„– Tévedés, hogy a megújulás csak új források felbukkanása nyomán következhet be! A köztudatban nehezen veszik tudomásul, hogy ha a módszertan változik, új kérdések vetődnek fel, a régi kérdések új megvilágításba kerülhetnek, többek között a külföldi műhelyek vagy társtudományok eredményei nyomán” –nyilatkozta dr. Font Márta, a Pécsi Tudományegyetem tanára a Vasárnapnak, 2020. febr. 12-én.

Hogy mitől változik a módszertan, az sok mindentől függhet, de a politikának mindig fő szerepe volt ebben. Így volt ez a Habsburg-érában, a Rákosi korszakban, és így van ez ma is. Ez nem magyar sajátosság. „A történelmet a győztesek írják” – mondta Napóleon. De vonatkoztassunk el a politikától és fogadjuk el Font Márta szavait, hogy „a külföldi műhelyek vagy társtudományok eredményei nyomán” következik be ez a változás.

„Az elmúlt évtizedek során a DAI-val foglalkozó nemzetközi szakirodalomban felmerült főbb nézeteknek egy történeti jellegű vizsgálat megkezdése előtti áttekintését az is indokolja, hogy amint a bizánci irodalom és történelem szakértője nemrég hangsúlyozta: az utóbbi évtizedekben „a nemzetközi eredmények […] elkerülték a DAI-t búvárló magyar történészek figyelmét”, s ezen elmaradás felszámolásának megkezdéséhez „talán egy-egy kutatástörténeti áttekintés” is hozzájárulhat^[1].” (Bollók Ádám: A De administrando imperio és keletkezésének kora az újabb kutatások tükrében. Századok 151. évf. 6. sz. 2017.)

Figyelemmel kísérve az eseményeket, úgy tűnik, hogy a 21. században változik a magyarok sztyeppei szerepének hazai és nemzetközi tudományos megítélése is. Lásd pl. a Századok 153. évfolyam (2019) 5. számában megjelent János B. Szabó és Sudár Balázs tanulmányát: Kende és gyula? A magyar kettős fejedelemség teóriájától a forrásokig címmel.

Lehet még újat mondani ebben a témában? A magyar és nem magyar történészek már szinte mindent (és annak ellenkezőjét is) megírták. Tették mindezt a tudomány megkövetelte alapossággal, kizárólag a hitelesnek elfogadott forrásokra hivatkozva. Bár már 1990-ben megjelent Ihor Ševčenko: „Bíborbanszületett Konstantin úrjaolvasása. In: A bizánci diplomácia”-című munkája és 2006-ban a magyar fordítás is (Ford. Bódogh-Szabó Pál), de a magyar kutatásban egészen Farkas Zoltán előadásának 2013-as elhangzásáig, illetve tanulmányának 2014-es megjelenésig^[2] egység uralkodott azzal kapcsolatban, hogy a DAI-t VII. Konstantin művének tartották (s sokak számára ez ma sem tűnik kérdésesnek), addig a nemzetközi szakirodalomban e közmegegyezés már legalább két évtizeddel korábban megszűnt. A tanulmány angol változatának megjelenését követő évben enyhén javított orosz fordítása is napvilágot látott. Lásd Igor I. Ševčenko: Perečityvaâ Konstantina Bagrânorodnogo. Vizantijskij vremennik 54. (1993) 6–38. Akárhány nyelven is volt elérhető, Farkas tanulmányáig a magyar koratörténet kutatásában érdemleges hatást nem fejtett ki – írja Bollók Ádám: A De administrando imperio és keletkezésének kora az újabb kutatások tükrében, című tanulmányában. (Századok 151. évf. 6. sz. 2017.) Így a laikus is láthatja, hogy a magyar történetkutatásban egy 10-15 éves slip mutatkozik.

Az eredmény ismert. Van egy történeti elképzelésünk az őshazáról, a vándorlásról, a hon elfoglalásáról és az állam megalapításáról. Ez nagyjából illeszkedik is az elfogadott nemzetközi történeti trendekhez. De ezek a trendek változnak, a fentebb taglalt okok miatt! Különösen figyelnünk kell az orosz-ukrán történetírók munkásságára, hiszen a sztyeppe java része az ő területükön van, így ez a történet a sajátjuk is. Az alábbiakban a Rossica Antiqua folyóírat 2015-ös számában Sorohov V. A. fiatal orosz történész tudományos cikkének olvasása közben felmerült gondolataimat osztom meg olvasóimmal. A tanulmány címe: A krónika 6406-os éve és a magyarok szerepe a korai orosz történelemben. Летописная статья 6406 г. и роль мадьяр в ранней русской истории (современная историография) // Rossica Antiqua. 2015. №1 (11). С. 3–24. A történész már korábban is publikált hasonló cikkeket a kazárokról és a magyarokról szóló témában. Pl. Хазарский каганат и сфера его влияния в IXв. (по данным «Анонимной записки» и «Книги путей и стран» Ибн Хордадбеха») // Призвание – история: Сборник научных статей: К 55-летию профессора Ю. В. Кривошеева. СПб., 2010. С. 88-98. vagy Венгры в Северном Причерноморье по данным «Анонимной записки» // Вестник Удмуртского университета. Серия 5: История и филология. Вып. 3. Ижевск, 2011. С. 69-74.

Természetesen a magyar történészek előtt sem ismeretlenek azok a források, amelyekről Sorohov ír. „Az arab-perzsa földrajzíróknak a honfoglaló magyarokra vonatkozó tudósításai lényegében Ibn Hurradadbih Az utak és országok könyve című munkáján alapulnak, amelynek első változata 846-ban, a második pedig valószínűleg 885-ben készült el. Ezt használta fel azonos című művében Abu 'Abdillah Muhammad bn Ahmad Dzsajháni, 913-tól szamanida vazir, s tőle vették át e tudósítást a későbbi arab és perzsa földrajzírók és pedig bővebben és hívebben Ibn Ruszta (arab nyelvű műve 912 táján készült el), aki azonban Ibn Hurradadbih munkáját közvetlenül is használta és Gardizi (aki perzsa nyelvű művét 1050 körül írta), míg a többiek az eredeti tudósítást erősen lerövidítették. Különösen fontos A világ országai című perzsa nyelvű, 982-83-ban elkészült mű, amelynek ismeretlen szerzője Dzsajháni szövegét számos ponton új adatokkal egészítette ki” – írja Harmatta János : A magyar honfoglalás írásos kútfői című munkájában. 

Al-Dzsajáhní számánida vezír műve valamikor a 10. század elején íródott. A kutatást régóta foglalkoztatja elveszett munkájának forrásai és a benne foglaltak kronológiai viszonyai. Annyi bizonyos, hogy vezírként rendelkezésére állt minden elérhető információ: könyvek (korábbi művek), kancelláriai anyag, diplomáciai jelentések, s maga is tudakozódott személyes beszélgetéseken keresztül. A szöveg kronológiai keretei kapcsán a benne található történeti adatok (besenyők szállásterülete, a ruszok déli irányú előretörése a PVL nyomán, Szvatopluk morva[?] uralkodó említése, a dunai bolgárok keresztény volta) alapján mondhatni konszenzussá vált, hogy a Kelet-Európára vonatkozó részlet a 870–880-as évek viszonyait tükrözi vissza. A magyar fejezet kapcsán van olyan vélemény, miszerint az kronológiailag nagyjából egységes, ugyanakkor van olyan elképzelés is, hogy különböző korú tudósításokat tartalmaz, melyeknek az elkülönítése nehéz feladat. Felmerült, hogy a fogolyszerző támadások, illetve a bizánciakkal folytatott kereskedelem a honfoglalás előtti, a Fekete-tengertől északra élt magyarságra, míg az adóztató akciók már a Kárpát-medencei őseinkre vonatkoznak. (ZIMONYI 2005, 13–33.)

Ibn Ruszta (Régisen, tévesen:  Ibn Dasta(h)) Az értékes drágagyöngyök könyve (7. kötet) 903 és 925 között íródott. Munkája tartalmazza a legkorábbi arab/perzsa írók tudósításait a kazárokról, a burtaszokról, a bolgárokról, a magyarokról, a szlávokról, a ruszokról, Szarirról és az alánokról. Az orosz kutatók az egész Kelet-Európáról szóló blokkot Az ismeretlen szerző jegyzetei Kelet-Európa népeiről címmel látták el. (Vagy: A névtelen feljegyzés címen is előfordul) /Анонимная записка о народах восточной Европы; Анонимная записка/. Az első orosz fordítás téves címmel jelent meg Khvolson, D. A. (1819-1911) orosz keletkutató nyelvész-történész tollából 1869-ben. / Aбу Aли ибн Даст: Kнига драгоценных ожерелий. Szentpétervár 1869./

A magyar tudományos (hivatalos) véleményt talán Harmatta A magyar honfoglalás írásos kútfői című munkájából is megismerhetjük (kiemelések tőlem): „Így az arab-perzsa források tanúbizonysága alapján a honfoglaló magyarság történetéből ki kell iktatnunk mindazokat a megalapozatlan elméleteket, amelyek szerint azok a honfoglalás előtt évszázadokig éltek volna kazár, onogur vagy szabir uralom alatt, és ennek megfelelően szállásterületük hol a Kubán vidékén, hol a Kaukázusban vagy azon túl, hol a Dnyepernél lett volna. Minthogy a magyarok és a kazárok kapcsolatáról még Ibn Hurradadbih művének későbbi változatában sincs említés, azt csak a 885 utáni évekre tehetjük.
Kétségtelen viszont, hogy A világ országai címmel 982-983-ban elkészült perzsa nyelvű mű már Ibn Rusztától és Gardizitől eltérőleg írja le a besenyők és magyarok határait. Ebben a besenyők szomszédaiként nyugaton a ruszok és a magyarok, délen a burdasok, keleten az oguzok és északon az Oka folyó szerepel. A magyarok határaiként keleten egy hegységet (nyilván a Volga menti hátságot), délen a keresztény vonondurokat (dunai bolgárokat), nyugaton és északon pedig a ruszok tartományait jelöli meg. Itt tehát a besenyők már a Volgától nyugatra jelennek meg, azon a területen, ahová Ibn Rusztának a 885 előtti helyzetet tükröző leírása szerint még a magyarok területének a kezdete esett. A világ országai című mű leírásából így arra lehet következtetni, hogy a besenyők a Volgának a bolgárok és burtasok közötti kb. 100-150 km hosszúságú szakaszán, talán Szamara körzetében kelhettek át és a magyarok legészakibb területeit szállták meg valamikor 885 után”. Nos ez az, amit én (is) másképp látok, ugyanazon forrásokból táplálkozva, mint a „hivatásosok”! Esszéimben ezekről írok, nem összefoglalóan, hanem egy-egy jellegzetes történést, elképzelést kiragadva mutatom be a „hivatalos” és a saját – logikus gondolkodásra épített – változataimat. Mint szoktam volt mondani: semmit nem találok ki, csak az ismereteket rendezem más sorrendbe, vagy vizsgálom a dolgok másik (lehetséges) oldalát is, felhasználva a régészet és a genetika új „találmányait”.

Röviden Sorohov említett írásáról. A szerző különösen Etelköz kibővített lokalizációját javasolja (a Duna torkolata és a Volga-Don folyóköz térségében). A sztyeppei szomszédságban a magyar hegemónia végének időpontját a 850-es évekre teszi, és ezzel összekapcsolja néhány, a Nagy Volgai Úton fekvő kelet-európai régió felemelkedését is. (Idézet az Annotációból). Ami „régi-új” ebben a megközelítésben az Etelköz nagysága (amibe belefér a DAI említette Levédia is!), valamint a nyíltan ki nem mondott 9. század eleji magyar hegemónia! (Vége csak annak lehet, ami volt!). A kérdésre, hogy mikor jelentek meg a sztyeppén a magyarok és, hogy miért tűntek el a 9. század végén – nem ad egyértelmű választ. (Ezt lásd nálam!)

„A keleti szerzők - a névtelen és Ibn Rusta sem említik a ruszokat a szlávok területén: az ar-rusz nép, az arab földrajzkutató leírásában, továbbra is egy titokzatos szigeten él, ahonnan hajókkal utaznak szlávokhoz az adóért (és rabszolgának viszik őket, mint a magyarok). A Korai Évkönyvekből tudjuk, mikor jelentek meg a ruszok először a dnyeper-menti szlávok földjén: Aszkold és Dir csapata azután telepedett le Kijevben miután Novgorodba behívták a varégokat fejedelemnek; ez 860-ban történt – a ruszok Konstantinápoly elleni hadjáratának évében (az évkönyvekben pontatlanul a 866-hoz rendelték). A vikingek 859-ben a Gibraltári-szoroson keresztül is behatoltak a Földközi-tenger medencéjébe. Ez a hadjárat egészen 861/862-ig tartott és a Mediterráneum nyugati fele bizonyosan áldozatává vált, ám van két 10. századi forrás, melyek szerint a normannok egészen a Bizánci Birodalomig is eljutottak. Ibn al-Qūṭīya és a Chronicon Sebastiani Salmanticensis Episcopi adja az alapot ahhoz a feltételezéshez, hogy a normannok a Földközi-tenger irányából, azaz délről is fenyegették a bizánci fővárost, és felmerült, hogy a Chronicon Venetum is ezt örökítette meg. A kutatás napjainkban alapvetően egy támadással számol. Érdekes feltevést olvashatunk Pritsaktól, aki szerint Hasting és Björn a két rusz vezérrel, Aszkolddal és Dirrel lenne azonos. (Kiss Máté: A ruszok 860. évi támadása Konstantinápoly ellen. Móra Akadémia, TANULMÁNYKÖTET. 2017. pp. 138-151.)

Ekkorra a magyarok már betelepültek Etelközbe”. (В.Я. Петрухин: ВЕНГРЫ И РУСЬ В ПОДНЕПРОВЬЕ. "Хазарский альманах", том 8. Харьков 2009.  281. old.).

Sorohov véleménye szerint a „Névtelen feljegyzés” (gyakorlatban a Dzsajháni hagyomány) az egyetlen eredeti szinkron forrás ebben a kérdésben, tükrözve a magyarok 9. századi történetének valóságát. A DAI hátránya, hogy a Névtelen feljegyzésekhez képest késői. (Dzsajhani  Horezm és Bokhara államminisztere volt. Munkája a 920-as években készült, nagyjából a 870 körüli állapotokat rögzíti. A DAI – melyet Moravcsik Gyula egyenesen patchworknek, azaz részekből összefércelt munkának nevez az utószóban – több, egymástól elkülönült, 948/949 és 951/952 között írott rész összegyűjtéséből és egy kötetbe foglalásából keletkezett). Annak ellenére, hogy ezt az anonim feljegyzést többen is felhasználták a korai magyar történelem tanulmányozásakor, mégis „A feljegyzések” használata meglehetősen ritka a historiográfiában. Ezért ismét szükségessé válhat a mű rendelkezésre álló „magyar fejezeteinek” elemzése. Itt elsősorban Ibn Ruszta (903-925) és Gardizi (1050-1053) munkáira gondol.

Kiragadva Sorohov által is említett példákat, elmondhatjuk, hogy a magyarok valóban nem lehettek évszázadokig kazár uralom alatt, hiszen a szerzők a magyarokat a kazárokkal egyen erősségűnek tartották (lásd a 20 000 lovas részt), valamint vezetőik nem vették át a kazár tisztségeket, hanem a kende (kndh) és a gyula (dzslh) neveket használták (Ibn Ruszta). De ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy nem is éltek ott! A helyzet fordítva igaz.  Hol éltek? Hát a Duna (Duba/Ruta) és a Don között, ami az „ar-Rim”-be (a Fekete-tengerbe) ömlött, ahol a magyaroknál népesebb, de gyengébb nandarok laktak. Mint ahogyan Harmatta is feltételezte, hogy a keleti határként a Volga (Itil) menti hátságot érthették a szerzők. De a déli „keresztény vonondurokban” nem a dunai bolgárokat, hanem Kuvrat ottmaradt ősbolgárjait (onogundurokat, nandarokat) kell érteni. „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” -- Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.)

Sudár Balázs és Nagy Béla elkészítették a  Hudúd al-álam Kelet-Európa képének rekonstrukcióját. (Lásd Sudár Balázs: „Ismeretlen” magyar szállásterület? 2019. SZÁZADOK 153. évfolyam 1. szám). Az itt „madzsgarik” néven feltüntetett nép, talán a magyarok azon része lehetett, akik a 7. sz. második felében a bolgárokkal északra vándoroltak. Nagy Béla rekonstruált térképén jól látszik a madzsgarikat övező Volgamenti-hátság, valamint a szomszédos vunundurok területe! A szaklábok, valamint a belső bolgárok pedig azok akiket a kazárokkal szövetségben lévő magyarok adóztattak a DAI-ban Etelköznek nevezett térségben. A Hudúd al-álam (A világ határai keletről nyugatra) szerzője ismeretlen, de a készítésének dátuma és helye ismert: 982/983. Észak-Afganisztán. A földrajzi ismereteit a szerző a korábbi utazók, tudósok (Dzsajhani, Ibn Hurradadbih, al-Balkhi stb.) munkáiból merítette. Igazi „szobatudós” volt Guzganánból. Közép-Ázsia leírásai a 9. század első harmadára vonatkozhat.

 A ruszok és a magyarok viszonyára is kitér Sorohov. A Névtelen feljegyzések szerint ez viszonylag békés, egyezségen alapuló lehetett. Nem ír összetűzésekről, háborúkról. Közösen adóztatták a szlávokat, sőt kereskedtek velük a bizánci rabszolgapiacon, ami a tengerparti kikötőnél „K. R. CH.” (Kercs?, Herszon? Tmutarakán?) volt. Mindez a kazárok jóváhagyásával, támogatásával történt, hiszen a magyarok így távol tartották tőlük a besenyőket, a ruszokat és féken tartották a bolgárokat, és a szlávokat is. Sőt a beszedett adón is megosztozhattak. A ruszoknak viszont biztosíthatták a Bizáncba vezető vizi utakat, de egyben időlegesen korlátozták is azok túlzott katonai fellépését. „Ha a magyaroknak a mobilitást és a katonai fölényt biztosító befolyásoló „őselem” a sztyeppe szilárd talaja volt, akkor a ruszok számára a lényeg a kelet-európai folyók vízi útjai voltak”. (Idézet Sorohov összegzéséből: „Если «стихией», обеспечивавшей мобильность и служившей фактором военного превосходства венгров была твердая почва степи, то для Руси основная дорога - вода восточноевропейских рек”). A 9. század második felében az oguzokkal, besenyőkkel és a burtaszokkal szövetségben a fekete bolgárok sikertelenül harcoltak Kazária ellen^[3]. Ebben talán a kazár-magyar szövetségnek is szerepe lehetett.  Később a fekete bolgárokat megemlíti a PVL is, Igor kijevi herceg Bizánccal kötött szerződésében (944), mint a görög Herszont megtámadó népet.

Ami érthetetlen Sorohov számára, az hogy az 850-es évek végétől miért szűnt meg ez a magyar hegemónia, és fordultak a magyarok Nyugat, illetve a Balkán felé. (Szerintem túl sok volt itt a bolgár-szláv lakosság, és a Kárpátokon túl egy jobban védhető, életmódjuknak jobban megfelelő területet ismerhettek meg az avarok helyén, akik nem tanúsítottak ellenállást a magyarokkal szemben, sőt rokonként fogadták őket!)

A véleményem az, hogy arra hivatkozva, hogy a korabeli szerzők egyike sem írt a magyarok szétválásáról, majd a 9. századi újraegyesülésükről, ezért ezt a lehetőséget nem is vizsgálták. (Ez a feltételezés nálam jelenik meg először!). Bár, hasonló esetek korábban is előfordultak. Ezekről Németh András ír: „Hun réteg: A saját vezető általi elűzés (a, b), átmeneti gyengülés (f), ismételt meg­erősödés (h)”, továbbá: „Ez a történet három másik szöveggel mutat közvetlen párhuzamot: Regino, Iordanes és Hariger munkájában szereplő történettel, amelyet Aegi­di­­us Aureaevallensis hagyott ránk. Ezt a három eredettörténetet össze­vet­ve számos közös motívumot találtam: Ezeket a motívumokat elkülönítve, a rájuk rakódott adalékok segítségé­vel megmutathatjuk, hogy eredetileg melyik nép eredettörténetének ré­szét képezték. Ior­danes a hunok eredetét írja le, a történet végén azonban Szkí­tia is említésre ke­rül. Itt a fenti motívumokból a következőket találjuk: a, b, d, f, g, h, i, j. Iordanes gó­­tok eredetéről szóló műve elterjedt olvasmány volt a nyugati kolostorokban, a hunokról megalkotott eredettörténet így könnyen áttevődhetett a hozzájuk több te­kin­tetben is hasonló más keletről érkező népekre. A hasonlóság több oldalról is adó­dott: egy irányból érkeztek, egy területen telepedtek le, minden újonnan érkezett nép sok kellemetlen­séget okozott a nyugatiaknak, ezért a tőlük eltérő hunokéhoz hasonló élet­módjukat is a hunokhoz hasonló megvetéssel kezelték. A Kárpát-me­­dencébe érkező népek eredettörténete tehát Nyugat-Európában nem is alakulha­tott a hunokétól függetlenül”. (Németh András: A Dado-levélben szereplő eredettörténet jelentősége a Hungri népnévvel kapcsolatban. Megjelent: Tanulmányok Ritoók Zsigmond hetvenedik születésnapja tiszteletére. Szerkesztette Hermann István. Budapest, 1999).

A magyarok egy csoportban történő vándoroltatása okozza a legtöbb megoldatlan problémát.  Sorohov is azt írja a Névtelen feljegyzések szerzőjéről, hogy „A helynevek és a hatalmi címek megfelelő bemutatása, valamint a magyarok katonai potenciáljának egyértelműen pozitív értékelése alapján a leírás tükrözi a magyarságtól kapott információkat. Következésképpen a szerző aligha ugrotta volna át a két különálló magyar csoport létezését anélkül, hogy ezt szóvá ne tették volna”. (судя по адекватной передаче этнонима и титулов, а также однозначно позитивной оценке военного потенциала угров, в описании отразилась информация, полученная от самих мадьяр. Следовательно, автор вряд ли прошел бы мимо факта существования двух изолированных групп венгров, не прокомментировав его). Sudár Balázs viszont egy tudományos összejövetelen kijelentette: „az, hogy a magyar nyelv Árpádékkal érkezett a Kárpát-medencébe, egy nagyon kezdetleges 19. századi nemzetfogalom lecsapódása és máig élő maradványa. Arról szólt, hogy van egy nép, annak van egy nyelve, egy kultúrája és egy antropológiai jellegzetessége, és ez mind változatlan. Ez a gondolkodásmód nagyon elavult, semmilyen forrásokra támaszkodó háttere nincs." (Bodnár Zsolt tudósítása a Qubit Live #3-ról, Bp. 2020.01.21.) Továbbá, a bolgárok szétválását Kuvrat halála után sem tartják perdöntőnek, hiszen az utódok történetét úgy is lehet taglalni, hogy nem térnek vissza a gyökerekhez. Főleg akkor, ha nem történik közöttük különösebb kapcsolattartás. A magyarok esetében a források egyértelműen több telephelyre utalnak. A DAI részletezi a magyarok több száz éves tartózkodását kazár környezetben, más források pedig az Urál-Volga vidékén találják a magyarokat (egy időben!). Mindezekről bővebben írok az esszéimben. De meg kell jegyezni, hogy az avar kor magyar tudományos elemzésekor furcsa dolgok tűnnek fel.

„A manapság érvényes „akadémiai” álláspont szerint az avar kort két nagy periódusra osztjuk (korai avar kor - késői avar kor), az elsőt három, a másodikat négy fázis alkotja (I. 1. az avar honfoglalás kora, 567-600; I. 2. az avar nagyhatalom kora, 600-630; I. 3. a korai avarság letelepedésének kora, 630-675; II. 1. új keleti beköltözők felül- rétegzik a korai avarok utódait, 675-700; II. 2. teljes összeolvadás és a grif- fes-indás stílus keletkezése, 700-720; II. 3. a klasszikus griffes-indás művészet kora, 720-760; II. 4. a késői griffes-indás ornamentika, az un. nagyszentmiklósi stílus növényi ornamentika kora, 760-804), ehhez jön még az utóélet és a regionális szétesés folyamata kb. 830-ig” írja Tomka. (Tomka Péter: Magánbeszéd az avarokról. Életünk, 1997. 35. évfolyam, 1-12. szám). De honnan, és miért jöttek az új beköltözők 675-700-ban? Ez a kérdés a leglényegesebb! (A magyarság szempontjából!). Tomka azt írja: „A 670 körül beköltözött (újabban „középavarnak" nevezett) népességben onogurokat látok. Ez a népesség ugyan nem egységes, hiszen köztük vannak a kora-avarkori népesség leszármazottai, bizonyosan szlávok is: úgy tűnik azonban, hogy lényeges alkotórésze az onogur elem. Az onogurok már régen nem voltak nomádok; településeik, temetőik, tenyész- tett állataik, munkaeszközeik is állandóan megtelepült, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozóknak mutatják be őket”. (Tomka Péter: Hová tűntek az avarok? Historia, 1981. III. évf. 3-5. o.). Kik voltak ezek az onogurok? Hát azok, akikről fentebb szóltam: Kuvrat halálála után szétköltözött – közel sem egységes – népek egyik része, akik a 895-ben visszatérőkkel könnyedén megértik egymást és szereplői lesznek a magyar etnogenezisnek!

[1] Farkas Z.: A magyar őstörténet i. m. 134., 138.

[2] Farkas Zoltán     A magyar honfoglalás korának bizánci forrásai. MAGYAR ŐSTÖRTÉNET, Budapest, 2014. 267-271. o.         

[3] Чёрные булгары. Материал из Википедии. С конца X века чёрные булгары перестают упоминаться в источниках, что, вероятно, свидетельствует об их ассимиляции славянскими и тюркскими племенами.

Археологические памятники чёрных булгар и родственных им племён определяются как часть салтово-маяцкой культуры.