A magyarok „koratörténetében” elég sok a bizonytalanság. Aki ezt eddig nem tudta, elolvasván Bollók Ádám és B. Szabó János legújabb könyvét (A császár és Árpád népe, Bp. 2022), megbizonyosodhat erről.  

De ez nem baj! Sőt, hasznunkra is lehet. Mert, aki azt állítja, hogy a magyaroknak a 8. századot megelőzően nem voltak jól elkülöníthető elődei, sőt őshazájuk sem az örül az ilyen bizonytalanságnak, mert igazolva látja feltételezését. A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. Róna-Tas András nyelvész állítja, hogy a magyarok, legalább a 6. századtól kapcsolatban álltak török csoportokkal. A   terjedelmes etimológiai szótáruk 384 WOT etimológiát közöl a (WOT = nyugati ótörök. RTA hívja ezt az Ogur közvetítő nyelvnek is. András Róna-Tas, Árpád Berta†, László Károly West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian, 2011.). 

A szaltovói kultúrának a magyar régészeti kutatás szinte a kezdetektől fogva nagy jelentőséget tulajdonított a magyarsággal kapcsolatban. A szaltovói kultúra jelentőségét a régészet történeti érvvel is igyekezett igazolni. Eszerint a magyarok „legalábbis hosszú ideig – a Don-Donyec vidéki sztyepp és ligetes sztyepp területén,” a szaltovói központ vonzáskörzetében élhettek, a bolgár-törökök és alánok szomszédságában. (Fodor 2009. 53.). Legújabban Türk Attila hangsúlyozott néhány problémát a szaltovói kultúrkör kazáriai eredetével kapcsolatban. Kiemelte, hogy a kazárok már a 7. század közepén megjelentek az írott forrásokban, míg a szaltovói kultúra a 8. század közepétől mutatható ki. Nézetem szerint a magyarok egy ága (ezeket írásaimban „türk magyaroknak” nevezem) már Nagy Bulgária kazár megdöntésekor a helyszínen volt. Szabó-Bollók azt írja a  „SZAVART–TÜRK DOSSZIÉ”-ban (ami az egyik megelőző tanulmánya a könyvüknek): „1.) A 600-as évek derekán a Nyugati Türk Birodalom központjának bukása után a kazárok – a kutatás elterjedt feltevése szerint az Asina-dinasztia egyik tagjának égisze alatt – a Türk Kaganátus legnyugatibb peremvidékét szervezték újjá. 2.) Ebben a térségben – jelenlegi tudásunk szerint – Kuvrat fiainak legyőzése után mintegy 150 évig semmilyen steppei ellenfél nem jelentett komoly kihívást vagy fenyegetést a Türk Kaganátus tekintélyét megöröklő kazár kagánoknak. A források hallgatása alapján úgy tűnik, hogy a 9. századig nem érte el birodalmukat egyetlen újabb keleti népvándorlási hullám sem a steppeövezetben; ezért sokáig keleti határaik komolyabb védelméről sem kellett gondoskodniuk”. Ez nem jelenti azt, hogy a magyarok elődei ne lettek volna jelen, csak azt, hogy békében megvoltak a kazárokkal! Akik nem, azok északra vonultak a bolgárokkal együtt és letelepedtek a Volgai Bulgária peremvidékén. (Mint ahogyan én is feltételezem!). A nyugati ótörök nyelv (ma csuvasos török) legnagyobb forrása éppen a magyar nyelv jövevényszavai. Nem véletlen, hogy a bizánciak türköknek nevezték el a magyarokat. 

„Azok a (kevéssé szerencsés kifejezéssel) „magyargyanúsnak” nevezett (Türk Attila) nemesfém díszítmények (övveretek, veretes tarsolyok, tarsolylemezek, lószerszámdíszek, szablyaszerelékek stb.), amelyek kétségkívül kimutathatók a Szubbotci-leletkörben és a Dél-Urál körzetében is, nem tekinthetők etnikumjelzőknek. A korabeli társadalmi elitek e luxustárgyai ugyanis széles körben kimutathatók az Al-Duna vidékétől (Bulgária) a Kaukázusig, Kijev környékétől az erdőövezet finnugor népeinek hagyatékáig és Skandináviáig mindenütt. Ma már nyilvánvaló, hogy pusztán a tárgyak formai hasonlóságára építve lineáris őstörténetet írni nem lehet. A 10. századi Kárpát-medence régészeti hagyatéka egyvalamit jelez: azt a kulturális közeget, ahonnan a többgyökerű magyarság számos alkotóeleme kiszakadt, s egy vezető nemzetség irányításával mesterségesen szervezett politikai formációkba (nemzetségek, törzsek, törzsszövetség) tömörült”. (Révész László: A dinamikus 10. század a régészeti leletek tükrében a Kárpát-medencében. Magyar Tudomány 182.-2021. 159-160.)

„A 6.3.2. fejezetben bemutatandó elemzése alapján viszont valószínűnek látjuk. hogy a türk név az Atelkuzuba való átköltözés előtt nem volt Levéd(i), Álmos és Árpád népének saját magára alkalmazott elnevezése; amint valószínűleg a 830-as években az Al-Dunánál feltűnő közösség tagjai sem alkalmazták azt magukra. Ennek alapján feltehetőnek tartjuk. hogy a türk megnevezés csak a 10. századi azonosítás során került a szövegbe, amikor Konstantinápolyban már évtizedek óta ezen a néven ismerték Árpád népét, akikre a 10. század középső évtizedeiben már ungri néven is utaltak. Megválaszolhatatlan kérdés ugyanakkor, hogy a 10. századi szerző az ungrit nem azért azonosította-e a türkökkel, mert a 10. században úgy tudta, hogy a megelőző évszázadban az események helyszínéül szolgáló területen a saját korában türknek nevezett nép élt.” – írják a 37. oldalon a szerzők.

A derbenti születésű (1961) dagesztáni-orosz történész, I. G. Szemjonov szerint „megállapítást nyert, hogy Procopius, Theophanes és más történészek ’hunoknak’ nevezte a kaukázusi szavirokat, avarokat, bolgárokat, és más törzseket is. Valójában szabirok (Σαβίνωρας) eredetileg a hunokhoz, bolgárokhoz, kazárokhoz, avarokhoz, magyarokhoz, alciagirokhoz, guzokhoz, berszilekhez, onogurokhoz, belendzserekhez kapcsolódó nép. Történelmük kaukázusi időszakában ezek a törzsek folyamatosan keveredtek egymással. Szavirok az avar invázió előtt Kazária arisztokráciájának jelentős részét képezték, és tekintélyt szereztek az országban”. (Семёнов И. Г. Этнополитическая ситуация в Хазарии в 830—850 годах // Восток. — 2008. — № 3. — С. 24.). A Nyugati Türk birodalom bukása után (745) Bizáncban azokat, akiknek nem volt ismert neve (és ezek a proto-magyarok voltak!) türköknek  hívták, és ez a név ragadt rajtuk, amíg a  Bizánci Birodalom fennállt. Írásaimban ezért én a magyar elődöknek azt a részét, amely Bizánc látókörében volt, továbbra is „türk magyaroknak” nevezem, megkülönböztetésül a Urál-Volga környékéről a 9. század elején érkező „ugor magyaroktól”. „Őseink nem a pusztákban bolyongó pásztor-hordák világát élték, hanem egy magas kultúrával rendelkező erős állam tagjaiként éltek Kazária keretei között 650/670 tájától 830 tájáig. Ennek az időszaknak a régészeti emlékei mind a kaukázusi alánok földjén, mind a déloroszországi un. szaltovó-majackojei kultúrában nagyszámban fellelhetők”. (Bakay Kornél: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Pomáz, 2004.145. o.)
A könyv 38. oldalán a szerzők elismerik, hogy „Kuvrat Magna Bolgáriájának a 7. század második felében történt széthullása után a Dnyepertől nyugatra fekvő területek lakosságáról a magyarok megérkezéséig a források lényegében hallgatnak”. Nálam, ez a magyar elődök „nagy szétválásának” időszaka, amikor a helyben maradóktól elváltak az északra és délre költözők. (Nem kizárt egy részüknek a KM-be költözése sem, akik beolvadtak az avarok közé). A sztyeppén maradottak fogják az észak-keletről visszaköltözöttekkel a 9. század végén megkötni a vérszerződést, majd a KM-ben letelepedettekkel közösen biztosítani a magyar nyelv „honfoglalását”. 

Török Tibor és kutatócsoportja a kromoszomális DNS vizsgálatával folytatta a karosi gazdag temetők elemzését. Kimutatták, hogy az európai és ázsiai felmenőkkel rendelkező emberek együttélése nem sokkal a honfoglalás előtt kezdődhetett. Az anyai és az apai genetikai szálak közös eredete a szerzők szerint arra mutat, hogy a Kárpát-medencébe együtt vonult be a teljes népesség. „A genomadatok azt mutatták, hogy a karosi és kenézlői temetőkbe meglepően vegyes származású népesség temetkezett. Voltak közöttük keveredésmentes ázsiai és európai egyének, valamint a kettő különböző arányú keveréke. Ez azt jelzi, hogy a népesség ázsiai és európai felmenők nem túl régi keveredésből származott, mert hosszan tartó keveredés esetén minden egyén hasonló arányban tartalmazná az eltérő komponenseket”. Azt írják, hogy a honfoglaló magyarokról kibontakozó kép a következőket mutatja: „Genom- és fenotípusadataik legalább kétféle eredetű népesség nem túl régi keveredésére utalnak. Ez alapján több etnikumból állhattak, ami megfelel a vérszerződésnek”. (Török Tibor: Hogyan illeszthetők a honfoglalók genetikai adatai az eddigi történeti képbe? Magyarságkutató Intézet Budapest, 2020. Magyar őstörténeti műhelybeszélgetés. 15-16. o.)  

A legrégibb írásos emlékeket a magyarság és a türk népek kapcsolatáról 2022-ben mutatták be a Természettudományi Múzeumban. Ezek a nemzetközi Türk Akadémia és a Mongol Régészeti Intézet által augusztusban Nomgon síkságon talált nyelvemlékek. A mongóliai ásatások során minden idők legrégebbi sztyeppei rovásírásos leletei kerülhettek elő, amelyek tovább erősítik a magyarságeredet türk elméletét – lásd: pesti srácok riport Bernert Zsolt múzeum főigazgatóval és Bíró András antropológussal 2022. dec. 19-én – amelyet Sándor Klára így fogalmazott meg:  «… a székely rovásírás nem vezethető ugyan le közvetlenül a keleti türk rovásírásból, de a kettő távolabbi rokonsága is nehezen cáfolható a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján». (Sándor Klára: A székely írás megíratlan története(i?); Erdélyi Múzeum - 58. kötet, 1996. 90.o.) A honfoglaló törzsek embertani arculata illetve a genetikai profiljuk elvezet Közép-Ázsiába, részben Belső-Ázsiába. Ez nem zárja ki, hogy bizonyos szibériai, vagy kaukázusi népek markerei ne lennének benn a magyarságban. Így a finnugor és a török szálnak is meg van a helye. A megtalált sztyeppei rovás idősebb pár évtizeddel az eddig legrégibbnek tartott Bilge kagán öccse és hadvezére, Kül tegin rovásírásos sírfeliratánál. Tálán az apjukról szól a most megtalált rovás emlék – hangzott el a riportban.  

Az 1.3.1 fejezetben tárgyalt, Bajor Geográfus Descriptioja ezeknek nem mond ellent. Sőt, a szerzők felvetik annak lehetőségét is, „hogy a szövegben az Vngare névvel jelölt csoportban a Pontusz-vidéki onogurokat, míg az Eptaradici név mögött Leved(i), Álmos és Árpád népét keressük a 9. század középső harmadában, azaz egy olyan pillanatban, amikor e két csoport nem egyazon területen Atelkuzuban élt”. A Pontusz-vidékiek lennének nálam, az Al-Dunánál is járt, a „hétmagyar” pedig Álmossal az Oka irányából érkező magyar elődök. A két csoport a csatlakozott népekkel együtt követte el a „honfoglalást”!

Természetesen nem erőltetem az egyelőre még nem bizonyítható elméletem elfogadását, csupán arra akarok rámutatni, hogy hasonló okfejtések olvasása során nálam más lesz a végkövetkeztetés. Amikor ezt olvasom pl: „A jelen fejezetben vizsgált három forrás: a Descriptio, az óangol Orosius fordítás és a Hudúd al-álam alapján úgy tűnik tehát, hogy a Fekete-tengertől északra jó okkal számolhatunk a 9. században az elnevezésük alapján onogur gyökerű közösségek jelenlétével” fentebb: „Így a Fekete-tenger partvidékétől távolabb, a volgai bolgárokhoz viszont viszonylag közelebb – közelebbről egyelőre meg nem határozott – „északabbi” területen egy jelentősebb magyar tömb élhetett még a 10. század első felében is, akiket maggar, vagy baskír néven említ a muszlim földrajzi irodalom. Őket azonban nem tartották azonosnak a Pontusz-vidéki belső-bulgárokkal” – eszembe jut OB mondása: Az onogurok alatt is a magyarokat kell érteni, és nem a „bolgárokat”. Ők csak egy rövid ideig viselték az „onogundur” nevet, ami azt jelentette, hogy a „hunokhoz tartozó”, tehát egy ideig magyar uralom alatt éltek. (Obrusánszky Borbála: „Csak tiszta forrásból”. Barikád, 2012. jan. 19.), továbbá az, hogy az egymástól igen csak távol eső helyeken talált „magyar gyanús” régészeti leletek nem csak az egyik helyről a másikra történő gyors vándorlásra, hanem két csoport egyidejű létezésére is utalhatnak. Török Tibor a fentebb idézett részben kifejti, hogy leginkább a mai tatárokhoz és a baskírokhoz hasonlíthatók, a történeti forrásokkal összevetve őseik valószínűleg az onogurok voltak.
Bollók és B.Szabó könyvükben odáig jutottak el, hogy: „Az, hogy az Atelkuzu területén talált onogur hátterű csoportok közül többen is csatlakozhattak a térség új uraihoz, a nomád államalakulatok szerveződési elveinek ismeretében természetes.” Lásd még a 344/45. oldal Összegzés 5. pontjában. És majd alakul….