A honfoglaló magyarok társadalma önmagában is összetett etnikai képletnek tekinthető. Kialakulását a 7. század elejétől célszerű figyelemmel kísérni. Adódik a kérdés, mért nem korábbról, vagy miért nem későbbről?

A magyarságról, mint etnoszról, a 7. század előtti időkből semmiféle tudósítás, régészeti lelet nincs. Ekkor a sztyeppe európai részén több hasonló nyelvet beszélő, azonos, vagy hasonló hitvilágú, hasonló kultúrát, szokásokat gyakorló népcsoport, törzs élt, aki Nimródtól, Atillától eredeztette magát. Csáji László Koppány antropológus, az őstörténetünkben a bronzkortól kezdődő szakaszra a „sztyeppei civilizáció” fogalmának bevezetését javasolja, „melynek részei mindazok az önmagukat íjfeszítő, vagy kerek-sátor (értsd: jurta) alatt lakónak meghatározó népek, melyek a sztyeppe-zónán a nyelvi, politikai, kulturális sokszínűség ellenére organikus, a szomszédos kultúrköröktől elütő hálózatot hoztak létre Eurázsiában - időszakos eltérésekkel a Kárpát-medencétől Mandzsúriáig -, a bronzkor végétől. Az itt élő, külön népnevek alatt megjelenő népeket (szkíták, hunok, avarok, magyarok, ogur- és oguz-törökök, mongolok, stb.) kultúrájuk, etnikai viszonyaik, szokásaik egy nagy történelmi folyamattá állítják össze” – hangzik el egy interjúban (Konzervatorium I 2009.11.14.) Csájitól.

Nem alakítottak ki nagyobb szövetségeket, alkalmazkodtak a sztyeppén formálódó nagyobb szövetségekhez, így a Nyugati Türk birodalomhoz is. Az orosz történész N. L. Gumiljov szerint is, a 3-5. századi hunok hagyományainak folytatói a 6-7. században a türkök és avarok lettek. (L. N. Gumiljov: „Az ókori türkök” Moszkva, 1967.). És a bolgárok… Lásd a Bíborbanszületett császár szavait, miszerint a (dunai) bulgárokat előbb onogundur-oknak nevezték. /lehet értelmezni úgy is, mint „hunokhoz tartozó”-t, mint a Philotheos császári tiszt által készített munkában előforduló τῶν Οὕννων, ἤτοι Βουλγάρων frázist („les Huns, c’est-à-dire des Bulgares”, N. Oikonomidès, Paris 1972: 162–163;)/. „Ha a két etnonima helyét felcserélnénk, akkor értelmesebbé válna a frázis, de úgy tűnik, hogy ez a sorrend és az ezzel járó ár­nyalati jelentésváltozás nem zavarta a bizánci tollforgatókat” írja Senga Toru. (Senga Toru: Néhány megjegyzés a Sabartoi asphaloi szintagma kérdéséhez. Magyar nyelv115. évf. 4. sz. 2019. tél).

A Xiongnu (hsziungnu, ázsiai hun) hatalom összeomlásának folyamata sok évszázadon át a Xiongnu törzsek vagy töredékeik tömeges áttelepüléséhez vezetett Nyugat-Szibéria, Kazahsztán, Közép-Ázsia, a Volga-vidék, az Észak-Kaukázus és a Fekete-tenger északi területeire és az Azovi-régióba. Azonban a 4. század 60-as éveiig, a hunok behatolása a Volgától nyugatra eső területekre epizodikus volt, és több hullámban ment végbe. A rövid életű, de hatalmas európai Hun Birodalom Atilla halála után összeomlott. A hunok utóéletéről ezt írja Miftakhov, hivatkizva L.N. Gumiljevre: „...Egy etnosz vége nem a tagjainak fizikai halálát jelenti, hanem csak a rendszert, a hagyomány feledését és a túlélő egyének lehetőségét, hogy más etnorendszerek részévé váljanak” (Лев Гумилев: Тысячелетие вокруг Каспия. Издательство: Айрис-Пресс, 2014). A hunok népcsoportként csaknem másfél ezer évig léteztek, majd ez a népcsoport felbomlott, megalapozva új népcsoportokat vagy bővítve a meglévő nemzetiségi rendszereket. A hunok jelentős része a formálódó bolgár etnorendszer részévé vált. (3уфар МИФТАХОВ: Первые булгарские государственные образования. Татарская газета.). 

Miután 552 körül a zsuan-zsuanok nomád birodalmát megdöntötték az ellene lázadó türkök, a fennhatóságuk alól az avarok nyugatra menekültek és eljutottak az Al-Dunáig (562). Baján kagán vezetésével megdöntötték a gepida királyságot és 568-tól Kárpát-medence Avar országgá lett. Így a kelet-európai sztyeppe nyugati határán az Avar Kaganátus, tőle keletebbre pedig a Nyugati Türk Kaganátus vált nagyhatalommá. Menandrosz Protektor^[1] (? – 582 után), aki Maurikiosz bizánci császár uralkodása idején történetíróként dolgozott fontos adatokat közölt azokról a népekről, akikkel a Bizánci Birodalom kapcsolatba került (avarok, türkök, alánok, perzsák). Több közlését a DAI is átvette. Elsőként tudósít a türkök írásáról, amikor leírja a türk követ fogadását I. Jusztinusz császárnál. „miután a király [Jusztinosz császár] a tolmácsok segítségével a szkíta írást elolvasta, szívesen bocsátá maga elé a követséget”. (KISZELY ISTVÁN: A magyar nép őstörténete). Többek között megjegyzi, hogy ekkoriban az ugurok – valószínűleg a magyarok – a Volgától nyugatra éltek és a nekik behódolt alánokkal együtt elfogadták a türkök főségét, így az ugurok helyi hatalma megmaradt. Géza fejedelem nevében megőrződött a jabgu tisztség, aminek a nyugati türköknél kialakult egy dzsebu/dzsevu alakja, és Géza neve a magyarban eredetileg pedig Dzseucsa/Dzsevicsa alakban hangzott. Az avarokat keletről veszélyeztető türkök hatalma 600 körül megszűnt, így a Dnyeper—Dnyeszter vidéke is avar fennhatóság alá került. És miért nem később kezdünk el foglalkozni a magyarokkal?

8. század második felére már teljesen átalakult Közép-Eurázsia történeti-földrajzi képe. A nyugati türk államot 659-ben hajtotta uralma alá a megerősödő Tang-kori Kína. A nyugati türkök örökösei a 8. század második harmadának végére a karlukok lettek. „A régebbi birodalmak romjain új államalakulatok jöttek létre, amelyek új vezérnépei a korábban alávetett népek közül kerültek ki, azonban földrajzilag rendre más helyeken tűntek fel, mint korábban a türk érában  voltak. A változások nemcsak a térség átalakuló politikai-földrajzának vagy az érintett népek történetének szempontjából lehetnek érdekesek, de akár a magyar koratörténet tekintetében is. Mert igaz ugyan, hogy ezen történések nem hozhatók – legalábbis egyelőre – közvetlen kapcsolatba a magyarság régmúltjával, de annak steppei hátterét szolgáltatják, így kihathattak annak korabeli történetére is”. (Katona Kiss Atilla: A Nyugati Türk Birodalom „utódállamainak” létrejötte és megszilárdulása a 8–9. században. MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport Források és tanulmányok 2. DENTUMOGER I. Bp. 2017. 77-78.o.)

Czeglédy kínai tudósítások és az arab Marwitzi leírásai alapján közli a karluk törzsszövetség kilenc törzsének nevét. Közülük a hetedik volt a bulák törzs. Ebből a törzsszövetségből a bulák törzs nagy része tovább vonult nyugatra. Czeglédy munkájának nagy jelentősége az, hogy pontosan meghatározza a bulákok nevét és hovatartozásukat, azt, hogy ázsiai törökök voltak. Nagy kár, hogy a magyar történészek nem fordítottak figyelmet erre a nagyjelentőségű történelmi adatra. Már 40 évvel ezelőtt eloszlathatták volna azt a súlyos tévedést, hogy a honfoglalás-kori erdélyi blak és a valach, vagy vlach (oláh) azonos nép lett volna és nem került volna bele az 1986-ban megjelent Erdély Története című munkába ez a magyarságra nézve annyira káros tévedés.  Németh Gyula kiváló turkológus már 1938-ban idézte a nevet a török M. Kasyariban írt török-perzsa szótárából, amely, mint népcsoportot jelöli a bulákokat. (Láczay Ervin, Long Island City: A honfoglaláskori, erdélyi, blak vagy bulák nép török eredete.) 

„A vlachok elnevezés Pannónia őslakosságát nevesíti, ugyanazt a népet, amely Erdélyt is lakta ebben az időben. A nevük alapján ők is „fehérek”, vagyis fehér szkíták voltak, akik azonban már Attila hunjainak érkezése előtt is a Kárpát-medencében éltek. A „szkíta nép csaknem teljes pusztulását”, amiről krónikáink írnak, nem szabad szó szerinti értelemben venni. A pusztulás ilyen nagy mértéke, csak a szkíták hun népelemére vonatkozott” – (Franzoni Zoltán: Szvatopluk, a poloniai vezér I. rész – Ki volt valójában?. Hungary First, 2023.)

A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. Ezért különös figyelmet érdemel Nagy Bulgária sorsa. Fóthi Erzsébet, a Természettudományi Múzeum munkatársa is hangsúlyozta, hogy „sem a magyarok, sem a bolgárok elődei nem voltak őslakosai Baskíriának, oda később vetődtek el, valószínűleg a Fekete-tenger partvidékén fennállt nagyobb bolgár-török állam felbomlása után. A honfoglaló törzsneveink közül is legalább három bolgár-török származású. Ezeket a törzsneveket egyébként valószínű, hogy a Kazár Birodalom alá tartozó ősmagyarok használták”.  (Antropológiai szenzáció és a magyar-bolgár kapcsolatok. Ng.hu 2005). A magyarság kialakulását is a gumiljovi passzionaritás^[2] és etnosz elmélete alapján kell feltételezni, és ebbe beletartozhattak a blakok és a bolgárok is. Lásd Anonymusnál Gyalu bulák vezér népét, akik – miután Tétény legyőzte őket – „békejobbot nyújtottak és urukká választották Tétényt. Hűségüket esküvel erősítették meg. Az esküvés helyét ma is Esküllőnek hívják”. Anonymus több helyen is szerepelteti a blak népnév latin alakját, de vlachokról, valachokról (oláh-románokról) sehol sem ír! (Pl. „contra Galou ducem Blacorum”).

Írott forrásokban a bolgár[3] népnevet Chorénéi Mózesnél találjuk először, aki az Örményország története című munkájában azt írja róluk, hogy már a Kr. e. 2. század közepétől a Kaukázus északi részén éltek. „A bolgárok az első Arsakida (Vonon 12-16)^[4] idején érkeztek Örményországba, a fia idején pedig zavargások támadtak a „bolgárok földjén a Kaukázus hágóin”, és más bolgárok is érkeztek Örményországba: „Arsák napjaiban nagy bajok voltak a Kaukázus hegyláncain, a bolgárok országában. Közülük sokan különváltak és hazánkba érkeztek, és hosszú időre letelepedtek a Kol-hágó (Koł vagy Kogh, Wanandával szomszédos föld) lábánál (Çıldır tó déli, dél-nyugati része), ahol termékeny és gabonát adó föld van. A Bagratidák két fia – akiket a király a bálvány (örmény pogány istenek) előtti meghajlásra akart kényszeríteni – bátran, kard által halt meg, apjuk hite miatt”. A "nagy bajok" - az ibero-római invázió idején voltak, amelyet az alánok népvándorlása kísért az Azovi-tenger környékéről a Közép-Kaukázus északi lejtőihez, amikor a bolgárok és zsidók egy másik csoportja a szomszédos Vanandában, a Kol (Kogh) régióban telepedett le. (Kb. 40.87, 42.53 koordinátákon). / Ж. Войников: Происхождения и значения названии „уногундурьi“ – Тохарский ключ к решения древнеболгарского происхода / Róna-Tas András koncepciója szerint a Don és a Kubány folyók vidéke volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. Tőlük függetlenül a baskíriai magyar őshaza is létezhetett, ezek nem zárják ki egymást. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Németh Gyula 1930-ban, korábban Gombócz Z. is 1921-ben, amit most V. I. Litkintől (Lásd később, 1968) idézek: „Amikor a magyarok elhagyták az Urál-menti őshazájukat és leköltöztek Délre – amiről nincsenek pontos információink – csak feltételesen megjegyezhetjük, hogy a magyarok behatoltak a Kaukázusba, követve a  kelet-európai népmozgást, ami a Hun Birodalom szétesése után alakult ki. Ennek megfelelően a bulgár nyelvi hatás kezdetét (a magyar nyelvre -- Litkin) az 5. század közepére, a végét a 7. század elejére tehetjük, amikor a kazárok hatalma kialakult a Nyugati Türk Birodalom romjain, és a bulgárok elkezdtek északra, a Volga középső folyása felé vándorolni. A Kaukázus környékén kerültek a magyar nyelvbe azok az oszét elemek, amelyeket hangtanilag a IV-VI századinak tartunk”. (Gombócz Z.: Die bulgarische Frage und ungarische Hunnesage. – „Ungarische Jahrbücher” I. Berlin, 1921.) „A turkológia évszázados eredménye szerint a magyar nyelv korai onogur-bolgár szavai őstörök hangalakot mutatnak, ami e nyelvi réteg kialakulásának kezdetét az 5-6. századra datálja. Ugyanez a helyzet a magyar nyelv iráni-alán szavaival is. A magyarság 5-7. századi tartózkodási helyét tehát csak oda lokalizálhatjuk, ahol a magyar törzseket e két népesség részéről egyaránt jelentős nyelvi és kulturális hatás érhette, ami jelen ismereteink szerint kizárólag a Fekete-tenger északkeleti partvidékén és a Kaukázus előterében valósulhatott meg. A bolgár és alán eredetű nyelvi anyag alapján az is egyértelműen megállapítható, hogy e kapcsolatok legalább évszázados időléptékben mérhetők” – írja Kerényi. (Kerényi Bálint: Az újabb kelet-európai régészeti leletek alapján felvázolt (Türk Attila-féle) korai magyar történeti narratíva kritikája. A 2019 május 30-31.-én megrendezésre került XI. Szegedi Medievisztikai Konferencián elhangzott előadás írott anyaga).

Az ősbolgárok eredete vitatott. S. G. Kljástornyj professzor szerint ázsiai türk (ogur/oguz) származékok. 463-körül az ogurok nyugati csoportja elhagyta a kazak-dzsungáriai térséget és betört a Volga-Don közébe, valamint a Fekete-Tenger menti sztyeppékre. Az azovi térségben az onogur törzsek közreműködésével létrejött a bolgár törzsszövetség. (Кляшторный С. Праболгары в европейских степях // История татар с древнейших времен: В 7 т. Т. 1. Казань, 2002. С. 183.). „Néhány évtized alatt előkelő helyet foglalnak el, mint a környező országok kedvelt szövetségesei, vagy veszélyes ellenfelei és kiemelkedő szerepet játszottak politikai életükben. Abban az időszakban szövetséget kerestek a bolgárokkal olyan hatalmas hatalmak, mint Bizánc és Perzsia. A bolgárok azonban hamarosan függővé váltak az avaroktól” – írja Hadzhi-Murat Sabanchiev: Kuvrat kán állama és annak hagyatéka című könyvében. (Сабанчиев Х.-М.А.  Держава хана Кубрата и ее наследие. ВЕСТН. МОСК. УН-ТА. СЕР. 8. ИСТОРИЯ. 2016. № 2).

A 7. században működő Antióchiai János pedig a 480-as évvel kapcsolatban leírja, hogy a bolgárok, Bizánccal szövetségben, a gótok ellen vonultak. Ez az első megbízható híradás a bolgárok Balkán-félszigeten való megjelenéséről. Fő műve a Historia chronike, Jóhannész Malalasz krónikájának átdolgozása. Ebben ír a bolgárok szövetségéről a bizánci Zénon császárral (474 – 491) a keleti gótok ellen. A keleti birodalmat az a veszély fenyegette, hogy a germánoktól jut függésbe. Az ellenfél hadvezéreinek, a két Theodoriknak vetélkedése hárítja csak el a veszélyt. "A két Theodoriche megint összekeverte a rómaiak ügyeit, és pusztított a Trákia közelében fekvő városokban, és Zenót először arra kényszerítette, hogy az úgynevezett bolgárokkal való szövetség felé hajoljon" – írja Antiochiai János a krónikájában. Bár ebből nem derül ki, sem az, hogy hol, sem az, hogy mikor kötötték ezt a szövetséget, de a benne közölt tények elemzése, és az akkori egyéb bizonyítékok az események tükrében lehetővé teszi ennek megállapítását, ugyanis 479 őszén a Lükhniszbe érkező segítséggel a bizánciak legyőzték az osztrogótokat Candavia mellett. Ebből az következik, hogy az osztrogótok ettől kezdve már nem jelentettek veszélyt Bizáncra. Ezért a bolgárokkal való szövetség 479 nyarán jöhetett létre, mivel ugyanezen év őszén, a kandaviai győzelem után már nem volt szükség a segítségükre. Honnan hívták be a bolgárokat? Valószínűleg a Duna mellől, mert csak innen tudtak ilyen gyorsan Bizánc segítségére lenni. Ennek fényében válik fontossá Konstantin Manassia (1130-1187) verses krónikájának bolgár fordításán olvasható széljegyzet, miszerint a bolgárok 475-ben elhagyták szülőföldjüket (a Kaszpi-térségben) és megjelentek a Duna régióban. (В. Т. Сиротенко. Письменные свидетельства о булгарах IV—VII вв.). 488-tól kezdve sikerül a gótokat Itáliába költöztetni. Vezetőjük az említett két hadvezér egyike, az amal Theodorik. De a dunai határ így védtelenül kiszolgáltatva maradt a szlávok betöréseinek. Florin Curta amerikai történész szrint a Balkánon nincs 700 előtti időre keltezhető szláv település. A szláv törzsekhez más népek is csatlakoztak, pl. a korán szlávvá lett antok a Kaukázusból^[5]. (romaikor.hu Iustianus kora és az antik Római Birodalom vége). Illetve a bolgárok a Kaszpi-térségből, mint ahogyan fentebb láthattuk. Nagyobb szláv betelepülés a Balkánra, még a 6. században sem történhetett, mert – bárhol is volt az őshazájuk – a mai Románia területén át kellett volna haladniuk. Itt viszont, ilyen migrációs régészeti nyomokat nem találunk. 

Jordanes gót történetíró 551-ben a Pontus, a Fekete-tenger fölött élő népek közt emlegeti a Bizáncnak sok gondot okozó bolgárokat. Ezt követően egy ídőre eltűnik a forrásokból a bolgár név és helyette megjelennek az „utrigurok” (Prokopiosznál outigouroi: Ουτιγουροι) és a „kutrigurok”, hogy létrejöhessen Kuvrat Nagy Bolgáriája. (Procopius és Sandilch utrigur kán szerint Utigur és Kutigur a hun Ernák fiai voltak). Kutigurt az uralkodásban Grodas követte, aki Muágerisz (Moager > Mager > Magyar) fejedelem testvére volt. Nevét Jóannész Malalasz rétor (491? – 578) és Jóannész Ephésziosz (507-588), 6. századi történetírók említik. (Moravcsik Gy. Muagerisz király, Magyar Nyelv, 1927. 238-271. o.). Valójában az utigur-kutrigur népneveket csak a 6. század 50-es, 70-es éveiben élő népekre vonatkoztatva említi néhány szerző. „Men. Prot. EL p. 196, 18-21 szerint a kagáni követ Targités egyebek mellett követelte II. Iustinos császártól „az évpénzeket amelyeket Iustinianos császár a kutriguroknak és utiguroknak adott, mert ma Baján (avar fejedelem) uralkodik ama népek felett" (Men. Prot. EL p 459, 1-5 ugyanerről a dologról szólva az „utigurok és kutrigurok" helyett a „hunok" kifejezést használja, akárcsak Theophylaktos itt szóban forgó helyén)”. /Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992./ A 6. század végétől ezt a terminust Európában felváltja a bulgár népnév! 

„Az Unogundurok (Ούννογουνδουροι, Ουνογουνδουροι) nevét a bolgárok szinonimájaként két bizánci szerző – Niképhorosz pátriárka és Hitvalló (vagy bizánci) Szent Theophanész -- használja, akik a 9. században éltek.  A közeli hangzás eredményeként, és főként a magyar turkológusok nyomására, az „Unugondur” és az „Unogur/Hunogur” teljes azonosságát fogadták el, az orosz kollégáik pedig kiegészítették a képet azzal az állításukkal, hogy ez a forma örmény forrásokból (Movses Khorenatsi, kb. 410-490) is ismert, ahol  "vghndur" megfelel az "unogundur"-nak.

 A vghundur = ughundur = unogundur = unogur egyenlet tökéletesen megmagyarázza a bolgárok "hun-türk" eredetét. Ezek csak az 5. században jelentek meg, összhangban M. Khorenatsi "anakronizmusával" amely olyan eseményeket állított be a kortárs V. századinak, (Vund feltűnése és a bolgárok áttelepítése Örményországba), amelyek egy sokkal korábbi korszakban (kb. 1. században) történtek meg. Így a hunogurok-unogurok vagy az Attila vezette törzseknek, vagy kutriguroknak és utiguroknak számítottak, vagy bekerültek a török on-oq, „tíz nyíl”, „tíz klán” (on-ogur) szövetségbe, és az "örmény Herodotosz" munkáját pedig "megbízhatatlan forrásként" kezelték” – írja Zs. Vojnyikov a fentebb említett munkájában.  

„Ilyen nagymértékű bolgár-török nyelvi hatás nem alakulhatott ki néhány évtizedes kölcsönzések okán, sokkal inkább évszázados együttélés alatt, és mivel mindezt igazolják a magyar hagyományban megőrződött bolgárokhoz és alánokhoz fűződő emlékek, nem gondolhatunk másra, csak arra, hogy a magyarok már korábban és jóval hosszabb ideig együtt éltek a bolgárokkal, mint azt tehették volna volgai Bolgárországban, ahová bolgárok csak a VIII. század második felétől vándoroltak”. (Kerényi Bálint: A szavárd magyarok kérdéséhez. 2016. április, Budapest, ELTE BTK Történelem Tanszék, Középkorász Mesterszakos Konferencia). Ezek nem új gondolatok. Ha megnézzük például Vaszilij Iljics Litkin (1895-1981) szovjet nyelvtudós -- aki tíz éven át, (1961–1971) vezette a Szovjet Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete Finnugor Szekcióját -- egyik írásában (Лыткин В. И. К этимологии слов угры и югра.— В кн.: Этимология. 1968. М., 1971.) leírtakat, azt találjuk, -- a bizánci krónikákra hivatkozva – hogy a magyarok az 5-6. században a Kaukázustól északra éltek a bulgárok és az oszétek szomszédságában, akiktől egy csomó szót, például a borkészítéssel kapcsolatosakat, vettek át. A Don környékére csak a 830-as években kerültek. (Hivatkozás Fehér Géza: Bulgarisch-ungarische Beziehungen in den V-VI Jahrh. 1921.). Litkin bátran használja a magyar nyelvészek 20. század eleji gondolatait (Pápay, Melich, Németh, Gombócz, Fehér), annak ellenére, hogy ezek némelyikét itthon már „túlhaladottnak, megcáfoltnak” tartották, illetve tartják ma is!

Mint fentebb láthattuk a 7. század elején a Fekete-tenger északi partvidékén hatalmi vákuum alakult ki. A türkök meggyengültek, az avarok Bizánccal voltak elfoglalva. A 7. században a Kaukázustól északra gyakran szerepel a forrásokban a bärsil nép, ill. a Berzilia, Barsalia nevű terület. Velük hozható kapcsolatba a kazár szövetség megalakulása is. 630-ban a kazárok függetlenítették magukat a nyugati türköktől és uralkodójuk felvette a kagáni címet – első említése 652/653-ból ismert. (wikipédia). Hitvalló Szent Theophanész (kb.760-818), 679/680-as évekre (Nagy Bolgária bukására) vonatkoztatva írta: „Berszíliából, az első Szarmácia mélyéről a nagy kazár nép jött ki, és elkezdte uralni az egész földet a másik oldalon egészen a Pontusi-tengerig” (Закиев М.З.  Глубокие этнические корни тюркских народов. Астана: Кантана Пресс, 2011). Egyes források szerint a kazárok ott éltek, ahol a berszilek. A berszilek pedig egy ogur-bolgár törzs volt, melynek egy része a volgai bolgároknál is megtalálható volt (barszula), és a magyar Bercel név is e bolgár törzs emlékét őrzi.

A 7. század 20-as éveiben a bolgárok, hivatalosan elismerve a nyugati türkök hatalmát, gyakorlatilag függetlenek voltak. A Dulo klán vezetésével szövetséget hoztak létre, élén Organ kánnal, és 632-ben megszabadultak a névleges függőségtől is.

A Dulo nemzetségből származó ogur Kuvrat Bizáncban nevelkedett és Hérakleiosz császár barátja volt. Anyja avar hercegnő volt, így anyai nagybátyja az avar Organ kán (617-629/630) volt. Kihasználva az addig a Fekete-tenger északi partvidékét is uraló Avar Birodalom első meggyengülését 626 után, valamikor a 630-as években megalapította az onogurok (tíz ogurok) birodalmát^[6], teljesen felszabadítva népét az avar és a türk uralom alól. A titulusa ekkoriban a baltavar volt, amely magyarra fordítva körülbelül azt jelenti, hogy „az avarok ura”. (Wikipédia: Bulgária uralkodóinak listája. Lásd még: Baltavar Kubrat & Baltavar Bayan). Bizánccal végig jó kapcsolatban, szövetségben volt. Felesége egy ismert és gazdag görög arisztokrata leánya lett.  

Ezt a történetet már közel 100 évvel korábban Karácsonyi János^[1] törtész is megírta: 

"Nyilvánvaló ebből, hogy a mikor a görög történetírók Onogundur-t vagy Onunogundur-t, Hunnogundurt írnak, az alatt a magyar nép akkori uralkodó osztályát az onugur nemzetet értik, annak sorsáról beszélnek. Ezt tudván, megállapítható, hogy az onugurok átköltözvén 600 táján a Don-Dnieper közére, nem sokáig maradtak az avarok fennhatósága alatt. Eleintén természetesen alávetették magukat az avarok kajánjának, már csak azért is, hogy szükség esetén a kázirok támadása ellen segítséget nyerjenek s ne legyenek esetleg két oldalról jövő támadásnak kitéve. De 635 táján az onugurok közt olyan hatalmas, Kubrat (Kuvrat, helyesen talán Kuvurt = Kurt = farkas) nevű férfiú támadt, aki az onugurok élére állván felmondotta az engedelmességet az avarok kajánjának s legyőzvén azt a bizonyára nem nagyszámú őrséget, amelyet az avar kaján az onugurok szemmeltartása és az adók beszedése végett ott tartott, nemzete függetlenségét újra kivívta. 

E Kubrat az egyetlen az onugurok fejedelmei közül, akinek a nevét a történetírás fentartotta. Még nem magyar, csak uralkodott a magyarok felett. Érezte azonban ő is, hogy szövetségesek nélkül országa függetlenségét fenn nem tarthatja, s azért ilyenek után nézett. Leghelyesebbnek találta, ha a Krim-félszigetet is bíró és a perzsák legyőzésével nagy hírt szerzett Heráklius (Iráklis, Ráklis) görög császár kegyeit szerzi meg s azért annak ajánlotta fel szolgálatát, segítségét. Viszont Herákliusnak is szüksége volt olyan fejedelemre és nemzetre, aki őt lovas sereggel segítheti az avarok vagy még inkább az akkor ismét gyorsan emelkedő bolgárok ellen. Ezért a görög császár elfogadta Kubratot szövetségesül, patriciusi rangot és fizetés helyett bizonyos évi ajándékot adott neki." Kubratnak unokatestvére Organ nevet viselt s az ő idejében híres hadvezér volt. Neve az oszmán birodalom második szultánjának Orchan-nak nevéhez nagyon hasonlít. E szövetség az onugurok és görögök közt 703-ig, tehát mintegy 70 évig tartott és nagy hatással volt első sorban az onugurokra, de közvetve a magyar népre is.” (Dr. KARÁCSONYI JÁNOS: A magyar nemzet őstörténete 896*ig. Nagyvárad, 1924.46. o.) 

[1] Karácsonyi János (1858 – 1929.) magyar történész, szentszéki bíró, vovádriai címzetes püspök és nagyváradi nagyprépost, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja.

A bolgárok önállósulásakor a magyarok egy része csatlakozott Kuvrathoz, más részük a bolgár szövetségen kívül maradt. Pontos megkülönböztetésüket sem a bizánci, sem az arab-perzsa leírásokból nem ismerjük, talán az egyetlen dolog, amit megemlítenek, hogy nyelvük nem hasonlít egyetlen ismert nyelvre sem. E táj lakossága ezidőben igen sokféle származású lehetett. Mürinai Agathiasz (536 körül – 577/582) bizánci költő és történetíró, aki „Procopius Históriáját, még Justinianus Tsászár alatt, 552-től fogva 559-ig folytatta; de 594-nél elébb közönségessé nem tette” így ír a hunok (bolgárok) régi történetéről: „A hunok egykor a Meotid-tó azon részén éltek, amely kelet felé néz, és a Tanais folyótól északra lakott, mint más néhány barbár nép, akik Ázsiában éltek az Imeon-hegyen túl. Valamennyiüket hunoknak vagy szkítáknak hívták. Törzsenként külön-külön. Egyiküket kotrigurnak, másokat utigurnak hívták.” (Агафий Миринейский. О царствовании Юстиниана / Пер., ст. и примеч. М. В. Левченко. М.-Л.: Изд-во АН СССР. 1953. С. 121.) 

„V. sz. végétől megtaláljuk a protobolgárok szövetségét, amely később egységes nemzetiséggé fejlődött. Ezek voltak a gurok, utigurok és kutrigurok, a Fekete-tenger-Kaszpi-tengeri sztyeppék hatalmas kiterjedésein, valamint az Észak-Kaukázusban, a Duna-mentén és a Balkánon. Az azovi és kubán-menti bolgárok, akik a 6. sz. második felében a nyugati türk kaganátus részeként tűnnek fel, a 630-as évekre elnyerik függetlenségüket és létrehozták saját államukat - Nagy Bulgáriát, élén Kubrat kánnal” – írja Huzin és Sakirov. (Волжская булгария и кочевой мир. 2017. In: III Международный конгресс средневековой археологии евразийских степей. 289.). Hogy előmagyar csoportok voltak-e közöttük, ennek régészeti nyomait – a viszonylag hasonló életmód miatt – szinte lehetetlen megtalálni, illetve elkülöníteni az előbolgár törzsektől.

Gyöffy Györgynél ezt olvashatjuk: „A magyarok a türk kazár birodalomba tartoztak legalább 200 évig. ( Moravcsik: MNy. 1930. 107). A VII. század elején az onogurok Kovrat vezetése alatt függetlenítik magukat az „avarok" uralma alól. Ez a rövid életű onogur birodalom kazár támadásra 642 táján széthullott. A magyarok, ha részesei voltak az onogur birodalomnak, a VII. század első felében (626/28 — 642 között) jutottak kazár függőségbe… Ebben az esetben az onogur-bolgárok elűzésében részük lehetett s a türk függés esetleg 569-ig vezethető vissza.”  (Gyöffy György: A magyar nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig). 1958. In: SZÁZADOK, 92 (5-6). pp. 565-615.).

„Kr. u. 558-559 telén Jusztinianosz bizánci császár az utigurok fejedelméhez fordult, hogy – támadják meg a kutrigurokat, mivel ezek akkor Bizáncot fenegették. A császár cserébe nekik ígérte a kutriguroknak eddig a béke fejében fizetett évi adót. Az eseményt Menendrosz Protektor írta le részletesen. A utigur uralkodó válasza fennmaradt görög fordításban. Az utigur fejedelem ugyan igen kívánatosnak tartotta a bizánciakkal való kapcsolatot, de mégis azt felelte, hogy rokonait, az azonos néphez tartozó kutrigurokat istentelenség és nagyon illetlen dolog volna kiirtani, mert "azok velünk azonos néphez tartoznak, velünk közös nyelvet beszélnek, lakásaik, ruházatuk és életmódjuk hasonló a miénkhez és azonos a leszármazásuk is, noha más fejedelmeknek engedelmeskednek". Majd sietett hozzátenni: "A kutrigurok lovait azonban kétségtelenül elvesszük a magunk számára, hogy ne legyen alkalmuk azokon nyargalva tovább ártani a rómaiaknak". Látjuk tehát, hogy a hatodik századi gondolkodás szerint az tartozott azonos néphez, akivel közös volt a nyelv, hasonló a lakás, a ruházat és az életmód, vagyis a kultúra, s közös volt a leszármazás; és ez még akkor is azonos néphez való tartozást jelentett, ha más fejedelem alatt éltek. Ezekkel a néprokonokkal szemben más szabályok voltak érvényesek, kiirtani tilos volt őket, bár lovaikat a jó cél érdekében el lehetett kötni. Megjegyezném még, hogy a hatodik század közepén a magyarok éppen ezekkel a török népekkel álltak közeli kapcsolatban. Népi öntudatuk nagyjából ugyanilyen lehetett”. (Róna-Tas András: Nép és nyelv: a magyarság kialakulása. Mindentudás Egyeteme, 4. 2005.)

A nomád népeken kívül számolnunk kell a korábbról itt maradt iráni, germán elemekkel, az antokkal, akacirokkal és a legkorábban betelepülő szlávokkal is. Ezt a korszakot az u.n. penykovkai régészeti kultúra (5-8. század) leletanyagából ismerik a régészek. Ezt a kultúrát általában kora-középkori szláv (ant) kultúrának tartják, de  „e népnek a szlávokkal való teljes azonossága és főleg a szóbanforgó vidékhez való kapcsolata nem tekinthető egyértelműen lezárt problémának, minthogy a korabeli és hiteles források az antokat máshová helyezték (Jordanes a Dnyeszter-Bug-környékre, Prokopuis a Felső-Dnyeper és a Deszna tájára).  A bennünket érdeklő kérdés szempontjából az sem érdektelen, hogy az antokat a VII. sz. legelső éveitől kezdve - éppen az avaroknak ellenük vezetett hadjáratát követően - nem említik többé a források” – írja   Bálint Csanád a Régészeti jegyzetek a VI—VII. századi avarok keleti kapcsolatairól című írásában. (Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. 1990.). Régészeti nyomaikat, temetkezési szokásaikat a szakemberek vizsgálják, és úgy gondolom, hogy ez alapján kezd kialakulni egy előmagyar kultúra a Fekete-, és a Kaszpi-tenger sztyeppével övezett térségében, amit Konstantin nyomán majd Etelköznek fognak nevezni a történészek.

„Az onogur-bolgárok az ogurok török nyelvű törzseinek egyik törzsszövetsége volt, amelyikhez alánok és más indoeurópai nyelvet beszélő törzsek is csatlakozhattak a 6. században. Ekkor jutottak el kelet felől a Kaukázus előterébe, a Kubány vidékére, de a 7. század elején már a Dnyeper vidékén laktak, ahol Kuvrat vezetésével megalapították a Dunától a Kubánig terjedő onogur-bolgár birodalmat. Az állam központja Fanagória volt az Azov partján. A birodalom a Kaukázus előterében élő kazárok és szövetségeseik – köztük a magyarok – támadása miatt bomlott fel a 670-es években” – olvashatjuk a wikipédiában (A bolgár-törökök címszó). 

Kuvrat halálával (660 körül) felbomlott a bolgár szövetség. A Kuvratfiak szétszéledtek és alapítói lettek a Dunai-, és a Volgai-bolgár országoknak. Aszparuhhal távozók között már lehettek szláv nyelvű nők, és a letelepedett életmódhoz szokottak is. „Okkal feltételezhetjük, hogy az Aszparuh által behozott (vagy közvetlenül utána letelepedett) lakosság nem érezte annak szükségességét, hogy alkalmazkodjanak a helyi földrajzi viszonyokhoz, és a kellő legelők hiánya miatt a nomád életről a letelepült életmódra váltsanak, mert - nagyrészt – ez már megszokott volt számukra." (Rasev Raso: A protobolgárok eredetéről. 1992). Míg Batbaján a kubáni (kupi-bulgár) törzseket, Aszparuh az onogundur-okat vezette. A magyarok egy része, akik segédkeztek a kazároknak, maradt a bolgárok helyén, illetve az alánokkal, a helyben maradt bolgárokkal (Batbaján/Bezmer kán kazár vazallus lett) és a kazár birodalom többi népével együtt vándorolt a mindenkori kazár kagán akaratának megfelelően, illetve Batbaján (meghalt 690-ben) Kuvrat kán legidősebb fia, Poltavától északra uralta a Fekete- és az Azovi-tenger partjait, ami így a Kazár Kaganátus autonóm vazallus területe lett. A 7-10. század nagy részében ezt a vazallus területet Cserna Bulgáriának, lakosságát Karabulgaroknak ("fekete bolgárok") hívták. A kvázi függetlenség első óráiban a protobolgárok (fekete ősbolgárok) és a kazárok közösen harcoltak a dunai ősbolgárok, az arabok és a keletre fekvő türk törzsek ellen, amelyek fő vallása a tengrizmus volt. (wikipédia). 

A bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került. „Ezzel kapcsolatban igen röviden itt annyi említendő meg, hogy egyrészt a VII. sz. végétől kezdve új leletanyag (ékszer, lószerszám, fegyverzet) és új temetkezési szokások bukkannak fel a Kárpát-medencei avar anyagban, megváltozik továbbá az avar szállásterület és külpolitika s ugrásszerűen megnő a sírok száma [Id. Bóna (1971) 288, 291, 309-312, 315-316] - mindez egybevetve a források tudósításával (Id. fent), valamint a közép- és késő avar kornak a szaltovo-majaki kultúrával való sokrétű kapcsolataival. [Id. Bálint Cs.: A szaltovó-majaki kultúra avar és magyar kapcsolatairól. Arch. Ért. 102 (1975) 56.], s ahol e kapcsolatok kereskedelemmel mesteremberek bevándorlásával már nem magyarázhatóak - akkor mindez együtt, véleményem szerint egyértelmű történeti helyzetet mutat” – olvashatjuk Bálint Csanádnál a fent nevezett írásában. De a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Így jött létre a Volgai Bolgár-, és Magyarország! „A vizsgált párhuzamok arra engednek következtetni, hogy a korai magyarok szoros kapcsolatban álltak a korai bolgárokkal, és hogy a 9. század végi – 10. századi Volgai Bolgária és a vele egyidejűleg kialakuló Kárpátmedencei magyar állam lakosságában közös etnikai vonás volt. Azonban mind a tankejevkai, mind a tyetyusi temetőket egy etnikailag rendkívül vegyes, különböző eredetű népesség hagyta hátra, amely aktívan részt vett Volgai Bulgária lakosságának kialakításában, nevezetesen egy török-nyelvű népesség… A tankejevkai és tyetyusi temetők feldolgozása során végzett korreláció-analízis eredménye kimutatta, hogy bizonyos rituális elemek és tárgyak, amelyek számos kombinációban fordulnak elő a sírokban, a különböző eredetű lakosság keveredésének mélyreható és sok forrásból eredő folyamatáról tanúskodnak. Ilyen körülmények között nagyon nehéz, szinte lehetetlen volt elkülöníteni a korai magyarokra jellemző meghatározó elemeket és az azokat karakterizáló vonások összességét. a feladatot végül az Alsó-Káma vidékén egy új, a 8. század utolsó harmadából – a 9. század elejéről származó lelőhely felfedezése könnyítette meg. Ez volt a Bolsije Tyigani temető (Халикова, 1976а), amely végül lehetővé tette a kelet-európai korai magyar régészeti hagyaték azonosítását (Халикова, 1976б), és részben a Volga-Urál térségében a Kr. u. I. évezred második felének egyes régészeti hagyatékának összekapcsolását a korai magyarsággal (Chalikova, Chalikov, 1981)”. / А.Х. ХАЛИКОВ: Великая Венгрия между Волгой и Уралом. Kazany, 2022. 73./

A magyarok baskír nevének elemzése során Makk Ferenc írja: „a volgai bulgárok a magyarokat, akiket nagyon jól ismertek, hiszen a magyarok állítólag velük kerültek északra, s az ottani erdőkben a volgai bulgárok alattvalói voltak, az új jövevényekről, az addig ismeretlen baskírokról nevezték el”. /M.F. „SÁTORLAKÓ NÉP" (MONOGRÁFIA AZ ETELKÖZI MAGYAROKRÓL). Acta Historica, 125 (2007)/ Ezt az elnevezést megkérdőjelezi ugyan, de minket itt az érdekel, hogy „a magyarok állítólag velük kerültek északra!”. A Volga-Káma vidékére ezek a törzsek a bolgár-kazár és a gyakori arab-kazár háborúk miatt voltak kénytelenek felköltözni, illetve a KM-be vonulni. (Lásd a 674/681-es onogur vándorlást, illetve a „a második avar hullámot” a KM-ben). A mai kutatók (Türk, Komar) a Don-Szeverszkij-Donyec-vidékét – ahova korábban a hazai kutatók Levédiát helyezték – nem tartják a magyar- elődök szálláshelyének, mondván,hogy „nincs régészeti nyoma egy olyan népességnek, amely valamikor a Kr.u. 6-8. század során odaköltözött az Urál vidéléről, majd a 9. század közepén nyugatabbra vándorolt”… „A magyarok elődeinek a Volgától nyugatra történő 5–8. századi feltűnése kapcsán eddig publikált elképzelések csupán a kelet-európai régészeti eredményeket teljes egészében figyelmen kívül hagyó „víziók” voltak (vö. Комар, 2018)”… „A 6–8. század vége közötti időszakban sehol nem tűnik fel Kelet-, illetve Délkelet-Európában uráli eredetű régészeti leletanyag. Ugyanakkor ez világosan megfigyelhető a 9. század derekán a Dnyeszter–Dnyeper-térségben a szláv nyelvű népek hagyatékának kontrasztjaként megjelenő Szubbotci régészeti horizont esetében. Feltehetően ez lehet a magyarázata annak is, hogy Kelet-Európában a magyarok elődeiről nincs 836-nál korábbra keltezhető biztos írott forrás”. (Türk Attila: A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 2021. Különszám. 129-141). Nem osztom ezt a „tudományos véleményt”, mivel elképzelésem szerint a magyarok elődei nem alkottak egy egységes tömböt, ezért nem is várható el, hogy a korábban (évszázadokig) ott élő elődeink, akik sohasem jártak az Urál környékén, hagyhattak volna valamiféle uráli régészeti motívumot. Később a 8. században szaltovo-majáki kultúra népe is követte őket. A Volga mindkét oldalát benépesítették, keveredve az itt őshonosokkal. A jobbparton zömében a csuvasos, míg a bal parton a kipcsák jelleg dominált, amit az előmagyar törzsek vettek körül. A 9. század elején a magyarok egy része elindult nyugatra, míg a helyben maradottak alkották Magna Hungária lakóit, akikkel Juliánus is találkozott. (Lásd Bolshie Tigani temető magyar jellegű régészeti leleteit). Ezek egy része rátelepedhetett a finnugor nyelvet beszélők közösségre is, akikkel a 13. századi mongol hódításig együtt, vagy szomszédságban éltek. Jól látható, hogy az emberi tényező, a gumiljovi passzionaritás energiája (a belső kohéziós erő hatására) teremtett etnoszokat. Ez az állapot állhatott fenn a 9. század elejéig, amíg a „Kazár Béke” tartott.

Haszdáj ibn Saprut[7], (915—970) egy zsidó származású férfiú III. Abdarrahmán kordovai kalifa  minisztere és háziorvosa értesült a kazárok zsidó hitre téréséről, ezért megpróbálta felvenni a kapcsolatot a kazár uralkodóval. B. N. Zahogyer szerint Haszdáj Ibn Saprut ismerte Ibn Hauqált, a kordovai kalifa udvarában is megfordult arab geográfust. Úgy véli, hogy a kazár birodalom viszonyairól Ibn Hauqal informálta a kalifát és hivatalnokait. Levelét cseh- magyar-, orosz- és volgai bolgár-földön keresztül juttatta el a kazár fővárosba, Itilbe. Erre a kitérőre azért volt szükség, mert követeit a görögök nem engedték át bizánci területen.

De ha megnézzük, hogy merre is mehetett ez a levél, akkor ebből egyéb következtetéseket is levonhatunk. Pl . Petruhin írja: „a 960-as évek elején,  az "út a németektől a kazárokig" a szlávok és a már viszonylag "civilizált" Magyarország és Oroszország földjein keresztül is nyitva volt,  ugyanakkor Ibrahim Ibn Jakub[8] beszámolt a Prágából Krakkón keresztül Kijevbe vezető útról is”. (Петрухин В. Я. Раевский Д. С. Русь и народы Восточной Европы в IX — X вв.  Очерки истории народов России в древности и раннем средневековье. — 2-е изд., перераб. и доп.. — М.: «Знак», 2004.) Ez az út viszont nem más, mint Bajor Geográfus felsorolásából kikövtkeztetett 40. Caziri; 41. Ruzzi; 42. Forsderen Liudi; 43. Fresiti; 44. Serauici; 45. Lucolane; 46. Vngare; 47. Vuislane; 48. Sleenzane; 49. Lunsizi útvonal. És itt csak a Kárpátoktól északra lévő magyarokról lehetett szó. (Krakkó- Przemysl környékén!). De lehet, hogy nem jött be a levél az ország területére, csak a “Hágár országbeli” zsidók (így nevezték a héber forrásokban Magyarországot) segítségével jutott el a címzetthez. (Raj Tamás Zsidóságismeret új megközelítésben.)

A kazár uralkodó, József kagán válaszlevelének hitelességéről, keletkezésének helyéről, idejéről megoszlanak a szakértők véleményei, de e levelekre már 12. századi szerzők is hivatkoznak.  (Hunyadi László: A Schechter-féle szöveg: egy névtelen kazár zsidó levele Haszdai ibn Sapruthoz. 162-163). Zs. Vojnyikov egy örmény változat fordítását közli. Azt írja: ’Joseph ben Arron kazár uralkodó a Hasdai ibn Shafrutnak 951-952-ben írt levelében azt mondta: "Őket (a bolgárokat) legyőzték (régi földjeiken), de ők (a kazárok) addig üldözték őket, amíg el nem haladtak a nagy folyó, a Duna mellett.". És addig a napig ők (a bolgárok, írva: "v.n.n.t.r") Kushtaninia (Konstantinápoly) közelében élnek, és a kazárok elfoglalták országukat." /Ж. Войников: Происхождения и значения названии „уногундурьi“ – Тохарский ключ к решения древнеболгарского происхода. 4. o./ Ebből a v.n.n.t.r. gyakrabban (Pl. Gardizi és Ibn Ruszta munkáiban) V.n.nd.r / N.nd.r arab formából gondolták történészeink, hogy a magyarok (mármint a köznép!) a dunai bolgárokat nándornak nevezte! De szerintem ez csak a tudós egyházfiak túlbuzgósága miatt maradt meg a köztudatban! (Lásd a Bel-Ár című könyvem 161-171. oldalán. Schubert Grafikai Stúdió, 2013.) Vanand, Vund földjének 4. századi bulgárjairól (vh’ ndur Bulgar Vund, ahogyan D. Dimitrov nevezi őket^[9]) az arab/perzsa történetíróknak, földrajztudósoknak volt tudomása, ezért a 9-10. században a dunai bulgárokat V.n.nd.r-nek nevezni – teljes anakronizmus! „Nándor helyneveink az onogundur népnévből származtak, de nem a magyar nyelvben fejlődött e névalak nandur formává. A Gardīzī-nél és a Ǧayhānī-hagyományban megőrzött nndr alak lehet a forrása. Melich feltevése a magyar Nándorfehérvár névnek egy korábbi avar-török majd bulgár-török név lefordításával történt keletkezéséről Ligeti szerint jelentéstani oldalról megerősíthető. Nándor helyneveink dunai bulgár-török eredetét nem tarthatjuk valószínűnek, mert dunai bulgár népesség Erdély kivételével bizonyosan nem élt a 9. századi Kárpát-medencében jelentékeny számban, legkevésbé Pannoniában, de az Alföldön sem. Így nagyszámú Nándor/Lándor településnevünket a honfoglaláskor helyben talált, avar-kori eredetű onogu(ndu)r-törökökhöz köthetjük a legnagyobb valószínűséggel”. (Juhász Péter: A steppe tengeréről a Kárpátok szigetére. Lehetett-e szerepe a steppei török törzsszövetségeknek a magyar népalakulásban? Doktori értekezés. Bp. 2020.) 

A történészek (pl. Telegdi Zsigmond) úgy tartják, hogy a levél, noha valószínűleg nem József kazár uralkodótól származik, mégis helyes adatokat rögzít a korabeli kelet-európai viszonyokról.

Az orosz őskrónikák is megemlékeznek a magyarokról. „Amikor a szláv nép, ahogy említettük, a Dunánál élt, szkítáktól, azaz kazártól jöttek, úgynevezett bolgárok, és Duna mentén megállapodtak, és a szlávok földjén betelepülők lettek. Azután a fehér ugorok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a volohokat (Megj. Talán blakokat?), akik azelőtt a szlávok földjét birtokolták. Ezek az ugorok ugyanis Hérakleiosz császár korában jelentek meg, és Huszrau perzsa királlyal is harcoltak”. (Idézet a Régmúlt idők krónikájából. PVL). Ez alatt a közel kétszáz év alatt a magyarság nem olvadt be a kazárok közé, hanem egy elkülönült, a kazárokkal közel azonos erejű csoportot alkotott, megkülönböztetve magát a többi birodalmi törzsektől is. Hasonló volt a helyzet északon is. A volgai bolgárok és az ugor nyelvet beszélők között felszaporodott magyarok keresték a kapcsolatot a déli rokonaikkal, akiknek szintén „szűk lett” a kazár birodalom, amit már a belső feszültségek is gyengítettek. Ekkor (a 9. század elején) a magyarok már a Kazária nyugati részén, a később Etelköznek elnevezett területen éltek és egyre többször vettek részt az al-dunai a bizánci, bolgár, valamint a nyugati frank, morva harcokban. A 9. század közepén elindult az északi magyarok áradata a hozzájuk csatlakozó népek tömegével. (A helyben maradók nyomait találja majd meg Juliánusz barát a 13. században). Átkelve az Itil folyón, a későbbi orosz Szuzdál-tartomány déli részén, a Mescser-Alföldön vonulva elérik az Oka völgyét. Ezen haladva elérnek a Dnyeperhez, innen szabad az út Kijevbe, ahol egyesülnek az etelközi testvéreikkel, akiket Levédi hadvezér ural. A kazáriai magyarokhoz csatlakozott 3 lázadó „kazár” (kabar) törzs is. Valószínűleg Batbaján helyben maradt bolgárainak utódai, akiket később „fekete bolgároknak” is neveztek és a kabard-balkárok őseivé váltak. Belőlük szintén kerülhettek a „honfoglalók”közé. „Minden szempontból a kabardok a legalkalmasabbnak tűnő jelöltek, akiknek közük lehet a magyar őstörténetből ismert, a honfoglalókhoz csatlakozott, bolgár-törökként valószínűsített kabar törzsekhez… Címeres szarvú fehér ökreik, teheneik a mi ősi marhaállományunkra emlékeztet. Ruházatukban a testhez álló cserkeszkabát, amely derékon szíjjal átkötött, s kindsál (cserkesz tőr) lóg le róla, s mellén két oldalt patrontokokkal van díszítve, sokban hasonlít a magyar zsinóros atillához. Téli felöltőjük pedig, a fekete burka (ványolt gyapjúnemezből) a magyar gubának édestestvére. Táncuk hasonló a lassú csárdáshoz, dalaik a mai bús kesergő dalainkhoz. Szőnyegeik olyanok, mint a székely festékesek. Italuk árpasör (sera). Feltűnő - írta egy orosz tábornok - a kabard nők nemzeti öltözetének, s díszítésének hasonlatossága a magyar huszár dolmányához.” – (Kabard- és Balkárföld. A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából).

Erős szövetséget hoznak létre, vérszerződéssel pecsételve meg az összetartozást, Álmost választják meg fejedelemnek, akit fia, Árpád követ a hadvezetésben.

895-896-ban a magyarok megkezdik a bevonulásukat a Kárpát-medencébe. Árpád három oldalról indított támadást. Délről a haderő egy részével megtámadták a bolgárok felügyelte északi területeket a Duna vonalában, kettévágva a havasalföldi részt, lekötve és távol tartva Simeon főerőit az erdélyi hadszíntértől, szabaddá téve az al-dunai bevonulást. A másik rész a Kárpátok hágóin keresztül behatol a Tisza völgyébe, a Duna-Tisza közére, onnan Erdélyt veszi birtokba, a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban. Ezt követően a Dunától keletre eső többi területet is elfoglalja. A harmadik rész északon Halics felől közelít a Halics – Kalus – Bolehov –Opir völgye – Vereckei hágó útvonalon.

„A keleti forrásokat vizsgálva semmifajta egyértelmű uta­lást nem találunk arra nézvést, hogy a 893. évi tarazi (talaszi) hadjárat volna annak a népvándorlás-láncolatnak az origója, amely egyes kutatók szerint a magyar honfoglaláshoz vezetett. Még az sem egyértelmű, hogy a hadjárat Bukhārā­ból indult volna. Ezek alapján úgy vélem, hogy Ismāʿīl ibn AÎmad számánida emír 893. évi, karlukok ellen vezetett hadjáratát nem szerencsés a magyar honfoglalás kiváltó okának tekinteni, illetve a forrásai közé felvenni”. „Ha számolhatnánk is egy ilyen kelet–nyugati népvándorláshullámmal – „láncreakcióval” – a 893. évi hadjárat után, igen nehéz lenne meghatároz­ni ennek pontos lefolyását. Elgondolkodtató, hogy a délnyugatról támadó Számánidák elől a karlukok nem nyugat felé, az oguzok irányába, hanem Kāsh ghār felé menekülnek – ahova áttették székhelyüket is, amely azonban éppen az ellenkező irányban, Tarāztól délkeletre fekszik. Ráadásul török né­pek jelentősebb támadásairól a későbbi években, így például 904-ben és 906-ban is olvashatunk. Ez arra enged következtetni, hogy nem menekültek eszeveszetten nyugat felé” – írja Zsidai Zsuzsanna. /Zsidai Zsuzsanna: ISMĀʿĪL IBN AÍMAD 893. ÉVI HADJÁRATA ÉS A MAGYAR HONFOGLALÁS (119. o.). MTA BTK Magyar Őstörténeti TémacsoportForrások és tanulmányok 2. Bp. 2017. DENTUMOGER I./ A honfoglalás fentebb vázolt folyamata azt is jelenti, hogy összetételében a honfoglalók rendkívül heterogén összetételűek, és viszonylag nagyszámúak (százezres nagyság) lehettek. „A kutatók gyakran hangsúlyozzák a magyarok heterogén etnikai jellegét. Törzsszövetségüknek különböző etnikai elemek, például kabarok, alánok és besenyők is részét képezték”. (Прохненко, И. А.: Пути передвижения венгров на территорию новой Отчизны. Одесса 2006, 166–176.)

A bevonulás egy két évet vehetett igénybe, és szinte az összes lehetséges járható útvonalon történt. Nyelvük egy évszázados pidzsin nyelv volt, ami közel állt a helybeliek ősi nyelvéhez is. Így sem a környező birodalmi nyelvek (türk, ugor, arab, perzsa, görög, latin, germán), sem a leigázott szláv nyelvek nem változtatták meg alapjaiban.  A belső kohéziós erő, a nyelvi affinitás, ami az új környezetüktől jelentősen eltérő nyelvben, kultúrában mutatkozott meg, létrehozta a magyar etnoszt, „mert reálisan számolhatunk a magyarság ethnogenézisében azzal a szállal, amelyik nem (csak) Keletre, hanem a Kárpát-medence belsejébe vezet”.  (Tomka Péter: Magánbeszéd az avarokról. Életünk, 1997. 35. évfolyam, 1-12. szám). A beolvadási folyamatot jobban részletezi a Historiában, 1981-ben megjelent cikkében: „Feltételezhetjük, hogy épp az etnikai tarkaság gyorsította beolvadásukat a — bármily különböző elemekből ötvöződött, velük szemben mégis egységesnek tűnő — magyarságba. Ehhez járult, hogy a szláv szigeteket körülfolyó nem szláv, nem indoeurópai nyelvű (feltételezésem szerint zömében csuvas típusú török nyelvet beszélő) népesség nyelvileg minden nem finnugor nyelv közül a legközelebb állt a magyarok nyelvéhez. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a magyarok vándorlásaik során egész Dél-Oroszországban bolgár-török környezetben mozogtak; számításba vehetjük, hogy a magyar nyelv csuvas-jellegű jövevényszavai több nyelvi rétegre bonthatók, a két népesség kulturális arculata is közeli rokonságban volt. Így már semmi meglepő nincs abban, hogy a meggyengült késő-avarkori népesség igen hamar asszimilálódott”. (Tomka Péter: Hová tűntek az avarok? Historia, 1981. III. évf. 3-5. o.)

[1] Menandrosz történeti munkájának részleteit a Szuda-lexikon, VII. Kónsztantinosz bizánci császár Excerpta de sententiis és főleg az Excerpta de legationibus írásai őrzik.

 [2] Szili Sándor: Az „eurázsiai” történeti paradigma. Tanulmányok. 47-49. o. Aetas, 2003.

[3] M. Z. Zakiev tatár-orosz turkológus professzor nyomán a bolgár szót általánosságban, a bulgár népnevet a volgai bulgárokra használjuk.

[4] Khorenatsi szerint I. Arsak (34-35) az Arsakidák második uralkodója volt.

[5] Egyes orosz történészek szerint perzsa nyelven az „antok” antas ( valaminek a vége, széle), antyas (a végeken, széleken). Tehát a határon élőket jelentette. (По мнению О. Н. Трубачёва, Б. А. Рыбакова, Г. Г. Литаврина, О. Н. Бубенок, В. Я. Петрухина, Д. С. Раевского, Е. С. Галкиной, В. В. Седова и др. наименование антов имеет иранское происхождение).

 [6] Régi nagy Bulgáriát (Παλαιά Μεγάλη Βουλγαρία). Létezett utrigur „harmincogur” és kutrigur „kilencogur” törzsszövetség is.

[7] Hászdái ibn Sáprut, középkori hispániai zsidó államférfi, fordító, író. Córdobában működött III. Abd ar-Rahmán córdobai kalifa tolmácsaként, pénzügyminisztereként és követségek bemutatójaként

[8] Abraham ben Jacob, felfedező, tizedik századi spanyol-arab, Sephardi zsidó utazó volt, valószínűleg kereskedő, aki diplomáciával és kémkedéssel is foglalkozott.

[9] Д.Димитров: Протобулгары северного и западного Черноморья (Варна, 1987)