A rómaiak befolyása már i.e. IV-III. században megkezdődött a Dunántúlon, de az itt lakók ellenállása miatt csak Kr.u. 8-ban tudták a birodalomhoz csatolni (Octavianus Augustus), mint Pannóniát, a későbbi új Valéria tartományt. Traianus császár (53-117) felosztotta a tartományt Pannónia Superior (Felső-Pannónia, székhelye: Carnuntum) és Pannónia Inferior (Alsó-Pannónia, székhelye: Aquincum) részekre. Később a két Pannóniát újra felosztották. Alsó-Pannónia északi része Diocletianus császár (244-311) leányáról kapta a Valeria nevet, katonai székhelye Aquincum maradt, polgári székhelye pedig Sopianae (Pécs) lett. A déli rész Pannónia Secunda nevet kapta, és székhelye Sirmium (Mitrovica) lett. Felső-Pannónia északi része lett Pannónia Prima, katonai központja: Carnuntum; déli része Savia, székhelye: Siscia (Sziszek.)
Constantius a 350-es évek elején ediktumot adott ki a pogány vallási rítusok azonnali felfüggesztése és a pogány templomok bezárása érdekében. Ezzel a kereszténység véglegesen gyökeret eresztett a Pannon földön is. Az aquincumi ásatások is azt bizonyítják, hogy Valéria tartomány a 4. századra már keresztény lett. „A római uralom utolsó évszázadaiban, a temetőben már keresztény sírkápolna is állt" – mondja Lassányi Gábor régész a Duna-menti ásatások egyik szakembere. Egy római almanach szerint már Kr. u. 336-ban megünnepelték Rómában a karácsonyt. De ezt bizonyítja az alsóhetényi római erőd mellett feltárt mauzóleum is, ami valószínűleg egy püspök temetkezési helye lehetett. A 35 méter hosszú mauzóleum az erődtől kb. 500 méterre, délkeletre található. „Ezek az erődök Valeria és Pannónia Prima legnagyobb szabású, legjobban átgondolt negyedik századi építményei közé tartoznak” Az Iovia erőd oldaltornyaiba (vagy ötven oldaltorony) „több építőanyagot falaztak be, mint amennyire a teljes dunántúli limes őrtornyainak Valentinius-kori kő-beépítéseihez szükség volt”. – írja Tóth Endre régész. (Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető”. 46. oldal). A lelőhelyet Rómer Flóris fedezte fel, és Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, a Központi Könyvtár igazgatója, ásatta 1981-1994 között. Nevét -- és a szomszédos város nevét -- a római kori útikönyvekből ismert Sopianae-Gorsium-Brigetio (Pécs-Tác-Ó-Szőny) úton fekvő Ioviával azonosították. „Jovia” elnevezés Jupiterhez tartozót jelent. A tetrarchia idején a Diocletianushoz való tartozásra utalt. Van olyan vélemény is, hogy Iovia kelta eredetű szó, jelentése: új falu. Iovia Felső és Alsó Pannónia határán volt. Karl Spruner, Theodor Menke: Pannonia, Illyricum, Dacia, Moesia, Thracia, Macedonia, Epirus térképén (1865) Iovia is fel van tüntetve, de rajt van H.Kiepert, Atlas antiquus-án is Jovia felirattal.
Később Szakcs közelében (Leperdpusztán) felfedezték azt a temetkezési helyet ahonnan az erődhöz szállíthatták a szükséges köveket, mivel ezen a területen nincs kőbánya. Egymástól alig 7 kilométerre van a két lelőhely. Mint ahogyan már említettem, elsőként Fröhlich Róbert írta le 1890-ben, hogy Felsőleperd közelében, az egykori göllösi malom mellett alighanem egy nagy kiterjedésű római várost rejt a föld: erre utaltak legalábbis a szántásból előkerülő cseréptöredékek és épületmaradványok. 2000-ben Bertók Gábornak sikerült a város maradványait fellelni egy korábban készült légi felvételen.
Hogy miért létesült ez a belső erőd, arra Tóth Endre megadja a választ: az ilyen erődök utánpótlási, ellátási céllal épültek, majd a 4. századtól a mozgó hadsereg a comitatenses-alakulatok is igénybe vehették. (Ebben az időben a hadsereg három részből állt: az első a palatinus sereg, ami a feloszlatott pretoriánus testőrséghez hasonlított. Elit csapatrész volt, a hadsereg max. 20%-a, olyan utolsó tartalék, amit a császár csak fontos, kritikus helyzetekbe vet be. A második a comitatenses a sorkatonaság, római és nem római polgárokból vegyesen. Ők voltak a birodalom belsejében a rendfenntartók. A hadsereg zöme belőlük állt. A harmadik a határőrség, a limitanei a lakosság legalsó, túlnyomóan barbár rétegeiből. Ők tovább szolgáltak és kevesebb zsoldot kaptak. A ioviai erőd katonasága is jórészt belőlük állhatott). Amikor az erőd épült, a szomszédos nagyváros (a feltételezett IOVIA, ami a feltárt mauzóleum alapján akár püspöki székhely is lehetett) már romhalmaz volt, hiszen a temetők köveit csak egy kihalt városból hordhatták el a légió számára.
Mi történt a várossal, a feltételezett Ioviával? Miért tűnt el, hova lettek a lakói? Erre a kérdésre még nem tudtak válaszolni a régészek. Elképzelhető, hogy amikor a szarmata roxolánok 260-ban lerohanták Pannóniát, megsemmisítvén a római hadakat, rabolva, dúlva elárasztották a védelem nélkül maradt provinciát, és megsemmisült Gorsium is, vagy a 286-os szarmata támadáskor vált áldozattá a város. A régészek viszont úgy gondolják, hogy a lakosság nem katasztrófában pusztult el, vagy pánikban menekült el, hanem viszonylag rendezett körülmények között távozott. Ugyanis a mauzóleum két sírját felnyitották, és elvitték belőle a maradványokat. Szó sem lehet sírrablásról: mindkét üresen maradt sírt az eredeti állapotába állították helyre. /Bilecz F. Jelek a Kárpátok körül. 68-69. o. Bővebben: Tóth Endre: Studia Valeriana. Dombóvár, 2009./
432-ben Aetius a római hadvezér Rugához menekült. A hunok segítségével megszerezte a Nyugat-Római Birodalom irányítását. A segítségért cserébe átengedte a hunoknak Pannóniát és benne Valeria tartományt. A hunok keleti szárnya 395-ben jelenik meg az Al-Dunánál. Vele egy időben a nyugati szárnya északról megkerüli a Kárpátokat, így harapófogóba fogva a közben ide települt vagy menekült germán és szláv (alán) jellegű törzseket. A környék lakói a rómaiak segítségével kivédték az előző kétszáz év alatti szarmata betöréseket, de az újabb most már a harcias germán törzsekkel kiegészült támadásokat nem tudták volna elhárítani. A hunok felszabadítókként érkezve kiűzték a medencét újra meghódítani akaró germán és szláv jellegű törzseket (vandálok, szvébek, alánok, szilingek stb.) A szarmata törzsek szövetsége a hunok támadása után felbomlott.
A Kárpát-medence északkeleti szögletében élő gepidákat a hunokkal szövetségben lévő Thorismud osztrogót király győzi le, bár maga elesik a csatában (418 körül). Ruga fejedelem idejében a gepidák behódoltak a hunoknak, sőt Atilla seregében már a hun birodalom legerősebb gyalogharcos osztagának számított a gepida Ardarik király serege. Egyesek úgy gondolják, hogy a rómaiakat a hunok verték ki a Dunántúlról. A Pallas nagy lexikona szerint „A világrengető hun hódítás idején (444) a vármegye területén Tolnánál (Alta Ripa) verték meg először Atilla hadai a rómaiakat.” Priscostól viszont úgy tudjuk, hogy a „Száva folyó környéke” szerződéssel került a hunok kezére. Valéria hivatalos átadása a 430-as évek vége felé történt. Ennek megtörténtéről tanúskodnak a Dunántúlon előkerült solidusok. A megszállásban -- hun fennhatóság alatt -- a Dunától keletre élő szarmata maradványok is részt vettek. (Tóth Endre: Studia Valeriana, 189. oldal.)
A csata Alta Ripánál, amiről a magyar történészek írnak, valóban megtörténhetett, csak nem a mai Tolnánál, hanem például Duna-Iller-Rajna limesen található Alta Ripánál (49.433°, 8.502°). Hiszen a húnok korai terjeszkedése nem a római birodalom, hanem a germánság kárára történt, a Duna bal partján. Ezt az Alta Ripát a Notitia Dignitatumban is helyőrségként említik, és a 438-ban közzétett Codex Theodosianusban ismét, mint a 369. június 19-i törvény kihirdetésének helyét említik.
Nálunk bizonytalanság uralkodik Alta Ripa földrajzi helye felöl, amit egyrészt maradványainak eltűnte, másrészt pedig tévesen értelmezett neve okozott. A névben szereplő alta nemcsak magasat, hanem mélyet is jelenthet, mivel ez a szó a latinban csak magasságkülönbség jelzésére szolgált, függetlenül a szemlélő helyzetétől. Az "alacsony part" kifejezés tökéletesen illik Tolna térségére. Az erőd pontos helyét nem sikerült azonosítani, mert a Duna itt lelassulva nagy ívekben folyt itt évszázadokon át és feltehetően elmosta a castellum maradványainak nagy részét. (Forrás: Visy Zsolt - A római limes Magyarországon).
„Nem véletlen, hogy legutoljára Pannónia jutott a hunok kezére. Pannónia még mindig római földnek számított, bár tulajdonképp germán föderált népeknek adott hajlékot. A hunok azonban Uldin óta, ki oly hathatósan támogatta Stilichót a Radagais-féle támadás idején, szövetségben álltak a rómaiakkal s különben is a szabad germán népek meghódításával sokkal jobban el voltak foglalva, semhogy érdekük lett volna a szövetség felmondása. Pannónia megszállása nem is erőszakos úton, hanem kölcsönös megállapodás szerint folyt le. A hunok Pannóniát becses szolgálataikért kapják. A rómaiak először Pannóniának legjobban elpusztított keskeny dunamenti földsávát, Valeriát (Aquincum-Brigetiótól a Dráváig) engedték át, a hunok viszont egyfajta föderált-viszonyba léptek Ravennával és segédcsapatok küldésére kötelezték magukat. A megállapodást túszok adásával pecsételték meg (406). Így vetődött a fiatal Aetius is a hun fejedelem udvarába, hol magának barátokat szerzett. Javarészt hunjainak, kik szívesen bocsátották neki, a magister militumnak, rendelkezésére csapataikat, köszönhette gyorsan ívelő karrierjét. Később, mikor Aetius és a római udvar közt ellenségeskedés tört ki, a hunok voltak azok, akik a védelmet kereső római hadvezért magukhoz fogadták. A hálás Aetius, mihelyt kibékült az udvarral, nemcsak az időközben visszavett Valeriát (427) adta vissza a hunoknak, hanem Pannóniának többi részeit is, Pannonia prima és secunda provinciákat, természetesen Sirmium kivételével, mely ekkor már a keleti császársághoz tartozott (433)”. „A húnok az ázsiai nomádok jól bevált, évszázados gyakorlatban lecsiszolt módszerével hódítottak. Az alávetett és hódolásra szorított népeket arra kényszerítették, hogy velük harcoljanak. Rendszerint az elővédet s az utóvédet bízták rájuk”. Az idézetek Hóman Bálint Egyetemes történetéből valók. (II. A KÖZÉPKOR TÖRTÉNETE. HARMADIK FEJEZET: A HÚNOK EURÓPÁBAN).
A fentiek szerint minden jel arra mutat, hogy a római Valéria tartományban a helyi lakosok és a hunok békességben megfértek egymás mellett. Az alsóhetényi példán kívül erre utalhatnak a tolna megyei hun régészeti leletek ilyen a murgai gránátékszeres sírlelet, a „kaposvölgyi" hun bronzüst. Lelőhelye: Hőgyész regölyi határa. Ioviához közel fekvő Attala falu nevét személynévből eredeztetik. A falu első írásos említése 1138-ból származik, ekkor a település a dömösi prépost birtoka volt, és Atila néven említik. „Attala, melyet a 12. században Atila néven jegyeztek fel, nem leánynévből ered, hanem egykori birtokosának (Atilla) nevéből, a Csoma, a Zimány, a Gyalán, az Orci, a Nak és a Pula is személynévi eredetűek, tehát ezeket is első tulajdonosukról nevezték el” -- írja Király Lajos. Túl azon, hogy Nak falu neve sem lehet személynév eredetű (Lásd: Bilecz Ferenc Jelek a Kárpátok körül. Novum pro, 2009. 150-161. o.), talán Attala nevét is vissza lehetne vezetni a hun Atillára. Az Etilből lett az Etele, majd Atila névalak, amely a gót származás tévhite miatt vált Attila helyesírásúvá. A kiejtés a mai napig sem követte ezt az írásváltozatot.
A hun-helyi lakosság békés együttélésére csak a Mözs-Icsei dűlőben 1961-ben, huszonkét sírból álló IV–V. századi hun temetőben talált torzított koponyás leletek 2020-as vizsgálati eredményei világítanak rá valójában. 2013-ban Deák Rita dolgozatában (Torzított koponyás kora népvándorláskori temetkezések a Kárpát-medence nyugati részén) már olvashatunk a mözs-icsei feltárásról. (48. Mözs-Icsei dűlő. 119-125. old.). Itt általában etnikumként keleti germán van megadva. De a torzított koponyáknál vagy nincs adat, vagy a keleti germán kérdőjeles. Idő: 5. sz. első-második harmad. A régészek különböző – más-más népcsoportra jellemző – temetkezési módokat tártak föl, amely alapján azt feltételezték, hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt. Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet. A kutatók arra a magalapításra jutottak, hogy a Kárpát-medencében a hun támadások következtében meginduló népmozgások többször is Pannónia népességének drasztikus átalakuláshoz vezettek. Közösségek szakadtak szét, és gyakran több különböző csoportból jöttek létre újak, amikor az újonnan érkezettek letelepedtek, és a megmaradt helyi népességgel együtt új településeket hoztak létre. (Lásd a PloS ONE című folyóiratban 2020. április 29-én közétett tanulmányban. Coalescing traditions—Coalescing people: Community formation in Pannonia after the decline of the Roman Empire)
A terület új urai, a hunok és a régebb óta ott élő helyi lakosok Attila hun uralkodó birodalmában közösen is nagyrészt a korábbi, jól megszokott mezőgazdasági termékek előállítását folytatták, úgy, ahogy azt a római időkben tették, és ezt folytatták még évtizedekig a hun birodalom bukása után is. Hiszen a hunok bukását követő nagy harcok színhelyei Valériától távolabb estek. Gepidia határai nem nyúltak túl a Dunán. Az alig húsz évre tehető longobárd uralom nem hagyott jelentősebb nyomokat az itt élők életében. Minden valószínűség szerint a gepida királyságot 568-ban megdöntő avarokkal folytatták életüket, hiszen az avaroknak sem lehetett célja a helyi (ráadásul rokonnak vélt) lakosság kiirtása. Lehet, hogy éppen Valéria tartomány 4-6. századi története fogja megadni a hun-avar folytonosság bizonyítékát. Ennek megkeresése a régészek és a genetikusok feladata lesz.
