„Él magyar, áll Buda még” – szól a régi mondás. De mióta él? Ez már fogas kérdés. Kit érdekel? – mondja a kívülálló. Minket, magyarokat viszont nagyon is érdekel.  Ősei mindenkinek éltek. De magyarok voltak e, a magyarok ősei? Ádám és Éva, biztosan nem. (Ezt csak az igazán szélsőséges alterek állíthatják). Mikortól magyar, a magyar?  Attól az időtől kezdve, amikor rajta ragadt a magyar (vagy ehhez hasonló) név? Vagy ha más néven is nevezték a külső források, de a leírt viselkedésük, a feltárt régészeti leletek, esetleg a környezet emlékezete erre utal? Vagy, ha bizonyíthatóan a magyar nyelv valamelyik ősi változatát beszélte? Vagy ha ez utólag nyelvész, történész módszerekkel rábizonyítható? Hogy ki ma a magyar, én azt a választ fogadom el, hogy az aki magyarnak vallja magát, és magyarként viselkedik. Mert vagy röviden fogalmazunk, vagy oldalak sokaságán keresztül kellene magyarázkodnunk (de az eredmény mégsem lenne jobb). Ezért mindenki szíve joga, hogy ezt megítélje. De, hogy áll ehhez a tudós szakmai világ? Czeglédi Katalint idézem, aki A. Marcantonio 2007-ben, az ELTE-n tartott előadásáról (az uráli nyelvelmélet illetőleg a nyelvtörténet és magyar őstörténet témakörben), így írt: „Angela Marcantonio jelen munkájára nagy szükség van, mert a megoldáshoz vezető útnak ez az első fele, míg a másik felének a megoldást kell tartalmaznia. Nem kerülhető meg, hogy felhívjuk a tudós és nem tudós emberek figyelmét arra, hogy csak tiszta módszerekkel, következetes, szakmailag jól megalapozott tudással rendelkezve jól felkészülve előítéletektől mentes és előre felállított szabályok kötelezően előírt használatától eltekintve végzett munkával érhetünk el használható eredményt. Angela Marcantonio ezeknek megfelelően végezte és végzi a tudományos munkáját”. (Czeglédi Katalin: Angela Marcantonio: A történeti nyelvészet és a magyar nyelv eredete című könyvéről.  Mikes International, XV. évfolyam, 2. szám). Sajnos, Markantoniot a 2018-an bekövetkezett halála megakadályozta abban, hogy a munkájának „második felét” kidolgozza. 

Úgy látom, hogy napjainkban egyre jobban teret nyer az a felfogás, hogy magyarokká itt lettünk a Kárpát Medencében. (Továbbiakban: KM). Ez hosszú, évszázadokra nyúló folyamat volt, éles korszakhatárt nem is érdemes alkotni). Nem csak a tudós szakértők előjoga, hogy állást foglaljanak ebben a kérdésben. Idézem Zétényi-Csukás Ferenc egy írását 2024-ből, amit a facebookon tett közzé. (Zetényi-Csukás Ferenc: A MÉRLEGRE TETT JELEN S MÚLT. 2024. 04. 01. 19:12): 

„A magyar nemzet tagjának lenni a XVIII. századig a következőket jelentette: 

Magyar az, aki a Magyar Királyság alattvalója, vallásától, bőrszínétől, nyelvétől, szokásától, hagyományától függetlenül. A középkorban, sőt a kora újkorban a honi "nemzeti hovatartozás" (etnikum) kérdése is tökéletesen mellékes kérdésnek számított. 

Akkoriban - egészen az újkori nacionalizmus idejéig, tehát a XIX. század elejéig - a nemzetiség kérdése nem tartozott a sarkalatos problémák közé. Egyszerűen ez nem volt kérdés. Az számított magyarnak, aki a Szent Korona hatalma alatt élt, nevétől és nyelvétől függetlenül tagja volt a magyarság privilegizált közösségének. 

Ugyanakkor én azt vallom, hogy az embert nem csak a génjei teszik magyarrá, hanem, hogy miként éli meg azt. Magyarnak lenni minőség, kultúra, nyelvi közösség és elhívatottság dolga a számtalan más kitétel mellett. Szerencsés esetben hosszú történelmi múlt, de számomra az is éppúgy magyar, akinek ismert és tudott ősei nem vezetnek Árpád vezérig, vagy még azon is túl. Éppen úgy, ahogyan ma magyar mindenki, aki magyarnak vallja magát és a jeles író szavaival élve; „vállalja magyarságát”.

Magyar vagyok. Magyarnak teremtett az Úr.”

Tökéletesen egyetértek vele!

Ha viszont elfogadjuk a fentieket, akkor mit kezdjünk az „őshazával”?  Ha nem voltak a 9. század előtt magyarok, akkor nem lehetett őshazájuk sem! A sok szakmai megfogalmazás közül kiválasztottam Sudár Balázs (Budapest, 1972. május 28. –) magyar történész egy riportban elhangzott mondását, azért, mert ezzel tökéletesen azonosultam: Sudár: „Ez olyan kérdéskör, amiben annyi bizonytalan tényező van, hogy igazából nem tudjuk felvázolni. Ami biztos, hogy a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak. A magyarságról azt tudjuk, hogy éppen az Etelközben egy nagyon kemény néppé formálódási folyamat zajlik. Teljesen különböző eredetű csoportok összeolvadása történik a szemünk előtt. A Hunor-Magor hagyományban ott vannak a bolgárok és az alánok, Bíborbanszületett Konstantin ír a kabar csatlakozásról, a magyar krónikákban ott van a hét kun törzs, akikről szintén fogalmunk sincs, hogy kicsodák. A magyarság történetéből azt látjuk, hogy egy soknyelvű, sok szálból összesodródó közösség ez”. (index Kolozsi Ádám riportja, 2019.02.06-án, Szittyák vagyunk, és finnugorok címmel. Kiemelés: tőlem). Ha tehát ezen a szálon folytatjuk az elmélkedésünket, akkor fel kell hagynunk a „családfa” párhuzammal. Mert egy fának a gyökere is sajátja, nem lehet az akácnak diófa gyökere! A magyar keletről jött sztyeppei népnek számít. Azt hiszem ez általánosan elfogadható, nincs értelme különösebb magyarázkodásnak. (Mindenbe bele lehet kötni, de a lényegen nem változtat). És itt a magyarok „soknyelvű, sok szálból összesodródó” őseit értem. Lehet vizsgálni viszont egyenként ezeket a szálakat. De nem úgy, mint a fa gyökereit! Az onogur az onogur, a bolgár az bolgár, az alán az alán, a kabar az kabar, az avar az avar, az ugor az ugor, a volgai bulgár az bulgár, a madzsár az madzsár stb. volt. Emlékeztetőül: „a sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak”. Hogy mi tartotta, illetve mi hozta össze őket egy csoportba, esetleg szövetségbe? Ezen a történészek elmélkedhetnek. Mindenkinek meg lehet a saját hipotézise, a saját indokaival. A tények a mai állapot: „Él magyar, áll Buda még”, a régészeti, genetikai nyomok. Ahogyan Bálint Csanád régész példájából láthatjuk:

„– A DNS valóban cáfolhatatlan – de történetileg semmit sem jelent. Mondok konkrét példát. A Kölked-feketekapui avar temetőben egy férfi és egy nő különlegesen gazdag sírja került elő. Vida Tivadar kollégám egy előadásában rámutatott: a mellékleteik germán kultúrát mutatnak, az embertani típusuk egyértelműen mongoloid, genetikailag pedig belső-ázsiai eredetűek. Mármost mi számít: a kultúrájuk, amiben éltek és amit a közösségüknek mutattak, vagy a követhetetlenül sok történelmi fordulaton átívelő, sokezer éves DNS-ük?” (Válasz online, 2022.02.01.).  És ott vannak a rólunk szóló írott források. És amiről nem szóltam még, a nyelv szerepe. Szerintem ezt nem kell misztifikálni. Lehet jó magyar az is, akinek nem anyanyelve a magyar, vagy nem beszéli a nyelvünket. Volt erre sok történelmi példa. (A fentebbi definícióban ezért nem is szerepel a nyelv!). De elbagatellizálni sem szabad a nyelv szerepét a néppé válás folyamatában. „A modern polgári nemzettudat részeként a nyelv kérdése meghatározóvá, a nemzeti identitást formáló tényezők egyik legfontosabbikává, ha nem a legfontosabbikává vált”. (Pomozi Péter: A történeti nyelvészet őstörténeti alkalmazhatóságáról: lehetőségek és korlátok. In: Neparáczki Endre szerk. Őstörténeti műhelybeszélgetés. MKI, Budapest, 2020.). De a honfoglalás korában ez még koránt sem így volt: „a hatodik századi gondolkodás szerint az tartozott azonos néphez, akivel közös volt a nyelv, hasonló a lakás, a ruházat és az életmód, vagyis a kultúra, s közös volt a leszármazás; és ez még akkor is azonos néphez való tartozást jelentett, ha más fejedelem alatt éltek”. (Róna-Tas András: Nép és nyelv: a magyarság kialakulása. Mindentudás Egyeteme, 4. 2005.) Véleményem szerint itt nem nyelvi azonosságról, hanem csak hasonlóságról lehetett szó, és a nyelv szerepe közel sem a leglényegesebbnek számított.

Eme kettősség feloldására alkalmazom én a dawkinsi mém elképzelést a nyelvre vonatkoztatva. Az alapgondolat Pageltől származik: „A nyelvek – beszélő gének, amelyek el akarják érni azt, amit akarnak.” („Languages are genes talking, getting things that they want.” Előadás,  Mark Pagel: Hogyan alakította a nyelv az emberiséget. TEDGlobal 2011. 01:14). Ez kiválóan alkalmas arra, hogy bemutassuk a nyelv függőségét, illetve függetlenségét a nyelvet beszélők származásától. A terjedésre pedig Spengler gondolatai időt állónak bizonyultak: „Van értelme, hogy egy rassz hazája után érdeklődjünk, de tudnunk kell, hogy ahol a haza van, ott marad a rassz is a test és a lélek minden lényeges vonásával együtt. Ha ott nincs, máshol sem található már meg. A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette…a nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Oswald Spengler: A nyugat alkonya. Második kötet. Világtörténeti perspektívák. Népek, rasszok, nyelvek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. 63. o.). Sőt, ez a kettősség kínálja az analógiát, hogy a fény kettős (korpuszkuláris és mező) tulajdonságaival vonjunk párhuzamot. Ez azt is jelenti, hogy a nyelvek terjedését nem lehet csak és kizárólagosan egyenes vonalban, láncszerűen elképzelni, hanem lehetséges a diffúz terjedés is, a körülményektől függően. Lehetnek például leszakadt nyelvi „szigetek”. amelyek vagy elhalnak (általában ez következett be), vagy mint a szétgurult higanycseppek, ha találkoznak újra összeállnak! Ezek után térjünk vissza a gyökerekhez!

Leegyszerűsítve a mai „hivatalos”, azaz tudományos-szakmai konszenzusos elképzelés a magyar őstörténetre az, hogy volt egy őshaza (helyére többféle elképzelés is létezik) és innen vándorolva Levédián (vagy a nélkül) Etelközben lezajlott a „nagyon kemény néppé formálódási” szakasz, majd Árpád vezetésével megtörtént a „honfoglalás” (esetleg a honvisszafoglalás, ha feltételezzük a korábbi „magyar-előd” bevonulásokat is). Révész László például így képzeli el: „A legújabb kutatások szerint Levédia valahol a mai Szamara környékén lehetett, a Volga bal partján, nyilvánvaló, hogy a feltételezett őshazából nem az egész népesség költözhetett oda, hanem annak csak egy része. Ugyanakkor az is valószínű, hogy nem üres, hanem már mások által belakott területet találtak ott. Aztán amikor valamilyen okból onnan is tovább költöztek, akkor sem az egész népesség jött el onnan, hanem úgy tűnik, hogy egy részük felment a Káma vidékére és az ottani Volgai Bolgárország szomszédságában telepedett meg, amit a későbbi írásos források Magna Hungaria néven említenek. Másik részük a Kaukázus vidékére húzódott, őket említik a források szavárd magyarokként, nagyrészük pedig tovább ment Etelközbe, a Dnyeper középső folyásának mentére. Ide minden bizonnyal velük együtt mentek azok, akiket annak idején Szamara környékén találtak. Természetesen ez sem volt üres terület, ott is rátelepedtek egy alapnépességre, és onnan sem jött el a Kárpát-medencébe mindenki, illetve az ottani alapnépességből is csatlakozhattak hozzájuk, különféle okokból”. (Révész Lászó: A 10‒11. századi temetők regionális jellemzői a Keleti-Kárpátoktól a Dunáig. Disszertáció. Szeged, 2018.) Mi az, amit másként látok én ebben az okfejtésben, feltételezve a régészeti és acheogenetikai kutatások eredményeinek elismerését?

1. Levédia, mint olyan, nem létezett. Sem a DAI interpletálása szerint, sem mint a honfoglalás közbenső állomása.
2. Szamara környékére nem egy feltételezett őshazából költöztek le, hanem a Dél-Urál környéki telephelyükről. (Ahova a többség a 7. század végén szivárgott fel.
3. A szavárd magyarok, a bolgárok egy részével helyben maradt magyarok sohasem jártak a Káma és az Urál vidékén, ők ezekkel és a csatlakozott népekkel, csak Etelközben találkoztak. (A kapcsolattartást, az ideiglenes látogatásokat ebbe nem számítom be!).

A többivel egyetértek. 

Vita van arról, hogy a magyarok „előnyelvét” melyik csoport használhatta, ki kitől, mit vett át? Két alternatíva uralja a terepet: a török és az „ősmagyar”, vagy „finnugor”. De a fentiekből nem ez következik! Nincs ugor őshaza, nincs Levédia, nincs egységes ősmagyar nyelv amely „bejött” a KM-be. Helyette vannak törzsek, családok, amelyek a közös érdek miatt szövetkeztek, olyan anyanyelvvel, amelybe beleszülettek. Sztyeppei népek voltak, akik nagyállattartással, földműveléssel, kereskedelemmel is foglalkoztak, de nem volt állandó telephelyük, kialakított államszerű képződményük. Kvázi állandó szövetségi viszonyban voltak egymással, laza-szorosabb kapcsolatban a környéküket uraló hatalmak (türk, avar, kazár) árnyékában. A nyelv – mint egy mém – erősíthette az összetartozás tudatot, de nem volt meghatározó. „A sztyeppei népek nem etnikai és nem nyelvi alapúak” – állította Sudár. Az „ősmagyar nyelv” alapjainak meg kellett őrződnie, bizonyíték erre a magyar nyelv mai megléte, különben kihalt volna, mint annyi más „nyelvtársa”, amelyekről vagy maradt fenn nyelvi emlék, vagy nem. A nyelv fejlődését ebben a mémszerű állapotban lehet úgy vizsgálni, hogy nem hozzuk összefüggésbe a nyelvet beszélők származásával. Tehát a finnugrisztika éljen, viruljon, fejlődjön, csak ne hozza szóba a nyelvet beszélők csoportjait, vándorlását, szétválását. Találjanak szabályszerű rekonstruált szavakat, szóösszetételeket, amelyeket soha, senki nem használt, és ezek alapján hozzanak létre nyelvi csoportokat, nyelvi rokonságokat, mert ez csak hasznos lehet a történelmet írók számára, ha elakadnak történetük kialakításában. A meséket, gesztákat, krónikás leírásokat meg fogadjuk el annak, amik. Van értelme azon vitatkozni, hogy melyik DAI szerinti értelmezés igaz: északról, keletről jöttek e kazár szomszédságba a később magyarokká lett törzsek, vagy ott éltek velük együtt a ponto-kászpi térségben? Átmentek e egy fantom Levédián, vagy nem? Na, és milyen nyelven beszéltek? Ezekre nincsenek, és nem is lesznek, bizonyítékok. Amit bizonyítani lehet az az, hogy az Al-Duna és a Don közén összeállt egy népszövetség a 9. században és ezek bevonultak a KM-be. Itt kialakult a 11. századra egy népi köznyelv, amelyből kifejlődött a mai magyar nyelv. Megdönthetetlen bizonyítékok hiányában ennél többet nem lehet biztosan állítani. Ez a gondolat már száz évvel ezelőtt is felvetődött a nyelvészeknél: 

„az egyes törzsek hol szétválva, hol összeverődve maguk is szívesen cserélgették tartózkodásaik helyeit, de politikai eseményektől is kényszerítve jutottak újabb meg újabb idegen népekkel érintkezésbe. Évezredekre terjedő múltja volt már a magyar nyelvnek, mielőtt a magyar nép a történet látóhatárán megjelent s ama törzseknek élete, melyek e nyelvet s rokonait beszélték, nem fogható föl másképp, mint állandó tolongásnak, ide-oda való vándorlásnak a szkíta gyűjtőnév alá foglalt különböző nyelvjárásokat beszélő s részben szintén nomád életű árja, kaukázusi s bizonyára még más fajokhoz is tartozó nemzetiségek közt. A finn-magyar nyelvek régi jövevényszavainak változatosságában ez a mozgalmas történet tükröződik. Budapest, 1901. február hava. (MUNKÁCSI BERNÁT: Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben. BUDAPEST. 1901.)

Magyarország / 2022.02.22-én megjelent egy tudósítás (videó), amelyben Hertelendy Gábor arról tudósít, hogy a Mathias Corvinus Collegium rendhagyó vitaestet szervezett a magyar eredettörténetről és a honfoglalásról Honnan jövünk és kik vagyunk? címmel, Gali Máté és Pócza Kálmán történészek moderálásával. A vitában megszólaltak Szabados György és Sudár Balázs történészek. 

Szabados györgy kifejtette: „A magyar őstörténet nem lineáris folyamat, hiszen több szálon, elágazásokon futó cselekmény. Nem szerencsés megjelölni őshazát, maximum kijelölni több lehetséges területet, ahol az adott nép élt, élhetett.” 

„Hasonlóan látja Sudár is, úgy véli, nem létezik „őshaza”, ugyanis egy őstörténet origóját nem lehet megtalálni, de szállásterületekről lehet és kell is beszélni.” – írja a DEMOKRATA. 

– A magyarság nem egy piros labda, amelyet Eurázsiából gurítottak és a Kárpát-medencébe pottyant. Fontos kérdés, hogy hány különféle nép lett magyarrá, és mennyi, eredeti magyar nemzet részének tekinthető nép tűnt el – fogalmazott. (Sudár). 

Én, általában Sudár álláspontján vagyok: (43:30) Sudár: „Magyar őstörténetről nagyjából a 9. század közepétől lehet beszélni.” Az elődökéről meg a 4. századtól. (Szerintem). A magyar nyelvre ugyan ez érvényes, csak itt a magyar nyelv elődje (alapnyelv) témáját már a jégkorszaktól lehet vitatni, mivel a régészeti kultúrák és a nyelv feltételezett változásait a mai nyelvekből kialakított nyelvtörvények alapján hipotetikusan jobban vissza lehet következtetni, le lehet képezni, mint az etnikumok és a nyelv kapcsolatát, amihez már írott emlékek szükségesek. (Itt a genetika nem segít!). A látszólagos ellentmondás feloldására nálam, ott a nyelvek mémszerű viselkedésének, és a „magyar” etnikum kvázi diszperz állapotának feltételezése. (Nem lehet homogénnek feltételezni a „magyar” fázist sem, csak bizonyos jellemzőkben van hasonlatosság. Ezt sokan, sokféleképpen meghatározták, de a nyelv szerepét ebben is változóan ítélik meg).  

Hogy részleteiben ez hogyan történt, az csak feltételezés lehet. A történetet meg mindenki, aki készíti, támassza alá tehetsége szerint érvekkel – de ezt ne próbálja meg másokkal is elfogadtatni. Így a valóság valóság marad, a mese meg mese, még ha tudományos is.