Mondják, hogy írásaimban csak azokat a krónikás „tényeket” veszem figyelembe, amelyek megfelelnek a magam alakította történeti képnek. Ezt nem is tagadom. Miért ne? Hiszen a „szakmabeliek” is ezt csinálják – csak nem vallják be! De vannak olyan tudományos értekezések, amelyek nagyon nem illenek az általam kialakított képbe! Példának JUHÁSZ PÉTER: A 9. századi szláv vándorlás. Horvátok, szerbek és morvák honfoglalása című tanulmányát hozom fel, /Fontes et Libri 2. Szeged, 2019. „...ugy irhassak, mint volt”/ amelyben igen sok ilyen állítás van összegyűjtve. Bár a Bagi Zoltán Péter szerkesztette tanulmánykötetnek az a címe, hogy „úgy írhassak, mint volt”, a célt nagyon nehéz elérni. Az alábbiakban saját álláspontomat közlöm, és -- „szabad a gazda!”!
Aki végigolvasta Juhász írását, az észreveheti, hogy a szerző alapvetően a DAI (De Administrando Imperio) „néven ismert 10. század közepi forrásunk híradásából” merít. Igaz, hogy mazsolázik -- a céljainak megfelelően -- a 11. század eleji óorosz krónikából, a Poveszty Vremenih Let-ből is, (leginkább a 35-ös lábjegyzetben), valamint igen sokat a frank-bajor és itáliai latin nyelvű évkönyvekből, életrajzok, földrajzi munkákból, valamint ezek mellett kisebb mértékben görög és szláv nyelvű forrásokból is. Ez egyrészt természetes is, mivel a Kárpát-medence és környezetének 9. századi etnikai-politikai változásait, népmozgásait -- dokumentáltan – máshonnan aligha tudnánk reprezentálni. A forráskritikák meg igen szubjektívak! A logikus gondolkodásnak itt sok szerep nem jut! De annak örülhetünk, hogy Juhász – végül is – elfogadja krónikásaink igazát, a szlávok 9. századi „bejöveteléről”. „Ez a politika a 870-es évektől az avarok gyengeségét kihasználó Szvatopluk fellépésével megbukott, aki az északi és déli morvák, más környező szláv törzsek hatalma alá vonásával a térség bajor hegemóniáját megrendítette. Pontosan úgy, ahogy Kézai megfogalmazza. Eszerint Pannóniának tíz évig nem volt királya, csak szláv, görög, német, messziánus (moesiai) és vlah jövevények maradtak azokból a népekből, amelyek Etele életében közönséges szolgái voltak. Fellépett végül Szvatopluk, Morot fia, egy bizonyos fejedelem Polóniából, aki Bractát leigázva a bulgárokon és a messziánusokon uralkodott, majd a hunok kiűzése után Pannóniában hasonlóképpen uralkodni kezdett”. De a fő kérdés, a szlávok eredete és elterjedése.
Kezdetben úgy tűnt, hogy a tanulmányban Juhász – szlávokról alkotott – történeti képe inkább hasonlít a vándormadarak életmódjának leírására, mint a történelemből a 4-6. században hirtelen előbukkant – később szlávnak nevezett – népcsoport történetének ismertetésére. Ennek bizonyítására természetesen nekem sincsenek más érveim, mint amit a krónikások leírtak, a régészek előbányásztak, a genetikusak kielemeztek. Legkevésbé a nyelvészek és a történészek eddigi hipotéziseire hagyatkozhatok, mert ezek szubjektivitása határt nem ismer. Marad a logikus gondolkodás igénybevétele. Nézzük – csak nagyvonalakban – miről is van szó?
Juhász úgy mutatja be a 6- 9. századi szláv népet, mint különböző törzsek szervezett egységeinek halmazát, akik fejedelmeik (királyaik) vezetése alatt önálló akcióik során költöztek Közép-Európa egyik végéből a másikba. Ilyen törzsek az abodriták, a wilzek, a guduscanik, a timocsánok, a sorbok, a fehér horvátok, a boemánok, a linonok, smeldingek. Ezek fejedelmei (dux-ok) voltak: Thrasco/Drasco, Sclaomir, Ceadragus, Liubus, Milegastus, Totilla, Ljudevit, Borna. Én Perevezencev véleményét osztom, aki elismeri, hogy „míg más népek vérségi alapon, a szlávok főleg területi, szomszédsági és nyelvi, később vallási alapon szerveződtek, alakítottak ki országot. Magukba olvasztottak nemcsak törzseket, de népeket is”. Munkáimban azt fejtegetem, hogy ez a keleti hatás alakította ki az ős-szláv nyelvet Közép Európában a Római Birodalom utódnépeinél, illetve a maradvány hunok egy részénél, a 4-5. század környékén. A nyelv (később a vallás) hatására – és nem vérségi alapon – jöttek létre a szláv „etnikumok”. A szlávok (sclavus) egyik legkorábbi említése a Bragai vagy Dumiói/ Dumé-i Szent Márton, egy versében fordul elő, amit az 570-es években (szenté avatása előtt) írt. Addig a szklavénoi alak volt általánosan használt.
IN BASILICA (Részlet)
Immanes variasque pio sub foedere Christi
Adsciscis gentes. Alamannus, Saxo, Toringus,
Pannonius, Rugus, Sclavus, Nara, Sarmata, Datus,
Ostrogothus, Francus, Burgundio, Dacus, Alanus,
Te duce, nosse Deum gaudent. Tua signa Suevus
Admirans didicit fidei quo tramite pergat,
Saját fordításom: Hatalmas és különböző törzsek, amelyeket te Krisztus kegyes szövetségéhez csatolsz: germán, szász, türingiai, pannon, rugi, szláv, nori, szarmata, dán, osztrogót, frank, burgundi, dák, alán - örülnek, hogy a te irányításod alatt megismerték Istent; csodálva az útmutatásaidat, mind megtanulta, hogyan térjen hitéhez. Curta a vers keletkezését az 570-es évek végére, Gabriel Fusek szlovák régész 558-ra helyezi.
Juhász Péter igen sok krónikás szöveget, történész véleményt idéz. Nem elfogult, ezért én itt csak azokat a részeket említem meg, amelyek alátámasztják azt a hipotézist, hogy a szlávság összességében sohasem volt egy nép, azonosságtudatukat kizárólag a 4-5. században kialakult pidzsin nyelvüknek köszönhetik. Ezt én – majdnem tíz évvel korábban – a Fenséges Úr című könyvemben fejtettem ki részletesebben. (BF. Fenséges Úr. Schubert Bt. 2011.) Kézirat változat:
https://szavakjelentese.blog.hu/2018/07/19/a_szlavok_eredeterol
A orosz történész, Gumiljov L. Ny. véleménye erről (nem szó szerint, Szili Sándor Az „eurázsiai” történeti paradigma tanulmányából) az alábbi: A 2. század elején bekövetkezett „passzionáris impulzus" elindította a szláv népek kialakulását. Az „akmetikus" fázisban (3-6. század) lezajlott széttelepülést követően a „törési" szakaszban (6-8. század) megszülettek a korai nyugati és délszláv államalakulatok. A kijevi székhelyű keleti szláv kaganátus a 9. század elején jött létre. Harcban állt – germán származású déli szomszédaival - a ruszokkal, majd normann uralom alá került. 939-től a kazárok adófizetőjévé vált. A 10. század végén regionális nagyhatalmi státust vívott ki magának, amikor Szvjatoszlav lerombolta a kazár birodalom fővárosát (965), Vlagyimir pedig meghódította a többi keleti szláv törzset, és alattvalóira kényszerítette az ortodox kereszténységet (986-89). (L. Gumiljov: Ritmi Jevrazii. Epohi i civilizacii. Moszkva, 1993. és Drevnyjaja Rusz i Velikaja sztyep. Moszkva, 2000).
A „szlávság” kialakulásának megismerésében a nyelvükön kívül a nevük eredete lehet a támpont. A szláv egy külsők adta népnév. Nevüket származtatják a szláv slovo=szó, slava=dicsőség, slow=mocsár, a latin sclavus=rabszolga, szavakból egyaránt. Magyarázat mindegyikre van, de a különböző jelentések, köszönőviszonyban sincsenek egymással. Kezdetben a németek minden szlávot vendnek neveztek. De a frank-germán hatalmi övezetben ezek a népek csak rabszolgák, sclavus voltak. Prokopiosz szerint a szlávok északi emberek, tehát világos bőrűek és hajúak, vadak, de igazságosak, törvények nélkül anarchiában élnek és nem tűrtek el vezetőket maguk fölött.
Dozy és Évariste Lévi-Provençal holland és francia neves orientalisták munkáiból tudjuk, hogy a Ṣaqāliba (arabul: صقالبة, sg. Ṣaqlabī) a középkori arab forrásokban használt kifejezés, amely a szlávokra és más közép- és kelet-európai népekre, vagy tágabb értelemben az európai rabszolgákra utalt. A kifejezés a közép-görög szlávokból slavos/sklavenos származik, amely spanyol-arab nyelven először szláv rabszolgákat jelölt, majd hasonlóan a kifejezés más nyugat-európai nyelvek szemantikai fejlődéséhez, általában külföldi rabszolgákat jelöl. A szóval gyakran visszaélnek, hogy csak Közép- és Kelet-Európából származó rabszolgákra utal, de minden európaira és másokra is vonatkozik, akikkel az arab kereskedők kereskedtek a háború vagy a béke időszakában. „a saqaliba pedig, amely arab többese a saqlöb szónak, a. m. 'szláv', Ibn F a d l a n-nál azonban a. m. 'bolgár-török'.” – írja CZEGLÉDY KÁROLY Magyar őstörténeti tanulmányok. (BUDAPEST • 1985. 179. old.) című könyvében.
Elhelyezkedésük szerint meg kellett különböztetni őket, így lettek az Elba vidékén abodriták/obodriták (Obotriti), liutics/luicsok (Lutitiani), polábok („Elba mellettiek”), Waigri (Wagrier), valamint rethraiak (Redarier), tollenseiek (Tollenser), Circipani (Zirzipaner, lengyelül: Czerespienianie) és kessiniek (Kessiner).
A bizánci történetírók a 6-7. században Sklabenoi és Antoi neveken, Jordanes latin nyelvű Geticájában pedig Sclaveni, Venethi és Antes neveken említ különböző csoportokat, akik a mai szlávok elődei lehettek. De Jordanes a szlávokat régi népként mutatja be, és a Visztula folyó menti venethi néppel azonosítja őket. Vele szemben Prokopiosz a szlávokat új fenyegetésként írja le, nomádként jellemzi őket, és kiemeli demokratikus társadalmi berendezkedésüket. Curta kimutatja, hogy Jordanes Konstantinápolyban dolgozott, és írott forrásokat használt, így a venethikkel való azonosításnál az idősebb Plinius Naturalis Historia című művét másoló Julius Solinust és Tacitus Germániáját használta, a gót forrás pedig minden valószínűség szerint nem szájhagyomány, hanem Cassiodorus műve lehet. Jordanes-szel szemben Prokopioszt minden tekintetben hitelesnek tekinti. A szerző szerinte a szlávokról szóló adatait az Itáliában harcoló szláv zsoldosoktól szerezte. (Curta 2001: 36–37.). /Csíky Gergely: Kitalált szlávok? A korai szlávok régészeti és történeti problémái. Hozzászólások Florin Curta könyvéhez és fogadtatásához. Korall 24./.
A 6. századtól a Vendek, Sclavenek, Antok már jól elkülönülten megjelentek a történelemben. Közös jellemzőjük a pidzsin nyelvük, és a földművelő életmódjuk volt. Kisebb összetűzéseken, lázadásokon kívül nagyobb katonai szerveződésről náluk nincs tudomásunk. Sokan, pl. L. Niederle cseh régész-történész ezt a korai nagycsaládon (zadruga) alapuló demokratikus társadalmi rendszert tartják a szláv tudat kialakulásának és elterjedésének legfőbb tényezőjének. Szerinte a szlávok a mocsár gyermekei, akik a Pripjáty-mocsaraiból vándoroltak ki, és a szláv népesség békésen beszivárogva (infiltrálódva) a bizánci antik kúltúrába annak folytatói lettek. Jól mutatja ezt a folyamatot a VI—VII. sz.-i Dnyeper-vidéki (penykovkai) régészeti kultúra, amit korábban kizárólag a keleti szláv (ant) régészet illetékességi körébe tartozónak véltek. M. I. Artamonov és I. P. Rusanova orosz régészek viszont úgy gondolják (a nagyszámú régészeti lelet vizsgálata és értékelése alapján), hogy a penykovkai kultúra nem tiszta szláv, hanem soknemzetiségű (bolgár-török, szarmata, és más). Létezésének csak a legvégén, az északi szomszédok hatására szlávosodnak el. (Генофонд.рф / Словарик / Пеньковская культура). Az antokat a VII. sz. legelső éveitől kezdve - éppen az avaroknak ellenük vezetett hadjáratát követően - nem említik többé a források. (V. V. Sedov: Formirovanie slavjanskogo naselenija Srednego Podneprov'ja. Sov. Arh. 1972. 4.)
Általában a keleti törzset antoknak, a nyugat felé eső nagyobbikat szlovéneknek nevezték. Jellemző adóalanyok voltak az avarok, a varég ruszok, a magyarok, a germánok és a frankok számára. Az elfogott szlávokat általában rabszolgakereskedőknek adták el, akik követték a csapatokat. Amellett, hogy rabszolgakereskedőktől vettek foglyokat, más lehetőség is volt az élő áruk vásárlására későbbi viszonteladás céljából. Határátlépés nélkül lehetőség nyílt például parasztok felvásárlására a feudális uraiktól. Például a merseburgi Titmarnál (975-1018) azt olvashatjuk, hogy 1009-ben Gunzelin őrgrófot azzal vádolták meg, hogy sok eltartott parasztcsaládot adott el a zsidó-rabszolga kereskedőknek. A 8-9. században a zsidó távolsági kereskedők, a radaniták keleti útjaikon minden bizonnyal megfordultak az avarok, szlávok, bulgárok stb. lakta területeken, de állandó jellegű megtelepülésükről – a (római) városi élet kontinuitásának hiányában – nincs tudomásunk. A 10. század közepén Chászdáj ben Jichák ben Ezra ibn Sáprut, III. Ábd al-Rahmán córdobai kalifa zsidó vezírének vitatott hitelességű levele szerint voltak Hungarin országában élő zsidók is. ( HARASZTI GYÖRGY: A magyarországi zsidóság rövid története a kezdetektől az ortodoxia és neológia szétválásáig. PH.D. disszertáció. Bp. 2004.).
Az európai rabszolgakereskedelemben részt vevő radanitáknak azonban némi gondjuk is akadt. Ezek közül a legnagyobb az egyházzal volt, amely nem általában ellenezte a rabszolgakereskedelmet. mint jelenséget, hanem csak a keresztény rabszolgák nem keresztények általi birtoklását vagy megvásárlását tiltották. A kora középkori dokumentumokból egyértelműen kitűnik, hogy az egyház hogyan közelítette meg a rabszolgakereskedelem kérdését. 538-ban az orleans-i zsinat például megtiltotta a papoknak, hogy keresztény rabszolgákat adjanak át zsidóknak, akik a gazdáik elől menekülve bujkáltak a templomokban, és megváltásra kötelezték őket. 541-ben egy másik zsinat, amelyet ugyan ott tartottak, az előző rendeletre hivatkozva, kissé kibővítette az utóbbi alkalmazási körét, előírva, hogy akkor se adják át a zsidóknak szökevény keresztény rabszolgákat, ha azok nem templomokban rejtőzködnek, hanem csak egyszerűen a keresztényekhez menekültek. A szlávság körében ez azt is jelentette, hogy a kereszténység felvétele némi védelmet nyújtott a rabszolgasággal szemben. I. Gergely pápa (590-604) többször is foglalkozott a rabszolgakereskedelem kérdésével. Szigorúan hírdetve, hogy a zsidóknak nincs joguk keresztény rabszolgákat birtokolni és kereskedni velük. A pápa megemlítette a pogány rabszolgákat is, főleg azokban az esetekben, amikor azok fel akarták venni a kereszténységet. Az ilyen rabszolgáknak a pápa szerint meg kell adni a szabadságot. Ha például a megkeresztelkedni vágyó rabszolga már több mint három hónapig a gazdájánál volt, azaz egyértelműen nem továbbértékesítésre szánták, akkor fel kellett szabadítani. A továbbértékesíteni kívánt rabszolgákat (vagyis a nagy rabszolgakereskedelmet, a szakalibok beszerzését) a keresztények megválthatták. Ilyen pápai utasításra azért volt szükség, hogy az új rabszolgák gazdáit ne érje veszteség a rendelet miatt. A keresztény és pogány rabszolgákhoz való eltérő hozzáállás tűnik ki Agobard lyonsi püspöknek és tanítványának, Amulonak az irataiból. Amulo úgy tartotta, hogy a zsidók szabadon birtokolhatnak pogány rabszolgákat, ha nincs keresztény rabszolgájuk.
Bár Közép-Európa messzebb volt a muszlim világtól, mégis akadtak itáliai, velencei kereskedők akik szakalib rabszolgákat szállitottak a muzulmánoknak. Iván Hrebek, cseh történész, orientalista, arab fordító (1923-1993) véleménye szerint a velencei rabszolgakereskedők, vagy arab kalózok, a Balkán-félszigetről rendszeresen szlávokat szállítottak a Fatimida államba.
A magyarok a zsidósággal először a kazár kaganátusban találkozhattak. Mint azt Ibn Ruszta tanúsítja, már ebben az időszakban, tehát még a „honfoglalásuk” előtt, a magyarok részt vettek a rabszolgakereskedelemben, a bizánci Kercsen keresztül. Lehetséges, hogy itt nemcsak a zsidó vallást felvevő kazárokkal, hanem zsidó kereskedőkkel is kapcsolatba kerültek. (Tardy L. Sklavenhandel in der Tartarei. Die Frage der Mandscharen. Szeged, 1983. S. 82). Ibn Rusztánál, és általában a középkori arab forrásokban az európai (legtöbbször vörös arcú, kékszemű, szőke, szláv, vagy északi) embereket, akiket rabszolgának (szolgának) adtak el saqāliba-nak (amely arab többese a saqlöb szónak) nevezték. Bár Ibn Fadlánnál ez „bolgár-törököt” jelent.
Az ant egy – talán a krónikások adta – elnevezés volt. A köztörök nyelvben az „ant” szó jelentése „eskü”. (A szövetséget összetartó erő). De a latin nyelvben a hangya egyik megnevezése szintén ant. (Elképzelhető, hogy a kelta bojok elszlávosodásának előzménye összefügg az ant név kialakulásával? És, hogy ebben a kulcsszó a „hangya” és a „boly”?). Akár hogy is nézzük a szlávok elődei, kialakulásukkor, azaz a 4-6. században a hangya, a szolga szerepét töltötték be, akik egyes esetekben szövetségbe (ant, vagy boj) csoportosultak. Az avarokról szóló krónikás megemlékezések ennek a nyilvánvaló írott bizonyítékai. Később maguk az avarok kezdték el a szlávok elrendezését azzal, hogy a meghódított területük peremvidékeinek őrzésére szlávokat telepítettek be, sokszor megosztva a túl nagyra nőtt csoportokat. Avar kori szlávok régészeti nyomai csak a Kárpát-medence pereméről, Zala megyéből, a felvidéki erdőzónából, a királyhelmeci, szilágynagyfalusi leletcsoport és a Medgyes-kultúra területéről ismertek. A 9. századi Alföldön nincsen nyoma szlávokhoz köthető régészeti hagyatéknak. (118. Hiv. Takács 1997. 176.; ugyanígy Bóna 1989. 90-94.) Ez lehet a magyarázata az északi és déli hasonló nevű szláv etnikumok kialakulásának. Bár Juhász azt írja a 21. oldalon, hogy: „Azonos népneveik az etnikai tudat egyik legfontosabb elemeként e törzsek etnikai azonosságára mutathatnak. Nagy földrajzi távolságuk egykori szétvándorlásukra utalhat” – a 31. oldalon idézi Francesco Borrit mondván, hogy „Borri nem látja bizonyíthatónak az északon és délen feltűnő horvát, szerb és abodrita nevet viselő népek genetikus kapcsolatát.”
A Prága-Korcsak régészeti kulturális horizont magában foglalja a feltételezett korai szláv kultúrákat az Elbától a Dnyeszterig. Egyes régészek feltételezik, hogy a Prága-Korcsak kultúra a Zarubinets kultúra folytatása (G. Lebedev), és kapcsolatban áll a Csernyahov (V. Sedov) és a kijevi kultúrával (E. V. Maksimov). Az avar kori vegyes kultúráról nyerhetünk bizonyosságot a 2017-ben Lányban (Břeclav-Lány, az avar birodalom észak-nyugati határán) talált csont-rovás felirat révén. A brnói Masaryk Egyetem kutatócsoportja a morvaországi Lány közelében talált rá egy marhabordacsont darabra, amelyen ógermán rúnaírás, pontosabban az idősebb Futhark néven ismert rúnaábécé betűi voltak láthatók. A felfedezést ismertető tanulmányvezető szerzője, Jiří Macháček szerint két magyarázat lehetséges: a csontot vagy egy germán származású, de szláv területen élő ember faragta, vagy pedig egy olyan szláv, aki megtanulta a rúnaírást, és ezzel megpróbálta az utókorra hagyni a tudását, vagy másoknak is meg akarta tanítani a Futhark-ábécét. Szerintem pedig ez az „elszlávosodás” dokumentuma! A kutatók szerint 600 környékén készülhetett a rovás, amikor már szlávok éltek a területen. De a leletek eddig a nyelvről, az identitásról nem beszéltek, csak az életmódról adtak információt. A krónikákból tudjuk, hogy ez a terület ekkor az avarok fennhatósága volt. A régészek szerint kétség sem férhet hozzá, hogy a lelet egy szláv település maradványai közül került elő, nem a migrációs időszakban készült és került oda. Igaz, hogy rúnaleleteket cseh-morva területeken eddig nem találtak, de az életmódjukból ítélve erre nem is volt késztetés. Az írni tudás képessége ugyanis ott fejlődik ki, ahol szükség van rá. Az épen formálódó szlávoknak a 7. században ilyen igénye nem nagyon lehetett. Se hősi múlt, se kiemelkedő vezér, se ősi mitológia, vallás ezt nem igényelte.
Florin Curta (1965- ) román származású amerikai régész-történész szerint nemcsak a szlávok anyagi kulturája, hanem maguk a szlávok is a 6. század folyamán jöttek létre. A szláv (szklaven) név Curta szerint eredetileg bizánci konstrukció, melyet arra fejlesztettek ki a Birodalomban, hogy összefoglaló elnevezésként magyarázza az Al-Duna vidéki bonyolult etnikai viszonyokat. (Florin Curta: The Making of the Slavs. History and Archaeology of the Lower Danube Region, c. 500–700. Cambridge 2001.). A könyv 4. fejezetében Curta a Duna-menti limes és erődrendszert vizsgálja a 6–7. század folyamán. Jusztinianosz az 539–540 telén lezajlott kutrigur támadás után három védővonalból álló erődrendszer építésébe fogott, hogy biztosítsa a Balkánt. Az erődök jelentős részét a 7. század elején elhagyták. Az általánosan elterjedt elmélet szerint az erődöket az avar és/vagy szláv támadások pusztították el. Az erődök pusztulása nyomán védelem nélkül maradt területre szivárogtak be a szlávok. Állítja, hogy a Balkánon nincs 700 előtti időre keltezhető szláv település. Annak ellenére, hogy Curta tagadja a korábbi migrációs elméletet, a leírt adatok továbbra is a Balkánra való bevándorlást valószínűsítik, méghozzá abban az időszakban, amikor ezen a területen egyfajta politikai vákuum alakulhatott ki. Az amerikai kutató elméletében új az, hogy számára az erődök felhagyása oka, és nem a következménye a szlávok beköltözésének. Curta megállapításai szerint tehát a szklavén nevet – bár egyes csoportoknak önelnevezése is lehetett – 6. századi bizánci konstrukcióként és az északi, Al-Duna vidéki barbárok összefoglaló elnevezéseként használták. Curta hozzászólt a Balkán szláv betelepülésének a kronológiájához is. Görögország „szláv” megszállását a 8. századra teszi, és az olympiai hamvasztásos temetőt 700 utáni időszakra datálja. (Csíky: Kitalált szlávok? Korall 24.)
Katonai igénybevételük (főleg Bizánc ellen) kifejlesztette azt a képességüket, amellyel élve a 9. század elejére az avarok egyik legnagyobb ellenségévé váltak. Lásd a krónikákban rögzített avar-szláv konfliktusok leírását. A 7. század közepén kezdtek öntudatra ébredni. Ebben nagy szerepe volt egy Szamo nevű frank kereskedőnek, aki összefogta a lázadozó szláv csoportokat. A szlávok, felismerve Szamo hasznosságát, királlyá választották. Samónak a szlávok törzséből tizenkét felesége volt, akikkel huszonkét fiút, és tizenöt leányt nemzett. (Dusan Kovacː Szlovákia története, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2001. 23. old.). Henri Pirenne (1862 – 1935) vallonszármazású belga középkortörténész szerint: „Szamo, a vendek országába avanturista-rabszolgakereskedőkkel jött be”, majd kifejti azt a véleményét, hogy „Szamo úr 623-624-ben maga is rabszolgakereskedelemmel foglalkoztott”. (H. Pirenne: MAHOMET ET CHARLEMAGNE. Orosz kiadás: Анри Пиренн. Империя Карла Великого и Арабский халифат. Конец античного мира. 2011.).
Idővel, 6-8. században a szláv szó használata terjedt el, amit nagymértékben elősegíthetett az ószláv nyelvben meglévő szó és dicsőség értelmezhetőség. Természetesen ez egy gyűjtő fogalom volt azokra, akik ezt a pidzsin nyelvet beszélték. Egyébként megmaradtak a területi csoportok – valószínű külső – elnevezései. (Nagy számukra való tekintettel ezeket nem sorolom fel, Juhász tanulmányában is említett krónikák erről bőségesen tudósítanak). Véleményem szerint a dunai bolgárok nyelvének kialakulásában nem annyira a korábban szórványosan beszivárgott protoszláv pidzsint beszélők voltak az okok, mint inkább a honfoglaló Kuvratfi, Aszparuh kán és vitézei által 678-680 körül behozott szláv asszonyok. Így az utódaik 3-4 emberöltő múlva szláv anyanyelvűek lettek. „A görögök és a latinok elsőként őket ismerték meg (Sclavenoi, Sclaveni), és mind ők, mind maguk a szlávok lassan az összes azonos nyelvű törzsre használni kezdték nevüket”.
„Jirecek álláspontja a balkáni szlávok keleti szláv eredetéről reálisnak tűnik. A PVL valóságos hagyományt örökíthetett meg a balkáni szlávok még egységes szláv (slovéne) nevéről, őseik a 6-7. században a későbbi Novgorod környékéről érkezhettek a Balkánra. A slovéne név a szláv írás és irodalom balkáni eredetének köszönhetően válhatott az összes azonos nyelvet beszélő törzs közös önelnevezésévé” – írja Juhász. (33. old.)
A „elő szlávság” történetének ezt a pidzsin korszakát a 9. században Cirill és Metód tevékenysége zárja le, akik megalkották a glagolita, majd a cirill írást, és engedélyeztették a pápánál a szlávnyelvű liturgiát.
A horvát-avar viszonyt idézi Juhász is a krónikák szerint (24. old.). Azt eldönteni viszont, hogy a hét horvát testvér által vezetett honfoglalók az avaroktól elfoglalták-e Dalmáciát, Illyricumot és Alsó-Pannoniát, vagy csak eleget tettek az avar kagán utasításának olyan, mintha azon vitatkoznánk, hogy 1945-ben a szovjet csapatok elfoglalták, vagy felszabadították-e Budapestet? A lényeg, hogy az északról jött szlávok „Ezek Chroatia földjét a maguk számára alkalmas lakóhelynek látták, mert ott csak szórványosan maradtak lakosok; ezt a földet ezért vezérüktől (avaroktól?) maguknak kérték, és meg is kapták. Helyben maradva kezdték elnyomni a bennszülötteket, s erőszakkal kényszerítették őket szolgálatukra. Ez a vidék ősidőktől fogva a Curetia nevet viselte, s azok a népek, amelyeket most horvátoknak (Chroate) mondanak, Curetes vagy Coribantes [karantán?] néven szerepeltek.” „Azok a népek tehát összekeveredtek, s egyetlen nemzetséggé váltak: életmódban, szokásokban hasonlókká, egy nyelvűekké.” A 11. század eleji óorosz krónika, a Poveszty Vremenih Let a balkáni szlávokat még az egységes szláv (slovéne) néven ismeri.
Florin Curta könyvének legfontosabb és leginkább vitatottabb részében tagadja a szláv migrációt, a Prága-kultúra létét és a szlávok létrehozásáról (making of the slavs) beszél. Elmélete szerint a szláv ’ethnie’ és az anyagi kultúra is az Al-Duna vidékén Jusztinianosz erődépítési programjának következtében külső nyomásra jött létre. Mindez fontos társadalmi változásokkal együtt járt, melynek során új hatalmi elit jött létre. Az új elit fő feladata a Balkán elleni betörések megszervezése volt. A külső nyomás hatására megerősödött társadalmi versengés következtében fontosabbá vált az emblematikus stílus és ez által kialakult az al-dunai szlávokra jellemző anyagi kultúra. Curta szerint tehát a szláv a bizánci forrásokban egy összefoglaló elnevezés (umbrella-term), melybe akár több etnikum is beletartozhatott. (Csíky: Kitalált szlávok? Korall 24. 258.)
Ugyanebben az időszakban a zsidó kereskedelmi útvonalak, amelyek összekötik Kazáriát és a Ruszt a Karolingok által ellenőrzött területekkel, és amelyek majd tovább vezetnek délnyugatra, az arabok által meghódított Spanyolországba, keresztezik a Közép-Duna medencét, amely már az Árpádok területének számít. (Verlinden С Slavenhandel en economische ontwikkeling in Midden, — Oost — en Noord — Europe gedurende de hoge Middellunwen. Brussel, 1979. S. 9).
„Írásos bizonyíték van arról is, hogy a 960-as években Taksony a fejedelmi szolgálónépek szervezetének kialakítása után „bekapcsolta az országot a szomszédokkal való távolsági kereskedelembe, magyarországi mohamedán, zsidó és türk kereskedők jelentek meg a Nyugat-Európa felé is forgalmat bonyolító prágai vásáron, "[1] ahol minden bizonnyal rabszolga-kereskedelemmel is foglalkoztak, ugyanis Prága volt a X. században a rabszolga-kereskedelem központja. Szent Adalbert prágai püspök 969-ben elsősorban azért mondott le, mert nem tudott kellő hatékonysággal szembeszegülni a zsidó rabszolga-kereskedőkkel a keresztény rabszolgák adásvétele tárgyában. Néhány évtizeddel később Szent István törvénye is tiltotta a rabszolga-kereskedelmet az ország területén. De így ír erről Bakay Kornél: „A rabszolgák tehát a 11. századi magyar társadalomban is jogtalan es védtelen személyek, akiket uruk tulajdonkeppen meg is ölhet, de kiszolgáltatott helyzetükből kiemelkedhetnek vagy úgy, hogy felszabadítják őket, vagy úgy, hogy maga a király emeli fel valamelyiket. Ilyenről hallunk I. István egyik törvényében: „Ha a király a rabszolgák közül valakit a királyi udvar vagy vár élére állít, annak tanúskodását az ispánok között kell elfogadni.” A rabszolgákra azonban - minden megalázó kiszolgáltatottságuk ellenére - ügyeltek, mondhatnánk vigyáztak. Miért? Azért, mert „élő munkaeszközök”, vagyontárgyak voltak. Kálmán király egyenesen megtiltotta a rabszolgák külföldre eladását. Első törvényeink keményen tiltjak a rabszolgák felszabadítását akkor, ha nem a tulajdonosuk járt el igy”. (BAKAY KORNÉL: A magyar államalapítás. GONDOLAT • 1981.).
Magyarországi zsidókról ír Györffy György, akik nemcsak Nyugat-Európába, hanem keletre is szállították portékáikat, egészen a Dunadeltáig vagy még tovább is, ahol már nemcsak oroszokkal és bolgárokkal, hanem a keleti világ kereskedőivel is kapcsolatba kerültek. Ezek a kereskedők kapcsolták be először az országot a világkereskedelembe. Ibrahim ibn Jákub 973-ban azt írja, hogy a prágai vásáron magyarországi zsidókkal találkozott”. (Halmos Sándor Szatmár vármegye zsidósága. Nyíregyháza 2008. 11-12. o.)
A szlávoknak az ilyen típusú „vándoroltatása” inkább a tabu témák közé tartozik, pedig elterjedésüknek ez is egyik (ha nem is jelentős) formája volt.
Befejezésül néhány szó a magyarországi rabszolga kereskedelem alakulásáról a keresztény királyság alatt.
1141 körül, egy bizonyos Gutkeled nembeli Márton nevű ispán az általa alapított Szent Péterről elnevezett csatári monostornak egykori rabszolgákat (libertini) ajándékozott, akiket a bodogi piacon vett négy kereskedőtől. (Admonti vagy Csatári kódex). A libertinus, (szabados) helyzete nem sokban különbözött a servusétól (a rabszolgáétól); a libertinus eladási ára a rabszolga 1/3-a (1, ill. 3 márka). A servus ugyanis ura szempontjából értékesebb, mint a libertinus, mert semmi libertása nincs. A libertinus kezén nem ritkán elég sok pénz halmozódott föl ahhoz, hogy megváltsa magát és közszabaddá, liberré emelkedjék. A libertinus (a servussal ellentétben) törvényes házasságot köthetett. A libertinus családokat (a rabszolga családokkal ellentétben, melyek nem törvényes házasság útján jöttek létre) nem lehetett szétválasztani. Másik példa: IV. Béla 1245. évi oklevele szerint Hontpázmány nembeli Márton az 1235 előtt Ságon alapított monostorának adott három libertinust „olyan szabadsággal, hogy erényeik és állapotuk előrehaladtával érdemesek lehetnek arra, hogy az egyház udvarispánjaivá nevezzék ki őket”. (SZŐCS TIBOR: Miből lett az országbíró? Századok 151. évfolyam (2017) | 5. szám).
A servus Ny-Eu-ban a 11. század elejéig, Mo-on a 14. sz-ig rab állapotú szolga. A 14. sz-ra a servusok a jobbágyságba olvadtak. (Magyar Katolikus Lexikon). Abu Hámid al-Garnáti az 1150-1153-ig Magyarországon élt arab utazó kellemesen meglepődött, amikor megtudta, milyen széles a rabszolgák választéka Magyarországon, és milyen alacsony az áruk[2]. A fentiek azt bizonyítják, hogy Magyarországon a 12. század közepén a rabszolgakereskedelem még nagyon is intenzív volt.
[1] Györffy György: István király és műve. Gondolat, Bp., 1977.
[2] Tardy L. Sklavenhandel in der Tartarei. Die Frage der Mandscharen. Szeged, 1983. S. 87-88.
