A magyarok őstörténetének koraközépkori részét úgy építettem fel, mint egy cölöpökön álló házat. Először felállítottam a négy tartópillért, majd felraktam a tetőszerkezetet, hogy annak védelmében folytathassam a falazat építését a kívánt használhatóság eléréséig. Mi is ez a négy tartó oszlop?
- Pillér. A honfoglalás és előzményei
A Kr. u-i magyarságot nem egy törzsként, hanem az etnikumok sokaságaként kell feltételezni, akik az eurázsiai sztyeppe különböző helyein egy időben, mint „hun utódnépek” éltek. Szinte közhelynek számít, hogy „az eurázsiai sztyeppe szinte minden pontján mintegy 1000 évig különböző hun csoportok jelenlétével számolhatunk, emiatt gyakorlatilag lehetetlen, hogy bármely keletről érkezett nomád népcsoportnak ne lettek volna hun kapcsolatai is”. A külsők különböző névvel illették őket, bár volt saját önelnevezésük, amely a mai nevükből visszakövetkeztetve m.d(g).r. képlet lehetett. Ami összetartotta őket, az a hagyományaik, a hitük, szokásaik, életmódjuk és egy nyelv, amelyet sokan érthettek a környezetükben, de nem hasonlított egyetlen akkoriban ismert „kultúr” nyelvre sem. A régészet feladata, hogy ezt a „kultúrát” megfogalmazza. „Azt azonban kellene tudnunk, hogy egy-egy lelet egykori tulajdonosa milyen etnikai tudattal rendelkezett és hogy milyen politikai csoporthoz vallónak tekintette magát. Ez azonban meghaladja a régészet lehetőségeit” (Türk Attila: A honfoglalás kori tégészeti hagyaték keleti kapcsolatrendszere. Rubicon, 2016/7). A genetikáé, hogy rámutasson a földrajzi helyekre, ahonnan az őseik származhattak. Ezért csak munkahipotézis szintjén beszélhetünk a honfoglalás előzményeiről.
- Pillér. Az igazi kettős honfoglalás
A krónikás -- sőt az azt kutató szakmai -- irodalom is a magyarok őstörténetét (főleg az 5-10. századot) látványosan (de inkább rejtélyesen) megosztja. Bár a lineáris fejlődésnek (egy, vagy több őshaza, szétválások, vándorlások Etelközbe, majd a KM-be) a 21. században már vannak „finomítói”, sőt ellenzői, de (rajtam kívül) azt még nem tételezték fel, hogy egy 7. századi viszonylagos koncentrálódást (a Földközi-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén), egy szétválás követte (erre a DAI-ban célzás van, de az időpont és a helyszín vitatott), amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórványok. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” hipotézisem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli -- ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek. Hasonló sztereotípiákat több krónikás is említ. Ezeket Németh András „A Dado verduni püspökhöz írt levél” című tanulmányában gyűjtötte össze. „Hun réteg: A saját vezető általi elűzés (a, b), átmeneti gyengülés (f), ismételt megerősödés (h)”. Itt az a, b, f, h, pontok alatt a Dado[1]-levél, Jordanes, Regino, és Hariger munkákra hivatkozik. Az archeogenetika részéről (MAKI) jövő információk a hipotézisemet megerősítik. „A Kárpát-medence évszázadok, évezredek óta őshazának tekinthető” állítja Horváth-Lugossy Gábor (Spirit FM, 10:25; https://www.youtube.com/watch?v=02RXlmLtQuo ).
- Pillér. A történelemszemlélet.
A forráskritikák. „Hogyan történhetett?” Ranke idealizmusának csődje. Az események valóságtartalmának megfejtése a később bekövetkezett következményekből. A forráshiányos, vagy hamisforrásos képek pótlása a kialakított képhez idomítva (puzzle módszer), utólagos korrekciókkal. Pozitív és negatív hipotézisek bemutatása, a döntést ráhagyva az időre. Végeredményben osztom Ács Pál irodalomtörténész gondolatát, amelyet egy 2015-ös youtubos interjújában (febr. 2.) olvastam: „Nem hiszek abban, hogy a régiség tanulmányozásakor el kellene tekintenünk saját korunktól. A régiség nem különbözik alapvetően a modernitástól, de megközelítéséhez hosszabb távú emlékezés szükségeltetik. Emlékezés és képzelet egy tőről fakad”. Ez a Lyell-féle aktualitás elve. Lényege, hogy történeti folyamatokat úgy érthetjük meg, hogy a jelenben zajló folyamatokat megfigyelve és értelmezve azokat, vonunk le következtetéseket, melyeket a múltban is érvényesnek tartunk.
A magyar társadalomtudományban ezt az uniformitás elveként ismert. „Ez a jelen és a múlt között kapcsolatot teremtő elv […] hozzájárul a megfigyelhető és a nem megfigyelhető jelenségek közötti gátak lebontásához és a tudomány számára létfontosságú természetes általánosítás megalapozásához. Hallgatólagosan ugyanis minden tapasztalati tudomány egy teljes adatmező ismeretét tételezi fel, miközben mindig csak egy adott minta hozzáférhető a számára; a kettő között a Lyelléhez hasonló segédelvek biztosítják az átjárást”. (Sándor Klára és Kampis György: Nyelv és evolúció. replika, 40. sz. 127. 2000. június). Nyelvészetben a tipológia foglalkozik ezzel az esettel. „Nem rekonstruálható olyan elem, rendszer vagy folyamat, ami ellentmond a természetes nyelvekről rendelkezésre álló tapasztalatunknak. A természetes nyelvek rendszerbéli tulajdonságait, jelenségeinek implikatúráit pedig a tipológia bocsátja rendelkezésünkre. Így már könnyen belátható, hogy az elv betartása hogyan menti meg az őstörténetet (is) attól, hogy olyasmit posztuláljon, aminek semmi köze – fogalmazzunk általánosítva – az emberi nyelvhez. De hozzásegíthet ahhoz is, hogy az alternatívként jelentkező rekonstruktumok közül a tipológiailag és történetileg plauzibilisabbat részesítsük előnyben”. (BAKRÓ-NAGY Marianne: Módszerek a nyelvi őstörténet kutatásában: az ugor példa. MTA BTK MŐT Kiadványok 1. Bp. 2014. 193-198).
A magyar honfoglalás előzményeivel kapcsolatban különböző irányzatok alakultak ki.
A magyar nyelvészek, történészek többsége a 19-20. században még úgy gondolta, (alapvetően az ótörök nyelvi átvételek idejének és helyének feltételezése miatt), hogy elődeink már az 5-6. században az erdős sztyeppe határtól délebbre éltek. Ezzel szemben a szovjet-orosz történészek (pl. E. A. Khalikova) azt állították, már 1975-ben, hogy a magyarok valószínűleg a 9. század elején hagyhatták el az Urál környékét. Fodor István megpróbált kompromisszumot találni a két álláspont közöt és azt hirdette, hogy a magyarok a 7-8. században hagyták el az uráli hazájukat. Komár-Türk régészeti megállapításai, valamint az archeogenetikai elemzések mára a szovjet-orosz álláspontot látszanak igazolni, hangsúlyozva, hogy ez egybe esik a magyar nyelv finnugor eredetét támogató korábbi nyelvész kutatások eredményeivel.
Álláspontom egy ezektől eltérő, de ezeket egyben szintetizáló megoldás: két magyar (a honfoglalásban később résztvevő) csoport létezett egyidejűleg a 8-10. században. Az egyik az Urál-Volga területén (őket neveztem el ugor magyaroknak), a másik a Feket-tenger és a Kaszpi-tó közötti sztyeppén. (Nálam: türk magyarok). Az első valóban a 9. sz. elején hagyta el a Volga.vidéket, és egyesült (Kijev alatt, Etelközben) a második csoporttal. Ennek a története, némi nyelvtörténettel, a témája jelen könyvemnek. Hipotézisemet, összefoglalóan az „igazi kettős honfoglalás” néven is emlegetem.
- Pillér. A mai magyar nyelv kialakulása.
A nyelvek mémszerű viselkedése. A sztyeppei közvetítő nyelvek -- lingua francák -- szükségszerű létezése. A magyar előnyelv, ilyen ókori pidzsinből[2] alakult ki. Az areális nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően alakultak ki hasonlatosságok a ma nyelvcsaládokba sorolt nyelvekkel. A magyar nyelv ősének tekinthető lingua franca évezredeken át működött, mémszerűen és diffúz módon terjedt, változott, fejlődött. Főként a sztyeppei nomádok nyelve volt, így ismert volt a hunok, az avarok, a bolgárok, a türkök és a „magyar előd” törzsek között. De nem csak ott! Lásd: Mario Alinei: Etrusco, una forma di arcaica Ungherese (Pubb. online: 2009.), azaz Az etruszk, mint az ősi magyar nyelv egyik változata című könyvében.
„Az 5. és a 10. század között a magyarok, illetve a magyarok egy része a Kazár Birodalomban élt, egy rétege kereskedelemmel is foglalkozva messze földet bejárt; ez volt tehát a ma ismert első (még ha nem is önálló) államiság a magyar nyelv életében. Ebben az időszakban, ilyen szimbiózisban a magyar és csuvasos török (kazár) érintkezés a kétnyelvűség állapotát jelenthette. Nem tudjuk, hogy a magyar nyelvnek ekkor milyen volt a használati köre. A legvalószínűbb azonban az, hogy – mint ez ma is megfigyelhető afrikai „karavánnyelvek” esetében – a magyar nyelv vagy a csuvasos török nyelv, illetve esetleg más nyelv(változat) egyfajta közvetítő nyelvet, (lingua francát) alkotott”. (Arcanum, Pannon Enciklopédia: Nyelvi politikai jelenségek az államszervezésig). A különböző „nyelvjárásai” az érthetőséget jelentősen nem zavarták. Fejlődését az egyes időszakokban nem vektoriálisan, hanem skalár módon kell elképzelni. (Adódik a hasonlóság a fény kettősségéhez). Bakró-Nagy Marianne álláspontját tudom elfogadni: „az alkalmazható nyelvészeti megközelítések között nincsenek fontosságbéli különbségek: az összehasonlító módszerek közül valamennyinek, azaz a történeti összehasonlító módszernek, az areális nyelvészetnek és a kontaktológiai vizsgálatoknak, valamint a tipológiának azonos a súlya”. (Bakró-Nagy M. 2014.)
Árpád népének letelepedését és megmaradását a KM-ben, nagyban elősegítette, hogy mind az itt lakók, mind az újonnan beköltözők előtt ennek a sztyeppei közvetítő nyelvnek valamelyik változata ismert volt. Jellegénél fogva írásbeliséget nem igényelt, a rovásjelekkel történő jelentés-, hangrögzítés elégséges volt. A környező nyelvektől való nagyfokú eltérése, a latin nyelv biztosította későbbi izoláció, a nép nyelvévé tette és biztosította a későbbi egyenes vonalú fejlődését. „Nyilvánvaló, hogy „nemcsak attól beszélünk mi magyarul, hogy a kezet finnugor eredetű szóval kéz-nek mondjuk, a követ meg kő-nek, hanem attól is, hogy a búzát régi török eredetű szóval búzá-nak hívjuk, a bojtorjánt bojtorján-nak, a galambot szláv eredetű szóval galamb-nak, a baktert meg német eredetű szó” – írja Szilágyi. (SZILÁGYI N. SÁNDOR: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. In: POZSGAI PÉTER szerk.: Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Budapest, Táton. 1999. 356.). Még a 18. században is, M.o.-on a hivatalos nyelv a latin volt annyira, hogy Leszczyński Szaniszló, (lengyel herceg, német-római birodalmi gróf, 1699–1704 között Poznań vajdája, 1704–1709 és 1733–1736 között I. Szaniszló néven Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme, 1738–1766 között Lotaringia és Bar uralkodó hercege) így írt a felvidéki benyomásairól: „Magyarországon mindenki tud latinul, még a nők is”. Persze ez így túlzás, úgy gondolhatta, hogy egy 10-15%-uk ha törve is, de beszél latinul. 40-50%-uk tud magyarul. (Ezt a nyelvet nem értette, bár Bercsényi Lászlóval jó barátságban volt. Levelezésük egy része máig fennmaradt).
A tetőszerkezet maga a TÖRTÉNELEM.
A falazat azokból a téglákból épül, amelyeket az esszéim testesítenek meg. Van, hogy egy-egy tégla nem illeszkedik, sőt csorba – ezeket javítom, pótolom. De végül, ha a fal elkészül, megtartja a tetőzetet akár a pillérek nélkül is! De így együtt alkotnak kész házat, amelynek van ajtaja is, hogy mások is bemehessenek, és vannak ablakai, hogy a bentlévők kitekinthessenek a világra.
Történeti információimat olvasás során szereztem, nem „gondolat-vibráció” útján, Paál-módra jutottam azokhoz az ismeretekhez, amelyekből a magyarok vándorlására vonatkozó hipotézisemet felépítettem. Ezek az információk mindenki számára elérhetők és megfelelő percipio után bárki juthat hasonló eredményre. A felfedezéseket az idő érleli meg. Nem egy példa van arra, hogy bizonyos találmányokat egymástól független feltalálók hoztak létre, viszonylag rövid időn belül. Ilyennek gondolom „az igazi kettős honfoglalás” és a magyarok 8-10. századi vándorlása/letelepedése elméletemet, amelynek lényege a több-gyökerűség (népi és nyelvi), a 8. század eleji szétszóródás és az egy évszázad múlva bekövetkező etelközi „koncentrálódás”.
„A 895. évi honfoglalással azonban nem zárult le a magyar nép etnogenezise, hiszen az után is – még évszázadokon keresztűl – olyan jelentős néptömegek érkeztek a Kárpát-medencébe mint a besenyők, kunok, jászok, a különböző szláv és német nyelvű népcsoportok, zsidók, cigányok, és még számos más népesség. Biológiai értelemben tehát ennek a sokszínű folyamatnak minden egyes ága-boga a magyar történet szerves és elválaszthatatlan része." (Fóthi Erzsébet: Kontinuitás és/vagy migráció? Az előadás az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja előadássorozat keretein belül hangzott el, 2012-ben).
Írásom egyben tisztelgés is – a 21. század kiemelkedő nyelvészének -- Angela Marcantonio munkája és emléke előtt. (Lásd Sárközy Péter nekrológját: Sárközy Péter: Mit ér az ember, ha olasz – hungarológus? Angela Marcantonio halálára. H I T E L. 2 0 1 9 . j ú n i u s).
[1] Dado verduni püspök (880/81-923)
[2] Többnyelvű helyzetben a nyelvi kontaktusok során kialakuló egyszerűsített kódokat pidzsineknek nevezzük, a már anyanyelvi beszélőkkel rendelkező pidzsineket pedig kreol nyelveknek.
