Elöljáróban mindjárt elmondom, hogy nem vagyok nyelvész, ezért aki nyelvi kérdésekben csak a szakember véleményére kíváncsi – mindjárt abba is hagyhatja az olvasást. Ha viszont érdekli az is, hogy mit lát meg egy mai amatőr „nyelvész” abból az évszázados kínlódásból, amit a magyar nyelv eredetével kapcsolatban véghezvittek a nyelvészek, történészek és egyéb felkent szakértők – akkor folytathatja! De ne várjon megoldást! Sőt az is lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, de garantálom, hogy végig még senki sem ment azon az úton, amelyen én elindultam.
A mai „akadémista” álláspontot nem ismertethetem, ehhez tényleg képzett nyelvészekre lenne szükség. Helyette vegyünk egy írást (mint egy „állatorvosi lovat”) és menjünk végig rajta, Erre a célra kiválasztottam egy 2011-es írást a nyest.hu/renhirekről. https://m.nyest.hu/renhirek/osmagyarok-nyugat-sziberiaban?fbclid=IwAR38N6CaRgIubR1CixycU860GO25YDB4Xr3-5KDEpp1pMagk2MdC6oTncHg
A címe: Ősmagyarok Nyugat-Szibériában. Szerző: zegernyei (Klíma László).
Az alapfeltevésem és hozzáállásom az alábbi kérdésben jórészt benne van: Miért kell feltételeznünk, hogy a magyar nyelv előzménye a nyelvet beszélők egy, összefüggő csoportjából alakult ki? Továbbá, hogy amerre ez a csoport járt, arra ment a nyelv is? Ma már több szakmabeli is feszegeti ezt a kérdést, pl Somfai Kara Dávid: „Jómagam török és mongol filológusként végeztem az ELTE Bölcsészettudományi karán 2000-ben, majd 2007-ben lettem a nyelvtudományok doktora. A mongol és török nyelvek közti kapcsolattal foglalkoztam, jelesül a hiedelemvilág szókincsének összehasonlításával. Mint az altaji nyelvek szakértője, arra a megállapításra jutottam, hogy az altaji nyelvek – török, mongol, tunguz – csak laza nyelvközösséget alkotnak, nem nyelvcsaládot. Ez azt jelenti, hogy nem genetikusan függenek össze, vagyis nem volt egy proto-altaji nyelv, hanem az évezredes nyelvi érintkezés révén ezek a nyelvek konvergálódtak egy nyelvközösségbe”. (2021, Kovács Gergő riportja: Honnan jött a magyar nép, és honnan a magyar nyelv? – Somfai Kara Dávid etnológus a Mandinernek). De hasonló nézetek valott Kovács Vilmos és Bartha Antal is. „Az ún. archaikus török vagy bolgár-török jövevényszavak forrása ismeretlen, mivel nem tudjuk bizonyosan, hogy ez volt-e a nyelve a bolgárságnak, amint azt többen állítják, vagy pedig az iráni szarmata-alán, ahogyan azt az 50-es évek szovjet történettudománya vallotta; de alkalmatlan erre e szóréteg azért is, mert a törökség egy részének, az ún. altáji törökségnek a nyelve nincs õsi, rokoni kapcsolatban a tulajdonképpeni törökség nyelvével, hanem az csak a későbbi érintkezés eredménye; – valamint azért még, mert török jövevényszavainkról kitűnt, hogy azok egy része magában a törökségben is az iráni nyelvekből való, ami azt jelenti, hogy az ősmagyarság e szavakat átvehette közvetlenül az iráni nyelvekből is, és szükségtelen a török közvetítés feltevése”. (Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség kiadása, Ungvár 1997.)
Hát, szabaduljunk meg ettől a prekoncepciótól, és vizsgáljuk meg így a fent említett zegernyei írást. A terjedelem csökkentése miatt az eredeti szöveget változatlan formában közlöm, a saját (a fenti előítéletektől mentes) változatomat viszont kövér dőlten. Jöjjön példának a felvezető szöveg:
„Az i. sz. 5. században Nyugat-Szibériából a mai Baskíria területére vándorolt a szargatkai régészeti kultúra egyik csoportja. Vajon ők voltak az ősmagyarok?” helyette:
„Az i. sz. 5. században Nyugat-Szibériából a mai Baskíria területére vándorolt a szargatkai régészeti kultúra egyik csoportja. Ők vajon az ősmagyarok egy csoportja lehettek?”
Továbbá:
Óvatos és mértéktartó őstörténészek számára tehát kirajzolódik az ősmagyarság egy részének vándorlási útvonala:
- Nyugat-Szibéria (Szargatkai kultúra) →
- Baskíria (kusnarenkovói kultúra) →
- Magna Hungaria (Baskíriától kicsit nyugatra, lásd Bolsije Tigani) →
külön részek válhattak le
- A Volga és a Don találkozásának vidéke (Szaltovói kultúra) →
- Levédia (valahol a Szaltovói kultúra peremén) →
irányában, majd egyesülés
- Etelköz (Dnyeper, Dnyeszter, Prut folyók vidéke) →
- Kárpát-medence (itt, ahol vagyunk).
Ez az útvonal kielégíti azt a nyelvészeti igényt, hogy az ősmagyarok egy része valamikor más finnugor nyelvű etnikai csoportok közelében élt, nyelvük önállósodása idején pedig az obi-ugorok elődeinek szomszédságában. A nyelvek önállósodása nem igényelt különösebb szétválást, elégséges volt az utánpótlás megszűnése, illetve más területeken való megjelenése is.
A fenti változtatások elfogadása jórészt okafogyottá teszik az ezt követő problémákat ezért nem sorolom fel azokat, viszont kiemelem, hogy „Fölmerült az a lehetőség is, hogy a szargatkaiak a hunok etnogenezisében is szerepet játszottak”.
„Ez a polietnikus kavalkád kiválóan magyarázhatja a honfoglaló magyarság többrétegű kulturális kötődését. Több kutató igyekszik is ilyen jellegű közegből származtatni a honfoglalókat, feltételezve azt is, hogy őseink egyáltalán nem jártak a Volga–Káma találkozásának vidékén”. Itt a saját véleményem, hogy az őseinknek csak egyes csoportjai járhattak a Volga-Káma találkozásának vidékén. „Hipotetikus formában elképzelhető, hogy a magyar nyelv ősi változatát az északi Prémút mentén használták, mint közlekedő nyelvet, így magyarázhatók azok a nyelvi kapcsolatok, melyek a magyar nyelv és más uráli nyelvek – obi-ugor, szamojéd, permi, finn, számi és a többi. – között fennállnak. De ebből ezen népek etnogenezisére még nem tudunk következtetni” – írja például Somfai Kara Dávid[1] egy, a Mandinernek 2021. áprilisában adott riportjában.
Régóta létező elképzelés, hogy a Kazár birodalom vonzáskörében – talán a Don mellékén, talán Kaukáziában – élt ősmagyarok nem a Volga–Káma vidékéről, Magna Hungáriából vándoroltak dél felé, hanem évszázadok óta ott éltek.
A feltett kérdésre, hogy „ha vándorlásuk során e vidéket nem ejtették útba, akkor hogy kerültek Magna Hungáriába Julianus magyarjai?” – a válasz a fentiekből következik, hiszen egy részük korábban is ott volt, a döntő többség viszont a Kuvrat Bulgáriájának felbomlása után, a bulgárokkal együtt került oda a 7. század vége felé.
„Talán egyszer majd pontosan tudni fogjuk, hogy ki, hová vándorolt erről a vidékről a Kr. utáni 4. század környékén. Az mindenesetre bizonyosnak tekinthető, hogy a magyar őstörténet szempontjából a szargatkai kultúra alapvető jelentőségű”. A nyugat-szibériai „szargatkai közösség” bomlása, illetve a nagy népvándorlás kontextusába illeszthető migrációja az Urál európai részein megfigyelhető kulturgenezishez is hozzájárulhatott. „Ennek alapján a kutatás mai állása szerint a szargatkai kultúrát sem kulturális hagyományai, sem rekonstruálható világlátása, sem rasszbéli jellegzetességei alapján nem lehet azonosítani a nagyszámú és homogén protomagyar etnosszal. (Vagy ilyen homogén magyar etnosz nem is létezett -- szerintem!). Olybá tűnik, a nagy népvándorlás hajnalán az uráli szibériai térségben induló kulturgenezis mechanizmusa más volt”. A szargatkai kultúrát és környékét bemutató Koryakova, L. – Epimakhov, A. V térkép pedig teljesen megfelel az általam bemutatott változatnak is. (Főleg a déli és keleti nomád felvándorlás bemutatásának).
„A bakalszkojei kultúrában kimutatható karimi kerámia és ennek továbbélése a potcsevasi kultúrában arról tanúskodik, hogy az erdős sztyeppi térségben együtt laktak a különböző tradíciók képviselői. A kerámia formájában és ornamentikájában szinkretizmus kezd kialakulni, analógiákkal az erdős sztyeppi és tajgai világ felé egyaránt”. „A temetkezési szokás és a tárgyak a korai türkök felé mutatnak kapcsolatokat. Az Irtis-vidék a 7. században nagy valószínűséggel a Nyugati Türk Kaganátus perifériájába tartozott”. (Matvejeva – Telenkov – Gyóni: A magyar etnogenezis kutatásának problémái. 2021.)
A magyar nyelv történeti alakulásának ez a kis vizsgált epizódja talán alkalmas volt annak bemutatására, hogy a nyelv és az etnikumok diffúz terjedése is lehetséges és ez egészen más megvilágításba helyezi a magyar nyelv eredetének kérdését is.
[1]Somfai Kara Dávid (1969) turkológus, mongolista, etnológus, az ELKH Bölcsészettudomány Kutatóközpont Néprajztudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
