Az alábbi írásommal szemben nem támasztok tudományos igényt. A célom nem ez, hiszen számtalan szakértői munkáról mára kiderült – pontosabban kiderítették – hogy egyáltalán nem tudományos! Írott források hiányában a nyelvészek – a sajátjukon kívül -- nem fogadnak el egyetlen genetikai, archeológiai, vagy logikai következtetést sem a nyelvek kialakulására, terjedésére vonatkozóan, hiszen ezek nem bizonyíthatók. A fellelt jelekből, írásokból meg hangváltozási törvényeket, rekonstruált szavakat képeznek. Azok az elméletek, amelyek nem felelnek meg az uralkodó nézetnek, félreolvasottnak, dilettáns kísérletnek, vagy soviniszta érdekcélúnak nyilváníttatnak. Ezeket igyekszenek agyonhallgatni, vagy nevetségessé tenni, általában sikerrel.

Írásaimban általában névelemzésekkel, eredetkutatással és az ehhez kapcsolódó történelemmel foglalkozom. A téma igényelne bizonyos nyelvészeti ismereteket is. A magyar nyelv kialakulásáról, terjedéséről alkotott véleményem sajátos, nem új, nem is egyedi, és nem egyezik az oktatott „tisztes” tananyaggal, hanem a ma még marginálisnak számító tudományterülethez áll közelebb.

Többen vizsgálódtak már ebben az irányban, de sikerre vinni még senkinek sem sikerült. Példának említhetném Grover S. Krantz (1931-2002), világhírű amerikai antropológust, a Washington Állami Egyetem professzorát, aki Az európai nyelvek földrajzi kialakulása című művében, (Geographical Development of European Languages. New York 1988.) ilyeneket írt például, hogy: „A legtöbb szakember szerint az uráli őshaza az Urál hegység térségében volt, ahonnan nevét is kapta. Erről a központi lakóhelyről a nép feltehetően minden irányba szétterjedt, hogy elérje jelenlegi eloszlását és Kr. u. 896-ban bejutottak Magyarországra is. Mindezt több okból is nagyon valószínűtlennek tartom. A központi földrajzi elhelyezkedés nem bizonyítéka egy nyelvcsoport eredeti területének. Elterjedésének okát be kell bizonyítani, nem lehet feltételezni minden irányú, automatikus és egyenlő terjedését. A 9. században egy észak-ázsiai törzs behatolása Közép-Európába ugyan lehetséges, de e törzs által okozott népességcsere, vagy még inkább nyelvcsere abban az időben egy Magyarországhoz hasonló, jól benépesült mezőgazdasági vidéken teljesen lehetetlen. Bármiféle ilyen állítást meg kellene magyarázni, hogy miként mehetett végbe ez a változás. Adva lévén ezen ellenvetések, az uráli nyelvek elterjedésére csak egy lehetséges magyarázat marad, hogy a nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba. Ez nem jelent komoly problémát, ha az eredetet és elterjedési idejét a legkorábbi újkőkorra teszzük. Ha mindez igaz, akkor ez azt jelenti, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb. Ezen elmélet vizsgálatára be kell mutatni, hogy a jelenlegi uráli nyelvek elterjedése automatikusan követhető a magyarországi kiindulópontból és ezt a népességmozgások logikus szabályainak következetes alkalmazásával kell megtenni. Azt is be kell mutatni, hogy az uráli alcsoportok ezekkel a szabályokkal összhangban helyezkednek el.” (Kiemelés tőlem). De vannak napjainkban is hasonló elveket valló szakemberek. Ez tűnik ki -- a Hollandiában született nyelvész -- Marácz László (oktató az Amszterdami Egyetemen)  2016-os interjújából is: „A magyar nyelvtörténet inkább érintkezésekre alapszik, minden nyelvnek van egy magva, és nyilván – főleg közép-ázsiai sztyeppei területen – sokat érintkezett más nyelvekkel. Én az obi-ugor–vogul–magyar kapcsolatokat jellemzően ilyen nyelvi kapcsolatoknak tekintem. Az obi-ugor jellemzően paleo-szibériai nyelv, de érintkeztek olyan népekkel, akik a magyarhoz közel álló nyelvet beszéltek”. „…nem hiszem, hogy nyelvünknek a finn volna a genetikai őse. A szlávok, germánok a mai napig megértik egymást, közeli kapcsolatokról van szó, de a magyar az úgynevezett finnugor nyelvek beszélőivel nem tud kommunikálni. A magyar és a türk nyelvek között erősebb a kapocs, a szanszkrit felé is van kapcsolat”. (http://magyaridok.hu/kultura/lehet-magyarul-gondolkodni-2-1161334/).

Célszerűnek tartom tehát összefoglalni az elképzeléseimet, amelynek vonalát követve érthetőbbé válnak névmagyarázataim. Néhány megjegyzés a továbbiakhoz:

A vizsgálhatóság szempontjából én a nyelvet a fény tulajdonságaival rendelkező mémnek fogom fel. A különböző nyelvek – nem mások, mint – különböző frekvenciák.  Értem ez alatt az elképzelés alatt, hogy például a nyelv viselkedése, főleg a korai, spontán terjedése – hasonlatosan a fényéhez – kettős tulajdonságot mutat. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. A nyelv, a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan, mémszerűen viselkedik.  A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. A nyelvészek egy része a nyelvek szótári és morfológiai hasonlatosságait a nyelv leszármazási rokonságának tulajdonítja, és ez megfelel a korpuszkuláris viselkedésnek (pl. etnikumfüggő), míg mások szerint, ezek a hasonlatosságok a nyelvi érintkezések következményei (areális nyelvkiegyenlítődési elmélet), ami a hullámtermészetet igazolja (a szubsztrátumok hatása, mező elmélet). 

Míg a nyelvi családfán időbeli visszacsatolás nem létezik, különböző frekvenciák viszont találkozhatnak, sőt rezonálhatnak is, és ennek a jelenségnek a következményei az egyes nyelvek között fellelhető nyelvi hasonlatosságok. /Megjegyzés: A nyelv és a fény hasonlatosságának felvetésekor gyakran idézik Teller Ede mondását: A magyar nyelv az egyetlen beszélt nyelv a világon, melynek fény természete van. Mint ős etimonok (egy szótagú szavak) mindnek 2 jelentése van, mint fénynek, anyagi (állapot) és hullám (folyamat) természete. Nő (állapot, folyamat), vár, ég stb./ http://magyarelme.blogspot.hu/2013/10/az-ezerszinu-magyar-nyelvkettos. De sokan megjegyezték Tellernek ezt a mondását a magyar nyelvről, amit egy – a 80-as években elhangzott – MTV riportban mondott. Lásd erről Ozsváth Sándor, művészettörténész, tanár, újságíró megemlékezését a „Beszédünkről szólva..” című írásában. https://atyankfia.hu/beszedunkrol-szolva/

Az egymással érintkező kultúrák között, minden időben kialakult egy közvetítő nyelv (lingua franca), amely adott földrajzi területen közvetítő szerepet töltött be az eltérő anyanyelvű lakosok között. Ez a nyelv idővel „holt nyelvé” vált, tömeges használatára nem volt szükség, mert másik vette át a helyét. Ha maradtak fenn írott nyomai, akkor a tudósok számára ma is kutatható maradt, ha nem, akkor jobb esetben csak a visszaemlékezésekből ismerjük, különben örökre eltűnt. Hatása azonban nyomokban mindig fennmaradt a vele érintkező nyelvekben, de ennek mértéke nehezen kimutatható.  Speciális szakterületeken, vallásos szövegekben, de néha a köznyelvben is, ma is találkozunk az egykori közvetítő nyelv egyes szavaival. (Lásd a latin, görög, szanszkrit,  héber stb. nyelveket).  Ezek a hatások a nyelvcsalád elméletbe nem játszanak kiemelkedően fontos szerepet, holott – véleményem szerint – ezek egyes nyelveknél meghatározóak lehetnek. Szerintem a magyar nyelv, egy ilyen közvetítő nyelv maradvány! (lásd pl. Nagy Géza „ugor-magyar nyelvközösségi elmélet”-ét, Götz Lászlónál). Vagy László Gyula „nyelvlánc” elméletét.) Természetesen az akadémiai nyelvészet nem fogadja el ezt az álláspontot. Sőt Lászlónak azt az elképzelését, hogy az ugor nyelveknél a magyar egy „beoltó” nyelv lenne, olyannak tartják, ami egy komoly tudóstól el nem várható.  Ezzel maximálisan nem értek egyet! Véleményemet arra alapozom, hogy a mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene.  Miközben az összes finnugor nép genetikailag rokon a másikkal, kivéve a magyarokat. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek" is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet). Mint később látni fogjuk ezt OB így fogalmazta meg: „Csakhogy azok nem a két nép rokonságát, hanem az eurázsiai sztyeppe szkíta örökségének gazdagságát igazolja számunkra”.

„Luisa Miceli ausztrál történeti nyelvész egyetért azzal, hogy az eredmények igazolják a nyelvek szoros rokonságát, de szerinte inkább szomszédos, nem pedig testvérnyelvekről van szó. A kutatók által használt kognátokat nem tartja valódiaknak, egymástól kölcsönvett szavaknak tekinti őket. Ráadásul azok az izgalmas kérdések, hogy milyen tényezők járultak hozzá e nyelvek elterjedéséhez, szerinte nem attól függnek, hogy egy valódi szupernyelvcsalád tagjai, vagy egyszerűen egymással kapcsolatba került nyelvek”. (nol.hu; Eurázsiai szupernyelv. 2013. 07. 04).

Továbbá, nyelvünk viszonylagos stabilitásából következtetve megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás kori állapotában is önálló európai nyelv volt. Fejlődése nagyobb időtávlatú, mint a szomszédos indoeurópai nyelveké. Archeológiai, genetikai vizsgálatokból, mára már teljesen egyértelművé vált, hogy a magyar őstörténet nem keverhető össze a finnugor, ugor népek őstörténetével. A nyelvi hasonlóságok fennmaradása bőven magyarázhatók a közvetítő nyelv szerepével, amely nem tételez fel feltétlen genetikai kapcsolatot is! A protomagyar nyelv közvetítő szerepe az időszámításunk előtti évezredekben volt jelentős. Szerepe a történelem során megjelenő más közvetítő nyelvek (szogd, mongol, türk, perzsa, arámi, görög, latin, germán, szláv stb.) egyre csökkent. Miközben maga is egyedi fejlődésen ment keresztül, nyomokat hagyott a vele érintkező nyelvekben is. (Szóátvételek!). Szerepét (és létét) a ponto-kaszpi  sztyeppén,  a középkor elejére vonatkoztatva, már vitatják, illetve megkérdőjelezik a szakértők. (szkíták, hunok, kazárok, ruszok stb. nyelve). A magyarság, mint olyan, őstörténetének kezdete vitatott, nehezen bizonyítható, míg az ősmagyar nyelv mémszerű létének több ezer éves feltételezése logikailag belátható. Leginkább Kovács Vilmos (1927-1977) kiváló író és gondolkodó megfogalmazásával tudok azonosulni: „az ősmagyar nyelv olyan ötvözet, amelynek tőszórétegei mögött különböző etno-kulturális csoportok állnak, s ezek keveredéséből ötvöződött az ősmagyar nyelv.” /K. V.: Uráli népek és a honfoglaló konglomerátum. EGYÜTT folyóirat 2007/1. 68. o./ A következő oldalon pedig ezt írja: „Szabatosan bizonyítható, hogy a honfoglaló konglomerátum három, egymástól jól megkülönböztethetõ csoportosulásból állt: egy finnugor eredetû törzscsoportból; egy hvarezmi eredetû alán–besenyõ keveréknépbõl: a szaltovo-majacki kultúra népébõl, amelyet izmaelita volta miatt Anonymus és Nikon orosz krónikás egyaránt kumánnak nevez, krónikáink pedig hvarezminak mondanak; a kaukázusi alán eredetû kavarok három törzsébõl, amely Etelközben a honfoglaló konglomerátum élére állt.” 

Ma, a 21. század elején, Európában tanúi lehetünk egy (vagy több) közvetítő nyelv kialakulásának, amelyek hatással lesznek a beszélt nyelvekre, és idővel ők maguk is megkapják az önálló nyelvi státuszt. Mindez a teljes genetikai kevertség állapotában jön létre, bizonyítva a nyelv mémszerű viselkedését.  

Egy nyelv történetében korszakhatárok nem léteznek, mint ahogyan a történelemben sem. A nyelv nálam egy mém, amely a humán genomhoz hasonlóan viselkedik, vele együtt alakult ki. A határok, csak vizsgálati segédeszközök. De mint ilyenek, a tudatformálás egyik legfontosabb eszközei lettek. A legtöbb magyar, a 20. században még úgy tudta, hogy a finnek rokonaink. A tibetisztika megalapítóját, a világhírű Kőrösi Csoma Sándort pedig romantikus álmokat kergető, kalandos tudósnak állították be, aki Belső-Ázsiában kereste a magyarok őshazáját. (Tőle függetlenül, az ott élő népek egy-egy csoportja máig a magyarokat tartja a legközelebbi rokonnépnek!). Az ujgurok, a hantik, manszik nyelvész jugar/jugur/ kontra ungar vitája csak lényegelterelő hadművelet a magyar őstörténetet formáló harcban. A magyar mém nyomai igenis megtalálhatók itt, és még nagyon sok helyen Eurázsiában. De ez már a magyarok eredete, amiről más írásaimban olvashatnak az érdeklődők.

Az alapnyelvről, Kr. e. 2000-től, és korábbról

Az utolsó, (Würm) jégkorszak 15–12 000 éve ért véget. A Kárpát-medence egyedülálló környezeti adottságokkal rendelkezik, ugyanis itt a földkéreg vastagsága fele, harmada az európai átlagnak. Ezért nagyon erős a belső, magmatikus környezetből felfelé törekvő hő áramlása, ami állandóan fűti a Pannon medencealjat, illetve az arra települt rétegeket. Ez azt jelenti, hogy 18-15 ezer évvel ezelőtt a Kárpát-medencét már mesterséges lakóépületeket létrehozó emberek lakták. A régészek Ságvár-Lukasdombon meg is találták ennek a nyomait. (18-17 000 éves agancsból készített kapák, vágóeszközök, csákányfejek). „A Kárpát-medence akár 1000-2000 évvel is megelőzhette Európa északabbi területeit az gazdálkodó életmód számára kedvező feltételek kialakulásában. A korszak vadász-halász törzseinek legfontosabb Kárpát-medencei településmaradványát Jászberény mellett tárták fel”. (Wikipédia). De a terület korai lakottságát bizonyítja még számos lelőhely: Arka, Dömös, Budapest-Csillaghegy, Dunaföldvár, Balatonőszöd–Temetői dűlő, Szentpéterszeg, Szeged-Öthalom, Madaras, Zalaegerszeg, Lengyel, Bátaszék, Györe, Alsónyék, Újdombóvár, Szarvasd stb.). Ezeknek, a kezdetleges földművelést, állattenyésztést is végző törzseknek a kapcsolata déli irányban a Földközi-tenger felé, (lásd, később az etruszk kapcsolatot), illetve Kis-Ázsia és Mezopotámia irányában épülhetett ki, hiszen a jégtakaró és a mocsárvilág más irányt nem engedett meg. Ezt a régészeti leletek (például: kimutatták, hogy az őstulok háziasítása 6-8000 évvel ezelőtt éppen Magyarország pusztáit övező hegyekben történt. A háziasított tulok teje igényelte és teremtette meg a vonalas kerámia kultúrák edényeit. Wikipédia: A Kárpát-medence története a honfoglalásig), és a genetikai vizsgálatok (például az R1a1 és R1b1 haplocsoport terjedése) is alátámasztják.

Tudjuk, hogy a genetikai, és archeológiai vizsgálatok nem adnak információt az írásbeliség előtti népek nyelvéről, de ha a népvándorlások történetét a ma jól ismert nyelvek összehasonlító vizsgálatával együtt elemezzük, akkor az hozzájárulhat a nyelvek szétvándorlásának megértéséhez. Itt van példának az ősi anyaistennő (Ana, Kibele) kultusz Magyarországon talált artefaktumainak és a magyar nyelvben őshonos anya, anyaföld, szülőföld, istenanyánk stb. kifejezés kapcsolata, szemben a germán Vaterlanddal, a frank patrieval és az Ászok családjával. (Lásd: a Bél, Bele, Kebele, Cibles formátumú helynévelemzéseimet).

5-6000 évvel ezelőtt, amikor a felmelegedés csúcson volt, a Dél- Keletre vándorolt népek Délről és Nyugatról már elérték Belső-Ázsiát és az Urál vidékét is. A téma egyik magyar szakértője P. Barna Judit ezt írja 2011-ben: „A késő neolitikus - korai rézkori lengyeli kultúra majdnem az egész i. e. V. évezred folyamán kultúraformáló szerepet vitt Közép-Európa nagy részén, mely az anyagi és szellemi javak Délkelet- és Közép-Európa közti közvetítésében mutatkozott meg”. (P. Barna Judit: A lengyeli kultúra kialakulása. Doktori disszertáció, 2011. Bevezető). ). „Wong és mtsai., 2016-ban kapcsolatot talált a mansi genomok és egy 6000 éves paleolit korú Kárpát-medencei genom között, ebben azt is leírták, hogy szerintük a nyelvi kapcsolat erre az időre nyúlhat vissza.” / Neparáczki Endre: A honfoglalók genetikai származásának és rokonsági viszonyainak vizsgálata archeogenetikai módszerekkel. Ph.D. értekezés. Szeged, 2017./ A nyelvészek azt a nyelvet, amelyen az itt élő törzsek beszéltek, urál-altájinak nevezték el a mesterségesen felállított és elfogadott nyelvi törvényeknek megfelelően. Ezért a magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. A 2012-es genetikai kutatások (Katalán Paleontológiai Intézet és az Evolúcióbiológiai Intézet, az UPF-CSIC) azt sejtetik, hogy a keveredés az Altáj keleti vidékein történt meg az ázsiaiak és az európaiak között, ráadásul a kapcsolat még a vaskor előtt jött létre. A keveredés előtt pedig a két népesség még a hegység két oldalán helyezkedett el. A 2005 és 2007 között európai és mongol kutatók által felderített, fagyott, mumifikálódott maradványok - több mint húsz sírt tártak fel - alkalmasak voltak genetikai vizsgálatok elvégzésére is. Régészetileg a sírban talált tárgyak és a szintén elföldelt lovak igazolták, hogy szkítákról van szó. (ORIGO. Szegő Iván Miklós cikke. 2012.11.14.). A származtatásom Kr.e. 5000 évnél korábbról indul, de feltételezi, hogy ezen a nyelven már akár 18 000 évvel korábban is beszéltek, a fentebb említett vonulási útvonalon. (Tehát nem csak az Urál és az Altáj vidékén!). Mint ahogyan Krantz is írja: „Magyarországon már 10000 éve beszélték a proto-altáji nyelvet”. (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3.)^[1]. Évezredek során a törzsek vonulásának iránya nagy valószínűséggel többször is megváltozott. Ezért én nem osztom azt a véleményt, miszerint egy nyelv, mint mém, kizárólag egy meghatározott irányban terjedt volna, a nyelvek kialakulásának kezdetén. Amikor a régészek egy területen a kultúrák változásait detektálják, legtöbb esetben készek a válasszal, hogy X, Y, nép lerohanta az ott élőket, akik eltűntek, vagy elmenekültek más területre. Az esetek többségében ez valószínűleg így is történt, de ennél sokkal izgalmasabb kérdés a kultúrák egymásra hatása, fejlődése, ami nem feltétlenül járt genetikai állománycserével. Az utóbbi évek részletes régészeti vizsgálatai és újraértelmezései is azt jelezik, hogy sok korábban feltételezett népvándorlás nem okvetlenül jelenthetett népcserét. Például, mi van akkor, ha feltételezzük, hogy a 9. században a magyarok nem menekültek a besenyők elől, hanem velük együtt, párhuzamosan vonultak nyugatra, azzal a céllal, hogy visszaszerzik Atilla örökségét? Szerintem sok kérdőjelet törölhetnénk a múltunk ezen szakaszából! Érthető lenne, hogy miért éppen Magyarország lett sok besenyő, jász, kun törzs hazája. Nemcsak a nyelvünkkel vagyunk sziget Közép-Európában, de itt maradt fenn a Jászság és a Kunság toponímia, míg máshol a teljes beolvadás tapasztalható. A besenyő hely-, és családneveinknek meg se szeri, se száma!

Az általam magyarugornak nevezett alapnyelvet az Alpoktól az Altájig ismerhették. Ez a közös ősnyelv (több tudós kutató is állítja, hogy Európa és Ázsia lakóinak ősei egy közös nyelvet beszéltek 15 ezer évvel ezelőtt) egyik változata lehetett. G. Krantz fogalmazásában: „Így nyernek értelmet azok a nyelvészeti tanulmányok, melyek az újkori magyart rokonságba hozzák az ősi Mezopotámia sumírjával. A magyar Alföldön lenne a legkisebb és legelszigeteltebb proto-urál-altáji nyelv, ami afganisztáni eredete óta a legkevesebbet változhatott. A sumírt 5000 éve agyagtáblákra írták a kiindulási helytől és időtől számított félúton. Nem lenne szabad meglepődni azon, hogy a magyar és a sumír nagyon hasonlóak. Néhány lelkes kutató állításával ellentétben - hogy korai vándorlás történt volna Magyarország és Mezopotámia között (egyik, vagy mindkét irányban) - nyelvészeti hasonlóságuk egyedül abban áll, hogy mindkettő többet őrzött meg a közös ősi nyelvből, mint e nyelvi törzs bármely másik tagja.”. (Krantz u.o.). Tekintettel arra, hogy az óorosz őskrónika (Nyesztor krónika) egyértelműen a magyarokat nevezi ugoroknak, továbbá arra, hogy a mai eurázsiai nyelvek közül a magyar az, amely a legtöbb nyelvtani és ős etimon hasonlatosságokat őrzött meg ebből a nyelvcsaládból, logikusnak tűnt a magyarugor elnevezés. (Megjegyzés: a Nyesztor krónikában írt ugor elnevezés nem azonos a hanti és manszi nép komi-zürjén jugra nevével!). Ekkor (Kr.e. 5000 – Kr.e. 2000) kerültek be nyelvünkbe például, az általam is vizsgált „bel” és „ár” tövű indoeurópai marker szavak és bokrai, a nyelvi érintkezések során. (Csak megjegyzem, hogy a finn nyelv ilyen gyökerekkel nem rendelkezik!). Mario Alinei professzor szerint: „A magyarok az időszámításunk előtti III. évezredben érkeztek történelmi területükre a Kárpát-medencébe.”

A fentiek adhatnak magyarázatot arra, hogy írott magyar nyelvemlékek nem az Ural hegység vidékéről kerültek elő, hanem a Kárpát-medencéből (tatárlakai agyagtáblák, amik kb. Kr.e. 5500 körül készülhettek). Az etruszk-magyar, a kelta-magyar, de a még korábbi, sumér, akkád közös szavaink is innen eredeztethetők. De ezzel lehet magyarázni például, az írásaimban gyakran felhozott – magyar hangzású -- sumér mitológiai neveket, illetve a termékeny félhold területén – ma is – fellelhető „magyar azonos” földrajzi neveket, illetve a Kárpát-medence „sar”, „ar”, tövű, antik helyneveit. (Régészeti leletek: Hódmezővásárhely-kökénydomb női és férfi „főistenek”, a Szegvár-tűzkövesi „sarlós isten”).

Azt, hogy „a magyar nyelv a szanszkrit nyelvvel is őseredeti kapcsolatot árul el.” már többen felvetették. (Kőrösi Csoma Sándor, Nemesdedinai Zsuffa Sándor). Duka Tivadar, Körösi Csoma életrajz függelékében közli azt a kb. 250 szanszkrit szót, amelyeket Körösi Csoma Sándor a magyarral egyeztethetőnek tartott. A tibeti szótár előszavában Kőrösi Csoma Sándor írja, hogy a szanszkrit nyelv alkotása (más indiai nyelvekkel egyetemben) nagyon párhuzamos a magyaréval, mely különben eltér a nyugati Európa nyelveitől. Az R1a haplocsoport megjelenését Dél-Indiában (például a dravida nyelvcsoporthoz tartozó chenchu nyelvet beszélők körében) talán Szentkatolnai Bálint Gábor előrejelzése alapján is feltételezni lehetett volna. Ő a dravida nyelvcsalád (amihez kb. húsz dél-indiai nyelv tartozik) közül a tamilt találta a magyarhoz közel állónak. Feltételezik, hogy az eredeti dravida népesség mediterrán és kisázsiai/kaukázusi keverék volt, és i.e. 4. évezredben vándorolt India felé. „Útjukon valószínűleg közeli és hosszú kapcsolatba kerültek urál-altáji nyelvet beszélőkkel, ami megmagyarázza a dravida és urál-altáji nyelvcsoportok közötti feltűnő kapcsolatot”. (Encyclopedia Britannica 22. kötet, 716. o.).

Vannak nyelvész anomáliák is, amelyek erre utalnak. Nézzük meg például a „falu” szavunk etimológiáját! Első látszatra minden szabályosnak tűnik: „A szó fal- töve ősi örökség az ugor korból: vogul paul, osztják pugel, az u–v szóvég (falu–falv-ak) magyar fejlemény, valószínűleg denominális névszóképző. A szóeleji p đ f hangfejlődés szabályos, lásd fal, fazék, fél, fog stb.”  / Magyar etimológiai szótár/. A WikiSzótár.hu-ban viszont ezt olvashatjuk: „Eredet [falu < ómagyar: falu < ősmagyar: falan, falian (falu) < dravida: paleiyam, valliyam (falu, „bekerített”) < valei, val (körbevesz)]” Ez teljesen konform Bálint Gábor megállapításaival erről a szóról. (Szentkatolnai Bálint Gábor: A magyar nyelv Dél-Indiában. Fríg Kiadó. 118. old.) Ott: tamil palli, (falu, város, lakhely), valliyam (pásztorok faluja). „Ezért kétségtelen, hogy a fal, falu szó a fal (kerék-fal), fal-az (kerít) alakkal azonos.” – írja. A fal, mint házfal u- valagam, de valayam (hely, kerek, kör, környék), gyöke: val-, valei- körülvenni).  Tehát nyílvánvaló, hogy egy PIE gyökről van szó, mint az angol wall, (fal), a  Sanskrit: देह (deha), देही (dehī, “surrounding wall” – fal körüli)., vagy a latin: vallum. Külön érdekesség a „kerek” szó jelentésével történő azonosítás! A magyarok egyik őshazájának környékén, a 8-11. századi Kimak kaganátus (Қыймақ қағандығы)^[1] fővárosát úgy hívták, hogy: Кереку (ma Pavlodár). Jelentése: jurta^[2], kerek sátor, a jurta falát képező rács-fal. De ebből származnak a „horda” és az „aul” (hegyi falu) szavak is. ("Юрт" - поселение, стан, казахское "журт". Также Юрта это центр, от которого происходят слова Орта , Ортак, Орда. Слово юрт используется на кавказе со смыслом также как и "аул" например города Хасавюрт, Чириюрт, Дубаюрт.) A fentiek arra utalnak, hogy a „falu” szavank ősi örökség, az előmagyar alapnyelvből!

[1] Каганат был основан древними тюрками, которые ушли на запад после падения Восточно-Тюркского каганата.

[2] 'юрта, дом; домашний очаг'. Верификации гипотезы в определенной мере способствует значение тюркской параллели: гереге ~ кереге ~ кереку  'деревянная решетка, образующая стены юрты, шатер, юрта. /Е.В. Сундуева: Звуки и образы… Улан-Удэ. 2011. 157. old./

 A Jamnaja-kultúra, (gödörsíros kurgánok népének kultúrája) – amelynek lelőhelye a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környéke – és a Kárpát-medence kultúrájának kapcsolatáról már Ecsédy István régész is írt. A budakalászi agyagkocsi világhírű. A legkorábbi, Kelet-Európában talált kerekekkel ellátott jármű maradványait az ukrajnai Dnyepropetrovszknál találták, a „Sztorozsova mohila” kurgánban, melyet O. I. Trenozskin tárt fel. 2014-ben a Hajdú-Bihar megyei Bojt határában a Kárpát-medence első, geofizikai módszerrel azonosított kurgánja alatti központi sírban a Jamnaja-kultúra egyik képviselőjének a csontvázát találták meg. A temetkezés jellegzetes rítusa egyértelműen a Kr.e. 3. évezredi Jamnaja-kultúra jegyeit viseli. A mai általános szakértői vélemény szerint az úgynevezett Jamnaja-kultúra beszivárgása hozta magával a Kárpát-medencébe többek között a háziasított ló és a kocsi használatát, illetve a bronzöntés hagyományát, melyek innen továbbterjedve egész Nyugat-Európában meghonosodott. De – feltételezésem szerint – nem beszivárgás, hanem kárpát-medencei expanzió történhetett, a fentebb leírtak szerint, hiszen a magyar Alföldön tízezer számra találhatók az un. kunhalmok. Ezek keletkezése különböző korokra vezethető vissza. A legkorábbi leletek szerint a tellek (lakódombok) egy része már a neolitikumban is lakott volt. A neolitikus közösségek földművelésre és tartós egy helyben lakásra rendezkedtek be, és akár évszázadokon át éltek egy helyen lakódombokat (telleket) hozva létre. (Horváth Tünde: 5500 éves település a Balaton partján). A későbbiekben a már meglévő halmokat az itt letelepedett lovasnomád népek (szkíták, szarmaták) tovább használták. A szerepük idővel megváltozott, és már nem lakóhelyként, temetkezési helyeként, hanem őrhelyként és határjelzésként használták őket. (Wikipédia). A Kőrös kultúra 8000 évvel ezelőtti leletei szintén igazolják a földműves és állattartó életmód jelenlétét a Kárpát-medence déli részén. Mára már megdőlni látszik az a nézet is, hogy minden innováció Mezopotámiából ered, a Kárpát-medencében ennél korábbi kocsi- és kerékleletek vannak” – mondta az mta.hu-nak Bondár Mária, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének kutatója, aki egy 2015-ben megjelent önálló kötetben összegezte a pilismarót-basaharci késő rézkori temető tudományos feltárásának eredményeit. A fentieket figyelembe véve vezettem be a „magyarugor alapnyelv” fogalmát, amelyre jellemző volt a déli nyelvek hatásainak befogadása és egyes szavainak megtartása, illetve továbbadása. Hiszen az eurázsiai sztyeppe lakói évezredeken keresztül iráni nyelvű népek voltak, így korai nyelvtörténetünk jó részére ezek az érintkezések hatottak. (Lásd pl. a filippovkai szarmata leleteket i.e. 5. századtól, az Ural és az Ilek folyó találkozásánál). „Ha Szibéria déli felét ilyen fejlett, europid népek népesítették be, akkor felvetődik a kérdés, hogyan kerültek oda a mai hanti, manysik és a többi kis nép ősei? Igazat adhatunk Reguly Antalnak, aki az 1840-es években a helyi öregektől azt hallotta, hogy ők csak egy fejlett kultúra területére költöztek be. Ha pedig egy fejlett nép közé költöztek be, akkor nagyon valószínűleg, hogy átvették azok műveltségét és - torzított formában - nyelvi elemeket, szavakat. Talán ebből az együttélésből van az a kevés hasonlóság, amit a német nyelvészek felfedeztek a magyar és a szibériai kis népek nyelveiben. Csakhogy azok nem a két nép rokonságát, hanem az eurázsiai sztyeppe szkíta örökségének
gazdagságát igazolja számunkra”. (O. B. Szkíták az Urálnál. Alfahír.hu. 2014. április 22.). Erre az időszakra jellemző ős etimon szavaink a Nappal, a fénnyel, a tűzzel kapcsolatos „ar” tövűek. (Nyár, ér, jár, ár, ara, arany, sár, sarj, sark). A finn-permi alapnyelv rokon vonásai a magyarugorral, -- nagy valószínűséggel -- későbbi átvételek a magyarugorból. A szarmata hatás pedig Árpád honfoglalásáig érezhető volt, mert a Kárpát-medencében már a római császárkorban is a legjelentősebb barbár lakosság egy iráni nép: a szarmata volt.

Az előmagyar nyelvről Kr. e. 2000-től Kr. u. 500-ig

A szkíta-árja nyelvemlékekkel telített eurázsiai koinét a klasszikus krónikaírók csak mint a szkíták, a barbárok nyelvét említik. Ezt a nyelvet érthették a halomsírok létrehozói, a Dél-Urál, Altáj, Takla-Makán sivatag, Pamír, Turáni-alföld, Kaukázus, Kárpátok, a Volga felső folyása, a Bjelaja folyó által bezárt körön belüli, mindenhol. Az itt talált bronzkori leletek a turáni, szkíta és az árjának tartott népek közös bölcsőjére utalnak. Megjegyzés: A történelmi és földrajzi Turán elnevezés a Kaspi-tengertől keletre fekvő területre vonatkozik. Régészeti kutatások folyamán felfedezték, hogy e területen egy fejlett mezopotámiai szumír eredetű műveltség alakult ki az ókorban (Sz. P. Tolsztov: Az ősi Chorezm).

Kr. e. 13. században a mezopotámiai Mitani összeomlása után a hurri (hvari) nép átvándorolt a mai Horezm területére. „A hurr, horr szó óperzsa nyelven azt jelenti: nap. Így a hvarri törzs neve annyit jelent, hogy a nap népe, és Horezm: a nap földje, vagy a nap országa”. (Dr. Zakar András: A Sumér Hitvilág és a Biblia. 182. o.). Viszont az is feltételezi néhány kutató, hogy Eridu város létrehozása előtt a sumérok Közép-Ázsiában éltek.

Kr. e. a 2. évezred táján Horezm környékéről megindult egy vándorlás észak fele a Közép-Irtis irányába. Ekkora már itt is kialakult a ligetes sztyeppe. Keveredve az itt lakókkal kialakult az andronovói kultúra. A dél uráliak kelteminári eredetét V. N. Csernyecov nyomán Veres Péter is elfogadta. Véleményem szerint a hanti-manysi-magyar nyelvrokonság ennek a vándorlásnak a következménye. Az obi-ugor mondavilág Por és Mosz frátriája (nemzetszövetsége) alapozza meg ennek az elméletnek a hihetőségét. A Por nemzetség a helybeliekből, a Mosz a délről jövő, fémművességben, lótartásban jártas törzsekből állt. A moszok totemjei a hattyú, a lúd, a ló és a nyír volt. Ez azt is jelenti, hogy a 7. században a bolgárokkal együtt a Volga-Ural vidékére költöző magyarokat nyelvükben és kultúrájukban rokon népek vették körül. Hogy a későbbiekben is volt kapcsolat az északi és a déli magyaros törzsek között, arra talán a hattyú totem és a Levédi hely-, és személynevek utalhatnak.

A Kárpát-medence lakóinak kapcsolatát Mezopotámia környékével a Regölyben feltárt, 2015-ben kiértékelt, Kr. e. 7. század utolsó harmadából származó halom (kurgán) tárgyai is bizonyítják. Szabó Géza, szekszárdi régész szerint, a regölyi leletanyag a Kr. előtti 7. századra tehető, és az európai etruszk, hallstatt, a belső-ázsiai nomád kimmer, a közép-keleti urarti, méd, phrüg kultúrákkal mutatnak azonosságot. De már Hérodotosz görög történetíró is említ egy Perzsiából érkező népet, amely az Isztroszon (Duna) túl lakik, és méd viseletben jár. A magyar rege és mondavilág, valamint az őskrónikáink ezt a korszakot Nimród, Ené, Hunor, Magor, Belár, Dul személynevekkel, Havilah és Szittyaország lakóhelyekkel, Trója, Szikambria lakóinak vándorlásával (Tárih-i Üngürüsz) feltételezik. „Menróth óriás, ki a nyelvek megkezdődött összezavarodása után Eviláth földére méne, melyet ez időben Persia tartományának neveznek, és ott nejétől Eneth-től két fiat nemze, Hunort tudniillik és Mogort, kiktől a hunok vagy magyarok származtak. De mivel Menróth óriásnak Enethen kívül mint tudjuk, több neje is volt, kiktől Hunoron és Mogoron kívül több fiakat és leányokat is nemzett; ezen fiai és maradékaik Persia tartományát lakják, termetre és színre hasonlítnak a hunokhoz, csak hogy kissé különböznek a beszédben, mint a szászok és thüringek”. (Kézai Magyar Krónikája).

A Kárpát-medencétől nyugati irányba a kelták vitték el ennek az előmagyar ősnyelvnek az alapjait. A druida kelta vallás és a magyar mitológia sok közös vonásáról már többen is írtak. Csak megemlítem, hogy a Bél/Bál, a Macha/Emse, Anu, Danu istenek, a Magógtól való származás^[2] a hazát mutató szarvas, a testvér törzsek megléte (itt Fir Bolg -- Hunor-ág, Tuatha Dé Dannan -- Magor-ág), mind arra utal, hogy valamikor őseink közeli kapcsolatban lehettek egymással. A genetikai vizsgálatok szintén erre mutatnak. A szülők nevei is rímelnek a magyar ősszülőkével: Nemed felesége Macha, az Em(e)se volt, a magyaroké Nimród és Ené (Ünő), később Álmos anyja: Emese. Nemed, népét (a szarvas törzset) a Káspi-tó mellől, Meotiszon keresztül telepíti le Írországban. Walesben (egy időben kelta vidék volt. Spanyol elnevezése: Pais de Gales, azaz a Gallok Földje. Nemzeti nyelvük, a Welshi, kelta nyelv) van pld. Magor nevű község is^[3]. A gall (kelta) Govha magyar jelentése: kova, kovács. Ezek a nevek akár a szarmatákkal (úgy 1800 évvel ezelőtt) is átjuthattak a brit szigetre. A skótok is kelták. A scotti elnevezést a rómaiak adták az ír keltáknak i. e. I. században. Ezek egy része a mai Skócia területére költözött. Az ősi ír és skót kelta nyelv között nem sok volt az eltérés. A különválás Kr. u. 5-6. században történt.

A francia hagyomány szerint a frankok ősei Trójából származtak, és a Duna melletti Sicambriából indultak Nyugatra és értek el a Szajnához, ahol Párizst alapították, Páris trójai királyfi emlékére. „Ugyanis abban az időben, amikor Aeneas –Trója lerombolása után – Itáliába érkezett, két másik trójai fejedelem, az ifjabb Priamusz, a nagy Priamusz-nak Anténór nővérétől való unokája, ugyanannak atyai ágról való rokona 13.000 emberrel a Mare Illiricumon át a régi Magyarországba érkezett. Ez Ázsia és Európa határának környékén terül el, itt pedig nagy várost építettek, Sicambriát. Ugyan őket erről a helyről si-cambriusoknak is nevezik.” (Viterbói Gottfried Világkrónikája, 1185.).

Egy amerikai régész, Hugh Hencken szerint az etruszkok ősei – a villanovaiak – a Kárpát-medence területéről származnak. Kutatásai alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a bronzkor végének „kárpát-medencei – dunai” eredetű csoportjai eljutottak a Földközi-tenger vidékének keleti és középső területeire. A lexikonok szerint az etruszkok Kr. e. 10–11. században jelentek meg a Tirrén-tenger partján.

Én úgy gondolom, hogy őseink 6-7. századi délről északra történő felvándorlásának nincsenek komolyabb régészeti ellenérvei.  Nyelvünk régi török jövevényszavainak rotacizmusa (z>r hangváltás) sem akadály (Lásd pl. a búza szavunknál.) Szerintem Eurázsia mai etnikai és nyelvi elrendeződésének alapjait az európai hunok rakták le. 

„A hunok megjelenése után a germánok fokozatos eltűnésével párhuzamosan az iráni jelenlét nyomai is sokat halványodtak. A keleti – Volgán túli – szarmata lakosságot részben valószínűleg magukkal sodorták a hunok. A sztyeppe iráni népeire vonatkozóan mind kevesebb adat áll rendelkezésünkre. De ha a kora középkori Szaltovo kultúrára gondolunk vagy a Kárpát-medencébe az újabb és újabb néphullámok (hunok, avarok, Árpád honfoglalói) által besodort csoportokra, aligha hihetjük, hogy az iráni elem felszívódása túlságosan gyorsan lezajlott volna. Annyi bizonyos, hogy a sztyeppén idővel a turkok, az erdős sztyeppen a szlávok vettek át a vezető szerepet. Az alánok egy része nyugatra vándorolt, másik része az Észak-Kaukázusban megélte a kazár uralmat, majd a középkorban az Arany Horda hódiasait”. (ISTVÁNOVITS ESZTER ‒ KULCSÁR VALÉRIA: „...aligha állhat nekik bármely csatarend ellent.” Egy elfelejtett nép, a szarmaták. Szeged 2018. 190. old.) . Dmitrijev úgy vélte, hogy a nyugat-szibériai erdős sztyeppei területek kultúráját (Megj. késő szargatkait) a szarmaták egyik ágához lehet kapcsolni [Dmitriev P. A. 928, P. 187 sk]. „Ezek a vélt magyar jellegzetességek: részleges lovastemetkezés, tarsolylemezek, halotti maszkok, szemfedők, a fémművesség „magyar” stílusa, többtagú csüngővel ellátott fülbevalók és mások. Szibériai analógiákkal magyarázták a nyevolinói, kusnarenkovói és karajakupovói kultúrák eredetét. Ez azt jelentené tehát, hogy a nyugat-szibériai „szargatkai közösség” bomlása, illetve a nagy népvándorlás kontextusába illeszthető migrációja az Urál európai részein megfigyelhető kulturgenezishez is hozzájárulhatott. Ám a következő években előkerült anyagok kiegészítették ezt a képet, és árnyalták a korai vaskorra vonatkozó kultúrtörténeti sémákban az „ugor világ” elképzelésének egyoldalúságát. Az Urálon túli erdős sztyeppén élt lakosság heterogén összetételére vonatkozó érvek megerősödtek, hangsúlyosabbá vált az elképzelés, hogy ez a népesség hosszú ideig, a 4. századig fennmaradt, illetve úgy tűnik, hogy a szargatkai kultúrában a kelet iráni elemek jelentősebbek voltak, mint azt korábban gondoltuk. (Natalja P. Matvejeva – A. Zelenkov – Gyóni Gábor: A magyar etnogenezis kutatásának problémái. In: Российская археология 2021:2, 147–166.) 

A Hun Birodalom széthullását követően, az előmagyar alapnyelvű törzsek Keletre húzódtak vissza. Mára a hivatalos szakvélemény is kezdi elismerni, hogy a török szavak jó része a Kr. u. 5. századtól kerülhettek a magyarba. „A magyar-török nyelvi kapcsolatok mélységére utalhatnának a magyar nyelv alaktanába beépülő elemek – ha lennének ilyenek….A török alaktani elemek hiánya a magyar nyelvben a magyar–török kapcsolatok minőségét jelzi: a kapcsolat intenzív volt, de nem érte el azt a szintet, hogy ilyen elemek átvételére sor kerüljön”. (ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet. A magyar nyelv török kapcsolatai Forrás: LL) 

A hun hagyományok továbbélését bizonyítják például a Dunántúlon a Mözs-Icsei dűlőben feltárt késő római és kora népvándorláskori torzított koponyás sírok vizsgálati eredményei. Itt a kutatók arra a magalapításra jutottak, hogy a Kárpát-medencében a hun támadások következtében meginduló népmozgások többször is Pannónia népességének drasztikus átalakuláshoz vezettek. Közösségek szakadtak szét, és gyakran több különböző csoportból jöttek létre újak, amikor az újonnan érkezettek letelepedtek, és a megmaradt helyi népességgel együtt új településeket hoztak létre. (Lásd a PloS ONE című folyóiratban 2020. április 29-én közétett tanulmányban. Coalescing traditions—Coalescing people: Community formation in Pannonia after the decline of the Roman Empire). Úgy tűnik, hogy a késő hun kori, ha úgy tetszik, Attila-kori elit egy olyan birodalmi elittel azonosítható, amelynek tagjai eredetüktől függetlenül törekedtek arra, hogy egymáshoz hasonlítsanak. Rácz Zsófia eredményei alapján például a korszakban széles körben elterjedt testmódosító eljárásnak, a koponyatorzításnak éppen az lehetett a fő célja, hogy a rendkívül sokféle származású és kinézetű embereket összekösse. (Szenthe Gergely régész nyílatkozata a Mandinernek 2021. december 31-én. Kovács Gergő riportja.) A hun korban elkezdett kialakulni az előkelők körében egy olyan összetartozás-tudat, amelynek már kevés köze volt ahhoz, hogy az egyes családok eredetileg a hun birodalomba integrált népek – etnikumok – közül melyikhez tartoztak, hunok, gepidák, gótok, alánok vagy akár rómaiak vagy mások voltak-e. Ez a folyamat a régészeti leletek alapján nagyon felgyorsult az 5. század második negyedében, az európai hun uralom utolsó két évtizedében, tehát éppen akkoriban, amikor Attila trónra került. (u.i.). „Az alapító generáció helyi népesség lehetett, feltehetően a környékről idetelepült római lakosság. Roppant befogadó és békességben együttélő közösségről van szó.” – mondja Rácz Zsófia, egy 2022-es videóelőadásában. (A hun korszak népessége a Kárpát-medencében – új megközelítések 2022. dec. 19.). 

Atilla fiának, Ernáknak a birodalmából jöttek létre a szkíta-szarmata-hun alapú türk, bolgár, kazár, magyar stb. birodalmak, kaganátusok. Többek között, a Volgai Bolgárország, Nagy Magyarország. A Dél-Urálon túl feltárt ujelgi leletek adnak alapot erre a feltételezésre. De egy részük a Kaukázus északi előterében jelent meg, amit később az archeogenetikai vizsgálatok (Neparáczky-Török). valamint az antropológiai csontelemzések (Bíró András Zsolt) is igazoltak. 555-ben egy Zakariás rétor munkájához csatolt szír forrás felsorolja a Kaukázustól északra lakó 13 (Megj. hun utód) népet: , the wngwr (Onogur, ungur?), wgr (Oğur), sbr (Sabir), bwrgr (Burğa, i.e. Bulgar), kwrtrgr (Kutriğurs), br (probably Vars, also known as the Avars), ksr (Kasr; possibly Akatziri), srwrgwr (Saragur), dyrmr (unknown), b'grsyq (Bagrasir, i.e. Barsil), kwls (unknown), bdl (probably Abdali), and ftlyt (Hephthalite). (Kutrigurs From Wikipedia, the free encyclopedia).

„Meg kell változtatni azt a régi nézetet, miszerint a hunok tisztán mongolidok voltak, ezért a Kárpát-medencében talált europid leletek közül nem egyet, tévesen nem hunnak, hanem germánnak vagy szarmatának azonosítottak” – nyilatkozta a Vasárnap- nak Obrusánszky B. történész (Tóth Gábor / 2021. 08. 04. Vasárnap. Áttörés várható a hun-magyar őstörténet kutatásában). 

Az orosz történész N. L. Gumiljev szerint is, a 3-5. századi hunok hagyományainak folytatói a 6-7. században a türkök és avarok lettek. (L. N. Gumiljev: „Az ókori türkök” Moszkva, 1967.). Az avarok 568-ban telepedtek le a Kárpát-medencében. Így a kelet-európai sztyeppe nyugati határán az Avar Kaganátus, keleten pedig a Nyugati Türk Kaganátus vált nagyhatalommá. A 7. században Kuvrat felszabadította a keleti bolgárokat a türk fennhatóság alól és létrehozta Magna Bulgáriát. Kuvrat halálával és a kazárok győzelmével indult be az a vándorlás, amely eredményeképp később kialakult a dunai és a volgai bolgárok országa, valamint a magyarok egy része északnak, a másik délnek indult el. Mint ismert a dunai bolgárok elszlávosodtak, a volgaiak türk/török hatás alá kerültek, míg a magyarok egy része a 9. század elején Etelközben egyesült és Nyugatra költözött, más részük helyben maradt, megőrizve identitását egészen a 13. századi mongol-tatár invázióig.

„Az uráli nyelvcsaládba sorolt nyelvekben is a szkíták és a hunok hagytak számos nyomot a szókincsben és a grammatikai elemekben, innen van a magyarral, a török és a szláv nyelvekkel való egyezések nagy része.”. (Czeglédi Katalin: A magyar-bolgár nyelvviszony. Heraldika Kiadó. 92. o.). Elképzelhető, hogy N. A. Mazsitov által – a novo-turbászli telep és a baskíriai blagovescsenszki kerület kurgántemetői alapján 1957-1958-ban – elkülönített u. n. „turbászli kultúra” népe (5-7. sz.) is ezt a protomagyar közvetítő nyelvet beszélte, hiszen származását a legtöbb szakértő (pl. A. H. Psenyicsnyuk, F. A. Szungatov.), a késő szarmata/alán vonalból eredezteti az antropológusok által megállapított europid jellegre, (koponyatorzításra), valamint arra támaszkodva, hogy kultúrájuk sok eleme közös a kelet-európai sztyeppék nomádjainak kultúrájával. Tehát a magyarok és a baskírok elődeivel kapcsolatba hozható kusnarenkovói kultúrának nem feltétlenül a szargatkai kultúra népe szolgáltatta az alapot, hanem a dél és dél-nyugat felől érkező nomádok is. Nem osztom azt a véleményt, hogy az őshaza a szargatkai kultúra területérőlt indult volna ki és, hogy a magyarok ősei ekkor kezdtek volna áttérni a halász-vadászó életmódról a nagyállattartó nomádra. A türk elemek hiánya a késő szargatkai kultúrában szintén ezt bizonyítja.

A középkori krónikások kijelentéseiből kitűnik, hogy a kazárok fő nyelve se nem iráni, se nem török! Ezt a két nyelvet szinte minden korabeli krónikás jól ismerte, a tévedés kizárható! A kazárok nyelve nem ismert. A többségi és a hivatalos vélemény türknek, de nem töröknek tartja. Ennek reprezentálására idézem a Wikipédia angol változatát: „The term Turkic represents a broad ethno-linguistic group of people including existing societies such as the Turkish, Azerbaijani, Chuvashes, Kazakhs, Tatars, Kyrgyzs, Turkmen, Uyghur, Uzbeks, Bashkirs, Qashqai, Gagauzs, Yakuts, Crimean Karaites, Krymchaks, Karakalpaks, Karachays, Nogais and as well as past civilizations such as the Kumans, Kipchaks, Avars, Bulgars, Turgeshes, Seljuks, Khazars, Ottoman Turks, Mamluks, Timurids, and possibly the Xiongnu and Huns.” A mai magyar nyelv hasonlatosságai a török nyelvvel, ebből a korszakból származnak. A kelet-európai rovásírás emlékekek szinte kizárólag a kazár és az avar kaganátus területéről kerülnek elő. A kazányi tatár, a csuvas, a baskír ősnyelv közel állhatott a protomagyar nyelvhez, hiszen a kipcsák-törökre csak a 13. század elején tértek át. A korszakra jellemző ős etimon szavunk a „bal/bel” tövűek, amelyek szinoním értelműek az „ar”-al, de már inkább az „úr”, a „magaslat” értelmezés dominál benne. A szatem nyelvekbe az „ar” szó ász, jász, szár, cár formába ment át.

 Az ősmagyar nyelv létrejötte (500-895)

Mind a magyar és a külföldi krónikák, mind a régészeti leletek, a toponímek, a nyelvi emlékek bizonyítják, hogy a magyarok ősei a 6-9. században valahol a Kaukázustól északra, a Dnyeper-Urál-Volga-Káma folyók környékén éltek. Az évszámokhoz tartozó pontos terület kijelölése máig a tudósok vitatémája. Az ősi koiné szempontjából ezeknek a területhatároknak nincs is meghatározó szerepe. A kor emberére – ezen a területen -- a többnyelvűség volt a jellemző. Az egynyelvűség csak az elzárt területeken (évszázados birodalmak belseje, szigetek, hegyvidékek, lápos, mocsaras erdőségek stb.) alakulhatott ki. A törzsszövetségekkel benépesített eurázsiai sztyeppére, nem ez volt a jellemző! A sztyepphipotézis szerint az ősnyelv a ponto-kaszpi sztyeppén, azaz a Fekete-tenger északi partjától a Kaszpi-tengeren túl nyúló hatalmas síkságon alakult ki, és innen kezdett elterjedni a Kr. e. 4500 és 3500 között. Vitatva a forrás helyét, véleményem szerint a 4-7. században még létezett egy sztyeppei koiné, amiben az előmagyar nyelv dominált. (Ennek egyedüli, és így a legjobb, bizonyítéka a mai magyar nyelv léte!). Elfogadom Götz László elméletét, amelyet a „Keleten kél a nap” című könyvében fejt ki: „.... a Kr. u. 5-8. század közötti időszakban délről északra költözött onogurok, illetve hunugurok, onogur-bolgárok és szabirok között minden joggal számolhatunk jelentős nagyságú magyarul beszélő csoportokkal is, és ezek jelenléte a középső Volga - Dél-Urál vidékén a Kr. u. 1. évezred derekán, kb. az 5-8. században, kézenfekvő módon megmagyarázza az obi-ugorok és a volgai-finnek (cseremiszek) nyelveiben található, különlegesen erős nyelvi kapcsolatokra valló magyar párhuzamokat, amelyek a többi finnugor nyelvből hiányoznak”. (GL II. Püski, 1994.  1090. o.). A korszakra jellemző a perzsa (jász, alán), az örmény és türk kevert hatás érvényesülése, az ar és bel tövű, rokonértelmű szavak vegyes használata. (lásd, Bela, Árpád személynevek kialakulását!). A nyelvi (főleg törökös) érintkezések hatására alakult ki az ősmagyar nyelv. A korszak végén az alán szomszédság szintén alakította a nyelvünk szókészletét. A hatás a későbbiek során is fennállt. Lásd a magyarországi jászok nyelvének közelségét az oszétek digorszki nyelvjárásához. 

„Az örmény történetírók: Agathangelosz, Faustus Byzantinus, Parpeci Lázár, Elise Vardapes, Khoreni Mózes, Szebeosz, Mózes Daskhuranci nemcsak azért jelentősek, mert Arménia V-VIII. századi történetének alapforrásai, hanem azért is, mert számos és fontos adatot jegyeztek fel a mi őstörténetünket is erősen érintő kaukázusi Hunniáról, azaz a kaukázusi hunokról. ...A Kr. sz. utáni IV-VI. századi hunok, akik a mai Dagesztán, Csecsen és Ingus-föld területén éltek, révén pedig még közvetlenebb a kapcsolat, hiszen az örmények és a georgiaiak terjesztették a kereszténységet a hunok, az onogur-bolgárok között. S ide kötődnek a szabírok-szavárdok is, amely azért jelentős, mert, amint ismeretes, a magyarokat régen szavárdoknak hívták.” – olvashatjuk Bakay előadásában. (Bakay Kornél: Örmény-magyar kapcsolatok. In: ERDÉLYI ÖRMÉNY GYÖKEREK füzetek IX. évfolyam 105. szám 2005. november. A történész előadása elhangzott az Aradi Vértanúinkra, Magyarörmény hőseinkre emlékezzünk című rendezvényen 2005. október 4-én Budapesten a Főpolgármesteri Hivatal dísztermében.) 

A bolgár és a magyar nép kapcsolatáról szólva Juhász Péter már a nyolcvanas években leszögezte, hogy a magyarság (illetve a magyarok elődnépei) történetének elmúlt háromezer évéből legalább két és fél ezer évet a bolgárok, illetve az előbolgárok szomszédságában, vagy velük együtt töltöttek. Természetesen ennek az intervallumnak az első felében a bolgárok a szláv nyelvet még nem ismerhették. Nyelvük valószínűleg az előmagyar nyelv törökös változata lehetett. „A 6.–11. században lezajlott török népvándorlás következtében a török nyelvek elterjedtek Közép-Ázsiában Szibériától (Jakutföld a Földközi-tengerig (Szeldzsuk Birodalom), a vándorlás során török szavak kerültek át többek között a magyar, a perzsa, az urdu az orosz, a kínai és (kisebb mértékben) az arab nyelvbe is.” (Findley, Carter V.. The Turks in World History. Oxford University Press. 2004.).

A sémámban a nyugati ótörök nyelv alatt türköt, orkhonit értek, amely nyelven a Türk Birodalom alattvalói is beszélhettek. „A követségekről Menandrosz leírásából tudunk, aki megjegyzi, hogy ekkoriban az ugurok – valószínűleg a magyarok – a Volgától nyugatra éltek és a nekik behódolt alánokkal együtt elfogadták a türkök főségét, így az ugurok helyi hatalma megmaradt. Géza fejedelem nevében megőrződött a jabgu tisztség, aminek a nyugati türköknél kialakult egy dzsebu/dzsevu alakja, és Géza neve a magyarban eredetileg pedig Dzseucsa/Dzsevicsa alakban hangzott.” (Wikipédia: Türk Birodalom).

Vitatott, hogy az ősmagyar korban a török-magyar érintkezésekben milyen török népekkel kerültek kapcsolatba a magyarok. Általában a volgai bolgárok, a kazárok, a kabarok, az avarok jöhetnek számításba. A kapcsolat több helyszínen és huzamosabb ideig (pár száz év is lehetséges) is fennállhatott. A magyar-török nyelvi és történeti érintkezésekről (új megközelítésben) Sándor Kláránál olvashatunk bővebben.

A Kárpát-medence urai a 6-8. században az avarok voltak. Az avarok nyelve (szerintem) a nyugati ótörök nyelv hatása alá került ősmagyar nyelv lehetett. A késői avarok, a székelyek, Árpád honfoglalói nagy valószínűséggel tolmács nélkül is megértették egymást. A kelta-jász-hun-avar-kazár-székely-palóc-magyar nyelvi kérdés így oldódik meg, és jön létre az ómagyar nyelv!

 Ómagyar nyelv (895 – 1526)

Az arab, latin, görög, frank, német, ószláv krónikák szövegeiből bő adatolás van a magyarokra és nyelvükre vonatkozóan. A magyar rege és mondavilág, a székely-magyar rovásírásos leletek, őskrónikáink, a folklór, a népzene, az egyházi és világi iratok, adománylevelek a nyelvi kutatás kimeríthetetlen tárháza, ezért ennek kifejtésére itt már nincs szükség, bőven elvégzik ezt, az arra hivatott szakemberek és amatőrök. És ez vonatkozik a mai magyar nyelv tanulmányozására és kutatására is. Az egyházi és világi hivatalos nyelv Magyarországon általánosan a latin volt, és ez szerencsésen konzerválta a magyar népnyelvet, amely szinte változatlan formában jelenhetett (és maradhatott) meg, írott (rovott) formában a mai napig. Legjobb példa erre a vizsolyi Biblia szövege, amelyet – egy kis gyakorlás után – a legtöbb, általánosan művelt magyar ember minden nehézség nélkül megért.

[1] A fordító megjegyzése: „Krantz professzor időközben bizonyos korrekciókat hajtott végre könyvében, amit beleegyezésével, sőt az ő javaslatára függelék formájában közlünk a könyv végén. A korábbiakkal szembe - mely szerint a magyar a legrégibb helyben maradó, mezolitikus nyelv Európában - most azt javasolja, hogy a magyar nyelv 10000 évvel ezelőtt Nyugat-Afganisztánból jött be a Kárpát-medencébe, és noha még így is a legrégibb nyelv, de nem mezolitikus”.

[2] Nemed was the son of Agnoman of Scythia, Agnoman being the son of Piamp, son of Tait, son of Sera, son of Sru, son of Esru, son of Friamaint, son of Fathochta, son of Magog.

[3] Magor. Koordináták: 51.57981, -2.83121.