Miért szláv?
A társadalmi globalizációnak, leegyszerűsítve: a legerősebbek érdekérvényesítésének, egyik eszköze nálunk a nyelvi globalizáció elfogadtatása. Ez alatt nemcsak az idegenesítést értem – amikor, főleg az igénytelenség, illetve a „divat” (a trendi, sic) miatt nem fordítják le az idegen szavakat -- hanem értem ez alatt a magyar szavak átvételének „szlávosítását” is. Miért éppen a szláv „jövevényszavakkal” van bajom? Megmagyarázom.
Egyrészt, a hivatalos nyelvész elmélet szerint szókincsünk jó része finnugor eredetű.[1] Én magyarugornak nevezem, mivel az uráli nyelvcsalád része, viszont a finn nyelvhez nem sok köze van. Ez azt jelenti, hogy az alapnyelvek közismert felosztásban az uráli nyelvcsaládon belül párhuzamosan létezett a magyarugor, a finn-permi, és a szamojéd alapnyelv. Fogalmazzunk tehát úgy, hogy szókincsünk jó része belső keletkezésű, azaz saját és önfejlődéses. A finn-permitől és a szamojéd nyelvektől leginkább abban különbözik, hogy benne a sumér, az iráni, a kaukázusi és a türk nyelvi elemek már az őskorban is meg voltak. Mindez évszázados magyar nyelvi vitát generált a nyelvészetben, aminek ma sincs vége.
Másrészt, a hivatásos nyelvészeink többsége (Kniezsa István, Gombocz Zoltán, Melich János, Bárczi Géza, Papp Ferenc, Zoltán András stb.) úgy tartja, hogy a magyar nyelv szókincsének legnagyobb idegen eredetű rétegét a szláv jövevényszavak teszik ki. Én úgy gondolom, hogy a 19-20. századi nyelvészeink többsége tévesen ítélte meg a szláv-magyar szóátvételek irányát, és ennek következtében a kora középkori hun-avar-magyar helynevek jelentős részét mesterségesen elszlávosították. Élen járt ebben a szlovák származású Kniezsa István (1898-1965) nyelvész, aki Melich János és Gombocz Zoltán nyomdokain járva, tömegével fedezte fel „a magyar nyelv szláv jövevényszavai”-t. Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár-a és Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára gyakorlatilag ugyan ezt a szemléletet követik. Azok a történészek, nyelvészek, akik szembefordultak ezzel az irányzattal nem kaptak állami elismerést, sem támogatást. Munkáik külföldön, vagy itthon – magánkiadásban – jelentek meg. A nagy számra való tekintettel, most nem sorolok fel neveket. Legyen elég egy idézet Götz László (1934-1992) amatőr nyelvész-történésztől: „elengedhetetlenül szükség lenne az eddig szláv eredetűnek tartott sok száz magyar szó alapos felülvizsgálatára is, mert igen valószínű, hogy túlnyomórészt fordított kölcsönzésekről van szó”. (Götz László: Keleten kél a nap. Püski Kiadó. I/227.o.).
Harmadrészt, a ma szlávnak tartott jövevényszavainkról gyakorlatilag a legtöbb esetben nem lehet megállapítani, hogy melyik mai szláv nyelvből származik. Hivatásos nyelvészeink szerint, a magyarság sohasem érintkezett az ős-szlávokkal. Tehát egységes szláv hatásról nem beszélhetünk, csak tót, orosz, szerb, horvát, bolgár, lengyel és szlovén hatásról. Energiájuk nagy részét lekötik az alaktani kutatások, a szavak nyelvtani formáit vizsgáló, valamint a szavak különféle alakjait leíró tanulmányok böngészése. Kisebb szerepet kap a szavak jelentése, etimológiája, illetve a szótörténet, a régészet, a történelem, a néprajz, a mitológia. Én a nyelvet, mint mémet vizsgálom. Közérthetően ezt Badiny Jós Ferenc szavaival tudnám érzékeltetni, aki 2013-ban „A valódi magyar őstörténet” című előadásában a magyarságról szólva azt mondta, hogy „itt nem a test számít, hanem a lélek!” Ennek megfelelően a magyar honfoglalást is a magyar nyelv honfoglalásának fogom fel, és ez évszázadokkal megelőzte Árpád és népének bejövetelét. A honfoglalás ténye és ideje pedig meghatározó a magyar-szláv nyelvi kérdésekre adandó válaszok igazságtartalmának megítélésében. Szerencsére ma már nem csak a magyar alternatívnak tartott amatőrök osztják azt a véleményt, hogy a magyar szittya (szkíta) nép, hanem külföldön is elismerik ezt. Példának említhetném a német archeológiai intézet 2007-ben rendezett berlini Arany Griffek kiállítás katalógusának bevezetőjét író Dr. Frank-Walter Steinmeier kultuszminiszter szavait: „hogy a szkíták Eurázsiában évezredeken át tartó idők alatt uralkodó népcsoport voltak, s ma Európában a magyarságot lehet utódnépéül tekinteni, akik megtartották az eredeti, agglutináló nyelvüket is.” Gyakorlatilag leírta a magyar őstörténet főelvét: ázsiai eredetünket kazahsztáni figyelőállással, nyelvünk ősi voltát, s egyetemesen azt az eredeti európai nézetet, amely szerint a magyarok ősei szkíták voltak, egyazon nyelvcsaládba tartoznak és a magyarság kárpát-medencei hazája és Belső-Ázsia közötti út Európa kulturális feltöltődésének útja volt. Munkáimban azt fejtegetem, hogy ez a keleti hatás alakította ki az ős-szláv nyelvet Közép Európában a Római Birodalom utódnépeinek egy részénél, illetve a maradvány hunok egy részénél, a 4-5. század környékén. Ma már a történészek körében is kezd elfogadott lenni az a vélemény, hogy a hunok egyáltalán nem öltek halomra minden helyi lakost az általuk elfoglalt területeken. Sőt, a leletek tanúbizonysága szerint kiválóan együttműködtek az eltérő etnikumú népek a rómaitól nem sokban különböző, működő gazdaság termékeit előállítva. A terület új urai, a hunok és a régebb óta ott élő helyi lakosok Attila hun uralkodó birodalmában közösen is nagyrészt a korábbi, jól megszokott mezőgazdasági termékek előállítását folytatták, úgy, ahogy azt a római időkben tették. Ehhez a felismeréshez nagyban hozzájárult Susanne Hakenbeck brit régész vezetésével a magyarországi hun kori lelőhelyek csontmaradványain elvégzett izotópos összehasonlító elemzések kutatási eredményeinek publikálása. A kutatás öt magyarországi hun kori temető leletegyütteseinek csontjain elvégzett izotópos vizsgálata alapján történt meg, 2017-ben. (PlosOne, Published: March 22, 2017.)
A nyelv (később a vallás) hatására – és nem vérségi alapon – jöttek létre a szláv „etnikumok”. A szlávok egyik legkorábbi említése a Bragai vagy Dumiói/ Dumé-i Szent Márton, egy versében fordul elő, amit az 570-es években (szenté avatása előtt) írt.
IN BASILICA
Immanes variasque pio sub foedere Christi
Adsciscis gentes. Alamannus, Saxo, Toringus,
Pannonius, Rugus, Sclavus, Nara, Sarmata, Datus,
Ostrogothus, Francus, Burgundio, Dacus, Alanus,
Te duce, nosse Deum gaudent. Tua signa Suevus
Admirans didicit fidei quo tramite pergat,
/http://www.thelatinlibrary.com/martinbraga/poems.shtml/
Az alábbiakban pedig – a fentiek alapulvételével -- bemutatom néhány – szlávnak tartott – ős-magyar szavunk etimológiai elemzését.
Asztag. Gabonakévékből felrakott magas halom. „Szláv eredetű: bolgár, horvát, szlovén sztog. A szó eleji ejtéskönnyítő „a”, a mássalhangzó-torlódást oldja fel.” – írja a Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István).
De, ha ez a szó megvan a szanszkritban (sthágati), a görögben (στέγω) a latinban (tegō), olyan értelemben, hogy betakar, befed, megvéd, és innen (vagy a magyaroktól?) vették a szlávok is, akkor hogy lehet állítani azt, hogy ez a magyarban egy szláv jövevényszó? A szénakévéket (és a gabonakévéket is) asztagba kellett rakni már évezredek óta, hogy megvédjék az átázástól! Nem logikusabb a fordított átvétel? Gondolkodjunk logikusan! Az asztag kévékből áll. A magyar kéve szó rokon a dravida kov-ei (sor, sorozat) szóval. A szláv nyelvekben a sznop (сноп) változatait használják, amely valószínűleg az indogermán „snuaba” (szalag, kötés) átvétele. Tehát a kéve és az (a)sztag szavak a magyar nyelvű (hun-avar) népekkel jött be a KM-be, illetve honosodott meg Kelet-Európában. Tőlük vették át a szlávok a „sztog” szót, a németektől pedig a „sznop” (kéve) szót. Amíg a németekkel nem találkoztak, addig valószínűleg ők is a „keve” változatát használták, amire bizonyosság lehet a tatár, mongol „köl-ta”, „koli-” (kéve, kötni) szavak. A magyar (kis változtatással) megtartotta az ősi, keleti formát mindkét szónál. A fentieket csak alátámasztja az is, hogy a „kazal” szavunk a dravida nyelvekben szintén megtalálható, mint: kansal (kazal < halom). A szláv nyelvek „szkird” (скирд -- kazal) formája talán középkori latin származék lehet. De gyakran keverik az asztaggal, lásd: хлебный скирд (gabona asztag). A szénakazal pedig: "стог сена", azaz „széna asztag”. (Itt az orosz nyelvből vettem a mintát, de a különböző szláv hangzási formáknak az elemzése nem ad érdemi magyarázatot a szó eredetére vonatkozóan, hiszen a forrás közös, iráni eredetű, és ebből a forrásból merítettek mind a szlávok, mind a magyarok. Ki közvetlenül, ki közvetve. A nyelvcsalád felosztásomból kitűnik, hogy a magyarugor volt az a nyelv, amelynek közvetlen kapcsolata volt az iráni nyelvűekkel).
Kasza.
„Fű vagy gabona levágására való kézi szerszám”. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kosa, a magyar szó átadója a szlovák lehetett. (Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótár).
A helyzet hasonló, mint az asztagnál. Szénának valót azóta kaszálják, mióta állattartás létezik! A magyar kasza szó nem szláv átvétel, mert őseink már a szlávok megjelenése előtt (több száz évvel) is kaszáltak. (Lásd pl. a bahmutyinói kultúra régészeti leleteit a középkor kezdetén, ott ahol az őseink egy része élt!) Sőt, íves szerszámmal végezték ezt a műveletet. (Lásd: kovácsoltvas sarló és kasza. 32,5x1,8 illetve 41x3,8 cm nagyságúak. Lelőhely: Szupruty falu, Scsekinszkij kerület, Tulai régió. 1972. Vezető régész: Sz. A. Izjumova. ГИМ 110795. Оп. В 2731/57). De ezt a szerszámot kaszának, és nem sarlónak hívták! Lásd a dravida kusam (kasza) < kasiram (íves), illetve a szanszkrit сāраs „ív” szavakat. Valószínűleg a görög καμψός (hajlított) szintén innen ered. Igen elfogultnak kell lenni annak a nyelvésznek, aki nem veszi figyelembe azt, hogy a nagyállattartó népek a földműves szlávoktól (akik valószínűleg sokáig sarlóztak, a szemveszteség miatt) nem vehették át ezt a szót, mivel már ősapáik rég kaszának hívták! Az egyedüli logikus válasz tehát csak az lehet, hogy a keletről jövő szkíta népek szókincséből került a szlávba. A szkítaszármazásúak és a szlovákok között, pedig a magyarok közvetítettek. Ha a hangrendi szabályoknak ez nem felel meg, akkor ideje felülvizsgálni a hangtani kritériumokat! Ráadásul a mai magyar hangzás alapján sokkal könnyebben megy az ősi alakok rekonstruálása is. (Magyar anyanyelvűek előnyben!).
Udvar és az utca
„Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák dvor (‘udvar’)”. (Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótár).
„A nomád magyaroknak még házuk sem volt, amikor az itt élő szlávok már udvarral és utcasorokkal rendelkeztek”. Ez a fő hivatalos vezérmotívum! Ugyanakkor az udvar szanszkrit eredetű: dvára, dváram, dhuvara (udvar < kapu). A perzsa „duvarayāmaiy” (kapu) jelentésű (Lásd: Vasmer, Pages: 1,489.). Az utca jelentése: kis út, azaz utka. Ebből származik a szláv ulica. Fordított átvétel logikusan nem magyarázható. (A szláv nyelvekben nincs kapcsolat az út értelmű szavakkal: puty, daroga, tropinka, szlak, jazda, trakt stb. míg a magyarban az út-utka (utca) kapcsolat nem szorul magyarázatra egy magyar anyanyelvű kisgyermeknél sem. (A dr. nyelvésznél – igen!). A szláv jövevényszó csak „kacsa” (utka)! Maga az út az egyik legősibb írott emlékünk. (Az a bizonyos „hadi utu”). Egyébként a tamil od-ei (hegyi ösvény, gyöke odu- folyik, szalad). Mongol: od-, ot (ösvény).
Nádor
Itt szabadul fel igazán a szlavista nyelvészek fantáziája:
„A szláv elemekből álló régi nádorispán (‘palatinus’) későn önállósult első eleme. A nádorispán középkori nadruspan, nadrespan, nodorspan alakjai nyomán egy szláv *nad-dvor-župan, vagyis ‘az udvar felett (álló) ispán’ szerkezetet kell feltételeznünk, mint a szó előzményét. Ilyen vagy hasonló szó ugyan nem mutatható ki az átadóként számba jöhető szláv nyelvekben, a magyarázatot mégis valószínűvé teszi az, hogy feudális méltóságneveink többsége (király, udvarnok, vajda s maga az ispán) szláv eredetű. Lásd még ispán, udvar”. (Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótár). A nádor szó rokonát a tamil: nâdar (egy ország ura, főúr) szóban ismerhetjük fel. Magyar eredet valószínűleg a „nad úr”-ból jött. A tamil nedu (nagy) + ar (személy, úr) erősíti ezt a változatot. Tamil uriy, uriya (úr). Tótfalusi (és a többi szakértő nyelvész) szláv eredeztetése merő feltételezés, mert a feudális méltóságnevek jó részének (kiráy, udvarnok, bíró, ispán stb.) szláv származtatása is erősen vitatható. „A legkorábbi datálható magyar nyelvű felbukkanása, az 1405 körüli Schägli Szójegyzék rögtön megadja szavunk latin megfelelőjét is: pallatinus nadruspan. (Szamota: Schägli szójegyzék 26. 476. sz.) Ennél korábbi datálható felbukkanást és azonosítást nem ismerünk, de valószínűsíthetjük, hogy a nádorispán kifejezés már az Árpád-korban is létezett”. (Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342. Budapest, 2014. MTA. 13. o.).
A nadruspan/nádorispán szintagma elemzésekor először azt kell eldönteni, hogy jelzős vagy főnévi szóösszetételről van-e szó. Az ispán – minden kétséget kizáróan – egy tisztség, tehát főnév. De találkozhatunk nádori címmel önállóan is. Dokumentáltan, első ízben Hunyadi János kapta meg ezt a címet. „A rendek először 1447-ben, Hunyadi János kormányzósága alatt választottak nádort”. (Markó, László. A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig. Magyar Könyvklub. 2000). A korai „Nad Úr” cím is megkülönböztető volt az általános „úrral” szemben. A „sima” úrnál több, az „urak ura”. ami egy eléggé közismert fogalomalkotási forma volt a nomád világban. De nem volt sem fejedelem, sem király. Másodszereplő volt, a fejedelem (a király) helyettese. Viszont az „ország” szavunk, minden kétséget kizáróan, az „uruszág” szó fejleménye, ami az „úr” szó jelentőségét támasztja alá. Az ispánról tudjuk, hogy a 13. századi adatok alapján a magyar úri nemzetségek vezetőit is az ispán cím illette meg, akik azután a vármegyeszervezet kiépítésekor a megye első emberei lettek. Ispán állt a királyi udvartartás (udvarispán), a királyi kápolna (kápolnaispán), a pénzügyigazgatás különböző szintjei (harmincadispán, pénzverőispán, sókamaraispán, urburaispán) élén, de az úri nemzetségek, egyes kiváltságolt népcsoportok vezetőit (besenyők ispánja, székelyispán), a magánuradalmak első embereit is így hívták. (wikipédia). A nádorispán szóban a nádort, mint jelzőt feltételezni – csupán csak a morfológiai hasonlatosságok alapján a szláv „nad vor” kifejezéssel, de akár az „udvari” értelemmel is (ami csak egy az ispán jelzői közül) – nagyfokú naivitás minden „tudós szakértő” részéről. Számukra a „nad úr” azonosítása a nádorral – laikus fantáziálás, és tévedésük beismerésére még éveket kell várni.
„Szláv eredetű szó: szerb-horvát Nemac, szlovén, szlovák Nemec (‘német’). Az ősszláv nemac töve azonos néma szavunk előzményével, s eredeti jelentése ‘nem szláv’, ‘érthetetlen nyelvet beszélő’ volt (hasonlóan a barbár szó eredetéhez), s csak utóbb rögződött, mint a germánság megnevezése”. (Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótár).
A német-nyemec átalakulást úgy magyarázzák, hogy mivel a magyar hangkészletben a 11-12. század előtti korban még nem volt c hang, ezért a szláv c hangot cs-vel, illetve t-vel kellett helyettesíteni. (Természetesen sem a harc, sem az arc szavunk eredetére elfogadható magyarázatot nem tudnak adni).
A fenti eszmefuttatásból pld arra kellene következtetnünk, hogy mi is nyemecek lehettünk a szlávok szemében, mivel minket sem értettek! De, ki hiszi el, hogy a szlávok némának tekintették a nyelvüket nem értő népeket? (Ráadásul csak a germánokon ragadt volna meg a néma jelző?) Még a szláv nyelvészeket is zavarta egy kicsit ez a némaság, ezért az eredeti néma (Немой, немые, нем, niemy, nem) helyett inkább a nem érthetően, hibásan beszél (ólengyel "ne mec", vagy az óorosz "мемый") magyarázatot adták elő. Van olyan magyarázat is, hogy a "Nemat", a "Nemeter", a "Nemetis" germán törzs volt a névadó, vagy a lakhelyük a németországi Speyer város, amit régen Nemetum-nak hívtak. A baj csak az vele, hogy előbb elpusztult, minthogy a szlávok megjelentek volna a közelükben. Kérdés továbbá az is, hogy miért pont az ő nevük terjedt el a szlávok és a magyarok között, hiszen viszonylag kicsik és messze voltak a KM-től. (kizárólag csak a szláv és a magyar nyelvben német/nyemec a germán.) Itt van ugyanakkor a 19. századi magyar népelnevezésre egy élő példa: az erdélyi katonai szleng a románokat „nyustyú”-nak nevezte el. Egyszerűen azért mert a „nem értem” románul így hangzik! Állandóan ezt hallották tőlük. Képzeljük el, amikor a német elkezd magyarázkodni: „nem é(r)t magyar…..nem ét”! Mégse lehetett a nevük „nich versteht”! Viszont a két szótagú nemét, később német, nagyon megfelelt. Ez kiváló, tetszetős, könnyen átvehető volt a szlávok számára is. Nem értsz? Ma is így mondják néhány vidéken, hogy „nem écc”. Hol van ehhez képest a szláv nyelvtudósok „néma” magyarázata? Természetesen, „így is történhetett”! (Állítólag egy ausztráliai törzs nyelvén a kenguru azt jelenti "nem értem”. Az angolok ezt nem tudhatták, és csak ezt hallották a benszülöttektől, hogy: ”ken-gu-ru”!)
Természetesen, még nagyon sok példát bemutathatnék, de erre itt nincs hely. Akit esetleg érdekel a sajátos szófejtésem az megtalálhatja az írásaim egy részét a MIL honlapján.
[1] A mai magyar szövegekben előforduló szavaknak a tudomány mai állása szerint 80-90%-a finnugor szavakra vezethető vissza. (Wikipédia, 2014.)
