VII. (Bíborbanszületett) Kónsztantinosz császár idejében a szabírokról bőséges információ állt rendelkezésre. Klaudiosz Ptolemaiosz  (II. Század) - szavar; Priszkosz rétor (V. század) - szabir; Zakariás rétor (V. század) - szabir; Caesareai Procopius (VI. Század) - szabir; Movses Khorenatsi (VI. Század) - szavir; Menandrosz Protector (VI. Század) - szabir; Jordanes (VI. Század) - szavír, szabir; Teofilaktosz Szimokatta (VI-VII. Század) - szabir; Theophanes Confessor (Hitvalló, 760 k. – 818/817.) - saber;  Bíborbanszületett Konstantin (X század) - sabar asfal - "fehér szabirok" (Megj. Nálam: alsó szabírok); Ibn Khordadbeh (IX. Század) - Szuvar; al-Masudi (IX-X. század) - Szavardia; el-Balkhi (X. század) - szuvár; Ahmed ibn Fadlan (X. század) - szuváz; al-Istakri (X. század) - szuvar; al-Mukadessi (X. század) - szuvár; József, kazár kagán (X. század) - szuvar; Hudud al-Alam (X. század) - szuvár; Ibn Haukal (X. század) - Suvar; Mahmud Kashgari (XI. Század) - Suvar; al-Garnati (XII. század) - szuvár; al-Idrisi (XII. század) - szuvár; Jákút (XIII. Század) - szuvár; Bolgár epitáfia (XIV. Század) - Suvar; Fra Mauro térkép (1459) - Veda Szuar. (Материал из Википедии: Савиры).

Amikor azt írta a könyvében, hogy „A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, melyet első vajdájuk nevéről Levediának neveznek … De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból szávartü ászfalünak (Σάβαρτοι ̓άσφαλοι) nevezték”. (DAI 38,3–10), és „Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig szávartü ászfalünak hívják” (DAI 38,24–31) valójában a türkök egy részének „régi” nevét a szabirokkal azonosította. Hogy mindez mikor volt? – közvetlenül nem derül ki a DAI-ból. Azok a történészek is, akik elfogadják autentikus forrásnak a DAI-t, különböző időpontokra gondolnak, de általában elfogadják azt, hogy a művelt császár által használt sabartoi népnév alatt a  szabirokat kell érteni. A szintagma második részére már több változatot is kitaláltak.  A szóösszetétel második része az "asphal" szó arabul alsót jelent, melynek görög változata asphaloi. Lásd pl az Alsó-Zab folyó nevében Zab al-Asfal (Lower Zab; Ни́жний Заб). Az arab-perzsa kevert nyelvű szóalkotás nem zárható ki. Különösen akkor nem, amikor az „alsó” értelemnek történeti jelentősége is van. Ha a szabirokra a császár megkülönböztető (legyen akár fehér, akár alsó) jelzőt alkalmaz, akkor ez minimum két helyen megtalálható népről szólhat. De ez az idő – a Levédi történethez képest – régen volt! Nézzük akkor, mit tudunk röviden a szabirokról?

A nyest Rénhírek rovatában 2017. július 14-én Klíma "Zegernyei" László tollából megjelent „Bírod érteni? szabirok a magyarok a szabirok a magyarok a” című írása talán a legjobb összefoglalója ennek a témának. A fentebbi (az orosz Wikipédiából vett) forrásokon kívül még másokat is megnevez, így Jóannész Malalast (VI. sz.), Hitvalló Theophanészt (VI. sz.), Agathiast (VI. sz.), Kagankatvaci Mózest (VII. sz.), Ibn Hordádbeh-t (9-10. sz.) is. A cikkben leírtakat felesleges ismételni, bárki elolvashatja. A végeredmény kb. ennyi: „A magyar őstörténet-kutatók többsége által elfogadott vélemény szerint a szávartü ászfalü, vagyis a rendíthetetlen szavárdok neve a szabir népnévből ered. A két név összekötése immár két évszázados múltra tekint vissza. A szavárd magyarok kutatásának történetét Czeglédy Károly foglalta össze a Magyar Nyelvben megjelent cikkében – 1959-ben (Czeglédy Károly 1959: 373–385.). A szerző tanulmánya végén megállapítja, hogy végleges eredmények még nem születtek e témakörben, talán majd az újabb kutatások jutnak valamire. Nos, ötven évig nem születtek újabb eredmények. 2009-ben azonban Benkő Loránd publikálta A Szovárd-kérdés. Fejezetek egy ómagyar nemzetség történetéből (Benkő Loránd 2009) című könyvét, amelyben nem fogadta el a szavárd népnév szabirból való levezetését, és ezzel lenullázta az évszázadok alatt összegyűlt okosságokat”. (nyest, zegernyei). Hogyan látom én ezt a kérdést?

Már, a 2011-ben megírt könyvem (Fenséges Úr, Szekszárd, 2012) 51. oldalán bemutatok egy térképet Ázsia 400-as állapotáról (Asia, 400 AD. 2008-01-02) „A „szittya” népek hazája a 4. században” címmel^[1]. Itt azt írom, hogy ha megnézzük a 4. századi Eurázsia térképet, láthatjuk, hogy a Kárpátoktól az Altájig a hun, a szabír, az ugor, a proto-magyar, a zsuan-zsuan népek területei vannak bejelölve. (A hunok nyugatra vonulása).  Valószínű, hogy ők tolmács nélkül is értették egymást”. Ezen a térképen a szabirok az Urál folyótól délre, a proto magyarok tőlük észak-keletre vannak jelölve, egymás szomszédságában. Az u.n. szkíta-szarmata síkságon, amiről Mihail Fjodorovics Koszárjev Nagy Magyarország nyomában című kétkötetes könyvében mesél. Koszárjev 1931-es születésű orosz író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia (RAN) vezető tudományos munkatársa, és kiváló mesélő, regényíró. Vallja, hogy a régészet több mint történelemtudomány. Egyik fő célja az, hogy az írott források hiányosságait pótolja, segítse előhozni a rég elfeledett emlékeket. Eposzának első részében, ami „Az istenek akarata” címet viseli, Koszárjev elmeséli, hogy élt egy ugor népcsoport az Uráltól keletre elterülő végtelen lápos-tajga vidéken, akit ász-jáhnak neveztek. A hegységhez közelebb, a rokon mahum nép lakott. A déli oldalon, ahol nedves, sűrű tajgai erdőt már felváltotta a ligetes, többségében fátlan, dúslegelőjű rétség, élt még két ugor törzs: a magyá és a gur. (az ász-jáh, mahum, magyá, és a gur törzsek a mai hantik, manszik, és a magyarok egyik elődei lehettek). Az Eposzban leírt történetet úgy 200 évvel megelőzve, a szaviroknak, a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre kellett húzódniuk a keleti vad hordák támadásai miatt. Itt hozták létre Emder városát (61.5367, 66.0776). Koszárjev ász-jáhoknak nevezi, és a magyaroktól ekkor elszakadt törzsnek tartja őket. Az eurázsiai sztyeppét ekkor már szkíta-szarmata szövetség uralta. A hanti, mansi népek csak beköltöztek az ősi civilizációs központba. Tehát nem finnugor vagy uráli népek éltek a sztyeppe és a tajga találkozásánál, hanem a szkíták és utódaik laktak a tajga vidéken is! (A régészek 1994-1999-ben tárták fel, és rekonstruálták Emdert)^[2]. Az osztják hősénekek legendás hírű Emder földjét a szibériai Trójaként tartják számon.

Egy évszázaddal később a Near East in 500 AD, showing the Sabirs and neighboring peoples térképen a proto-magyarokat már a szabirok helyén, a szabirokat pedig a Kaszpi-tenger ÉNy-i részén találjuk.^[3] Itt már megjelennek a majdani Nagy Bulgáriát alkotó kutrigur hunok, az utrigur hunok, és az onogurok is. Ezek már a hun-utód csoportosulások. 

A Türk Kaganátus 6. századi felemelkedésével, a besenyők megjelenésével a szabiroknak délre kellett húzódniuk. Harmatta, Ligeti és más történészek is állítják, hogy a szabirok 574-ben költöztek a Kura folyó völgyébe^[4]. De Theophanész (Hitvalló), az 508. évnél írja: „Hoc anno Unni, quibus Saber appelatio, Caspiarum portarum limitibus emensis, Armeniam suis incursionibus infestarunt, Cappadociam que et Galatiam et Pontum depopulati, ad Euchaita usque, quae tantum haud subegerunt progressi sunt.” (= ez évben a hunok, akiket szabereknek neveznek, kiáradtak a Káspi-kapukon keresztül [Dagesztán], zaklatva Arméniát, Kappadókiát, és pusztítva Galatiát és a Pontus-vidékét, egészen az euchaitákig [?], elkergetve azokat).

A 6. század közepén a szabirok már az egész Kaukázust uralták. A régió legerősebb népévé váltak. Ekkor -- Hitvalló Szent Theophanész (758-817) és Jóannész Malalasz rétor (491?-578) szerint – a szabír vezetők egyszerre akár 120 ezer harcost is felvonultathattak. „Az 572–591 közt zajlott bizánci–perzsa háborúban szabir katonák harcoltak a perzsák oldalán. Ekkor azonban már vége volt a szabir hegemóniának: Menandrosz Protektor szerint az avarok több más néppel/törzsszövetséggel együtt a szabirokat is legyőzték (Szádeczky-Kardoss Samu 1978: 86.)”. /nyest, zegernyei/. Ez az avar-szabir ütközet és a szabirok délre vonulása, valamint a perzsa szövetség adhatott alapot Konstantinnak, hogy az ebben az időben élő „elő-türköket” (a magyarok elődeit) szabirnak nevezze, ráadásul azt a részüket, amelyik Délre húzódott, alsó szabiroknak (szávartü ászfalünak) nevezte el. Igazi csoda lenne, ha Konstantin császár 2-3 száz év távlatból kiigazodott volna a „szabir kérdésben”.

 „A derbenti születésű (1961) dagesztáni-orosz történész, I. G. Szemjonov szerint „megállapítást nyert, hogy Procopius, Theophanes és más történészek ’hunoknak’ nevezte a kaukázusi szavirokat, avarokat, bolgárokat, és más törzseket is. Valójában szabirok (Σαβίνωρας) eredetileg a hunokhoz, bolgárokhoz, kazárokhoz, avarokhoz, magyarokhoz, alciagirokhoz, guzokhoz, berszilekhez, onogurokhoz, belendzserekhez kapcsolódó nép. Történelmük kaukázusi időszakában ezek a törzsek folyamatosan keveredtek egymással. Szavirok az avar invázió előtt Kazária arisztokráciájának jelentős részét képezték, és tekintélyt szereztek az országban”. (Семёнов И. Г. Этнополитическая ситуация в Хазарии в 830—850 годах // Восток. — 2008. — № 3. — С. 24.). Az a gyanúm, hogy a magyarok ittlétének nyomát sem a régészek, sem a genetikusok nem fogják tudni megkülönböztetni egymástól. Marad a feltételezett történeti képbe illesztés módszere. Az a kép fog nyerni, amelyiknek a legkevesebb ütközése lesz a környező – jobban felismerhető – nép történetével.

A Nyugati Türk birodalom bukása után (745) azokat, akiknek nem volt ismert neve (és ezek a proto-magyarok voltak!) türköknek  hívta, és ez a név ragadt rajtuk, amíg a  Bizánci Birodalom fennállt.

630-ban a kazárok függetlenítették magukat a nyugati türköktől és uralkodójuk felvette a kagáni címet – első említése 652/653-ból ismert – és ezzel létrejött a Kazár Birodalom. Kuvrat ugyanekkor hozta létre tőlük északra az onogur-bolgár birodalmat. Kuvrat 650 körüli halála után a kazárok 670-re (valószínűleg a magyarok segítségével is) felszámolták Kuvrat államát, ezután az onogur-bolgárok helyére – Etelközbe – a magyarok egy része költözött be, míg a másik követte a bolgárokat északra. A magyar történészek ezt az időszakot jobbára csak a KM-en belül vizsgálják. „A Kárpát-medencében 670–680 körül a népesség jelentős változása zajlott le. A sztyeppe országútján nagyszámú népesség érkezett ide. Régészeti emlékanyaguk jól elkülönül a korábban itt élőkétől, vereteik jellegzetes motívuma a griffes-indás ornamentika. Hajlott pengéjű, egyélű szablyákat, széles lemezű aszimmetrikus íjakat, lapos talpú kengyeleket használtak, viseletükben is elkülönültek. Ezt a változást joggal hozzák kapcsolatba a Kuvrat-féle onogur-bolgár birodalom fölbomlásával s fiainak szétvándorlásával”. (Szegfű László: A középkor. SZATYMAZ. Földje és népe. Szerkesztette: Péter László. Szeged, 2002.)

Ami Kuber és kísérete eredetét illeti: nincs kétség aziránt, hogy a Fekete-tenger északi partvidékén elterült Magna Bolgariából származtak. (Ennek lokalizálása vitatott: Azovi-tenger környéke, Kubán-vidék, vagy a Közép-Dnyeper vidéke.)

Zimonyi Istvánhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a magyarok, akiknek néppé válási folyamatát a IV—VI. századi sztyeppei népvándorlás indította el, a VII. százdtól (gyakorlatilag a Kazár Kaganátus 652. évi megalakulásától, de leginkább a 680-as évektől) egészen 895-ig a Kazár Birodalomhoz tartoztak. De nálam ez csak a helybenmaradt magyar csoportra értendő, akiket a DAI-ban türköknek neveznek. Minden esetre a 7. századvégi események, amik a később Etelköznek nevezett területen zajlottak, meghatározóak voltak a magyar őstörténet szempontjából. Ez lehetett az a bizonyos „nagy katasztrófa” amit László Gyula is gyakran emlegetett. (Pl. László Gyula: Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars - Archaeologia Hungarica, Series nova 34. 179-182). Elképzelésem szerint ekkor vándorolt fel az előmagyarok egy része az Urálhoz. Ez volt az a „felvándorlás”, ami alapul szolgálhatott az indás diszítésű övveretek Káma-vidéki és a késő avar kori övvereteket történeti összekapcsolásához. Tehát nem elvándorlást kell keresni, hanem délről történő „felvándorlást”! (Szerintem!)

Máig megoldatlan kérdés, hogy mi történt a 7. század végén a Fekete-tengertől északra fekvő területen. Hogy a kazárok megdöntötték a bolgárok birodalmát, de nem foglalták el, hanem vazallus törzsekre bízták – ez a későbbi történésekből világosan kitűnik. De mi volt a „robbanás szerű” szétválás kiváltó oka? Csak analógiákat hozhatunk fel a múltból. Németh András Jordanesre hivatkozva megemlít egy történetet a Dado-levélből: „A levélben a következő eredettörténet szerepel: „Elmesélem, mit hallottam az idősebbektől, amikor ennek az átkozott népnek a neve a mi környezetünkben először elhangzott, akár hiteles történet az, akár mese. Igen hatalmas éhínség tört be egykor egész Pannóniába, Isztriába és Illíriába és a szomszédos népekre. Amikor már a tömeg pusztulása csoportosan történt, azon te­rü­letek fejedelmei (prin­cipes) megfontolás alapján elhatározták, hogy számol­ják össze az egyes családokat, és az egyes családokból a családfők (a dominis) annyi embert tartsanak vissza, amennyien szemmel láthatólag meg tudnak menekülni az éhínség veszélyétől. A maradék megszámlálhatatlan sokaságot pedig — különböző neműeket és eltérő korúakat — kitagadták, majd elhagyatott és ismeretlen vidékre vetődtek, mi­vel vezetőik azzal fenyegetőztek, hogy meg fogják gyilkolni azokat, akik közülük visszafordulnának. Azok tehát övéik által kegyetlenül cserbenhagyva, miután hosszú időn keresztül a hatalmas pusz­taságokon át vándoroltak, végül a Meotis-mo­csár­hoz értek. Ott pedig, miután e tömeg nagyobb része az éhségtől elpusztult, néhányan, akik erősebbek voltak és jellemükben tettre  készebbek, vadászatba kezd­tek, mivel az a te­rü­let vadakban, madarakban és halakban rendkívül termékeny volt, és a zsákmá­nyolt vadak húsával táplálkoztak, bőrével ruházkodtak. Ily mó­don ha­tal­mas sereg nőtt belőlük, és az éhség alapján, amit elviseltek, Hungri­nak ne­vez­ték el őket.  A hatalmas tömegben bízván tehát a műveletlen és rémisztő he­lyeket otthagyva először a szomszédos népek földjeit rohanták le, a nyílvesszők hasz­nálatával túlerőt biztosítottak maguknak, amely ismeretet kényszerből tanultak meg, amikor nyomorult éle­tüket a pusztaságban tengették. Most (Nunc iusto…) Isten jogos ítélete miatt a mi nyakunkon erőszakoskodnak, és mindenütt növekszik a tőlük való elviselhetetlen félelem…” Iordanes gó­­tok eredetéről szóló műve elterjedt olvasmány volt a nyugati kolostorokban, a hunokról megalkotott eredettörténet így könnyen áttevődhetett a hozzájuk több te­kin­tetben is hasonló más keletről érkező népekre. A hasonlóság több oldalról is adó­dott: egy irányból érkeztek, egy területen telepedtek le, minden újonnan érkezett nép sok kellemetlen­séget okozott a nyugatiaknak, ezért a tőlük eltérő hunokéhoz hasonló élet­módjukat is a hunokhoz hasonló megvetéssel kezelték – írja Németh. Egy ilyen éhínség, vagy természeti csapás okot szolgáltathatott arra, hogy Kuvrat összedőlt birodalmából meneküljenek az emberek. És ez magyarázatot a térség 8-9. századi történetére, ahol kialakult a DAI-ban említett Etelköz, magyar fölérendeltséggel.

Volgai Bolgár Kánságnak volt egy Szuvar nevű városa. A volgai bulgárok (és velük a szabirok) észak felé távozása talán összefüggésbe hozható a kazárok elleni arab támadással, de azzal is, hogy – mint láthattuk fentebb – évszázadokkal korábban beköltözött „rokon” népek éltek a területen. (Semmiféle erőszakos területfoglalásnak nincs se krónikás, se régészeti nyoma.) A volgai bulgárok területén talán éppen a kaukázusi Szuvarból elmenekült emberek hozták létre az új Szuvart. Ibn Hordádbeh szerint ugyanis a mai Derbenttől északra létezett egy Suwar nevű államalakulat (Kmoskó Mihály 1997: 121.). /nyest, zegernyei/.  Így jött létre a Volgai Bolgár-, és Magyarország! Az Urál környéki szabirokról bővebben a Z. Tóth Csaba MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK MIKES INTERNATIONAL Hága, Hollandia 2010.  című könyv IV. Szabirok az újkori tudósításokban fejezetében olvashatunk (35-36. o.), ahol a híres statisztikus, közgazdász, néprajzkutató, térképész, Szibéria és Észak-Tobolszk kutatójától, Serafim K. Patkanovtól [Serovbe K. Patkanian] (1860–1918) találunk idézeteket. Sz. K. Patkanov az obi-ugor folklórban találta nyomát az egykor Tobolszk környékén élt saber nevű népnek (Patkanov 1900: 258–277., a népnév számos nyelvjárási változatban élt).

A bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került, de a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Kuberrel Avariába érkező katonai csoport – az alig egy évtizednyi ottartozkodásuk alatt – nem játszott (véleményem szerint) nagyobb szerepet az előmagyarok történetében. Viszont az onogur kapcsolat, ami a helyben maradottak (Batbaján/Bezmer és előmagyar csoportok) utódai között fog létrejönni a 8-9. század során az etelközi „nagy egyesülésig” – már perdöntő lehet!

 A magyarok baskír nevének elemzése során Makk Ferenc írja: „a volgai bulgárok a magyarokat, akiket nagyon jól ismertek, hiszen a magyarok állítólag velük kerültek északra, s az ottani erdőkben a volgai bulgárok alattvalói voltak, az új jövevényekről, az addig ismeretlen baskírokról nevezték el”. /M.F. „SÁTORLAKÓ NÉP" (MONOGRÁFIA AZ ETELKÖZI MAGYAROKRÓL). Acta Historica, 125 (2007)/  A bolgárok kétfelé vándorolva megalapították Volgai Bolgárországot és az Dunai Bolgár Birodalmat, de egy részük (Batbaján, vagy Bezmer, Kuvrat legidősebb fia) maradt a Kazár birodalomban, a magyarok, alánok szomszédságában, a Fekete- és az Azovi-tenger partjainál addig, amig az avarok nyugaton, a ruszok északon, illetve Aszparuh népe délen engedte. A 9. századot a magyar hegemónia jellemezte ezen a területen. A kazárokkal szövetségben adóztatták a szlávokat, ellenőrizték a Bizáncba vezető vízi utakat, féken tartották a bolgárokat és az alánokat. A fekete bolgárok ugyanis a 9. század második felében az oguzokkal, besenyőkkel és a burtaszokkal szövetségben sikertelenül harcoltak Kazária ellen. (Később említik őket Igor Rurikovich kijevi herceg Bizánccal kötött szerződésében is (944), mint a görög Herszont megtámadó népet). Korlátozták, lehatárolták a ruszok rablóhadjáratait. „A bizánci források megemlékeztek arról, hogy Oleg csak 911-ben a Dnyeper-folyón lehajózva hadjáratot vezetett Bizáncba. Elképzelhető, hogy a sztyeppei viszonyokat kihasználva, vagy a hun utódnépekkel szövetséget kötve tudta elérni a Boszporusz-parti fővárost. A varég eredetű Ruszok ugyanis nem tudták legyőzni a kelet-európai síkság déli részén élt magyarokat, kazárokat és besenyőket, így nem tudták kihasználni a Dnyeper-folyó által biztosította kereskedelmi előnyöket”. (O.B. Oleg és a magyar fennhatóság. Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő. 2012.  Első fejezet). Mindez jól megmutatkozik a Zlivki-i régészeti horizont leleteinek elemzése során, ahol a ruszok hatása még nem érvényesül. Az orosz őskrónika a PVL, és a DAI is -- végül is -- ezt tartalmazza, ha jól odafigyelünk, és jól értelmezzük a leírtakat. Sőt, nem kerülünk sem a régészekkel, sem a genetikusokkal ellentmondásba, ráadásul a magyar krónikás hagyománynak is megfelel. A szakértők legfeljebb azt mondják, hogy: ezt így nem tudjuk alátámasztani! De kikből lettek a kazárok? Sándor Klára koncepcióját fogadom el: „Mindezek alapján azt mondhatjuk, a kazár szövetség az ogur törzsekből, a szabirokból, s esetleg a nyugati türkök egy részéből alakult ki, aztán önként, vagy nem, de számos más nép csatlakozott hozzájuk, köztük voltak jelentősebbek is, mint például az alánok. A kazár régészeti lelőhelyek pontosan tükrözik ezt az összetettséget: a csontok egykori gazdái többféle embertani típusba tartoztak, a tárgyakon pedig számos kultúra hatása fedezhető föl. Minden bizonnyal sokféle nyelvet beszéltek a szövetség népei, s úgy tűnik, írást is többfélét használtak”. (Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány. Typotex Kiadó, Bp., 2011. 190. o.)

Az pedig, hogy mi lett Bezmer bolgárjainak sorsa, egy érdekes, nyitott kérdés maradt. Mint az is, hogy mi lehetett az oka annak, hogy az öt testvér vezette ősbolgárok soha nem egyesültek. A hatalmi vácuum teóriája Aszparuh és Kotrag viselkedésére még magyarázatot ad, hiszen mindketten tartós, önálló országot hoztak létre a Duna és a Volga partjainál. Batbaján (Bezmer) maradt a helyszinen, elismerve a kazár fennhatóságot. Ez is elfogadható. A másik két herceg a népével avar terürületekre ment. Mivel az avarok valójában a régi uraik voltak, előbb-utóbb kenyértörésre került a dolog. Alcek vezette csoport „még Kuvrat életében elszakadtak Régi Nagy Bulgáriától –, a 631. évben összeütközésbe került az avarokkal. Egy részük a frankoknál keresett oltalmat, I. Dagobert király azonban orvul leölette őket. Másik részük 662. körül, az avarok országából kiűzetvén, Alcek vezetésével előbb a vendek birtokain, azután (665. táján) Ravenna környékén szerzett magának lakóhelyet. Később a mai Molise és Campania környékén telepedtek le”. (Wikipédia) Egyedül Kuver (Kuber) népe egyesült, illetve tért meg – hosszú kerülő út után, a Szerémségen keresztűl – testvéreihez, a dunai bolgárokhoz 685-ben.

De mi történt azokkal a helyben maradt bolgárokkal, akik a magyarokkal, az alánokkal együtt szláv környezetben, kazár fennhatóság alatt éltek a Fekete-tenger északi partjaitól Kijevig, illetve a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület déli részén? Túl a Dunán ott voltak a bolgár testvéreik egy viszonylag erős egységben az első dunai bolgár birodalomban. (Fennállt 681-től 1018-ig.) Okorszisz kopán emlékfeliratából^[5] van értesülésünk arról, hogy Omurtág kán (814-831) idejében a dunai bolgárok segítséget próbáltak nyújtani a kazárok ellen fellázadt „fekete bolgároknak” (824 körül). „Újabb emlékfeliratot találtak a Dnyeperben megfulladt kopan Okorsisról. Az ország északkeleti határán folyó katonai műveletekről tanúskodik, amelyek 824-re nyúlnak vissza. Azonban nem tudjuk, hogy kivel harcoltak a bolgárok. A történészek egy része úgy gondolja, hogy ezek magyarok voltak, de az utóbbi időben Ivan Bozsilov professzor véleménye, miszerint ők kazárok voltak, egyre nagyobb elismerést kap. Noha nincs bizonyíték a háború végkimenetelére, feltételezhető, hogy a bolgárok győztek, köszönhetően Omurtag kán gyors és kellő időben történő fellépésének”. (Омуртаг. Bolgár wikipédia). „Omurtag uralkodása alatt Okorsis kopan a Dnyeperbe fullad a háborús események során (FEHÉR : ArchHung. 7. sz. Bp., 1931. 146, 148 ; B. PRIMOV : Istorija na Bǎlgarija. II, 152), tehát 815—831 között a bolgárok biztosan a Dnyepernél állnak. Vagyis a wnntr népet a kazárok a Dnyeper folyón túlra űzik, ahogy a mjgrija is e folyó partján állva látja túloldalt a nndr népet. Bármiként is magyarázzuk nyelvileg a mohamedán forrásokban feljegyzett folyónevet, az nem lehet más, csak a Dnyeper!” (Vékony Gábor: Levedia meg Atel és Kuzu. Magyar Nyelv – 82. évfolyam – 1986. 49.o.). Egyébként, Omurtag kán 827-ben elfoglalta a frankoktól a mai Szerémséget és Dél-Magyarország egy részét is, és ez a föld a bolgárok kezén maradt a magyarok bejöveteléig.

A magyarok etelközi kivonulása után ezen a területen már a besenyők éltek, mint ahogyan ezt Bíborbanszületett Konstantin meg is írta a DAI-ban. De hova tűntek a bolgárok? Beolvadtak volna a szlávságba, vagy elfogadták volna a besenyők fennhatóságát? Ezt nem tették meg évszázadokig, hiszen a szlávok adófizető szolganépei voltak a kazárokat képviselő magyaroknak, bolgároknak, alánoknak. A besenyők pedig nem szorultak bolgár szövetségre.  Ezért minden valószínűség szerint a magyarokkal együtt távoztak a területről.„Feltételezhető, hogy a dél-donyecki régió nomád ősbolgárai a 9. században először a magyar, majd 889 után a besenyő törzsekbe olvadtak, gyökeresen megváltoztatva történelmi fejlődésük irányát” – írja a történész Tortyika. (A.A. Тортика: Северо-западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.  Харьков, 2006.) 

Ez szép történet, meséket mindenki kitalálhat – de hol a bizonyíték? – kérdezhetnék, joggal. A fenti logikai következtetésen túl vannak nyomok a nyelvészet és a régészet területén is, csak még nem vizsgálták ilyen nézőpontból. Kezdjük az utóbbival! A moldvai területek középkori viszonyait vizsgáló R. A. Rabinovics írja: „A török-bolgárok Prut-Dnyeszter vidék déli részén való tartozkodásának kérdése egyelőre nyitott.” …„Moldova központi övezetében ugyanakkor vannak olyan kulturális helyek, mint Petruh és Hanszk. A régészet és különösen a temetkezési helyek szerint az őket elhagyó lakosság körében a helyi keleti szlávok mellett meg lehet különböztetni a török-bolgárokat és bizonyos óvatossággal a magyarokat. Az integrációs folyamat nagyon gyorsan haladt, amit az M.S. Velikanova által bemutatott antropológiai adatok is megerősítenek. A magyarok szervesen illeszkednek a régió összes kulturális csoportjába, akik meghatározták a Kárpát-Dnyeszter régió katonailag fontos szubkultúráját, még mielőtt a régió Kijevi Rusz része lett volna”. (Р.А. Рабинович: Этнокультурная ситуация в Пруто-Днестровском междуречье в древнерусское время). Tehát a török-bolgár és a magyar együttlét a honfoglalás előtt pár évtizeddel, régészetileg elfogadható.

Szovjet kutatók, köztük Sz. Sz. Sirinszkij, felfigyeltek arra, hogy a IX. század húszas éveitől kezdve a kazár-kijevi kereskedelemben zavar lép fel; ettől kezdve ugyanis a szláv területeken elmaradtak a (kazárokra jellemző) dirhemleletek. így véljük, jogos feltételezés, hogy dél-oroszországi területen éppen az ősmagyarság beékelődése idézte elő ezt a változást - írja Erdélyi István.49 Orosz évkönyvekből viszont azt tudjuk, hogy a kijeviek a IX. században (862 táján?) egy ideig a kazárok adófizetői voltak.50 Kristó Gyula azt feltételezi, ugyan e források alapján, hogy a kazárok már a 840-es évektől megadóztatták a Dnyeper mentén élő szlávokat.

E kétféle adat a kapcsolat jellegének megváltozásával magyarázható. Eszerint 820 körül Etelközben a magyarok lehettek az urak, 860 táján azonban (egy besenyőellenes kazár-magyar szövetség keretén belül?) érvényesült a kazár dominancia. Ez összeegyeztethető lenne a Bíborbanszületett azon adatával, mely szerint őseink „három évig együtt éltek a kazárokkal", amire 880 táján kerülhetett sor. Feltehető, hogy a kapcsolat szorosabbá válása már 860 körül megkezdődött, az „összeköltözés" azonban csak 880 táján történt. Ez nem jelenthette Etelköz feladását, csupán a vezéri központ és a népesség egy része települt át Kazáriába, vagy Kazária mellé, esetleg éppen a Volgától keletre. Ezzel a költözéssel jól magyarázható a magyarok „első" és „második határáról" szóló híradás, a magyarok ugyanis egy déli mohamedán szemlélő számára két helyen (a kazároktól nyugatra és keletre is) felbukkantak. (Kiemelés, tőlem!). Lásd: DR. BAKAY KORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997. 24-25. Véleményem szerint azonban semmiféle költözködésre nem volt szükség, mert a magyaroknak valóban két csoportja létezett: az egyik az Urál és a Volga mentén, a másik a kazárokkal együtt a Duna és a Don között, kb. úgy ahogyan a fent említett könyv 33. oldalán Etelköz ábrázolva van.

Nézzük meg, van e valamilyen nyelvészeti alátámasztás is. Makkay János foglalkozott (többek között) Pest nevének kutatásával is. Azt írja: „Komoly lehetőségként fennmarad Pest nevének bolgár-szláv eredete, de nem sószállítók által pótrakományként ide szállított kemenceépítők révén, hanem azért, mert valamikor a 9. század első harmadában dunai bolgárok foglalták el Pest város területét.” (25-26. o.) Ez ugye Omurtag kán idejében volt. Ők nem voltak szlávok, mert korábban azt írja Makkay: „Budapest területén viszont nyoma sincs bármiféle szláv leletanyagnak, miközben szinte zsúfolódnak az avarkori temetők: ha jól számolom, akkor 74 (hetvennégy!) temetőhely.” Makkay feltételezi, hogy „már elszlávosodott dunai bolgárok alighanem csak akkor adhattak nevet Pestnek, ha a terület, a hely a dunai bolgár kánság hatalmi területéhez tartozott”. Erre a végleges elszlávosodásra a bolgárok két évig tartó (864-866) megkeresztelése során került sor, amikor az onogur-bolgár eredetű arisztokrácia lázadását Borisz és hozzá hű csapatai leverték és ötvenkét nagycsaládot írmagostól kiirtottak. (Lásd: u.o.). De Krum és Omurtag idejében még kegyetlenűl üldözték a keresztényeket! Azt nem tudjuk, hogy a Dnyeper partjainál élő „fekete bolgárok” milyen nyelven beszéltek. A környezetükben évszázadok óta voltak szlávok, magyarok, alánok, kazárok. Csak feltételezhető, hogy Omurtag dunai bolgárjaival nem szlávul beszéltek.

Anonymus ezt írja: Taksony fejedelem pedig főembereivel erős kézzel és békében élete végéig megőrizte az ország jogait. Kegyessége hallatán sok vendég sereglett hozzá a legkülönfélébb népekből. így érkeztek Bulár földjéről bizonyos kiváló férfiak, név szerint Billa és Baks, nagy számú mohamedán (hismahelita) kíséretében. A fejedelem az ország különböző vidékein adományozott nekik földet, s azon felül egy Pest nevű várat is örökre nekik adott. Billa és testvére Baks, akiktől Etej származik, tanácsot tartva úgy döntött, hogy a velük jött nép kétharmadát az említett vár szolgálatára rendeli, egyharmadukat pedig saját utódaiknak hagyják meg. „Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője.

Makkay szerint „Pest dunai bolgár-szláv eredetű névadására tehát 803/805 és ~950 között kerülhetett sor”.

Nézetem szerint a Kárpát medencében az avarok már a magyar nyelv egy változatát beszélték. Ugyan ennek a nyelvnek két dialektusa ismert volt az Etelközben egyesült „ugor” és „türk” magyarok között. A bolgár-török, de a dunai bolgár-szláv nyelvből is könnyen átkerülhettek szavak a magyarba – még a honfoglalást kozvetlenül megelőző évtizedekből. Ezért nem elvetendő Melich János azon feltételezése, hogy (mivel) „Pest nevére a honfoglalás előtti időkből nincs adatunk, … több jogosultsága van annak a nézetnek, amely szerint Pest neve magyar eredetű elnevezés. … A magyar népnyelvben van egy kemence ’ofen’ jelentésű pest köznév.” 

A fentieket azért tartom fontosnak, mert mindezek azt támasztják alá, hogy Árpád honfoglalóival jelentős létszámú onogur-bolgár került a Kárpát medencébe, akik nem szláv nyelvűek voltak és évtizedek óta magyarokkal éltek együtt, tehát könnyen „elmagyarosodtak”. És ez érvényes a fekete tengeri és a volgai bevándorlókra is. Erdélyben a honfoglalás idején Anonymus szerint az Almáspatak, Gyalu község, a Szamos és Küküllő térségében éltek a bulákok. II. Endre magyar király idejében azonban az Olt és a Déli-Kárpátok közötti terültet jelölik az okiratok a Bulákok Földje (terra Blacorum) és a Bulákok Erdeje (Silvam Blacorum) névvel. Valószínű, hogy a szittya népek szokása szerint, mint csatlakozott népet a bolgárok birodalmuk északi tartományába, Erdélybe telepítették a bulákokat határvédelemre. Nagy számban éltek azonban bulákok Bolgárország többi részén is, különösen a Déli-Kárpátok és az Al-Duna által bezárt alföldön. Mindezeket figyelembe véve, bizánci részről a magyarok „türk” elnevezése – teljesen érthető!

<!-- [if gte mso 9]> <w:lsdexception locked="false" s