2021-ben a Magyar Tudomány különszámában (III. A korai magyarok a történeti tudományok megvilágításában, című fejezetben) megjelent Türk Attila tanulmánya A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában címmel, amelyet átemelt a habilitációs disszertációjába is. (Az értekezés tézisei: A korai magyar történelem a régészet szemszögéből címen olvashatók a PPKE honlapon. Védés: 2021. dec. 01.) 

Tekintettel arra, hogy Türk Attila, a magyar-orosz régészeti kapcsolatokban a „rendszerváltást” követő „mosolyszünet” utáni időszak meghatározó magyar régész képviselője, különösen fontos ez a „helyzetértékelés”. Mint műkedvelő érdeklődő (alternatív gondolkodó vagyok, akinek sajátos hipotézise van a magyar őstörténetre vonatkozóan), teszek néhány észrevételt azoknak, akik fogékonyak az eddigi – nem a valóságtól elrugaszkodott –  eredmények más szemszögből történő elemzésére.

Hogy ne fárasszam feleslegesen a tisztelt olvasót, mindjárt az elején kiterítem a lapjaimat és bevallom, hogy nem fogadom el (de el sem utasítom), az ún. lineáris és a retrospektív[1] kutatási módszerek kizárólagosságát. Különben is, a Türk Attila által szorgalmazott retrospektív módszerrel nem lehet a 9. századnál mélyebbre hatolni. „A honfoglalás kori hagyatékból kiinduló régészeti elemzéssel megközelítőleg a 4–6. századig tudunk visszanyúlni a korai magyar történelemben (2. kép 2; 7. kép; 18. kép 1), egészen az Urálontúl és Délnyugat-Szibéria kora középkoráig”. De azt is írja ugyan itt, hogy „A helyi, tyumenyi régészek a magyar etnogenezis legkorábbi, már történetileg is értékelhető időszakát azonban ma már nem keltezik a Kr. u. 8. századnál korábbra.” És ennek nem mondott ellent, tehát -- elfogadta!! (TA. A korai magyar történelem a régészet szemszögéből – Tézisek. 2021. 34. o.).  Akkor mi marad? – tehetnék fel a kérdést. Marad egy régi, elutasított, elhallgatott szemlélet a magyarság, és a magyar nyelv diffúz terjedésére, fejlődésére.

A diffúzió, a kultúraelemek elterjedését jelenti (magát a folyamatot és annak eredményét is). A fogalom elsősorban ezeknek a földrajzi térben történő helyzetváltoztatására utal, de vonatkozik ezeknek az időbeli és társadalmi térbeli (az őket hordozó személyek közelsége vagy távolsága) dimenzióira is. Ugyanis, néhány társadalmi-kulturális elem széleskörű megoszlásának magyarázata lehet a vándorlás vagy a diffúzió. Lásd pld. Sir Grafton Elliot Smith 1929-es térképét: Cultural diffusion map from Egypt by Grafton Elliot Smith. A régészet szempontjából az etnikai megközelítésnek van helye. Szerintem a honfoglalók népessége etnikailag is több összetevőjű (ellentétben a kizárólag hettumoger + kabar törzseket számításba vevőkkel). Magyar identitású törzsek térben és időben szétszórtan is létezhettek és egyik összetartó motivációjuk a nyelv lehetett. De ez már a nyelvészet területe, azonban a nyelv terjedésére is a diffúz módot preferálom. Nagyon lényeges, hogy NEM KIZÁRÓLAGOSAN! A többségnél a lineáris terjedés bizonyítható, míg a magyarnál a diffúz sem kizárt. Az areális, diffúz terjedés a közvetítő nyelvekre jellemző. A körülményektől függően, a diffúz terjedés során kialakuló „sziget nyelvek” újra egyesülhetnek létrehozva egy új, modernebb formáját az eredetinek. Mint a szétgurult higanycseppek ha találkoznak és újra összeállnak! (Erre példa a magyar nyelv „összeállása” a KM-ben a „honfoglalás” után). Türk tanulmányát tehát, ebből a nézőpontból vizsgálom!

Csak óvatossággal fogadom el az „Összefoglalás”-ban megfogalmazott állítást: „Munkahipotézisként elmondhatjuk, hogy a magyarság elődeinek régészetileg legkorábban megfogható nyomát az Urál hegységtől keletre, a cseljabinszki Urálon túli régió keleti szomszédságában feltételezhetjük”. Hiszen, mint később írja: „A honfoglalás kori hagyatékból kiinduló régészeti elemzéssel megközelítőleg a Kr. u. 4–6. századig tudunk visszanyúlni a korai magyar történelemben, egészen az Urálon túl és Délnyugat-Szibéria kora középkoráig. A szargatkai kultúrkör (Kr. e. 4. – Kr. u. 4. sz.) végét ugyan nem keltezhetjük a 4. század második felénél későbbre, így a hagyományosan a magyarsághoz kötött kusnarenkovói kultúra 6. századi kezdete miatt jelentkező kronológiai űrt csak a késő szargatkai kerámiatradíciókat hordozó Bakal-kultúra közbeiktatásával oldhatjuk fel (Боталов, 2013)”. Ez a „poszthun” időszak, amikor az eurázsiai sztyeppén a 4–6. században egy nagy kulturális egység létezett. (Nálam ez „Ernák Birodalmával” kezdődik). És az említett „kronológiai űr” – valós is lehetett, mert még a „magyar elődök” (jelentős létszámban) nem lehettek jelen, csak a 6-7. századtól. De a „törökös” nomád népek északra vándorlása a régészeti leletekből kimutatható.  „A IV-V században több bevándorlóhullám is érkezett az Aral-Kazahsztán régióból, amely a közép-ázsiai szupersztrátumot képezte a bakal kultúra kialakításában. A populáció kaukázusi volt, eredeti megjelenéssel - toronyszerű fejjel, amit mi az idegenek fizikai felsőbbrendűségének és tekintélyének bizonyítékaként értékelhetünk, amelyet majd a meghódított lakosság körében a koponyanyújtási hagyomány elterjedése követett” -- írta Matvejeva, a IV. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencián előadott dolgozatában. (Матвеева: О миграциях из западной сибири в европу в раннем железном веке и в эпоху великого переселения народов. Археология евразийских степей №6 2018. 150. o.). A szituáció rendkívül hasonlatos a pannóniai „hun utóéletre” „A hun hagyományok továbbélését bizonyítják például a Dunántúlon a Mözs-Icsei dűlőben feltárt késő római és kora népvándorláskori torzított koponyás sírok vizsgálati eredményei” – írtam korábban az egyik írásomban. De az Aral-tó vidékén egyre több „magyaros” leletre bukkannak a régészek. Lásd a 2014-es Uil folyó menti ásatások leleteit. (А.А.Бисембаев: НОВЫЕ НАХОДКИ «ДРЕВНЕВЕНГЕРСКОЙ» ТОРЕВТИКИ ИЗ ПЕСЧАНЫХ МАССИВОВ СРЕДНЕГО ТЕЧЕНИЯ УИЛА. Scientific E-journal «edu.e-history.kz» № 3(11), 2017). E.A. Khalikova 1975-ben terjesztette elő a kusnarenkovói/karajakupovói kultúra hordozói és az ősmagyarok etnogenetikai kapcsolatának koncepcióját, és a kultúra területét a magyarok ősi hazájával – Nagy Magyarországgal (Magna Hungaria) azonosította [Халикова Е.А. Magna Hungaria // Вопросы истории, №7, 1975. 40. o. ]. A későbbi időkben a Karajakupovói kultúra felső dátumát a IX. századot a magyarok nyugat felé vonulásának kezdetével kezdték azonosítani. „A térségben magyar szempontból a kronológián túl az alapvető kérdés továbbra is az, hogy a hegység nyugati oldalán a legkorábban a Kr. u. 6. században megjelenő kusnarenkovoi régészeti műveltség (birszki temető) keleti gyökerei mely urálontúli, illetve nyugat-szibériai kultúrához kapcsolódnak. Másként fogalmazva: az Urálon való nyugati irányú átköltözés régészetileg miként fogható meg, ez ugyanis ma egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint korábban gondoltuk” – írta Türk Attila. (Türk-Zelenkov:  A magyar őstörténet nyugat-szibériai háttere a régészet szemszögéből). Megállapították: „hogy a magyarság etnogenezisének egyik fontos összetevője keletről, Nyugat-Szibériából és a Volga–Dél-Urál térségéből származhat. A Kr. u. 6-9. századi, már említett potcsevasi és nyizsnyeobszki kultúra egykori területén még további vizsgálatokat végzünk annak a hipotézisnek a megerősítéséhez, hogy valóban a potcsevasi kultúrában láthatjuk-e a magyarok etnogenezisének kulcsfontosságú szerepét”. Türk és Zelenkov úgy képzeli, hogy „A potcsevasi kultúra népessége – akik az Irtis folyó völgyében, a déli tajgán éltek (Omszki régió) – szinte „ipari mértékben” halászott és vadászott, melyet az Irtis és Isim folyók árterén és alacsony teraszain épített városias településeik támasztanak alá, amelyeket kifejezetten az ilyen típusú gazdaságok számára építettek. Mint mondtam, a terület minden bizonnyal török nyelvű és kultúrájú népek hatása alatt állt, ez magyarázza az anyagi kultúrájukban fellelhető lovasnomád stílusjegyek egész sorát. Valamikor a 7. század elején, amikor a Türk Kaganátus keleti és nyugati részre esett szét, a potcsevasi népesség délre (Észak-Kazahsztán), nyugatra (Észak-Kurgani megye) és keletre (barabai erdőssztyepp) is terjeszkedni kezdett. Érdekes jelenség, hogy ugyanebben az időszakban a Dél-Urálnál megjelent az ismert kusnarenkovói kultúra, amelyet gyakran társítanak a magyarok őseivel. Részletes elemzéssel mutattam ki több tudományos cikkben, hogy a Dél-Urálban talált kusnarenkovói jellegű kerámiák és a temetkezési rítusok megegyeznek a potcsevasi hagyatékkal!” (2021. január 31-i Mandiner interjú Alekszandr Zelenkov orosz régésszel). De miért zárják ki a Türk Kaganátusból való északra vándorlást? „A türk korszak kezdetén az Urálontúli terület erdős sztyeppi részének északi területén megmaradt az a településszerkezet és kulturális tradíció, amely még a nagy népvándorlás korában alakult ki, míg a déli övezet a nomádok közvetlen befolyása alá került”. (Matvejeva – Telenkov – Gyóni: A magyar etnogenezis kutatásának problémái. 2021.)

Tehát azt a kijelentést, hogy: „A nyugat-szibériai magyar őshaza helyének pontosabb meghatározása a Tobol–Irtis–Isim–Ob-vidéken jelenleg a magyar koratörténet régészeti kutatásának legnehezebb kérdése”, maximálisan elfogadom, sőt állítom, hogy nem is kellene keresni, mert, ha volt is, az csak a magyarok őseinek egy elenyésző részére vonatkoztatható! (És hagyjuk a nyelvészetet, vagy vegyük figyelembe az areális hatást!). Az „Összefoglaló” zárómondatát igen fontosnak tartom: „Ezt követően egyik részük a Káma mentén maradt. A másik csoport pedig még a 830-as évek előtt nyugat felé vándorolt, majd a Fekete-tenger északi előterében telepedett meg. A 890-es évek és a 10. század eleje között a Szubbotci-lelettípus emlékei eltűntek a Fekete-tenger északi előteréből, ugyanakkor felbukkantak a Kárpát-medencében, ahol megfigyelhető a továbbfejlődésük”. (Kiemelés: tőlem)

De nézzük a HONFOGLALÓK VERSUS HONFOGLALÁS KOR-t!

Nagy mondás, hogy: „a Kárpát-medence 10. századi régészeti hagyatékának minden kétséget kizáróan vannak 9. századi kelet-európai előzményei”. De mennyire időt állóak, stabilak ezek a jellegzetességek? Türk Attila, de más szerzők munkáiból is betekinthettünk a szablyák, lószerszámok, viseletek, ékszerek, használati tárgyak, temetkezési ritusok stb. világába, de a 8. századot megelőző 100 %-os magyar jellegzetességet mutató tárgyra eddig nem akadtunk. Hasonlóságok, illetve azok hiányai viszont beindítják a képzeletet, ami nélkül nincs történelem! Helyes a megállapítás, hogy: „fel kell hívni a figyelmet, hogy szakmaiatlan elvárás a Kárpát-medence kora középkori temetőinek „egyazegyes” megfeleltetésének igénye a kelet-európai előzményeikkel. Az alapvetően eltérő földrajzi és kulturális környezet más népsűrűséget, településszerkezetet és eltérő társadalmi viszonyokat, így eltérő temetőtípusokat (például sírszámok) vont maga után”. De a feltárt, megismert adatok birtokában is lehet más és más történtet feltételezni. Például, Türk azt írja, hogy „az Urál és a Kárpátok közötti régió hagyatékában már jól kirajzolódnak olyan lelőhelycsoportok, amelyek egyszerre mutatnak kapcsolatot a Kárpát-medence 10. századi, illetve a Volga–Urál-régió kora középkori hagyatékával. A Moldovai és Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság területén, tehát a Dnyeszter vidéken ilyen a Szlobodzeja, Glinoje, Plavnyi és Frumusica lelőhelycsoport; Ukrajnában pedig a Dnyeper középső folyása mentén elhelyezkedő lelőhelyek (Szubbotci, Katyerinovka, Korobcsino stb.)”…”A többségében 2007–2011 között Ukrajnában előkerült „magyar jellegű” új leletek nyomán az utóbbi években Moldáviában is megtízszereződött a hasonló síregyüttesek száma”…”A tárgyi hagyaték jellege kifejezetten összhangban áll azzal a képpel, amelyet a muszlim források tükröznek a magyarok 9. századi elődeiről. A fenti jellemzők alapján a Szubbotci régészeti lelethorizont igen nagy valószínűséggel rajzolja ki az írásos forrásokból ismert Etelköz területét”…”Meglepő ugyanakkor a szomszédos szaltovói kultúrkör (Kazár Kaganátus) leletpárhuzamainak csekély aránya, helyette a térben és időben távolabbi, Volga–Dél-Urál-vidéki kapcsolatot mutató leletek a jellemzőek”.  Itt Türk A. véleményét egy a „mandiner”-nek 2020. június 22-én adott riportjából idézem: „A Volga és a Dnyeper közötti részen gyakorlatilag egyetlen lelőhely van mindmáig, amely a magyarokra utal, vagyis a Don vidéki vagy régészetileg szaltovói Levédiának nevezett koncepciót semmilyen érv nem támasztja alá, vagyis ebben a térségben aligha lehetett. Ez gyors átvándorlásra, pontosabban áttelepülésre, áttelepítésre utal, évszázadokig tartó kóborlásra semmiképpen. Ez annak fényében lényeges, hogy mi régészek az őshazát, illetve a szállásterületeket – mert őshazából csak egy van, erre figyelni kell – ma már „darabonként” 10-50 régészeti lelőhelynek az elemzése alapján rajzoljuk fel a térképre”. De lehet más oka is a Szubbotci és az Urál-menti leletek „magyaros” jellegének. Például az, hogy két különálló népcsoportról van szó! Ezt a krónikás irodalom, de a nyelvi emlékek is alátámasztják – ha akarjuk! (Én ezt teszem!). És ez sajnos így van! Ugyan azt a szöveget, nyelvi jelenséget – minden pejoratív szándék nélkül – többféleképpen lehet értelmezni.  „A magyarok anyagi kultúrája az etelközi tartózkodásuk idején számos jellegzetes vonás ellenére is szaltovo-majácki jegyekkel rendelkezett. Valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy miért nehéz elkülöníteni ezeket a sajátosságokat és etnikai tulajdonságokat magyarként”. (Сабит Садыкович Ахматнуров: Распад Тюркского каганата. VI–VIII вв. 2015. Глава V.  Печенеги и мадьяры).

Nyikolaj Petrovics Tyelnov (Kisinyov/Chișinău) a Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencián (Kazány, 2018.) elhangzott előadásában elmondta, hogy a Dnyeszter melléke a dunai bolgárok, a kazárok és Bizánc határterülete volt, ugyanakkor itt a magyarok mellett szláv népesség is élt a 9. században. Mindez nehezíti az egyes lelőhelyek etnikai meghatározását. Az előadó bemutatta a részleges lovastemetkezést is tartalmazó szlobodzejai 18. sírt, felhívta a figyelmet a leletek Urál vidéki párhuzamaira is, valamint bemutatott egy friss sírleletet is Glinoje/Hlinaia faluból, ahol az íjjal és baltával eltemetett harcos testén, a fej és a medence táján aranylemez töredékeket (talán egy halotti lepel maradványait?) is találtak. A glinojei magyar sír mellékleteinek tág keltezése (8-11. század) megnehezíti a leletegyüttes pontosabb datálását. (Szintén Tyelnov: Korai magyar harcossír a Dnyeszter alsó folyásának bal partvidékéről. (Chișinău, 2015. I. moldáv‒magyar régészeti kerekasztal konferencia Kelet-Európa kora középkoráról).

Kellemesen érintett, hogy nézeteimmel azonos koncepciókat is megemlített: „A Dnyeszter vidékén egy érdekes történeti/régészeti koncepciót is publikáltak (Рябцева–Рабинович, 2007) arra vonatkozóan, hogy ez a terület a 940-es évekig magyar érdekszférában maradt. Érvként a két helyi szláv törzs Kijevtől való függetlenségét és a rusz, valamint besenyő leletek 925–940-es évekig mutatkozó Dnyeszter vidéki hiányát hozták fel. Ez alapján a 10. század első felében a Felső-Tisza vidékre lokalizált fejedelmi szálláshely kérdése is teljesen új megvilágításba kerülne”. Ezt amikor „a Kárpátok külső oldalán található honfoglaló típusú leletek őstörténeti megítélése revízióra szorul” – nem szabad figyelmen kívül hagyni. (Krylosz). Itt javaslom Juraszov M.K. orosz történész 2018-19-es Magyar enklávé Oroszország dél-nyugati részén a 10. század első felében című dolgozatának figyelembe vételét.  Megjelent 2019. 11. 15-én a The Journal of Education and Science “ISTORIYA”, folyóiratban, Mikhail Yurasov: The Hungarian Enclave in Southwestern Russia in the First Half of the 10th Century címmel. Továbbá a Descriptio adatait térképre vivő Joachim Herrman álláspontját szem előtt tartani, aki a magyarokat (46. Vngare) a 860-as években a Dnyeszter felső folyásánál helyezte el. (Szántó Richárd: A Bajor Geográfus és a korai magyar történelem. acta historica, (139). Szeged, 2017.)

Szerintem a fennálló bizonytalanságok miatt óvatosabban kellene hozzáállni a „kazár-magyar” kérdéshez. Lehet, hogy „A magyar törzsek több száz éves közvetlen kazár területeken való megtelepedését a tárgyi hagyaték újabb elemzései nem támasztják alá” – de a szórt (diffúz) eredet elfogadása ezt erősen megkérdőjelezné.

A VOLGA–DÉL-URÁL-VIDÉK részben Türk azt írja, hogy „a 6–8. század vége közötti időszakban sehol nem tűnik fel Kelet-, illetve Délkelet-Európában uráli eredetű régészeti leletanyag”. De miért is tűnne fel? Az itt élő „magyar elődök” sohasem jártak az Urál környékén. Az onnan leköltözökkel kapcsolatban meg valóban nem kell 9. század elejénél korábbi volgai átkeléssel számolnunk. De nem kazár szövetségben, hanem őket északról megkerülve az Oka menti ismert útvonalon vonultak Etelköz irányába.

És végül még egy észrevétel. „A természettudományos vizsgálatok eredményei még inkább felhívják a korszak kutatóinak figyelmét arra, hogy csak helyesen megfogalmazott, világosan

megválaszolható kérdéseket érdemes feltennünk munkánk során” állapítja meg Türk Attila. Szerintem pedig helyesen megfogalmazott kérdéseket mindig érdemes feltenni, legfeljebb a válaszokat nem mi adjuk meg, illetve nem most kapjuk meg. Nyitott kérdések mindig voltak, és lesznek is. A számbavételük és elismerésük viszont hasznos lehet. Mindig jobb a tudatlanságot elismerni, mint a hamisat tanítani!

[1] A módszer, a 10. századi KM-i hagyatékokból kiindulva keresi a kelet európai előzményeket.