Az egyik őstörténeti fórumon találkoztam ezzel az „egyszerű” kérdéssel, amire a választ röviden megadni – nem is olyan egyszerű. A dolog pikantériája abban van, hogy ma már elfogadott az az álláspont, hogy a többség nyelve vált uralkodóvá a KM-ben a 10. századtól, és ez a többség nem Árpáddal jött be, hanem már itt élt. Akkor még a szlávokra nem volt jellemző az „elmagyarosodás”, ők „szlávosodtak”. Maradtak az avarok. Hogy ne csak nyelvészeket, történészeket szerepeltessek (ez egy alterhez nem illő), ezért egy íróval, Illyés Gyulával érzékeltetem a helyzetet.   Illyés a magyarság KM-beli fennmaradásáról így vall: „A magyarság eredetéről szóló elméletek közül egy se hatott rám olyan revelációszerűen, a szívre tapintás olyan bizonyosságával, mint az a legújabb, amely szerint a magyarok nem Árpáddal jöttek e hazába, hanem még Atilla csöndes málhahordói gyanánt, ha ugyan már nem Atilla előtt. Mindenesetre csöndességüknek köszönhették, hogy sem a húnokkal, sem az avarokkal egyetemben nem verték se ki, se agyon őket, hanem életben maradhattak és szolgálhattak a húnok után itt, hol az avaroknak, hol a frankoknak, mindenkinek, aki épp nyakukra ült és végül Árpád kemény, öntudatos turk vitézeinek, akik államot gyúrtak ebből a hallgatag, munkás népből, amely mindenét, még gyönyörű ugor nyelvét is átadta a nemes hódítóknak, ahogy ez már a történelemben a hódítók és a meghódítottak között törvényszerű.”  De hol vannak a „beolvasztók” sírjai? „Még László Gyula sem találta őket régészként. Történt azóta valami?” – tette fel a kérdést a fórumtárs. Igen történt. Felélénkültek a honfoglalás kori temetők archeogenetikai vizsgálatai. Erről például a Magyarságkutató Intézet (MKI) kutatói munkatársai számoltak be a MN 2021. március 24-i tudósításában. A vizsgálatok a leletek alapján elkülönítik a köznép (un. falusi temetők) és a katonai vezetők, az uralkodó elit, az un. szállási temetőit. „A feltárt temetők egyik csoportja a kis sírszámú, 9-10. századra keltezhető szállási temetőket tartalmazza, melyekben feltehetően a katonai vezető réteghez tartozó egyéneket és családtagjaikat temették viszonylag gazdag tárgyi mellékletekkel”. De minket most a 9. század érdekel, amikor a „honfoglalók” még nem települtek be. Benkő Elek már gyanította, hogy a székelyek Árpád előtt a KM-ben voltak: „Az antropológiai vizsgálatok e gyanút területi és kronológiai értelemben is körvonalazták, amennyiben az embertani anyag közvetlen kapcsolatait nem Erdély és a szomszédos területek embertani anyagában, hanem az avar kor és a Karoling-Dunántúl antropológiai leletei között találták meg.” (Benkő Elek: A székelyek „magyar” eredetéről. In: Székelyföld története I. Székelyudvarhely, 2016. 126.)

Ezekre (a később „beolvadtakra”) írtam egy rövid választ. „Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok rendszeresen hadjáratokat vezetnek az oroszok (szlávok) ellen, főleg rabszolgaszerzési céllal. A rabszolga az egyik legkelendőbb cikk a korabeli kereskedelemben. Ez nem pusztán a kereskedelem miatt érdekes, hanem választ ad a nomadizálás vagy földművelés kérdésére is, mivel olyankor, mikor viszonylag hosszabb időre megtelepednek valahol a „nomádok”, akkor a földek megművelését rabszolgákkal el tudják végeztetni. Ez a rendszer hosszan fennmarad. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.) A magyarok nem itt sajátították el ezt az életmódjukat, hanem HOZTÁK MAGUKKAL "ETELKÖZBŐL", amelynek területe jóval nagyobb lehetett a ma, hivatalosan feltételezettnél. (Erről ma már régészeti szakdolgozatokat lehet olvasni, főleg oroszul). Ez azt jelenti, hogy a szállásterületüktől több száz km-re terjedt ki a felügyeletük (de nem oda temetkeztek!!!). Miért nem maradtak meg tartósan a bolgárok a Tiszántúlon? Talán a legyőzött avaroktól féltek? :D Ma már több "szakmabeli" is elismeri, hogy a 9. sz második felében jelentős magyar befolyás volt az alföldön. (De nem temetkeztek ide, sőt köcsögöket sem ástak el!). Azoknak akik egy évszázadon át látogatták nyugatot, délt, igazán nem jelentett nagy akadályt a nyitott hágókon való beszivárgás. (Az Árpád vonalat majd csak ezer év múlva építik ki. :D ) Az avarok meg nem torlaszolták el a hágókat, sőt támogathatták a magyarokat, abban a reményben, hogy ők majd kiűzik a bolgárokat, szlávokat, frankokat. (Ami meg is történt a későbbiekben)”.

 2016-ban az M4 autópálya megelőző feltárása során egy hatalmas lelőhely került feltárásra Tiszapüspökitől délre, az ún. Dögösi Tisza-holtág mentén. A lelőhely nyugati felében, viszonylag nagy területen szétszórva 9 sírt találtak, amelyet egy, az avarkor legvégéről származó avar temető kis részleteként azonosítottak. „A temető másik érdekessége, hogy egy egészen korai, 10-11. századi magyar falu területén kerültek elő. De nincs kapcsolat a két korszak között, a magyarok nem tudtak az avar temető létezéséről, ugyanis az egyik sekélyen eltemetett gyereksírt megbolygatták egy árok kiásása során. Ez a tény akár perdöntő bizonyíték is lehet abban a tudományos vitában, hogy az avarok megérték-e a magyar honfoglalást, vagy ami még ennél is vitatottabb, volt-e bármilyen kapcsolat, akár genetikai rokonság a késői avarok és a magyarok között. Most zajlik az embercsontok antropológia vizsgálata, magunk is kíváncsiak vagyunk az eredményre. De az ásatási megfigyelések alapján úgy gondoljuk – legalábbis ezen a településen biztosan –, hogy semmilyen kapcsolat nem volt az avarok és a magyarok között, a magyarok már semmilyen tudomással nem bírtak a néhány generációval korábban eltemetettekről” – írja a hírt közlő Szolnoki Régészet. (Lásd a A Damjanich János Múzeum Régészeti Osztályának blogjában.) Nekem erről az alábbi véleményem van:

A 9. századi avarságot két részre kell bontani a történetük során: a dunántúliakra (frank érdekszféra) és az alföldire (bolgár érdekszféra). Ez azt hiszem nem vitakérdés.

Az emberek nem tűntek el teljesen a területről, csak részben. A nevük azonban valóban ELTÜNT! Árpád magyarjai mindegyik csoporttal találkozhatott, először a keletiekkel, később a pannóniaiakkal. A szlávok nem váltottak magyar nyelvre, a nyelvészek szerint meg kellett a többség a nyelv megtartásához, tehát valahol voltak ezek a (nevüket már nem használó) avarok. Ha pedig éltek, akkor haltak is a logika szerint. A Dunántúl a könnyebb eset. Lásd például a Vörs-papkerti temető leletanyagát. „A Kr. u. 8-9. században kezdték használatba venni, és régészeti leletanyaga négy csoportra bontható: késő avar kori, IX. századi, honfoglalás kori (X. század), kora Árpád kori (XI. század eleje). Ez a temető ezidáig az egyetlen olyan teljesen feltárt lelőhely, ahol folyamatos temetkezést figyelhetünk meg az avar kor utolsó szakaszától egészen az államalapítás időszakáig.” Itt a „késő avarkor” alatt Kr. u. 700-804 (/830) ért.  (Priskin Katalin: A Kárpát-medence avar és honfoglalás kori lóállományának archaeogenetikai elemzése Ph.D értekezés. 7. o. Szeged, 2010.). Az utóbbi időszak ásatásainak köszönhetően Északkelet-Dunántúlon, a visegrádi Sibrik-dombon is egy Karoling-kori regionális központ létét sikerült igazolni, valamint a Dél-Dunántúlon, Kaposzentjakabon egy sáncokkal védett 9. századi templomot és templom körüli temetőt tártak fel, de Kaposvár környékéről már korábban is ismert volt egy 9. századi temető. (Szücsi Frigyes: Temetkezési szokások az avar kori mezőföldön és az  5–10. századi térhasználati és kontinuitási kérdések. Doktori értekezés, 2019.).  A visegrádi gazdag leletanyag arra engedett következtetni, hogy az egykori római erődbe betelepedő lakosság legkésőbb a 8. századtól, folyamatosan a helyszínen élt, egészen a tatárjárásig. Azaz egyértelműen kimutatható a település kontinuitása a késő avar kortól, a Karoling-koron át az Árpád-kor közepéig – áll a riportban, amelyben Tóth Gábor beszélget Buzás Gergely, a visegrádi Mátyás Király Múzeum igazgatójával. (MN 2022. 02. 05.). „Az avar birodalom bomlása idején a szlávok a római erőd felhasználásával egy helyi hatalmi központot hoztak létre. A leletanyag egyértelműen arra vall, hogy ez a központ tovább élt még a magyar államalapítás idején is” – nyilatkozta a visegrádi múzeum igazgatója. De ezek még azok a szlávok, akiket az avarok hoztak magukkal keletről, „Mivel a 8. század és a 11. század eleje között a régészeti kutatások nem utalnak jelentősebb népességcserére, főleg nem szláv betelepedésre, ezért ezt a helynevet minden bizonnyal még a késő avar korból származtathatjuk… Már az avar korban megjelentek a szlávok a Kárpát-medencében, akik elsősorban az erdős-hegyes vidékeken telepedtek meg” (Buzás Gergely). Egy 871-ből származó tudósítás szerint: „Azokat (ti. az avarokat) azonban, akik készségesnek mutatkoztak a hit iránt és felvették a keresztséget, a királyok adófizetőivé tette, és a földet, amelyet a maradékaik birtokolnak, a királynak fizetett adó fejében most is birtokolják mind a mai napig”. – (Conversio… Cap.3. MMFH. III. 298). Látható tehát, hogy a meghódított, jórészt keresztény avarság egy része ezen a keleti frank területen élt. „A békés térítés első eredményei a 9. század 30-as, 40-es éveire kezdenek beérni, párhuzamosan a Karoling-adminisztráció megerősödésével, az első grófi székhelyek (civitas) (Mosaburg/Zalavár, Savaria/ Szombathely), nemesi udvarházak (curtis) és az első templomok megépülésével. A szolgálónépi falvak temetői (Esztergályhorváti-Alsóbárándpuszta, Zalaszabar-Dezső sziget, Garabonc-Ófalu I–II, Zalavár-Kövecses, Zalavár-Rezes, Keszthely-Fenékpuszta, Sárvár-Végh malom stb.) továbbra is a templomtól távol, ún. „szent ligetekben” fekszenek (a sírok csoportosulásai különösen az esztergályhorváti-alsóbárándpusztai temetőben rajzolták ki igen határozottan a fák helyeit), de már több lényeges vonásban eltérnek az avar kor végiektől. A sírok tájolása a korábbi változatos iránnyal szemben következetesen Ny–K irányú lesz, a sírok szerkezete leegyszerűsödik, eltűnnek a padmalyos, fülkés sírgödrök, legfeljebb padkás sírkiképzéssel számolhatunk – azzal sem túl gyakran. Csökken a sírok mélysége, kevesebb a sírépítmény, a sírgödörben összerótt, nehéz fakoporsó. Új jelenség, hogy egyes temetőkben részleges vagy kivételes esetben teljes kőpakolást alkalmaznak. A század második harmadának végére az étel (baromfi, tojás) és ital (agyag- és faedény) áldozata is egyre ritkábbá válik, inkább csak egy-egy kiscsalád szokása marad.” (Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Bp. 2014. Kiemelés tőlem!)

809 húsvétja előtt Krum elfoglalta Serdikát. Hitvalló Szent Theophanész szerint 6000 katonát és sok polgári lakost lemészároltatott. a 10. század második felében összeállított Suda lexikon fentebb már részletesen idézett Βούλγαροι címszava, amely szerint „az avarokat teljesen és mind egy szálig megsemmisítették a bolgárok”. Olajos Teréz szerint azonban az ᾄρδην ᾀφανίζω („teljesen megsemmisít”) kifejezés helyesen „megsemmisítő győzelmet arat”-nak fordítandó, azaz a bolgárok nem kiirtották az avarokat, „csak” döntő győzelmet arattak felettük – írja Szőke, uo. Belgrádot és Sirmiumot csak 830 körül foglalták el. A legnagyobb pusztítást az avar népességben a bolgárok követik el. „827-ben a bolgárok egy sereggel felhajóznak a Dráván – a Liudewit-felkelés következtében védelmét megszervezni még mindig képtelen térségbe –, és tűzzel-vassal irtják a Pannóniában lakó szlávokat, hercegeiket (ducibus) elűzik és helyükbe a maguk kormányzóit (rectores) teszik….Úgy látszik, hogy a bolgárok nemcsak a hajdan Liudewit alá tartozó, s mostanra már kivérzett Pannonia inferior provinciát, hanem ennél jóval nagyobb térséget pusztítanak el. Legkésőbb ekkor foglalják el a Tisza és a Dráva torkolatvidékét, s a Dráva–Száva közének keleti felét, a Szerémséget is, biztonsággal ugyanis csak ennek birtokában hajózhatnak fel a Dráván. Elpusztítják a háborútól eddig jobban megkímélt Pannonia superior déli felét, a Baranya, Zala megye területén élő avar–szláv népességet, sőt nagyon valószínű, hogy mélyen behatolhatnak Karantánia belsejébe is”. (Szőke Béla Miklós 2014.) 829-ben a bolgárok újra felhajóznak a Dráván, s további néhány falut égetnek fel.

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913–959) „A birodalom kormányzása” („De administrando imperio”) című művének 30-31. fejezeteiben így ír arról, ahogy a horvátok megszerezték országukat az avaroktól: „Pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erősebbnek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Ettől fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül valók s ezek avar mivolta felismerhető.” Olajos Teréz szerint az avarokra utalnak a Száva és az Adriai-tenger közötti területen az olyan helynevek, mint pl.: Obrov, Obrovo, Obrovac, Obre, Obri.

A Duna menti átkelőhelyek környékén sok helyütt találták meg az avar nép nyomait, Szobon a homokdűlőben tártak fel egy több mint száz síros késő avar temetőt. A temető népe biztosan megélte a magyarok megérkezését is – olvashatjuk Szob város honlapján. A szinte teljesen feltárt, 512 síros Vác-kavicsbányai temető használata a 7. század elején kezdődik, míg az utolsó, szegényes sírcsoport a késő avar kor második felére keltezhető. Az átmeneti szakasz után a két közösség közötti kulturális különbség eltűnt. Az összeolvadás egyben a késő avar kor kezdetét is jelenti, amellyel egy időben látszólag új irányba fordulnak a temetőt használó közösség kapcsolatai. A lovas temetkezések Vácott jellemző változata, a hamvasztásos sír, bizonyos kerámiatípusok, az ólomcsövecskék a leletanyag szegényessége alapján marginalizálódó váci közösséget a késő avar kori kultúrának a Kárpát-medence peremvidéki változatába sorolják be. (Szenthe Gergely: Kulturális összeolvadás a „középavar korban”. Archaeologiai Értesítő 139. 2014).

Az Alföldön más volt a kép.

Tudjuk, hogy a bolgárok Csongrádnál feljebb nem állomásoztak. Miért nem? Mert önmagában a Puszta az „Avar[or]um solitudo” annyira nem nyűgözte le őket. A rabszolgának valókat már elhajtották, a maradék meg nem érdekelte őket. Egyébként ez a Regino krónikájából elhíresült kifejezés, hogy „solitudines”, Szádeczky-Kardoss Samu érvei óta más értelmezést is nyertek. „Pontosan ez a szó (solitudo) ugyanennek a szerzőnek ugyanebben a művében pár mondattal korábban ugyanis egyáltalán nem néptelen, hanem nagyon is sűrűn lakott földet jelent. A „solitudines" főnév itt azt jelenti, hogy az egyébként gyakran túlszaporodó lakosoknak helyhez kötött települései, „házai, falvai, városai nincsenek", az ottani emberek nyájaikat legeltetve nomadizálnak „a művelés alá nem fogott pusztákon" (per incultas solitudines), „asszonyaikat és gyermekeiket ekhós szekereken viszik magukkal". Szerzőnk egyébként az „eremus" szót használja a valóban lakatlan pusztaság jelölésére. Így a „Pannoniorum et Avarum solitudines" a magyar honfoglalásról szóló passzusban sem „lakatlan", hanem „helyhez kötött települések nélküli" területként értelmezendő. Ennek nyugati szélén a frank birodalmi adminisztráció hatáskörén kívül maradt Duna-kanyar táján él ő pannoniaiak, nagyobbik keleti felén pedig nomadizáló avar népmaradványok élhettek”. (Az avar továbbélés kérdéséről. Olajos Teréz, Tiszatáj 2001. 53.). Ezzel teljesen összhangban van Révész László professzor válasza arra a kérdésre,hogy „üres volt Kárpát-medence keleti fele?” – azt felete, hogy „Ez sohasem volt igaz. És ez a megállapítás nemcsak a Kárpát-medencére vonatkozik, hanem jószerével a teljes eurázsiai térségre. Nemcsak a magyarok által birtokba vett Levédia és Etelköz területére, hanem minden emberlakta helyre. …. az etnogenezis nem afféle egyenes vonalú folyamat, hanem a folytonos változás, valamint sttruktúrális változások tanubizonysága.” (Kenessei A. interjú az mfor.hu-n. Ezredévvel utánuk – elődeink nyomában címmel). Gyakorlatilag ezek a gondolatok köszönnek vissza a 2024-es interjúban is: 

KA: Ezek szerint a TA korában ott élt emberek a bronzkori népesség utódai is lehettek? 

RL: Elképzelhető, sőt talán biztos, hogy az említett bronzkori népesség leszármazottainak egy része többszörös nyelv-, és identitáscserével megérhette a honfoglalás és az államalapítás korát. A Kárpát-medencének mindig is volt egy alapnépessége, de ezt éppúgy nem nevezhetjük magyarnak, mint bármilyen más népnek sem. Biológiai elődök kimutathatók akár a neolitikumig, de ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ők magyarok voltak. Úgyhogy csalódást kell okoznom a turbószittyáknak. A megmaradás érdekében átöltöztek időnként keltának, rómainak, longobárdnak, avarnak…

KA: És úgy is beszéltek, azon az uralkodó nyelven? 

RL: Természetesen. Valamint annak is tartották magukat…

Régi vesszőparipám, hogy miként a régészet nem nagyon figyelt oda a szegényes, melléklettel alig, vagy sehogy el nem látott sírokra, temetőkre, úgy az archeogenetika sem végzett vizsgálatokat a köznépi temetők nagy egyedszámú sírjaiból előkerült emberi maradványokon. 

…a magyar, főleg régészeti kutatás már nem is egyszer belesétált abba a csapdába, hogy nagy tekintélyű történészek szabták meg az irányt és a saját hipotéziseik mentén jelölték ki a régészeti leletek értelmezését, időbeli sorrendjét, az elnevezések és névadások, hely-, és helységnévadások gyakorlatát. A régészet megpróbált ennek az útmutatásnak megfelelni, igazolgatni, aztán rá kellett jönni, hogy ez nem járható út. Ezért hangoztatom: minden tudománynak a saját, önálló forrásbázisából kell kiindulnia és utána egyeztetni a társtudományokkal. (Kenessei András interjúja Révész Lászlóval. NÉPSZAVA, 2024. 04. 07.)

Az avar kérdés szempontjából van egy „köztes” terület is, ez a Mezőföld. „a késő avar temetkezési szokások és tárgyi kultúra szívós, konzervatív továbbélésével Mezőföld 9. század első felére keltezhető kultúrája elsősorban nem a Dél-, Nyugat-, és Észak-Dunántúlon jellemző Karoling-peremkultúrával mutat rokonvonásokat, hanem sokkal inkább az Alfölddel (ahová egyébként földrajzilag is tartozik). Mezőföldről nincs határozott nyoma az avarokkal keveredett szláv, frank réteg kulturális hagyatékának, azaz nincs jele annak, hogy a Karoling Pannonia közvetlen fennhatósága konkrétan a Mezőföldre is kiterjedt volna. (L. Szücsi 179. o). „A késő avar és korai magyar térhasználat összehasonlítása a kutatottság jelenlegi szintje és a kimutatható legkésőbbi avar (9. század első fele) és legkorábbi magyar horizontok (10. század első fele) között fennálló legalább fél évszázados időrendi hiátus miatt csak korlátozott eredményekkel járhatott” – írja Szücsi Frigyes az említett doktori értekezésében. De az irány jó! Bakay Kornél mondta egy 2003-as előadásáaban: „A Vl. század dereka után ide érkezett avarnak nevezett lovas nép nyomai megtalálhatók Erdély egész területén (a Küküllő-vidéki Dicsőszentmártontól a Maros-menti Németszentpéteren át Nagyszebenig), a mérvadó kutatók mind a húnkort, mind az avarkor első felét "településtörténeti mélypontnak" nevezik, ezzel is hangsúlyozva, hogy a kultúrát hozó antik kor után a barbárok következtek. Hiába ismerünk avar sírokat a Maros vidékéről, Érmellékről, a Körösök tájáról, az Erdélyi-medencéből (Kolozsvártól Korondig, Gyulafehérvártól Szászsebesig, Nagyenyedtől Mezőbándig), a Firtosvár tövéből nagy aranypénz-leletet a Vll. századból, a korszak nagy temetőiben (Marosgombás, Várfalva, Marasnagylak) vagy kisebb szórványleleteiben (Kőhalom, ahol László Gyula meglátta a napvilágot 1910-ben, az udvarhelyi Fiatfalván, a háromszéki Kézdipolyánon) csak szláv-avar telepek nyomait hajlandók felfedezni, mivelhogy "az avarok számára nem volt alkalmas ez a vidék". (Bakay Kornél: A székelyek eredete. Elhangzott 2003, november 18-án Budapesten a MOM Művelődési Központban.). A székelyek is itt voltak, csak akkor még nem Erdélyben. "Az antropológiai vizsgálatok a Karoling-kori Pannóniára utalnak, a nyelvjáráskutatás eredményei szerint pedig a székelyek a mai Őrvidék (Dél-Burgenland, Vas megye); az Őrség (Zala megye) területén; Baranya és Valkó megyében; továbbá Pozsony vidékén és a Moson környékén lakhattak. Később az Őrvidék és az Őrség területén lakó székelyek egy része Marosszékre, Csík- és Háromszékre; a Pozsony vidéki és a Moson környékén lakók Marosszékre; a Baranya megyében lakók Biharba majd/és Telegdiszékre települtek, akárcsak a Valkó megyében és a Királyföldön lakók". (Zsupos Zoltán: Honnan ered a székely írás? Aktakaland, 2017.) 

Kicsit olyan volt a helyzet, mint amilyen a török hódoltság idején lehetett Somogy és Nyugat-Tolna határán. Ha az összeíráskor éppen üresen álltak a házak, akkor „nem lakott helynek” - loca deserta „D” - jelölték a települést. Ezzel részletesebben foglalkoztam, ezért engedjenek meg egy kis kitérőt.

„Hóman–Szegfű Magyar története azt állítja: „Veszprém megyétől keletre és délre a ma ott élő magyarságnak legalább a 80 – ha nem több – százaléka a török hódoltság megszűnte után költözött oda, - azaz a mai lakóhelyére.”  „Ezért a ma ott élő családok története a 18. század elejétől kezdődik, azaz csak két és félszáz éves hagyomány fűzi őket a jelenlegi községhez.” – írja Dr. Horváth Árpád a Szakcs mezőváros története^[1] című könyvében. Hogyan lehetne ennek az állításnak az ellenkezőjéről meggyőződni?” – teszem fel a kérdést, és próbálok rá választ adni a Jelek a Kárpátok körül c. könyvem első részében, amelynek a beszédes címe: A puszta megtartó ereje. „Nem is a várurak voltak az igazi (nem bejegyzett) tulajdonosai ennek a földnek, hanem az azt megművelő, vagy belőle élő, a termését begyűjtő szegény névtelen rabszolgák, jobbágyok, parasztok. Ők tíz körömmel ragaszkodtak a szülőföldjükhöz, és mint megannyi horog tartotta vissza őket az erdő, a láp, a mocsár. A veszély elmúltával viszont azonnal új lehetőséghez jutottak az újrakezdéshez, mert az erdőt, a vizet és a benne élő, vad és ridegtartású háziállatokat a rablók nem vihették magukkal. Ami igaz volt a 19. században, az az lehetett a korábbi évszázadokban, sőt évezredekben is.” Ezt Illyés Gyula így fogalmazta meg: „Az urak változtak, a gazdatisztek ép úgy, mint a tulajdonosok és a bérlők; ők (az őslakosok) sose változtak.”  „Általában jellemző volt az itt élő lakosságra, hogy egy-egy nagyobb betörés után a védelmet nyújtó várból, mocsárból vagy erdőségből újra meg újra hazatért, hogy házát újjáépítse, földjét ismét megművelje és elhajtott állatai helyett újakat szerezzen. A magyar emberek e páratlan túlélési erejének és regenerálódási képességének szintén óriási szerepe volt abban, hogy az ország túlélte a hosszú török megszállás időszakát.

Senki nem tudhatja pontosan, hogy valójában hogyan is élt akkor itt a magyar nép. Nem úgy, mint a városlakók. Ott a hódítók a készen talált házakba költöztek be. Ez nem a dzsámik, a mecsetek, a mahallék, a mektebek és medreszék világa, amit Hegyi Klára, Fekete Lajos és még sokan mások megírtak. A pusztán élőkről nincsenek néprajzi leírások, szociális tanulmányok.” Talán temetője sem volt minden közösségnek. S ha volt, az utókort nem nagyon érdekelte a puszta csontvátzuk. A Puszta megtartotta, védte a lakóit a 2. évezredben ugyanúgy, mint az elsőben. Az igazi, nagy népességcserére a 21. század globalizációja miatt kerülhet sor, amikorra a puszta megszűnik pusztának lenni, mert az egykori lakói elhagyták, vagy elüldözték őket. A műholdas keresővel rendelkező új földesurak a nép nyelvét már nem értik és nem is akarják! Könyvemben Nak falu környékének történetét boncolgatom.

„Teljesen más képet mutatnak azok a falvak, amelyek egykoron talán nagyobbak voltak Naknál, (hiszen templommal rendelkeztek) de a 18. sz. elejétől a nagybirtok, a puszta részévé lettek. Ezeket még a török hódoltság idejében is számba vették a defterekben. Az 1563-1631-ig megmaradt török adóösszeírások adataiból kiderül, hogy például a Nakkal szomszédos Várong falu is folyamatosan lakott maradt, s lakóinak számát a feljegyzések rendszeresen 15-18 házzal említik. A térképről látható, hogy Nak, Inám, Merse, Nosztány, Várong, Hetény, Borjád, Szilfás, Leperd házai a pusztában szétszórva helyezkedtek el. (Lápafő például létezett Mohács előtt is, hiszen az 1579/80-as adólistában megtalálhatjuk, de a régi falu helyére - ami a mostani temető helyén állhatott - reformátusokat telepítettek Zalából, így itt a folytonosság valóban megszakadt, mert a régi lakosok inkább a szomszédos katolikus falvakba települtek át. Ezt nem lehet elnéptelenedésnek, csak lakosságcserének, nevezni..) A pár házból álló falvak lakói közelebb álltak a természethez, mint a városlakók. Idézet Somogy, Tolna, Baranya, és Valkó megye küldötteinek Eszterházy Pál nádorhoz - 1693. december 16-án - küldött leveléből: „Sok falunak lakosi Szigetekbe, erdőkbe, barlangokba, hegyekbe, hideget, éhséget és több nyomorúságot Szenvedvén, elbujdosnak, el is pusztul ez az egész föld, ha Herczegséged eő Felségénél nem instal sok féle nyomorúságokban fetrengő népejért.”^[2] A török időkben a pusztai nép valószínűleg visszatért az őseitől örökölt életformához. Johann Dietz brandenburgi tábori sebész leírása szerint: „A család mint a vadnépeknél földbeásott kunyhókban lakott, s mint a tatárok, vadászatból és halászatból tartották el magukat.”^[3] 

Mi védhette meg az egyszerű népet a mongol, tatár, török, német, és a többi, rablóbandák elől? Talán a várak? Nem! A várak az országot védték – mint ahogyan ezt IV. Béla helyesen felismerte – de a népet – közvetlenül - nem. Nem menekülhetett be egy pusztányi embertömeg a kis tégla-, vagy földvárba védelmet keresve, mint ahogyan ezt a nagyobb erődöknél, váraknál megtették. (Ilyen vár a környéken nem is volt!) Itt ez kész öngyilkosság lett volna. A limes sem védte meg a rómaiakat egy erősebb támadás ellen, de a kelta és más félbarbár népesség megmaradt, (köszönhetően a terepviszonyoknak, az erdőknek, a mocsaraknak) és beolvadhatott az itt letelepülő új honfoglalók közösségébe! „Ki más volt a római nép hívebb szövetségese, mint aki a legmakacsabb ellensége volt? Mi lenne ma a birodalomból, ha a jótékony előrelátás nem gondoskodott volna arról, hogy a legyőzöttek összeolvadjanak a legyőzőikkel?” – írta 52-ben Seneca.^[4] A puszta katalizátorként is működött. Erre bizonyítékul szolgálnak az ősi sírleletek. (Kelta-római, avar-szláv-magyar.) A törzslakosságot egyedül a Puszta védte! Lakói megmaradtak, még akkor is, ha a krónikák erről nem, vagy csak mellesleg, szólnak. A kelta, a római, a szláv, az avar, a hun, a magyar, a szerb, a német földművesek évszázadokig békésen megéltek egymás mellett, tisztelve a másik nyomorúságát és küszködését mindaddig, amíg a pénz, a hatalom, a vezetőik, éket nem vertek közéjük. Ez a szokás – sajnos - fennmaradt mind a mai napig.

Valóban elnéptelenedett ez a vidék és teljesen újak a lakói? Igen! Volt idő, amikor az embereknek el kellett tűnniük. Papíron és a valóságban is. A kérdés az, hogy honnan jöttek vissza? Ismerem a környék hagyományait, népszokásait, ismerem az embereket. Itt nem betelepített németek, idegen nevű rácok, szlávok, horvátok, vagy szlovének élnek, hanem tősgyökeres magyar nevű emberek.

Illyés Gyulát idézem újra: „A nép, amely a nyelvet őrzi és fejleszti, úgy sarjad elő a földből, mint a tőből kidöntött gyümölcsfa gyökérhajtásai: fattyú-vadon, új ojtásra várva.”^[5] A betelepítések során ez a vidék rendesen megkapta az oltást! Tolna nyugati része és Somogy a környező falvakból^[6] települt be, de tőle keletebbre és délre, a megye nagyobbik fele, befogadta az idegen oltóágat és termőre fordult. És mi lett a pusztán élők sorsa? „Viharok jönnek majd, dörögve omlanak, / tornyok és országok, de te földre fekve / őrzöd, mint nőstény eb csöndes fiaidat.” Kik voltak és kik ma a lakói ennek a területnek? Van-e kapcsolat a régi és az új betelepülők között? A kérdés azért válik izgalmassá, mert az adott választól függően fogadhatjuk, vagy utasíthatjuk el a mai magyar hivatalos történelemszemlélet egy részét. Ha meggondoljuk, hogy mindössze 25-30 év történelmének megítélésén múlik, hogy egy népcsoport kinek is tartja magát, akkor érezhetjük át igazán ennek a kérdésnek a fontosságát. Ez a röpke negyedszázad 1699-től kezdődik, amikor véget értek a török elleni csatározások Magyarország területén, és tartott a 18. század első harmadáig, amikor általában befejeződnek a betelepítések. Például Szakcs „ község megszállása 1727. évben már befejezést nyert.”^[7] A Wallis grófok által 1720-ban megindított betelepítés is befejeződött Tolnán 1729-re.^[8] 1728-ban Magyar Gyönk és Német Gyönk benépesítésének első szakasza is lezárult. A történelem írói sincsenek mindig közös véleményen ebben a kérdésben. Nagyvonalakban egyetértenek abban az általánossá vált nézetben, hogy a terület a török hódoltság alatt „fokozatosan pusztult, a falvak elnéptelenedtek”, ezt követően pedig új telepesek foglalták el a korábbi ősmagyar lakosság helyét. Szerintem itt ez így nem történhetett és ezt ugyanazok a írások támasztják alá, mint az ellenkezőjét. Ha megnézzük például Nak lakóinak 1770-es névsorát a megyei adóösszeírásban, láthatjuk, hogy többségében nem a származásra utaló helységnevek dominálnak (mint a rácokból lett magyaroknál) és ez környékbeli betelepülésekre utal.

Összegzés.

A könyvemben leírtakon túl, a beszélt dialektus, a népviselet, a népi szokások, a hagyományok vizsgálata nyújthat bizonyságot arra vonatkozóan, hogy fennmaradt-e a folytonosság a török veszély elmúltával, vagy megszakadt és új jött létre. Van, ahol a kérdés eldöntése igen egyszerű, mert a rác és a sváb jelleg azonnal szembeszökő, de van, ahol a gyökerek megtalálásához sokkal kifinomultabb, pontosabb, részletesebb, mindenre kiterjedő és egységes szemléletű vizsgálatra lenne szükség. Véleményem szerint ahhoz, hogy kijelenthessük, hogy egy helység népének történelme újra kezdődött-e a 18. század elején, vagy folyamatos volt a honfoglalástól napjainkig, nem elégséges egyes helységek különálló vizsgálata, hanem a szomszédos falvak csoportját együtt kell vizsgálni, mint ahogyan a bevezetőmben is írtam. Tanulmányom csak egy a kérdésben megoszló vélemények közül.

A kérdés, amit feltettem magamnak az volt, hogy Magyarország egy szűkebb régiójában megmaradhattak-e azoknak a népcsoportoknak a nyomai, amelyek évszázadokkal vagy akár évezredekkel korábban is itt éltek. Akár töredékekben fellelhetők-e a kelták, a hunok, az avarok, a honfoglaló magyarok, a jászok, kunok, besenyők nyomai, vagy ezek eltűntek és kizárólag szlávok (rácok, szlovákok, szerbek), és németek (szászok, svábok), vagy zsidók utódaiból állna Somogy ország és Tolna nyugati része? Nem az arány számít. A viselkedési formák döntőbbek. A mai viselkedési formára döntően rányomta a bélyegét az 1700-as évek be-, és áttelepítéseinek olvasztó tégelyéből kikerülő keverék, de ez az anyag kemény és ősi. Az idegen telepesek, mint kalácsban a mazsola, csak ízesebbé tették a tésztát, de nem változtatták át macesszé, nudlivá, vagy knédlivé. És ebben a folyamatban a Pusztának igen nagy szerep jutott. A tiszta forrás volt, amely friss, üde utánpótlást adott a város zavaros víztározójába. Ha ez elapad, akkor csak idegen címke alatt, műanyag flakonban lesz kapható a magyar édes-, természetes-, ivóvíz. Víz nélkül pedig nincs élet!”  Ezzel a kis kitérővel azt is szeretném érzékeltetni, hogy az idegen betelepülők sokszor évszázadokig megőrzik identitásukat (lásd például Tolnában a rácok, svábok esetét), míg az avarok hirtelen eltűnése, egybeolvadása az újonnan érkezőkkel a „lelki rokonság” bizonyítéka lehet. És ehhez nem kell genetikai azonosság. Hogy a mai lakosságban csak kevés genetikai nyoma maradt meg az avaroknak és Árpáddal bejött „honfoglalóknak”, annak számos oka lehetett, de itt és most csak a „beolvasztók” sírjait keressük.

Most képzeljük el ezen -- a morvák végeitől a bolgár végekig nyúló széles pusztaságon, ami a lovasság számára könnyen járható vidéknek számított – egy, vagy több, temetőket maguk után hagyó településeket. Ez nonszensz! Valószínűbbnek tartom, hogy szétszórt 9. század végi egyedi avar temetkezések is látókörbe kerülnek egyszer. Hogy ez folytonosságnak számít vagy sem, az megítélés kérdése. Tény, hogy a mai napig tisztázatlan a tovább élő késő avar népesség és a honfoglaló magyar nép kapcsolata. „A késő avar kor 9. századi túlélőinek tárgyi hagyatéka is kevés jellegzetességgel rendelkezik ahhoz, hogy a honfoglalás kori köznép, vagy a keletről korábban beszivárgott csoportok tárgyaitól határozottan elválaszthatók lennének.” (Gömöri J.: A Tárkány helynevekről régészeti megközelítésben. Népek és kultúrák a Kárpátmedencében. Budapest 2016, 446.)

„Az avarok pusztáit (Solitudines Avarorum-ot) a német-frank Ostmark határőr grófsághoz csatolják. A kaganátusuk megsemmisülése után az avarok zöme helyben marad, és később beolvadt a honfoglaló magyarok népébe. A Rába-Dráva-Duna között élők lelki üdvéről ekkor már a salzburgi érsekség papjai gondoskodtak. A jámbor szlávok vevők voltak erre, az avaroknak viszont nem tetszett a tized és az ingyen munka – a robot. Fellázadtak és négyévi háborúskodás után a Balatontól délre és délkeletre eső területeken csaknem teljesen kipusztultak a törzseik” – írtam 2009-ben a Jelek a Kárpátok körül c. könyvem 104-105. oldalán. Vagy úgy van ahogyan Makkay írja:  „Magyar nyelvet beszélő alávetett népük egyik csoportja, a későbbi székelyek, az avar kaganátus vereségei után, 796-ot követően nem követték a frankoknak behódoló, Aachenbe járuló és ott megkeresztelkedő, Savaria és Carnuntum között biztonságot kereső, Krum kán seregeiben szolgáló (és a kánnak az avar hatalom bukásáról beszámoló) avar-onogur uraikat és embereiket, hanem a Duna-Tisza közén (a Duna közelében) lévő kagáni központ környékéről elvonultak keletre. Erre, mint a Krónikák írják, minden okuk meg is volt: Féltek a nyugati nemzetektől, amelyeket Attila életében [tehát Nagy Károly idejében] háborgattak, és Erdélybe, azaz a pannon táj határvidékére vonultak, és nem hunoknak vagy magyaroknak, hanem siculusoknak, saját szavukkal székelyeknek nevezték magukat”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. Magán kiadás. 85-86.o.). Ez gyakorlatilag megfelel Révész László elképzelésének is, amit a székelyekről írt: „Ha viszont az általánosan elfogadott nézetek szerint a 11–12. század fordulója körüli évtizedekre tesszük erdélyi megjelenésüket, s magyarázatot kívánunk találni az őrségi és a háromszéki nyelvjárások közötti hasonlóságokra, akkor egyetlen lehetőségünk marad: azt feltételezni, hogy a két említett vidék székely lakossága egy korábbi közös, de számunkra a Kárpát-medencén belül közelebbről ismeretlen területről rajzott ki a nyugati és a keleti határszélekre. Magam ezt tartom a legvalószínűbb lehetőségnek (részletesebben lásd RÉVÉSZ 2013: 618–624)”. (Révész László:      A régészeti hagyaték és a nyelvészeti kutatások kapcsolatai. Debrecen, 2014). Természetesen csak akkor, ha ezt az „ismeretlen helyet” az avarok lakhelyének (például a Balatontól délre eső területnek) fogadjuk el. 

„Amennyiben a székelyek három törzse a Kárpát-medence nyugati területén lakott, akkor jóval nagyobb területen sokkal nagyobb számú népesség lehetett, mint amennyit a nyelvjáráskutatás ki tudott mutatni. Ennek az az oka, hogy eredetileg a nyugati határ mentén földművelésből és állattenyésztésből élő, mesteremberekkel rendelkező, de harcosaik miatt elsősorban határvédő szerepet betöltő székelység, nem foltokban, hanem igen hosszan elnyúló, összefüggő területen került letelepítésre. Erdélybe történt áttelepítésükre pedig akkor kerülhetett sor, amikor már nem nyugaton, hanem keleten volt rájuk szükség, és ott szintén egybefüggő területen laktak”. (Zsupos Zoltán: Honnan ered a székely írás? Aktakaland, 2017.)

Másrészt a század végére a pannóniai avar elit életmódjában már nem nagyon különbözhetett a Karoling nemesektől. „896-ban Pannónia utolsó védbástyája is elesik, a Karoling-provincia végleg elveszik. A csatában elesettek közül néhányat – a hátcsigolyájukban maradt magyar nyílhegyek alapján – a várszigeti templomok körüli temetőkben temetnek el, a fegyvereitől és drága viseletétől megfosztott többség teteme azonban a Zala és a Kis-Balaton mocsaraiban enyészhet el. A vereség után nemcsak Mosaburg/Zalavár néptelenedik el, de a vonzáskörzetében virágzó nemesi udvarházak urai és a hozzájuk kötődő szolgáló népek is elmenekülnek. A salzburgi érsek és a pannóniai kötődésű nemesi családok a 10. században bajorországi menedékükből igyekeznek pannóniai birtokaik tulajdonjogát érvényben tartani. Mosaburgban és környékén csak azok a családok maradnak, akiknek nincs vesztenivalójuk, s akikre az új uraknak is szükségük van: az élelmiszert termelő, és az egyszerű kézműves-tevékenységekben jártas, közrangú családok”. (Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Bp. 2014.)

Az én felfogásomban, ahol a nyelv a fény kettős természetével is rendelkező -- R. Dawkins szerinti – MÉM, a nyelvi folytonosság az avarok és a „honfoglalók” között biztosan fennállt. És a kettőség miatt, ehhez szükség volt nyelvet beszélő emberekre is, akiket általában, valamilyen módon eltemettek. A nyelv pedig – mint az újbor a hordóban – letisztult. Ehhez kellettek az ugor magyarok, a türk magyarok és az avarok magyar nyelvűsége (természetesen mindegyik a maga sajátosságaival), valamint az idegen nyelvek – mint derítő anyag. Ebben a képzelt modellben hordónak a Kárpátokkal körbevett KM, a dugónak a latin nyelv felel meg. Természetesen mindez egy laikus amatőr képzelgése! De gondolataim nem újak! Hasonló szellemben írt például Tomka Péter is: „Én úgy képzelem, hogy a „bennszülöttek” akár kétszer annyian is lehettek, mint Árpád magyarjai. Politikailag széttagolva (frank, morva, bolgár szféra és a senki földje), gazdaságilag és mentálisan legyengülve (hagyományaikat feladva-elvesztve), a szorongatott helyzetben, amit a szláv beköltözések csak fokoztak, egymás nyelvét sem értve éltek. A magyar nyelv uralomra jutását segítette ez a széttagoltság és gyengeség. Az avarok egy (több?) csoportjának a környezetétől idegen nyelvre (magam elsősorban bolgár-törökkel számolok) a magyarok nyelvéhez előbb és gyorsabban asszimilálódott a többinél, hiszen nyelvi affinitása amúgy is nagyobb volt. Ez is a szlavizációval szemben ható tényező: ketten (hárman?) már egyensúlyba kerülhettek, akár többségre juthattak. A honfoglaló magyarok belső kohéziója amúgy is magasabb fokon állt, mint az avaroké két és fél évszázados történetük során bármikor: a mag keményebb volt és csíraképesebb.”. (Tomka Péter: Magánbeszéd az avarokról. Életünk, 1997. 35. évfolyam, 1-12. szám). És ehhez jön hozzá, hogy „nem találjuk az avar helyneveket! sic”, topo-, és hydronímákat, pedig az avarok (bizonyíthatóan) vagy 250-300 évig itt éltek! Mi ennek az oka? Elég elolvasnunk Felföldi Szabolcs 2001-es tanulmányát: Avar kori helynévi nyomok a Kárpát-medencében (Várkony). In: Szerk.: Márton Alfréd. A Kárpát-medence és a steppe. Budapest, Balassi Kiadó, 2001. pp. 28-39. „Nincsenek belső keltezésű forrásaink.” A fennmaradt szórványemlékek meg idegen (latin, német, szláv) nyelvi környezetűek. Összesen 28 – feltehetően avarokhoz köthető – nép-, személy-, tisztségnévről tud. Nem ismerjük az avarok nyelvét, sorolja a „nagy igazságokat”. Ha pedig a gazdag árpád-kori névanyagainkat vesszük vizsgálat alá, akkor nincsenek „jól meghatározott kritériumok” a válogatáshoz – állítja Felföldi, nem alaptalanul. „Azonban szembetaláljuk magunkat azzal a problémával, hogy korántsem egyértelmű, vajon a történeti események társadalmi, gazdasági, kulturális hatásai mikor és hogyan csapódtak le a tárgyi és szellemi kultúra régészet számára vizsgálható szegmenseiben. A késő avar kor végét (az avar elit politikai bukását) egy frankfurti birodalmi gyűlés említése alapján keltezi a kutatás, ahol a leigázott népek követeinek sorában 822-ben még feltűnnek az avarok. Több érv szól azonban amellett, hogy a kagán és elitjének uralma az Alföldön ennél akár több évtizeddel később érhetett véget; végső soron pedig az avar elit bukása nem egyenlő a késő avar kor nagy temetőit használó népesség eltűnésével” – írja Szenthe. Továbbá: „Bár a régészeti hagyaték történeti eseményekkel való összekapcsolása általában kétséges, ez esetben, az avar díszövnek a társadalmi-politikai hálózatban azonosíthatóan betöltött funkciója miatt kézenfekvő az a következtetés, hogy az övdíszek hiánya e területek avar hatalmi szférából, az avar típusú presztízskommunikációból való kikerülésének az eredménye. E megállapításnak azután messzemenő következményei vannak a hagyaték többi részére nézve”. Számba kell vennünk azonban azt is, hogy e történeti korú népességek korfája lapos piramis alakú, a fiatal egyének nagy aránya kedvezőbb körülmények közé jutva lehetővé tette a populáció gyors regenerálódását. Így, mivel több avar temető alapján is valószínű, hogy a népesség jelentős tömegei élték meg a magyar honfoglalást, csoportjaik – fennmaradó termelési struktúráikkal egyetemben – a korai magyar időszak népesedési alapját szolgáltathatták”. (Szenthe Gergely: A késő avar kor mint régészeti korszak és történeti problematika (kr. u. 650/700–840/850). 2021 Akadémiai Kiadó)

Azokat az érveket pedig, amelyeket a „kettős honfoglalás” hívei hoznak fel, miszerint „az ’avar eredetű’ helynevek hiánya és a ’magyar eredetű’ helynevek sűrű hálózata az egykor avarokkal benépesített területen (tehát azokon a vidékeken, ahol számos avar temetőt és településrészletet tártak fel az elmúlt 150 évben) azt bizonyítaná, hogy ott valójában nem avarok, hanem magyarul beszélő csoportok éltek, s így nem meglepő, hogy a helynévi anyagban sem találjuk az avarok nyomait” – egyszerűen lesöprik az asztalról, helynévtörténeti, tipológiai hiányosságokra, szláv dominanciára hivatkozva.

Már a 20. század közepén egyes magyar történészek kezdték „másként látni” a magyar őstörténetet. Természetesen nem szakadhattak el az akkori mainstream vonaltól, az Urál környéki őshaza gondolatától. „A Kr. e. II. század körül a magyarság kiválik a finnugor nagy népcsaládból és Nyugat-Szibériában a rabszolgásállattenyésztő-földmívelő turkótatár törzsekhez csatlakozik” – írja Málnási. De ha mai szemmel, és tudással újraolvassuk munkáikat, akkor megláthatjuk bennük azt a kiindulási alapot, amelyre egy új szemléletet fel lehet építeni. Ilyennek látom a szélsőjobboldalinak tartott Málnási Ödön történész 1937- ben megjelent, A magyar nemzet őszinte története című munkáját. Művéért nemzetrágalmazás jogcímén 1938. március 11-én perbefogták és 1937–38-ban egy évet töltött a szegedi Csillag-börtönben. 1945 tavaszán Németo.-ba menekült. Mint népellenes bűnöst az amerikaiak kiadták, a Népbíróság tízévi kényszermunkára ítélte. 1956-ban szabadult, nem kapott beutazási engedélyt az USA-ba, Bécsben telepedett le, s a szélsőjobboldali emigráció lapjainak cikkírója lett. A kiadó, Cserépfalvi Imre szavai ma is aktuálisak: „Kívánatos lenne, hogy a tárgyszerű kritika erről a munkáról, mint napjaink egyik erős társadalom- és. történetszemléleti elgondolásáról tárgyilagos bírálatot mondjon, tekintet nélkül a napi politika esetlegességeire, a magyar társadalmi élet egyensúlyállapotának mielőbbi megteremthetése érdekében”. Könyvéből – a magyar őstörténet felfogásom szempontjából – az alábbi gondolatok különösen értékesek:

Jól írja le „a Kárpátokig lenyúlt jégtakaró visszavonulásakor, a táj felmelegedésekori” kárpát-medencei állapotokat, bár a keletre, észak-keletre vonulásról nem szólhat, mert ennek feltételezése akkoriban még nem volt megalapozott (és ma is vitatott!). Kr. sz. körül a türk-mogyeri birodalom hun uralom alá kerül és népei a hunokkal rokonságba jutnak. A VI. század közepén Belső Ázsia újabb népvándorlása, az avarok nyugatra áramlása a türk-mogyeri nemzetségeket, valamint a kutrigur bolgárokat avar uralom alá szorítja. A hunok utáni korszakról elmondja, hogy „Pannóniában a keleti gótok, gepidák és longobárdok nem tudnak meggyökerezni. Az egész Középduna-medencében a Volgától Elbáig terjeszkedő kazan-keletbalti fajú mongoloid avarok két századon át ellenállanak a fellépő szláv nyomásnak”. Az avar-magyar kérdést Lászlóhoz hasonlóan tételezi fel: „Híres khagánjuk, Baján idejében a kereszténység beszüremlik iráni-perzsa kultúrájukba. Bomladozó államszervezetükben a VII. század közepén a Kubán-Kaukázus közéről bevándorolt előmagyarok helyezkednek el, akik kultúrájukkal rokonságban vannak. Az avar uralom átalakító hatását legnagyobb erődjük, Győr érzi meg”. A 7. századi „szétválásról” a hipotézisemnek megfelelően ír, bár a harmadikról (a Volga-Urál irányról még nem lehet elképzelése, mert ebben az „őshaza”  felfogása akadályozza). „A magyar nemzetségek néhány évtized megpróbáltatása után kétfelé válnak. Egy részük a Középduna-medencébe, az avarok közé telepszik, nagy részük pedig a Kubán folyó és a Kaukázus hegység között szerez új szállást” – írja a 12. oldalon. A honfoglalásra vonatkozó elképzelése is csak csekély mértékben tér el az általam is feltételezettől: „A legkisebb ellenállás vonalán, (nálam „a hatalmi vákuum” irányában) az avarok közé szakadt testvéreik útját követve, újból nyugatra vándorolnak, hogy az Adriáig és Sziléziáig nyúló kereskedelmi összeköttetéseiket kibővíthessék. De szláv ellenállás folytán 889-ben kénytelenek az Etelközben (Besszarábia és Moldva) letelepülni. Az új hazában nyugati piacaik egy részét elvesztik, piacszerzés közben nyugatra portyáznak és 894 körül megoszlanak. Egy részük a korábbi hazába, a Kaukázus-vidékre megy vissza, egy töredékük az Etelközben marad (moldvai és bukovinai csángók alaprétege), míg a zömük a hozzájuk csatlakozó kabarokkal együtt nyolc törzset alkotva a Közép-duna-medence felé indul”. (Kiemelés tőlem!). Mivel a magyarság mintegy 500.000 főnyi népállománnyal és negyedannyi rabszolgával az egész Közép-dunamedencét kitölteni nem tudta, azért a germán nyelvterület felé, a Dunántúlra helyezte telepedési súlypontját. Árpád fejedelem Magyar nevű törzsével Székesfehérvár és Buda között telepedett le. A Kisalföld, a Dunántúl déli fele, a Duna-Száva köze, a Maros, a Kőrösök, a Szamos vidéke szolgálnak a magyar törzsek szállásterületéül, míg a kabarok a Felső-Tisza vidékén helyezkednek el”. A magyar nyelv „honfoglalására” (ebben a kolloid nyelvi állapotban!) magyarázatot ad Málnási helyzetelemzése: „Az itt talált őslakókat meghagyják egyéni szabadságukban, csak a földet veszik nemzetségi tulajdonba és a magukkal hozott, meg az újabb portyázásokon szaporított rabszolgákkal házicselédi munkakeretben műveltetik. Az új hadifogoly-rabszolgák és az itt talált őslakók keresztények, akik a betelepedett magyarokat sup specie veri őskeresztényi tisztaságú életszemlélettel itatják át, a milost, malaszt örök értékalkotásával nevelik. A fergetegként jött magyarság az új hazában rokontalan. Mint Európa valamennyi nemzete, úgy a magyarság fajképe sem mutat egyöntetűséget. Faji és ennek megfelelő lelki dualizmus érvényesül összetételében. Alapállománya kelet-balti, ugoros-magyar; vezető rétege kaukázusi törökkel kereszteződött, könnyűvérű turáni magyar”.  

Az én megközelítésem egészen más! Könyveimben a „bel-ar” szavak jelentőségére, ősi (a szláv nyelv megjelenését jóval megelőző) származására, szinte azonos értelmezhetőségére és KM körüli használatára hívom fel a figyelmet. A „BLC” vázú szavak – szerintem – a közös avar-magyar szókincs bizonyító részei.   (B.F.: Jelek a Kárpátok körül; Fénylő, fehér, jel; Fenséges Úr; Bel-Ar) 

Márpedig ki dönthetné el azt, hogy a mai „magyar” nyelv ősét a kelet-európai sztyeppen és/vagy a Kárpátokon belül beszélték-e a 9. században? Egyedül Szádeczky-Kardoss Samu mérte fel a kérdés nyelvi alapú megismerhetőségének határait: „A római kor és a 11. század (a magyar állam írásbeliségének megindulta) közötti fél évezred forrásai annyira kis számúak, szegényesek, hézagosak, gyakran bizonytalan értelmezésűek és rosszul tájékozottak, hogy a bennük előforduló szűkös és problematikus Kárpát-medencei névanyag félreérthetetlen bizonyossággal nem mutatja meg: meddig nem és mikortól lehet vagy éppen kell finn-ugor (előmagyar) nyelvű etnikum jelenlétével számolni a Közép-Duna-medencében. A magyar átlagember, de a történészek, kutatók többségének tudatában is bizonyított tényként élő tétel, miszerint Árpád 895-ös honfoglalása a szóban forgó terminus, csak hipotézis, amely mellett más feltevések sem hagyhatók számításon kívül.” (Szabados György: Identitásformák és hagyományok. In: Anthologia Hungarica: Szemelvények a kultúra, identitás és nemzetfogalmak tartalmához. Bp. 2020. 44-45.)

[1] Dr. Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 1969-es kiadás 71. oldal.

[2] Országos Levéltár. Eszterházy levéltár. Pál nádor iratai. 55. köteg. 5290. szám

[3] Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…” Tankönyvkiadó. 1990. 286. o.

[4] Lucius Annaeus SENECA: DE IRA * A HARAGRÓL. Seneca Kiadó, 1992. 143. o.

[5] Illyés Gyula: Petőfi Sándor

[6] Például a somogyi Gamásról, ahol összesen 9 háztartást találtak egy 1715-ös összeírás alkalmával. 5 év múlva még a maradék is elköltözött Tolna vármegyébe, mert a kincstár tiszttartói rosszul bántak velük.

[7] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 1969-es kiadás 90. oldal.

[8] Tolna város hivatalos honlapja.