Az egyik legismertebb magyar nyelvemlékünk a Tihanyi Alapítólevél tartalmazza ezt a mondattöredéket, hogy: „feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Az eddig elfogadott álláspont szerint ez az út Székesfehérvár és a tolnai Kesztölc között húzódik. De ezt még senki nem bizonyította!
Holub József és Érszegi Géza fordításában így néz ki az idézet:
Van még azután egy Mortis nevű hely, amelynek határa a Sar feunél kezdődik, innen az Eri iturea, innen Ohut cutarea megy, innen Holmodi rea, majd Gnir uuege holmodia rea és innen Mortis uuasara kutarea s ezután Nogu azah fehe rea, innen Castelichoz és a Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, azután Petre zenaia hel rea.
Az idézett mondatban a Fehérvár megnevezése előtt Kesztölcöt említi: inde ad castelic & feheruuaru rea meneh hodu utu rea, ami egyszerűen lefordítva: Kesztölcről Fehérvárra menő út, vagy Kesztölc és Fehérvár közötti út. Szentgyörgyinél a „szó szerint” megadott fordításában „(egyik irányban) castelic-ra és (a másik irányban pedig) feheruuaru rea”.
Kesztőlc a Sárköz jelentős mezővárosa volt, neve a latin castellum szó szláv átvételéből ered és ennek többesszámú alakja, amely várhoz tartozókat, várnépet jelent. Már első összefüggő nyelvemlékünk az I. András alapította tihanyi bencés monostor alapítólevele is említi 1055-ben, mégpedig kétszer is, amikor az apátság birtokhatárát Kesztölcre és Fehérvárra menő hadiútnál szabja meg. Néhány év múlva királyi vendéget fogadott a település. A Szekszárdra igyekvő Salamon Kesztölcnél vert tábort 1074 januárjában, majd innen ment a szekszárdi monostorba imádkozni. Ma már pusztult település Szekszárdtól dél-délnyugatra Várdombtól nyugatra feküdt. 1535-ben a bátai apátság birtokösszeírása kapcsán szabad városként említik: „Lak falu Kesztőlczön alul, mely szabad város, az Kesztőlcz.” (Wikiwand, Kesztölc)
Erdélyi László szerint: „Kesztölcz nevű falu 1240 táján már van Tolna megyében (Csánki Tört. Földr. III. köt. 425. l.), de a megye déli szélén, Bátaszék vidékén, tehát Faddtól annyira messze, hogy ez mint útirány is szokatlan volna határleírásban. A határjárások rendesen szomszédos falvak, helységek nevével jelölik meg az előforduló utak irányát vagy olykor nevezetesebb városokkal.
Van azonban a Pilis hegység délnyugati lábánál is egy Kesztölc nevű falu. A falu első okleveles említése 1075-ből való Kistelci alakban. Ekkor I. Géza király a garamszentbenedeki apátságnak adott itt 2 eke földet, 7 szőlőt, valamint 5 vincellért. Erre, és a pilisi fehérvár vár létezésére alapozva Golarits Miklós könyvtáros 2016-ban előállt egy hipotézissel, miszerint a tihanyi apátságnak rendelt birtokok nevei mind megtalálhatók a Pilisben is. (GOLARITS MIKLÓS: Hol van a Fehérvárra vezető hadi út? A Tihanyi Alapítólevél fehérvári birtokteste a térképen. academia.edu 2016, és Hol volt és hol van a Fehérvárra vezető hadi út? A Tihanyi Alapítólevél fehérvári birtokteste a térképen. Történeti Földrajzi Közlemények, 2019.) Mindezek alapján a következő megállapításra jutott: „Az alapítólevélben a Kesztölc megnevezés nem csak két különböző formában, hanem két különböző helyen fordul elő. A „castelic” Kesztölc települést jelenti és a 12. birtokon van, míg „kaztelic” Tolna vára és a 13. birtok része. Hiszen az utóbbi birtok leírását maga az oklevél is így kezdi: „Ezek mellett másutt van”…, ami ebben az esetben válik érthetővé és indokolttá”. (Golarits 2016.) Túl azon, hogy a feltételezett ősi pilisi „Fehérvár” azonosítása Székesfehérvárral még senkinek sem sikerült, a tihanyi alapító okmány földrajzi nevei Tolnában máshol is igazolhatók. A két Kesztölc létezéséről természetesen eddig is tudtak a szakemberek, de a pilisi Kesztölccel nem foglalkoztak. A tolnaival, igen! De szerintem nem elég figyelmesen vették számításba a többi, környező toponímeket.
Az alábbiakban saját meglátásaimat közlöm, kiegészítve az általánosan ismerteket, amelyeket Hoffmann István: A Tihanyi alapítólevél mint helynévtörténeti forrás (Debrecen, 2010) című munkája alapján feltételezek. (4. A Tihanyi alapítólevél helynévi szórványainak elemzése c. fejezet. (43-214. o.).
„Az oklevélszerző meghatározott területi rend szerint igyekezett leírni a birtokadományokat, a birtokok központjától, Tihanytól egyre távolodva: először a Balaton északi, majd a déli partján lévőket vette sorra, ezután tárgyalta a Balatontól távolabb fekvő somogyiakat és tolnaiakat”. „így válhat érthetővé az oklevél fogalmazójának e részben alkalmazott eljárása, hogy tudniillik az egyes birtokrészeket az azonosítást a saját korában is egyértelműen lehetővé tevő makrotoponimák (elsősorban településnevek) említése nélkül tünteti föl a szövegben. Az alábbiakban az itt szereplő neveket tekintem át a felsorolás rendjének megfelelően”. (79-80). A szerző a Tihanyi alapítólevél helynévi szórványait az egyes birtokok szerint haladva tekinti át, de én csak azokat vizsgálom, amelyekhez van hozzáfűzni valóm. (Zárójelben az oldalszám)
Révész László 2023-as észrevételeit azonban feltétlenűl figyelembe kell venni: „Először is nem tisztázott, hogy mit jelent ezekben a korai századokban a falu fogalma? A régészeti terepbejárásokon ugyanis többnyire nem egyetlen, felszíni leletekkel jól meghatározható kiterjedésű település helyét találjuk, hanem egymástól néhány tucat, vagy akár több száz méterre elhelyezkedő kisebb-nagyobb települési foltokat. Az esetek többségében eldönthetetlen, hogy ezek egyszerre, egy időben, vagy egymást követően létezett szálláshelyek és gazdasági egységek voltak, s utóbbi esetben milyen időbeli távolságra voltak egymástól. Egyáltalán: nagyon nehezen határozható meg, hogy hol végződik az egyik település, s hol kezdődik a másik”.[1]
4.3. petra (50)
A tihanyi birtoktest leírásában említve van egy petra nevű hely is, a szöveg szerint „Est in eodem lacu locus qui uocatur petra”. „A kérdéses helyet az oklevél adományozó részének szövegkörnyezete alapján a kutatók egyöntetűen a Tihanyi-félszigetre helyezik. Ha a petra-t magyar helynévnek tartjuk, akkor joggal kereshetnénk a régiségben, de akár a mai helynevek között is a megfelelőjét, ilyenről azonban nincs tudomásunk”. Pedig van. Mégpedig Tolna megyében a szekszárdi dombok északi oldalán, a sióagárdi Leányvárral szemben. Ma úgy hívják, hogy Hidaspetre. III. Katonai felmérés térképén (1869-1887) a dombság legmagasabb csúcsa az Öreg Petre (275 m.) Csak megjegyzem, hogy még a közelmúltban is az öregnek volt egy „nagy” jelentése is. „Öreg szemű dió” = nagy szemű dió. De az ezredfordulón a bizánci egyház hatására a görög nyelv még szinte egyenrangú volt a latinnal, így a megnevezés közvetlenül a görög πέτρα ’szikla(barlang)’ szóra is visszamehetett. Így a locus qui uocatur petra nyelvi szerkezet semmi problémát nem okoz. És ha a Sió-menti dombot hívhatták Petrének, akkor a Balaton környékén lehetett egy sziget, vagy halászó hely is. („Ugyanezen a tavon van egy petra nevű hely, mely a többihez hasonlóan ide tartozik. Tudja meg azt is mindenki, hogy mindaz, ami ezen a szigeten található: a cserjések, a kaszáló, és — a szőlőkön kívül — minden ide tartozik”).
4.7. turku (68)
„A turku-nak a szakirodalomban széles körben elterjedt [türkü] olvasatát a szórvány által jelölt helynek a (Sió)Fokhoz közel fekvő Töreki pusztával való azonosítása magyarázza. Aligha lehet kérdéses, hogy az alapítólevélben szereplő turku ezzel a később Türk, illetve Türük ~ Török, majd pedig Törek ~ Töreki néven említett hellyel azonosítható”. Csak a későbbiekkel kapcsolatban említem az alábbi idézet fontosságát: „Ezt erősíti meg ERDÉLYI következtetése is, amely szerint 1211-ben Türk a tihanyi apátság legnagyobb birtokai közé tartozott. E településnek, amely királyi birtok volt, a határleírások szerint csak az északi, a Balaton felé eső részeit adományozhatta I. András a tihanyi apátságnak”.
4.15. lupa (93)
„…a lupa [lupá] is mint apátsági birtok egyedül a Tihanyi alapítólevélben fordul elő”. ERDÉLYI a korábbi az egykori Lápa faluval azonosította a szórványt. ERDÉLYI az Igaltól nyugatra fekvő Lápát birtoklástörténeti alapon azonosította az alapítólevél lupa szórványával (1908: 11, 412). Az egykori település ma Szentgáloskér határában fekszik és Lapa néven ismerik (SMFN. 368). Szentgáloskér a 20. század elején Somogy vármegye Igali járásához tartozott. Része volt Lapa-puszta is, amely a középkorban falu volt. De Igaltól keletre is van egy falu, amelynek a neve: Lápafő. Lápafő nevére még visszatérek, azzal együtt, hogy „Fölvethető talán még az itt említett neveknek a lúpa ’völgy, bemélyedés a földben’ tájszóval való összefüggése is” (94) Ez pedig nem más, mint a „vápa”, ami szerintem Lápafő etimonja.
4.16. gamas (94)
A következőnek említett gamas [gámás ~ gámás] falu — amelynek neve az alapítólevél hátoldalán 14. századi kéz írásával ugyancsak gamas formában szerepel (DHA 1: 145, SZENTGYÖRGYI 2005: 55).
„ERDÉLYI az 1211. évi összeírásban szereplő Balaton menti Gamást az apátság legnagyobb birtokának mondja. Igen bőséges oklevélanyag alapján azonban egyértelműen nyilatkozik arról, hogy a délebbre fekvő, ma is meglévő Gamás település — amely részben a pannonhalmi apátságé, részben a királyé volt — elkülönítendő az 1055. évi alapítólevélben említett falutól (1908: 375–97). Elvileg nem zárható ki ugyanakkor, hogy e két település egykor, még az 1055. évi adományozást megelőzően egységes birtokot alkothatott, amely idővel széttagolódott, és több falu is kialakult a területén”.
4.17. ziget zadu (96)
Gamas leírásában az szerepel, hogy a falut, illetőleg a földjét két út fogja közre: az egyik név szerint is meg van említve ziget zadu-ként, a másikat viszont csak nagy útnak mondja latinul a szöveg. „Alias est uilla qui uocatur gamas in qua habet prefata icclesia terram qui duabus continetur viis quarum una vocatur ziget zadu altera magna qui simul ad sanctum clementem terminantur.” E két út Szent Kelemen egyházánál végződik, ami Lellén állt (ERDÉLYI 1908: 11, ehhez lásd még MEZŐ 2003: 169). A fenti nagy út Gamas falu határának 1211. évi leírásában mint Hodvt szerepel (ERDÉLYI 1908: 514), amely azonos a már korábban is említett (4.11.), a Balaton déli partjával párhuzamosan haladó úttal. Ez azonban Lellénél délnyugat felé kanyarodott, hogy a Boglártól nyugatra elterülő mocsarakat elkerülje (EKFT). A lellei határt átszelő út ma is megvan, a helybeliek Hadak útja néven ismerik (SMFN 54). Ziget zadu-nak pedig ERDÉLYI szerint azt az utat nevezték, amely Látrány és Péntekhely (46.7456; 17.7443) irányából, délkelet felől vezetett Lellére (1908: 375).
4.21. munorau kereku ~ monarau kerekv (105-106)
A Balaton déli partjától kissé távolabb, a Koppány-patak völgyében fekszik az alapítólevélben említett Disznó (gisnav) helység, amelyet a kutatás a mai Kisbárapáti (46.6037; 17.8644) község helyére lokalizált (HOFFMANN 2010: 98–101).
„Gisnav falu határleírása a fizeg folyó mellett a munorau kereku nevű helynél kezdődik, és a határjárás ugyanide: ad monarau kerekv [munyarà ~~ mony™rå kerekü] tér vissza. Ezt BÁRCZI mint ’(kerekded vagy nagy) mogyoró erdő’-t értelmezi (1951: 29), amely a mogyoró növénynévnek és a kerek földrajzi köznévnek a főnévi jelzős összetétele (i. m. 184–5)”. „A Tihanyi alapítólevélbeli szórvánnyal azonos forma a neve például egy bakonyi erdőnek (HA 2: 52), de létezik Magyarókereke és Monyorókerék nevű település is, amelyeknek az említései az ómagyar kortól adatolhatók (FNESz.)”.
Magyarókereke (Mogyorókerék).Bánffyhunyadtól 10 km-re délnyugatra fekszik, Kalotaszentkirályhoz tartozik, melytől 4 km-re nyugatra van. Nevét az oklevelek 1437-ben p. Monorokerek néven említették először. Monyorókerék. Németújvártól 24 km-re északkeletre, a magyar határ mellett, Szentpéterfával átellenben, a Pinka jobb partján fekszik. Monyorókerék várát 1221-ben "Urk-Burg" néven említik először. A vízivár pedig egy korábbi, 1292-ben "Castellanus de Monuroukerek" néven említett, de 1300 körül elpusztult vár alapjaira épült. Pusztamagyaród község Zala megyében, a Letenyei járásban, a Zalai-dombság területén, a Göcsejben van. Ezek mind távoli helyek, viszont van az alapítólevél említette helyek körzetében is Magyaród puszta (46,5348; 18,0176). Nak falutól 5,16 km-re 135° (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. novum, 2009. 122.) Nagy valószínűséggel ez a terület felel meg az adománylevélben említett monarau kerekv birtoktestnek.
Gisnav locus közvetlen északi szomszédságában, Fiad-Kérpusztán (46.6416; 17.8234) 388 sírral közel teljesen feltártak 1949–1951 között egy temetőt, amelyet a 10. század utolsó negyedétől a 11. század végéig használtak (NEMESKÉRI–LIPTÁK–SZŐKE 1953: 205–205). Aligha kétséges, hogy az ott eltemetettek pontosan tudták, hol található az alapítólevélben említett fizeg, munorau kereku, uluues megaia, monarau bukur, fizeg azaa, brokina, kurtuel fa, hurhu.
A helyek (Kisbár, Kér puszta, Magyaród puszta) közelsége valószínűsíti az egykori Gisnav falu közeli fekvését. A környéken élő közösség etnikumát a korabeli tudománypolitikai elvárások nyomán szlávként határozták meg. Révész megállapítása azonban ez: „A korai szláv hamvasztásos temetkezéseknek az egész Dél-Dunántúlon semmilyen nyoma nincs. Régészetileg tehát nem látunk olyan népességet, amelyhez egy korai szláv helynévi réteg lenne köthető”. (Révész, 2023.)
4.25. mortis (111- 117)
„Mortis birtok közelebbi helyét nem közli az alapítólevél szövege, és az ott felsorolt kilenc határpont megnevezése sem ad közvetlenül lehetőséget a pontos lokalizálásra. Mortis ugyanúgy locus-ként szerepel, mint az előzőnek említett gisnav, és éppúgy települést jelölhetett, mint ez utóbbi”. „Az alapítólevél hátlapján 11. századi írással a név mortus formában szerepel (vö. DHA 1: 145)”. „A fentiek alapján ERDÉLYI LÁSZLÓ Mortis ~ Mortus falut Tolna megye északi részére helyezi, Bikács szomszédságába, a mai Sárvíztől keletre”. De nem ott van, hanem: Marost (Alsómarosd és Középmarosd), Naktól 5,45 km-re, 153,4° (46,5123; 18,0307). Lápafő és Szil között félúton. (Szerintem!). Vagy, Maros, Sió-Maros. A mai Balatonszabadi két település, Fokszabadi és Siómaros - egyesítéséből 1950-ben született.
De elképzelhető a mortis – mortus – morton változat is. Ekkor az Acsa melletti Pere Marton (Permortun) jöhet számításba. (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. 161, 165-172)
4.26. mortis uuasara kuta rea (117-119)
„Azt, hogy mortis mellett a mortis uuasara nevű helyen kialakult-e a későbbiekben falu is — vagy akár már az alapítólevél korában is létezett ilyen — nem tudjuk, erre ugyanis közvetlen adatok nem mutatnak, de az kétségtelen, hogy a vásárhelyek fontossága következtében gyakran település is létrejött mellettük”.
Az Acsa és Szil (Kistótfalu, Nagytótfalu) környéki Peremarton püspöki birtokközpont volt. („In Peremarthon est domus et curia reverendissimi. Ibidem domus alodialis habitatore et servitore carens.”)[2] A Kredics-Solymosi könyvben szerepel az is, hogy „Vetési Albert veszprémi püspök kérésére 1476-ban a Tolna megyei Peremarton kap a királytól heti- (keddi napok) és országos (szept. 8.) vásártartásra engedélyt.” Hivatkozás: MOL, Diplomatikai Fényképgyűjtemény 200544. Sőt udvarbírája (provisor curie) is volt. (Kredics László-Solymosi László: A veszprémi püspökség 1524. évi urbáriuma. Akadémia Kiadó, Budapest. 1993.)
4.27. sar feu (119-123)
„Mortis birtok határának leírása azzal indul, hogy „incipit terminus a sar feu eri iturea”. Az ebben található magyar szövegrészt korábban egyetlen hely megjelölésének tekintették, ERDÉLYI LÁSZLÓ például mint Sárfő-éri itató-t értelmezte (1908: 420)”. „A sar feu jól beleillik a régi magyar helynevek tipológiai rendszerébe. Sárfő néven szerepel például Bihar vármegyében a 13. századtól kezdődő adatokkal egy Berettyó vidéki település (Gy. 1: 659, további adatait lásd RÁCZ A. 2007a: 239), de számos más fő utótagú helynévre — köztük víznév + fő szerkezetű nevekre is — igen bőséges adat található mind a régebbi, mind az újabb helynévanyagban”. „Hasonló megnevezések a mai névanyagban is találhatók: több olyan Sár-fő-t ismerünk, amely lefolyástalan, mocsaras terület nevében szerepel (pl. SMFN 78, 530); ezekben a fő-nek ’forrás’ jelentése aligha lehet”. „A jól értelmezhető nevek csaknem felét azonban olyan megnevezések adják, amelyekben a fő nem víznévi előtaghoz kapcsolódóan valamilyen más helyfajtát jelöl: előfordul völgyek (Áj feje, Aszó-fő), hegyek (Bükk-fő, Sztan-fő), erdők (Gyűrűs feje, Hárs-fő), mezők (Tarló-fő), mocsarak (Lápos-fő), építmények (Vár-fő) megnevezéseihez, sőt településnevekhez (Besenyőfő, Kécsfő) kapcsolódva is”. „Arra a kérdésre, hogy vajon konkrétan mire vonatkozhatott a Tihanyi alapítólevélben említett Sár nevű mocsár feje, nehéz válaszolni, ezzel kapcsolatban legfeljebb a fenti névpéldák és a rekonstruálható földrajzi környezet alapján tudunk következtetéseket levonni”. De a „fenti névpéldák” a vizsgálatokat nagyon eltolták a Sárköz irányába. „a korábbiakban elemzett Bikács ~ Bikád ~ Bikágy – Martos ~Marton – Anya ~ Janya névegyüttes szóba jövő mindkét lokalizálása a Sárvíz mellékére esik”. De az oklevélben említett adományok jellemzően a Balaton déli, dél-keleti részen a régi Veszprém és Fejér megyében vannak, Tolnának csak az észek-nyugati részét érinti. Jellemzően ez a 10. században Koppány herceg „országa” volt. Nézzük meg, vannak e itt is „sár főre” utaló helynevek? Vannak, mégpedig az eddig említett Morton, Marosd, Lapa környékén, a már szóbahozott Lápafő. (Nak-Lápafő-Várong még a 20. században is egy igazgatási központ volt, egymástól pár kilométerre. Részletesen lásd Bilecz F. Jelek a Kárpátok körül. c. könyvében). Nak (Nok) határában a dűlőnevek között találjuk a Sári-réteket is. A Pesthy Frigyes féle felmérésben - 1864-ben - a nakiak még ezt a választ adták: „A faluhoz legközelebb álló szántóföldek és rétek a következő topographiai nevek alatt fordulnak elő. Almási dűlő, szántóföld és sári rétek. Az első valószínűleg az ott hajdanán fenn állott és vadon nőtt körtvély és almafáktól az utóbbi pedig mocsáros hely lehetvén valamikor, a mocsáraktól vehette elnevezését. Kőlábi dűlő, az itt fenn álló kőláb vagy oszlopra állított szobortól vehette elnevezését. Érmelletti dűlő: ezen földek alatt messzebbről keletkezett ér, vagy folyócska, csermely húzódik, innét vette elnevezését”. Kniezsa István szerint a dűlőneveket a jövevények általában nem veszik át a régi lakosságtól, hanem a saját szemléletüknek, gyakorlatuknak megfelelően alakítják. Mers, Merse, Mersi, csak úgy maradhatott fenn a 14. századtól napjainkig, ha volt folyamatos közvetítő lakosság. Könyvemben pedig éppen ezt bizonygatom! Sárival kapcsolatban ezt írom: Megkérdőjelezhető a naki adatszolgáltatásban a „Sári-rétek” név magyarázata is. Természetesen a mocsaras, zsombékos helyeknél a „sár” gondolattársítás kézenfekvőnek tűnik. Ilyen a Sárbogárd, Sárköz, Sárszentlőrinc, Sár-rét, Sárvár, Sárvíz, Sárkeresztúr és még nagyon sok sár-plusz valami, vagy „sáros” jelzős szerkezet. A „Sári” viszont nem erre utal. Ha ezt akarták volna kifejezni, akkor a dűlő neve valószínűleg sáros, vagy sárosi lett volna, mint ahogyan a somosi dűlőnévnél történt az elnevezés. A Kapostól nyugatra fekvő területeken nemigen fordul elő. Szerintem valószínűbb a tulajdonviszonyokban történő kutakodás, bár a szomszédos Lápafő neve eléggé alátámasztja a sáros, mocsaras elnevezést is. Kniezsa István szerint az –i képzős alakok nagyon réginek, 11-12. századinak tekinthetők, továbbá lehetséges, hogy ez az –i is birtokos képző, azaz Sári = Sáré, vagy Sálé azaz Saulé, Salamoné, mint a párhuzamos helynévadásnál Kniezsa bizonyította Sárfalvánál[3]. (Saul-falva=Seulesti.) A Sár személynév már az 1131-es oklevélben szerepel. A Sári helynév (Sáré, azaz Sár nevű személyé) az Árpádok idejében keletkezett. A nyitrai járásban található Sári település neve már 1075-ben megjelent az oklevelekben. Az ómagyar sár szó jelentése: fehér. A kunok egyik csoportjának „sari”, „szári” népneve szintén szőke, fakó jelentésű. Ha már Nok-al kapcsolatban a 13. században felmerül Ireg, Görbő helységek neve, akkor nem elképzelhetetlen, hogy a posessio Nyilasnál Szt. Mártonnal, Vörösegyházzal együtt említett Ozora melletti Sári[4] (Mezőkomárom alatt), vagy esetleg a Peremarton melletti Sári, valami kapcsolatban lehetett a naki határral is, esetleg valamikor a keresztesek, vagy egy Sár (Salamon) nevű személy birtoka volt némelyik. (Az 1531-1588-as portaösszeírásokban Sáryak birtokosok voltak Peremarton a környékén, de lehet, hogy nevüket a már meglévő helysénévből kapták”.
Tehát a „Mortis birtok határának leírása” illik a Lapa, Marosd, Peremarton, Sári-rétek, Lápafő környékére, ami a veszprémi érsekség dél-keleti, Somogyba, Tolnába éppen, hogy átnyúló részén feküdt. (Somogyvár, Koppány -- Koppány herceg általánosan ismert birtokainak környéke!). De van még egy fontos, határjelölő létesítmény ez pedig a „nagy út”, amely Noktól Peremarton felé vezetett, a római időktől kezdve.
4.29. ca(s)telic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea – kaztelic (126- 139)
„A Tihanyi alapítólevél alighanem legismertebb szórványa mortis határleírásából való: a birtok határát egy részen a fehérvári hadi út jelöli ki. Mivel mortis lokalizálásában a sar feu mellett ez a szórvány is meghatározó szerepet játszik, következőnek ezt tekintem át, noha a határpontok között hátrább van megemlítve” – írja Hoffmann István. A folytatás: ’A kérdéses hely az oklevél szövegében így szerepel: „inde ad ca(s)telic et feheruuaru rea meneh hodu utu rea”. Ezt a részt az interpretációk többsége két egységre bontva értelmezi: a ’Ca(s)telic-hoz és a Fehérvárra menő hadútra’ típusú szerkezettel adja vissza MÉSZÖLY (1956: 9), GYÖRFFY (ÁrpOkl. 107) és ÉRSZEGI (2004: 3), de megemlíti ezt a lehetőséget BÁRCZI is (1951: 39–40). E felfogás szerint ca(s)telic is és a feheruuaru rea meneh hodu utu is mortis határának egy-egy pontját azonosítaná. BÁRCZI ezt az értelmezést amiatt tartja kevésbé valószínűnek, hogy mortis-nak az általa feltételezett környezetében, Tolna megye északi szélén a ca(s)telic név későbbi jelenlétének a nyomát sem látja’. Nem is részletezem elemzését, az magáért beszél. Inkább a kiegészítésemet és az ebből leszűrt véleményemet ismertetem.
A római út feltételezése a népi hagyomány szerint Várdomb-Kesztölcnél hasonlatos a nakihoz: „A TMFN megemlíti, hogy „A hagyomány szerint a falu arra a magaslatra, dombra települt, amelyen a római uralom idején erődítmény, vár állott. Innen ered a falu neve.” (491). E hagyományt igazolják a régészeti kutatások is, amelyek az ad Statuamként említett helyen (ehhez lásd FINÁLY 1884: statua) római kori tábort, temetőt és utat tártak fel (MNLex. Várdomb). A mai helynévanyag is megőrizte e korszak emlékét: az újabban szőlőhegynek használt dombon egy jelzőkőnek Rómaikő ~ Római-oszlop a neve, a hegyen átvezető utat pedig Római út-nak nevezik, s a helybeliek úgy tudják, hogy itt vezetett az a római hadi út, amely Buda és Eszék között vonult (TMFN 494)”. Nak viszonylatában fentebb ezt olvashattuk: „Kőlábi dűlő, az itt fenn álló kőláb vagy oszlopra állított szobortól vehette elnevezését.” A határban – az utak mentén - több helyen felállított keresztet, vagy szentek szobrait semmiképp nem nevezték volna „oszlopra állított szobor”-nak. A kereszten Jézusnak, az oszlopokon Szt. Jánosnak, vagy más, de konkrétan megnevezett, szentnek kellett lenni. Egy hivatalos okmányban ezt megnevezték volna! Sokkal nagyobb a valószínűsége egy római kori szobor töredéknek, (amelyekből később bőven találtak Ioviában) vagy inkább egy római kori útjelző kőoszlopnak a – feltételezett - „Peremartonba vezető nagy út” mentén, vagy a már említett középkori templom (amit már beazonosítottak a régészek) maradványának. A Kőlábi dűlő a falu É-K-i felső részén volt közel Szakcshoz. (Lásd: B.F. 2009)
Dr. Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető” c. könyvének 45. oldalán van egy séma a római utakról. A Sopianae-Iovia út a Balaton K-i oldalán, éppen Peremarton irányában halad É-Ny-nak, Szőny fele! A Jelek a Kárpátok körül c. könyvem 70. oldalán van egy vázlatom, ami erre az útra vonatkozik. A középkorban nagy útnak, a császár útjának (via imperatoris) hívták a régi római hadiutakat. Ezen a sémán feltüntettem a Vallis Cariniana és Curtiana helyeket, amelyek szerepelnek a Notitia dignitatumban is. „Siómaros közelében Tricciana, Városhídvég közelében pedig Curtiana romjait találták meg. A mai Mezőkomárom közelében, ahol a Sió völgye a legjobban összeszűkül, létesült a Vallis Cariniana-nak elnevezett település. A név „hajós”-t vagy „hajózható völgy”-et jelent. Úgy látszik, adott esetben teherszállító bárkák is közlekedtek a Sión, Foktól a Dunáig”. (Vajda Tamás: Adatok és észrevételek a Balaton 3–15. század közötti vízállásához. BELVEDERE Tanulmányok, 2014. Szeged.)
„A kérdés ezek után már csupán az lehet, hogy hol is keressük az itt emlegetett ca(s)telic ~ kaztelic települést. Ezeket az alakokat a későbbi Kesztölc formáknak feleltethetjük meg, aminek etimológiai, hangtörténeti vonatkozásairól alább szólok. BÁRCZI megjegyzi, hogy ilyen helynév több is van és volt az országban (i. m. 39), én azonban mindössze csak kettőről tudok: az egyik az egykori Esztergom vármegyében feküdt (Gy. 2: 295), a másik pedig Tolnában (Cs. 3: 435). BÁRCZI ez utóbbit esetleg azonosíthatónak tartotta az alapítólevélbeli említéssel — ehhez kapcsolódva KRISTÓ szintén bizonytalan azonosíthatóságról szól (1996: 175) —, de szerinte „ez az azonosítás sem föltétlenül meggyőző”, elsősorban azért, mert távol van mortis és fotudi általa feltételezett helyétől (i. m. 39–40). Ezeket az aggályokat azonban — úgy vélem — egyrészt újabb adatok bevonásával, másrészt pedig a helyrajzi viszonyok tüzetesebb átvizsgálásával megnyugtató módon eloszlathatjuk”. Vagy nem, mondom én! Hiszen: „A Kesztölc az etimológiai irodalom egybehangzó véleménye szerint a magyarba szláv jövevénynévként került be, amelynek megfelelői gazdagon adatolhatók a különböző szláv nyelvekből (FNESz. Kesztölc). A helynév alapja a szláv *kostelъ ’vár, erősség, erődtemplom’ jelentésű főnév (vö. BÁRCZI 1951: 40),80 amely — mint több más nyelvbeli megfelelője is — végső soron a latin castellum-ra megy vissza”. Kastély Vallis Carinianaban nagy valószínűséggel létezhetett, akár villa Curtiana helyén. Az alapító levélben „ad ca(s)telic et feheruuaru rea” forma szerepel. „Ca(s)telic-hoz és a Fehérvárra menő hadútról” szól. Nincs „kaztelic rea” forma!
Viszont nagy a valószínűsége annak, hogy mindkét út létezett úgy, ahogyan Szabó Ádám könyvében is szerepel. (SZABÓ ÁDÁM: 'QUAESTIONES VALERIANAE' A belső valeriai katonai objektumok szervezési kérdései, az erődök szpólia-adatai és az újabb környei kutatások. 2018. 6. Kép.)
6. Kép. A 4. századi pannoniai határvédelmi és hadkiegészítési rendszer.In: Szabó Ádám: 'QUAESTIONES VALERIANAE', 2018. Pirossal jelölve: Magna Via, „per quam itur de villa Nok ad aliam Permortun”; (Bilecz)
Viszont a római Valéria és Pannónia Prima határán húzódó út később is választóvonalnak számíthatott, például elválasztva a veszprémi és a Fehérvár-tolnai egyházi birtokokat. I. András királyunk látványosan a legyőzött Koppány herceg birtokait adományozta az egyháznak és ez a Tihanyi Alapítólevélből is kitűnik. És ez perdöntő lehet az adományozott birtoktestek hollétének meghatározásában. (Véleményem, és az itt leírtak szerint).
Kredics-Solymosi[5]: „Peremarton neve földrajzi névként ma is él Somogyacsa területének keleti részén.”
Feltételezésem szerint a „nagy út” az Iovián átvezető belső, Sopianae -- Gorsium régi római hadi út leágazása lehetett, Lelle felé, Peremartonon át. (a 61-es és 65-ös utak nyomvonalával párhuzamosan Iovia-Ireg-Ságvár /Tricciana/ irányban, Lásd: Tóth Endre: Római utak Pannóniában. Ókor, 3, 2004, 1. sz. 45.o.) A folyó pedig a Kis-Koppány, amelyet keresztez. Kilitiről szólva írják: „A rómaiak építette Pécsről Győrbe vezető hadiútnak jelentős szerepe volt a település fejlődésében (nagyjából a 65-ös út.) Maradványai ma is láthatók a somogyi dombokon kavicsos sáv formájában.” Tricciana neve, hármas útelágazást jelentett. (Tác, Simontornya és a Rév felé). „F’reg” ebben az esetben Felső-Ireg falu lenne, amely félúton van Nak-tól a Sió-ig. Peremarton Palota mellett fekszik. („Ireg 1591-ig, a vár elestéig, Várpalota tartozéka, vagyis az iregiek ide tartoznak adóval”.[6] Jutumfara lehetséges, hogy Jutum puszta, amely az Andocs és Acsa között volt, az itt folyó – Kis-Koppányt és Koppányt összekötő -- patak partján? Mint a későbbiekben láthatjuk, hogy Acsa falu mellett is volt egy Peremarton! Tóth Endre: „Római utak Pannóniában” című tanulmányában írja erről az útról: „ Dombóvár közelében keresztezte a Kapost, Alsóhetényen, Ságváron keresztűl a Balatont keletről megkerülve áthalad Szabadbattyán körzetén.” Nak és Ireg között egy nagyobbacska folyó van: a Koppány (Flavius Fizek – azaz Fűzes). Ráadásúl a többi pataknak nem nagyon van északi oldala, (kivéve a hajlatoknál) mivel ezek É-D irányban folynak, míg a Koppány Ny-K irányú. Az Ireg és Ságvár útvonalat (a Nagy Utat) viszont a Kis-Koppány keresztezi. (Bilecz Ferenc: Jelek a Kárpátok körül. novum, 2009.)
4.63. thelena (202)
„A somogyi vám harmadához hasonlóan a tihanyi apátság harmad részt kapott thelena révjéből és vámjából is”. A thelena ~ Tolna nevének eredetét nem vizsgálom, az apátság szempontjából ennek nem sok jelentősége van, mint ahogyan a várának sincs, legyen ez akár Anyavár (Janyavár), akár Kakasd elhelyezkedésű. Anyavár nevét 1093-ban említik először "villa Anya" néven. Szerintem a kapcsolatot a Sió folyó teremti meg, ami már korábban is hajózható volt. Mint a megyét átszelő fontos vízi útnak a legfontosabb kiindulási helyén (thelenai részen) szedték a vámot és a révpénzt. Ennek az egy harmadát kapta meg az apátság, de sem a várat sem a birtokokat nem. (Túl messze volt Tihanytól, Tolnában). Más volt a helyzet a Balaton délkeleti részén. A veszprémi püspökség a magyar egyházszervezés korai időszakában, 1000 körül jött létre és a Dunántúl középső részén a Dunakanyartól a Dráváig húzódott. A tihanyi apátság területeket valószínűleg a megyén belül kapott és thelena ezen kívül esett. Ezért nem tartom helyén valónak Golarits érvelését: „A Kasztelicz tehát valószínűleg nem más, mint a <<castrum>>, << castellum>> szláv alakja s egyszerűen csak a közeli <<vár>>-at, <<kastélyt>> jelenti, t. i. Tolna várát, a melynek az Aquincum-Óbuda és Paks felől érkező nagyútján, hadútján, a mai állami úton, el lehet jutni Báttaszékre s ennek vidékén talán Kesztölcre is”.
Összegzés
Nagyra értékelve a szakértők alapos és kiváló munkáját, amit a Tihanyi Alapítólevél helynévtörténeti vonatkozású vizsgálata során elvégeztek, bátorkodtam egy olyan változattal előállni, amely a Székesfehérvár – (tolnai) Kesztölc közötti római hadiút mellett határvonalnak a Sopiana – Iovia – Curtiana – Herculia egykori római hadiutat jelöli meg, amelytől nyugatra (a Balatontól Délre) fekvő területeken a Koppány hercegtől elkobzott birtokok feküdtek, amelyek a későbbiek során is egyházi tulajdonban maradtak. És ezen aterületen már a késő római korban út vezetett. (Belső, gazdasági, erődöket összekötő). A római út mentén fekvő, okmányokban említett, és a Tihanyi Alapító oklevélben a Balatontól délre eső birtokok Naktól kindulva: Iovia (46.4445; 18.0937); Nak (Nok, 46.4772; 18.0524; Marost (mortis, 46.5123; 18.0307); Lapa (lupa, 46.5298; 17.8765); Magyaród (monarau kerekv 46.5348;18.0176); Acsa (Pere morton, 46.5881; 17.9794); Gamás (gamas, 46.6173; 17.7618); Fiad-Kérpuszta (Gisnav locus, 46.6416; 17.8234); Látány-Péntekhely (ziget zadu, 46.7456; 17.7443); Boglár (46.7741; 17.6620); Lelle (46.7766; 147.7004); Töreki (turku, 46.8683; 18.0150)
[1]Révész László: A Tihanyi alapítólevél helyneveinek régészeti környezete. MAGYAR NYELVJÁRÁSOK 61; 2023.
[3] Kniezsa István: „Helynév és családnév vizsgálatok” Bp. 2003. 115.o.
[4] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 81. old.
[5] Kredics László-Solymosi László: A veszprémi püspökség 1524. évi urbáriuma. Akadémiai Kiadó, 1993.
[6] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704) Tanulmányok IX. 16. old.
