Felmerül a kérdés: Ha az avar birodalomban olyan sok szláv élt és volt egy szláv lingua francajuk, akkor miért nem a bolgárokhoz hasonlóan alakult a KM-ben is a nyelvi helyzet? Hiszen mindkét esetben egy teljesen idegennyelvű (legyen akár bolgár, türk, kazár, vagy magyar nyelvű) nép telepedett rájuk! És ez a kérdés perdöntő lehet abban a vitában, hogy milyen nyelvűek lehettek a „honfoglalók” és az avarok. A kérdést már sokan feltették, de a jelentőségét különbözőképpen ítélik meg. A válaszok is sokfélék és bizonyítéknak csak kevesen fogadják el, és szinte mindenki mást akar vele bizonyítani.  „Ezt a közös szlávot használhatták lingua francaként az avar kaganátuson belül és kívül. Ez megmagyarázhatja egyes nyelvész körökben ennek a nyelvnek az elterjedését Kelet-Európa nagy részén, eltörölve a régi nyelvjárásokat és nyelveket. Megmagyarázhatja azt is, hogy ez a nyelv miért maradt meglehetősen stabil és rendkívül egynemű az egész 9. században, hiszen csak kisszámú izoglossza kezdett kialakulni mielőtt az óegyházi szláv megjelent volna. Ezt is megerősíthetjük azzal is, hogy az óegyházi szláv nyelv, amely a Macedóniában beszélt nyelvjárás alapján jött létre, később Morvaországban és Kijevi Ruszban is érthető volt. A szláv nyelvet szintén lingua francaként használták Bulgáriában is, különösen a 865-ben történt kereszténységre való áttérés után”. (Curta F. The Making of the Slavs: History and Archaeology of the Lower Danube Region. — Cambridge: Cambridge University Press, 2001. p. 345). Csak megjegyzem, hogy a szláv nyelv terjedése teljesen megmagyarázható a nyelvek mémszerű, a fényhez hasonló természetével, viselkedésével. Lásd a nyelvek kialakulására vonatkozó elméletemet: A vizsgálhatóság szempontjából én a nyelvet a fény tulajdonságaival rendelkező mémnek fogom fel. A különböző nyelvek – nem mások, mint – különböző frekvenciák. Értem ez alatt az elképzelés alatt, hogy például a nyelv viselkedése, főleg a korai, spontán terjedése – hasonlatosan a fényéhez – kettős tulajdonságot mutat. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. A nyelv a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan mémszerűen viselkedik. A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. A nyelvészek egy része a nyelvek szótári és morfológiai hasonlatosságait a nyelv leszármazási rokonságának tulajdonítja, és ez megfelel a korpuszkuláris viselkedésnek (pl. etnikumfüggő), míg mások szerint ezek a hasonlatosságok a nyelvi érintkezések következményei (areális nyelvkiegyenlítődési elmélet), ami a hullámtermészetet igazolja (a szubsztrátumok hatása, mező elmélet). Míg a nyelvi családfán időbeli visszacsatolás nem létezik, különböző frekvenciák viszont találkozhatnak, sőt felléphet az interferencia jelensége is, és ennek a jelenségnek a következményei az egyes nyelvek között fellelhető nyelvi hasonlatosságok. És elfogadom Spenglernek azt az állítását, hogy a rassz nem, csak a nyelv vándorol. „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Spengler: A Nyugat alkonya). Ezért a nyelvek történeti mozgásáról megrajzolt térképek nem mindig egyeznek az archeo- és populációgenetikai kutatások alapján kirajzolódó térképekkel. Ez nem a nyelv és az etnikum szembeállítása, csupán a tudományos tények higgadt körültekintő figyelembevétele. Elhagyva a sok tudós magyarázatot, én két alapvető dologban látom az okot, amit írásaimban többször is kifejtettem.

1. A bolgár „honfoglalást” végrehajtó Aszparuh kán (Kuvrat fiatalabb fia) a 7. század második felében a bolgár-török csapatokkal bevonul az al-dunai területekre és megalapítja az Első Bolgár Birodalmat. A népe 20 000 – 30 000 lovasból és – véleményem szerint a szláv területeken felszedett, szlávnyelvű nőkből állt. Florin Curta szerint a Balkánon nincs 700 előtti időre keltezhető szláv település.  (Ezt a tudományos világ általában nem fogadja el!). Véleményem szerint a szláv „anyanyelvűek” többségbe kerülésének a Balkánon ez lesz az egyik fő oka. A másik, a köznépet érintő ok, az avar kaganátusból folyamatosan betelepítésre kerülő és a helyi lakosság keveredéséből kialakuló közösségek közvetítő nyelve a szláv lesz. Őket nevezik el Bizáncban egységesen szlávoknak. A bolgárok eredeti nyelve egy darabig él az uralkodó elit körökben, de a végleges elszlávosodásra a bolgárok két évig tartó (864-866) megkeresztelése során került sor, amikor az onogur-bolgár eredetű arisztokrácia lázadását Borisz és hozzá hű csapatai leverték és ötvenkét nagycsaládot írmagostól kiirtottak.
2. A magyar honfoglalás viszont megtervezett, családos betelepülés volt, és itt a lingua franca már a magyar nyelv lett. A magyarok több törzs szövetségéből, és a helybéli (avar) lakosságból tevődtek össze. Mivel utólag bebizonyosodott, hogy sem a türk, sem a szláv nyelv nem vált uralkodóvá, ezt a feltételezést teljesen megalapozottnak tekinthetjük. Tehát a Kárpátokon belül és azon kívül is (legalább a Dnyeperig) a 9. században az ősmagyar nyelv, mint lingua franca működött a nem szlávnyelvű népek között. Egynyelvű csoportok ezen a területen nem nagyon lehettek, és a nyelvnek nem volt hatalombiztosító, elkülönítő szerepe. A nyelvi határok (latin, görög, germán, szláv, magyar, türk/török) a 11. századra alakulnak ki a közép-, és kelet-európai térségben.

A Kr. u. 600-as évek etnikai-nyelvi helyzetét jobban megérthetjük, ha pillantást vetünk a penykovkai kultúra térképére. A VI—VII. sz.-i Dnyeper-vidéki (penykovkai) régészeti leletek a sztyeppe nomádjainak hagyatéka. Már Bálint Csanád feltételezte, hogy „E régészeti műveltség a legutóbbi időkig szintén kizárólag a keleti szláv régészet illetékességi körébe látszott tartozni. A közelmúltban kiderült azonban, hogy a telepkerámia egy része nem annyira a szlávokkal, mint bizonyos „sztyeppéi", „nomád" elemekkel hozható kapcsolatba.” (Bálint Csanád: Régészeti jegyzetek a VI—VII. századi avarok keleti kapcsolatairól. Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 7. 1990.). Véleményem szerint az itt élő népek csoportjában (kutrigurok, antok, bolgárok, alánok stb.) megtalálhatók lehettek olyan törzsek, akik utódai később a magyar törzsszövetségbe kerültek. Az ősmagyar nyelvet (is!) beszélő törzsek egyaránt előfordulhattak a Kuvrat által összehozott bolgár egységben, sőt azon kívül, akár az avarok, akár a kazárok között is.

A hunogurok (onogurok) törzsszövetsége 600. körül a két fő bolgár ág – a kutrigurok és az utigurok – erős szövetsége volt, amelyben a magyarok ősei is beletartozhattak. 630-ban függetlenítették magukat az avaroktól és a törököktől is. Valamikor ez idő tájt az utigurok újra eredeti nevükön, bolgárokként kezdték nevezni magukat. És létrejött Nagy Bolgária! Területe elért É-K-en egészen a Volgáig. Itt az ősbolgárok nyomait fedezték fel a régészek. A Volga-kanyarban, a jobb parton ősbolgárok telepei voltak. Ez a folyó nagy szamarai kanyarulata által alkotott félsziget 200 km hosszú könyök -- «Самарская Лука» -- mintha a Volga-menti sztyeppe folytatása lenne. Északról a Zsiguli-hegység déli lankái határolják. Az ősbolgár lelőhelyek vannak ábrázolva Bagautgyinov-Zubov könyvében. Ettől északabbra az alacsony Szengiley-hegység mögött a Volga jobb partján található a Silovka régészeti lelőhely. A sírokban gazdag melléklet maradt meg: solidus és bracteata, fülbevalók ametisztből készült függővel, fejesgyűrű, övkészlet bronz és aranyozott ezüst elemei, harci és mitologikus jelenetekkel díszített csontlemezek, korongolt edény. A temetkezések a Kr. u. 7. század végére, a 8. század elejére tehetők. (SZEIFERT Bea et al: A korai magyar történelem régészeti és archeogenetikai kutatásának legfrissebb eredményei Nyugat-Szibériától a Középső-Volga vidékig.  Archaeologiai Értesít}o 147. 2022). Nagy Bolgária fénykorában a bolgár etnoním alatt viszonylag kevesen voltak. A többség a szövetséges, vagy rokon törzsekből állt. Később a népnév az összetartozás jele lett. Valószínűleg volt közöttük az Altaj környékéről jött török nyelvűek, de iráni nyelvű alánok, a szarmaták utódai, valamint a Kaukázus előterének és a Volga-Don sztyeppéinek őslakosai is. (R. Sz. Bagautgyinov–A-V. Bogacsov–Sz. E.: Prabolgary na Szrednyej Volge (Ősbolgárok a Közép-Volgánál). Szamara, 1998. 32.o.). Erről a könyvről írt ismertetőt Erdélyi István „Az ősbolgárok” címmel. Azt írja: „A kötetben közölt és történetileg értelmezett tárgyak közül kiemelkednek a Silovka falu mellett fellelt, egykor nyeregkápát díszítő csontlemezek, mert a rajtuk lévő művészi karcolatokon szinte megelevenednek a korabeli (VII. század második fele) harcosok, és mellettük olyan fantasztikus, sárkányszerű állatalakokat is ábrázoltak, melyek későbbi “rokonai” a bécsi szablyán, vagy a bezdédi tarsolylemezen láthatók….Ezekre a bronzból öntött, növényi díszes övveretek jellemzőek, a magyarországi késői avarkor hasonló, de korántsem azonos övgarnitúráira emlékeztetnek. Területileg a kötetben bemutatott emlékek az egykori volgai Bolgárország déli részére esnek, történelmileg abból a későbbi fázisból is származnak, amikor ez az állam éppen megalakulóban volt. Ehhez az is kellett, hogy újabb bolgár felvándorlás történjen dél felől a VIII. században, amikor a fokozódó arab veszély ellen mentek fel bolgárok, talán ősmagyar csoportokkal együtt északra, a Volga távoli szakaszához.”

A 8-9. században a krónikások sorra megemlékeznek egy hetes szövetségről, amit nem sorolnak be az ismert népek közé. Gyanítható, hogy a később hetumogerként ismerté vált csoportról lehet szó, akik magukkal vitték ezt az elnevezést. A törökös népek gyakran ama szám szerint nevezték meg magukat, illetve szövetségüket, ahány törzset, illetve népet fogott össze társulásuk. A tokuz oguznak nevezett ágazat kilenc, az onogur ág pedig tíz nép szövetsége volt. A besgurok, avagy utrigurok neve öt ogur, az altiagirok, avagy kutrigurok neve pedig hat ogur jelentésű. A név megmaradt, anak ellenére, hogy később szövetség öszzetevő tagjainak száma megváltozott. Theophanész, 813 körül írja 679 előtti Kuvrát bolgárjaira értve: „uralmuk alá vetve a körülöttük lakó szláv népeket és szerződéses viszonyban állva a Hepta geneai 'Hét törzs' nevű (néppel), a severeket Beregaba szorosának elejétől a kelet felé, Mesembriáig terjedő részekre, nyugat felé Abariáig pedig a többit, a Hepta geneai-t telepítették, akik (velük) szerződéses viszonyban állottak." (Harmatta János változata. Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén. A Volgától a Dunáig. A honfoglaló magyarság történeti útja.). „A türkök hét törzsből állottak (geneai epta), de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi." (Bíborbanszületett Konstantin, 952 körül). 862 körül: "A hét népnek (Eptaradici) 263 váruk van." (Bajor Geográfus, 862 körül). 884: "a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak (hetumoger) hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik;" (Anonymus, 1200 körül). „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ” – mondja Harmatta a fentebb említett előadásában. (Lásd: Magyar nyelv. XCVII. ÉVF. 2001. MÁRCIUS. 1. szám.)

Ezért tűnik lehetetlen feladatnak a „magyar nyomok” régészeti elkülönítése, megtalálása a Dunától a Dnyeperig (Donig? Kumáig?) is elnyúló területeken. Amikor a kazárok legyőzik a bolgárokat, akkor kerülnek válaszút elé az itt élő (félnomád-földművelő) népcsoportok! Ez a 7. század vége, a szétrajzás időszaka. A főbb irányok ismertek.  Általában a nomádok mennek, a szlávok (letelepedett, demokratikus rendben élő földművesek) maradnak. M. I. Artamonov és I. P. Rusanova szerint a penykovkai kultúra nem tiszta szláv, hanem soknemzetiségű (bolgár-török, szarmata, és más). Létezésének csak a legvégén, az északi szomszédok hatására szlávosodnak el. (Генофонд.рф / Словарик / Пеньковская культура). Baranov is két periódust különített el a Krím-félsziget kazár kori történetében: a 7. század vége – 8. század első fele, illetve a 8. század második felétől a 10. század közepéig terjedően. Az első hullámot a türk onogurokhoz, a másodikat a „volgai bolgár kutrigurokhoz” kapcsolta, akikkel Volga-Urál-i török, valamint ugor-magyar népcsoportok is beszivárogtak, de ez a véleménye nem talált megerősítésre a többi kutató körében. /И. А. Баранов: Грунтовые могильники второй половины VII–X в. в Крыму;  И. А. Баранов: Таврика в эпоху раннего средневековья (салтово-маяцкая культура). Киев.1990./.

A lomovátovói régészeti kultúra tárgyi hagyatékának elemzése arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy kétség kívül szoros kapcsolat mutatható ki a szaltovo-majaki kultúrában feltártakkal. Felvetődik a kérdés: magyarázhatók-e pusztán kereskedelmi kapcsolatokkal a „szaltovói” jellegű leletek megléte az Urál nyugati előterének erdős zónájában, illetve fordítva ‒ „lomovátovói” jellegű leletek felbukkanása a szaltovói lelőhelyeken? Egyértelmű válasz még nincs, de Belavin – Krilaszova 2019-ben felvetett kérdései között találtam olyan válaszokat, amelyek igen csak alátámasztják a 7-8. századi részleges magyar-előd felvándorlási hipotézisemet. Az alábbiakat „Az Urál nyugati előterében élő kora középkori népek kapcsolatrendszere a szaltovó-majaki régészeti kultúra hordozóival” című tanulmányuk (In: „Hadak útján” A népvándorláskor fiatal kutatóinak 29. konferenciája. Budapest, 2019. november 15–16.) alapján írom le. Ebben hivatkoznak pl. Totev – Pelevina 2005-ös munkájára, amelyben előálltak egy olyan feltételezéssel, hogy „A palmettás övek megjelenése ezeken a területeken a 7. század végén – a 8. század elején lehetett különböző csoportok letelepedésének eredménye Nagy Bulgáriából, kazár nyomás hatására”. Igaz, hogy megjegyzi: „Talán a sztyeppe határvidékeire igaz lehet ez a feltételezés, de a déli sztyeppei nomádok letelepedését az északi erdőkben meglehetősen nehéz elképzelni”. De nem nekem, aki erre épít! (Lásd pl. Koszárjev regényében a 2-4. században a „szarmata síkságról” feltelepülőket. Ez megismétlődhetett évszázadokkal később is). Az északra vonultak és a helybenmaradottak között a kapcsolat nem szűnt meg, erre utalnak az azonos női csecsebecsék, amelyek nem kizárólag kereskedelmi úton terjedhettek, hanem hozományként is. Azt írják a szerzők: „Egyes kutatók szerint, az aláno-bolgár környezetből való szaltovói férfiak nem csak szomszéd rokon törzsi nőket vettek feleségül, hanem bizonyos erdei zónából származókat is válogattak maguknak. Ugyanakkor a női sírtárgyak között talált pl. kétlovas fülbevalók, medálok, függők ezen nők magas társadalmi rangjáról tanúskodnak, ami lehetetlen lett volna, ha erőszakkal vették volna feleségül őket. A Káma-menti nők ékszereit vizsgálva egészen logikusnak tűnik az e fajta „menyasszonyexport” a lomovátovói lakosságból. Mindez a két távoli kultúra közötti nyelvi kapcsolat fennmaradását is elősegítette. (Szerintem). A krónikákból is ismert Ügyek házassága a dontövi Enédubelián király leányával, Emesével – egy fordított („menyasszony import”) helyzet, ami teljesen helyén való.

A 8. század során formálódnak meg az avar, a dunai bolgár, a kazár, a volgai bulgár hatalmi rendszerek. A Dunától a Dnyeperig, a Fekete tengertől a Balti tengerig hatalmi vákuum van. A területen különböző identitású letelepedett földműves közösségek működnek ősi „faluközösségekben”, választott vezetőkkel, egy közös kialakulófélben lévő nyelvet beszélve. A nagyhatalmi érdekszférák ütközését a területet adóztató, kereskedő, rabló, élősködő életmódot folytató katonai  (varégok, ruszok, és kazár szövetségben lévő) félnomád törzsek akadályozzák meg, kialakítva a saját „vadászterületüket”.  A kazároknak ez a nyugati határzónájuk és számukra a kedvező megoldás, ha nekik adózó, nem ellenséges (kvázi szövetséges) félnomád törzsek uralják ezt a területet. Erejüket jórészt leköti a terjeszkedő iszlám, az arab kalifátussal és Bizánccal folytatott állandó csatározás. A 9. századi Al-Duna és Dnyeszter közötti régészeti ásatásokból, a Szubbotyici-horizont és a Szaltovó-Majácki régészeti kultúra leleteiből ez a történeti kép tulajdonképpen ki is rajzolódik. Lásd az alábbi térképen (Суровень Д.А.: Древняя история  мадьяр  IX века: венгры в Северном Причерноморье. Проблемы истории общества, государства и права Венгрии сборник научных трудов.  Екатеринбург 2019.)

A 9. század a koncentrálódás ideje ebben a térségben. Északon megerősödnek a ruszok, délen magyar hegemónia kezd kialakulni, közben kezdenek megjelenni a majdani Kijevi Rusz csírái. A kazár uralkodók az iszlám és a kereszténység szorításából a zsidó vallás felvételében látják a kiutat. Ez belső feszültséget, polgárháborús helyzetet generál. A szakadárok a magyar hetumoger szövetséget erősítik, amely az északi rokontörzseikkel szövetkezve, Álmos/Árpád vezetésével Etelköz ura lesz a század végére. A Keleten maradtak sorsa a 13. században a teljes beolvadás lesz. Tőlük nyugatra viszont „kiürült” a Kárpát-medence. A belső viszály és a külső (frank, bolgár) támadások az avar birodalom teljes szétesését eredményezik. A terület a frank és a bolgár birodalmak határain van, a szláv-morva megmaradási kísérletek életképtelenek így az erőteljében lévő magyar szövetségnek ideális életfeltételeket kínál a vízben, legelőkben földművelésre alkalmas területekben bővelkedő Kárpát-medence. Így válik érthetővé a magyaroknak adott válasz, amelyet Gábriel Klerikos adott átt a császárnak: ’Eszerint a magyar vezetők „összes fejei egyhangúan felkiáltottak,” hogy „mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az.” A feltűnően indulatos reakció félelmet, szinte fóbiát jelez, amelynek egy közeli vereség adhatja meg reális alapját. Ez a 894/895-re tehető ’etelközi veszedelem’ lehetett, amely a magyarokat Etelköz elhagyására, és a Kárpát-medencei új haza (Turkia) elfoglalására kényszerítette’. (Tóth, Sándor László: A honfoglalás, a kónstantinosi Turkia és az Ajtony-törzs. In: Az Alföld a 9. században II. 4. 2017. p.254). Természetesen nem fogadva el Tóth magyarázatát a magyarok „rémületére”. Inkább godolhatunk egy „jó kifogásra”, amellyel megtagadhatták az inkább „rokonnak, mint ellenségnek” tartott besenyők elleni harcot. A császár tévesen arra következtetett a korábbi, bolgárellenes szövetségből, amelyet 894/895 táján kötött követe, Nikétas Skléros Árpáddal és Kuszánnal az Al-Dunánál, Etelközben, hogy a magyarok hajlandóak ajándékok fejében bármikor szolgálatára állni. A követ azzal próbálta meg rávenni a magyar vezetőket a besenyők megtámadására, hogy ezáltal a korábbi szállásaikat foglalnák vissza. De láthattuk, hogy a magyarok nem azért kezdtek a „honfoglalásba”, hogy később visszamenjenek Etelközbe. Több – józanul gondolkodó – szakember is megkérdőjelezte a „besenyők általi  bekergetés” meséjét. Például Hölbling Tamás történész, aki számos módon igyekszik bizonyítani, hogy a magyarok és a besenyők azonos gyökerű népek és örökös szövetségesek voltak. A besenyőket nem lehetett rávenni a magyarok elleni támadásra (kivéve a Simeon által talált lefizethető esküszegű csoportot), ahogyan a magyarokat sem a besenyők elleni támadásra (a 940-es években a görögök megpróbálták rávenni a magyarokat, de azok mereven elzárkóztak attól, hogy a besenyőkre támadjanak). (Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája, Ad Librum Kiadó, 2010.)

És megindul a „honfoglalás”. Ebben a nyelvnek nem sok szerepe volt, de ez lett a megmaradás záloga!

„Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, amiként Izrael fiainak adta át Mózes idejében örökségként az amorreusok királyának, Sionnak a földjét és Kánaán egész országát”.^[1]