Úgy tartják, hogy a magyar őstörténetkutatás 2010-től a paradigma váltás időszakát éli.
Mint amatőr történész, nyelvész csak kívülről szemlélhetem az eseményeket, a megjelent irodalomra, szakcikkekre hivatkozva. Az eddigi ismereteim alapján, jómagam is írtam pár tanulmányt, esszét ebben a témában. Megjelent négy könyvem is, természetesen magán kiadásban 2009-2013 között. A többit kézirat formájában a bilecz blog. hu-n tettem közzé. Az alterség témában, így érintve érzem magamat is, ezért először erről mondanék néhány szót, bár a Kik azok az alterek? című írásomban erről bővebben értekezek.
Az „alter” főnév általános jelentése: más. Természetesen általánosságban sok szinonim értelmezése van, attól függően, hogy igének, főnévnek, vagy melléknévnek használjuk e: változik, alakít, módosít; hasonmás, vk második énje, más húrokat pengető; változékony, változó, módosított, módosító, furcsa, laza, elvont stb. De ha a magyar őstörténetkutatásról van szó, akkor az alterség alatt általában valami negatív, pejoratív, légbőlkapott elméletet értenek. Általában azzal érvelnek, hogy a rendszerváltás előtt csak az emigráns irodalomban jelenhettek meg a magyarok igaz történetével foglalkozó írások.
„A dolgok másik oka, hogy ’89 után a szakmát is megérintette a felszabadulás érzése. Sokan megszabadultak azoktól az ostoba kötöttségektől, elvárásoktól, amiket a rendszer a történészekre is rákényszerített. Örömmel fogadta mindenki, hogy végre lehet foglalkozni a tiszta tudománnyal. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy miért nem foglalkoztak az alternatív őstörténetet író „futóbolondokkal”.” – nyilatkozta B. Szabó János történész A Vasárnap.hu-nak. 2021. 07. 19-én, Tóth Gábor riporternek.
De még 2021-ben is nehéz bevallani a szakmabelieknek, hogy a paradigma váltás generálója (véleményem szerint) elsősorban az alternatív „tudomány” volt. Elismerik, hogy az akkori történészgenerációk, amelyek a ’90-es években meghatározó, döntési pozícióban voltak bizonyos dolgok felett átsiklottak. De ennek okait nem a technika, a tudomány akkori állapotában, abban, hogy nem voltak új eszközök, médiafelületek, gyakran még a számítógép sem, kell keresni, hanem inkább a „mundér” becsületének védelmében, ne adj’ Isten esetleg anyagi, erkölcsi előnyök elérésében. Ahogyan Kiszely István megfogalmazta egy a magyarokról szóló előadásában: „a történésznek mindig szüksége van a vajas-kenyerére egy kis szalámira, netán kaviárra. A történész mindig kiszolgálja az adott hatalmat.” (Kiszely István: Ott kell keresni a magyarokat, ahonnan származnak)
Font Márta így szólt a paradigma váltás okairól: Ennek okát általában nem az új források felbukkanásával, hanem a meglévők újra értelmezésével, a módszertan változásával indokolják. „– Tévedés, hogy a megújulás csak új források felbukkanása nyomán következhet be! A köztudatban nehezen veszik tudomásul, hogy ha a módszertan változik, új kérdések vetődnek fel, a régi kérdések új megvilágításba kerülhetnek, többek között a külföldi műhelyek vagy társtudományok eredményei nyomán” –nyilatkozta dr. Font Márta, a Pécsi Tudományegyetem tanára a Vasárnapnak, 2020. febr. 12-én. A segédtudományoktól (archeogenetika, régészet, nyelvészet) szerzett információkra vonatkozóan Sudár Balázs azt nyilatkozta, hogy ezek a különböző történelmi modellek közül segítenek majd választani. „Lehet, hogy az egyik elméletet valószínűbbé teszik, mint a másikat. Az események rekonstrukciójának megokolásában segíthetnek tehát. Irányokra hívják fel a figyelmet, lehetőségeket mutatnak be. A segítségükkel fogalmunk lehet olyan dolgokról, amiről nincsen írott forrásunk. Fontos ezeket a forrásokat bevonni, ugyanakkor látni kell, hogy ezek a források alapvetően a múltnak nem azon szeletéről vallanak, amelyet történelemnek hívunk. Szerencsére vannak kapcsolódási pontok, ezért fel lehet használni őket a történeti rekonstrukcióban”. (Tóth Gábor riportja Sudár Balázs történésszel, 2020. 07. 18-án, a Vasárnap. hu-ban, Őstörténeti paradigmaváltás kellős közepében vagyunk címmel.)
Azt azért világosan látni kell, hogy amíg az akadémiai tudomány (mondjuk, politikai okokból) nem mondhatta meg az igazat, addig az alternatívokat ilyen kötöttség nem terhelte. Viszont az ő szavuk nem számított, mert nem voltak szakmabéliek, ha meg azok voltak, akkor kitaláltak rájuk mindenféle ellehetetlenítő vádat, hogy véleményük nem mérvadó és nem illik a konszenzusos képbe! Zsirai Miklós Őstörténeti csodabogarak című munkájában (1943) egy egész felsorolást ad azokról, akiknek az elmélete nem felel meg a tudományosan igazolható álláspontnak. Utódai is rendre adnak valamiféle tipológiát ezekre a „csodabogarakra”. Annak ellenére, hogy az én elméletem sem felel meg a tudományosság kritériumainak, nem tartom magam csodabogárnak. Igaz, hogy nem vagyok sem nyelvész, sem régész, sem történész, és semmiféle bölcsész képzésben sem volt részem. Szemléletem olyan nem nyelvész alapú vélemény alkotás, elképzelés a magyar nép-, és nyeltörténetről, amelyet többnyire már mások is kifejtettek (laikusok és szakemberek egyaránt). Ezeket én nem bizonyítom, nem vitatom, hanem elfogadom és alkalmazom. Nem is sajátom, nem én találtam ki őket. Ezeket csak „menedzselem”! Ezért kívül esek az u. n. „népi nyelvészet” (folk linguistics) műfaján is.
Egy amatőrnek nem kell engedély ahhoz, hogy régi forrásokat elővegyen, újra értelmezze őket és olyan összefüggéseket keressen, amiket mások eddig fel sem tételeztek. Egy hivatásos történésznek ehhez paradigma váltásra van szüksége! És elképzelhető, hogy közös nevezőre jutnak, csak a szakma később ébredt fel.
A módszertan változása felveti azt az igényt is, hogy a 20. századi történész-nyelvész szakmai megállapításokat újraolvassuk és keressük bennük azokat az elejtett, epizódnak szánt gondolatokat, amelyek nem a főcsapás irányában mutatnak, de a szakértő – mégha más szándékkal, céllal is, de – megemlítette és időtállónak bizonyulnak. Példának hozom fel Vaszilij Iljics Litkin vagy Illja Vasz (1895-1981) szovjet-komi/orosz finnugor nyelvtudós, bölcsészdoktor egyik munkáját, ami 1971-ben jelent meg és az ugor-jugor kérdés etimológiáját boncolgatta. (Лыткин В. И. К этимологии слов угры и югра.— Ежегодник: Этимология. 1968. М., 1971.) A PVL-ben szereplő, és a magyarokkal összetéveszthető jugor kérdés élénken foglalkoztatja a helyi szakértőket is. Litkin a permi nyelvek kutatója, ismert és elismert tudós volt Magyarországon is. Megjárta a Gulágot, úgy hogy a szovjet rendszer elkötelezettjének igazán nem tekinthető. Fejes László a nyest Rénhírekben (2014. dec.) nagy „túlélő”-nek nevezi. Az ugor (ogur, ugur, ugor és ogor) népnév kialakulására sajátos magyarázatot ad úgy, hogy számba veszi az addig kialakult (jórészt magyar és külföldi) elképzeléseket is. Álláspontja eltér az általánosan elfogadott Golden szerinti ótörök oğus (ág, ágazat, atyafiság, rokonság) szóra (onogur = tíz nép, tíz nyíl) történő egyenes visszavezetéstől, ezért (is) érdemes odafigyelni rá! Szobolevszkijra hivatkozva azt írja, hogy az oroszok először a 9. század elején kerültek érintkezésbe a magyarokkal, és ettől kezdve az ugorok alatt magyarokat kell érteni. Korábban pedig a keleti kútfőknél az ugor szó alatt néha más népek is szerepeltek. Ezért a nyugateurópai szakértők véleménye az, hogy kezdetben a szlávok valamiféle török csoportra értették ezt, akik a magyarokkal kapcsolatba kerülhettek és később átvitték ezt a népnevet a magyarokra. A szlávok a hunokat onogurnak (ongurnak) nevezték és később így hívták a Fekete-tenger, a Kaukázus és az Ural környékén feltűnő népeket, így a magyarokat is. (Pápay és Melich 1928-29-es munkáira hivatkozva). De hivatkozik Németh Gyula nyelvész indokaira is. (Németh Gy. On ogur, hét magyar, Dentümogyer: Körösi Csoma Archívum I 1922.). Itt Németh írja: „Azt akarom bebizonyítani, hogy a magyarok ungar neve a kaukázusi onogur-bolgárok nevéből származik”. (NÉMETH GYULA: TÖRÖKÖK ÉS MAGYAROK. Bp. 1990. 8. o.). Miután a keleti forrásokból eltünt az onugur népnév (helyébe lépett valószínűleg a bulgár név), a rusz-antoknál viszont megmaradt és a területet akkor elfoglaló kazárokra és az 5-6. században a Kubán folyó környékén élt magyarokra kezdték később (Lásd, a 9. század elején az Azovi-tengernél a Ravennai geográfus által Onogoriánk nevezett helyen élőkre) használni. Litkin a szovjet nyelvészek eredményeire hivatkozva máshonnan (a helyi nyelvekből kiindulva) közelíti meg a dolgokat.
Abból indul ki, hogy a keleti szlávok már a 6. században (de lehet, hogy még korábban) elérték a Don és a Szeverszkij Donyec középső-felső folyását és itt északról és keletről keleti-finn törzsekkel kerültek szomszédságba. Míg délről lovas nomád népek, a kutrigurokkal és utigurokkal voltak határosak. (Lásd Prokopiosznál mikor azt írja az utigurok (outigouroi) – kutriguroknál, hogy tőlük északra vannak az antok megszámlálhatatlan sokasága). Elképzelhetetlen, hogy a Don és a Volga felső folyásánál élő szlávok ne ismerték volna a keleti finn-ugor szomszédaikat. Erről a nyelvészet és a régészet is tanúskodik. Mindez az 1-6. században, a bulgárok feltűnését megelőzően volt. A Volga középső folyásánál a mordvinok és a komi-udmurtok elődei, azon túl a Belaja folyó környékén ugor népek (a magyarok elődei) éltek. „A régészeti leletek és jelenségek tárgyilagos vizsgálata azt mutatja, hogy a prekoncepciós kutatók révén az un. finnugor nyelvű népcsoportokkal telerakott és művi úton teremtett régészeti kultúrákkal benépesített térség valójában, cca. négyezer év óta, a déli eredetű europidok, majd a szkíta-szarmata fajtájú népek által lakott terület volt, amely terület északi erdő-zónájában, kivált annak tundrás részein, természetesen élhettek a permi finnségiek őselei is, de legalább annyi alapunk van arra gondolni, azt feltételezni, hogy a szkíta-szarmata-hún korszakban (i.e. VIII. század - i.u. V. század) ősmagyar nyelvű népek is laktak errefelé, mivel számos helynév utalhat erre: Ar-lar (Ár-pád), Jenej (Jenő), Takta-Iacsuk (Takta), Traj (Túra), Baj (Baja), Túrja (Túr), Bugád (Bogát), Kul-aba (Aba), Jurmati (Gyarmat)”. (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Az un. finnugor régészet kritikája. Budapest, 2005. 171-174).
Nyugat-Szibéria középkori népességének kialakulása a szargatkai kulturális egység és társadalom bomlásától veszi kezdetét, a 3. századtól. Világossá kell tenni, hogy az új kultúrákban mely elemeknek vannak helyi előzményei, és mik az átvételek, milyen hatás révén. A 3. század végén – 4. század elején a hunok hódításai és a szárazabb időszak miatt az eurázsiai sztyeppevidéken instabilitás figyelhető meg. A szargatkai népesség Urállal és Közép-Ázsiával folytatott kapcsolataiban is válság figyelhető meg, illetve a kultúra elitje belharcokba keveredett. A nyugat-szibériai korai középkor történetikulturális képének mozaikus jellegét tekintve, a szubsztrátum és szuper sztrátum népesség heterogenitását figyelembe véve úgy véljük, hogy kompakt „ugor világról” aligha lehet beszélni. A sztyeppevidékre és az erdős sztyepp északi részére különböző eredetű csoportok áramlottak. A heterogenitás a társadalmi
összetételre is vonatkozik, illetve intenzív kulturális változások zajlottak a 8. század végéig
tartó időszakkal bezárólag. (Matvejeva – Telenkov – Gyóni: A magyar etnogenezis kutatásának problémái. 2021.)
Tehát ekkor az antok és az ugorok közé permi nyelvű népek ékelődtek. Ebben az elhelyezkedésben a szláv-antok az ugor névvel csak az udmurtok és a komik elődeinek közvetítésével találkozhattak. (A 4-5 században, vagy még korábban). Ebből vonható le az a nyelvész következtetés, hogy az ugor és a jugor népelnevezés összefügghet. Ebből adódóan pedig a magyarok óorosz népneve és a hanti-mansi zürjén népnév egy tőből fakadhat. Értelmét pedig – Litkin szerint – a *jongra szóból vezethetjük le, amely fehér (világos) folyót jelent. (Gyóni Gábor: Угрия/Югрия: филология и история. 117. o. Археология Севера России: «Югра – волость Новгорода Великого в XI–XV вв.». Сургут – Нефтеюганск – Екатеринбург. 2018.). Visszatérve Litkin etimológiájára, ezt írja: „Az 5-6. században a magyarok (feltételezzük, hogy a magyarok egy része)[1] már a Kubánnál van. Nem kizárt, hogy az antok, akik a magyarok elődeit a jugre-ből ugre-nak nevezték, átvitték ezt a népnevet a magyarokról a türkökre, akik a szomszédságukban éltek. Következésképpen így került a bizánci forrásokba onogur formában (Priszkosz 5. sz.), unnogur (Zachariász 6. sz.) stb. Ami az on-ogur, mint tíz nyíl értelmezést illeti az a török népek etimológiájához tartozik. Minden esetre az indoeurópaiak (legalább is az antok) a finnugor törzsekkel jóval előbb találkoztak, mint a törökökkel”. (Litkin: Az ugor és a jugor szó etimológiájához. Lásd: fentebb. 205-206. o.). Tehát a PVL-ben említett „fehér magyarok” lehettek a magyarok keletről jővő egy része is (ahol a „Fehér Folyónál” is éltek ugorok). A később – már Oleg idejében -- visszatérő „fekete magyarok” meg nem hódító népvándorlók, hanem a kunokhoz hasonló magyar adószedők voltak a KM-ből!
De ne higgyük, hogy azért mert a magyar őstörténet korábbi rendszere bedőlni látszik, az újat majd az amatőrök elismerésével fogják felépíteni! Legfeljebb arra lehet számítani, hogy azt mondják, hogy mindig is ezt mondtuk, de ezt egy laikus, amatőr nem értheti meg! Amit meg leírtak, az nem volt szakszerűen megfogalmazva, bizonyítékokkal alátámasztva. Amit viszont mi állítunk, azt a szakma és a segédtudományoktól nyert információk alátámasztják, valószínűsítik.
Akkor most térjünk rá a címben szereplő amatőr állításra!
Hogy mi történt a 9. században ezen a területen, nem tudja pontosan senki sem. Vannak krónikás visszaemlékezések, út-, táj-, népleírások, vannak régészeti, archeogenetikai feltárások, leletek, vizsgálatok, kiértékelések. De, hogy mi történt az itt élőkkel, hogyan és mikor vagy, hogy milyen nyelven beszéltek? Ezt pontosan megmondani nem lehet. Vannak események, amelyek a nyomok alapján egész pontosan beazonosíthatók, de a 9. század története – fehér folt, ha az ismertségre értelmezzük ezt a fehérséget. Egyébként inkább egy sokszínű pacának kellene tekinteni, mert üresnek, információ-, vagy lelethiányosnak igazán nem mondható.
„A „SÖTÉT KOR”: A korai ősmagyar kor története
A korai ősmagyar kor az ugor egység felbomlásától, tehát nagyjából az i. e. II. évezred végétól (a szótörténeti időrend alapján i. e. 1300- tól) tart a török népekkel való európai érintkezés koráig, nagyjából az i. sz. V. századig. Ez a másfél évezredes, de esetleg közel két évezredes időszak történetileg nyilván több korszakra bontható fel, erről a tagolásról azonban jórészt le kell mondanunk az adatok hiánya miatt.” (Vékony Gábor: Magyar őstörténet – magyar honfoglalás. Nap Kiadó, 2022. 156.)
Nézzük a krónikákat!
Anonymus, részletesen beszámol krónikájában Álmosék kijevi csatájáról. Ami feltűnő ebben a leírásban, hogy nem nevezi meg a kijeviek vezetőjét! (Talán azért mert nem is volt? Hiszen tudjuk, hogy ekkor Kijev még nem volt egy szervezett államalakulat, ezt majd csak Oleg és utódai alakítják ki!).
A PVL a magyarokat megkülönbözteti fehér és fekete magyarként: „Azután jöttek a fehér magyarok elfoglalták a szlávok földjét, elűzve a volhokat birtokba vették a szláv földet.” (Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской). „Az avarok után jöttek a besenyők, utánuk a fekete magyarok vonultak át Kijev mellett”. (После обров пришли печенеги, а затем прошли черные угры мимо Киева). Túl ezen az orosz krónikások nem írnak a magyar-kijevi „találkozásról”. De ma már szabadon, és helyesen is értelmezhetjük az óorosz krónika szövegét. Először nézzük az általánosan ismert fehér-fekete jelzőt az oroszoknál. Annak ellenére, hogy a magyar köztudatban nem él (és nem is volt) ilyen fehér/fekete megkülönböztetése a magyaroknak, a szakértők sora látta szükségesnek a krónikás elnevezések értelmezését. Például Tóth Sándor László, a történelemtudományok doktora (saját bevallása szerint) négyszer fogott neki a magyarázatnak. (1983-ban, 1987-ben, 1997-ben és 2009-ben). Szerintem nem sok sikerrel! De munkáiban legalább felsorolta mások próbálkozásait is, ami megkönnyíti a helyzetemet. Volt itt etnikai, politikai, vallási, sőt földrajzi magyarázata a fehér és fekete színeknek. Ezek ismertetését elhagyom. Amit kiemelnék, az Klima Lászlóé. Tóth úgy fogalmazott, hogy Klima politikai értelmezést fogadott el, amikor a duális struktúrákat „fehéren-feketén” megkülönböztette. A hatalom képviselői, a vezető csoport kapta a fehér színnevet, míg ellenfelei, az alávetett, fellázadó csoportokat fekete színnévvel illette. De az orosz értelmezés, nem ilyen! Mivel a fehér és fekete megkülönböztetés a 10. sz. előtti magyarokra vonatkoztatható először, akik az európai sztyeppén éltek, és az elnevezést ószláv nyelven orosz krónikások adták, mérvadónak a fehér és fekete szláv (főleg orosz) értelmezését tartom. És ez eléggé tág értelmezést nyújt, de még a 20. században is jelentőséggel bírt. (Lásd: feketeszázak; fehér mozgalom, fehér hadsereg, fehérgárdisták stb. Черносо́тенцы, «Белое движение», «Белое дело», «Белая идея», Бе́лая а́рмия, Белая гва́рдия). De a magyarokra még az óorosz fogalmakat kell használni. Ezek pedig a szabad és a rab ellentétpárban fejeződnek ki leginkább. Példák: Aleksandr Afanasjewicz Potiebnia (1835-1891), neves orosz – pontosabban málorussz (kisorosz, azaz galiciai) származású -- bölcsész (philologist), a Harkovi Egyetem tanára, feltételezte, hogy a belorusz (Белая Русь) kezdetekben „szabad, a tatároktól független Oroszországot” jelentett. Ugyan úgy, mint a белая земля (fehér föld, aminek az értelme: szabad föld) ellentéte a тяглая земля-nak, azaz az „igás, iga alatt lévő”, jobbágyművelte, földesúri földnek. Továbbá: az óorosz kolostorokban is a világi papságot, és a rendhez nem tartozókat, nem az öltözékükről nevezték el beloe (fehér) duhovensztvo-nak, hanem az ősi (amit a magyar nyelv megtartott) értelem és logika szerint, a fényben – a világban – élők (a még be nem avatottak – tehát szabadok -- a kijelöltek, a novíciusok) kapták ezt a nevet, hogy belec, és ma már fehérnek tartanak. Csak feltételezés, hogy az orosz „csernyec” (szerzetes) ellentéte lenne a „belec”. Szerintem ez fordítva logikusabb. Mi ma is úgy mondjuk, hogy: világiak. Így lett tehát a tiszta világos, szabadon futó patakból fehér patak, a fényjelzést adó, jelző-őrökről elnevezett településekből, hegyekből, nemzetségekből a BLC vázra épülő – sokak által fehérnek is tartott – fehér fordítások. Tehát a krónikában említett fehér-fekete jelzők helyes, a kornak megfelelő értelmezése: szabad kontra elkötelezett (függő viszonyban lévő). Mi támasztja még alá ezt a gondolatmenetet? A magyarok „vonulásának” leírása. Kétség nem fér hozzá, hogy az első (a fehér, tehát független, magyarok) hódító szándékkal vonultak! De mi történt 898-ban Kijev alatt?
Nyesztor, az orosz krónikás kétszáz évvel később így írja le ezt az eseményt: „В лѣто 6406. Идоша угре мимо Киевъ горою, еже ся зоветь нынѣ Угорьское, и пришедше къ Днѣпру, сташа вежами; бѣша бо ходяще, яко и половци.” Ami (szerintem) helyes fordításban annyit tesz: „898-as év. Vonultak a magyarok a Kijevi hegy mellett, amelyet ma Magyarnak neveznek, elérték a Dnyepert, és kocsisátrakkal állomásoztak: úgy jártak, mint ma a kunok!”. Ez nem egy népvándorlás leírása!
898-as évben a magyarok már a Kárpátokon belül voltak. De nem csak az időponttal van baj! A krónikában szereplő magyar helyneveket együttesen, szerepüknek megfelelően kell vizsgálni! Az „Угорское урочище” a magyarok (Álmos) állomáshelye, tábora lehetett akkor, amikor Kijev alá érkeztek. (Még Oleg előtt!) Ez egy elkülönített magaslaton volt. Erről a népvándorlásról, vonulásról (hódításról) másképpen szól a krónikás, mint a 898-as „vonulásról”. (Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской. Azaz: Azután a fehér magyarok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a volohokat, akik azelőtt a szlávok földjét birtokolták). De 898-ban a kijevi dombról (Киевские горы, холмы: „Шли угры мимо Киева горой” ) -- amelyiket „ma Magyarnak” hívnak -- van szó. (E mögött rejtette el Oleg a csónakban ülő fegyvereseit, mielőtt megölte volna Aszkoldot és Dirt). De ez alatt a domb alatt, egy több százezres tömeg (egy komplett népcsoport) így nem „vonulhatott”! Viszont egy adószedő, békés különítmény táborhelyének ideálisan megfelelt, ráadásul az időpont is stimmel! De a mai modern histográfia egyik jelentős képviselője, V. A. Shorohov szerint is, „a 6406. cikk csak legendabeli feljegyzésének tekinthető arról, hogy a magyarok Oroszország déli határain megjelentek”[2] – és nem több! /В. А. Шорохов: Летописная статья 6406 г. и роль мадьяр в ранней русской истории (современная историография). ROSSICA ANTIQUA. 2015 (1)/.
Véleményem szerint ezek a fehér magyarok a kazár birodalom déli részéről feltelepített Levédi magyarjainak elődei voltak, akik Kuvrat bolgárjai helyére költöztek. De a megjelenésüket a szláv krónikás Hérakleiosz császár idejére teszi, aki 610-640-ben uralkodott, és valóban harcolt II. Huszrau perzsa királlyal, aki 626-ban szláv és avar szövetségesekkel ostrom alá vette Konstantinápolyt. „Véleményünk szerint a fehér és fekete ugor (ugri bjelii, ugri csjornii) elnevezés egyaránt magyar néprészre utaló etnonímia. E megkülönböztetésnek azonban csak a magyar törzsszövetség önálló megjelenésétől (830-tól), esetleg kettéválásától volt lét-jogosultsága. A fehér ugor elnevezést — ilyen értelemben véve — a VII. századra vonatkoztatni anakronizmus. Az orosz évkönyvek XI. század eleji (talán már IX. század-ban fennálló) állapotokat vetítettek vissza egy korábbi időszakba. A XI. század elején ugyanis más források igazolják a fehér és fekete magyarok létezését. A szlovén föld elfoglalása nem a keleti szláv területekre vonatkozik; hanem a Kárpát-medencé-re. A volochok (frankok) legyőzése, a szlávok alávetése arra utalhat, hogy a fehér ugorok honfoglalása, nem a VII. században, hanem a IX. század végén történt.” – írja Tóth Sándor: A fehér és fekete magyarok kérdéséhez. /In: Acta Universitatis Szegediensis : acta historica, (75). pp. 3-9. (1983)/
Ismert dolog, hogy a PVL összeállítói ismerhették GEORGIOS MONACHOS (Vagy ahogyan magát nevezte „hamartolosz” a bűnös, görögül: Γεώργιος Ἁμαρτωλός) ószlávra lefordított „Krónikáját”. Ez a világtörténelmet 842-ig -- Theophilus (813 – 842) császár uralkodásának végéig -- írja le. A szláv fordítást már a 11. században[3] (Tverben) elkészítették. Ny. A. Dobroljubov (1836-1861) orosz iró megállapította, hogy a Nyesztor krónika szövege 7 helyen is egybeesik Georgiosz Hamartolosz krónikájával. Ezek elsősorban Aszkold és Dir 866-os és Oleg 906-os bizánci hadjáratára vonatkoznak. De semmiképpen nem tételezhető fel, hogy a szláv fordító keverte volna ugri és a türk népneveket, mint ahogyan Balogh László feltételezte a Hérakleios ugri szövetségesei című dolgozatában. (In: Acta historica, Szeged. 2004). De ismerhette-e Nyesztor, Anonymus munkáját? A magyar Névtelen (P. mester) és az orosz krónikák közötti kapcsolat fontos vitatéma volt már a 18. századi, elsősorban német szakirodalomban is. Az orosz krónika és a névtelen magyar krónikás műve közti lehetséges kölcsönhatás cáfolatát August Ludwig Schlözer, majd nyomában Karamsin (1816) végezte el. Schlözer is hosszan idéz Anonymustól, gyakorlatilag ismét kinyomtatja annak első tizenkét fejezetét, de eleve kétségbe vonja, hogy több száz év távlatából bármiféle hiteles információval is rendelkezhetett volna a 9. századi Rusz-beli viszonyokról (Schlözer, Nestorchronik, 3: 107–148). Font Márta arra az álláspontra jutott, „hogy a közvetlen kapcsolat a Rusz-beli és a magyar krónikások között vagy nem igazolható, vagy csak igen áttételesen. Anonymus esetében kizárja a keleti források ismeretét, míg a nemzeti krónika szövege esetében megengedi annak valószínűségét, hogy bizonyos információk éppen a magyar krónikákból — de nem Anonymusból, mint Koroljuk gondolja — jutottak el az orosz forrásokba”. (Veszprémy László: A kijevi rusz elsõ krónikája. Századok150. évf. 2. sz. (2016.) 508-510). Hogy Anonymus ismerhette-e a DAIT, nem tudhatjuk. Minden esetre a DAI-ban szerepel Árpád neve (Άρπαδήν) és két setben Álmos név is feltételezhető. (Άλμούτζης és 3Αλμούτζης). Anonymus ezeket a neveket egy általunk nem ismert ősgesztából, vagy a DAI-ból vehette. Ha III. Béla (1172-1196) jegyzője volt, akkor Bélától (aki fiatal korában Bizáncban I. Manuél császárnál a deszpotész címet is elnyerte) bőven kaphatott információt a DAI-ból. A DAI-ban pedig a magyar követektől tudhatunk Árpád nevéről, akit Tormás dédapjának nevez). „A sokak által feltett őskrónikának semmi nyoma, írásos magyar hagyománynak sincs nyoma, és ha már Tormás idején is csak a dédapa, Árpád szerepelt az elbeszélésében, akkor még több mint két évszázad múlva milyen szájhagyomány maradhatott fenn Árpád apjáról? Ez a névazonosság véletlenül nem állhat elő.” (Laszlovszky András: Mit tudunk Álmos fejedelemről? , 2020.) Az viszont téy, hogy II. Béla apja, (I. Géza fia) az Álmos nevet viselte és a későbbi Árpádházi királyok mind az ő ivadékai voltak.
Hogy a szaltovói kultúrában a régészek nem találják a magyarok elődeinek 8-9. századi hagyatékát, szerintem annak az eredménye, hogy az itteni „aláno-bolgár” és „protobolgár” etnikumokban nem is keresik a magyarok elődeit![4] Holott erről a területről – Kuvrat Bolgár Birodalmának megszűnése után – a bulgárok jó része eltávozott! A SzMK megszűnését a magyarok és a besenyők megjelenésével magyarázzák, holott feltételezhető, hogy a magyarok és a csatlakozott népek kivonulása volt az igazi ok! „A magyarok valamikor a 9. század közepe körül kerülhettek közvetlen szomszédságba a normannokkal, mégpedig az imént említett Dnyeper-menti területen. Őseink ugyanis ekkoriban tehették át szállásterületüket a Donyec-vidéki Levédiából a nyugatabbi Etelközbe, tehát a Dnyeper– Dnyeszter–Al-Duna vidékére. Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy a magyar tarsolylemezek kialakulásának forrásvidéke valóban ott lehetett – Csernyigov és Kijev környékén –, ahol ezt Fettich Nándor a múlt század harmincas éveiben vélte” – írja Fodor István: Régi szomszédaink: a vikingek. (Határtalan Régészet - Archeológiai magazin II. évfolyam 4. szám – 2017). De nemcsak a tarsolylemezek árulkodnak a magyarok jelenlétéről. A tarsolylemezek mellett van egy másik honfoglalás kori tárgytípusunk is, a süvegcsúcsok. Ezek kialakulási területe szintén a csernyigovi – kijevi normann fémművességhez közelít bennünket. A sisakok mellett a 9. század második feléből származó bizánci pénzeket is találtak. (Csernyigov melletti a csernája mogilai sírdomb). Továbbá ott van a kijevi Aranykapu mellett 1900 tavaszán talált kétélű kard, melynek markolatát hálóba szerkesztett palmettákkal díszes ezüstlemezzel vonták be. „A kijevi kard ezüstberakása nem egyszerű ezüsthuzalokból, hanem ezüstfonatokból áll, amelyek úgynevezett „kalászmintát” alkotnak. E minta több régi normann fegyveren is előfordul. Nálunk hasonló berakással ékes a beregszászi szablya markolata, s ugyanilyen a berakása a tiszavasvári Aranykerti táblában lelt honfoglalás kori szablyának is. De ugyanez a berakási minta látható az első karosi temetőből származó kengyelpáron is, amelynek a második világháború alatt nyoma veszett”. (Fodor István. u.o.).
„Közelebb jutunk a 811. évi Ęgre — Vęgre — Ugre adatok esemény történeti értelmezéséhez, ha megvizsgáljuk, hogy a bizánci forrásokban a 811. évi bizánci—bolgár harcok leírásával kapcsolatosan mi olvasható, pontosabban, hogy e bizánci források vallomása szerint Krumot milyen népek segítették a Nikéforos elleni harcban”. – írja Király A magyarok említése a 811. évi események óbolgár leírásában című írásának 266. oldalán. / Magyar Nyelv – 72. évfolyam – 1976./ Majd leírja, hogy a 811. évi esemény leírását tartalmazó óbolgár kéziratokban az Egre— Vegre — Ugre név szerepel és az óbolgár kéziratokban az avarok neve nincs megemlítve, s helyette az Qgre népnév fordul elő. Összevetve két óbolgár szinakszáriummal (1338-as és 1340-es), és egy XIV. századi Prologgal megállapítja, hogy a Вѧгре népnév alatt a magyarokat kell érteni, akik a 9. sz. elején a Fekete-tenger északi partjainál éltek. (Koperski A. Cmentarzysko staromadziarskie z X w. w Przemyslu // Przemyśl wczesnośredniowieczny / pod red. E. Sosnowskiej. Warszawa, 2010. S. 365—388.) „A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” – írja Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.) A 35. sz lábjegyzetben megnevezi a forrásait: 35Ezekre az adatokra Boba Imre hívta fel a figyelmet, l.: Szádeczky-Kardoss Samu, A magyar őstörténet görög és latin forrásainak néhány problémájáról: AntTan. 22. 1975: 150 a többi irodalommal; Király Péter, Az óbolgár krónikák Qgre népneve: MNy. 1977: 31—49; П.Кирай, Название венгров угри и восточные славяне: Hungaro-Slavica (Bp.) 1983: 167—83.
A magyarok al-dunai megjelenéséről (836-838-ban) György barát (Georgiosz hamartolosz[5]) krónikájának 10. századi folytatója is írt. (Kristó Gy., Makk F. A kilencedik és tizedik század története // Magyar századok. Budapest, 2001.) De ezt támasztja alá a híres madarai felirat is. Fehér Géza (1890-1955) régész azt írja, hogy: „a madarai szikla egy nehezen megközelíthető barlangjának a benyílása előtt a sziklában vannak rovásjelek, a bejárat falán pedig van egy felirat, amelyben a görög betűk között rovásjelek vannak, ugyanott van egy másik felirat is, egy rovásjellel s egy ismeretlen írás öt jegyével.” Ezeknek a feliratoknak különböző megfejtései vannak. V. A. Csudinov professzor megfejtése az alábbi: A határkövön a ВОЛЬГИ БЪЙЧАТА, a másikon a МЪДЬЖЬРОВА БЪЙЧАТА írás látható. (МЪДЬЖЬРОВА БЕЙЧАТА, то есть МАДЬЯРОВА /ВЕНГЕРСКАЯ/ ПЕЧАТЬ). Az értelmezésében egy tölcsér alakú jel felel meg a „bejcsata/pecsaty” szónak, amit zónának fordít. Tehát az olvasat: FIGYELEM! VOLGÁR ZÓNA és FIGYELEM! MAGYAR ZÓNA! De – figyelembe véve a felirat keletkezésének idejét, ami a 800-as évek első felére tehető – ez azt is jelenti, hogy ekkor már a bolgárok és a magyarok (tehát nem avarok!) Madaránál, (43.2833, 27.1000) szomszédosak voltak!
Vernádszkij kronológiájában a 840-es évnél ez áll: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. (*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой.). /u.o/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől keletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. Az előbbi Kazária északi szomszédjának számító bolgár-magyar terület, az utóbbi alán (jász)-hun-szabír/magyar törzsek lakta helyek a Kazár Birodalom déli részén. (Anonymus „dontői” magyarjai és a kumai magyarok). Halasi Kun Tibor is írja, hogy: „Kr. u. 463–800 között a magyarság Kaukázia területén élt”. / A magyarság őstörténete, Szerkesztette: Ligeti Lajos. 1943./. 1332-ben (vagy 1333-ban) járt Madzsarban a legnagyobb arab utazó, Ibn Battúta. Leírása szerint Madzsar az egyik legszebb türk város.
Ezeken a hadjáratokon Nyugatot valószínűleg a Kárpátok megkerülésével, a később Halicsnak (Galiciának) nevezett területeken keresztül, közelítették meg. Valójában ez a Kazár fennhatóság legnyugatibb határzónája volt. A 9. század elején a Dunától keletre eső területekre, és az Alföldre sem a frank, sem a bolgár birodalom nem tartott komolyabb igényt. Itt az avar, szláv vegyes lakosság valószínűleg az árterületeken meghúzódva vészelte át a 2-3 emberöltőnyi időszakot, Árpádék bejöveteléig. Egy dologra viszont kiválóan alkalmas volt ez a ritkán lakott, vízben legelőkben gazdag pusztaság: az évszázad közepétől zsoldos seregként többször megjelenő magyar lovasok felvonulási, ellátási területének! Hogy ez nem fantazmagória, erre bizonyíték azoknak a hadjáratoknak a krónikás megemlítése, amelyekben a magyarok hol a frankok, hol a morvák oldalán harcoltak 862-ben, 881-ben, 892-ben, 894-ben! 881-ben a Nagyobb salzburgi évkönyvek írója beszámolt arról, hogy a dunai mark őrgrófja Ar(i)bo és Szvatopluk morva fejedelem megbízásából ad Weniam (Bécsnél) előbb a magyarok (ungari), majd tovább nyugatra, ad Culmite a kabarok (cowari) harcoltak. Ezek a hadjáratok adtak lehetőséget a magyaroknak a kárpát-medencei (politikai, katonai, gazdasági, földrajzi) viszonyok feltérképezésére, majd az ősi föld visszafoglalására 895-ben.
A 9. században magyar hegemónia jellemezte ezt a területet. A kazárokkal szövetségben adóztatták a szlávokat, ellenőrizték a Bizáncba vezető vízi utakat, féken tartották a bolgárokat és az alánokat. Korlátozták, lehatárolták a ruszok rablóhadjáratait. Mindez jól megmutatkozik a Zlivki-i régészeti horizont leleteinek elemzése során, ahol a ruszok hatása még nem érvényesül. Kijev korai története is kérdéses, de a magyar jelenlétet kihagyni nem lehet. „A Kijevi Rusz megalakulása előtt a keleti szláv törzsek egy része kazár fennhatóság alatt állt és adót fizetett a kazároknak.” „Egy 859. évi híradás szerint a kazárok a poljánoktól, a szeverjánoktól és a vjaticsoktól szedtek adót, háztartásonként egy fehér mókusprémet.” „Más álláspont szerint a keleti szláv törzsek egy része már régóta kazár adófizető volt, sőt segédcsapatokat is a kazárok rendelkezésére kellett bocsátaniuk. Az is felmerült, hogy előbb a kazárok, majd a magyarok adóztatták a keleti szláv törzseket”. /Tóth Sándor László: Birodalmak, államok és népek a IX. századi Kelet-Európában. 584-585. o. Életünk, 1996. (34. évfolyam, 1-12. szám)/ És még egy forrás:
„A Descriptio, Herrman és Polgár térképe alapján látható, hogy a kazárok és ruszok, vagyis a Volga és a Dnyeper között nem szerepel egyetlen nép sem. Ez annak tudható be, hogy a Dnyepertől keletre a Kazár Birodalom területén minden nép kazárnak számított. Ezzel szemben a Dnyeper vonalától nyugatra az Al-Duna torkolatáig a Déli-Bug és a Dnyeszter mindkét partján, feltehetően egészen a Keleti-Kárpátokig számos törzs, illetve nép élt. Ez jelzi, hogy a Kazár Birodalom nyugati peremvidékén a Dnyeper és az Al-Duna közötti terület politikailag kisebb egységekből állt, amelyekre a frank felderítés is felfigyelt”. (Szántó Richárd: A Bajor Geográfus és a korai magyar történelem. acta historica, 139. Szeged, 2017).
A 9. század utolsó harmadában történhetett meg a magyarok erőösszevonása és egyesülése a korábban északra költözött törzseikkel. Álmos vezetésével a Dél-Urál környékéről a csatlakozott népekkel együtt átkeltek a Volgán, Szuzdáltól délre a Mescser-alföldön át, végig az Oka folyó mentén bevonultak Etelközbe és megkötötték a szövetséget az ott élő magyarok törzseivel. (Csak megjegyzem, hogy Türk A. 2011-ben még úgy gondolta, hogy a nagy átkelésre az Etil folyón valahol az Alsó-Volga középső régióiban kerülhetett sor.) A cél, a magyarok által korábban már felderített Kárpát-medence meghódítása volt, mivel itt hatalmi vákuum alakult ki, a rokon avar birodalom hanyatlásával. A Fekete-tenger északi (a Dunától a Kubánig terjedő) részén élő népeknek bőségesen lehetett információjuk a Kárpátokon túli terület történetéről. A 4-5. században a hunokkal együtt vonultak be, majd vissza. A 6. században az avarok uralták a Kárpátok keleti és nyugati oldalát is. Bolgárok ott voltak a Kárpátokon belül és kívül is. 631—632 körül, az avar államban élő bolgár törzsek Alcek vezetésével saját kagánt jelölnek. Végül is alulmaradnak a „Baján dinasztia" követőivel szemben. Ekkor mintegy 9000 vesztes család menekül Nyugatra, ahol legtöbbjüket legyilkolják. Pár év múlva, 634—635 körül a keleti országrészben is kitör a lázadás. Kuvrat legyőzi az avar kagánt, és önálló államot alapít. Kuvrat halála után a bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került, de a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Kuberrel Avariába érkező katonai csoport – az alig egy évtizednyi ott tartózkodásuk alatt – nem játszott (véleményem szerint) nagyobb szerepet az előmagyarok történetében. Viszont az onogur kapcsolat, ami a helyben maradottak (Batbaján/Bezmer és előmagyar csoportok) utódai között fog létrejönni a 8-9. század során az etelközi „nagy egyesülésig” – már perdöntő lehet! Teljesen egyetértek Bakay és Varga alábbi megfogalmazásával: „A területen fontos kereskedelmi utak vezettek keresztül. Északról délre a volgai, doni, dnyeperi vízi utak segítségével a normann-szláv oroszok a Fekete-tengerig, Bizáncig és a Kaszpi-tó déli kikötőiig jutottak el. Volt egy ezekre merőleges szárazföldi út is, amely északkeletről délnyugatra vezetett és a Volgai Bolgárországot kötötte össze Kijevvel, és a Kárpátmedencével.47 (Ez volt a honfoglaló hétmagyarok útja is.) A kereskedelmi útvonalakon elsősorban prémeket, cserzett bőröket, szőnyegeket és ötvöstárgyakat szállítottak. A kereskedelmet antik szokásjog szabályozta, amelybe beletartozott, hogy őseink - akik Király Péter szerint már 811-ben felbukkannak az Al-Dunánál és 834-836 között is említik őket azon a tájon48 - a terület gazdáiként a kereskedőkaravánok átengedéséért vámot kaptak. Fontos körülmény, hogy az egész Kelet-európai sztyeppe és különösen a Volga-Don szűkület uraiként gyakorlatilag az egész térség kereskedelmét ellenőrizhették - és ez magyarázza a magyarok pompaszeretetéről és gazdagságáról a mohamedán forrásokban fennmaradt adatokat, de hadaik jó felszerelését és így részben a honfoglalásra induló katonai erejüket is. (DR. BAKAYKORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997.)
A jól megtervezett bevonulást a közös vezetőnek megválasztott Árpád három oldalról indította: délről a haderő egy részével megtámadták a bolgár északi területeket, a Duna vonalában kettévágva a havasalföldi részt, lekötve és távol tartva Simeon főerőit az erdélyi hadszíntértől, szabaddá téve az al-dunai bevonulást. A másik rész a Kárpátok hágóin keresztül behatol a Tisza völgyébe, a Duna-Tisza közére, onnan Erdélyt veszi birtokba, a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban, majd a Dunától keletre eső többi területeket is elfoglalja. A harmadik rész északon Halics felől közelít a Halics (49.1228; 24.7237) – Kalus (49.0290;24.3610) – Bolehov (49.0617;23.8544) –Opir folyó völgye – Vereckei hágó (48.8141; 23.1695) útvonalon (J. Pasternak szerint).
„Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok rendszeresen hadjáratokat vezetnek az oroszok (szlávok) ellen, főleg rabszolgaszerzési céllal. A rabszolga az egyik legkelendőbb cikk a korabeli kereskedelemben. Ez nem pusztán a kereskedelem miatt érdekes, hanem választ ad a nomadizálás vagy földművelés kérdésére is, mivel olyankor, mikor viszonylag hosszabb időre megtelepednek valahol a „nomádok”, akkor a földek megművelését rabszolgákkal el tudják végeztetni. Ez a rendszer hosszan fennmarad. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció. Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.) 1043-ban például ezért feneklenek meg Aba Sámuel és III. Henrik béketárgyalásai, mert a németek egyik békefeltétele, hogy a magyarok adják vissza azokat a rabszolgákat, akiket két évvel azelőtt elhurcoltak Németország területéről. Aba Sámuel azonban nem tudja visszaszedni a rabszolgákat, mert senki sem akarja visszaadni őket.” /Mórocz Zsolt: Valódi magyarok valódi nyilai (Beszélgetés Négyesi Lajos hadtörténésszel) Hitel 24. évf. 4. sz. (2011. április)/.
Juraszov szerint egy ukrán történész I. A. Prohnenko arra a megoldásra jutott, hogy a magyarok egy része levált a fő törzsről -- még a Kárátokon történő át jövetel előtt. Ennek alátámasztására hozza fel a przemysli 700 darabos arab éremleleteket. (Prokhnenko I. Davni ugri u Verkhn'omu Potissi // Arkheologichni doslidzhennya L'vivs'kogo universitetu. Vyp. 8. 2005. S. 372—387.) Sajnos 2018-ra ez az ukrán történész teljesen „elbesenyősítette” a vereckei bevonulásunkat, ezt Anonymus irodalmi fantazmagóriájának tartotta. Szerinte – mint ahogyan mostanában Türk Attiláék is propagálják – a déli, hagyományos, szabadabb bejövetel – volt a valószínűbb. Ekkor már a przemysli, kriloszi leleteket is besenyőnek tartotta, akik a 10. utolsó negyedében jöttek át a Vereckei hágón. (Материалы IV Международного Мадьярского симпозиума. Казань − Болгар, 15−19 октября 2018 г. Прохненко И.А. (Ужгород, Украина): Погребения кочевников Х века на территории Закарпатской области).
A magyar történészek egy része azon az állásponton van, hogy Etelköz területe jóval nagyobb volt az eddig elképzelteknél, és az északi határa Przemyslnél lehetett. 2014-ben Ukrajna területén, a Voliny megyei Rovanci település (50.730833°, 25.348333°) közelében olyan újabb temetkezés került elő, amely kapcsolatot mutat a Kárpát-medence honfoglalás kori régészeti hagyatékával (9-10. sz.)
Sudár Balázs és Nagy Béla elkészítették a Hudúd al-álam Kelet-Európa képének rekonstrukcióját. (Lásd Sudár Balázs: „Ismeretlen” magyar szállásterület? 2019. SZÁZADOK 153. évfolyam 1. szám). A Hudúd al-álam szerzője ismeretlen, de a készítésének dátuma és helye ismert: 982/983. Észak-Afganisztán. A földrajzi ismereteit a szerző a korábbi utazók, tudósok (Dzsajhani, Ibn Hurradadbih, al-Balkhi stb.) munkáiból merítette. Igazi „szobatudós” volt Guzganánból. Közép-Ázsia leírásai a 9. század első harmadára vonatkozhat. Az itt „madzsgarik” néven feltüntetett nép, talán a magyarok azon része lehetett, akik a 7. sz. második felében a bolgárokkal északra vándoroltak. A szaklábok, valamint a belső bolgárok pedig azok, akiket a kazárokkal szövetségben lévő magyarok adóztattak a DAI-ban Etelköznek nevezett térségben.
A lengyel kutatók viszont úgy gondolják, hogy itt egy magyar enklávé jöhetett létre, de ennek sajnos semmiféle írott nyoma nem maradt a krónikákban, ezért ez csak hipotézisként kezelendő. (Timoschuk B. O. Davn'orus'ka Bukovina (Kh — persha polovina XIII st.). Kiïv, 1982).
A magyarok kivonulásával Etelközből megnyílt a tér a russzok előtt. Átvették a környék szláv népeinek adóztatását (A PVL szerint Oleg „könnyű adót” vetett ki rájuk) és sikeresen harcoltak a besenyők és a kazárok ellen is. A 10. századra ez a „puffer zóna” a feltörekvő cseh, lengyel és russz uralkodók érdeklődési körébe került. Az enklávéban lévő magyarok nem kívántak elszlávosodni, ezért elődjeik útvonalán a Vereckei hágón át csatlakoztak a kárpát-medencei magyar törzsekhez. Emlékük csak a földrajzi nevekben és a régészeti leletekben maradt fenn. De van-e nyoma a beköltözésüknek Magyarországra? Talán igen! Valószínűleg velük keveredve, vagy csatlakozva helybéli családok is jöhettek. Letelepedésük helyén a környezetük okkal nevezhette öket polánoknak, lengyeleknek. Nagyon sok lengyel telepesről a 10. században a történészek nem tudnak. Mégis akad egy-két – a lengyelekre utaló – helynév a Dunántúlon: Lengyel. (46.37733°, 18.36706°); Polány (46.55892°, 17.77249°); Sorokpolány (47.136111°, 16.671667°). Komoly magyarázat ezekre a helynevekre nincs.
Az egyik szerint, nevét lengyel származású telepesekről kapta, a másik változat alapján pedig egy Lengyel nevű vitézről, a harmadik úgy gondolja, hogy az ősszláv polanya (= nyílt kopár térség, síkság) főnévből származik. De meglehet, hogy a Przemysl környékéről betelepülőkről kapták a nevüket. Van ennek a verziónak régészeti alátámasztása is. A sorokpolányi ásatások során a temetőből olyan -- a korabeli magyar átlag leletektől eltérő – nyomok kerültek elő, amelyek Baltikum és Lengyelország irányába mutatnak. Hiányoznak például a jellegzetes magyar ékszerek. A szakemberek úgy vélik, hogy „a töredékesen megmaradt embertani anyag egyik részének párhuzamait a főként Európa északi részein elterjedt, s Lengyelországra is jellemző nordikus típusban találhatjuk meg. Történeti szempontból magának a településnek a neve érdekes, hiszen legkézenfekvőbb etimológiája az államszervező lengyel törzs, illetve a lengyel nép későbbi önmegjelölésében kereshető. A polány név ugyanis a polák régies alakja. Ráadásul emellett Sorokpolány területén az Árpád-kor óta létezik a lengyel helynév is” – foglalja össze kutatásaik végkövetkeztetését Zágorhidi Czigány Balázs történész. / Elfelejtett Árpád-kori lengyel sírok. Stier Gábor riportja a sorokpolányi kora Árpád-kori temetőt kutató szakemberekkel. #moszkvater, 2019. máj. 22.).
A fentieket azért tartom fontosnak, mert mindezek azt támasztják alá, hogy Árpád honfoglalóival jelentős létszámú onogur-bolgár is került a Kárpát medencébe, akik nem szláv nyelvűek voltak és évtizedek óta magyarokkal éltek együtt, tehát könnyen „elmagyarosodtak”. És ez érvényes a fekete tengeri és a volgai bevándorlókra is. Erdélyben a honfoglalás idején Anonymus szerint az Almáspatak, Gyalu község, a Szamos és Küküllő térségében éltek a bulákok. II. Endre magyar király idejében azonban az Olt és a Déli-Kárpátok közötti terültet jelölik az okiratok a Bulákok Földje (terra Blacorum) és a Bulákok Erdeje (Silvam Blacorum) névvel. Valószínű, hogy a szittya népek szokása szerint, mint csatlakozott népet a bolgárok birodalmuk északi tartományába, Erdélybe telepítették a bulákokat határvédelemre. Nagy számban éltek azonban bulákok Bolgárország többi részén is, különösen a Déli-Kárpátok és az Al-Duna által bezárt alföldön. Mindezeket figyelembe véve, bizánci részről a magyarok „türk” elnevezése – teljesen érthető! „Az onogur népnév is felbukkan a 9. század során. Tudvalevő, hogy ez a forrása a magyarok általánosan használt megnevezésének (hungarus), végső soron a 7. századi nyugati török onogur törzsszövetség nevével azonos. Nem tudjuk minden esetben eldönteni, hogy igazi onogurokat, vagy már magyarokat értenek ezen a néven a 9. századi források. Egy esetben minden bizonnyal nem a magyarok első kalandozásairól van szó: az oklevélben az onogur tartomány mint határjelző szerepel” – írja Tomka Péter. (Tomka Péter: Hová tűntek az avarok? Historia, 1981. III. évf. 3-5. o.).
Semmiféle államszerű alakulat nem létezett a 9. században a Fekete tenger északi partvidékétől a Balti tengerig! Ez a terület a varégok, ruszok, magyarok, avarok szabad prédája volt – kazár jóváhagyással. Akiken élősködtek, ők voltak a szláv nyelvet beszélő, gazdálkodást végző földműves törzsek, akikről a PVL-ben szó esik. A közösségek általában nem vérségi, hanem területi alapon szerveződtek. Hatalmi szervük a népgyűlés, a vecse volt. „862-ben olyan nép, hogy „rusz” -- a mai Oroszország területén – nem létezett. Csak szlovének, krivicsek, poljánok és más szláv törzsek, valamint néhány betelepülő volt Skandináviából Sztároj Ladogába és volt egy falucska a Dnyeper partján, amelyet ma Kijevnek ismernek” – írja V. Kolganov. (Владимир Колганов: Загадочная Русь: от Рюрика до Путина. Litres, 2020.)
A helyzet a magyarok kivonulásával gyökeresen megváltozik. Teret nyernek a ruszok, és egy-két évszázadon keresztül – felszámolva a kazárokat is -- a Kijevi Rusz ural
