Czeglédy Károly (1914 – 1996) magyar orientalista, nyelvész, történész 1943-ban még így írt: „A magyarok történetéről a IX. század előtti időkből írásos források nincsenek. A magyarság IX. századi története azonban arab és bizánci források alapján, legalább is fő mozzanataiban, világosan áll előttünk. ... A kazároktól nyugatra, az Azovi-tenger keleti partvidékén és a Don alsó folyásánál a VII. században az onogur-bolgár birodalom volt, amelybe a magyarok is beletartoztak. Az onogur birodalom a kazárok csapásai alatt bomlott fel. Belőle váltak ki a nyugatra vonuló dunai bolgárok és valószínűleg a volgai bolgárok, valamint a baskíriai magyarok is...” (Czeglédy Károly: A magyarság Dél-Oroszországban. In: A magyarság őstörténete. Szerk. Ligeti Lajos. Bp. 1943. 100–101. o.). Később módosította elképzelését, amelyre Kristó oly sokat hivatkozott.

Valóban csekély az az írott emlék, amelyet egyértelműen a magyarokra lehet vonatkoztatni a 800-as években. Azonban nem nulla! És akkor jön a forráskritika, amelynek alapvető célja lenne annak a vizsgálata, hogy az adott forrás mennyiben tartalmaz hiteles adatokat, mennyire alkalmas a történeti múlt rekonstruálására. Tény, hogy a források tele vannak érdekfüggő, politikai, vagy egyéb nyomásra keletkezett állításokkal, sokszor mesékkel, torzításokkal. Ezek elfogulatlan kiszűrése lenne a szakemberek feladata. Legtöbb tudós történész fennhangon hirdeti ezt a szabályt, de valójában maga sem tartja be.

Czeglédi Károly pálfordulását is szakmai érvekkel magyarázzák. Azonban ami egy 29 éves képzett szakember előtt – legalább is fő mozzanataiban – 1943-ban még világos volt, az később (lásd az 1975-ös tanulmányát) megváltozott és úgy gondolta, hogy a magyarok csak a 800-as évek elején jelentek meg a kelet-európai sztyeppén. Mindeközben nem került elő olyan hiteles forrás, amely ezt a szemléletváltozást indokolná. Csak a meglévő forrásokat (Priskost, Jordanest, Prokopiost stb.) kellett „másképp” értelmezni. És ez a hatás – jórészt Kristónak köszönhetően – máig érezhető.

Valóban túlhaladott lenne Czeglédy érettkorú fenti megállapítása? Nézzük meg részletesebben.

• „A magyarok történetéről a IX. század előtti időkből írásos források nincsenek”. Miért, azóta lettek?
• „A magyarság IX. századi története azonban arab és bizánci források alapján, legalább is fő mozzanataiban, világosan áll előttünk. ...” A krónikás résznek azóta lettek újraértelmezései, de ezek igen szubjektívak, és általában nem kizárólagosak.
• „A kazároktól nyugatra, az Azovi-tenger keleti partvidékén és a Don alsó folyásánál a VII. században az onogur-bolgár birodalom volt…” Azt hiszem, nem sokan vonják kétségbe.
• „…amelybe a magyarok is beletartoztak” Na, ez az! A szokásos kifogás: Hol vannak a régészeti bizonyítékok? A SZM-i leletek értelmezését Komár/Türk óta szinte bűn a szakmában magyarelődnek tartani. Pedig a kizárásnak nincs egyértelmű, bizonyítható oka – ma sem!
• Az onogur birodalom a kazárok csapásai alatt bomlott fel. Nem kétséges!
• „Belőle váltak ki a nyugatra vonuló dunai bolgárok és valószínűleg a volgai bolgárok…” Ki cáfolja?
• „…valamint a baskíriai magyarok is.” Talán, ez a legfontosabb. Ny-Szibériából, a Dél-Urálból, vagy dél-nyugatról származnak-e a baskíriai MAGYAROK (és nem a baskírok!). Ez vitatott, külön magyarázatot kíván, amit az alábbiakban én így részletezem:

„A szegedi kutatók saját eredményeik alapján is úgy látják, hogy az N-B539 marker előfordul a honfoglaló génállományban, ezért nem tudnak másra gondolni, mint hogy az N-B539 már a baskírok érkezése előtt jelen volt az Urál-vidéken. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az N-B539 csak az Urál-vidéken lépett be a mai baskír génállományba.”  „2017-ben kutatócsoportunk azt jelezte, hogy a honfoglaló magyar minták legközelebbi párhuzamai az anyai vonalak alapján a mai baskírok között találhatók. Ugyanebbe a sorba illik, hogy 2019-ben a szegedi kutatók mutatták ki, hogy a honfoglalók az apai vonalak alapján szintén a baskírokhoz állnak a legközelebb. Itt érdemes megjegyezni, hogy ha két különböző kutatócsoport más adatok és eltérő módszertan alapján ugyanarra a következtetésre jut, akkor ott nehéz véletlen egybeesésről beszélni. Úgy tűnik, hogy az archeogenetika és a populációgenetika is megerősíti, hogy a baskírok valamiért fontosak a magyar őstörténet szempontjából”.   „a baskírok csak az után érkeznek az Urál-vidékre, hogy a honfoglaló magyarok elődei eljöttek onnan” – azaz a 9. század második felében, vagy utána! (A mai baskír népességen belül bizonyos mikro-régiókban 50 és 90% között mutattak ki  N-B539 alcsoportot). (Julianus meg is találja őket!) De honnan származnak ők? Kétség kívül voltak közöttük északi származású népek az N Y haplo alcsoportból. (Z4863 > B539 Ugor-Ugrik). Tehát a Magna Hungáriában maradt magyarok főként a baskírokba olvadtak be. Szécsényi-Nagy Anna régészeti genetikus szerint a mai magyarokban ez az N-B539 genetikai típus ritka, viszont a honfoglalás kori magyarokban 25%-nyi volt. A mai magyar lakosságban átlagosan 1-3%, de nagyok a Kárpát-medencében is a regionális eltérések. Csíkszeredában például 6%, míg Székelyudvarhely környékén szinte teljesen hiányzik. Ezeket az apai vonalra jellemző tulajdonságokat – ráadásul – a bodrogközi honfoglalás kori temetőkben talált maradványokból is azonosítani tudtak a kutatók. Szécsényi-Nagy Annáék az Urálban található legkeletibb ún. magyar gyanús temetőről adtak közre adatokat és, hogy itt 80% volt az N-B539 haplocsoport aránya! Azt nyilatkozta, hogy „az Urálban található legkeletibb ún. magyar gyanús temetőkben 80% volt az N-B539 haplocsoport aránya!”  (Felvidék ma. 2021. Hunok, onugorok, baskírok vagy magyarok?). A honfoglalók genetikai anyaga egyre jobban keveredett a Kárpát-medencébe érkezés után, de már az Etelközi csontminták is vegyes csoportot alkotó népességről adnak képet – mondja 2023-ban a tudás.hu-nak Szeifert Bea, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének tudományos munkatársa, aki legutóbb a dunántúli hatalmi központok közelében élő népesség genetikai mintáit elemezte.

 A feltételezett őshaza területéről, az Urál vidékéről publikált genetikai eredményeink alapján a X-XI. századi uráli népesség anyai vonalon nagy hasonlóságot mutat a honfoglalás kori Kárpát-medence egyes temetőivel. Szintén vizsgáltuk az ún. „keleten maradt” magyarokat, akik a VIII-IX. században nem vándoroltak nyugat felé, hanem a Volga-Urál régióban éltek tovább. Ők genetikai adatok alapján mind az Uráli népességgel, mind a Kárpát-medencei honfoglaláskori népességgel mutatnak hasonlóságot, ugyanakkor detektálható némi változás is a csoportok összetételében. Levédia földrajzi lokációja egyelőre nem tisztázott, genetikai adatokkal sem tudjuk alátámasztani egyik létező teóriát sem. És ezt 2023-ban – Komár után -- mondja egy elismert kutató!

Senki nem vitatja, hogy a hf között voltak az Urál-mentéről származó (N hp-sok). Azonban a magyar nyelvet nem ők egyedül alakították ki! Lásd Y-DNS R1a, R1b, I (M170), Q1a stb. Mint, ahogyan már többször kifejtettem, a magyar nyelv itt jött létre a KM-ben, a  9-11. században. Az alapnyelve meg urálinak nevezhető ugyan, de származásának semmi köze az Urál vidékéhez! Ez a jégkorszak utolsó fázisát követő, nyugatról (és délről) kelet (észak) felé mutató évezredes népáramlás eredménye (Krantz 1). Ez a ragozó-toldalékoló (agglutináló) típusú nyelv keveredett az árja (PIE)  flektáló (hajlító) és paleoszibériai nyelvekkel, valahol az Altájtól nyugatra és északra. Az északi, mai finnugor nyelvet beszélők ebből többet tartottak meg, mint a törökös nyelveket beszélő eurázsiai népek. Ők lettek a később finnugor nyelvet beszélő ugorok.

A helybeliekhez képest a bejövők létszámát Árpád népénél olyan 10%-ra becsüljük a mostani becslés alapján. Még mindig nem a legpontosabb adat de 15%-nál biztos nem volt több. (Török: - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról. 2022.). Mivel az itt élő avar többségű és a keletről beáramló, vegyes etnikumú nép is ezeket az agglutináló nyelvjárásokat beszélte, hamar (1-2 évszázad alatt) kialakult az önálló ómagyar nyelv. Az elődnyelvei meg ebből a sztyeppei lingua francaból és más nyelvi átvételekből származtak. A lényeg, hogy nem értelmezhető sem a magyar őshaza, sem az egységes uráli ősnyelv valamikori megléte. 

Czeglédy a véleményével nem volt egyedül. „A magyarságot azután körülbelül a VI., VII., VIII. században — mint ezt alább részletesen tárgyalni fogjuk — a Kaukázusban találjuk, bolgár-török nép szomszédságában, hol más nevek mellett a bolgár *ongur onogur) nevet is viseli. Minden valószínűség amellett szól, hogy a magyarság az onogur-bolgárokkal, mindenesetre a Priskos tudósításában szereplő bolgár (Megj. hun-utód) népcsoporttal együtt a négyszázhatvanas évek elején költözött nyugat-szibériai (Megj. hun) őshazából a Kaukázus vidékére. A magyar-bolgár érintkezés kezdetét a Kr. utáni első századokra tehetjük, de az sem lehetetlen, hogy az érintkezés csak az V. század felé kezdődött.” – írja Németh. (Németh Gyula: A honfoglaló magyarság kialakulása. 1930. 125-126. old.). Amiben téved (szerintem) az, hogy a „magyarság” nem költözhetett le a szibériai őshazájából, mert akkor még ott sem volt!

Hóman Bálint így fogalmazta meg ezt az Atilla halálát követő, máig kibogozatlan helyzetet: „A főhatalmat magának igénylő Ellák keleti hun király – a legidősebb fiú – elbukott a germán szövetséges hadaktól támogatott testvéreivel szemben, de a győzelemből nem ezeknek, hanem a germánoknak lett haszna, kik a diadal után addigi uraik ellen fordultak, maguk vették birtokukba a Kárpátoktól nyugatra eső egész hatalmas országrészt. A második Attila-fi, Dengizik, hunjaival a Dnyeper mögé vonult vissza, innét intézte még másfél évtizedig a birodalom feltámasztására irányuló diplomáciai és katonai vállalkozásait a gótok és a bizánci császárság ellen. A balkáni hadjáraton 469-ben szenvedett katasztrofális veresége és hősi halála után azonban a sok vért vesztett hun nép megszűnt tényező lenni az európai politikában. Attilának legkisebb fia, Irnik, akit a jóslat Priskos [Priszkosz] rhétor szerint a nagy király hatalmának fenntartójául jelölt meg, az Al-Duna mellől a Donhoz költözött vissza népe töredékeivel s az elhanyatlott hun hatalom újjászervezésének meddő munkája helyett más feladatra szentelte erejét. Élére állt a Dnyeper és Volga közé 465-ben megtelepedett ogur népeknek, megalapítójává lett a keletrómai császársággal kezdetben békében élő pontusi Hun-, vagy más néven Bolgár-birodalomnak. Az új hatalmi alakulat vezetése Attila ivadékának, a hun Gyula nemzetségnek kezében volt, de a birodalom népének zöme már nem hun volt. A keleti törökséghez – az oguz vagy türk ágazathoz – tartozó s ennek nyelvét beszélő hunok beleolvadtak, felszívódtak a sokkal nagyobb számú ogurságba: a kuturgur, saragur, onogur népekbe. Ennek a „keverék”, vagyis „bolgár” népnek – melybe a VI. század derekán a perzsa és türk hatalom elől az onogurokhoz menekülő törökfajta szabir töredékek is beleolvadtak – voltak fejedelmei Irnik [Ernak v. Irnek] és utódai, közöttük a VI. század első felében Bizáncban keresztény hitre tért Gorda, vagy Ugorda és a magyar népnevet személynévként viselő testvére: Magyar fejedelem s a félszázadnál tovább tartó avar és türk igát 620-ban lezáró s az ogur népek politikai egységét még egyszer és utoljára helyreállító Kurt vagy Kubrát onogur király, Hérakleiosz bizánci császárnak keresztény hitre tért vendégbarátja és szövetségese.” / Hóman Bálint: 2. A magyarok eredete és vándorlásai. 1937./ A bulgár népnév „keverék” jelentését már Németh kifejtette, mondván, hogy Attila halála (453) után a Pannóniából a Kaukázus északi vidékére visszahúzódó hunok és a 465 körül keletről előretörő ogurok keveredtek. A bulgárok így váltak csuvasos típusú r-török nyelvet beszélő néppé, ugyanakkor így őrizték meg Attila emlékét, amelyet majd a magyarokhoz is közvetítenek.

Az avar népnév először Priszkosz rhétornál jelent meg a 463 körüli népmozgással kapcsolatban (l. az avarokról szóló részben. Uar-avar azonosság). Ezután egészen a Türk Birodalom alapításának idejéig nem hallunk az avarokról. Theophülaktosz is (aki előjött az ál-avar elméletével) azt írta, hogy az avarok egy részét uarnak, másik részüket pedig khunninak hívják. Azt, hogy az avarok egy része a kelet-európai sztyeppéről érkezett, a KM-ben talált fülkesírok is tanúsítják. A fülkesírok főleg a Tiszától keletre eső területeken terjedtek el: a kora avar korban –a 6–7. század első felében – főleg Szegvár környékén és a Maros–Tisza–Aranka közötti régióban; az avar kor második felében a Körös–Tisza–Maros közében koncentrálódtak. Az ilyen rítuselemek ugyanígy, „csomagként”a kelet-európai sztyeppéről ismertek, ezért felmerült, hogy a Kárpát-medencében fülkesírokba is temetkező közösségek legalább egy része ebből a régióból származhat. (Gulyás Bence: Néhány gondolat az avar kori fülkesírok értelmezéséhez. 2024.)

Az álavarok[1], akik Európában jelentek meg, nem ezektől (az igazi avaroktól), hanem az oguroktól származnak. Németh ezután elmondja: az onogurok, a szabírok, a türkök alkották azt a történeti keretet, amelyben a magyarság a honfoglalás előtt élt. „a magyarok körülbelül 800-ig a Don és a Kubán között vannak s 700 körül a Ravennai Geográfus a Don és a Kubán vidékén jelzi az onogurok hazáját." (Németh, 1930. 182.)

Kép. Ernák birodalma

Németh később megváltoztatta véleményét, úgy gondolta, hogy „A magyarok őshazája a Káma és a Belaja környékén lehetett. Innen keletre húzódtak, az Urál déli vonulataihoz, és Nyugat-Szibériába. Itt kezdődött a bolgár–török hatás a Krisztus utáni első századokban, „de az sem lehetetlen, hogy csak az V. század felé kezdődött” (1930, 126.). Bolgárokkal vándoroltak együtt. Útvonaluk érintette az Azovi-tavat, a Kubán folyó vidékét, s elérték a Kercs-félszigetet. 830 körül a Fekete-tenger partvidékén vándoroltak a Don és a Dnyeper folyón át Levédiába, ahol egészen 889-ig tartózkodtak.” / Arcanum: A múlt magyar tudósai. NÉMETH GYULA: A honfoglaló magyarság kialakulása./ Németh Gyula válogatott magyar nyelvű írásainak kiadása elé írt bevezetőben 1990-ben, Kakuk Zsuzsa és Róna-Tas András ezt írta: „Ez a páratlan gazdagságú, hosszú tudományos élet természetesen módot adott a tudósnak, hogy megváltoztassa számos nézetét, alakítsa ítéletét, formálja álláspontját”. Azonban korábbi meglátásai továbbra is élnek, azokat felhasználják, újragondolják. Példának említhetném Vaszilij Iljics Litkin vagy Illja Vasz (1895-1981) szovjet-komi/orosz finnugor nyelvtudós, bölcsészdoktor egyik munkáját, ami 1971-ben jelent meg és az ugor-jugor kérdés etimológiáját boncolgatta. (Лыткин В. И. К этимологии слов угры и югра.— Ежегодник: Этимология. 1968. М., 1971.) Ebben több magyar nyelvész (Pápay, Melich, Németh, Gombócz, Fehér Géza) 20. század elején írt munkájára hivatkozik, többek között Németh Gyula 1922-ben írt „On ogur, hét magyar, Dentümogyer” címűre is.  Ebben azt írja Németh: „Mindenekelőtt egy körülményt akarok nagyon hangsúlyozni és ez az, hogy a kaukázusvidéki bolgár-török nyelvet, különösen hangtani tekintetben, a magyar nyelv bolgár-török jövevényszavai alapján elég jól ismerjük. E nyelv egy-egy szavának alakjáról a legtöbb esetben biztos alapon beszélhetünk”.  Akkor mi van? Azóta felejtettünk? Természetesen lehet más szempontokból is vizsgálni a bolgár-török szóátvételeket, mint ahogyan tette Makkay János is 2004-ben a „Korai szláv kölcsönszavaink keltezési kérdései és a honfoglalás” című könyvében, de ez nem cáfolata Németh megállapításainak.

A korai magyar történelem azon kérdései, amelyek a magyarság sztyeppei megjelenésével, a vándorlások irányával, időtartamával, hun-bolgár esetleg avar-magyar, vagy vegyes azonossággal lennének kapcsolatosak – máig tabunak számítanak.

A 21. században azonban fejlődésnek indult az archeogenetika, a régészet elkezdett komolyan bekapcsolódni a sztyeppevidék régészeti leleteinek feldolgozásába, míg a finnugor nyelvészet – amely korábban a történészeket leginkább befolyásoló tudománynak számított – egy helyben topog. Ennek hatására kezdenek megjelenni olyan szakmai, tudományos történész tanulmányok, amelyek a jelenlegi történeti képünket -- főleg a magyarok „északi származáselméletét” -- gyökeresen megváltoztatják, illetve az évszázadokkal korábban felvillantott, de elnyomott eszméket újra felélesztik. A források újragondolása esélyt ad a kazár-ősmagyar kapcsolatok korának, időtartamának és történeti hatásának józan megítélésére.

Elolvasva Kerényi Bálint: Hunok, korai bolgárok című 2019-es tanulmányát olyan érzése támad az embernek, hogy ennek ismeretében (ha élne) Czeglédy Károly és Németh Gyula is elmondhatná: Eppur si muove!

 Azt pedig, hogy a fenti témában egy „műkedvelő történésznek” is lehet megalapozott feltételezése, szemléltesse az alábbi esszém:

https://bilecz.blog.hu/2020/02/02/a_magyarok_vandorlasa_az_uraltol_etelkozbe

[1] „Az egész álavar probléma, melyet Theophülaktosz vetett fel, és mely oly sokáig gúzsba kötötte a kutatást, csak álprobléma. Álavarok ugyanis nem léteznek, s ma már bizonyosan tudjuk, hogy ez esetben a bizánci szerző antik mintákat követett az álavarok történetének megkonstruálásával”. (Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. 1993.)