DAI,(De administrando imperio ) eredeti címe: Fiamnak, Rómanosznak, görögül: Πρὸς τὸν ἴδιον υἱὸν Ρωμανόν) Bíborbanszületett Kónsztantinosz bizánci császár államelméleti műve, melyet fiának, a későbbi II. Rómanosz császárnak címzett és a korabeli Kelet-Közép-Európa és így a magyar őstörténet egyik legfontosabb történeti forrása. (wikipédia). Magyar változatát Moravcsik Gyula fordításában 1950-ben adták ki. A mű legkorábbi (11. század végi) fennmaradt hiteles másolata, a párizsi kódex (Codex Parisinus Graecus 2009.) Lényegében a birodalomtól északra élő szomszédos, vagy a birodalommal kapcsolatba kerülő népekkel folytatott diplomáciai kapcsolatok alakulásáról szól, ezért a benne felsorolt népekre (besenyők, grúzok, kazárok, bolgárok, egyéb szlávok) nézve nélkülözhetetlen forrás, függetlenül attól, hogy a modern történészek igen sok részletet különbözőképpen értékelnek, vagy elutasítanak. Egy mű, „melyből a’ Napkeleti Birodalomnak akkori állapotját, és a’ kűlső Nemzetekhez képest való erejét, vagy gyengeségét, legjobban meg lehet ítélni” – írta róla 1802-ben Budai Ézsaiás teológus és történetíró. Azért álljon itt még egy helyénvaló idézet a magyar wikipédiából: „A mű – melyet Moravcsik Gyula egyenesen patchworknek, azaz részekből összefércelt munkának nevez az utószóban – több, egymástól elkülönült, 948/949 és 951/952 között írott rész összegyűjtéséből és egy kötetbe foglalásából keletkezett. A kompilátor – valószínűleg a császár – az egyes részeket nem egyeztette, emiatt olykor ellentmondások vannak a szövegrészek között, helyenként pedig tárgyi tévedések is előfordulnak”. Lehet ezt az idézetet vitatni, annulálni, de jól mutatja a mai tudományos hozzáállást Kónsztantinosz művéhez.

Magam részéről úgy ítélem meg, hogy a sok tudományos, a legapróbb részletekig elmenő elemzések után jöhet egy kis „felülről jövő” rátekintés a lényegre, amire eddig nem sokan, vagy nem eléggé figyeltek fel, illetve „elvesztek a részletekben”!  Mire is gondolok?

Nézzük meg először kikről is esik leginkább szó?  Emberekről, természetesen! Több formában: ἔθνος, ἐθνικός, ἄπιστος, ὄχλος, λαός, ὁμόφυλος, ἀλλόφυλος, γένος (nép/nemzet, nemzeti, hitetlen/engedetlen, csőcselék/csoport, emberek, egy nem béli, más nem béli, nemzetség stb.). 53 fejezeten keresztül. De kik voltak Kónsztantinosz idejében a legfontosabbak? Valószínűleg azok, akikkel az ő idejében a legtöbb gondja akadt a birodalomnak. Velük kezdi: az 1-9 fejezetben a besenyőkről, a ruszokról/roszokról, turkokról/türkökről, a bulgárokról, herszonitákról van szó. 10-21-ig a kazárokról, a fekete bolgárokról, a turkok szomszédairól, Mohamedről, az arabokról, majd 22-36-ig a spanyolokról, Velencéről, Dalmáciáról, horvátokról, szerbekről, arentánokról, (akiket paganok nak is neveznek) ír. A 37. fejezetben visszatér a besenyőkhöz, hogy a 38-40-ben (ill. részben a 41-42-ben) a türk/magyar (Τουρκοι) őstörténettel folytassa.  A magyar történészeknek ezek a fejezetek jelentik a vizsgálandó forrást! A következő fejezeteknek (43. Taron földje stb.) nincs magyar vonatkozása.

A császár természetesen tudja, hogy a magyarok (Τουρκοι) a KM-ben telepedtek le, és helyüket „Atelkuzuben” a besenyők foglalták el. Nagyon jól ismeri a szomszédjait, a dunai bolgárokat is. „Kónstantinos a DAI-ban öt helyen tárgyalta a magyarok szállásterületeit. Tudósításai alapján, a Duna folyón túli, azaz a Vaskapu és Sirmium közti Duna-szakasztól északra, és a Dunától keletre levő Kárpát-medencei régióban telepedtek le a magyarok, amelyet a bizánci császár a morvák korábbi államával (Morávia vagy Nagy Morávia) azonosított, és öt legfontosabb folyójával közelebbről is behatárolt (Temes, Tutis, Maros, Körös, Tisza). Kevesebbet tudott a Bizánctól távolabbi, ún. Dunán inneni területről, Pannoniáról, amelyet szerinte szintén megszálltak a magyarok. A magyarok szomszédainak leírása alapján valószínűsíthető, hogy a magyarok a Dunától keletre és nyugatra levő Kárpát-medencei területen egyaránt megtelepedtek”. (Tóth, Sándor László: A honfoglalás, a kónstantinosi Turkia és az Ajtony-törzs. 2017. In: Az Alföld a 9. században II. 4. p. 256).

Phótiosz (820?-893) konstantinápolyi pátriárka tudósításából («Окружное послание» Патриарха Фотия) ismert, hogy 860-ban a ruszok hadjáratot indítottak Konstantinápoly ellen. Ettől kezdve Bizánc látókörébe kerültek a ruszok is! A kazárokkal (Χάζαροι), mint szomszédos birodalommal a kapcsolatuk évszázados volt. Tehát a DAI írásakor az aktuális helyzetről a bizánci császárnak elég részletes ismeretei lehettek, nem volt rászorulva idegen tudósítókra. Teljesen egyetértek Kapitánffy István (1932-1997) bizantológussal, aki „arra a következtetésre jutott, hogy a bizánciak a 9. század folyamán minden bizonnyal ugyanazzal a megkülönböztetett figyelemmel és érdeklődéssel fordultak a magyarok felé is, amely a besenyőket övezi a DAI általunk ismert szövegében. Erre alapozva a szerző azt a hipotézist állította fel, hogy a 38. fejezetben olvasható információk az eseményekkel nagyjából kortárs, azaz 9. századi forrásokból merítenek, amelyek a császári levéltár anyagából kerülhettek be később, a 10. században a készülő DAI szövegébe” (Bollók Ádám: A De administrando imperio és keletkezésének kora az újabb kutatások tükrében. Századok 151. évf. 6. sz. 2017.) Tóth Sándor László történész szerint Turkia-leírását Bölcs Leó idejére tehetjük. „Ez azt jelentheti, hogy a 39. fejezet és a 40. fejezet nagyobb részének információi – a kavarok felkelése, csatlakozása, a bolgár háború, a besenyő-bolgár támadás, a magyarok letelepedése új hazájukban, és Turkia leírása – Bölcs Leó korabeli tudósításból származhat. A magyarokkal tárgyaló Nikétas Skléros mellett leginkább Gábriel Klerikost lehet gyanúba vennünk. Ennek értelmében kurrens, Bölcs Leó korabeli, a 10. század első évtizedéből eredő tudósításra vezethetjük vissza Turkia leírását, amelyet hiteles, pontos és az egész törzsszövetség szállásterületére vonatkozó híradásként tarthatunk számon”. (T. S. L. 2017. p. 254).

Viszont érdekelték az előzmények, ki honnan jött, és itt már figyelembe kellett venni a követek, krónikások, egyéb tudósítók beszámolóit. Az idegen személyneveket elfogadta, leírta görögül, ahogy hallotta. Ha értelmezést fűzött hozzá, annak alapja – konkrétumok híján –csak a fantáziája lehetett. A titulusokra természetesen volt bőven választék a görög „Szertartáskönyvekben”. Ha idegen kifejezéseket használt, annak oka volt. Az adott területen használt uralkodói címeket általában a krónikások feltüntetik. Sőt a fontosabb címeket, rangokat is. Innen tudjuk, hogy a türköknek (magyaroknak) volt egy vezetőjük, akit „tulajdonnevén Levédinek (Λεβεδιας), méltóságánál fogva pedig, miként az utána való többit is, vajdának (βοέβοδος) hívtak”, és Levédiában élt. Mert valahol élnie kellett, és erre a legegyszerűbb mód, ha a nevéből egy -ia képzővel országnevet képezünk. A „lebed” szlávul hattyút jelent. Bizáncnak ekkor már kiterjedt kapcsolatai voltak a szláv nyelven beszélőkkel. (A vojevod katonai rang – amit a császár használ -- maga is szláv!). Szent Metód legendájából tudjuk, hogy Metód kezdetben katonai pályán volt, mint „vojevod”! (Святой Мефодий сначала служил, как и отец его, в военном звании. Царь, узнав о нем, как о хорошем воине, поставил его воеводой в одно славянское княжество Славинию, бывшею под греческой державой). /День славянской письменности и культуры.  21.06.2018/.  A Bizánci Birodalomnak alárendelt egyik szláv (valószínűleg bolgár) fejedelemségben uralkodott, ami lehetőséget adott neki a szláv nyelv elsajátítására. Körülbelül 10 évig élt ott, majd elfogadta a szerzetességet az Olimposz egyik kolostorában. (Житие Святого Мефодия.). Kijev környékén a „hattyús” helynevek még ma is fennmaradtak. Kijev környékén a „hattyús” helynevek még ma is fennmaradtak.

Lehet, hogy Jerney mégiscsak megtalálta Levédiát? Jerney szerint Levédia nevét az ukrajnai Велика Лепетиха (Velika Lepetikha) és Мала Лепетиха (Mala Lepetikha) település őrizte meg. A szláv лебедь jelentése hattyú. Levédia tehát a Hattyúk földje. (Jerney János (1851): Jerney János’ keleti utazása a’ magyarok’ őshelyeinek kinyomozása végett. 1844 és 1845. Második kötet. Pest.) A legismertebb a Lübegy folyó neve, amely már az orosz őskrónikában is szerepelt, először a 968-as évnél: «не бяше лзъ коня напоити на Лыбеди». "És nem lehetett a lovakat itatásra kivezetni a Libegyre” (mert mindenütt besenyők táboroztak).  Levédi a folyó környékén élhetett és innen kaphatta a nevét. Természetesen ilyen ország sohasem létezett, ezt a bizánciak is nagyon jól tudták! Továbbá „tudnivaló, hogy a jila és a karcha nem tulajdonnév, hanem méltóság. Tudnivaló, hogy Bulcsú, a karcha, Kalinak, a karchának a fia, és hogy a Kali tulajdonnév, a karcha méltóság, valamint a jila is, amely nagyobb a karchánál”. Tehát a gyula (γυλας/gilasz) a nagyfejedelem (μέγας ἄρχων) után következő rang. Azt pedig a horka (καρχας/ karkhasz) méltóság követi. A magyarok nagyfejedelme (μέγας Τουρκίας ἄρχων) Árpád lett.

A magyarokra használt méltóságnevek közül a DAI sem a gyulát, sem a horkát nem használja más népcsoportoknál. Valószínűsíthető, hogy ezeket a méltóságneveket a magyaroktól tudták meg Bizáncban. Kónsztantinosz azt írja, hogy a türkök a besenyőktől elszenvedett vereség után kettészakadtak és egy részük Perzsia vidékén települt le. Őket a türkök régi nevén sabartoi asphaloi-nak is nevezték. Itt két lényeges vonást emelnék ki, amit általában a történészek nem hangsúlyoznak: 1. a császár a sabar/szabir népnevet réginek tartja, és a magyarokat továbbra is „turk” (türk) névvel illeti, amit általában a nyugati Türk Birodalomból kivált népekre használtak általánosan, kivéve azokat, amelyek rendelkeztek ismert névvel, mint például az avarok, a bolgárok, a besenyők, a kunok, az uzok vagy a mongolok. 2. A besenyő támadásnak sem a helyét, sem az idejét nem nevezi meg, sőt azt sem tudhatjuk biztosra, hogy egy, vagy két támadás volt-e, (ha egyáltalán volt). De a délre távozás, és a kazárokkal történő együttműködés (együtt harcoltak a kazárokkal a kazárok háborúiban) azt támasztja alá, hogy a kazár-türk (magyar) kapcsolat régi, és valószínűsíti, hogy a 3 éves terminus a téves másolás során került a DAI-ba. Továbbá a „délre költözés” is vitatott. „Érdemes a DAI. érintett szakasza történeti elemzésének új gondolatait is figyelembe venni, hiszen a névalaknak illeszkednie kell a rekonstruált történelmi valóság kereteibe. A múlt század nyolcvanas éveiben Harmatta János vetette fel annak a lehetőségét, hogy a „hagyományos” olvasatot elvessük. Az elterjedt értelmezése a kérdéses szakasznak: „a magyarok egyik része »Perzsia vidékén telepedett le« a »másik rész pedig ... nyugatra ment lakni.«” (Moravcsik 1950/2003: 98–99). Harmatta meglátása szerint a DAI. szövege tehát semmilyen elvándorlást nem említ. A helyes fordítás ez lenne: „és az egyik rész kelet felé, Persis irányában lakott..., a másik rész pedig nyugat felé lakott.” (Harmatta 1984: 427). Benkő szintén figyelembe veszi Harmatta eredményeit (Benkő 2009: 100)” /Németh Dániel: Adalékok a Σάβαρτοι ̓άσφαλοι szintagma kutatástörténetéhez. MagyarNyelv.2018.1.87/.  Feltételezésem szerint a magyarok a bolgárokkal és a kazárokkal együtt voltak részesei a ponto-kaszpi sztyeppét uraló nomád világnak a 7-9. század folyamán.

A jól ismert DAI 38. fejezet, Györffy Gy. fordításában: „Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik”. Itt a lényeg, hogy a türköknek (magyaroknak) volt egy régi neve és ez a szávartü ászfalü volt! A besenyő háború és a kettészakadás csak annyiban érdekes, hogy a délre leszakadókat még most is (a DAI keletkezésekor) a régi nevükön hívják. Mikor volt ez a „régen”? Joseph Marquart német történész, keletkutató szerint a magyarok nyugaton történt megjelenése előtt száz esztendővel átkeltek a Kaukázuson és az ottani Örményországban, illetve Albániában jelentek meg. Ezt a társaságot Konsztantinosz „szavartoi aszfaloi” néven említi. /Joseph Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge (1903.)/ Ez pedig a 8. század eleje! Marquart csak egy eseményt említ meg, ami dokumentálva lett. Ez korán sem jelenti azt, hogy a magyarok áttelepültek volna! Tehát maradtak a helyükön, a Meotisz vidékén, mondjuk Hétországban, a Kubán vidékén, amelyet az arab krónikások is említenek. „Ráadásul ismerünk még egy földrajzi munkát, amely itt említi a magyarokat: al-Bakrí szerint egyik határuk egy hegység, amely Tiflisz, azaz Tbiliszi közelében húzódik, s így a Kaukázussal azonosítható. Mindez pedig felveti annak lehetőségét, hogy Hétország lakóiban azokat a magyarokat – pontosabban szavartoi aszfaloiokat – lássuk, akikről al-Maszúdíval szinte egy időben Bíborbanszületett Konstantín császár emlékezett meg a De administrando Imperio lapjain”. (Sudár Balázs • Hétország. Egy rejtélyes ország a 10. századi Kaukázusban. In: Történelmi Szemle. LXII. évfolyam, 2020. 2. szám. 2020.)

Hogy a DAI-ban miért nevezik a magyarokat türköknek (Τουρκοι), ezt Balogh László egy tanulmányában részletesen elemezte. Az általa vizsgált elméletekben három magyarázatot talált:

1. A magyarság a belső-ázsiai türkök illetve a birodalmukból kivált kazárok révén jutott a türk népnévhez, amely arra utal, hogy a magyarság egykor beletartozotta Türk és/vagy a Kazár Kaganátusba.
2. A bizánci szerzők a türk népnevet a magyarság nomád életmódja, és a steppe más nomád népeihez hasonló kulturális és katonai jellegzetességei miatt kezdték használni. A türk népnév tehát a bizánci szerzőknél a kelet-európai illetve a Kaukázustól északra élő nomád népekre alkalmazott általános elnevezés volt.
3. A magyarság harcmodorát a 9–10. század fordulóján VI. (Bölcs) Leó császár (886–912) azonosnak tekintette a 6. századi belső-ázsiai türkökével, így az azokra alkalmazott türk népnevet tévesen a magyarságra is használni kezdte.

(Balogh, László: Megjegyzések a magyarokra alkalmazott türk népnév kérdéséhez. In: Acta Universitatis Szegediensis : acta historica, 2017).

Ellentétben Balogh Lászlóval, -- aki ezt írja: „Megállapíthatjuk tehát, hogy a magyarságra alkalmazott türk elnevezés nem aTürk, vagy a Kazár Kaganátussal való kapcsolatukat jelzi, és nem is összefoglaló elnevezése a kelet-európai steppe nomád népeinek. Az a feltevés sem igazolható, hogy VI.(Bölcs) Leó császár kezdte volna tévedésből használni ezt a népnevet a magyarságra.” Szerinte a magyarságra alkalmazott türk népnév kapcsolatban állhat a Bagdadi Kalifátus haderejében harcoló türkökkel. VII. Kónstantinos Porphyrogennétos „amikor értesült arról, hogy a türkök (’magyarság’) egy része kele-ten elszakadt a nyugatra vándorlóktól, az előbbi csoportot azonosította azzal a türk (’közép-ázsiai törökök’) csoporttal, amelynek a 9–10. századi Bagdadi Kalifátusbéli (Perzsia) létéről számos bizánci szerző megemlékezett. Így a minden bizonnyal magyar informátortól származó hírébe irodalmi adatai alapján egy földrajzi kiegészítést tett. A számára ismeretlen helyen élő keleti türköket (’volga-vidéki magyarság’) a számára ismerős keleti türkökkel (’közép-ázsiai törökök’) azonosította, és így elhe-lyezte a „magyarság” egy csoportját a Bagdadi Kalifátusba”. – a hipotézisemnek és az igazi kettős honfoglalás című térképemen látható vándorlási útvonalaknak, mindhárom magyarázat megfelel!

Indoklásom röviden: a magyarság elődeinek jó része a keletre visszatért hun utódnépek része volt, így Ernák (Irnik) birodalmának megszűnése után az első Türk Birodalom alattvalói lettek. A kérdést már többen is felvetették, pl Makkay így ír: „Más kérdés, hogy az Attila halála után Imik vezetésével keletre visszavonult hunok azoknak az onoguroknak az elődei is lehettek, akik 670 körül jöttek be Avariába”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. A szerző kiadása. 85. o.).

Egyes törzsek már ekkor északra, az Urál környékére vonulhattak, míg mások a Kaukázus előterébe költözhettek. A később létrejövő Nagy Bulgária, majd a kialakuló kazár kaganátus népei között a magyarok elődei megtalálhatók voltak. Mindez megfelel a fenti 1-es és 2-es pont alatti magyarázatoknak és a genetikai vizsgálatok belső-ázsiai és kaukázusi származási irányának. A DAI róluk szól, mint türk-magyarok, illetve „régebben” sabartoi asphaloi-k. VI. (Bölcs) Leó császár nem tévedett, mikor a magyarok elődeinek tartotta a ’közép-ázsiai törökök’ egy részét. Lásd a Volga-könyök-Szamara környéki régészeti leleteket. „a szamarai Volga-vidéken ugyanez a népesség nagyon korán megjelent – mindezt a hun invázió idejére tehetjük, ami legkésőbb a 4-5. század fordulója” – állítja Dmitrij Sztasenkov orosz régész. (Д.А. Сташенков. Древние венгры и их окружение в Самарском Поволжье. Самара, 2020). „A nomád magyar népesség egyes csoportjai rendszeresen behatoltak a 4–5. század fordulójától kezdve a szamarai Volga régióba, nemcsak a nagy vándorlások, illetve a rendkívüli természeti és éghajlati változások idején, hanem a szezonális vándorlások során is” – írja u.i. A ’volga-vidékieket’ pedig a ruszok, a kijeviek ismerték, és ougre-nek nevezték őket. Többségük Kuvrat halála után a bolgárokkal együtt vonult északra, ahol már nem teljesen ismeretlen népekkel találkoztak. „A Közép-Volga régióban (Imenykovszkaja kultúra) voltak konfliktusok a helyi lakossággal, akik itt éltek az 5. - 7. század elején, és a magyaroknak az Ik és Belaja folyamközből indított támadásainak voltak kitéve. [Ivanov 1994. 80. o.]. E változat szerint a helyi lakosság ennek eredményeként elhagyta a Közép-Volga régiót, és az azt elfoglaló magyarokat, kevesebb mint egy évszázaddal később, a bolgár törzsek űzték el, akik körülbelül 737 után vándoroltak erre a területre. [Halikov 2011, pp. 199–200]”. „Az elmúlt évek régészeti bizonyítékai megváltoztatták ezt a képet. Az ugornak (kora-magyarnak) tekintett Kusnarenkovói-kultúra törzsei általában nem fogadták ellenségesen az imenykovi kultúra lakosságát, hanem részben beolvasztották őket, bár kis számban (azokat, akik nyugat felé mozdultak el)” – írja K. Rugyenko, az orosz történelemtudományok doktora. (Константин Руденко «Великая Венгрия и Леведия: венгры в Хазарии», статья из каталога «Путешествие Ибн Фадлана. Волжский путь от Багдада до Булгара», illetve: Rudenko 2013, pp. 58–74.).

„Nem valószínű, hogy a magyarok keletről történő vándorlásának képe olyan mechanikusnak tűnik, mint ahogyan Konstantin és a magyar Anonymus előadásából kitetszik. A régészet több, különböző időből származó etnokulturális komponens részvételét mutatja be, amelyek általában az Urálon túli és Nyugat-Szibériai ugor etnokulturális területről származnak (Ivanov, 1999, 69., 80–81. o.). A „Levedia terület” láthatóan csak egy vagy több „magyar” csoport ideiglenes lakhelye volt” – olvashatjuk Lifanov 2018-as tanulmányában, amelyet A. V. Rasztoropov emlékének ajánlott. Ő volt ugyan is aki először feltételezte, hogy a Szamara folyó alsó szakasza és a környező területek a magyarok szállásterülete lehetett, mielőtt nyugatra, Etelközbe vándoroltak (Расторопов А.В., 2010. Вопросы этнокультурной истории лесостепного Поволжья второй половины I тысячелетия н. э. и миграции населения. 48. o.). Lásd: Н.А. Лифанов: К вопросу локализации "местности Леведия".2018.

A Keleten maradt magyarokról szólva, Róna-Tas András írja:  „A kutatásaim lényege, hogy a volgai magyarok nem „ott maradt” magyarok utódai, hanem a volgai bulgárokkal együtt északra vándorolt, a Nyugatra tartó magyaroktól 7–8. században elszakadt csoport voltak. Ennek a magyarság eredetének kutatása szempontjából lényeges következményei vannak”. (RÓNA-TAS ANDRÁS: Történetem nézetei.  Budapest, 2018.) Ha elfogadnánk azt, hogy nem a „Nyugatra tartó”, hanem a ponto-kaszpi sztyeppén élő magyaroktól szakadtak le, akkor ez már hasonlatos lenne az én elképzelésemhez!

De, hogy a kónsztantinoszi  milieuben maradjunk, tehát Levéd(i) idejében (9. sz. közepe) a türköknek nem volt vajdájuk (ilyen szó teljesen ismeretlen volt közöttük). Egy-egy arkhón vezetése alatt álltak, aki a hadvezető szerepet is betöltötte, és státusza megfelelhetett egy kazár főember státuszának. (De semmiképp olyannak, akiről egy országot lehetett volna elnevezni!) Erre szükség is volt, mert a fő bevételi forrásuk a környező népek (többségében akkor már szláv nyelvet beszélők) adóztatása volt. Ezt az orosz őskrónikák (PVL) is szépen részletezik, nem téve különbséget a kazárok és a türkök (magyarok) között. Az adóztatást a kazár kagán megbízásából végezték a kaganátus nyugati részében. A „fejedelem nélküliségre” utal Kónsztantinosz azon utalása, hogy Levéd(i) egy (rangban az első) volt a hadvezetők között. Mint ilyennek, esélye volt a hatalom koncentrálására és ezért a kazár uralkodó házassági ajánlatot tett Levéd(i)nek, felajánlva a kagáni családtagok közül egy hölgyet, hogy vegye nőül. „[a]zért hívattunk, hogy […] nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak” – idézi a DAI a parancsot. Leved(i) kibújt a „megtiszteltetés” alól, és az újonnan érkezett magyarok vezérét Árpádot ajánlotta a „megasz arkhón” tisztre. Megtehette a visszautasítást, mert ekkor már az egyesült magyarság túlerőben volt a belső háborúktól legyengült kagánnal szemben.

Az Észak-Keletről érkező Álmosék néptömege teremtette meg azt az emberanyagot, amellyel az eddig klánrendszerben, egy-egy vezér (voevod) alatt működő részegységekből meg lehetett szervezni a „sztyeppei államot”, melynek korábbi létezéséről senki sem tud/tudott! Valószínűleg nem volt semmiféle „kazár mintára” szükség, ahhoz, hogy a kettős hatalmi rendszerről beszéljünk. Gáll Ervin is feltételezett egy „harmadik lehetőséget”: „elméleti lehetőségként a forrásokban fennmaradt „kündü” és „jula” mögött eltérő kulturális eredetű klánok meglétét is gyaníthatjuk. E hatalmi kettőségre utal(hat) Álmos és Levedi személye is: ha elfogadjuk azt a feltételezést, hogy Levedi a 8. század utolsó, a 9. század első évtizedében született, akkor kortársa volt a dinasztikus hagyomány szerint a 819-es évben született Álmosnak. E két, a 9. századi politikai hatalmi porondon megjelenő „big-man” az időben és a hatalomban való párhuzamos jelenléte talán magyarázatot kínálhat e két cím („kündü” és „ jula”) meglétére is. Később, különféle ismeretlen, valójában hatalomtechnikai jellegű „játszmák” eredményeképpen a két cím egyesült az Árpádok dinasztiájának kezében. A források alapján a honfoglalásnak nevezett politikai-katonai vállalkozást már ez a központosított hatalmi szervezet hajtja végre.” (GÁLL ERWIN: A hatalom forrása és a magyar honfoglalás-hódítás és integráció. A korai magyar történelem egy régész szemszögéből. Magyarságkutató Intézet Budapest, 2019. 66. o.) Az arab források ismerték a kazár területen a „kündü” alatt működő, a későbbi magyarságnak e részét, akik leszármazottai lehettek a Konstantin említette „szavárd magyaroknak”. Ez a változat megoldja a régészeti gordiuszi csomót is. Olekszij Komar azt írja: „..A szubbotci kulturális elemek egy egységes kronológiai metszetben jelentek meg az Urál vidékén, a Volga mentén és a Fekete-tenger északi előterében.Ezt az időrendi síkot nehéz, vagy egyenesen lehetetlen pontosabb belső szakaszokra felosztani, ez pedig arra utal, hogy megjelenése nem egy lassú folyamat eredményeként jött létre.” (Komar 2018.). Viszont Türk Attiláék képviselte gyors migráció is lehetséges, ha ezt csak Álmosék népére vonatkoztatjuk.

Miért hívta szláv nyelven a türkök első hadvezetőjét Kónsztantínosz?

Minden valószínűség szerint azért, mert szláv területről (onnan, ahonnan a ruszok is támadást vezettek Bizánc ellen) származott! Ez pedig Etelközben volt. Kijev, a Lübegy folyó (река Лыбедь) és a Dnyeper találkozásánál fekszik. Lübegy volt a neve a monda szerinti testvérek, Kij, Scsek és Khoriv hugának is, akikről a város és a folyó a nevét kapta – az egyik szláv verzió szerint. Akkoriban a Lübegy (ami megfelel a lebegy – hattyú – szónak is) még egy hatalmas, mély vizű, széles folyó volt, amit számtalan patak, ér, meleg vizű forrás táplált. Így azután ez a mocsaras, vizenyős terület kiváló védelmet nyújtott a városnak dél felől, ahol a magyarok etelközi szállása volt. (Lásd: «Киевские реки и ручьи»). Neve eljutott Bizáncba is, és a DAI szerzője ezért írhatta művében, hogy a magyarok egyik hadvezetője (vojevodja) innen származott és ezért Lebéd(i)nek hívják. Kónsztantin tudta, hogy a russzok hadvezetőjét vojevodnak (görögül átírva:  βοέβοδος) nevezik. Szóösszetétel a harcos és a vezet szavakból. /из воj- (воин) + водить/. Az orosz őskrónikában (PVL) nyolcszor fordul elő a „воевода” (hadvezető/herceg) és kétszer a „воеводство” (hercegség) szó. A PVL-t megelőző novgorodi első krónikában Igor 922-es bizánci hadjáratában Oleggel, mint hadvezetőjével (со своим воеводой) járt Konstantinápolyban. (И бысть у него воевода, именемъ Олегъ, муж мудръ и храборъ… В лѣто 6430 [922])[1]. Sokkal hihetőbb, hogy egy hadvezér a területről (folyóról) kapja a nevét: Lebed(i), mint, hogy egy nemlétező országot (Λεβεδια) nevezzenek el róla. A türk/magyar Lebed(i)t a helybéli szlávok valószínűleg úgy hívták, mint a saját vezetőjüket: vojevod. (A hadvezetőből tartományúr, azaz „vajda”, csak évszázadokkal később lesz. Oroszban is megoszlott idővel a jelentés katonaira és tartományira).[2]

Hogy a bizánciak ismerhették az orosz katonai szervezetek felépítését, az kiderül az orosz-bizánci szerződések szövegéből is. Négy szerződés ismert 907., 911., 944. (945.) és 971. évi. A 911-es szerződés 8-as cikkelyében a rusz katonai segítségnyújtásról és a császári seregben való szolgálati rendről esik szó. Ez megmagyarázza azt, hogy miért használt szláv katonai rangot a bizánci császár. Már gyerekkorában is ismert volt az udvarban a szláv nyelv, hiszen itt volt könyvtárnok a később szenté avatott Cirill.

Szaloniki (40.6333, 22.95), szláv nyelveken Сoлун, [Szolun] – Bizánc után a második legnagyobb, legfontosabb város volt.  A 7. században (675, 678, 685 években) szlávok telepedtek le a városban. Itt született 827-ben Szt. Cirill, Konstantin filozófus és testvére Metód, a hivatalnok Leó gyermekeiként. (Hogy eredetileg görög, vagy szláv volt-e a család, nem tudjuk, de a szláv nyelvet ismerték).  „14 é. korától Konstantinápolyban III. Mihály cs-ral együtt Photiosz pátr. nevelte, akinek kvtárnoka, utóbb fil-tanár lett” -- írja róla a Magyar Katolikus Lexikon. „A valóságban a város nyelvi helyzete más volt. Az uralkodó nyelv a görög nyelv volt, nemcsak Szolun görög lakosságának nyelve, hanem a város különböző népei közötti kommunikáció nyelve is. Itt csak a helyi szlávok tudhatták jól a szláv nyelvet”. (Самуил Бернштейн: Константин Философ и Мефодий. Начальные главы из истории славянской письменности Издательство Московского Университета. Москва 1994. 38. o.). De, hogy a szláv „vojevod”-ot mindenki ismerte, az nem kérdéses. Maga Metód is ezt a rangot viselte, közel 10 évig, amíg szerzetesnek nem állt! „Fiatalon egy szlávok lakta ter. elöljárója volt” – írja a MKL, valójában Szklavenia (Σκλαβινίαι) vojevódja (sztrategosza) volt. Erről a területről a DAI is említést tesz. Tehát a DAI írásakor ismert volt Cirill útja a kazárokhoz, később az, hogy  III. Mihály császár elküldte őket misszionárius útra északra. A Metód legendában ez így maradt fenn: „Mindketten szalonikiaiak vagytok, és minden szaloniki folyékonyan beszél szlávul”. A türk Levédinek szláv hangzású neve volt, szlávok lakta területen élt (a kazárok szomszédságában), tehát nem meglepő, hogy nem sztratégosznak, hanem vojevodosznak nevezte.

Hogy a magyaroknál is hadvezetőket állítottak ki, és erről a magyar krónikások is tudnak, az kitűnik a hét kapitányról szóló történetből. „Hét seregre oszlának, úgy hogy mind egyik seregnek a századosokon és tizedeseken kívül egy- egy kapitánya legyen kinek, mint vezérnek, egy szívvel lélekkel szót fogadjanak és engedelmeskedjenek” – (Kézai Simon mester Magyar Krónikája). „A vezetésük alatt álló fegyveresek egész testületét hét hadra osztották, és minden egyes had élére a szokásos módon kapitányt, századosokat és tizedeseket állítottak.” – (Thuróczy János: A magyarok krónikája). A kapitány itt egyértelműen kinevezett személy. Az első kapitány Árpád volt. (Hasonlatosan Levédihez, aki első hadvezető: „πρωτον Βοεβοδος” volt!). Természetesen a bizánciaknál is volt ennek megfelelő tisztség pl. a sztratégosz. (στρατηγός). Lásd Belizár hadvezért (505-565).  A császár úgy gondolhatta, hogy a szlávoknál, ruszoknál, magyaroknál megteszi a saját elnevezésük is, és ezért maradt a βοέβοδος-nál, amely akkoriban Bizáncban eléggé ismert lehetett a fentiek szerint. Bár Kónsztantínosz és Georgius Monachus Continuatus (György barát folytatója) is használ a haderő parancsnoki tisztségre egy másik görög kifejezést is, és ez a κεφαλη (Kephal=fej) szó. A fej/fő szót – ugyanúgy, mint a magyarban, több értelemben használják a görögben, de a latinban is. Árpádra vonatkoztatva, pl. DAI 40. fej. (A kabarok, és a türkök törzseiről). „Első fejük az Árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem, és van két másik is, a jila és a karcha, akik bírói tisztséget viselnek; de van fejedelme minden törzsnek is”. (ford. Gy. Moravcsik). Itt kephalé próté nem lehet rangbeli különbség, mert egyértelmű, hogy a „nemzetségben sorban következőről” (Álmos>Árpád) van szó. A latin fordítás (amelyekkel a krónikáinkban találkozunk) a capitaneus (vezető, főnök)> caput (fő, fej szóból), már inkább megfelel a hadfő/hadvazér=vojevod (βοέβοδος, воевода) értelemnek. A kulcs a vezet, vagy uralkodik, értelemben van. A voevod kezdetben (10. század)—szó szerint— hadvezető volt (ez a PVL-ből is kitűnik, lásd fentebb), csak később lett tartomány úr (vajda), és ez a magyar értelmezésben elég sok gondot okoz.   

A 9. század második felében az Urál irányából az Oka mentén (megkerülve a kazárokat, és az egyéb helybéli ellenséges népeket) Álmos „és a hozzájuk csatlakozott népek sokasága kijött Szkítiából” és egyesült Kijev alatt a türk magyarokkal. Mivel a közös vezér közülük került ki, Levédi hadvezér szerepe megszűnt, a továbbiakban nem esik róla szó. A magyarok vonulása észak-keletről nem járt különösebb bonyodalmakkal, nem történtek harci események, területfoglalások, ezért ez a vonulás nem került a krónikások látóterébe, nyomukat csak helynevekben fedezhetjük fel, esetleg egy-két régészeti lelet felbukkanása várható a lemorzsolódottaktól. Például tarsolyok maradványai. Ezek a tarsoly leletek szinte kijelölik a magyarok útját, amin jártak (útiránytól függetlenül). Kezdjük az Urál déli lábánál. Bajanovói temető: 58.683333; 56.966667. Nyugatra haladva a következő a Veszelov-tanyán feltárt temető: 57.7856, 46.1949. Tőle nem messze dél-nyugat irányba van a ruszenyihai temető: 56.9046, 45.3518. A Volgán átkelve elértük a Kijevbe vezető Oka völgyét. Itt az Oka bal oldalán a Csernyicska patak jobb partján találtak rá a panovói bőr tarsolyra és tartozékaira: 55.3369; 41.8052. 

Csuvasföldön, a Volga jobb oldalán, Anatkaszy falu mellett (N 55.60802 E 47.27241) 2011-ben, Mariföldön a Krasznogorszkij temetőből (N 56.18436 E 48.31375) kerültek még elő lemezes tarsolyok. A korábbi leletek sajnos rossz állapotban voltak, ami nem tette lehetővé a tárgyak teljes rekonstrukcióját. A 2019-ben a krasznogorszki temetőben talált 10. századi tarsoly  szerves anyagai jól megmaradtak, így a tarsoly részeinek átfogó tanulmányozása és restaurálása lehetővé vált. (Tatyjana, B. Nyikityina – Türk Attila – Jancsik Balázs: Történész szemmel a Krasznogorszkij temető 8. sírjából előkerült tarsolylemezről. № 1 (39) 2022 ПОВОЛЖСКАЯ АРХЕОЛОГИЯ.) 

A krasznogorszki temető 8. temetkezéséből származó leletet a Kárpát-medence, a kelet-európai és eurázsiai régiók középkori emlékeiből származó széles analógiák hátterében vizsgáljuk, amelyek lehetővé tették a tárgy helyének megtalálását a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, mélyebben elemezve az ilyen típusú termékek megjelenésének és terjedési útvonalának kérdését. A legnagyobb hasonlóságot a magyar termékekkel mutatja: vékony fémlemezből készült tömör lemez, a pánt számára szükséges négyszögletű lyuk nélkül, a tarsoly széle körüli szegéllyel, gyöngyökkel díszített domború levehető fejjel, ornamentikában szokásos virágminták használata, aranyozott alapon ezüst domborműves minta. Lehetséges, hogy a temető helyének közelében készült ez a tárgy, de a kézműves mesternek minden bizonnyal volt köze a magyar hagyományokhoz – írják a tanulmányban. 

A nagyobb számban hátramaradott magyarok nyomára bukkan majd Juliánusz barát. A bizánciaknak meg még évszázadokig türkök maradtak a magyarok.

A fentiekben Kónsztantinosz művét láttattam a saját történeti felfogásomban, amelynek részletei az esszéimben megtalálhatók.

[1] Новгородская Первая летопись младшего извода. A novgorodi első krónika a keleti szláv krónika első ismert kézirata, amely majdnem egy évszázaddal megelőzi a Nyesztor krónikát tartalmazó Lavrentyij-évkönyvet.

[2] 1. Начальник войска в древней Руси (истор.). 2. Начальник города и городского округа в старой Руси (истор.). «Толковый словарь русского языка» под редакцией Д. Н. Ушакова (1935-1940).