A kolloidok olyan többkomponensű rendszerek, amelyekben igen apró méretű szemcsék vannak oldva, elkeverve, eloszlatva, diszpergálva. A kolloid kifejezés tehát nem anyagfajtát jelölő, hanem az anyag állapotát leíró fogalom.
Hogy a nyelvészetben nem használják ezt a kifejezést, talán annak köszönhető, hogy a kevert nyelvek témája amolyan „fekete bárány” volt sokáig. „A keveréknyelv nem létező fogalom: nincsenek kevert nyelvek, amiként egy egyén vagy egy szervezet sem lehet más, mint szigorú egység” — szól az eredeti schleicheri tanítás (1850: 27; magyarul idézi CSERESNYÉSI 2004: 200). „A kilencszáznegyvenes évektől azonban rendszeressé válnak a pidzsin[1] és kreol nyelvészeti vizsgálatok, majd felfedezik a nem lingua franca kiindulású kevert nyelveket is, így az érintkezéseknek a genezisben játszott szerepét a későbbiekben csak bajosan lehet kétségbe vonni vagy elhallgatni. Ezért a nyelvrokonság kérdéseivel foglalkozó szakemberek az ún. kontaktusnyelvek létezését újabban elismerik, azonban ezek keletkezéstörténeti jellemzőit a családfa-teória előfeltevései szempontjából már mellékesnek ítélik: „a mai tudósi konszenzus szerint a »normális« nyelvek »normális« esetben valamely nyelvcsaládba tartoznak” (CSERESNYÉSI 1994: 2)” / Fehér Krisztina: A családfamodell és következményei. Debrecen, 2011. 109. o. /
Ha példákat keresnénk a kőkorszaki kontaktus nyelvek kialakulására, nem lenne könnyű dolgunk. El kellene vetnünk ugyan is az ősszes mai létező pidgin és kreol mintákat, mivel ezek többsége vagy a kolonizációval, vagy hajózással-kereskedelemmel kapcsolatban jöttek létre, amelyek akkor még nem léteztek. Maradnak az u. n. szabir nyelvek, vagy mondjuk az Andamán-szigetek nyelvei, amelyek mentesek a középkor utáni külső hatásoktól.
Az Andamán-szigetek bennszülött lakossága valószínűleg több tízezer éve lakja ezeket a szigeteket. Ennek az időszaknak a nagy részében társadalmaikat és nyelveiket nagyrészt nem befolyásolták külső hatások. Dél- és Délkelet-Ázsia tengeri hatalmai és kereskedői tisztában voltak e szigetek és lakóik létezésével, de a kapcsolatfelvétel szórványos és gyakran ellenséges volt. Következésképpen a 18. század közepéig nincs bizonyítékunk ezekről a nyelvekről. Az 1860-as évektől a britek által létrehozott büntetés-végrehajtás, majd az indiai szubkontinensről telepesek és munkások érkezése vezetett az első külső hatáshoz az őslakos lakosságra. Mindezek nemkj indokolják, hogy az itt kialakult „nyelvkeveredések” megfelenének az eurázsiai kő-, és bronzkori nyelvi viszonyoknak.
A magyar őstörténet vizsgálatakor ennek nagyobb jelentősége van, mint gondolnánk. Megoszlanak a vélemények arról, hogy kik is voltak a honfoglalók. Hányan voltak, milyen etnikai, nyelvi összetételűek voltak, milyen nyelven beszélhettek? Adódik a kérdés, honnan, hogyan alakult ki az ómagyar nyelv? Kik voltak a beszélői? Nincsenek írásos emlékeink a 9-11-dik századból magyar nyelven. A szlávoknak például vannak. Miért nincs a magyar nyelvnek is egy „Cirill és Metódja”? Ők már 860 körül, Mihály bizánci császár parancsára elkezdtek dolgozni a szláv írásbeliség megalkotásán. A két testvér járt a kazárok földjén is, ahol a keresztény tanokat terjesztették. Vajon milyen nyelven? Kazárul – biztosan nem!
„Az avarokkal kapcsolatban 799-ben a püspökök komoly önváddal illették magukat, amint az Alkuin Arnnak küldött leveléből kiderül: ,A hunok (ti. avarok) elvesztése, mint mondottad, a mi nemtörődömségünk következménye" (Hunorum vero, sicut dixisti, perditio nostra est neglegentia"). MGH Epistolae, vol. 4, 309. Összefoglalóan J. Deér: Karl der Grosse und der Untergang des Awarenreiches, 786-787. „Az erőszak nélkül való, némi hitoktatással előkészített térítés gyakorlatának a meghirdetése azonban a szász misszióhoz képest jelentős újításnak számított” (Veszprémy László: Mint békák a mocsárban. Püspökök gyűlése a Duna mellett 796-ban. AETAS, 2004). A keresztelés békés módja viszont nem lehetett egyszerű, „hiszen a kathekumenek közös, csoportos oktatása és eközben a keresztséghez feltétlenül szükséges tudnivalók átadása (a hét scrutiniummal és böjtöléssel) már komoly egyházszervezeti hátteret feltételez”. (Lásd: u. o.). Sőt a köznéppel kapcsolatban felvetődnek a nyelvi problémák is! A szlávokkal nem volt gond, hiszen a pápa (bár pár évtizeddel később) engedélyezte Metódnak, „minden szlávok tanítójának” a szláv nyelvű liturgiát azzal a kikötéssel, hogy az evangéliumot először latinul olvassák fel, s csak aztán szláv nyelven.
A nyelv és az ethnosz viszonya egy bonyolult elméleti kérdés. „Mai felfogásunk szerint az önálló magyar nyelv és a nyelvet beszélők közössége a Kr. e. I. évezred első felében jöhetett létre. Következésképpen az ennél régebbi ugor nyelvet beszélő közösségnek a története már nem lehet magyar őstörténet, hanem csak a magyar nyelv történetének előzményé. Különben is, itt már eljutottunk a másik elméleti jellegű kérdéshez, és ez az etnogenezis és az etnikai történet kérdése. Az etnoszok kialakulásának ugyanis csak az egyik vonala a nyelvi hovatartozás; a vérségi, genetikai kapcsolatok ugyanolyan súllyal esnek latba.” (Vásáry István: Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Magyar Őstörténeti Könyvtár 24. Budapest, Balassi Kiadó. 2008. 12.) „Egyértelmű állásfoglalások ellenére is szemmel láthatólag rendkívül nehéz megszabadulni attól a közkeletű felfogástól, amelyik a nyelvet ethnospecifíkus jellegzetességnek tekinti. Pedig ahhoz, hogy valaki meggyőződjék annak megalapozatlan voltáról, még csak nem is volna szüksége történeti áttekintésekre és kutatásokra”. (Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban. A kutatás lehetőségei és korlátai. Századok 140. 2006).
A magyar nyelv történetének előzményeinél nem hagyhatom figyelmen kívül a nyelvről alkotott – sajátos – elképzelésemet, amelyet külön tanulmányaimban részletezek. Itt csak megemlítem, hogy a nyelv szerintem egy, a fény tulajdonságaival rendelkező mém. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. A nyelv a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan mémszerűen viselkedik. A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. Ez azt is jelenti, hogy a nyelvek terjedését nem lehet csak és kizárólagosan egyenes vonalban, láncszerűen elképzelni, hanem lehetséges a diffúz terjedés is, a körülményektől függően. A nyelvek fejlődésének modelljeként megalkottam a nyelvi idősodronyt, amelyet szintén külön tanulmányokban próbálom elmagyarázni.
Mielőtt a honfoglalók nyelvét kutatnánk, nézzük meg – az ennél sokkal „ismertebb” kazár nyelvet! Azért tettem idézőjelbe a kazárok nyelvét, mert egyáltalán nem ismerjük. Sőt mint ahogyan később kiderül, szerintem nem is volt „kazár nyelv”. Mint ahogyan, nincs belga, svájci, vagy akár kanadai nyelv sem. Bár egyes krónikaírók (Lásd DAI, perzsa-arab krónikások stb.) említést tesznek a kazárok nyelvéről, de még egyetlen kazárnyelvű szöveget nem találtak. (Legalább is én nem tudok róla). A kazárok nyelvéről a wikipédiában ezt olvashatjuk: „A qasar-qazar formák alapján, korábban feltételezték, hogy a kezdetben bolgár-török nyelven beszélő kazárok nyelvcserén mentek keresztül, melynek során köztörök nyelvet vettek fel. Ligeti Lajos véleménye azonban az, hogy a kazárok nyelvének csuvasos vagy köztörök nyelvek közé való sorolása ezen bizonyítékok alapján nem dönthető el. Később azonban Ligeti kibővített anyag átvizsgálása után úgy látta, hogy a kazárok valószínűleg egy csuvasos (r típusú, ogur) nyelvet beszéltek, ahogy az onogurok. Alátámasztja ezt a Balhit folytató Isztahri azon állítása is, hogy a kazárok nyelve a volgai bolgárokéhoz áll a legközelebb”. Ismert dolog, hogy a volgai bulgárok a Kuvrat által létrehozott bulgár törzsszövetségből vándoroltak a felső-Volga-Káma vidékére a 7. század második felében. Heterogén etnikai összetételűek voltak, mint általában más nomád csoportok is. Ebben a térségben már korábban is török és iráni felvándorlók utódai éltek, amibe a bulgárok beolvadtak a magukkal hozott szabír, kazár és feltehetően előmagyar elemekkel együtt. Természetesen a helybéliek is átvettek a bevándorlók kultúrájából, nyelvéből annyit, hogy a késői utókor kutatói feltételezhették például, hogy a magyar nyelv „finn-ugor” eredetű, bár tudják, hogy az előmagyarok kultúrája erősen törökös jellegű.
Egy elmélet szerint a belga nyelv is létezett, „a belga nyelv az őskor vége felé a kelta nyelv mellett létezett azon a tájegységen, amelyet később a rómaiak Galliának neveztek el. Az elmélet szerint, amelyet Hans Kuhn és mások dolgoztak ki részletesebben, a belga nyelv maradványai a mai napig fennmaradtak egyes földrajzi nevekben, mint például a Flandriában található Bevere, Eine, Mater vagy Melden”. – de hát sajnos a belga nyelv nem maradt fenn, a belgák viszont, köszönik szépen, jól vannak e nélkül is! A kazár példát azért hoztam fel, mert adódna a válasz, hogy azért nem alakult a szlávokhoz hasonlóan a magyar írásbeliség, mert kevesen voltunk. Ehhez képest a kazárok már elegendően lettek volna, sőt elég hosszan fennálló birodalmi rendszerük is volt, de ennek ellenére nem volt szükségük saját írásbeliségre. Miért? Mert az elit, a hatalmon lévők más, fejlett nyelveket használhattak. A köznép meg úgy beszélt, ahogy az anyjától, vagy „feljebbvalójától” tanulta. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna kezdetleges rovás, vagy jelrendszerük (lásd: sztyeppei rovás emlékek). De ez nem NYELV.
Abból, a többek által is elfogadott álláspontból indulok ki, hogy a magyar honfoglalók szerintem etnikailag is több összetevőjűek voltak. (Ellentétben a kizárólag hettumoger + kabar törzseket számításba vevőkkel). Meglepő módon ezt a régészeti bizonytalanságok és a genetikai bizonyosságok támasztják alá. Magyar identitású törzsek térben és időben szétszórtan is létezhettek és egyik összetartó motivációjuk éppen a nyelv lehetett. De ehhez a nyelvhez sem a régészet, sem a genetika tudománya nem tud hozzászólni érdemben. A külső krónikás megnyilvánulások meg kimerülnek annyiban, hogy esetleg megemlítik, hogy nem hasonlított semmilyen más ismert nyelvhez, vagy megemlítik, hogy még kikkel értették meg egymást.
Az utóbbi időben egyre több hasonló szakmai vélemény születik. Pl. Kiss Mátétól olvashatjuk: „Sejthető, hogy a magyarok már első felbukkanásuk idején kevert eredetű népességet alkottak és ez a képlet a későbbiekben változott. Fentebb szó volt arról, hogy egyesek elszakadtak, míg mások csatlakoztak hozzájuk. Valamikor a honfoglalás előtt a magyarok hét törzse kiegészült a kazár-kabarok három törzsével. Ez a magyar–kabar csoport azután uralma alá hajtotta a Kárpát-medencében talált, szintén kevert (például avar és szláv) eredetű lakosságot, majd pedig a 10. században és a kora Árpád korban további betelepülések történtek például a besenyők, németek, szlávok stb. részéről”. „Kérdés az is, hogy miképpen ment végbe ennek a sokgyökerű népességnek a homogenizációja. A 10. század közepén a magyarok „türk” nyelve és a kabarok nyelve egyaránt használatban volt, tehát legalább kétnyelvűség uralkodott, de fontos hangsúlyozni, hogy semmit sem tudunk az itt találtak nyelvi adottságairól. Indokolt-e ezt a sokszínű közösséget magyarnak nevezni? Mi kötötte őket össze? Ez utóbbi kérdésre talán könnyebb felelni, hiszen erre a legalapvetőbb válasz a közös terület és a politikai-hatalmi keret, amely magába foglalta mindezen közösségeket. Az előbbi kérdésre azt mondhatjuk, hogy az az értelmezési tartománytól függ. Egyértelműen magyarnak tekinthetők, ha a politikai kereteket adjuk meg, más értelmezési körtől függően továbbira is tekinthetők a politikai közösségen belüli csoportok avarnak, szlávnak stb. A közös politikai entitásnak meghatározó szerepe lehetett az eltérő eredetű, nyelvű, szokású csoportok egyben tartásában. Ezek a csoportok egy politikai struktúra keretein belül végső soron elindulhattak egy egységes karakterű népesség kialakulása felé. Ez történhetett organikus módon, vagy akár tudatosan, politika által vezérelten”. (Kiss Máté: A magyar–skandináv érintkezések kérdése a kezdetektől Könyves Kálmán uralkodásáig. Doktori értekezés. 2022.) Ezek a gondolatok szinte mindenben egyeznek a népről és a nyelvről kifejtett álláspontommal.
Hogy nézhetett ki (szerintem) a kárpát-medencei nyelvi helyzet a 10-11. században?
Kezdetben latin, görög, germán, szláv nyelvű egyházi és katonai elitet szolgálta ki a hasonló nyelveken beszélő köznép, akikhez hozzátartoztak az avarnyelvű maradvány csoportok és a különböző nyelvű behozott szolgák. A honfoglalók áradata semmit sem változtatott a nyelvi helyzeten. Mindenki beszélt a saját nyelvén és értette a szükséges parancsszavakat, amelyeket a katonai vezetők megköveteltek, illetve később az egyházi szolgák megtanítottak velük. A honfoglaló konglomerátumnak nem volt egységes nyelve, mint ahogyan a kazároknak sem. Sem politikai, sem hatalmi szempontból ez semmiféle hátránnyal nem járt – ezért állandósulhatott ez az állapot. Ezt nevezem én „kolloid nyelvnek”, ami végül is nem nyelv, hanem nyelvi állapot. A francia nyelv pl. évszázadok (8-9. században) alatt, mint a latin galliai változata, alakult ki. A magyar nyelvnek ilyen lehetősége nem volt. Ugyanakkor a magyar nyelv, mint mém élt, és fejlődni akart, mint a vírusok. A római kereszténység térhódításával (és győzelmével) nálunk fokozatosan a latin lesz az államnyelv, a görög és a germán mellett. A magyar nyelvi idősodrony magával ragad idegen szálakat, de önmagában saját struktúrájában is fejlődik a kettős tulajdonságának (az etnikum-, és a környezeti hatásfüggőségnek) megfelelően és nem keveredik. „S ilyen nyelvőrző a magyar modell is. Mint látni fogjuk, a magyarság a honfoglalás előtti vándorlásai során megőrizte nyelvét és nevét, de magába fogadta, asszimilálta a hozzá csatlakozó iráni, török és szláv népességet Mindezek alapján következik, hogy a nép eredete nem szükségszerűen azonos a nyelv eredetével. Hogy még világosabban fogalmazzak: a magyar nép eredete nem szükségszerűen azonos a magyar nyelv eredetével. A kettő összefügg, de hogy miként – éppen ez az, amit vizsgálni kell”. (Róna-Tas András: A Nép és nyelv: a magyarság kialakulása Mindentudás Egyeteme. 2005. 77-78. o. Kiemelés: tőlem!).
„Amikor a nyelvek közötti kölcsönzésről, az átadó és átvevő nyelvről beszélünk, könnyen elfeledkezhetünk arról a tényről, hogy a két érintkező nyelv nem a beszélőitől függetlenül érintkezik egymással. Másképpen szólva: hogy a nyelvi kölcsönzéshez a beszélőközösség vonatkozásában valamilyen fokú és mértékű kétnyelvűségre van szükség”. És ezt részletesen meg is indokolja! (Sándor Klára: A magyar– török kétnyelvűség és ami körülötte van. In: Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998. 7-26). Szerinte „a magyarságba olvadt kabarok - és más népek - nyelvi „örökségét” sem elsősorban a szókészletben, hanem ... a nyelvtanban kell keresnünk" -- igaz, hogy ezt kizárólag a szubsztrátum hatásra értette, nem a kölcsönzések összességére. (15). Ezt – egyébként – több nyelvész vitatta, mondván, hogy az ősmagyar nyelvbe a török jövevényigék honosító képző nélkül kerültek, eltérően az általános formától: idegen szótő + magyar képző.
A nem magyarul beszélő köznép meg átvette a nyelvünket, az uralkodó elit meg vagy igen, vagy nem. A magyar irodalom megjelenéséig ennek (a nyelv szempontjából) nem volt különösebb szerepe. Majd a politikai hatalom megszilárdulásával, az egyházak térítő-tanító munkálkodásának, a gumiljovi passzionaritásnak nevezett etnoszteremtő erőnek köszönhetően kialakul a magyar nyelv és a magyar tudatú nép, függetlenül attól, hogy őseik germánok, latinok, onogurok, kunok, besenyők, vagy akárkik voltak is.
Összegzés:
Az előmagyar nyelv, egy ősi gramatikájú agglutináló közvetítő nyelv maradványa, amely a jégkorszak végén Közép-Európában alakult ki. A különböző régészeti kultúrákban, közösségekben betölthette a lingua franca szerpét, nyelvi átvételeknél akár szubsztrátum, akár szupersztrátum hatással lehetett az átvevő nyelvekben. Nyelvi szigetekben önálló nyelvjárásai alakulhattak ki, amelyek vagy elhaltak, vagy beolvadtak, vagy megerősödtek és fejlődtek. Diffúz módon terjedt, szubsztrátumként a ma finnugornak nevezett nyelvekben maradt nyoma. A 9-10. században a kedvező körülmények hatására a KM-ben fejlődött önálló nyelvvé. Ilyen nyelvi szigetnek tekinthető szerintem a székelyek nyelve, amely nem török eredetű, majd később elmagyarosodott népcsoport, hanem Árpád honfoglalása előtt a magyarok közül szakadtak ki és ősi, magyar nyelvüket őrzik a mai napig.
Mondhatnánk, hogy nincsen ebben semmi új, az ugor–török nyelvi háború befejeződött a finnugorizmus teljes győzelmével. „…a hozott bizonyítékok miben sem fognak gyengülni; mert azon elmélet, hogy a magyar nyelv eredetében ugor, de a nemzet későbbi érintkezése és történeti átalakulásánál fogva egyformán ugor és török jellemű, rendíthetlenül áll” (In: Nyelvtudományi Közlemények VIII. Vámbéry Ármin: Magyar és török–tatár szóegyezések. 120. o.). Vámbéry szerint a magyar nyelvben található igen jelentős számú török elem arról tanúskodik, hogy a magyar kontaktusnyelv, ugor és türk elemekből kialakult kevert nyelv, melynek nem csak egy, hanem két őse van. Vámbéry haláláig kitartott elmélete mellett. Véleményem szerint itt a „kevert nyelvet” nem értelmezhetjük a mai tudományos felfogásban és nem kell az ugornak feltétlenül „ősének” lenni a magyarnak elegendő, ha csak az érintkezéseket feltételezzük, például a nyelvi idősodrony szerint.
2014-ben Fejes László kritikájával megpróbálta cáfolni Fehér Krisztina és Szilágyi N. Sándor családfamodellről (jórész Lükő nézetei alapján) kialakított munkásságát, de ez a rokonság és a származás közötti eltérés más-más súlyozása miatt nem jöhetett össze. „De hát nem ugyanaz a kettő? Természetesen nem ugyanaz. A rokonságelmélet arról szól, hogy milyen más nyelvekkel van rokonságban a nyelvünk, a származáselmélet meg arról, hogy miből és hogyan lett tulajdonképpen. Azt fölösleges volna kétségbe vonni, hogy a magyar a finnugor nyelvcsaládba tartozik, de ha a származása érdekel bennünket, akkor ennyi biztosan nem elég” – írja Szilágyi N. Ez pedig Fejes véleménye: „Egyértelmű az is, hogy a nyelvek változásának irányát befolyásolhatják más (nem rokon és rokon) nyelvek is: a külső hatás hathat az osztódás irányába (amennyiben a nyelv egyes változatait különbözőképpen éri), de nem feltétlenül hat – viszont hathat az egységesülés irányában is, késleltetve a változatok önálló nyelvvé válását (amennyiben a változatokra egyformán hat). Ezen kívül az sem vitatható, hogy a nyelvek akkor is változnak, ha semmilyen külső hatás nem éri őket (ami persze inkább csak elméleti lehetőség) – és e változások éppúgy lehetnek szét-, mint összetartóak. Mindez elég ok arra, hogy a családfán, melynek célja a rokon nyelvek közötti viszonyok ábrázolása, a külső hatásokat ne jelenítsük meg”. A családfának az ilyentén való értelmezése nem más mint a finnugor eredet tételének önmagával történő igazolása. (Lásd: Szilágyi N Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. Bp. 1999; és Fejes László: Családfamodell. In: Kozmács Értelmező Szótár. Szeged, 2014. 29-55).
2016-ban Fejes újra megpróbálta Fehér nézeteit porba döngölni a Dől a fa? című tanulmányával. (Magyar nyelvjárások 54). De érdemi vita nem alakulhatott ki, mégpedig azért, mert ahogyan Fejes is észrevette „nem egyszerűen nézetkülönbségről van szó, hanem arról, hogy FEHÉR és az uralisztika (illetve történeti-összehasonlító nyelvtudomány) nem egy nyelvet beszél.” A nyelvészetben uralkodó alapfogalmak újraértelmezésével egyre több nyelvész foglalkozik, lásd pl. Pusztay János munkásságát. Ezek a kérdések többnyire az alapnyelv, a rokonság/származás, a többnyelvűség a lingua franca típusú nyelvek értelmezését érintik. „Az ilyen kijelentéseket azért nehéz értelmezni, mert sem az uralisztika, sem a magyar nyelvtörténet nem különböztet meg a magyar (vagy más) nyelvhez „genetikusan” vagy „nem genetikusan” tartozó elemeket, a „genetikusság” fogalmával eleve nem él. Megkülönbözteti az alapnyelvből származó, a belső keletkezésű és a jövevényszavakat. Kérdés azonban, mi lenne ennek az alternatívája.” Alternatívák vannak, azonban az alátámasztó érvek nem bizonyíthatók, ugyan úgy mint a finnugor elméletnél sem, csak ott „tudományosnak” és konszenzusosan elfogadottnak tekintik, és lesöpörnek minden más próbálkozást.
A nyelvi idősodrony modellem remélem az eredet és a rokonság között is összhangot teremt, és a magyarságkutatásnak használható eszközévé válik. Ehhez legelőször is meg kell érteni.
Kiegészítés:
[...] Csakhogy az élet meghazudtol minden családfát. Mert ha származásom érdekel, nem feledkezhetem meg az édesanyámról sem. Sőt volt anyja apámnak is, nem csak apja. Anyámnak szintúgy. Négy öregszülémnek pedig nyolc édesszüléje és tizen-hat öregszüléje volt. És mindőjükről maradt rám valami. Nem ház vagy föld, sem bankbetét, hanem kiről egy gesztus, kiről egy halk mosoly. Aki ismerte szüleimet, fölismeri rajtam az ő vonásaikat, arckifejezésüket, mozdulataikat. És ha ismerte volna öregszüléimet, azokét is felfedezhetné rajtam. Így ágaznak el gyökereim a múltban, sok-sok ősömben, és nincs jogom megtagadni egyiket sem, azért, hogy személyesen sosem találkoztam velük” (Lükő 1991. 5–6, az én kiemeléseim – Sz. N. S.).
"Mára oda jutottunk, hogy mind a magyar, mind a nyugat-európai tudományos világ hivatalos képviselői fölényes mosollyal követelik meg a mai kutatóktól, hogy mindaddig ne beszéljenek szkíta-magyar nyelvről, illetve szkíta-magyarokról, amíg be nem bizonyították, hogy a magyar nyelv, illetve nép valóban az, aki volt. Nem azt kellene bizonyítani inkább, hogy miképpen kopott ki mind az európai, mind a magyar köztudatból, hogy a szkíta nép és nyelv azonos az ómagyarral? (Lehetséges, hogy az ómagyar csak egyik meghatározó nyelve volt a szkíta világnak? Lehetséges, de e lehetőség is kikopott a köztudatból.)". (Dr. Bakay Kornél tiszteletére. RESPENNA, 2010. 146-184. o. Kocsis István tanulmánya: A hun korszaknak és Atilla uralkodásának a rejtélyei és a történelemtudomány).
[1] Többnyelvű helyzetben a nyelvi kontaktusok során kialakuló egyszerűsített kódokat pidzsineknek nevezzük, a már anyanyelvi beszélőkkel rendelkező pidzsineket pedig kreol nyelveknek.
