Nagy Károly, lat. Carolus Magnus vagy Karolus Magnus, franc./angol. Charlemagne a dinasztiaalapító Martell Károly unokája volt.  A történészek többsége szerint a magyar király szó Nagy Károly nevének szláv közvetítésű átvétele. (Karl→kral→király). Analógiaként Caesar nevét szokták felhozni. Mint ismeretes, Augustus ideje óta a Római Birodalom uralkodóit Augustus Cézár császárnak hívták. (Imperator Caesar Augustus). De ez a három titulus már a késő római korban ( a tetrarchiától kezdődően) külön értelmet nyert. A birodalmat 293-ban Diocletianus imperátor felosztotta egy nyugati és egy keleti részre. Mindkét birodalomrészben egy-egy augustus uralkodott, akit egy ceasar segített. (Pongyola magyarsággal lehet „négy császár” intézményének nevezni.) A Kelet „főcsászáraként” Diocletianus a perzsa határt, „alcsászára” Galerius az Al-Duna vidékét, a Nyugat „főcsászára” Maximianus Észak-Itáliát, „alcsászára” Constantius Chlorus a rajnai határt védte. A Diocletianus által kialakított szabály szerint a „főcsászárok" (augustusok) tíz évet uralkodnak, majd lemondanak. Távozásuk után „alcsászáraik” (caesarok) válnak augustussá, akik egy-egy caesart választanak maguk mellé. Itt lényeges, hogy a caesar titulus (önmagában) a római korban sohasem jelentett imperatort (császárt, a mai magyar értelemben)!  Jelentéstartalma megfelelt a későbbi rex, király (alcsászár), vagy dux (hadvezér, herceg) fogalomnak. Ez az értelmezés a kései antikvitás korában (3-6. sz.) területenként megváltozott. Német nyelvterületen a Caesar (Kajszár) ejtésből kialakult a Kaiser (weiblich Kaiserin), azaz a császár és a császárné titulus és megmaradt a König (király), ami a császárnál alacsonyabb rang volt.  

A frankoknál sohasem volt se császár, se cézár, se kajzer, se karol. Volt imperátor, roi, duc (prince). Károly 768-tól frank király (roi des Francs). 774-től Lombardia királya (roi des Lombards). 800-ban III. Leó pápa „római császárrá” (imperator augustus) koronázta. Ezzel első helyreállítója lett a nyugati császárságnak, amelynek utolsó császára Romulus Augustus (476) volt. A Német-római Császárság csak jóval halála után alakult meg, amikor I. (Nagy) Ottó német király 962-ben bevette Rómát, és császárrá (imperator) koronáztatta magát.

Bizáncban, Hérakleiosz (574-641) császár reformjait követően az uralkodót (császárt) már baszileusznak, baszileiosznak nevezték. Az orosz őskrónika (PVL) ettől az időszaktól indít. A későbbi bizánci „császárok” már boldognak, boldogtalannak osztogatták a caesari címet. A 11-12. században megtiszteltetés volt az oroszoknál, ha egy uralkodónak a Caesar jelzőt adták. A krónikákban 9 esetben dokumentálható, hogy hat személy (Bölcs Jaroszláv, szent Borisz és Gleb, Nagy Msztyiszláv, II. Izjaszláv és I. Roman Rosztyiszlavics) rendelkezett ezzel a titulussal, de ez nem járt semmiféle hivatalos ranggal, inkább vallási, vagy a bizánci stílusú retorika elemeként szolgált.  A bolgároknál, Kuvrát donmenti bolgár és onogur király halála után a népe szétszéledt, és a fiai vezetésével új hazát keresett. Az uralkodó címe ekkor még a Dulo klán tamgája, a baltavar (elteber) volt. Van olyan vélemény, hogy „a bolgár állam megszületésének idején az uralkodók a baltavar címet vették fel, amely magyarra fordítva körülbelül azt jelenti, hogy az avarok ura”. (Wikipédia: Bulgária uralkodóinak listája). A harmadik testvér, Asparuch embereivel az Onglos (az Al-Duna vidéke) nevű területre vándorolt, és itt a mai bolgárok őse lett. A félig török nyelvű bolgár király titulusa „kán” volt. A kán inkább első volt az egyenlők között, és nem számított abszolút uralkodónak. Fia, Omurtág már a Nagy Kán, «ΚΑΝΑΣΥΒΙΓΙ» címet viselte, ami arra utal, hogy több kisebb uralkodó felett volt hatalma. I. Borisz (852-889) knyáz (herceg) volt és utána ő lett az első (nem hivatalos) CÁR! Borisz, 864-ben (vagy 865-ben) a bizánci rítus szerint vette fel a keresztséget. Fia Vladimir a knyáz (herceg, fejedelem) címet viselte. Valójában pogány, a régi vallás híve volt, ezért Bulgária kánjának tekinthető. Az őt követő uralkodó I.Simeon 913-tól már hivatalosan is „cár” lett. Ezt a rangot ismerte el Nicholasz pátriárka 913-ban, amikor (kényszerből) megkoronázta a bolgár uralkodót. Ez azt szimbolizálta, hogy a császári hierarchián belül Simeon maga is a bizánci uralkodóhoz hasonló személy lett. De az adományozott titulus Cézár (Цѣсарь) volt, ami nem ért fel a teljhatalmú császári (emperor) címmel, csak hasonló volt hozzá! /"Цѣсарь Блъгарѡмъ". Zlatarski, Istorija na Pǎrvoto bǎlgarsko carstvo, p. 367./ Minden esetre a bolgár-bizánci rivalizálás eredménye lett, hogy a bolgárok megtartották a cár uralkodói rangot, mint a görög βασιλεύς, κύριος megfelelőjét. A цѣсарь > *цьсарь > цар rövidülésben, (és elterjedésében) viszont erősen közrejátszhatott a türk nyelvi örökség is, illetve a későbbi orosz hatás! Ez alatt azt értem, hogy a sztyeppe világában az ókortól kezdődően ismert lehetett az árja/sémi SAR/AR uralkodói titulus, amiből a CÁR könnyebben kialakulhatott. Ha nem a szó etimológiáját, hanem az átvétel körülményeit nézem, akkor úgy tűnik, hogy ott ahol a szláv nyelvet beszélők „közelebb” voltak a mongol/tatár szférához, ott történt meg a „rövidülés”, a többieknél maradt a „cézár” forma. (Oroszul: Cár & Carica; Bolgár: Cár & Carica; Belarusz: Cár & Carica; Horvát és szerb: Cár & Carica; Ukrán: Cár & Carica; de: Cseh: Císař & Císařovna; Lett: Keizars & Keizarienne;  Lengyel: Cesarz & Cesarzowa; Szlovák: Cisár & Cisárovná; Szlovén: Cesar & Cesarica). Nálam minden esetre elsődleges a sár>cár átalakulás. Végeredményben egy népetimológiai szóalkotás történt, amikor a Cézárból (Цѣсарь) cár lett! Hiszen mielőtt az orosz uralkodókat elkezdték cárnak nevezni, a nép a tatár kánokat hívta így. Lásd magyar nyelven A KÖZÉPKORI OROSZ TÖRTÉNELEM FORRÁSAI (Pannonica, 2005.) című egyetemi segédkönyvben a „III/1.A Moszkvai Nagyfejedelemség a szuverenitás kivívása, a terjeszkedés és az unitarista berendezkedés kiépítésének kezdeti idõszakában.” fejezetet (117.o). Itt világosan látszik, hogy az orosz (moszkvai) nagyfejedelemmel szemben a tatár cárok (kánok) állnak! (Példák: Ahmat cár, Mengli-Girej a perekopi cár, Ibak, a nogajok cárja stb.) 

A király szónak hasonló lehetett a története. A Karolus (Magnus)> Karl>kral>király etimológiát említettem. Ami a szó átvételét illeti, álljon itt egy idézet Tótfalusi István Magyar etimológiai szótárából: „A magyar szó az óhorvátból eredhet a szóeleji mássalhangzó-torlódás ejtéskönnyítő magánhangzóval való feloldása útján; a korábbi kerál hangrendi illeszkedéssel és a szóvég palatalizálódásával nyerte el mai alakját”.  

Elfogadott szakmai vélemény a király szóra: A 9-10. században a szláv népek a Karl nevéből származó kral, kralj szóval NEVEZTÉK a német császárokat. A magyarok Géza fejedelem idején ebből KÉPEZTÉK a német uralkodók elnevezésére a kerál, király szót, amit aztán István királyra is ÁTVITTEK, mivel ő egyenrangúnak tartotta magát a német császárokkal. (Eckhart, Ferenc. Magyar alkotmány- és jogtörténet. Osiris.2000. Kiemelés tőlem!). 

Igaz, hogy vannak más vélemények is:  

„Eredet [király < ómagyar: király < ősmagyar: királ (király, vezető) < dravida: kirlán (vezető, öreg) < kirla (idős) < ál (személy)] Megjegyzés: ugyaninnen ered a szláv: kral, korol (király) is”. (WikiSzótár.hu).  

Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára 1862. „már a Zend-Avesztában eléjön a Kara, mint az első uralkodók neve… Hang- és fogalmi rokonságban van vele a görög κδα⎨νω és κνριος, melyekhez hasonló a latin herus, német Herr; de legegyszerűbb itt is, mint számtalan más esetekben, a tiszta gyökü magyar úr. Valamennyiben az átv. értelmü magasságot, fensőséget jelentő ar, er, ur, υρ ir a lényeges alkotó hang." Eszerint a király szó eredete sokkal régebbi a "Károly" név átvételénél. 

Saját véleményem, amelyet magyar helynevek (Quiar, Kisar,   ) a krónikáinkból is mert személynevek (Árpád, Belár, Árész, Bela) és az ősi -ar szótő szemantikai hasonlósága, valamint külföldi krónikások magyar uralkodókra kizárólagosan használt formája alapoz meg.   

Tekintettel arra, hogy szakmai berkekben konszenzus van a király szó etimonjára vonatkozólag (Karulus Magnus), célszerű az átvétel körülményeinek vizsgálatára koncentrálni. Ezt tette Tóth Endre a Miért király lett Szent István? című írásában. (Megjelent: Arcana tabularii. Tanulmányok Solymosi László tiszteletére. I. kötet. 2014. 775-792. o.). Tanulmányában bebizonyította, hogy az alábbi állítás nem lehet igaz: „A 9-10. században a szláv népek a Karl nevéből származó kral, kralj szóval NEVEZTÉK a német császárokat. A magyarok Géza fejedelem idején ebből KÉPEZTÉK a német uralkodók elnevezésére a kerál, király szót, amit aztán István királyra is ÁTVITTEK, mivel ő egyenrangúnak tartotta magát a német császárokkal”. Míg a 11. századtól, és István utódaitól kezdve ez az állítás megállja a helyét, koránt sem lehet igaz Gézára és Istvánra nézve. A 10. században már előforduló rexből nem állapítható meg az Árpád-ház fejének sajátnyelvű titulusa. Az egyetlen, hiteles, még István életében keletkezett dokumentum, amely bizonyítja a kral cím korai létezését, az a veszprémi apácakolostor alapítólevele. Itt görög végződéssel a krales szó szerepel. Az alapítólevél keletkezési kora vitatott: Géza vagy István nevéhez, esetleg Szent Imre bizánci házasságához kötik. Az oklevél eredetiben nem maradt fenn, legrégibb másolata Könyves Kálmán 1109. évi latin és görög nyelvű kiváltságlevelében található meg. „A görög nyelvben a kralest, mint jövevényszót a 11. században a magyar uralkodókra (krales Tourkias) és csakis a magyarra gyakran alkalmazták” – írja Tóth.  

 Igaz, hogy a korolj szó szerepel a Metód-legendában is, ami nem sokkal Metód halála (885) után keletkezett, és a magyarok királyára vonatkozik, de ez csak a 12. századból, orosz másoló által készített kéziratból maradt fenn, amikor már a kral/korolj szavak közismertek voltak. A szomszédos horvát, lengyel, kijevi kapcsolatok, események hatására a magyar „király” megnevezés elterjedt a szláv nyelvterületeken is, hol král, hol karol vagy más, a helyi kiejtésnek megfelelően. A legkorábbi írott dokumentum, ahol a magyar királlyal kapcsolatban megjelenik a király szó szláv változata, a „korol”, ez a 12. század második felében íródott óorosz Igor-ének. 

Perdöntőek Tóth Endre kérdései: Mi volt István címe Géza halála és a koronázás között? A 1001. évi avatáskor István megváltoztatta volna a címét? Pauler Gyulára hivatkozva írja „nép…magyar ’král’-nak kikiáltotta” Istvánt. A válasza tömören összefoglalva ennyi: „Bármi is azonban a kral szó eredete, bármilyen nyelvi hatások alakítottak rajta, legkésőbb István esetében igazolható, hogy ezzel a helyi népesség által használt titulussal vált a Kárpát-medence lakóinak uralkodójává”. „A lakosság számára a királlyá avatás a korábbi „főnöki” állapottal szemben nem hozott olyan változást, hogy a korábbi tisztséget új szóval kelljen jelölni”. „István után a hazai felkent és megkoronázott magyar uralkodó hivatalos megjelölésévé vált és ezzel a jelentéssel terjedt el Kelet-Európában. Ezután a magyar (és csak is a magyar) uralkodó titulusa maradt, majd ennek mintájára nevezték a királlyá koronázott szerb uralkodókat, Ulászlót (1234-1243) és Urost (1243-1276) stb. saját nyelven is kralnak”. 

A fentiek teljesen meggyőztek arról, hogy a magyar király szó korol/král változata nem lehet szláv átvétel a magyar nyelvbe! Itt azonban eltérek Tóth Endre eszmefuttatásától és beszámolok a saját elképzelésemről. 

Az ómagyar nyelvben a keletről hozott (türk, örmény, héber, perzsa, alán, stb.) „ar/sar” uralkodói megnevezés ismert lehetett. (Népmesékben: ÁRgilus királyfi, ÁRpád vezér, BelÁR név, az -ar gyökből képzett szavak, mind az uralkodó, a fenséges, magasságos, nap stb. jelentéssel bírnak). A görög és római mitológiában a háború istene Arész (Ἄρης, Áres) volt. A magyaroknál ő volt a „Had Úr”! A görög végződés nélkül: Ár isten. Hérodotosz szerint Árész a szkíták egyik fő istene volt, akinek a többi istentől eltérő módon mutattak be áldozatot. Kállay Ferencnél ez így jelentkezik: „annyi bizonyos, hogy Aresch vagy Erős kardja a mind a scytháknál, mind a hunnusoknál és magyaroknál tiszteletben tartatott”. (KF 26.) „De maga az Ares név is keleti scytha isten név a görög irók szerint is, mely a magyar erő, erős szók fogalmait fejezi ki, hihetőleg er, v a g y ér gyökből, mely más nyelvekben is megvan”. (KF 186). Az „ar” szó legjellegzetesebb értelmezését az örmény mitológiában találhatjuk meg. Ott a „teremtő isten” fogalmához kapcsolják. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt, az életet. (Ar napja március 21. volt). Ararát nevében „arar” a „teremtés”, „at” a „hely”. Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. Az egyiptomi Ré/Rá napisten fején, a napot körbevevő ureusz kígyó jelének hangértéke valószínűleg *AR volt.  

Az 1037-es bakonybéli oklevélben, illetve az 1086-os összeírásban is szereplő „Quiar” településnév elemzésekor jöttem rá, hogy a „király” szavunk egyik lehetséges kialakulási formája éppen a „kiar” tő lehetett. Az ókori beszédes neveknél az „Ar-hoz hasonlót” úgy fejezték ki, hogy „aki Ar”. A királyt jelképező oroszlán nevében is az „ar” (arszlán) a napot jelenti. De nem ez a hivatalosan elfogadott verzió! Valóban a szláv kralból lett a magyar király? De akkor előbb karál-nak kellett volna lenni! De a *karál alakot nem tudjuk kimutatni – ezt még Horger Antal nyelvészprofesszor is elismerte.^[1] De amennyire kétséges a cár szó Caesarból történő eredeztetése, legalább annyira kételkedhetünk a Karolus Magnusból történő „kral” származásban is. 

Az 1037-es, az 1086-os és az 1171 körüli Quiar, illetve az 1086-os Kẏar adatok pedig egyaránt olvashatók [kiár ~ kijár]-nak. A [kujár] olvasat nem valószínű, mivel a qu szó elején magánhangzó előtt szinte kivétel nélkül [k] hangértékű^[2].  

A 16. század első feléből származik az egyik legkorábbi magyar világi vers, a Geszti László éneke. Ebben olvasható: „Zegen Mathyas kyar vala Bekesegben”. Tehát az uralkodó: aki ÁR! Azaz: KI-ÁR! A törzsi viszonyoknak megfelelt a kagán, a vezér, a fejedelem vagy az ÚR szó. (Így említik a külső krónikások is).  A magyar vezetők népi megnevezése valószínűleg kiár/királ volt. Legkorábbi helyneveink között megtalálható a KISÁR és a KIÁR elnevezés is. István megkoronázása (rexé nyilvánítása) a népnyelvben királlyá avatása, „forgalomba hozta” az ősi király szót! Ebből a szláv tart>trat; tort>trot hangtörténeti változás csinált kralt!  A többi pedig úgy alakult, ahogyan Tóth Endre megírta!