 László Gyula azután 1981-ben megjelent „Őstörténetünk” című könyvében lényegesen továbbfejlesztette 1961-es „nyelvlánc” elméletét. Újabb elképzelését így fogalmazta meg: .... „ Önkéntelenül felvetődik más gondolat is. Nevezetesen az, hogy a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének „a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék” (László 1981. 43. old.)

Észrevehetjük, - s számos olvasónknak az idézet olvasásakor bizonyára azonnal fel is tűnt -, hogy a fenti idézetben megmutatkozó nyelvrokonsági szemlélet minden egyes kis részletében, változtatás nélkül, szó szerint átvihetjük és alkalmazhatjuk a Volga - Urál - Ob - Irtis térségében a Kr. e. 2. évezred első felében kialakult paleolingvisztikai (ősnyelvészeti) helyzetre. ...

A paleolingvisztikai helyzet tehát ezek szerint pontosítva úgy alakul, hogy nyilvánvalóan az andronovói műveltség közlekedő nyelvéből átvett elemek szolgáltak alapul a kultúrkör északi határa mentén élő erdőövi halász-vadász csoportok nyelveinek kölcsönös kiegyenlítődéséhez, egy erdőövi „linga franca” kialakulásához. Ebben a szemléletben - teljesen László Gyula felfogásának szellemében - a magyar nyelv, pontosabban mondva az előmagyarok vagy protomagyarok nyelve természetesen nem sorolható be az erdőövi csoportok nyelvei, vagyis a későbbi uráli-finnugor nyelvek közé, hanem nyelvünk közvetlen előzményei kétségkívül az andronovói műveltség egykori közlekedő nyelvének körzetében keresendők. A Natuture tudományos folyóiratban 2015. június 10-én megjelent cikkben írják: „minden eddiginél nagyobb számú ősi DNS-minta vizsgálatával elvégzett archeogenetikai és régészeti kutatás eredményeképpen kiderült, hogy a korábbi, nyugat felé irányuló népességáramlást követően egy keleti irányú visszaáramlás következhetett be. Ennek nyomán alakult ki Kr. e. 2000 körül az Urál-vidéki Szintasta-kultúra, majd az ebből kifejlődő Andronovo-kultúra, melynek népességét a genetikai vizsgálatok szerint később felváltották a Kelet-Ázsiából érkező csoportok”. Feltételezhető, hogy a Jamnaja-népességvándorlásnak a kiindulási pontja a KM-ben volt. „Patkanov volt az első, aki felfedezte az uráli bronz- és vaskor nagyszerű emlékeit, és ezeket talán nem is annyira tévesen a helyi hagyományok alapján részben a szabirokhoz, magyarokhoz társította”. (Z. Tóth Csaba:  MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. 2010. Hága).

Csak példának (név nélkül) idézek erre egy nyelvész véleményt: ’Tehát elképzelhető egy "nyelvlánc", ahogy László Gyula (is) nevezte, amely ma uráli alapnyelvként látszik. Az viszont egyértelműen László alap nélküli feltevése, hogy lett volna "egy fejlettebb kultúrát hordozó közvetítőnyelv", amely "benyomult volna közéjük". Ez éppen kilövi a nyelvlánc-elmélet alapját, a dolgot a pidzsinizálódással akarja megmagyarázni. De ebben az esetben a "beoltó" nyelv megmarad (az angol alapú pidzsinek nem szüntették meg az angolt), és így a különbségük időben később is felderíthető. (A pidzsinek pl. nem veszik át a „kultúrnyelv” nyelvtanát. Az pedig, hogy László a fenti "beoltó" nyelvet a magyarral azonosította, egyszerű nemzeti falláció. Őszintén szólva, ez durva megsértése mindannak, ami egy tudóstól elvárható lenne’.

Szerintem a kritika nem állja meg a helyét, mert az évezredekkel korábbi körülmények hatásának más következményei lettek. Gondolok arra, hogy a „beoltó” nyelv hordozóit a hun népvándorlás nyugatra sodorta viszonylag rövid időn belül. Az 5. században keletre visszatért törzsek már egy megváltozott, bővült szókincsű nyelvet használtak, ami azért erősen különbözött a török, arab, perzsa stb. ismert nyelvektől. (Ezt a tényt több krónikás is feljegyezte). Ez a magyar alapú pidzsin nyelv vált uralkodóvá 10. századtól a Kárpát-medencébe tartósan megmaradt népeknél. A kereszténység felvételével a hivatalos nyelv a latin lett és maradt évszázadokon keresztül. Ez a tény biztosította a magyar nyelv szabad önfejlődését úgy, hogy az első nyomtatott magyar nyelvű Bibliánk a mai napig érthető egy olvasni tudó magyar ember számára. Míg a távoli északon maradt „nyelvrokonaink” beszédéből egy gondolatot sem tudunk megérteni, annak ellenére, hogy bizonyos nyelvtani és hangtani hasonlatosságokat a szakemberek fel tudnak mutatni. Ez azt jelenti, hogy ha egy bizonyos rendszer szerint csoportosított nyelvcsaládban megfér egymás mellett a magyar, a hanti és a manysi is, ebből nem lehet következtetni a nyelvfejlődés előzményeire, kreált hangrendi törvényekkel közös ősszavakat rekonstruálni. Azaz, lehet, de ez egy „L'art pour l'art” nyelvészet lesz, képzelt alapokon. László Gyula ezt finoman úgy fejezte ki, hogy „felvetődhet egy más gondolat is!”

A magyarok 9. századi nyelvére vonatkozóan Sándor Klára szemléletét, hozzáállását fogadom el, amelyet a Rubicon folyóirat 2016/7. számában olvastam. (S. K. Beszéltek-e törökül is a honfoglalók? 94-95. o.) Saját hipotézisemhez ez így illeszthető: „Nagyon valószínű, hogy a honfoglalás előtt a magyar népességet kiterjedt kétnyelvűség jellemezte” – írja Sándor. Majd így folytatja: „A kétnyelvűség tehát nem a nyelvtudásra, hanem a társas körülményekre s az ebből adódó pszicholingvisztikai állapotra vonatkozó fogalom. A kölcsönzés alapfeltétele a kétnyelvűség, hiszen ahhoz, hogy valaki először használjon egy idegen eredetű szót az anyanyelvében, ismernie kell a másik nyelvet. Ez azonban kevés, ahhoz, hogy ez az újítás elterjedjen, másoknak is érteniük kell mindkét nyelvet, legalábbis a terjedés első szakaszában, később már az egynyelvűek is átvehetik tőlük az új szavakat”. Nagyon fontos egy másik megállapítása: „A nyelvnek a honfoglalás előtti időkben nem volt olyan kiemelt szimbolikus szerepe, mint ma, s hogy a magyar törzsek vélhetően viszonylag nagy létszámúak voltak, a hozzájuk csatlakozott török néprészek pedig nem egy időben érkeztek”. És amiről nem ír Sándor, de alapos indokkal feltételezhető, hogy ugyan ez a nyelvi helyzet állt elő az avaroknál is. Természetesen a dunántúli avaroknál a kétnyelvűség, majd a nyelvcsere a frankok hatására következett be, míg az alföldön az akkori bolgár nyelv éreztette a hatását, de itt már a magyarok megérkezése miatt nem történt nyelvcsere, hanem összeolvadás a honfoglalók nyelvével. A ma is fellelhető bolgárszláv átvételekre szintén helytálló Sándor Klára észrevétele: „A szlavisztika fontos új megállapítása tehát, hogy az intenzív szláv kölcsönzésnek nem kellett nagyon rövid időn belül lejátszódnia – korábban így gondolták a nazálisokat tartalmazó magyar kölcsönszavak miatt –, mert a bolgárszlávból még jócskán a 10. század után is kerülhettek a magyarba ilyen elemek”. Itt figyelembe kell venni, hogy a krónikák szerint az etelközi magyarok, és az avarok kapcsolata a dunai bolgárokkal már a 9. század második harmadától (az avarokkal korábban) fennállt. Ennek egyik nyelvi nyoma lehet a 9. század elejéről keltezhető madarai sziklafelirat Valerij Alekszejevics Csudinov professzor szerinti olvasata, amiben  „volgár zóna – magyar zóna” megfejtés található. (Lásd a Bel_Ár című könyvem 23. oldalán).

A fentiek tehát alátámasztják a végkövetkeztetésemet, miszerint „összetételében a honfoglalók rendkívül heterogén összetételűek, és viszonylag nagyszámúak (százezres nagyság) lehettek. A bevonulás egy két évet vehetett igénybe, és szinte az összes lehetséges járható útvonalon történt, feltételezve azt is, hogy az Alföldön már évtizedek óta voltak a magyaroknak telephelyeik. Azt, hogy az ősmagyarok több török nyelvű néppel is kapcsolatban álltak, nemcsak történeti források, hanem nyelvi adatok is alátámasztják. A török szóátvételek csak a hétköznapi kétnyelvű kommunikáció révén kerülhettek a nyelvünkbe. Erre a volgai bolgár szomszédság, de még inkább a pontuszi huzamosabb tartózkodás adtak lehetőséget. Sem a DAI-ban említett 3 éves kazár kapcsolat, sem a kabar „nyelvtanítás” ezt önmagában nem eredményezhette. Ezért szerintem vissza kell térni a korábbi 300 éves helyreigazításhoz azzal, hogy ez lehetett ennél kevesebb is. Valamint komolyan meg kellene fontolni a magyarok két csoportjának (általam feltételezett) egyidejű létezését.

Nyelvük egy évszázados pidzsin nyelv volt, ami közel állt a helybeliek ősi nyelvéhez is. Így sem a környező birodalmi nyelvek (türk, ugor, arab, perzsa, görög, latin, germán), sem a leigázott szláv nyelvek nem változtatták meg alapjaiban”. Bár nyelvünk más nyelvektől való nagyfokú eltéréséből származó „védőburkát” nyelvészeti értelemben naiv vélekedésnek tartják egyesek, ettől még igaz is lehet.

Egy finn nyelvész professzornál  Asko Parpolánál találtam rá egy új nyelvi családfára, amit Jaakko Häkkinen nyelvészre támaszkodva készített el. Kiindulási alapnyelv itt a Late Proto-Uralic, azaz a Késő proto-urál nyelv. (Megjelent: Parpola, A., 2013, Linguistic map of prehistoric north Europe. Grünthal, R. & Kallio, P. (eds.). Helsinki: Suomalais-Ugrilainen Seura, 169. oldalán). Itt a magyar ág már nem finnugor, hanem Proto-Ugrik, majd Proto-Mansi-Hungarian, és mindezek egy közös Proto-East Uralic csoportból származnak. Figure 11. A new family tree for the Uralic languages with localization and approximate dates for branching, based on Jaakko Häkkinen’s linguistic analysis and the present correlation with archaeology.  Jaakko Häkkinen pedig  Otto Donner 1879-ben bemutatott, a tradicionális finnugorszármazást ábrázoló családfáját vette alapul, amelyen akkor még a szamojéd ág nem szerepelt.

Ha most figyelembe vesszük az areális nyelvkiegyenlítődést, úgy ahogyan Götz László fentebb megfogalmazta, akkor elénk tárul az a magyar nyelvfejlődés, amit én „magyarugor”-nak neveztem el „A magyar nyelv eredetéről” című írásomban.

https://bilecz.blog.hu/2019/12/01/a_magyar_nyelv_eredeterol_105  ahol ezt írom: „A fentieket figyelembe véve vezettem be a „magyarugor alapnyelv” fogalmát, amelyre jellemző volt a déli nyelvek hatásainak befogadása és egyes szavainak megtartása, illetve továbbadása. Hiszen az eurázsiai sztyeppe lakói évezredeken keresztül iráni nyelvű népek voltak, így korai nyelvtörténetünk jó részére ezek az érintkezések hatottak. (Lásd pl. a filippovkai szarmata leleteket i.e. 5. századtól, az Ural és az Ilek folyó találkozásánál). Erre az időszakra jellemző ős etimon szavaink a Nappal, a fénnyel, a tűzzel kapcsolatos „ar” tövűek. (nyár, ér, jár, ár, ara, arany, sár, sarj, sark). A finn-permi alapnyelv rokon vonásai a magyarugorral, – nagy valószínűséggel – későbbi átvételek a magyarugorból”.

A vonatkozó ábra itt látható: https://bilecz.blog.hu/2020/02/28/a_magyar_nyelv_fejlodese