Ez a kérdés csaknem mindig jelen van, amikor a magyarok szóba jönnek egy-egy kötetlen beszélgetés során. Hol nyíltan, hol a háttérben, a szituációtól függően. Mi magyarok, pedig évszázadok óta együtt élünk származásunk alapkérdésével. Van válasz, talán több is, mint kellene! Sokan nem tulajdonítanak jelentőséget sem a kérdésnek, sem a válasznak. Őket nem józanította ki Trianon, valójában a nemzeti himnuszunk szavait sem értik igazán. Hazájuk a Nagyvilág, életük célja a siker és a jólét. 

Amikor ezt a témát boncolgatjuk, nem árt, ha szem előtt tartunk néhány alapfogalmat a fajról, a népről, a rasszról, a nyelvről és a kultúrákról. Egy emberi faj létezik: a homo sapiens sapiens. Kialakulása, megjelenése a Földön – érdekes, vitatott téma, de ez – a magyarság kérdésében, hogy úgy mondjam, nem oszt, nem szoroz, azaz nem kell ab ovo firtatni, hogy honnan jöttünk. A különböző embertípusokat rasszokba sorolják. Ez egy szubjektív osztályozás. Az európai rendszerben négy nagyrassz van: az europoid, a mongoloid, a negroid és az ausztraloid. Az amerikai rendszer kilenc nagyrasszt különböztet meg. Antropológiai szempontok alapján a nagyrasszokat – évszázadokkal korábban – rasszokra osztották a tudósok. Már a csoportosítás kezdetén látható volt, hogy ez a – külsődleges jegyek alapján történő osztályozás – nem elegendő ahhoz, hogy a népek kialakulását meg lehessen magyarázni. Szükség volt (az antropológia mellett) a genetika, a régészet és a nyelvészet bekapcsolására is. De mit takar a „nép”, vagy szinonim értelemben a nemzetiség és a nemzet fogalma? Az országhatárok, de a használt nyelv sem elegendő ahhoz, hogy ezt egyértelműen meghatározhassuk. Lexikális értelemben elfogadhatnánk, hogy a nép: „tágabb értelemben az emberiségnek származás, faj, nyelv, erkölcs s műveltség szerint összetartozó része”. (Kislexikon. Itt a faj szó alatt a rasszt kell érteni). Ha O. Spengler úgy találta, hogy „Ami gót, longobárd vagy vandál elemként a dél-európai országokba beáramlott, az eleinte kétségtelenül önálló rassz volt, de mindez már a reneszánsz idején teljesen feloldódott a provence-i, kasztíliai és toscanai föld meggyökeresedett rasszjegyeiben”, (Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Második kötet. Világtörténeti perspektívák. Népek, rasszok, nyelvek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. 63. o.) akkor mi is elmondhatjuk ugyan ezt a Kárpát-medencére, illetve annak „honfoglalóira” vonatkoztatva. De ha ehhez még hozzávesszük az alábbi állítását is, hogy: „A rassznak gyökerei vannak. A rassz és a táj egybetartozik. Ahol egy növény gyökeret ereszt, ott is pusztul el. Van értelme, hogy egy rassz hazája után érdeklődjünk, de tudnunk kell, hogy ahol a haza van, ott marad a rassz is a test és a lélek minden lényeges vonásával együtt. Ha ott nincs, máshol sem található már meg. A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette”. (U. o.), akkor megállapíthatjuk, hogy „magyar rassz” a Kárpát-medencén kívül nem létezhet. Természetes, hogy a rasszhoz tartozik nyelv és kultúra is. Viszont egy nyelvet beszélhet több rassz is, és egy kultúrához több nyelvet beszélő rasszok is tartozhatnak. Spengler úgy fejezi ezt ki, hogy míg a rassz nem vándorol, „a nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”.

„A fentiekből is világos, hogy az etnosz meghatározása, pontos elkülönítése még a kortárs szemlélő számára is körülményes lehet ilyen vonatkozású, akár jelenkori példákat, számosat idézhetnénk. Még nehezebb egy adott etnosz kialakulásának, létrejöttének vizsgálata, ahol változó jellemzőkkel kell számolnunk, illetve változó jellemzőkkel találkozunk, s a rendelkezésre álló források hiánya miatt az etnikus jellemzőknek jó esetben is csak egyikét vagy másikát ismerjük. Mi több, ezek a jellemzők az idő változásával együtt változhatnak. Mivel az etnoszt, a népet egy adott embercsoport saját etnikus, népi tudata határozza meg a legvilágosabban - a másoktól való elkülönülés etnikus jegyekkel való kifejezése, a csoportmeghatározás a saját etnoszra vonatkozóan — az etnosz extraetnikus, az etnoszon kívüli meghatározása körül mindig is bizonytalanságban leszünk.” – olvashatjuk Vékony Gábornál. (Vékony Gábor: Magyar őstörténet – magyar honfoglalás. Nap Kiadó, 2022. 156.)

A Kárpát-medencébe betelepült, és tovább nem költözött törzsek utódai a mai magyarok ősei lettek. Antropológiai szempontból a keveredés a helyben lakók és az újonnan érkezettek között kimutatható, de a későbbiek során a koponya-változatoknál figyelembe kell venni a környezet hatását is. Szeniczey Tamás 2019-es Phd. tézisei között ezt olvashatjuk: „A kelet-dunántúli régió kora avar kori népességére vonatkozó új eredményekből az alábbi következtetések vonhatók le: ‒ A térség kora avar kori populációira jellemző kulturális heterogenitás mellett az itt élő népesség embertani arculata is sokszínű volt. A 6–7. századi lakosság embertan arculatának kialakításában döntően a késő római kori, az 5. századi germán és a langobárd kori népességek hatása érvényesült, kisebb mértékben a kora avar kori csoportoké. (Anthrop. Közl. 60; 79–87. 2019).

Folytatva Spengler gondolatmenetét, arra a következtetésre juthatunk, hogy mára egy „magyar rassz” jellegzetességeit viselő nép alakult ki itt, a Kárpátok környékén. Ezt írja – a fentebb is idézett – művében: „Baxter kimutatta, hogy a bármilyen származású fehérek, az indiánok és a négerek azonos átlagos testmagassággal és növekedési idővel rendelkeznek – éspedig mindez annyira gyorsan alakul ki, hogy a fiatalon bevándorolt írek (akiknek igen hosszú a növekedési idejük) már önmagukon tapasztalhatják a táj hatalmát. Boas kimutatta, hogy a hosszúkás fejformájú szicíliai és a kerekded fejformájú német zsidók már Amerikában született gyermekeinek ugyanolyan fejformájuk van. És mindenütt ez a helyzet, ami fokozott óvatosságra int a történelmi vándorlások megítélését illetően, amelyeknél csak néhány vándortörzsnek a nevét és néhány nyelvtöredéket ismerünk...”.

László Gyula szerint 895-ben, Árpáddal érkezők kevesebben voltak, mint az itt élők. A nyelvészek pedig úgy tartják, hogy egy adott régión belül a kisebbség nyelve felszívódik a többség nyelvébe, illetve a gyakorlatban használhatóbb nyelv fog uralkodóvá válni. Ezen a nyomon kezdtem el én is a kutatásomat, hiszen ha ez így van, akkor helyneveinknek az avar kornak nevezett időszak nyelvi lenyomatait meg kellett (legalább részeiben) őrizni. Az pedig, hogy a kelta-római helynevek fennmaradtak, a közel négyszáz éves jazig-avar uralom alatt keletkezett nevek pedig feledésbe merültek (miközben nyelvük jórészt fennmaradt) – óriási ellentmondásnak látszott. Nem László Gyula volt az első, aki Árpád bejövetelét a magyarok visszatéréseként értékelte. Már a latin nyelvű krónikáinkban (Képes, Thuróczy) a „secundus ingressus”, és az „in pannoniam redeuntium” kifejezések jelentek meg az avarok, illetve a magyarok bejövetelének leírásakor. Marjalaki Kiss Lajos, már 1928-ban ezt írta: „Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt es magyarul beszélt”, máshol: „Megjegyzendő, hogy ha a magyar nyelvű köznép csak Árpáddal jött volna hazánkba, akkor nem volnának magyar dűlőnevek legkorábbi okleveleinkben. Már pedig vannak szép számmal. Szent István oklevelei közül az 1000. évi görög nyelvű veszprémvölgyi, az 1001. évi pannonhalmi, 1002. évi veszprémi (Hurhida stb. adományozás), 1009. évi pécsi és 1015. évi pécsváradi latin nyelvű oklevelekben szép számú magyar helynév van”. (Marjalaki Kiss Lajos : Történeti Tanulmányok).

Eredetmondáink antropológiai megerősítésének számíthat például Csaba királyfi (Ernák) legendájának összevetése Fóthi Erzsébet antropológus eredményeivel, aki „eddig 400 ’honfoglaló’ és korai bolgár koponyát hasonlított össze és megállapította, hogy a kettő antropológiailag nagyon közel áll egymáshoz. Ez újfent igazolja a korai történeti hagyomány igazát, miszerint Csaba királyfi egyik ága a magyar királyokat adta, másikból pedig a bolgárok származtak”. (Obrusánszky Borbála). De Fóthi Erzsébet koponyavizsgálatairól a Magyar Nemzet Magazin mellékletéből (2013. júli. 6.) is tájékozódhat az olvasó. Az egész oldalas cikk címe: Magas koponya (Velkei Tamás riportja). Itt Fóthi is írja, hogy: „az avarok és a magyarok is találtak jelentős létszámú autochon (őshonos) lakosságot a Kárpát-medencében, ami azért fontos, mert le kell szögezni: ők is a mi őseink”. „Tehát a magyar őstörténetben komoly európai, vagyis helyben lakó szálakat találunk”. (Ellentétben azzal az állítással, hogy a frank és a bolgár győzelmek után pusztasággá vált a volt avar birodalom területe. „Korábban eltűntek a hunok, most pedig az avarok – egy problémával kevesebb – ez érezhető ki a mai történelemírók műveiből. A szlávok meg rákontráznak, hogy: "изникли, как обры" – idézet az Elmúlt idők krónikájából). Árpád „honfoglalóinak” vezető rétegét három típusba sorolja: egy alacsony koponyájú uráli, egy pamiro-fergánai és egy turáni típusúra. Ezek mind europid, de Európán kívüli eredetűek. A kapcsolatot a kora és késő avar beérkezőkkel lehetségesnek tartja. Véleménye szerint „nem volt külön griffes-indás nép, mert azok embertanilag azonosak a kora avar kor öveseivel”. Fóthi Erzsébet 2017-ben tagja volt annak a régész csoportnak, amely Susanne Hakenbeck, brit régész vezetésével a magyarországi hun kori lelőhelyek csontmaradványain végzett izotópos összehasonlító elemzéseket, és többek között megállapította, hogy a korabeli római történeti forrásokkal ellentétben a valóságban nem volt feloldhatatlan civilizációs ellentét a hun és a római birodalom lakói között. De mi a helyzet a nyelvvel?

A honfoglalás valójában „egy nyelv honfoglalása” volt. (Ezt nem én találtam ki, hanem Nemeskürty István. Lásd: Nemeskürty István: Mi magyarok. Akadémia Kiadó Bp. 1993. 11. o.). A törzsek vándorlásuk során magukkal vitték a nyelvüket, kultúrájukat és a névadási szokásaikat (logikájukat) is. Czeglédi Katalin írja, hogy „a Volga-Urál vidéke, a Kaukázus és a Kárpát-medence földrajzi neveinek névadó népe és nyelve között rokonsági kapcsolat van…A Volga-Urál vidéke földrajzi nevei legrégebbi rétegének, a vízneveknek és víznévi eredetű egyéb neveknek az első névadói a szkíták és hunok lehettek.” Köztük a bolgárok és a magyarok őseinek egy részével! (Czeglédi Katalin: A magyar-bolgár nyelvviszony. Heraldika Kiadó. Budapest, 92-94. o.). De nézzük meg a genetikai kutatások eredményeit is. 2019-ben egy kutatócsoport 19 honfoglaló elit sírleleteit vizsgálta, alapvetően a Felső-Tisza (14/19), illetve a Közép-Tisza (5/19) vidékén. Következtetésük: Az általunk vizsgált 19 magyar honfoglaló elit harcos alapján a magyar hódítók atyai származása genetikailag meglehetősen heterogén. A három komponens közül az egyik a mai Urál-hegységben található Baskíriából, míg egy másik Belső-Ázsiából származik, amely valószínűleg a Xiongnu Birodalom elemei közül maradt fenn. Ezekhez a csoportokhoz csatlakozhatott egy harmadik a Kaukázusból, amely több különböző ősből állt, mint például az észak-kaukázusi török, az alán és a kelet-európai (talán a korai szlávok). Az őshaza kérdésében kifejtették: „Annyi mindenképpen elmondható, hogy az általunk vizsgált leletek alapján nem egyetlen genetikai forrásból táplálkozik a honfoglaló magyarság. Éppen ellenkezőleg: három, egymástól nagyon távoli földrajzi régió rajzolódik ki bizonyos, ma még névvel nem azonosítható honfoglaló törzsek őshazájaként.” Forrás: Archaeological and Anthropological Sciences (2020) 12. Genetic analysis of male Hungarian Conquerors: European and Asianpaternal lineages of the conquering Hungarian tribes. Szerzők: Erzsébet Fóthi & Angéla Gonzalez & Tibor Fehér & Ariana Gugora & Ábel Fóthi & Orsolya Biró & Christine Keyse.

Feltételezni azt, hogy nem volt közös ősünk, sem közös alapnyelvünk, lehet, de bizonyítani nem. De nem a bizonyítékok hiánya az, ami miatt feltételezem a közös ősnélküliség lehetőségét, hanem azok a tények, hogy nem értjük egymás nyelvét, alkatilag nem hasonlítunk egymásra. Természetesen ezt lehet magyarázni. De ezek a magyarázatok is mind bizonyítást igényelnek és közülük igen sok a közvetlenül nem bizonyítható. Közvetett bizonyítékok, mint pl. a rekonstruált alapnyelvek, csak arra alkalmasak, hogy a saját rendszerük (nyelvészet) állításait igazolják. A nyelvet beszélők (bizonyíthatatlan) őstörténetének leírására, magyarázatára (együttélés, szétválások) nem! A nyelvrokonság definíciójából levezetett néprokonság nem más, mint egy körkörös érvelés. A feltételezés elfogadása viszont magyarázatot ad erre a két rendellenességre, minden különösebb érvelés nélkül is.  Pusztay ezt így fogalmazta meg: „További probléma az általam incestusnak nevezett eljárás, miszerint a mai nyelvek alapján rekonstruálják az alapnyelvet, majd ebből levezetik a mai nyelveket.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről – másképp)

Az igazi kettős honfoglalás koncepciómba ez úgy illeszkedik be, hogy a térképemen 5-9. századi türk magyarok többségében „hun utódnépek”, akik a türk birodalom felbomlása után, a ponto-kászpi térségben bolgár-alán-szláv-kazár közösségben^[1] adták a belső-ázsiai és a kaukázusi komponenst, míg a 7. század második felében az innen felvonulók és korábban Belső-Ázsiából, az Altáj-vidékről (mongol, vagy Bajkál-környéki) északra vándorló, majd a 9. század közepén Etelközbe költözőkhöz csatlakozók adták az uráli (ugornak tartott N-B539, és N-B540-es alcsoportja) komponenst. Ez nem új gondolat, hiszen már 1888-ban Fischer is ezt írta: „A hun birodalom felbomlása után Attila népe maradványainak egy része itt maradt Pannóniában, egy másik része visszatért Pontus-ba, a régi hazába, egy harmadik része pedig — ezt mondja nemzeti történetünk s a hagyomány — megváltoztatván e r e d e t i nevét , az erdélyi havasok közt húzta meg magát: a székely”. (F.K.A.: A hunok és magyarok „fekete" „fehér" elnevezésének megfejtése. Bp. 1888). Ehhez kapcsolódik Sántha Attila írása: Az al-dunai „szkíta” nevű népről (813–1091 között). In: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI MŰHELYBESZÉLGETÉS. Bp. 2020. 141.

„ABSZTRAKT: Az Avar Kaganátus bukása utáni években az Al-Duna térségében a leírásokban megjelenik egy szkítának nevezett nép. Mihai Ovidiu Căţoi kimutatta, a 9–11. században a mai Havasalföld és Moldva területével kapcsolatban emlegetett szkíta név konkrét népet jelöl, és nem csupán összefoglaló neve a gyakran változó, feltűnő és továbbviharzó, visszaforduló vagy felmorzsolódó keleti nomádoknak. Kimutatom, a bizánci leírásokban később feltűnő besenyőket csak 1070-es években kezdik szkítáknak nevezni, miután szövetségre lépnek ezzel a néppel. Tekintettel arra, hogy a térségben, az érett és a késő középkor folyamán következetesen és végig egyetlen népet neveznek szkítának: a székelyt, fel kell tételeznünk, hogy a szkíták 9–11. századi említései is a székelyekre vonatkoznak”. A székelyek eredetére vonatkozó elképzelésemet a őket legjobban ismerő Orbán Balázs útmutatása alapján alakítottam ki. „Mert igaz, hogy sem én, sem senki más nem tudja a székelyek hún eredetét okiratilag bebizonyítani, nem is lehetséges, mert azok a vitéz, Európát reszkettető húnok, bizony hártyára írt okmányokat nem hagytak hátra, hisz ők csinálták és nem írták a történelmet.”…„Nagyon jellemzőnek tartom, hogy a székelyek késő letelepítésének elméletét, jobban mondva rögeszméjét, mind olyanok szellőztetik, akik a Székelyföldön nem jártak, a székely népet, annak földjét, e nép sajátságait, nyelvét, intézményeit, régibb államszerkezetét, öröklési viszonyait nem ismerik, s felületességükből ítélve, még a múltját sem tanulmányozzák, legalább nem kellő alapossággal: hanem felragadnak egy puszta állítást, s azzal szélmalom-harcot folytatnak a történelmi igazság ellen.” „Hogyan lehetne észszerűleg feltenni, hogy ezen határszéli fekvésénél fogva is nevezetes terület, melyen a korai földművelésnek oly hatalmas és intensiv nyomai maradtak az ős előkorból fenn, s a mely hazánk minden más vidékét előzőleg lett a földművelésnek, tehát a culturának meghódítva, honfoglaló őseink által vadonban hagyatott volna egészen a XII. századig. Ők bizonnyal elfoglalták és benépesítették volna, ha az már korábban az Atilla hunjaitól hátra maradt és avar maradványok által gyarapított, székelyek által megszállva nem lett volna”. (OB. A székelyek származásáról és intézményeiről. Bp. 1888. Székfoglaló Értekezés).

Az ősmagyarságnak török kapcsolatai a Kubán–Don vidékén, majd pedig kétszáz éves etelközi tartózkodása idején voltak, mégpedig az 5–9. századig.”  (András Róna-Tas – †Árpád Berta, West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian. 2011.)

A vérszerződés után ők lettek a „honfoglalók” akik a KM-ben talált avar-szláv lakossággal együtt váltak „magyarokká”. Igen erős volt a magyar-bolgár-török kapcsolat.  Komoly tudományos vizsgálatok tárgya, hogy a honfoglaló magyar törzsszövetség többnyelvű lehetett. Egy ősi nyelv eredetének megfejtésére pedig a megtalált jelek, a megfejtett szövegtöredékek, a krónikák visszaemlékezései és nem utolsó sorban a máig fennmaradt nevek alapján következtethetünk. Így a tatárlakai korongoktól a termékeny félhold és az eurázsiai sztyeppe magyarul értelmezhető hely-, isten-, és uralkodóneveikig fennmaradt emlékeket együtt – a magyar nyelv ismeretének birtokában – kell vizsgálni, szerény véleményem szerint. Ha nem így történik, könnyen átugorhatunk lényeges bizonyítékokat. Mint például az „úr” szavunknál. Aki a magyar őstörténettel foglalkozik, a mezopotámiai Ur és Uruk városról valamiképpen megemlékezik, kapcsolatba hozva a magyar „úr” szóval. Viszont, ritka, mint a fehér holló, az a kutató, aki az ősbolgár ur szót azonosítja a magyar úrral.