A magyar nyelv fejlődését bemutató sémám egy, időben egyenesvonalú fejlődést mutat. De ezt koránt sem ilyen egyszerűen képzelem el. Ez csak egy „nyelvi vezérvonal”. Olyan középső "szál" amely köré a kötelet sodorják. (A gyakorlatban a középső "szál" már önmagában is valamilyen sodrott szerkezetet, pászmát vagy kötelet takar.) A nyelv is, egy sodrott időkötélhez hasonlóan viselkedik. A nyelvfejlődésnek ezt a mechanikáját megpróbálom egy képzelt modellen bemutatni. Hasonlóan talán László Gyula nyelvlánc elméletéhez, amelyet az „Őstörténetünk” című könyvében kifejtett. Emlékeztetőül egy idézet tőle: „..a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének „a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék” (László 1981. 43. old.). Ez a nyelv a „fő sodrat” abban a nyelvi kötélben, amelynek a kezdete az újkőkorszakból indul, és a másik vége a mába torkollik. (Lásd Krantz eredeti elképzelését, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3). Hasonlatos ez Kaino Kalevi Wiik (1932 - 2015) finn nyelvész modelljéhez, amely nem az őshaza elméletből indul ki, hanem „feltételezései szerint valamikor 20 000 évvel ezelőtt Európában sokféle népcsoport élt. Ezek mindegyikének meg volt a maga nyelve, de ezek mellett létezett két vagy három olyan nyelv is, melyet az akkori népek egymás között – hasonlóan a Római Birodalom latinjához vagy mai világunk angoljához – nemzetek vagy inkább
népcsoportok közötti nyelvként használtak. Kalevi Wiik elgondolása szerint Európában három ilyen „nemzetközi” nyelv létezhetett: 1. az Ibériai-félszigetről a jégkorszak enyhébb időszakaiban észak felé terjeszkedő baszk, 2. a mai Ukrajna területéről a szintén északi irányba terjeszkedő finnugor nyelv és 3. az indoeurópai nyelvek, melyek – ha ebben a korszakban már jelen voltak Európában – a Balkán irányából terjedhettek Európa belseje felé. A finnugor nyelv tehát Wiik szerint valaha egy nemzetek közötti nyelv lehetett, mely, miután az egyes népcsoportok saját, eredeti nyelvüket elfeledték, általánossá vált e népeknél. Az ily módon feledésbe merült nyelvek emlékét azoknak néhány, az „új finnugor nyelvbe” átmentődött sajátsága őrizte meg. Ezek után ez a finnugor nyelv különböző nyelvjárásokká, nyelvekké osztódott, s így alakultak ki a ma ismert finnugor nyelvek”. Írja Dr. Kádár György[1] zenetanár, filológus. (Kádár György: Egy lehetséges uráli filozófia. Bp. 2008. 42-43. o.)
Tehát nálam a magyar-ugor alapnyelv nem az ural-altáji leánynyelve. Nem szétválással különült el a finn-permitől és a szamojédtól (nem is voltak együtt!), mert a nyelvi érintkezések úgy is megszünhetnek, hogy elmarad az utánpótlás a velük érintkezésbe került nyelvek hordozóival. Ezért hívom alapnyelvnek. A hanti, manysi elkülönülés hasonlóképpen történhetett. A magyar nyelvet a későbbiek során is jóval több idegen nyelvi hatás érte, mint – a rokonnak tartott – ma finn-ugornak mondott, nyelveket (lásd a nyelvfejlődési ábrán), ezért hiányoznak a megértésnek az alapvető elemei is közöttük. De lehet, hogy Horváth Csaba „finno-szkíta” megnevezése találóbb lenne, mert akkor ezzel az elnevezés utalna a nyelvcsalád két fő ágára, a finn-permire egyrészről, és a szkítának átnevezett ugorra másrészről. (Horváth Csaba-Barnabás: FINNUGOR ÉS SZKÍTA EREDET - EGY ÉS UGYANAZ? INTERNATIONAL RELATIONS QUARTERLY, Vol. 10. No. 3-4. 2019. ősz-tél). Volt egy reagálásom erre tanulmányra 2020. július 21-én a „Korai magyar történelem” fb. oldalon: „Én nagyon jónak tartom, sok mindenben hasonló az elképzelésem, csak a magyar nyelv elődjét én, egy sztyeppei ősi lingua francanak nevezem, ő itt hol ugor nyelvnek, hol a szkíták régi nyelvének nevezi. De feltételezhető, hogy amikor azt írja, hogy „nyelvcsere teljes lezajlása évszázadokat vett igénybe, és a népesség széles rétegei még sokáig használták eredeti, ugor nyelvüket a lingua franca szerepét átvett, és a katonai arisztokrácia nyelvének szerepét játszó török mellett” – akkor kellett lenni egy megelőző lingua francanak is, és ez az ugor volt, ami nálam csak egyszerűen sztyeppei közvetítő nyelv az Alpoktól az Altájig. Nálam még kérdéses a Jamnaja >KM írány is. (Az elfogadott, hogy Kr.e. 3000-2700 közötti időszakban a gödörsíros kurgánok népének nagy létszámú csoportjai a áramlottak be az orosz sztyeppek felől a KM-be is). Nálam a fordított irány is elképzelhető, és ekkor már bejön a „Krantz-féle” elmélet, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.)”
Marosdécse (N 46.36472 E 23.70889) és környéke ősidők óta lakott hely volt. Az itt felszínre került eszközök és használati tárgyak, ékszerek a kései kőkorszakból származnak és sajátosan egyedi kultúrára vallanak, amiért az itt talált leleteket a szakirodalom marosdécsei kultúraként tartja számon. Híres a Sárdról származó marosdécsei kő-buzogányfej. A marosdécsei egyed étrendje összhangban volt gazdálkodás alapú életvitellel is, amely a földművelésen alapult. Ez arra utal, hogy a marosdécsei személy a Kárpátok eneolitikumi földműves közösségeiből a Suvorove-Giurgiuleşti (Суворово N 45.58832 E 28.97369; Зырнешты-Джурджулешты N 46.013611 E 28.16944) kultúrkörbe került. Alternatív megoldásként ez a KM és a Duna-menti gazdálkodók és a ponto-sztyeppei pásztorok közötti integráció bizonyítéka lehet az ie 5. évezred végére. Meglehet, hogy az egyik csoport másikba történő beolvadása által. (Alexey G. Nikitin és Svetlana Ivanova: Long-distance exchanges along the Black Sea coast in the Eneolithic and the steppe genetic ancestry problem. 2022. nov. ResearchGate.)
„Meglepő módon a magyar nyelv nemhogy összekötő lenne az altájival, de uráli nyelvként is a legtávolabb áll a töröktől és más altáji nyelvektől”. (Rein Taagepera, Ago Künnap: Distances among Uralic and Other Northern Eurasian Languages. 2005.3.01.) „Arra a következtetésre juthatunk, hogy a Duna és a Volga közti sztyeppe lakossága körében a keleti betelepülők által a hun hódítástól kezdve behozott török nyelvek csak évszázadok elteltével váltották fel teljesen a számszerű többségét mindvégig megőrző szkíta őslakosság ugor nyelvét vagy nyelveit. Így vonható le az a következtetés, hogy a Hun Birodalom társadalma a egy olyan sajátos vegyesvállalkozás lehetett, ahol a harcos arisztokrata réteget nagyobbrészt a keletről érkezett mongolid megjelenésű, török nyelvű ázsiai hun népcsoport adta, míg a népesség többségét továbbra is az europid megjelenésű, ugor nyelvű szkíta őslakosság tette ki” – írja H. Cs. B. a fentebb említett munkájában. Az „ugor nyelvek alatt én azt a bizonyos „sztyeppei koinét” értem. De térjünk vissza a „nyelvláncra”!
Míg ezt a nyelvláncot a térben (a szomszédok pl. tökéletesen megértik egymást, de a lánc végei – többszáz km-re – lévők már nem), az időkötelet az időben kell elképzelnünk. Durván, olyan, mint ha az ismert, hagyományos nyelvi családfának nem ágai, hanem állandó sodrásban lévő „sodronykötél csápjai” lennének! A kötél végét a moirák pergetik olyan sebességgel, hogy a forgó kötél időnként magával ragad idegen szálakat, amelyek beépülnek a kötél szerkezetébe, erősítve azt, de meg nem változtatva a kötél milyenségét. Ezekre az idegen szálakra szükség is van, mert az eredeti alapszálak időnként elszakadnak, elfogynak. A szálakat elképzelhetjük a nyelv hordozóinak, beszélő egyedeinek, az egyes ereket, kötegeket, pászmákat törzseknek, nemzetségeknek. Hogy milyen hosszú és összetételű egy-egy kötél és, hogy milyen másik szálakkal fonódott össze, ezt kutatják ma a nyelvészek, a régészek, a történészek és a genetikusok. A társadalmi csoportok felépítése valóban hasonlatosságot mutat a sodrott kötél szerkezetével. Így, a bevezetőmben felvázolt fényszerű viselkedés szerint a szálak a korpuszok, etnikumok -- a forgás, a feszesség a hullámszerűséget jelenti.
A fenti modell segít megérteni Spengler (nálam többször idézett) mondását: „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Második kötet. Világtörténeti perspektívák. Népek, rasszok, nyelvek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994.) Sőt, Nemeskürty Istvánnal is egyetérthetünk, amikor azt állítja, hogy a honfoglalás valójában „egy nyelv honfoglalása” volt. (Nemeskürty István: Mi magyarok. Akadémia Kiadó Bp. 1993. 11. o.).
Elképzelhető, hogy egy eurázsiai sztyeppe méretű mezőn, amelynek távoli végein már "nyelvjárások alakulnak ki, elkezdenek a "pontok" összeállni, csomósodni és "nyelvi zsákocskákat" alkotnak, amelyek vagy elhalnak, vagy beolvadnak, vagy tovább élnek fejlődnek és ők olvasztanak magukba más nyelveket. Erre a régészeti kultúrák vizsgálataiból levont következtetéseim adnak alapot: „Közben a Közép- és Kelet Európa nagy részét benépesítő vonaldíszes kerámia kultúrájának a népessége nagyobb földrajzi régiók mentén nagyobb csapatokra bomlott, majd a VI. évezred végére továbbikisebb lokális egységekre tagolódott. Így a Dunántúlon az ún. „dunántúli vonaldíszes kerámia” (DVK) az Alföldön pedig az „alföldi vonaldíszes kerámia” (AVK) népessége mutatott fel egyre több sajátos elkülönülővonást. A későbbiekben a DVK több kisebb lokális csapatra bomlott (zselizi kultúra, kottafejes kerámiakultúrája, Keszthely-csoport). Az AVK szintén több kisebb, de annál karakteresebb helyi kultúrára nyílt szét. Ezek közül kiemelkedik a rendkívül gazdagon díszített kerámiaművességgel rendelkező bükki kultúra és az Alföld déli részén jelentkező szakálháti kultúra, amely a vonaldíszes hagyományokból a Tisza mentén folyamatosan jelen lévő déli hatások eredményeként az egymásfölé épült koncentrált teleprétegekből már megjelenő tell típusú települési forma előképeit hordozza magába”. Lásd: Hajdu Zsigmond: Rituális gödrök a kárpát-medencében a kr. e. 6000–3500 közötti időszakban. Doktori disszertáció, Budapest, 2007. II.1.4.3. Középső neolitikum (Kr. e. 5500/5400–5000/4900). A középső és a késői fázisokat is meghatározták, a korai vonaldíszes kerámia kultúrája szimbiózisba lépett a Bug–Dnyeszter kultúra területére, ezzel kezdetét vette a kottafejes kerámia készítése.
„Mostani történetünk nagyjából ott indul, ahol Szécsényi-Nagy Anna és munkatársai korábban bemutatott archeogenetikai kutatása véget ér: az újkőkort követően, a Kr. e. 4/3. évezred váltása időszakában az ún. gödörsíros kurgánok (Jamnaja) népének keletről nagy számban beáramló csoportjai kiszorították Közép- és Észak-Európából az addig ott élő újkőkori közösségeket. Itt és ekkor – Kr. e. 2800 környékén – született meg a zsinórdíszes kultúra, amelynek népessége belakta az Északnyugat-Európától egészen az Urálig terjedő hatalmas területet”. (MTA archívuma, 2015. 06. 15. Bronzkori népvándorlások alakíthatták ki Eurázsia mai arcát.) Szerintem a KM-ben élők kapcsolata déli irányban a Földközi-tenger felé, illetve Kis-Ázsia és Mezopotámia irányában épülhetett ki, hiszen a jégtakaró és a mocsárvilág más irányt nem engedett meg. „Az újabb kőkor időszakában, hatezer évvel ezelőtt, a Kárpát-medence elsősorban a déli kultúrákkal állt szoros kapcsolatban, később törtek előre az indoeurópai nyelvű népek, akiknek őshazája Közép- és Kelet-Európában kellett legyen” (Bakay: Európa ókora).
A vonaldíszes kerámia kultúrája valószínűleg itt a Dunántúlon alakult ki. 5-6000 évvel ezelőtt, amikor a felmelegedés csúcson volt, a Dél- Keletre vándorolt népek Délről és Nyugatról már elérték Belső-Ázsiát és az Urál vidékét is. (Vonaldíszes > Jamnaja > Zsinegdíszes > Andronovoi kulturák).
„Az eneolitikum Balkán-Kárpátok kohászati területei a Balkán-félsziget északi részét, az Alsó- és Közép-Dunát, a Kárpát-medencét, valamint Kelet-Európa déli részét (a Kárpátok előterétől a Közép-Volgáig) fedte le. Az egész területet a „tiszta” réz uralta, amelyet a balkáni-kárpát-bányászati és kohászati terület bányáiban bányásztak. A kelet felé haladó rézkereskedők számos esetben 1,5-2 ezer kilométeres távolságokat tettek meg, hogy a Fekete-tenger északi, érc-nélküli vidékének lakosságát fémmel lássák el. Hogy sikerült ezt véghezvinni? A tény az, hogy a különböző eredetű rézércek általában eltérő kémiai összetételűek: a fő komponensen - a rézen - kívül számos kísérő szennyeződést tartalmaznak, amelyek különböző mennyiségi és minőségi kombinációkat alkotnak. Az érc olvasztása során ezek a szennyeződések a kész fémbe kerülnek és ezek, sok esetben, a származás helyének azonosítói lesznek”. (Археология: Учебник / Под редакцией академика РАН В.Л. Янина. — М.: Изд-во Моск. ун-та, 2006. Энеолит: феномен Балкано-карпатской металлургической провинции –gépi fordítás)
A fentiek megértése, helyes értelmezése okafogyottá teszik az olyan „örökzöld” vitákat, hogy kik voltak többen? A honfoglalók vagy a bentlakók? A török szavak nyelvcserével, vagy kölcsönzéssel kerültek a magyar nyelvbe? Ha a KM-ben lakó többség magyarul, a bejövők törökül beszéltek, akkor kiket talált meg Juliánusz? Ezért írhattam fentebb: „Most az a helyzet állt elő, hogy egy több száz éves ősi közvetítő nyelv beszélői újra egyesültek egy földrajzilag és nyelvi szempontból viszonylag zárt térben, a KM-ben. Meghatározó alkotói ennek a közösségnek a helyszínen talált őslakók (zömében avarok), az Észak-keletről jövő „ugor magyarok” és a ponto-kászpi térség „türk magyarjai”. És a székelyek, akik már Árpád népének bejövetele előtt Pannóniában éltek, mint ahogyan Zsupos Zoltán leírja a Honnan ered a székely írás? című tanulmányában. „bizonyosnak mondható, hogy a Kárpát-medencébe érkező székelység nem török eredetű, majd később elmagyarosodott népcsoport, hanem Árpád honfoglalása előtt a magyarok közül szakadtak ki”. (Aktakaland, 2017.)
Természetesen a csatlakozott kisebb csoportok (szálak, kötegek) nyelvi és egyéb hatását az eddigiek szerint továbbra is figyelembe kell venni, de az összehasonlító nyelvészet törvényeit erre a „viszonylag új” szituációra felül kell vizsgálni. Hiszen a nyelvi törvények sincsenek „kőbe vésve”. Lehet, hogy éppen egy történeti hipotézis lesz alapvető hatással a nyelvészetre”. És ne felejtsük el: a nyelvnek annyi köze van az etnikumhoz, mint kötélnek a kenderhez!
Tehát a magyar „nyelvi időkötél” lehet a megfelelő modell, a magyar nyelv kialakulására és fejlődésére. És ennek semmi köze a magyar etnikum kialakulásához. A történeti összehasonlító nyelvészet östörténeti korlátairól szólva Pomozi Péter ezt írja: „tévedés a történeti nyelvészet bármely ágától közvetlen, etnogenezishez, etnikai átrendeződésekhez, magyarán néptörténethez egyenesen köthető bizonyító anyagot várni. A történeti nyelvészet őstörténeti korláta „körútiasan” egyszerűsítve az, hogy a szavakhoz és nyelvtani elemekhez nem lehet egyenesen népet rendelni. Ennek fordítottja a régészet és a genetika legfőbb őstörténeti korláta: sem az egyes tárgyak, sem a gének nem szólalnak meg semmilyen nyelven. A nyelvek ősi emlékei térhez is korlátozottabban köthetők: míg a régészeti lelet jó esetben onnét kerül elő, ahol valaha használói éltek, a nyelvek vándorlását térben és időben kissé nehezebb modellálni. Nem kis korlát az abszolút idő megállapításának nehézsége sem: arra, hogy pontosan mikor lett önálló az ősmagyar nyelv, csak közvetett, relatív kronológiát megrajzolni képes adataink és módszereink vannak”. (Pomozi, 2020.)
Sokan (ELTE BTK, Szíj, Makkay, Aalto, Pusztay stb.) a megoldást a családfamodell és a hullámmodell összedolgozásában látják (lásd később). A gond az, hogy a hullámot csak mint metaforát képzelik el. Szerintem addig nem valósul meg az „álom modell, vagy séma”, amíg magának a nyelvnek a – fényhez hasonló – kettős létezési formáját nem képesek megérteni és elfogadni.
[1] Kádár György disszertációjának címe: Mellérendelő gondolkodás a finnugorok zenei hagyományában. 1999. Paratactical thinking in the music tradition of Fenno-Ugrian people.
