Több írásomban próbáltam kifejteni a magyar nyelvfejlődésről kialakított véleményemet, amelynek elmagyarázása, megértetése – nem egyszerű és nem könnyű feladat, és akkor még hol van az elfogadtatás?
Jelen írásom is egy próbálkozás a fentiekre.
Szerintem, mind a népre, mind a magyar nyelvre a 7-10. századi események eurázsiai sztyeppei változata a mérvadó, ezért teljesen felesleges más párhuzamok keresése, vizsgálata. A korábbi időszakok története a magyarokra (vagy elődeikre) csak feltételezetten vonatkoztathatók, így bizonyító erővel sem bírnak. A nyelvi rekonstrukciók csak egy prekoncepciós népfejlődéssel együtt működnek. Az utóbbi időkben a régészeti és archeogenetikai vizsgálatok egyre inkább a bonyolultabb, összetettebb kapcsolatokra, mintsem a homogén törzsi, népi, nyelvi csoportok meglétére, vándorlására utalnak. Látják ezt a szakmán belül is, lásd pl. Pusztayt. „Az elemzés során Pusztay János prekoncepciók kényszeres alkalmazását olvassa a történeti nyelvészek fejére. Bizonyos nyelvi jelenségeket a történeti nyelvészek azért neveznek alapnyelvi eredetűnek, mivel az uráli alapnyelv egykori létezése bizonyított. Holott éppen ezeknek a jelenségeknek (is) kellene bizonyítaniuk, hogy egykor létezett az uráli alapnyelv” – írja Klima L. (nyest.hu. zegernyei: Az ÉNYÖV a mi őshazánk. zegernyei | 2012. március 30.)
A magyar nyelv előzményeinek sztyeppei feltételezése feleslegessé tesz mindennemű családfa típusú besorolást, feltételezve az utolsó (Würm) jégkorszaki fejlődést napjainkig. Nyelvi hasonlóságok (nyelvrokonság) észlelése az areális kapcsolatokkal magyarázhatók. Az etnikai sokszínűség – egy nagyobb birodalmi lét hiányában – az évszázadok során jobban elképzelhető, mint a homogén törzsek megmaradása. A törzsek vándorlása, egyesülése, szétválása nem jár törvényszerűen nyelvi párhuzammal. Ugyan így, egy, vagy több sztyeppei koiné megléte, fennmaradása sem jár alapvetően egyes törzsek megmaradásának feltételezésével. A törzsek szétválhattak, keveredhettek más népekkel, nyelvük változhatott, de fennmaradhat a régi kapcsolat is, amely a nyelv alapjait megőrizte, és egy újra egyesülés során csak gazdagodott, fejlődött az eredeti idióma (csoportnyelv), -- mondhatnánk homogenizálódott! Egy ilyen homogenizált sztyeppei lingua francát tekinthetünk a magyar nyelv ősi alapnyelvének. (Vagy éppen, urál-altájinak is – az én elképzelésemben!).
Különleges, egyedi a helyzet (szerintem ez történt a magyar nyelvvel) ha egy zárt területen merő idegen nyelvi környezetben több (5-6) ilyen -- nem egy pontból, de egy alapból származó – csoport találkozik, amely intenzíven kezd fejlődni (a kényszer és a kedvező lehetőségek hatására, mint a megmetszett fa). Ugyanis a többnyelvű helyzetek a leggyakrabban instabilak. És kialakult -- rövid (egy-két évszázad alatt) -- az önálló, fejlődőképes (magyar) nyelv. (Tömbösödés. És nem volt közben idő kevert nyelv kifejlődésére, letisztult, mint a hordóban az új bor). Nevezhetnénk ezt a folyamatot szaknyelven egy presztizs alapú nyelvi egységesülésnek is. „A magyarság etnogenezisének kialakulásában az indoiráni (szkíta–szarmata, ász-alán) alapozás mellett alapvetõ fontosságú a hun–magyar és az avar–magyar, valamint a hvarezmi eredetû ász–alán–besenyõ és magyar törzsek és törzscsoportrészek egyesülésének folyamata. Kovács Vilmos külön fejezetekben tárgyalja ezeket az összefonódásokat, így a hun–avar–magyar rokonságot a származás, a törzscsoportok szerkezetének jellege, öröksége kapcsán; sorra veszi a nép- és helyneveket, a személy- és méltóságneveiket, a nyelvüket és a nyelvi emlékeiket is. Az antropológiák mellett szóba kerülnek a régészeti leletek (szkíta, hun, avar tárgyi emlékek, fémmûvesség) tanúbizonyságai, az alapnyelvi és az etnokulturális kapcsolatok”. (FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.)
Kb. ez az elképzelésem, amely szerintem lehetséges, éppen olyan elképzelhető, mint más nyelvfejlődési forma (de azok sem kizártak, de nem is kötelezően másolandók, főleg más feltételek mellett).
A magyar elődökre ez a séma az archeológia, és a genetika mai eredményeinek fényében megállja a helyét. És ez vonatkozik a hun, a nyugati türk, a bolgár, az avar és a kazár nagyhatalmak alatt eltöltött időszakokra is. Teljesen mindegy, hogy nevezték őket a krónikások, milyen néven maradt fenn az emlékük, sőt az is, hogy milyen létszám arányban volt részük a „honfoglalásban”! A lényeg, és a bizonyító erő a KM-ben – a 9-11. században kialakult nyelvi-etnikai helyzet, amelyre már van némi – bizonyító értékkel bíró – rálátásunk. Mert másképp – mint ahogyan megtörtént – nem történhetett, és ugyan így sehol sem történt meg. Tehát felesleges analógiák után kutatni és számolni a honfoglalók létszámát, felruházva őket sosemvolt nyelvi képességekkel. A magyar nyelv magja egy ősi, sztyeppei koinéból (amely időben a jégkorszaktól a 9. századig tartott, területileg meg az Alpoktól az Altájig nyúló eurázsiai sztyeppén létezett) származott, és a mai formájának gyökerei a KM-ben kezdtek kialakulni a 9. századtól. Egy Pusztay idézettel zárom írásomat: „a kutatás során teret kell adni az intuíciónak, hiszen – Polányi [Mihály] szavaival – gyakorta előbb ismerjük az eredményt, mint a hozzá vezető utat”. (Gyökereink, 2011. 28.)
