A finnugor őshaza hívők egyik legfontosabb alapelve a „szétvándorlások teóriája”. A nyelvekben fennmaradt, vagy sosemvolt hasonlóságokból vonnak le következtetéseket a korszakolásra és a területi elrendeződésre. Az életmódváltozás, alapvetően csak a szókincset érinti náluk, pedig ennek sokkal döntőbb szerepe lehetne a nyelvrokonság megállapításában is. Gondolok itt szerintem a legfontosabbra, a rabszolgatartásra. A rabszolgák „beszerzése”, foglalkoztatása, mennyisége, minősége – alapvetően befolyásolta az eurázsiai népek korai (bronzkori) nyelvi alakulását. Egy-egy területfoglalás nemcsak új vadászterületek, legelők megszerzésére irányult, hanem a rabszolgák beszerzésére is. Nézzük meg, kiknek volt szüksége rabszolgákra az eurázsiai sztyeppén és tőle északabbra? Azoknak a népeknek, akik később északra húzódtak (hantik, manysik, szamojédek) és megtartották (vagy visszatértek) a halász-vadász, rénszarvastartó életmódra – nemigen kellettek rabszolgák. Csak zavarta volna őket a „normális” életvitelben, sok hasznukat nem vették volna, legfeljebb „családszaporításra” használták őket. Az ő nyelvükben az idegen nyelvek szubsztrátum (maradvány) hatása nemigen érvényesülhetett. Ott, ahol már a letelepült, árútermelő gazdálkodás (állattartás, földművelés) kezdett kialakulni a rabszolga már fontos szerepet kapott a gazdálkodásban és a védelemben (harci feladatokban) is. Számuk még nem volt jelentős, de befogadásuk már érezhető hatást gyakorolhatott a tartóik nyelvére is. Ha a közösség fejlettebb népek befolyása alá került, akkor már adsztrátum hatások alakulhattak ki a nyelvben, a körülményektől függően. „Kétféle módja van annak, hogy az egyik nyelv hasson a másikra: az egyik, hogy a kulturálisan domináns nyelvből kölcsönöz a kevésbé domináns, a másik, hogy nyelvcsere után az egykori anyanyelv bizonyos elemei megőrződnek az új nyelvben – ezt szubsztrátumhatásnak hívják. A kétféle hatás azonban általában a nyelv eltérő alrendszereire hat: a kölcsönzés elsődlegesen a szókincset érinti, legalábbis a nyelvi érintkezések első szakaszaiban, a szubsztrátum hatása viszont elsősorban a nyelvtanban és a hangtanban jelentkezik”. (Honnan jöttek a török nyelvi formák a magyarba? – Sándor Klára nyelvész a Mandinernek. 2020. november 21.)

Az európai sztyeppén nem csak az éghajlatváltozás, vagy az új legelők keresése miatt vándoroltak. Amikor az egyik nép „kiszorította” a másikat, nem öltek meg mindenkit a legyőzöttek közül. Kezdetben ágyasnak, szolgának, árunak tartották a rabszolgákat, de a földművelés elterjedésével ez megváltozott. „Ki más volt a római nép hívebb szövetségese, mint aki a legmakacsabb ellensége volt? Mi lenne ma a birodalomból, ha a jótékony előrelátás nem gondoskodott volna arról, hogy a legyőzöttek összeolvadjanak a legyőzőikkel?” – írta 52-ben Seneca. Természetesen egy törzsszövetségben még nem lehettek „birodalmi” állapotok, de a középkorra ez a szemlélet megerősödött. A „szolganép” nyelvi szerepe is nőtt.

A kapcsolatok ilyen szintű ismertetése után, térjünk vissza a nyelvre és a genetikára. Elismerve a nyelvészek szorgos összehasonlító munkájának főbb eredményeit (és nem vitatva a részleteket!), nézzük meg valóban szükség volt-e a magyar elődök őseinek, és a nyelvileg hozzánk legközelebb álló manysi és hanti ősök közös származására? Hogy volt kapcsolat, azt valóban igazolta az archeogenetika. „Pamjav és kutatótársai úgy fogalmaztak: „Vizsgálataink eredménye szerint az N1c haplocsoporton belül elkülöníthető egy L1034-es jelzővel illetett mutáció (SNP változás), amely a manysi és magyar/székely N1c minták jelentős részében megvolt, míg az ugyancsak vizsgált burját, mongol és finn populációkból hiányzott (Fehér és mtsai 2014). [...] A fenti észrevételek alapján jó okunk van azt feltételezni, hogy az N1c-L1034 alcsoport ugor kori örökség a magyar és manysi génállományban.” – olvashatjuk a wikipédián (Finnugor őshaza). A finnugor alapnyelv egységét kb. i.e. 2000-ig, az ugor egységet i.e. 1000- 500-ig tételezik fel a nyelvészek. Az uráli egység korszaka  (amikor a finnugor és a szamojéd nyelvek még egységet alkottak, kb. i. e. 4000-ig tartott.)

Az orosz szakirodalomban úgy tartják, hogy a manysik etnikai csoportként az uráli neolitikus kultúra helyi törzseinek és a délről Nyugat-Szibéria és Észak-Kazahsztán sztyeppéin és erdőssztyeppén át költöző ugor törzsek egyesülése eredményeként jöttek létre. Kezdetben a manysik az Urál hegység nyugati oldalán éltek.  Végül is ez megfelel a MKI 2022. május 30- híradásának (Teljes genom vizsgálatokkal derítettünk fényt a hunok, avarok és honfoglaló magyarok származására), amelyet a Current Biology szaklapban is közzétettek: „A magyarok ősei a mezsovszkaja kultúra és a szamojéd nyelvű nganaszánok keveredésével létrejött protougorok voltak, ebből a csoportból váltak ki, és indultak észak felé a mai legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik. Az ázsiai szkíta protougorok ezt követően keveredtek a korai szarmatákkal, amit egy második keveredés követett az európai hunok elődeivel, közvetlenül a hunok európai hódítása előtt”. A fentiekből az következik, hogy egy erdei, halász-vadász nép találkozott és összejött egy fejlettebb, déli lovas-nomád közösséggel. Erre az esetre, fentebb, adsztrátum nyelvi hatások kialakulását írtam, mert nem tudni melyik nyelv lett az uralkodó, és melyik az átadó? Tudjuk viszont, hogy később a manysik átkeltek az Urálon, és a hantikkal együtt északra vonultak. Nyelvük az obi-ugor nyelvek csoportját képezi. Később a maradókat a 4. században a hunok sodorták magukkal nyugatra, mint ahogyan az MTI cikkében is írva vagyon. Mivel a manysi nyelv jelentősen eltér a magyartól (nem értik egymás nyelvét), a hun nyelv pedig ismeretlen, logikus, hogy a találkozáskor a nomád déli nyelv csak a manysi (maradvány hatást kifejtő) szubsztrátuma lehetett. (És a magyaré is, mint ahogyan Gao Jingyi, a Pekingi Nemzetközi Tanulmányok Egyetemének oktatója írta 2013-ban (Huns and Xiongnu identified by Hungarian and Yeniseian shared etymologies. Jingyi Gao, Central Asiatic Journal). De ez koránt sem jelenti azt, hogy „a magyarok ősei a protougorok” lettek volna! A mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene.  Miközben az összes finnugor nép genetikailag rokon a másikkal, kivéve a magyarokat. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet). „Nyelvünk szókészlete, grammatikája közös gyökerű a szkíta-hun utód népekével, pl. mongol, török. Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvekkel való kapcsolatoknak a fő oka, hogy a szkíta-hun típusú népek északi irányba vándorolva vitték a nyelvüket, a kultúrájukat és ott nyomot hagytak” – írja Czeglédi Katalin. (CK: A szkíta-hun nyelvek. 68. o.)  

A hegyekkel körülvett, folyókkal szabdalt, viszonylag kellemes éghajlatú Hakasz-minuszinszki-medence az ősi dél-szibériai civilizációk egyik fontos központja volt. A bronzkorban különösen fontossá tették gazdag réz-, vas- és más ásványi lelőhelyei. Ősi temetkezési helyek, régészeti lelőhelyek sokaságát tárták fel, a sírokból a bronzkori karaszuk-kultúra (i. e. 1500–800) és különösen a tagar régészeti kultúra (i. e. 7. és 2. század), majd a későbbi tastiki kultúra sok emlékanyaga került elő. A Karaszuk-kultúra egyik legfontosabb komponense a nyugatról érkezett andronovói kultúra, egyéb komponenseit ezen túl a helyi afanaszjevói, okunyevói, valamint a szomszédos Mongólia, Kazahsztán és Kína kultúráiban keresik. (wikipédia) 

Amikor Csáji László azt nyilatkozta egy interjúban, hogy „Engem nyelvünk hanti és manysi rokonsága a gyakorlatban győzött meg, ezt követően a nyelvészek elméleti fejtegetései is hitelesnek tűntek.” – bizonyára nem a rokonság alapdeffiníciójára gondolt, hogy „nyelvrokonság akkor áll fenn, ha az egy közös ősi nyelvre vezethető vissza”, mert ezt nem tapasztalhatta csak azt, hogy „milyen megdöbbentő hasonlóságok vannak az obi-ugor nyelvek között” (Az alternatív történelem és a felújított ősvallás zsákutcái - interjú Csáji László Koppány kulturális antropológussal, Konzervatorium I 2009.11.14.) Természetesen a szétváláskor, a hunokkal együtt L1034-es jelzővel illetett változatot adó ősök is kerülhettek a honfoglalók és a székelyek soraiba. Közben eltelt több mint ezer esztendő…A székelyekről olvashatunk Hakan Aydemır: A székely eredetkérdés megoldása című könyvben. A dolgozat egy új nyelvtörténeti módszert alkalmazva a székelyek eredetkérdésének megoldását adja. Bemutatja a kínai források nyelvészeti-filológiai elemzése alapján a székelyek eddig ismeretlen korai történetét, tárgyalja kronológiai sorrendben a vonatkozó forráshelyek alapján az 581–715 közötti eseményekről szóló legfontosabb, a székelyek történetével kapcsolatos részeket, különös tekintettel a 7. századi Suishu (隋書) és a Beishi (北史) című munkákra. Bemutatásra és etimologizálásra kerül a kínai forrásokban előforduló, székelyekre vagy azok csoportjaira vonatkozó összes népnévi variáns, s ennek kapcsán megállapítható, hogy a kínai források valamilyen „szekel” alakra visszamenő alakváltozatai az egykori Keleti Türk Kaganátus területén élő keleti székelyekre és csoportjaira, az „eszkel” és „eszkil” alakokat tükröző alakváltozatok pedig a nyugati székelyeknek a Nyugati Türk Kaganátus területén élő csoportjaira vonatkoznak. Ugyanakkor a Qarshi (Üzbegisztán) és a Fergana között talált 4–5. századi érméken szereplő „eszkelek” népnevet etimologizálva bebizonyítja, hogy a székelyek korai történelmét a 4. századig biztosan vissza lehet vezetni: 350–370 között a délnyugatra menekülő Altaj-vidéki hunok és a különböző tiele törzsek között a későbbi „szekel” törzs ősei is ott voltak, akik a Balhas-tótól az Amu-darja alsó folyásáig terjedő vidéket vették uralmuk alá. A Tola-folyó (Mongólia) északi részén élő székelyek egy csoportja elszakadva a későbbi „szekel” törzs őseitől, a 370 körül nyugat felé menekülő hunokhoz csatlakozva érkezett a Kárpát-medencébe, és innen ered a hun és az Attila-hagyományuk is. Itt átvészelve a gepida, majd az avar uralmat, a honfoglaló magyarokhoz csatlakoztak, és végül a magyar nyelv és kultúra presztízs helyzete miatt idővel nyelvet is váltottak. (Hakam Aydemir: Türk Tarihinin Kaynakları Olarak Eski Türk Boy Adları – Kökenbilgisel Bir İnceleme (A régi török törzsnevek mint a török történelem forrásai – Etimológiai elemzés). Istambul, 2021.)

Az utóbbi időben közzétett rengeteg „szenzációs” őstörténeti tudományos felfedezés ellenére, érdemes elgondolkodni Csáji csaknem tíz évvel ezelőtt egy interjúban feltett kérdésein: „Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni”. (Heti Válasz Online, 2013.09.16-án).Ha megnézzük a magyar nyelv fejlődési sémáját, ahol az „urál-altáji” alapnyelvek alatt a nyugatról és délről Szibéria irányában  beáramló sztyeppei koinét értem, akkor a szamojéd, hanti-manysi nyelvek vonatkozásában (a saját fejlődési ábrájukon) ez az alapnyelv szubsztrátumként viselkedik (a nyelvet váltók az eredeti, artikus övezetbeli nyelvük bizonyos jellegzetességeit átviszik a az újonnan átvett nyelvbe, és az ott rögzül), és hasonló képpen alakult a finn-permi (balti) nyelveknél is. Innen származnak azok a nyelvi hasonlóságok, amelyekre alapozva a nyelvi „rokonság” megállapítást nyert. Mint láthatjuk – ehhez azonban közös eredetre nem volt szükség.  Régészeti kultúrákban ez a KM – jamnaja – zsinegdíszes – andronovó útvonal. Nem kell kétségbe vonni, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba tartozik, csupán a rokonság fogalmát nem a származáselmélet alapján kellene megfogalmazni, illetve ki kellene terjeszteni a „nem vérszerinti” rokonokra is. A 70-es évekre ugyanakkor minden „õshaza-elmélet” (az indoeurópaihoz hasonlóan) megdõlt, akárcsak az egyirányú õstörténeti kutatás elve! A kérdésre, hogy i. e. 5000-tõl visszamenõleg, nyelvközösséggé válásának idején hol élt ez a népcsoport, a finnugorisztika nem is kereste a választ. S bár a kezdeti folyamatok eredõit és színtereit ma sem ismerjük, származásunk irányait az antropológiai kutatások déli irányból – a Kaszpi- és a Fekete-tenger, a Kaukázus és az Altáj vidékei felõl – adják meg, kimutatva a népességünk zömét képezõ turanid, pamíri europid, mediterrán, nordoid (de ez is erõsen mediterrán) és cromagnoni típusokat. Veres P. Tibor megállapítása szerint az õsmagyarság – akárcsak az iráni szarmaták – a „protoeuropid ugor és mediterrán szkíta populációk keveredése”.(FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.) 

„Azt hiszem, ott történt a baj, hogy az összehasonlító nyelvészetben (legalábbis a magyarban) a rokonság és a származás különbsége kezdettől fogva nem volt elég tudatos. (Hiszen – jusson eszünkbe – ez a nyelvészet eleve azért született meg, hogy a származásunkra derítsen fényt.) Ha szóba került is a különbség, nem a nyelv származására vonatkozott elsősorban, hanem arról szólt, ami majd minden tankönyvnek ott áll mindjárt az elején, hogy ti. a nyelvrokonság nem jelent okvetlenül etnikai rokonságot is. (Ez a kijelentés azonban általában csak azon az egy könyvoldalon érvényes, a következőtől a könyv végéig jórészt el van felejtve.) Ha pedig a származást is a CSALÁDFA  metafora szerint próbáljuk látni, akkor abba csak egyetlen ág fér bele, amely pedig a GYÖKEREK metafora látásmódja szerint csak egyike a soknak, még ha talán a legvastagabb is” – írta Szilágyi N. Sándor az 1999-es tanulmányában. (Szent mókus, avagy a módszertan buktatói”. 356).

A magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. Megtartva természetesen Pusztay alapötletét, hogy az alapnyelv a különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Az ősi időkben -- a katalán kutatók szerint -- az Altáj-hegység vízválasztó volt az európai és az ázsiai népek között, ugyanis a sztyeppe közepén helyezkedik el. Ettől nyugatra európai, keletre pedig ázsiai népesség élt évezredeken át. A 2012-es genetikai kutatások (Katalán Paleontológiai Intézet és az Evolúcióbiológiai Intézet, az UPF-CSIC) azt sejtetik, hogy a keveredés az Altáj keleti vidékein történt meg az ázsiaiak és az európaiak között, ráadásul a kapcsolat még a vaskor előtt jött létre. A keveredés előtt pedig a két népesség még a hegység két oldalán helyezkedett el. A 2005 és 2007 között európai és mongol kutatók által felderített, fagyott, mumifikálódott maradványok - több mint húsz sírt tártak fel - alkalmasak voltak genetikai vizsgálatok elvégzésére is. Régészetileg a sírban talált tárgyak és a szintén elföldelt lovak igazolták, hogy szkítákról van szó. (ORIGO. Szegő Iván Miklós cikke. 2012.11.14.). A szkíta kultúra technikai fejlesztései pedig - amelyet valóban az ázsiaiak vettek át az európaiaktól - elősegítették azt az expanziót, amelyet alapvetően az ázsiai népesség növekedése váltott ki. „A tanulmány azt is sejteti, hogy az ázsiai népesség vette át a nyugatról jövő szkíta kultúrát, amely mind technológiájában, mind társadalmi berendezkedésében fejlettebb volt az övékénél” -- írja. Korábban is (Vámbéry Ármin, Munkácsi Bernát, de még Reguly Antal is), a XX. század második felében és napjainkban szintén kimutatták már, hogy az õsmagyarság antropológiailag, nyelvileg, tárgyi és szellemi mûveltségében már az i. e. XII. századtól kezdve együtt, szorosan egymás szomszédságában élve óiráni népcsoportokkal magán hordozta azokat a jegyeket, amelyek nem csak rokonították azokkal, de meg is különböztették tõlük. Évezredes keveredések is közrejátszottak az etnikai arculat kialakulásában, amelynek formálódásában Veres P. Tibor szerint „nem lehet fi gyelmen kívül hagyni az iráni (óperzsa), mindenekelõtt pedig a szauromata csoportok hatását”. Ez a keveredés viszont a délugor és az óiráni (fõként szauromata) csoportok viszonylatában több mint háromezer évvel ezelõtt kezdõdött, ami egy hosszú folyamat eredményeként megteremtette az õsmagyarság etnikumának, kultúrájának kialakulását. Ekkor született meg az a minden kezdetlegességét magán viselõ õsmagyar nyelv is, amelyet több kutató az ugor és az iráni nyelvek szövetségébõl vezet le. (Lásd: Fodor Géza: A genezis hiányzó könyve)

De az „újdonságok” átvételét általában szavak, fogalmak átvétele követi. ( Ez sarkalatos érve a finnugristáknak, amikor az életmódváltással kapcsolatos „jövevény” szavaink eredetét magyarázzák!) Tehát nyugatról (Európa felől) jövő szavak keveredtek ázsiai származásuakkal.

A szkíta indoeurópai nép volt, amely nomád pásztorkodással és lótenyésztéssel foglalkozott. Végigvágtattak az i. e. 7-2. század között az eurázsiai sztyeppéken, egészen a KM-től az Altáj-hegységig. „A katalán kutatók a genetikai elemzésekkel most azt mutatták ki, hogy a vaskorban a szkíták "tökéletes ötvözetét" alkották az európai és az ázsiai népességnek: a szkíta kultúra Altáj-hegységbeli képviselőinek a genetikai állományában ugyanis pontosan 50-50 százalékos arányban találtak európai és ázsiai leszármazási ágakat. Ez a mitokondriális DNS leszármazási vonalainak és szekvenciáinak elemzéséből derült ki” – áll a Szegő riportban. „A mostani felfedezés azért jelentős, mert korábban az Altáj-hegység nyugati vonulatainál (a mai Oroszország és Kazahsztán területén) élő népességben csak európai, a keleti, mongóliai részeken élőknél pedig csak ázsiai leszármazási vonalakra bukkantak a kutatók. Vagyis eddig nem találtak genetikai keveredésre utaló nyomokat” -- állítják. Van erre nyelvi példa? Megpróbálok egyet bemutatni. És ez egy általános alapszó, a Víz! (Magyar: víz, észt és finn: vesi, mordvin: ведь ved, permják komi: ва va).    

Finnugor nyelvet beszélők területén általános a va víznév. Ugyan ez mondható el a törökös nyelvterületeken a su szóra. Ahol a két nyelvet beszélők tartósan találkoztak, megtalálható mindkét változat. (Lásd Oroszország, Ukrajna, Magyarország stb.) Sőt együtt, egy névben is előfordul: Csuszova(ja). Река Чусовая. Из разноязычных компонентов со значением «река» или «вода»: чу + су + ва. Где тибетское «чу», тюркское «су», коми-пермяцкое «ва». De hozzátehetnénk a negyediket is: я̄ - folyó (a manysiban). Itt a víz jelentése: вит.

Kungur városnál (57.4333, 56.9333), folyik a Szilva nevű folyó. Orosz magyarázat: szil – olvadó, va – víz. (Сы́лва от коми-пермяцк. сыл — талая, ва — вода). Vele rokon a „Sziva” folyónév is. A Sziva az 56.8181, 53.9016-os koordinátáknál torkollik a Káma folyóba. A Káma vízgyűjtő területe tele van -va végződésű folyónevekkel! (Tulva, Obva, Uszva, Inyva, Jájva, Kolva, Pilva stb.) De lehet kapcsolat a germán és kelta nyelvekkel is. (IE és uráli nyelvek keveredése, lásd az Árva folyónévnél. Vonaldíszes>zsinegdíszes kultúrák)

Szu (су — вода, река, тюрк.) Példák: Száriszu (Сарысу́) kazah folyó, valamint a krimi Alma folyó mellék ága. Ugyan itt a Szavluk-Szu folyó (Савлу́х-Су); Szuuk-szu a Krimben ( Суук-Су — переводится как «Суук» — «Холодная», «Су» — «Вода»); Akszu (Аксу) folyó a Tarim-medencében, Tadzsikisztánban, Kazahsztánban, Törökországban, Üzbegisztánban; Мрас-Су a Tom mellékfolyója; Van a Krimben folyó és vízesés „Ucsan-szu” (Учан-Су, что значит Летящая вода). A Szudak (Судак) krimi-tatár szófejtése: су — вода, даг — гора.

A magyarok meg behozták valamikor (a szláv telepesek előtt) Szkítiából a Szil-va pataknevet, ami az idők folyamán Szinvára változott. Ez történhetett akár 960 körül is, amikor „a Volga-vidékén a hat bolgár-török törzs között belső harc tört ki, ebből a polgárháborús helyzetből menekült egy csoportjuk Magyarországra. Legrégibb településhelyük a pesti római erőd volt (a mai Március 15-e téren). Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik.” – Az idézet a Muszlim főszerkesztőjének, ED Ferencinek Baskíriai bolgár-törökök Magyarországon című írásából való. Van magyar folyév is bőven: Tolcsva-patak, Bódva, Száva, Dráva, Berva-patak, Szolyva-patak (Szvalyavka), Jalova-patak, Árva stb. A szelektálás természetesen szükséges. Lehet, hogy a Száva folyónév valóban IE és az újlatinból, vagy a germánból származik. Harald Bichlmeier úgy gondolja, hogy „A magyarba a víznév Száva alakban került át, az átvétel ideje pedig minden bizonnyal a honfoglalás korára, a 9. századra tehető. Az átvétel valószínűleg a szlávból történt: a Kárpát-medencébe érkező magyarok vélhetőleg olyan formában hallották a folyónevet, amelyben a tőszótag magánhangzóját hosszan ejtették (pann.-szl. */'sā̃u̯ā/ > közszl. */sā̊'u̯ā̊/, illetve */sāu̯ā́/ > (nyugati) ősdélszl./őshv. */sāva̋/). Elméletileg elképzelhető a területen maradt újlatin nyelvű néptöredékektől való átvétel is (az újlatin */'sāu̯u/, illetve */'sāu̯ọ/ formában), de ez nem valószínű”. (Harald Bichlmeier: Néhány megjegyzés a pannóniai víznevek legrégibb rétegéhez I.  Névtani Értesítő 38. 2016: 131–142.) Minden esetre ismert, hogy a rómaiak már a Savus nevet használták a folyóra. (Sztrabón „Geógraphikájában”: Saüs és Noarus a folyó neve). Az, hogy a magyarok egy része (sőt az avaroké is), olyan területről érkezett, ahol a -va víznév gyakori volt – szóba se jöhetett az elemzéskor. Pedig a magyar Szuha, Szuhaj se mindig „száraz”! A görög fosztóképzővel ellátott szu nem más, mint a vízmentes = (száraz) aszú. (Szerintem!). A Drávát már Strabo és Ptolemaeus is említi; nevét a keltáktól kapta, kik K. e. 350-336. Pannoniát elfoglalták és kiktől nevét a görögök és rómaiak elfogadták. (Pallas Nagylexikon). Az Árva folyó nevére több (germán, kelta) magyrázat is van. Az egyik: Az Arva szót gael eredetűnek tartják. A kelta (ógal) arvos, arva szó gyors folyást, fürge vizet jelent; hegyi folyók és patakok jellemzője. (Rýchla voda, rýchly tok. Kotin és boj kelta törzsek éltek a környéken. Wikipédia: Oravská župa).

 https://szavakjel