A könyv 2021-ben jent meg, az Előszót Fodor Pál írta, február 25-én. Ennek a végén olvasható, hogy „Jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki történelmünknek erről a csodálatos korszakáról nemcsak „kész” ismereteket akar kapni, de töprengésre vagy továbbgondolásra érdemes okfejtéseket és ötleteket is”.  Hál’ Istennek, ötletekkel tele vagyok magam is, de most inkább töprengenék egy kicsit.

Még április végén megkaptam pdf formátumban a könyvet, így volt szerencsém elolvasni és rágódni rajta. Mindkét történész jó pár írását olvastam már, munkájukat értékelem, a magyar őstörténetről alkotott véleményükkel – nagyjából (az irányvonallal, a módszertani megújulással)^[1] – egyet is értek. Vitába nem bocsátkozom, mert nem vagyunk azonos súlycsoportban, ráadásul a legtöbb kérdésben csak feltételezett felvetésről beszélhetünk. Így tiszteletben tartva a véleményüket, munkájukat nem kritizálom, de nem is fogadom el minden megállapításukat, így továbbgondolásra nagyon sem kerülhet sor. De van itt is kivétel!  Ha egy alter azt írja, hogy: „Az emberi jellem nem változik! Ez a Lyell-féle aktualitás elve, miszerint, aki egyes jelenségek múltbeli változásait akarja megérteni, annak azok mai változásait kell megfigyelnie” – akkor ez badarság, hozzá nem értés. (BF: A történetírás hitelessége). Ha egy (vagy két ) történész mondja: „Ez adta az ötletet, hogy érdemes lenne összehasonlítani a forrásokat, hiszen például a 17. századi krími kánságról meg a krími tatárok hadviseléséről, társadalmáról sokkal több konkrétumot lehet tudni, mint a 9–10. századi magyarok viselt dolgairól. Nagyon hamar jött a felismerés: mint két fogaskerék, úgy illik egymáshoz a két történet” – az egészen más. (B.Sz.J és SB interjú. Barotányi: MN. 2021. júli. 10).

Az alábbiakban néhány kiragadott gondolatot vizsgálok meg saját szemszögemből, amire Borbás Barna 2021. 08. 19-i riportja hívta fel a figyelmemet. (Megjelent a   HetiVálasz 86-ban, „Az Attila-sztori semmi ahhoz képest, amit Szent István családja rejt: új kutatás az ősök nyomában” címmel).

A bevezetőben a riporter így összegez: „A könyvből világossá válik, hogy a dinasztia történelmi teljesítménye óriási: 1) egyesítettek egy laza törzsszövetséget, majd létrehoztak egy államféleséget már Etelközben, 2) levezényeltek egy honfoglalást, 3) majd még egy államalapítást és egy vallásváltást és 4) aztán még 300 évig uralkodtak”. Ezek valóban tények.

Az Árpád-ház származása azonban nem bizonyítható. Ősei mindenkinek voltak. Az Árpádok ősét a Magyarságkutató Intézet archeogenetikai kutatása szerint a mai Afganisztán területén kereshetjük. Egyet értek Sudár Balázzsal: „Ha egy begyűjtött minta mögött nem áll ott az ember története, akkor a génmintája alapján lehet, hogy teljesen fals következtetéseket vonunk le. Ma is – hát még ezer évekkel ezelőtt, amikor esélyünk sincs adatokat gyűjteni a társadalmi helyzetről”^[2]. Ismerem például a saját haplocsoportomat. Nem lógok ki a sorból, a magyarok csaknem 20%-a ide tartozik. Állítólag őseink Tutanhamon őseivel együtt a Kaukázus környékén éltek valamikor, de ebből a magyarságomra semmi sem utal! Ezért hagyjuk is a genetikát! Nézzük meg mit mondanak történészeink Attila és az Árpád-ház kapcsolatáról?  Hajlanak arra, hogy „Attila alakja utólag lehetett beleírva a magyar krónikákba”. Hogy „ez az Attila nem az az Attila”! Lehet, hogy volt más Attila is, elfogadom. De az érvelést nem. „az emlékezést mindig a politikai folytonosság generálja. Arra emlékszünk, ugye, aki korábban a saját rendszerünkön belül élt. De Attila után a hunok birodalma szétesett, és Árpádék csak több mint 400 évvel később bukkantak fel”. Nálam ez nem így működik. Feltételezésem szerint a magyarság elődeinek jó része a keletre visszatért hun utódnépek része volt, így Ernák (Irnik) birodalmának megszűnése után az első Türk Birodalom alattvalói lettek. A kérdést már többen is felvetették, pl Makkay így ír: „Más kérdés, hogy az Attila halála után Irnik vezetésével keletre visszavonult hunok azoknak az onoguroknak az elődei is lehettek, akik 670 körül jöttek be Avariába”. (Makkay János: A székelyek. Bp. 2005. A szerző kiadása. 85. o.). Egyes törzsek már ekkor északra, az Urál környékére vonulhattak, míg mások a Kaukázus előterébe költözhettek. A később létrejövő Nagy Bulgária, majd a kialakuló kazár kaganátus népei között a magyarok elődei megtalálhatók voltak. Ez azt jelenti, hogy az alatt a négyszáz év alatt Atilla dicső emléke ezeknél a népeknél nem homályosult el, a folytonosság fennmaradt mind a mai napig. De igazsága lehet Bendefy Lászlónak, aki a sztyeppövezet történetét lényegében azonosítja a magyarok történetével. Felfogása szerint a hunok, avarok, bolgárok valójában mind „magyarok” voltak. A szaltovói kultúra kezdetét az alánok -- a 737. évi arab hadjáratot követő -- kazár áttelepítésétől (a Kaukázusból az erdős sztyeppe vidékére) számíthatjuk. A magyarokat szintén a kazárok telepítették a Szeverszki Donyec környékére. Egyes kutatóink (Benkő Lóránd, Harmatta János, Király Péter, Ligeti Lajos stb.) szerint is Levédia nem lehetett önálló állomása a magyarság vándorlásának, mert őseink a Kubán-Don vidékéről viszonylag gyorsan Etelközbe vonultak.

B. Szabó János azt mondja, hogy a könyv egy család hagyománya utáni nyomozás. Megvizsgáltuk az Árpád-ház 970-nel kezdődő korszakának férfi névanyagát. Milyen kulturális közegre, hagyományokra utalnak ezek a nevek? – teszi fel a kérdést. De (szerintem) illene Árpád nevével kezdeni. Ez az a bizonyos kályha, ahonnan elindulhatunk. Gyenge indok az, hogy azért korlátoztuk le 970 és 1301 közötti időszakra az uralkodó férfinevek vizsgálatát, mert „Taksony leszármazottainak név anyaga kínálja a legteljesebb, már rendszerszerűen vizsgálható adatbázist”. Csak feltételezem, hogy sem a kulturális közeg, sem a hagyományaink nem kedveznek az általánosan elfogadott történelmi képnek. Mire gondolok? Véleményem szerint az Árpád egy ar és pad perzsa, türk (ótörök) elemekből álló szóösszetétel. Eredete a 4-5. századot megelőző időszakokra nyúlik vissza, ami a mondáinkban Hunor és Magor idejének felel meg. Már itt találkozhatunk az ár-pád szóösszetétellel BEL-ÁR formában, ami egy szomszédos nép uralkodójának neve volt. (A krónikáink szerint „sógorsági” viszonyba kerültek vele az őseink).  Miért? Mert az „ár” mindegyikben közös. A „bel” jelentése úr (master), ami perzsául „pād” szintén úr (master). (Lásd pl. a padishah szó értelmezését). Egyetlen korabeli (vagy hozzá közel álló) forrás sem nevezi Árpádot kagánnak, kündünek, julának, királynak, fejedelemnek stb. Pedig a legmagasabb uralkodói rang valamelyik krónikában fenn szokott maradni azon a nyelven, amelyben használatos volt. Van görög, latin, német, szláv megnevezés, de magyar nincs! A latin „első kapitány” megfelel a görög első hadvezetőnek („πρωτον Βοεβοδος”). Pedig a vérszerződésben vezért választottak, akinek a neve ÁRPÁD volt! Aminek az értelme Nagy Úr! És ennyi elég is volt! (Saját feltételezés, hogy már ekkor kialakulhatott a király szó ősi formája, mert ő volt az, KI ÁR volt). És ezt a rangot (sem nevet!) senki nem szerezhette meg – Istvánig! (A szlávba a magyarból ment át és lett: král. Nagy Károlyhoz pedig semmi köze sincs).  És tegyünk itt egy kis kitérőt Sudár egy későbbi (2021. 08. 20-i) nyilatkoza irányába, ami (többek között) az „első államalapítás” kérdéseit is feszegeti. (Vasárnap, Tóth Gábor interjuja Sudár Balázs történésszel. Szent István a sztyeppei országépítési logika helyett államot alapított – címmel.)

Sudár elismeri, „hogy Álmos volt az első fejedelem, vele jön létre az ország”. Az okokat viszont én egészen másban vélem megtalálni. „ – Érdekes, hogy forrásaink nem nagyon szólnak az okokról. A magyar krónikás hagyomány szerint a fejedelmet kifejezetten egy feladat – a Kárpát-medencébe való beköltözés – lebonyolítása céljából választották meg. Azonban általában nem ilyen okok szoktak a komolyabb szerveződés mögött állni. Többnyire a vezetők jobb túlélési esélyeket remélnek ettől, vagy pedig egy tehetséges vezér maga alá gyűri a többieket” – nyilatkozza a történész. Igaz, hogy „egy sor nép nem tette ezt meg. Gondoljunk csak az utánunk jövő besenyőkre vagy a kunokra” – mondotta előzőleg. Egy karizmatikus vezér feltűnése (akár saját erőből, vagy választás útján) legalább olyan gyakori a történelemben (ha nem gyakoribb!), mint az egyenrangú „demokratikus” irányítás. Erre példát elődeink is bőven ismerhettek. Amivel nagyon nem értek egyet, az Sudár alábbi mondása: „A besenyő veszélyre a magyar közösség elköltözéssel válaszolt, ami egy bevett megoldási forma: ha nem bírsz valakivel, akkor költözz el a közeléből. A magyar törzsek a Kárpát-medencébe való költözéssel lényegében kitértek a besenyőkkel való megütközés elől, hogy a veszteségeket minimalizálják”. A „besenyő veszélyt” a történészek vitatják, ennek nagy irodalma van, ezért erre nem térek ki. Amit lényegesnek tartok, az a magyar hegemónia, mondhatnám „túlerő”, ami kialakult az etelközi térségben a 9. század során. Írásáimban erre részletesen kitérek. A másik tényező az a hatalmi vákuum, ami a KM-ben bekövetkezett az avarok bukása után. Megvolt a hatalom, a szövetség a nép – és ott volt a szomszédban egy „üresen álló” terület, Atilla hagyatéka! És működött a „gumiljovi passzionaritás”! Besnyők ide, bolgárok oda – ennek így kellett történnie! (Lényegében!). A Kárpát-medencei vákuum, mint egy hatalmas porszívó, beszippantotta keletről az összes „nem földhöz ragadt” csoportokat. Helyükre természetesen „befolytak” a besenyők, akik „csak erre vártak”. És most térjünk vissza az Árpád-házhoz!

Kövessük a könyv módszertanát és fogadjuk el első generációnak Taksony fiait, Gézát és testvéreit. A szerzők által elfogadott családfával szemben én egy másik alternatívát vizsgálok. (A feltételezés megalapozását, magyarázatát most elhagyom, ez legalább annyira bizonytalan, mint B. Szabó és Sudár családfája.) A lényege, hogy Taksonynak három herceg fia volt, sorrendben: Géza (István); Kopasz László (Tar Szerénd); Béla (Mihály).

Géza volt a legidősebb Taksonyfi, és apja halála után ő lett az uralkodó. Az ősi szokás szerint több feleséget is tarthatott. Első, hivatalos feleségét politikai okokból vette el. Neve, az elsőszülötthöz illően, ősi magyar név: Gyeücsa, Geyza, Geicha stb. változatokban fordul elő, már a sztyeppén uralkodói rangot jelölt a magyaroknál. Török, vagy iráni (jabgu) eredetinek tartják. (Ez megfelel a fentebb leírtak szerint az Ár-pád név  származási helyének is). Első felesége az erdélyi Gyula leánya, Sarolt lett. Érdekes a Gyula név is, abból a szempontból, hogy ez is egy tisztségből lett személynév, mint a Géza és az Árpád! Ő volt „A Gyula”, a harmadik kapitány a Képes Krónika szerint, hasonlóan „Árpád”-hoz, az első kapitányhoz. (Itt, rangban az első!). Árpád, Géza, Gyula – a névadásban azonos tradíciók, azonos kultúrkör, azonos  eredet. És ekkor jön a kereszténység hatása, először Dél-Keletről, Bizáncból, akikkel a kapcsolat már évszázadok óta fenn állt. Géza a házassággal a keresztséget is felvette és a keresztségben az István nevet kapta. Öccse, és uralkodásban a riválisa, testvére Tar Szerénd (másnéven Koppány) herceg pogány maradt, és kárpótlásul a legnagyobb akkori uradalmat, a Somogyi Dukátust kapta. Családjáról semmit sem tudunk, feltételezésem szerint fia örökölte az egyik nevét: Szár László-t! (Neki, apja halála után menekülnie kellett, és a Kijevi Rusz-ból hoz majd magának feleséget).  A legkisebb fiú, Béla lengyel feleséget kap, megkeresztelkedik és a keresztségben a Mihály nevet kapja. Ezzel vége az első generáció névelemzésének. Nézzük a másodikat!

Gézának Sarolt csak leánygyermekeket szült. Időközben meghalt Mihály (Béla) és özvegyen maradt feleségét és gyermekét Vazult – az ősi jog alapján – Géza vette magához. Itt már megjelent a második generáció első fiúgyermeke: Vazul. Neve, az apjáéhoz hasonlóan bizánci stílusú (bazileuszból) lett. Mihály özvegyét, Géza udvarában szlávosan csak, mint „Béla asszonyának”, azaz „Bela knegina”-nak hívták. Bela Knegina mikor teherbe esett Gézától, előlépett „első feleségnek”. Vazult apja birtokaira (a nyitrai dukátusba) száműzték és megszületett Vajk, Géza fia! (Merseburgi Thietmar szerint: Waic). A névadásban a lengyel származású anyának lehetett szerepe, aki a Vojtechből vonta el a szláv Vojk nevet, bár erre nincsenek meggyőző bizonyítékok. Így azután számos találgatás[3] született arra vonatkozóan, hogy miért kaphatta első királyunk gyermekként a Vajk nevet? Ebben a családi szituációban én nem találom életszerűnek sem az avar Baján, sem a török baj, vagy az obi-ugor way szavakat olyannak, ami motiválhatta volna a szülőket  ilyen névválasztásra. Ez egy agyrém! Így gondolhatta Géza (István) is, aki római keresztény volt, és később a fiát is e rítus szerint kereszteltette meg Adalbert prágai püspökkel a saját nevére, Istvánra!  És ezzel elérkeztünk a második generáció titokzatos tagjához a László-hoz! A könyv szerzői is bevallják, hogy „Szár Lászó helyzete némileg kétes a csalásfán”. Mivel kétes, nem is vitatom, hanem a saját verziómat adom elő. (Magyarázatokkal az esszéimben külön foglalkozok). Kezdjük a családfával. Mint már említettem Taksony második fia volt Tar Szerénd, a lengyel krónikák Kopasz Lászlója. (tertius Thoxon qui genuit trés filios scilicet: Geyzan, Mychlemum et caluum Ladislaum). (Bielowski, A. (ed.) (1864) Monumenta Poloniæ Historica (Lwów) Kronika Węgiersko-Polska, De sancto rege Ladislao, p. 488.). Így valójában a László nevet már az első generációnál vizsgálni kellett volna, de erre még visszatérek. A későbbi történésekből visszakövetkeztetve az látszik valószínűnek, hogy ez a “kopasz” nem más, mint a pogány Koppány herceg! A Dinasztia fejezetben a szerzők is külön alcím alatt tárgyalják a “Szár” szót.  Alap igazságokat hoznak fel, csak nem jól vonatkoztatják őket. (Szerintem!). Elfogadom, hogy az egyik (tulajdonság jelzői) jelentése az, hogy “kopasz” (latinul: calvus) és “a pogány valláshoz való ragaszkodásra utalna”. Ez illik Tar Szerénd, alias Kopasz Lászlóra is és Koppány hercegre is. Tehát ez a jelző egy személyre utalhatott. “A fehér jelentésű török szár szó mellett azonban számításba vehető az iráni nyelvek ‘fej’ jelentésű sar szava is, amely talán könnyebben is kapcsolódhat a kopaszság fogalmához. Ráadásul a szó átvitt értelemben ‘főnők’ jelentésben is használatos.” – írják. Ha a Koppány-kupa-koponya-fej-fejes-főnök logikai sort végigondoljuk, akkor nem nehéz Szár László és Koppány kapcsolatra jutni. Egyébként már a Gyula leányánál Saroltnál is a “főnök” leányára, és nem a “fehér menyétre” kellene gondolni! “Otto Maenchen-Helfen például erre vezette vissza a 4-5. században élt és római szolgálatban álló gót tábornok, Sarus, valamint Sarosius vagy Saroes kaukázusi alán király nevét is.” – írja B. Szabó és Sudár. Miután megtaláltuk Koppány helyét a családfán, jöhet a második László is, aki apja után szintén “szár” lett! Ő valóban a második generációban van, de nem mint Vazul testvére, hanem unokatestvére! Hol találhatott volna menedéket Koppány fia, mint a száműzött féltestvérnél, Vazulnál? Itt is csak ideiglenesen, mert biztonságosabb volt külföldre (Kijevbe) menekülni, ahol megnősül és apja lesz a harmadik generációs hercegeknek: Andrásnak, Bélának és Leventének.  A krónikások ebben a történetben a két “sorsüldözött” unokatestvért könnyen testvérként kezelhették. Míg Bela Knegina a második fiának a trónt és a királyságot készítette elő! Ezzel a családfával megvolnánk, visszatérhetünk a László név eredetére!

László (Ladiszlau) az egyik legnépszerűbb név lett a dinasztiában! Nem ismétlem meg a sok okosságot amit e név eredetével kapcsolatban a tudós szakemberek kifejtettek. Biztosan igazuk van! De a nevek többsége a nép ajkán és nem a könyvek lapjain születik meg, ott csak így-úgy rögzül!  A népetimológia (szóértelmesítés) szerepét a korai magyar névadásban a szakértők lejáratták. A humoros szóferdítés, szóalkotás bizonyára megvolt őseinknél is. A “száz-ló” megfeleltetése a “zászló”-nak talán még elmenne, hiszen mint a száz, mint a ló ősidők óta ismert magyar szavak!  A lovas egységek ilyen csoportosítása nem kizárt. A csoportok megkülönböztetésére pedig ott a zászló. Aki a zászlót vitte, ő volt a “zászlós”. Ez a későbbiekben is egy katonai rang, tisztség maradt. A zászló – László az a fordulat, amelyet feltételezhetünk őseink nyelvében is. Ez a magyarul jól magyarázható fordulat terjedt el a szomszédos népeknél és alakult át a közismert változatokká. Nem volt soha olyan királyunk akit a kortársak Ulászlónak hívtak volna. László volt ő mindig a nép nyelvén.  (Lásd az isztambuli feliratban László király nevét rovással írva, 1515-ből! Itt II. Ulászlóról van szó. Az Ulászló nevet Budai Ézsaiás történetíró konstruálta). Ezzel végeztünk is a második generációval, jöhet a harmadik! De nem jön! Nem untatom a tisztelt olvasót, hiszen B. Szabó János és Sudár Balázs ezt nagyon jól megírta, el kell olvasni. Amire kitérnék, az a fentiekben megkezdett, de be nem fejezett saját verzióm elvarrása.

Hogy miért voltak András, Béla, Levente hercegek Szár László fiai? Ez régi, vitás kérdés – itt nem taglalom. De ha azok voltak, akkor nevük eredetének van jelentősége, és magyarázata. András, bizánci eredetű névadás, az anyja kijevi származásának következménye lehet. Béla, az elhunyt nagybácsi, Vazul apjának a pogány neve. Annak ellenére, hogy nincs ilyen nevű szent, a későbbiekben is népszerű lesz a dinasztiában. Levente egy ősi, Árpád fiára emlékeztető név. Ezek a Koppány ághoz méltó nevek úgy, hogy nyíltan nem ütköznek a római keresztény eszmeiséggel.

Az, hogy nincs világos képünk az Árpád-dinasztia e korai – de már a belső (honi) írott krónikás – időszakáról, az csak annak a bizonyítéka, hogy „volt mit takargatni!”