Nyesten, a (majdnem) mindentudó Klíma "Zegernyei" László 2014-es írásából még nem tűnik ki, hogy mára már a nyelvészek is úgy gondolják, hogy finnugor etnikum nincs, csak finnugor nyelvet beszélő népcsoportok vannak. Pedig ezt még a „finnugorozó” oroszok is elfogadták. Lásd N. I. Jegorov írását, amelyet a 2. Nemzetközi Korai Magyar Történeti Régészeti Konferencia (NKMTRK) anyagában az 53. oldalon találhatjuk meg. „Az Urál és a Káma erdős előterére vonatkozóan, V. A. Ivanov előadásában, hosszú ideig „finnugor” etnoním volt az elfogadott. [Ivanov, 1999, p. 27]. Ugyan akkor tudni kell, hogy a természetben nem létezik ilyen etnoním, hogy finnugor.  – Ez egy terminus technicus, amelyet a nyelvészek terjesztettek el a tudományos életben, majd az etnográfusok és régészek is átvették”. /Н. И. Егоров: Проблемы этнокультурной идентификации средневековых древностей урало-поволжья: финно-угры или огуры?  II-й Международный Мадьярский симпозиум, Челябинск, 13—17 августа 2013 г./ Ezeket „a felejtősen hosszú nevű konferenciákat (melynek orosz neve sokkal barátságosabb)” – Klíma jól ismeri.

 Ha ez tudatosult volna benne, akkor nem keresné a finnugorokat! (K. L.: Hová tűntek a finnugorok? Finnugor Világ, 2014. szept.)

 Természetesen hasonlókért azért megszólja a tudomány más területein szorgoskodó szakembereket, pl. Neparáczki Endre archeogenetikust: „A mai komoly tudósok ezért nem finnugor rokonságról, hanem finnugor nyelvrokonságról értekeznek. Neparáczki Endre tehát fantomokkal vitatkozik, napjainkban nem létező tudományos állítást akar megcáfolni, amikor a finnugor rokonság ellen érvel. Manapság minden finnugrisztikai ismeretterjesztő könyv (pl. Finnugor kalauz, Bp. 1998., 2001., Nyelvrokonaink, Bp. 2000.) tartalmazza azt, amit itt fentebb röviden kifejtettünk, és akármerre járunk, mindenhol elmondjuk”. /Rénhírek blog, zegernyei  2017. augusztus 14. No para, no finnugor/. „Azt szoktuk mondani, hogy a két nyelv rokon, olyan értelemben, hogy ugyanattól a közös őstől származnak, vagyis ugyanabból a közös alapnyelvből lettek. Ezt azonban csak azért mondjuk így, mert nagyon megszoktuk már, hogy a nyelveket valami embertől független, szinte tárgyszerűen létező valamiknek képzeljük, és komolyan vesszük azt, amit a CSALÁDFA metafora sugalmaz. Ha tehát pontosabban meg szeretnénk mondani, miről is beszélünk itt tulajdonképpen, akkor ezt nagyon másképpen kellene megfogalmazni. Ez pedig azért nem könnyű dolog, mert nagyon rászoktunk arra, hogy az ilyesmiről egy bizonyos módon beszél-jünk”. „Szilágyi N Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. Bp. 1999. 352. o.)

A nyelvrokonság kérdéseivel foglalkozó szakemberek az ún. kontaktusnyelvek létezését újabban elismerik, azonban ezek keletkezéstörténeti jellemzőit a családfa-teória előfeltevései szempontjából már mellékesnek ítélik: „a mai tudósi konszenzus szerint a »normális« nyelvek »normális« esetben valamely nyelvcsaládba tartoznak” (CSERESNYÉSI 1994: 2). „Bár azt, hogy sok nyelvnek több őse is lehet, „a modern összehasonlító nyelvészet művelői általában nem fogadják el, abban ma minden mérvadó kutató egyetért, hogy a kontaktusnyelveket (kevert nyelveket, pidzsineket és kreolokat) nem lehet egyszerűen egy nyelvcsaládhoz kapcsolni — esetleg éppen ez az egyik lehetséges definíciójuk” (Fehér Krisztina: A családfamodell és következményei. Debrecen, 2011. 110. o.). A kreolnyelvek keletkezésének folyamata vitatott. Már a 19. században észrevették, hogy több közös vonást mutatnak még akkor is, ha különböző szupersztrátumaik és szubsztrátumaik vannak. (Hadumod Bussmann: Dictionary of Language and Linguistics. London, 1998.) Az összes keletkezésükre vonatkozó elmélet megpróbálta megmagyarázni ezt a jelenséget. Vannak, akik a kikötői tengerész zsargonban látják a forrást. Az eredeti kevert nyelv legtöbbször pidzsin volt, de lehetett olyan típusú nyelv is, amilyen egykor a Földközi-tenger térségében használt lingua franca volt, és amelyet sabir-nak is neveztek, tehát e nyomán szabirnak nevezett típusú nyelv utóda is lehetett kreol nyelv. A legtöbb esetben a pidzsineknek volt egy európai hatalom nyelve adta szupersztrátumuk, olyan hatalomé, amely gyarmatbirodalmat hódított meg magának a 17. század után. Ilyen nyelvek voltak a spanyol, a portugál, a francia, az angol és a holland. Ezek a nyelvek érintkezésbe léptek olyan nyelvekkel, amelyeket a gyarmatok bennszülöttei beszéltek Afrikában, Dél-Ázsiában, Délkelet-Ázsiában, az Indiai-óceán és a Csendes-óceán szigetein, valamint Amerikában, vagy rabszolgák, akiket a világ egyik részéről a másikra, főleg Afrikából Amerikába vittek. Ezek a nyelvek voltak a pidzsinek szubsztrátumai. (Wikipédia).

M. Sz. Afanaszjeva, a Pidgin és kreol nyelvekcímű írásában azt írja, hogy a nyelvek egyszerűsödésének mechanizmusa azonos módon történik, lépésről-lépésre eltávolodva a forrásnyelvektől. Ez a kontaktus nyelvek kialakulásának az alapja. Az egymástól független párhuzamosságok meglétét, már az amerikai Robert A. Hall is felismerte. Ezt két dologgal magyarázta:

• IE származás
• A kialakulás hasonló fizikai és szociális feltételek mellett történt.

Paolo Agostini az uráli nyelvcsalád gyakran hangoztatott régiségét vonta kétségbe, s amellett érvelt, hogy a ma az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvek olyan kreolizált nyelvek, amelyek egy olyan ősi pidzsin nyelvből fejlődtek, amely a Kazár Birodalom által ellenőrzött kereskedelmi útvonalak mentén és a kazár kereskedőtelepek körül alakult ki. Álláspontját elsősorban arra alapozza, hogy az urálinak tartott nyelvekben igen számos olyan török, mongol, tunguz, középperzsa, arab, héber, középlatin, korai szláv és germán eredetű kölcsönszó található, amelyek nem kerülhettek e nyelvekbe azok feltételezett közös Urál környéki vagy nyugat-szibériai őshazájában, így jelenlétüket csak az magyarázhatja, ha vándorszavakként kerültek be az egyes nyelvekbe egy jóval későbbi korban. (wikipédia: A magyar mint kevert nyelv.) Álláspontom szerint az „uráli nyelvcsalád” ugyan régi, viszont az ősmagyar nyelv a Kr. utáni időkből való. (Lásd a „Nyelvfejlődési ábrámat”). Az említett „vándorszavak” szerepével és jelentőségével viszont egyetértek.  Agostini elképzeléséből nem tudom elfogadni, hogy

1.      „a mai uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvek eredetét egy kalap alá veszi a magyarral.

2.      a honfoglalás kori magyarok nagy valószínűséggel török anyanyelvűek voltak, de a kazárokkal való (A birodalom kormányzásáról 38. és 39. fejezete által említettek szerint) viszonylag rövid együttélésük során gyorsan eltanulták a kazárok nyelvét is, mely szerinte a kazárok birodalmában kiterjedten használt, török alapú pidzsin nyelvet jelentette.

3.      A magyarok eredeti török nyelvéből, a kazár pidzsinből és a helyi népesség nyelvéből, nyelveiből alakult ki végül a mai magyar nyelv.

Helyette az én elképzelésem szerint:

1. A magyar nyelvnek nem volt közös őse a mai „finnugor nyelvekkel”
2. A honfoglaláskori magyarok egy többnyelvű szövetség volt, kolloid nyelvi állapotban.
3. Ebből a kolloid állapotból (a latin nyelv védőernyője alatt), amelyben már a helyi népesség nyelve is benn volt, alakult ki a magyar nyelv.

Amivel egyetértek:

1.      a magyar nyelv elődje egy ősi sztyeppei pidzsin (közvetítő) nyelvből alakult ki, amely alapvetően a kereskedelmi kapcsolatok révén működött.

2.      A kereskedelmi kapcsolatok okán ezt a pidzsint ismerte és beszélte a Kárpát-medencében talált népesség is.  

A családfa-kritikusok addigi nézeteit és új elképzeléseit a kilencvenes évek második felében Ago Künnap rendszerezte. Pomozi Péter a családfa mellett külön figyelmet szentelt a szintén evolucionista gyökerű rekonstruált alapnyelv értelme(zhete)tlenségének, mint a történeti nyelvészetben meggyőződése szerint elavult és teljességgel szükségtelen elemnek. „az alapnyelvi rekonstrukció normatív, a tényleges nyelvi variabilitástól, továbbá morfológiai és más kivételektől mentes, teljesen életszerűtlen nyelvállapotot tükröz, olyan képet sugall, mintha egy nyelvcsalád minden leánynyelve valóban egyetlen posztulálható ősre menne vissza. Egy ilyen retrospektív keret premisszái önmagukban is erősen vitathatók Eurázsia nyelvi történetének utóbbi húsz-huszonötezer évét tekintve, a rekonstrukció tautologikus felhasználása a nyelvrokon nyelvek belső kapcsolatainak ábrázolásában, ill. a hangtörténeti folyamatok leírásában pedig még inkább” (Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok. In: Neparáczki Endre szerk. Őstörténeti műhelybeszélgetés. MKI, Budapest, 2020. 251–281).

De azért Klima írásából is kitűnik, hogy a népek ilyen csoportosításra nem volt mindig szükség, hiszen az északi, észak-keleti embercsoportoknak volt saját, vagy mások adta neve. Lásd az általa idézett Régmúlt idők krónikáját. Abban egy szó sincs a finnugorokról, mégis tudjuk, hogy kikről beszél a krónikás. Van azonban ennek az orosz történetnek egy sajátossága, amit figyelmen kívül hagyott Klíma, bár a krónikákat jól ismeri. (Lásd: Klima László: A Régmúlt idők krónikája ELTE: Finnugor Tanszék). Ez egy profán kérdés: kik azok az oroszok, és hol éltek?

A kérdést maga a krónikás is feltette már a művének címében: honnan ered Ruszföld, ki volt Kijev első fejedelme, és hogyan alakult ki Ruszföld . . . ./RÉGMÚLT IDŐK ELBESZÉLÉSE. A Kijevi Rusz első krónikája. Fordította: Ferincz István. Balassi Kiadó, Budapest 2015./

A válasz nem egyszerű. A történészek ma is keresik a helyes választ. A sok nép között, akiknek a területe is konkrétan behatárolható a krónikában, nem találjuk az orosz népet, sem a területet ahol éltek. Még a 10. századi arab krónikákból is többet tudunk meg: „Ami az ar-Rusziát illeti, az egy szigeten van, tavakkal körülvéve (megj. máshol a tengerben). A sziget, ahol szállást vettek, háromnapi járóföld, csupa erdő és bozót, a sziget maga miazmás és vizenyős, ha az ember a földre teszi a lábát, a föld inog a benne levő nedvességtől. Van királyuk, akit haqan rus-nak neveznek.” (Ibn Ruszta: „Az értékes drágagyöngyök könyve”, de hasonló van Gardézinál és Al-Marvazinál is).

Csak megjegyzem, hogy a régészeti ásatások azt támasztják alá, hogy Rurik idejében a mai Novgorod még nem létezett, viszont a leírásoknak Jároszlávl mindenben megfelel. Maga az „Új város” név is magában hordozza a kérdést, hogy hol volt a „régi”? A válasz az, hogy ez Rosztov (57.1865, 39.4172) volt! Nevét is a rosz/rusz néptől kapta. Tehát a ruszok első fővárosa Rosztov, az új viszont Jároszlávl (alias, Novgorod) lehetett. Ezt igazolják az arab történetírók, akik Rusz fővárosát Bulgár és Novgorod közé helyezik. De ez valószínűleg a Rosztovtól 15 km-re délebbre fekvő Szárszkoe gorodiscse (Szerintem: Sárvár/Szárvár 57.1382, 39.4050) lehetett, mivel rosztovi régészeti leletek csak a 10. századtól kezdődően mutathatók ki. De „Szárvár” a régészeti ásatások elemzése alapján, már a 7. században létezett. Lakói a merják voltak, akiket ma „finnugor” eredetűnek tartanak. Rosztovot először az orosz őskrónika említi a 862-es évről szólva. A. Sahmatov (1864-1920) orosz nyelvész-történész szerint ez csak a 12. század elején került be a PVL-be. Viszont a szári erődített település a Nyero tó partján a 7. században épült. Elképzelhető, hogy a neve a „szárá” szóból jött, aminek jelentése: sás, mocsár, elmocsarasodott folyószakasz. (Orosz wikipédia: Возможно, он произошёл от слова «сара» — осока, болото, заболоченная река. В финно-угорских языках встречается корень «сар», имеющий похожее значение). Így a magyar „Sárvár” értelmezés teljesen helyénvaló!

De Nyizsnyij Novgorod neve is azért lett alsó, mert Jaroszlávl/Novgorodtól a Volgán lefele helyezkedik el. Az ásatások eredményei nem támasztják alá azt, hogy a mai Novgorod kikötő-, vagy kereskedőváros lett volna. Jároszlávlban viszont Kelettel és Európával is élénk kereskedelem folyt. Halomváron (Холмогоры, 64.225, 41.65) az Északi Dvinán keresztül a Malaga öbölből^[1] kijutottak a Fehér-tengerre. (Николай Михайлович Карамзин /1766–1826/, Диакон Тимофей Каменевич-Рвовский)^[2].

És mit mond Nyesztor?

A területről: „A 6360. (852.) évben, az indictio 15. évében, amikor Mihály (Michail) kezdett uralkodni, akkor kezdték e földet Ruszföldnek (Ruska zemlja) nevezni. Ezt onnan tudjuk, hogy ennek a császárnak az uralkodása alatt Rusz hadat viselt Cárgrád ellen, amint erről a görög krónikában írnak. Éppen ezért innen kezdjük az évek datálását”.

A népről: A Jáfetnek jutott részben élnek a ruszok (rus’), a csudok (čud’) és egyéb más népek:  merek (merja), muromak (muroma), veszek (ves’), mordvinok (mordva), a zavoloki [= Volokon túli] csúdok, permiek (perm’), pecserák (pečera), a finnek (jam’), ugrok (ugra), litvánok (litva), zimigolok (zimigola), korszok (kors’), letgolok (lĕt’gola), livek (jub’). A „ruszok”-nál lábjegyzetben: 9. A „rusz” népnévből származó mai népnevek azt mutatják, hogy a „rusz” gyűjtőnév, és nem egyetlen mai etnikum történeti előzménye. A „rusz”-ból származó mai etnikumnevek mindegyike szláv népességet takar, annak ellenére, hogy a „rusz” skandináv eredetű.

A nyelvről: Ruszban csak az alábbiak beszélnek szláv (slovĕn) nyelven: a poljánok (poljane), a drevljánok (derevjane), a novgorodiak, a polocsánok (poločane), a dregovicsek (dregoviči), a szeverjánok (sĕver), buzsánok (bužane), akiket később pedig volhiniaiaknak (velynjane) neveztek.

Íme, azok az idegen népek, akik Rusznak adóznak: csúdok (čud’), merják (merja), veszek (ves’), muromák (muroma), cseremiszek (čeremis’), mordvinok (mordva), permiek (perm’), pecserák (pečera), jamok (jam’), litvánok (litva), zimigola, korsz (kors’), nárova (noroma), livek (lib’). Ők mind saját nyelvet beszélnek, Jáfet leszármazottai, akik az északi részeken élnek.

Mindezeknek a törzseknek megvoltak a maguk szokásai, atyáik törvényei, hagyományai és mindegyiknek a maga erkölcsi szokásai. Megjegyzés: és ezek között a törzsek között nincsenek az oroszok. Miért? Mert ilyen törzs nem is létezett!

Akkor kik voltak a RUSZok? Ott van elrejtve a krónikában: azok, akiknek a felsorolt népek adóztak! Én ezt így fogalmaztam meg „A kijevi állam létrejöttéig a ruszok fegyveres adóbehajtók, ókori maffiózók voltak, és nem földbirtokos nagyurak. Sem a területet, sem a népet ahonnan az adót beszedték nem tekintették sajátjuknak. Kijev sem volt főváros, csak egy adóbegyűjtő hely. Kijev felemelkedését majd csak 1014-től számíthatjuk! Addig Kijev, Novgorod=Jároszlávl, Csernyigov, Rosztov, Perejászlávl, Ljubecs=Lebed Oleg, majd Igor helytartóinak szálláshelyei voltak”. 

Lehet, hogy ők voltak a varégok. A PVL-ben egyértelmű utalások vannak arra vonatkozóan, hogy a ruszok nem svédek, nem norvégok, de nem is dánok. Tehát már a 9. században a szláv varégok alatt egy több etnikumu közösséget értettek. Több szovjet kutató (pl. P. N. Tretyakov, M. I. Artamonov) szerint a ruszok iráni szarmata nép, amelynek rusz volt a neve, s a szlávság megjelenése előtt őslakos volt a Dnyeper vidékén. Manapság az oroszok között egyre jobban terjed az a szemlélet, hogy ők nem szláv, hanem szkíta-hun származásúak. A skandináv régészeti leletek között pedig megtalálhatók a hun-török hagyatékok. (visszacsapó íj, övlemezek, tamgák). A skandináv mitológia harcos istenei, az Ászok ősalakjai valószínűleg alán-jász származékok. A http://www.portal-slovo.ru lapon Perevezencev Sz. V. arról ír, hogy Oleg (†912, vagy 922) és Igor esetleg nem is volt rokoni kapcsolatban a novgorodi Rurikkal. Hivatkozva a modern történészekre állítja, hogy ők, egy másik – alán származású – dinasztiából, az Alán Ruszból kerültek Novgorodba. Az alán-rusz törzseket a magyarok űzték el a Don alsó folyásától és jöttek fel északra a 9. század elején. (Ekkortájt, 810 körül, rombolták le a magyarok a kazárok egyik erődítményét, amellyel szemben a Don túlsó partján, épült fel Sarkel). A másik változat, hogy a varégokat a kereskedelmi lehetőség vonzotta ide Skandináviából, akiket ruszoknak is neveztek. Először Kelet-Európa északnyugati részein jelentek meg, es hoztak létre központokat, ahol finnugor, balti es szláv nyelvű népesség élt. Írja Zimonyi István a PVL magyar fordításának előszavában. . „A rusz és a varég fogalmak közötti különbség talán abban ragadható meg, hogy az előbbi magában foglalta azt a skandináv eredetű népességet – nőkkel és gyerekekkel együtt – mely a helyi balti, szláv és egyéb lakossággal keveredett a IX. századtól kezdve, míg a varég az európai orosz területeken tevékenykedő professzionális (skandináv) fegyveres alakulatok megnevezésére volt inkább használatos.8 Erre utal maga a varég kifejezés etimológiája is, mely az óészaki væring szóra vezethető vissza és eskütételt végző társat jelöl.” (Katona Csete: Viking zsoldosok a IX–XI. századi Kelet-Európában. Hadtörténelmi Közlemények. 2018. 4-es sz.) Más megfogalmazásban: „a 10. század végére a skandinávok,  akik a 9-10. században kialakították az ősi orosz katonai elitet, és az északról újonnan érkezettek, kereskedők és zsoldos harcosok alapvetően eltérő társadalmi rétegeket alkotnak, amelyeket a krónikás egyértelműen megkülönböztet, az előbbieket ruszoknak, az utóbbiakat varégoknak nevezi. A kelet-európai skandinávok egy elszigetelt katonai réteget alkotva kénytelenek voltak együttműködni a helyi közösséggel és alkalmazkodni az új kulturális környezethez. Már a 10. század közepén a "roszok" kétnyelvűvé válnak, kialakul egy sajátos "druzsinás" kultúra, amelyben többnemzetiségű, többek között nomád elemek olvadnak össze, és amely nem az etnikai származást, hanem az ember társadalmi státuszát jelzi. A skandinávok végleges asszimilációja a szláv környezetbe sokáig tartott, de már a 11. században a mozgalmasabb városi környezetben elvesztették eredeti etnokulturális hagyományaikat”. (E. A. Melnyikova cikke: «Норманны и даны, русь и варяги: скандинавы на западе и востоке Европы» In: «Истори́ческий ве́стник» АНО «Руниверс», 2012. 24-39).

Az adószedő zsoldosok életmódjáról a lengyel Mieszkónál (kb. 960–992) szolgáló, valószínűleg varég-ruszokról szóló későbbi tudósításból nyerhetünk képet. A fejedelem 3000 fős páncélos kíséretnek parancsolt.  Ezt, egy héber utazó Ibn Jákub 965. évből származó leírása tartalmazza.

„Adószedése kereskedelmi súlymértékben (marqatī-mitqāl) történik; ez képezi emberei ellátását; minden hónapban minden egyes férfi meghatározott számú (pénzdarabot) kap belőlük. Van neki háromezer páncélosa; ezek katonák, akik közül száz annyit ér, mint tízszer száz másokból. Ezeknek az embereknek ruhát, lovakat, fegyvere­ket és mindent ad, amire szükségük van. Ha valamelyiküknek gyermeke születik, menten kiutaltatja ellátását, akár fiú, akár lány; ha felserdül és fiú, megházasítja s a lány apjának a hozományt kifizeti, ha lány, férjhez adja s a hozományt apjának fizeti ki. A hozomány a saqālib-nál tetemes; a vele járó szokásaik olyanok, mint a berberek szokásai.” (Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. I/2. k. Földrajzi irodalom. Bp. 2000. 243-244.o.)

És kik azok a finnugorok?

A „finnugor” szó eredetileg nyelvi fogalom volt. A finnugor nyelvek kapcsolatát a 18. század végén egy magyar, Sajnovics János (1733-1785) fedezte fel. A tudós munkáját külföldön hamar elfogadták. August Schlözer (1735-1809) német történész az 1771-ben kiadott Allgemeine Nordische Geschichte című művében már részletesen foglalkozik a finnugor nyelvekkel és népekkel. A népek rokonítását a nyelvrokonság okán végezte el. A magyar nyelv finnugor eredetét itthon Budenz József és Hunfalvy Pál vitte sikerre, illetve, ahogyan Götz László írta: „öntötte tudományos axiómaszerű formába”.  „…a nemzetek ethnikai eredetét az illető nyelv eredetével kell egynek tartani.” (Hunfalvy Pál: Ugor vagy török-tatár eredetű-e a magyar nemzet? Budapest, 1883.). Ismét Götz Lászlót idézném: „A Nesztor-krónikában, majd más orosz évkönyvekben többször előfordul a „Jögra”, „Jugra”, „Jugria” kifejezés, egy a magas északon, valahol a Fehér-tenger és az Ob alsó folyása közötti térségben fekvő terület elnevezéseként. Majd a 16. század első felében Herberstein báró, I. Ferdinánd moszkvai követe, „hallotta” Moszkvában, hogy a magyarok „Jugriából” vándoroltak Pannóniába. Ezt az adatot használta fel annak idején Schlözer a magyarok északi, finn-vogul származásának kimondására. Azt állította, hogy a „Jugra” név azonos a magyarok külföldön elterjedt „hungar”, „Ungar”, „ungri”, „vengre” nevével. Később követői, Zeuss, Büdinger, Rüssler és Dümler is szorgalmasan érveltek ezzel az egyeztetéssel. Tőlük került át Hunfalvy kelléktárába és idővel egyik legkedvesebb vesszőparipájává vált.” (G. L. Keleten kél a nap. I./278-279. Püski, 1994.)

„A jugor”, „Jugria” nép- és területnév eredetére két variáció lehetséges: vagy az Uráltól nyugatra lévő Jug-folyó neve az alapja, vagy valóban a szargati, majd volgai ogurtörököktől ragadt át a hanti-manysikra. Mindenesetre az oroszok a hanti, manysi népeket jugriknak, jugriciknek, jugricsoknak nevezték el, amikor a 15-16. századtól elfoglalták a területeiket (1472: Perm elfoglalása), de a hantik és manysik soha nem nevezték magukat „jugoroknak” vagy országukat „Jugriának”. Őseik az Urál mindkét oldalánál laktak, s az orosz gyarmatosítók az Uráltól keletre eső területeket szintén Jugriának nevezték el (az oroszok 1500-ban kelnek át az Urálon). Mercator 16. századi Oroszország-térképén még egyszerre szerepel az Uráltól nyugatra, az európai Oroszország erdőövi részén a „Iugra, Iuhra, sive Iugoria, ex qua olim Hungari prodiisse feruntur” felirat („Juhra etc. …ahonnan a hungarok kijöttek”), és az Uráltól keletre is egy Ioughoria területnév. Ugyanitt, a mai Tobolszknál, az Ob-Irtis összefolyásánál feküdt Sibir, Sybir, erődített település, a hanti énekekben a „soberek nagy városa”, de ismerünk Szuvar települést a Volgai Bulgáriában, sőt Dagesztánban is, a Derbendi Krónika szerint. Sibir város és a szabirok nevéből eredt a Szibéria elnevezés (v.ö. Ligeti L. 1986, p. 398)”. (
Z. Tóth Csaba: „Ezerszer üdv a sötét pastorellának…” A „finnugor” elmélet rejtélyei és a magyarság eredete. 2013. 19. old.)

A „Rénhírek blogot” létrehozó Fejes László nyelvész még 2011-ben is ezt írja: „A finnugor rokonság ugyanis nem feltételezés, és nem is „tény” (legalábbis nem tapasztalati tény), hanem egy valódi, tudományos értelemben vett elmélet módszerein alapuló eredmény”. (Fejes László: A finnugor „elmélet” és a finnugorellenes „elméletek” 2011. május 2.)

Tehát a 21. században -- külföldön és belföldön egyaránt -- a finnugor nyelveket beszélők halmazát „finnugoroknak” nevezik.

A „nyugati világ” normannak „északi ember”-nek nevezte el a mai Dánia, Norvégia és Svédország 9–13. századi lakóit. Kelet északi törzseinek nem volt ilyen szerencséjük. Történeti valós szerepüket talán a 21. század tudósai fogják közkincsé tenni, de lehet, hogy gyűjtő népnevük megmarad finnugornak. Minden esetre a mai oroszok közül sokan már nem szlávnak, hanem – jórészt – szláv nyelvet beszélő finnugornak tartja magát. Ennek alátámasztására megemlíthetném sok orosz szaktudós nevét, de legyen elég pár gondolat Alexandr Pálij ukrán újságíró-történésztől. Írása   Финно-угорская разгадка «загадочной России» címen jelent meg a  «День» nevű újságban 2013. okt. 16-án. „Az orosz tudósok jelenleg aktívan kutatják és megvitatják a médiában a finnugor népek szerepét az orosz etnikai csoport kialakulásában. Közben Oroszország kialakulása megmutatja azt is, hogy a világból hová tűntek el a merják, a csúdok, a vogyok, a jámok, a csuknák, a veszek, a permek, a muromák, a mescserek, az ugorok, a pecsorák stb.  A 12-13. századi  Rostov-Szudali fejedelemség területe, ahonnan a modern Oroszország kinőtt, teljes mértékben egybeesik a merja népe földjével, északra kiterjedve Beloozero felé, felfele a Msztyi, Mologa, Kosztroma, Unzsa folyók mentén, délen pedig Kljazma és Moszkva folyók határolta területre korlátozódva. Valójában ez Merja fejedelemség volt, a legkevesebb Rurikovics vezérrel, a finnugor tengerben ... A titok nyitja az, hogy Oroszország inkább szlávul beszélő ország, nem pedig szláv. A szlávok a 11-12-ik században jelentek meg az „Erdőn túli” (Zaleszje) területen (a modern Oroszország közepén), és senki sem tudja megmondani azt, hogy milyen mértékű volt az áttelepülés... Az orosz tudományos intézmények által a közelmúltban végzett genetikai tanulmányok minden alkalommal megerősítik az oroszok gyakorlati identitását Oroszország finnugor népeivel”.

Ez a válasz tehát Klíma László kérdésére, hogy Hová tűntek a finnugorok?

Nekem pedig arra, hogy miért választották Álmosék a Mescser Alföldön át az Okához vezető utat Etelközbe. (Lásd a Járhattak-e a magyarok Szuzdálban? és A magyarok vándorlása az Uráltól Etelközbe című írásaimban. )     

<!-- [if gte mso 9]>