A honfoglaló magyarjainknak és elődjeiknek a kazáriai tartózkodása régóta vitatott téma szakmai és amatőr körökben is. Teljes pontossággal sem a megjelenésük ideje, sem annak tartama, de a helye sem ismert. Az írásos emlékekben (bizánci, perzsa, arab) pontatlan utalások vannak erre vonatkozóan. Ezekről több elképzelés, tanulmány jelent meg, nagy irodalma van. Többször írtam róla én is. „Régóta létező elképzelés, hogy a Kazár birodalom vonzáskörében – talán a Don mellékén, talán Kaukáziában – élt ősmagyarok nem a Volga–Káma vidékéről, Magna Hungáriából vándoroltak dél felé, hanem évszázadok óta ott éltek.” – írom a Prekoncepció a magyar nyelvkutatásban című esszémben. Máshol: „Hogy a szaltovói kultúrában a régészek nem találják a magyarok elődeinek 8-9. századi hagyatékát, szerintem annak az eredménye, hogy az itteni „aláno-bolgár” és „protobolgár” etnikumokban nem is keresik a magyarok elődeit! Holott erről a területről – Kuvrat Bolgár Birodalmának megszűnése után – a bulgárok jó része eltávozott! A SzMK megszűnését a magyarok és a besenyők megjelenésével magyarázzák, holott feltételezhető, hogy a magyarok és a csatlakozott népek kivonulása volt az igazi ok! (BF: A ponto-kaszpi sztyeppe 9. századi története – a magyarok története ). „Szerintem a fennálló bizonytalanságok miatt óvatosabban kellene hozzáállni a „kazár-magyar” kérdéshez. Lehet, hogy „A magyar törzsek több száz éves közvetlen kazár területeken való megtelepedését a tárgyi hagyaték újabb elemzései nem támasztják alá” – de a szórt (diffúz) eredet elfogadása ezt erősen megkérdőjelezné. Türk azt írja munkájának  A VOLGA–DÉL-URÁL-VIDÉK fejezetében, hogy „a 6–8. század vége közötti időszakban sehol nem tűnik fel Kelet-, illetve Délkelet-Európában uráli eredetű régészeti leletanyag”. (A régészet szerepe és eredményei a korai magyar történelem kutatásában. Magyar Tudomány 2021. Különszám). De miért is tűnne fel? Az itt élő „magyar elődök” sohasem jártak az Urál környékén. Az onnan leköltözökkel kapcsolatban meg valóban nem kell 9. század elejénél korábbi volgai átkeléssel számolnunk. De nem kazár szövetségben, hanem őket északról megkerülve az Oka menti ismert útvonalon vonultak Etelköz irányába”. (BF: Korai magyar történelemkutatás helyzete 2021-ben ). „Zimonyi Istvánhoz hasonlóan én is úgy gondolom, hogy a magyarok, akiknek néppé válási folyamatát a IV—VI. századi sztyeppei népvándorlás indította el, a VII. százdtól (gyakorlatilag a Kazár Kaganátus 652. évi megalakulásától, de leginkább a 680-as évektől) egészen 895-ig a Kazár Birodalomhoz tartoztak. De nálam ez csak a helybenmaradt magyar csoportra értendő, akiket a DAI-ban türköknek neveznek. Minden esetre a 7. századvégi események, amik a később Etelköznek nevezett területen zajlottak, meghatározóak voltak a magyar őstörténet szempontjából. Ez lehetett az a bizonyos „nagy katasztrófa” amit László Gyula is gyakran emlegetett. (Pl. László Gyula: Études archéologiques sur l'histoire de la société des Avars - Archaeologia Hungarica, Series nova 34. 179-182). Elképzelésem szerint ekkor vándorolt fel az előmagyarok egy része az Urálhoz. Ez volt az a „felvándorlás”, ami alapul szolgálhatott az indás diszítésű övveretek Káma-vidéki és a késő avar kori övvereteket történeti összekapcsolásához. Tehát nem elvándorlást kell keresni, hanem délről történő „felvándorlást”! (Szerintem!)” /BF: Szabir-magyar történet (Bővített) /.

„A történészek általában egyetértenek abban, hogy a magyarok honfoglalását az első évezred közepén keletről induló nomád népvándorlás indította el. A "dominóelv" szerint alakuló, lavinaszerű népmozgás azt eredményezte, hogy az új legelőket kereső törzsek - maguk előtt hajtva gyengébb ellenfeleiket - rázúdultak Európára”.  (A horror vacui törvénye a magyar honfoglalás történetében ). De ennek nem feltétlenül így kellett történnie! (Állítom én!). És ennek a kulcsa éppen a magyarok kazáriai tartózkodásának megítélésében van!

Türk A. 2010-ben, még így vélekedett a magyarok kazáriai tartózkodásáról  A SZALTOVÓI KULTÚRKÖR ÉS A MAGYAR ŐSTÖRTÉNET RÉGÉSZETI KUTATÁSA című munkájában (Középkortörténeti tanulmányok. 6. Szeged, 2010. Összefoglalás): „A szaltovo-majackaja régészeti kultúra nem feleltethető meg körültekintés nélkül sem térben, sem időben a Kazár Kaganátus régészeti hagyatékával. A Kaganátus eltérő földrajzi régióiban feltárt (és folyamatosan bővülő) régészeti forrásanyag egyáltalán nem rajzol ki egy egységes régészeti kultúrát. A földrajzi (etnikai?) variánsok között a temetkezési szokásokban, az antropológiai anyagban, és gyakran a leletanyagban is mutatkozó markáns különbségek mellett kronológiai eltéréseik jelentik ebben a legnagyobb akadályt. Még nagyobb problémát jelentenek azon variánsok, amelyeknek nem ismerjük összehasonlításra alkalmas leletanyagát. A Pletnyova által kidolgozott és elterjedt szaltovó=kazár (és viszont) elmélet bizonyítás hiányában tarthatatlan. Az említett elképzelés mellett egyedül az a túlságosan historizáló szempont hozható fel, hogy valamennyi terület (feltehetően) a Kazár Kaganátushoz tartozott, vagy azzal szoros összefüggésben állt. Egy régészeti kultúra meghatározása azonban nyilvánvaló módon nem épülhet pusztán egy történelmi-földrajzi érvre, ahhoz a régészeti és antropológiai hagyatékban is koherenciát kell tudni kimutatni”...„A többi csoport esetében az eltérések akkorák, hogy azok - bár egyes vonásaikban rokon, de önálló kultúrák, esetleg lelethorizontok. A folyamatosan bővülő leletanyag alapján a későbbiekben valószínűleg pontosabban megrajzolható lesz a szaltovói kultúrkör belső rendszere. A Kárpát-medence X. századi leletanyagában jelenleg mindössze elenyésző szaltovói kapcsolat mutatkozik, mely régészetileg nem támogatja azt az elképzelést, hogy a magyar honfoglalás kori hagyaték létrehozói, illetve azok közvetlen elődei több mint 100-150 évet töltöttek (volna) a szaltovói területeken, mint azt korábban feltételeztük. Hivatkozhatunk ugyan továbbra is kutatási, és/vagy közlési hiányosságokra, ez azonban ismerve napjaink kutatási intenzitását ma már nehezen fogadható el komoly érvnek. Elvben lehet hivatkozni arra is, hogy a magyarok elődeinek kultúrája teljesen beleolvadt a szaltovóiba, vagyis a szaltovói hagyaték valamely már ismert változatának hordozói ők is, és ezért nem különíthetőek el”. De van más is! „A szaltovó-majaki régészeti kultúrkör (az egykori kazár kaganátus) területén figyeltek meg olyan települési rétegeket, amelyek 100-200 méter szélesek és akár kilométernyi hosszúak is lehettek, de alig van bennük földbe mélyedő objektum és csak a hajdani földfelszínen szétszórt csontok, cserepek vallanak az egykori letelepedett életmódról. Tehát bizonyosan voltak fából készült építményeik, amelyeknek szinte semmilyen régészeti nyoma nem maradt” – nyilatkozta Révész László  2022. dec. 3-án az mfor.hu riporterének, az Ezredévvel utánuk – elődeink nyomában című interjúban. Termékeny bizonytalanság

Az „elenyésző szaltovói kapcsolatról” ezt írja: „A leletanyagban újabban előkerült, vagy felismert szaltovói párhuzamok között elsősorban az egyik karosi sír veretét említhetjük. Fodor István legutóbb az íjtartó tegezek végeinek csontborításához mutatott be szaltovói párhuzamot. A Kárpát-medence X. századi hagyatékában nemrég kimutatott íjmarkolatlécek legjobb párhuzamai a Szokolovszkaja Balka-horizontban ismertek. Itt a Bolsaja orlovkai leletegyüttesben kis számban az obulusokhoz is találunk analógiákat. Az egyik lévai sír veretéinek pontos megfelelőit is megtaláljuk ugyanebben a leletegyüttesben. A Heves-Kapitányhegyről ismert bronz pántkarperec aranylemezzel bevont technika - mint bimetal ötvöstechnika - előfordulására a szaltovói övveretek esetében szintén számos példát találunk”.

Azóta több véleményformáló tanulmány jelent meg (legmeghatározóbb talán OLEKSZIJ KOMAR: A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Bp. 2018.) Míg a régészeti forrásanyag bővülése továbbra sem szolgáltatott meggyőző bizonyítékokat, Komár elmélete általánosan elfogadottá vált. De a fent említett kérdőjelek megmaradtak!

A kora középkorban egyelőre kevés az olyan sztyeppei lovas temetkezés, amelyet türkként azonosítanak és korrelálnak a protobolgár, avar, vagy a magyarországi temetkezési helyekről származó leletekkel. De ilyen a közép volgai novinki lelőhely a N 53.24896 E 49.90987 koordinátákon, a szamarai könyökben. Itt, 1980-81-ben 20 halmot tártak fel. Megtalálták a bronzkori favázas kultúra és a 7–8. század második felének protobolgár temetkezéseit, amelyeket G. I. Matveeva Novinki ​​kulturális típusként azonosított. /Западная Сибирь в эпоху великого переселения народов (Проблемы культурогенеза по данным погребальных памятников) : монография / Н. П. Матвеева, 2016./

A Novinki- és Ureny-típusú lelőhelyeket (Türk és Komár nyomán) ma a régészek többsége a volgai átkelés lehetséges helyszínének meghatározása szempontjából tarják kiemelkedőnek. Szamara város tágabb térségében, elsősorban a Szamara folyó volgai torkolatánál ugyanakkor azt is sikerült kimutatni az utóbbi években, hogy az Urál térségéből egy bizonyos népcsoport rendszeresen megtelepedett már a késő hun-kortól, az 5. és 6. századtól kezdve. Ezt olyan jellegzetes kerámialeletek bizonyítják, melyek az Urál keleti és nyugati oldalához egyaránt kapcsolódnak és fontos szempont, hogy a szamarai régióban jó néhány településen, nem pusztán szórványosan tűnnek fel. Matvejeva ugyanakkor azt is megemlíti, hogy a nomádok különböző (több etnikumú) törzseinek az Urálon túli területre többszörös  inváziója történt ebben az időszakban. 

Történeti elképzelésem szerint a Novinki temetkezéseket azok a Nagy Bolgáriából szétrajzó népek (közöttük a hf elődeinek egy része) hozta létre, akik kiváltak Kotrag bolgár népéböl még a 7. század közepén. Itt korábban az Imenykovszkaja kultúra szláv csoportjai éltek. A Csuvas Enciklopédiában ez áll: Az Imenykovszkaja kultúra (IK) lakóinak etnikai hovatartozását és távlati sorsát eltérően értelmezték. Egyes kutatók finnugornak, késő gorogyecinek tartották, mások –szibériai türköknek, a harmadik ugro-magyar eredetűnek. Az 1980-as években feltűnt egy hipotézis az IK. zarubinci eredetéről. (G.I. Matveeva). A 20. század utolsó negyedében az IK-t a késő-zarubinci és a velük rokon csernyahovi- przeworski kultúrák utódainak a Dnyeper-vidékről és a Fekete-tenger északi részéről a Közép-Volga területére történő vándorlásával hozták összefüggésbe. Az IK etnikai hovatartozásáról szólva a tudósok többsége szláv atribuciónak tartja. A. H. Halikov balti nyelvűeknek tartotta őket. Egyes kutatók szerint az IK hordozói a Volga-mentét a korai bolgárok megjelenésekor (7. sz. vége) hagyták el; mások szerint maradtak és elkeveredtek a bolgárok közé, részt vettek a bolgár nemzetiségek (őscsuvas) kialakulásában. Van egy álláspont, amely szerint az imenykoviak egy része nyugatra költözött a Dnyeper-Donyec folyókhoz, és a Volyncev kultúra megalapítói lettek, a másik része a Volga-vidéken maradt, és a bolgár jövevények asszimilálták őket. Imenykovi (Imenkovsko-Turbaslinsky) leleteket E.P. Kazakov a 6. század második felére datálja, a lakosságot pedig a késői szarmatákhoz sorolja. Úgy véli, hogy a 7. században a letelepült imenykoviakat egy nomád népesség váltotta fel. 

A honfoglalás kori magyarok más sztyeppi népek törzsi tagozódását a feltételezések szerint a korabeli  „hadaknak” kell tekinteni. A törzsek ennek megfelelően az együtt hadakozók megszervezésére jöttek létre.  A törzs mai megfelelője pedig, legújabb kutatások szerint, a vezérnemzetség. (wikipédia: magyar törzsek). 

Ennek a meglátásnak igen fontos szerepe van abban, hogy a magyar etnikum és nyelv kialakulását megértsük. Gondolok itt az etelközi vezér választásra és a későbbi un. „kalandozásokra”.  Ezért érdemes egy kicsit előreszaladni és részletezni ezeknek az eseményeknek a jelentőségét és következményét. 

Korábban már írtam, hogy a magyarság, mint etnikum, számtalan törzsből, népcsoportból állt össze. (Nem 7-ből, de nem is 10-ből!). Általában úgy tartják, hogy a magyarság (mint etnikum) története az etelközi törzsszövetséggel (vérszerződés) kezdődött. A törzsek, a szövetség fejének először Álmost, majd őt követően Árpádot, a Megyer (Magyar) törzs vezetőjét választották. A magyarság etnogenezisét, azaz a néppé válás folyamatát, az 5-10. századra teszik. Az Árpád dinasztia egészen III. Andrásig (1301) adta a magyar uralkodókat. A kárpát-medencei hatalmi vákuum betöltésére 895 körül került sor, amikorra a magyar törzsszövetség megerősödött és Álmos, illetve fia Árpád alatt egy néppé vált. Az újabb kutatások (lásd pl. Szőke Miklós Béla tanulmányait) azt valószínűsítik, hogy a magyarság csoportjai fokozatosan, évtizedek során jöttek be, a 860-as évektől kezdve, 896 ennek csupán a végpontja. „a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos, minthogy tekintélyesebb volt, egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért, valamint vitézségéért, s rátermett volt erre a tisztségre. Így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén fejedelemmé tették. Ez előtt az Árpád előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, s ettől fogva mindmáig az ő nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.” (Kristó Gyula: A honfoglalás korának írott forrásai. Szeged, 1995.). 

Álmost a turul-monda és a vérszerződés nemzeti históriánk mitikus kezdőalakjává emelte, ezért helyénvaló őt első fejedelemként tisztelni; ám a honfoglalás nagy művét mégis Árpád teljesítette be, aki a megszakítatlan Kárpát-medencei uralom kezdetének méltó jelképévé vált. A közkeletű „Árpád-ház” fogalom tehát nem középkori hagyaték, nem eredeti önelnevezés, hanem egy XVI. században gyökerező, de csak Katona Istvánnál szárba szökkenő gondolat. Ebből a praktikus szakkifejezésből sarjadt később például az első uralkodóház vörös-ezüst családi címerének „Árpád-sáv” neve is. (Szabados György: Árpád fejedelem – történet és emlékezet – Tanulmány. Magyar Tudomány, 2007/11 1428. o.) 

A nyelvi egység kialakulásának, a magyar nép összekovácsolódásának másik nagy esménye a kalandozások voltak. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.) 

862 és 970 között bizonyosan legalább negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar seregek, ebből harmincnyolcat nyugati, kilencet déli irányba. A kalandozó hadjáratok eredményeként bizonyíthatóan 15 tonna ezüst érkezhetett a Kárpát-medencébe részben zsákmányként, nagyobb részben éves vagy többéves időszakra fizetett adóként bajor, cseh, bizánci, szász és itáliai területekről. Bóna István régész a 10. század első felét „ezüstkornak” nevezte. 

A hadjáratokban a magyar haderőnek csak egy része vett részt. A legfeljebb ötezer lovasból álló magyar sereg célját sokszor több száz – nem ritkán ezernél is több – kilométer megtétele után, sokszor ellenséges területen áthatolva érte el. Ez a tény egyrészt a hadjáratokat irányító magyar vezetők magas szintű hadvezéri képességeit bizonyítja, másrészt kétségessé teszi azt, hogy a hadjáratok egyedüli célja a zsákmányszerzés volt. (wikipédia). De más következménye is lett ezeknek a „hadjáratoknak”. És itt van jelentősége a törzs=had értelmezésnek. Több hadvezető neve ismert a krónikákból: Kurszán, Dursak és Bogát, Bulcsú, Lehel és Súr csak példának. Ismert a 10. sz. törzsek letelepedésének helye is a helyneveinkből: Gyarmat, Jenő, Keszi, Fajsz, Taksony, Koppánd, Tárkány, Zerind, Tormás, Kurd, Tevel, Kér stb. Ezeknek az élén a vezérnemzetségek tagjai voltak. De a többség ősszetett volt. Egy-egy hadjárat során ezek a vezérnemzetségek irányítása alatt lévő „törzsek” nyelvileg, etnikailag (nem genetikailag) összekovácsolódtak egy egynyelvű nemzetté. Ezzel vége is a kis kitérőmnek, térjünk vissza a honfoglalást megelőző időszakra. 

Ismert dolog, hogy a novinki, a szterlitamaki elit lószerszámok ismeretlenek a Szeverszkij Donyec-medencében, kivéve a Netajlovka-i temető hagyatéka, amely régészetileg kapcsolatot mutat a kurgánsíros leletkörrel. Itt 11 kora középkori temetkezést vizsgáltak meg. Közülük kettőben lovas nomád harcosok maradványai voltak lábhoz, illetve a lábnál baloldalra tett részleges ló maradványokkal. Nem csak harci felszereléseket, fegyvereket, lószerszámokat találtak, hanem a régióban ritka bronz bizánci övcsatot is, amely lehetővé tette, hogy a temetkezési komplexumot a VIII századira datálják. A 164B számú sírban V. Konstantin bizánci szoliduszát, I. Huszrau és II. Huszrau két szászánida drachmáját, valamint Tabarisztáni Khurshid (734–761) arab-szászánida érmét találták meg. O. V. Komar elképzelhetőnek tartja, hogy talán ez lenne a régészeti lenyomata a történeti forrásokból ismert kazár belháború nyomán kiszakadó néprész, a kabarok magyarokhoz való csatlakozásának és elköltözésének (KOMAR 1999a, 16. j.). Mások a fentiek alapján úgy gondolják, hogy feltételezhető, hogy a 8. század második felében - a 9. század elején a Netajlovkai-temető temetkezéseiben talált elit lófelszerelés a Kazár Kaganátus a 8. század 40-es éveinek türk származású katonai elitjének --  akiket családi kötelékek fűzhettek a nyugati türk kaganátus embereihez – lovait jellemezte és együtt kerültek a Szeverszkij-Donyec-medencébe. (В. С. Аксёнов — «Элитный конский убор у населения лесостепного варианта салтово-маяцкой культуры: разнообразие в единстве».  Археология и культурная антропология «Огнём и мечом» №5 2019.). Hasonló csatok találhatóak a magyarországi -- Hódmezővásárhely–Nagysziget 37. sz. sír -- kantárkészletekben (jobb pofaszíj).  

„A késő avar kori leletanyag megismerésében fontos szerepet töltenek be az Avar Kaganátus perifériáján elhelyezkedő központok műhelyei és mesterei. A stratégiai pontokat megszálló fegyveres elit megrendelő rétegként biztos megélhetést nyújthatott a kor több kiemelkedő tudású ötvösének és más mesterembereinek is. Ezek a mesterek a tárgyi kultúra széles és gazdag választékát ajánlhatták megrendelőiknek, azok pedig éltek is ezzel a lehetőséggel. Távoli párhuzamként megemlíthető lenne még a Netajlovka (UKR), illetve a Veszelovka (RU) lelőhelyéről előkerült 6 díszveret (Erdélyi 1982; Komar 1999)”. (Csuthy András, a Duna Menti Múzeum munkatársának tanulmánya, Mit lehet tudni a késő avar kori csomós lószerszámveretekről?-- címmel. MKI, 2019. december 18.).  

Tekintettel a fentiekre és arra, hogy a Szeverszkij-Donyec-medence a 8. század körül szláv-kazár határvidéknek számított és az írott  dokumentumok azt tanúsítják, hogy Kazária észak-nyugati részén a magyarok szedték be tőlük az adót, a netaljovkai nomád leletekben (a „türk származású harcosokban”) őket látom. A felszerelésüket készíthették a késő avar mesterek „tanítványai” akik még a vikingektől is tanulhattak. Így Csernyigov-Kijev környékén  az ilyen műhelyek nagy becsben lehettek. „Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy a magyar tarsolylemezek kialakulásának forrásvidéke valóban ott lehetett – Csernyigov és Kijev környékén –, ahol ezt Fettich Nándor a múlt század harmincas éveiben vélte” – írja Fodor István: Régi szomszédaink: a vikingek. (Határtalan Régészet - Archeológiai magazin II. évfolyam 4. szám – 2017).

„Azok a (kevéssé szerencsés kifejezéssel) „magyargyanúsnak” nevezett (Türk Attila) nemesfém díszítmények (övveretek, veretes tarsolyok, tarsolylemezek, lószerszámdíszek, szablyaszerelékek stb.), amelyek kétségkívül kimutathatók a Szubbotci-leletkörben és a Dél-Urál körzetében is, nem tekinthetők etnikumjelzőknek. A korabeli társadalmi elitek e luxustárgyai ugyanis széles körben kimutathatók az Al-Duna vidékétől (Bulgária) a Kaukázusig, Kijev környékétől az erdőövezet finnugor népeinek hagyatékáig és Skandináviáig mindenütt. Ma már nyilvánvaló, hogy pusztán a tárgyak formai hasonlóságára építve lineáris őstörténetet írni nem lehet. A 10. századi Kárpát-medence régészeti hagyatéka egyvalamit jelez: azt a kulturális közeget, ahonnan a többgyökerű magyarság számos alkotóeleme kiszakadt, s egy vezető nemzetség irányításával mesterségesen szervezett politikai formációkba (nemzetségek, törzsek, törzsszövetség) tömörült”. (Révész László: A dinamikus 10. század a régészeti leletek tükrében a Kárpát-medencében. Magyar Tudomány 182.-2021. 159-160.)

Türk A. a doktori értekezésében (47. o.) azt írja: „Az általa (Afanászjev) fontosnak vélt meghatározó jegyek és jelenségek: a kamrasíros temetkezések és a hamvasztásos sírok, a Ûtanovka-típusú vasolvasztó kemencék, illetve a szaltovói erődített telepek és várak sűrű és jellemző elhelyezkedése (AFANAS’EV 1987, 13–15)”. „G. E. Afanas’ev véleménye szerint a régészeti hagyatékban megfigyelhető eltérések nem értelmezhetőek pusztán történeti/etnikai alapon, hanem azok kialakulásában az ökológiai-gazdasági feltételek is nagy szerepet játszottak”. (65. o. ) „A kérdés másik része, hogy mindehhez a magyarok helyi, keleti hagyatékát is azonosítani kellene a Severskij Donec felső folyása mentén, ám ez eddig szintén nem került elő. A Netajlovka-i temetőből kétségtelenül ismertek pl. lábhoz, illetve a lábnál baloldalra tett részleges lovas temetkezések, azonban ezek önmagukban még nem tekinthetőek perdöntő bizonyítéknak. A kabarok régészeti azonosítása a Kárpát-medence 10. századi leletei között eddig szintén teljesen eredménytelennek bizonyult. A lehetséges párhuzamok között ugyan V. S. Aksёnov említi még az ún. harang alakú sírgödörben eltemetett, és a sír kiszélesedő végében a lábnál félkör alakban elhelyezett lovas temetkezéses sírokat (a Kárpát-medencében pl. Dolný Peter 61. sír, vö. TOČÍK 1968, 61–62. Abb 9. 2), illetve azok szaltovói párhuzamait (AKSËNOV 1997, 35; AKSËNOV 2008), a típus rendkívül ritka előfordulása azonban egyelőre nem teszi lehetővé érdemben a kérdés régészeti elemzését. Ugyanakkor a jövőbeni kutatás egyik legérdekesebb kérdése lesz, hogy miért szűnnek meg a Severskij Donec mentén az említett temetők”. (65.o.)

Az egységes katonai kultúra megjelenését a szláv-kazár határvidék körülményei között úgy kell tekinteni, hogy a Szeverszkij-Donyec-medence geopolitikai értelemben a Kazár Kaganátus különálló, független régiójává - Északnyugat-Kazáriává – alakult át. Általában úgy tartják, hogy proto-bolgár törzsek éltek itt. Ezek a Kazár Birodalom 8-9. századi történelmi térképein jól látszanak.

Az északnyugati és déli periféria központjainak és elitjeinek kapcsolatára, legyen az értelmezés szerint akár hatalmi, kereskedelmi, műhelyköri vagy egyéni, nem ez az egyetlen közvetlen bizonyíték. Hasonló párhuzamokat találunk a lószerszámzat tekintetében például a vadkanfej alakú veretek esetében, egyes falératípusoknál és más lószerszámdíszek esetében is (Csuthy A. 2012).

„A galíciai (egykori Halics) lelőhely a Vereckei-szoros felé vezető úton, a Dubrava erdőben található. A két, egymástól elég távol levő halomsír feltárásának eredményeit 1937-ben tette közzé J. Pasternak lengyel régész. A két halomsírban, kurgánban, két férfi sírját találta meg. Mindkét sír kitömött lóbőrös, azaz részleges lovas temetkezés, ami a magyarokra is jellemző volt. A sírokban levő fémtárgyak is hasonlóságot mutatnak a honfoglalás kori leletanyaggal, főleg a körte alakú kengyelek.” Idézet: TÓTH SÁNDOR LÁSZLÓ: A magyar törzsszövetség politikai életrajza. (A magyarság a 9-10. században) Akadémiai doktori disszertáció. Szeged. 2014.  A krylosi leletet a kutatók többsége (Kristó Gyula, Bóna István, Fodor István, Bálint Csanád stb.) magyarnak értékelte. A Krylosin (N 49.08623 E 24.68800) kívül még Przemyslnél és Szudova Visnyánál (N 49.79456 E 23.37410) találtak magyar jellegű sírokat. 

A Nyugat-Szibériában feltárt sírok érdekes alátámasztását adják elképzelésemnek.

Mint már írtam, 2011-ben, az Ural dél-keleti lábainál, Kunasak falu mellet az Ujelgi nevű kurgán feltárásakor 9. századi – a honfoglaló magyarok viseletével azonos – leletekre bukkantak az orosz régészek. Korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények szintén a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékához voltak hasonlóak. 2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – magyar sírt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. Ez az Aktjuba-tó dél-keleti partjától kb. 1,5 km-re található u.n. Sólyom-magaslat második, központi, különálló dombja a Bagoly-hegy kurgán a Koskul és a valamikori Aktjubinka falut összekötő út bal oldalán található. (55°42’43”; 61°56’09”).  Ezért a régészek az „Aktjuba kurgán” nevet adták a lelőhelynek. (Baskírul a jelentése: Fehér.domb). A Sólyom-, vagy Aktjubai magaslat közelében (Сопка Соколиная)  2021-ben végzett régészeti feltárásokkor megállapították: „A leletegyüttesben az első csoportot a „magyar” stílusú díszítések alkotják, amelyek feltűnően hasonlítanak a 10. század eleji Kárpát-medencei leletanyaghoz”. Véleményem szerint „az Urál-vidékre jellemző kulturális elemek” Etelközben (szubbotci stilus) alakultak ki a 8-10. században és innen kerültek az Urál-Volga, innen Szamara környékére is. És ezek alkotják a KM-béli „honfoglaló” stílust is. Ez pedig csak szoros és gyakori kapcsolattartással valósulhatott meg, mondjuk az oka-völgyi, vagy egy sztyeppei útvonalon, ahol már nem érvényesült a kazár ellenőrzés. (Lásd a veszelovkai leleteket!).  Így szerezhettek tudomást a túlnépesedett keleti csoportok a KM-ben kialakult kedvező helyzetről, és indulhatott meg Etelközben a honfoglalásra való felkészülés.

Most nézzük meg  mit ír erről 2022-ben Vladimir Grib a monográfiájában, (234-235. o.).

 (Гриб В.К: Поселения хазарского времени в Северо-Восточном Приазовье и

Центральном Донбассе. (Бердянское, Безыменное, Веровка). Ростов-на-Дону, 2022.)

„234. o. „Feltételezhető, hogy a donyecki pusztákon folyó élet akkori megszűnése közvetlenül összefüggött a kaganátusi polgárháborúval, majd a magyar-ugor horda megjelenésével a Fekete-tenger északi vidékének sztyeppéin. A lázadók központjait, a jobbparti Cimljanszkon és Szemikarakorszkon lévő települések megsemmisültek, és helyreállították a régió központi kormányzatának status quo-ját. Ennek jelképe Sarkel volt, a Kazár Kaganátus nyugati erődítménye, amelyet a Don bal partján építettek 840‒841-ben. [Florov, 2021, p. 294]”.

235. o. „A IX. század második negyedében a névtelen településeket elhagyták. Csak feltételezni lehet, hogy ez valamilyen módon összefüggött a Kaganátus polgárháborújával vagy a magyar-ugor horda megjelenésével a Fekete-tenger északi vidékének sztyeppéjén. Hasonló rövid ideig létező nomád táborokat és az erődítetlen településeket a Don alsó térségében is megfigyeltek. V.V. Kljucsnyikov ezt a „titokzatos befejezést” a „Szokolovszkajai” nomádokkal kapcsolja össze, akik véleménye szerint éppen akkor hagyták el a Dont [Kljucsnyikov, 2018, p. 193-194]”.

Általában ez a feltételezés A.V. Komár következtetésével azonosul, ami szerint „az a népesség foglalja el a 8. században Kelet-Európa sztyeppéit, amely «négyzet alakú árkokkal körbevett» sírhalmokat hagyott maga után, mint például a Szokolovszkaja Balka-horizont típusú (u.n. „árkos”) kurgánokat (N 43.29694 E 44.19167), amelyekben az eltemetettek nyugati tájolása dominál, majd a 9. század elejére valamiért eltűnnek” [Komar, 2011, p. 54].

 „A Volgodonszki régióban számos kazár-kori kurgán található, amelyek a doni-régió 7-9. századi SzMK kultúrához kapcsolódnak. A kazár kori halmoknak megvannak a sajátosságai. Ilyen a töltés és a kurgán körüli árokok alakja, amelyek négyzet vagy téglalap alakúak. Az elhunytat fejével nyugat felé helyezték el a temetőben. A temetésnél kötelező volt a lócsont jelenléte ezekben a kurgános temetkezésekben.” Mindezek keleti jellegűek és analógiával rendelkezők. Lásd: Евгений Круглов: О курганах с ровиками, погребениях типа Соколовской балки и некоторых иных древностях хазарского времени /Вопросы краеведения. Вып. 11. Редкол.: И.О. Тюменцев (отв. ред.) [и др.]. Волгоград: Изд-во ВолГУ, 2008. С. 141-146./ 

„Fontos megjegyezni, hogy a kazár időszak alsó-volgai kurgán temetkezések datálása a VIII. század második felére, IX. századra nyúlik vissza, azaz szinkronban a vizsgált talajba temetkezésekkel. Ugyanakkor annak ellenére, hogy léteznek kulturális és etnikai együttélésre mutató kapcsolatok, mindkét közösség megtartja a saját különleges temetkezési hagyományait. Erre a körülményre mutatott rá E.V. Kruglov (2006, 262–265. o.). Az ilyen kölcsönhatás jól szemlélteti a szinkretizmus tézisét a kazár kaganátus kultúrájának polietnikus megítélésében. Így a „kozák” halom temetkezéseiből származó anyagok, valamint számos hasonló lelet alapján arról beszélhetünk, hogy a kazár időszakban az Alsó-Volga vidékén jelentős bolgár lakosságcsoportok léteztek. Ezek a régészeti az anyagok arra utalnak, hogy olyan migráns népességről van szó, amely nyugatról lép be a Volga vidékére, a szaltovo-majaki kultúra területéről, a VIII. sz.végén - IX század elején. A bolgár csoportok egymás mellett élnek és tevékenyen kapcsolatba lépnek a nomádokkal - akik hagyatékait a volga-doni puszták Szokolovszkaja-Balka típusú leleteiben találjuk, amit a régészeti anyagok összehasonlítása megerősít. A bolgár komponens kimutatása az Alsó-Volga térségében lehetővé tette a késő-kazár időszakra vonatkozó ismereteink jelentős kiegészítését”. (Ю. С. Лебедев, П. В. Попов: Погребение VIII – IX вв. из Астраханской области и горшок с рунической надписью. 184) Szerintem, a fentiek alátámasztják a történetemet, mert ezek -- a Kuvrat utáni bolgár telepesek -- között nagy valószínűséggel ott vannak a DAI türkjei is (L: nálam türk magyarok!). Tehát a Szokolovszkaja Balka horizont lehet az előmagyarok egy csoportjának lelőhelye. (Természetesen: szerintem!)

Összefoglalás

A fentebb leírtak figyelembevételével a honfoglaló elődeink története a 7-10. századi keleti sztyeppén az alábbiak szerint történhetett: : Az igazi kettős honfoglalás  Az igazi kettős honfoglalás (folytatás)

5-9. századi türk magyarok többségében „hun utódnépek”, akik a türk birodalom felbomlása után, a ponto-kászpi térségben bolgár-alán-szláv-kazár közösségben^[1] adták a belső-ázsiai és a kaukázusi komponenst, míg a 7. század második felében az innen felvonulók és korábban Belső-Ázsiából, az Altáj-vidékről (mongol, vagy Bajkál-környéki) északra vándorló, majd a 9. század közepén Etelközbe költözőkhöz csatlakozók adták az uráli (ugornak tartott N-B539, és N-B540-es alcsoportja) komponenst. A vérszerződés után ők lettek a „honfoglalók” akik a KM-ben talált helybéli, avar-szláv lakossággal együtt váltak „magyarokká”. Igen erős volt a magyar-bolgár-török kapcsolat.  Komoly tudományos vizsgálatok tárgya, hogy a honfoglaló magyar törzsszövetség többnyelvű lehetett. (BF: A magyar honfoglalásról )

A boszporuszi, ponto-kaszpi sztyeppén (a Volgától az Al-Dunáig érő területen) – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” fogom nevezni. A Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyar elődöket „ugor magyaroknak” neveztem el.  (Ugor és türk magyarok ).

A Kászpi- és Fekete-tengeri sztyeppe vidékén, a 7-8. században magyarelődök jelenlétét tételezem fel. Ez egy sztyeppei koncentrálódásban, előrendeződésben jelentkezik bolgár és kazár környezetben. Ezt követi Kuvrat halála után (a 7. és a 8. sz. határán) a nagy szétválás, alapvetően három irányban: északra az Urál és a Volga környékére, délre a Kaukázus vidékére, és a „maradókra” a Ponto-Kaszpi régióban. Volt egyszer egy őshazánk

A bolgár-kazár együttélés nyomait SzM- i Szokolovszkaja Balka-horizont típusú halomdombok jól prezentálják. A halomdombban későbbi temetkezések is találhatók, melynek sírgödrét a régi halom már elkészült halmába ásták. Az ilyen temetkezések felett - ezeket alaptemetkezéseknek nevezik – feltűnhet a sírgödör foltja, amelyet ilyenkor a felső temető aljának tisztítása után nyitnak meg.  Kruglov ezt írja: „VIII. század. Átmenet az alaptemetkezésről a későbbi temetkezésre a 7–8. század fordulóján történt, és általános hatású volt. A törzsi területek megjelenésével, a nomadizmus természetének megváltozásával és a sztyeppe ökológiai helyzetének általános javulásával magyarázhatók. Az áttérés az északkeleti tájolásról a nyugatira -- a középkori nomádoknál diakronikus volt általánosan. Elterjedt a sírok építésének az a gyakorlata, hogy a nyughely síkját árkokkal kerítették körül, és ez valószínűleg a kazár-bolgár együttlétből következő Tengrista vallás hatása volt. Nehezebb megmagyarázni a Szokolovszkaja Balka-horizont típusú kurgánoknál az átmenetet a gyűrűs-árokkal körülvett temetkezési emlékhelyről a négyzet alakúra, majd az újbóli visszatérést a gyűrűs-árkosra. Ezek a folyamatok valószínűleg összefüggésben lehettek a kaganátusban, a 8. sz. elején dúló tengris/zsidó ellentétekkel, amikor egy rövid időre visszatértek a tengrizmushoz. A 8. sz. 2. felében bekövetkező politikai átmenet a Tengri-kagánttól a zsidó cárig – változást hozhatott a temetkezési szokásokban is. De természetesen, mindezeknek semmiféle köze nem volt a kazár-bolgár etnikai hovatartozások kialakulásához”.

A fentebb leírtak egyáltalán nem zárják ki a magyar honfoglaló elődök egy részének a jelenlétét ezeknél a folyamatoknál.  Ez azt jelenti, hogy Türk Attilánál is felmerült hivatkozást, miszerint: „a magyarok elődeinek kultúrája teljesen beleolvadt a szaltovóiba, vagyis a szaltovói hagyaték valamely már ismert változatának hordozói ők is, és ezért nem különíthetőek el” – komolyabban kellene venni. (Természetesen nem a magyarok egészére, hanem csak a „türk magyarokra” értve!). Mémek és a gének  Kiegészített változat.

Így alakulhatott ki az előmagyarság három fő forráshelye: az Urál- Volga mentén, a Kászpi- és Fekete-tengeri sztyeppe vidékén, és az Avar Kaganátus területén. Ebből az első kettő lesz „hon visszafoglaló”. (A továbbiakban: honfoglalók, vagy magyar elődök). Lásd: Szabir-magyar történet (Bővített) .

A fordulat a 9. századdal köszönt be. Meggyengül az avar és a kazár birodalom is: az avarokat még Kuvrat űzte el erről a területről, a kazárok pedig a Bizánccal és az Arab Kalifátussal álltak szemben. A Kaganátus nem akarta alárendelni magát sem a rómaiaknak, sem a bagdadi kalifának, ezért a zsidó vallást vették fel. Maszudi írja: „Ebben a városban (Khazarán-Itil) mozlimok, keresztények, zsidók és pogányok élnek. Zsidó a király, a kísérete és az ő fajtája (azaz a "fehér kazárok" törzse). A kazárok királya már Harun al-Rasid kalifátusa alatt lett zsidóvá (azaz 786 és 809 között; de általában úgy vélik, hogy Maszudi egy kényelmes történelmi tájékozódási időmegjelölést használt és az áttérés 740 körül történt) és csatlakoztak hozzá zsidók az iszlám minden országából és a görögök országából (Byzantium). A görögök akkori királya a hedzsra 332 évében (943-944) térítette erőszakkal a zsidókat a kereszténységre... így sok zsidó menekült a görögök országából Kazáriába ...”. Mindez polgárháborús helyzethez és a kabarok magyarokhoz történő csatlakozásához vezetett. Tehát nyugaton, a kiterjedt Etelköz területén magyar hegemónia kezdett kialakulni.   (BF: Az Árpád-ház nyomában ). Tehát, véleményem szerint nem az történt, amit V. Grib, vagy K. Zukerman  leírt a fentebbi idézettekben (235. o.), illetve Türk a doktorijában, (A Magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör),  hogy a 9. sz. elején megjelentek a magyar-ugor hordák és ennek hatására néptelenedett el a SzM-i sztyeppe. (Türknél:  „K. Zukerman a magyarok elődeinek krími feltűnésével magyarázta ezt a jelenséget, mely kb. 860-as évek vége és 873 között mehetett végbe (ZUKERMAN 1997, 91; ZUKERMAN 1998, 676–677). Bár ezt az elképzelést éles kritika érte (MAJKO 1999, 41; MOČÂ 2004, 278) és kérdéses, hogy mindez az akkorra már letelepedett lakosságot mennyiben érinthette”), hanem az arab, a besenyő fenyegetettség, a polgárháború, a vallás-váltás (Tengrizmus kontra zsidó) helyzet veszélyessé, élhetetlenné tette ezt a területet, miközben nyugaton, északon (a bolgárok körül, a távozó magyarok helyén) kezdett kialakulni egy erős szövetség, amely az avaroktól megszabadult, és a biztonságos KM-be készült letelepedni.

Idézem Türk A. véleményét egy a „mandiner”-nek 2020. június 22-én adott riportjából: „A Volga és a Dnyeper közötti részen gyakorlatilag egyetlen lelőhely van mindmáig, amely a magyarokra utal, vagyis a Don vidéki vagy régészetileg szaltovói Levédiának nevezett koncepciót semmilyen érv nem támasztja alá, vagyis ebben a térségben aligha lehetett. Ez gyors átvándorlásra, pontosabban áttelepülésre, áttelepítésre utal, évszázadokig tartó kóborlásra semmiképpen. Ez annak fényében lényeges, hogy mi régészek az őshazát, illetve a szállásterületeket – mert őshazából csak egy van, erre figyelni kell – ma már „darabonként” 10-50 régészeti lelőhelynek az elemzése alapján rajzoljuk fel a térképre”. (BF: Korai magyar történelemkutatás helyzete 2021-ben ). Máshol, ezeket olvashatjuk Türktől:  azt írja, hogy „az Urál és a Kárpátok közötti régió hagyatékában már jól kirajzolódnak olyan lelőhelycsoportok, amelyek egyszerre mutatnak kapcsolatot a Kárpát-medence 10. századi, illetve a Volga–Urál-régió kora középkori hagyatékával. A Moldovai és Dnyeszter Menti Moldáv Köztársaság területén, tehát a Dnyeszter vidéken ilyen a Szlobodzeja, Glinoje, Plavnyi és Frumusica lelőhelycsoport; Ukrajnában pedig a Dnyeper középső folyása mentén elhelyezkedő lelőhelyek (Szubbotci, Katyerinovka, Korobcsino stb.)”…”A többségében 2007–2011 között Ukrajnában előkerült „magyar jellegű” új leletek nyomán az utóbbi években Moldáviában is megtízszereződött a hasonló síregyüttesek száma”…”A tárgyi hagyaték jellege kifejezetten összhangban áll azzal a képpel, amelyet a muszlim források tükröznek a magyarok 9. századi elődeiről. A fenti jellemzők alapján a Szubbotci régészeti lelethorizont igen nagy valószínűséggel rajzolja ki az írásos forrásokból ismert Etelköz területét”…”Meglepő ugyanakkor a szomszédos szaltovói kultúrkör (Kazár Kaganátus) leletpárhuzamainak csekély aránya, helyette a térben és időben távolabbi, Volga–Dél-Urál-vidéki kapcsolatot mutató leletek a jellemzőek”. Más lesz a kép, ha a honfoglaló őseinket (a 9. század kezdetéig) nem egy csoportban, és nem egy helyen tételezzük fel. Hol vannak a 9. századi "beolvasztók" KM-i sírjai?

Ha ezeket az – egyébként logikus, tudományosan megfogalmazott – véleményeket az Appendixemben leírt posztulátumok figyelembevételével értékeljük, akkor a magyar honfoglalásról egy másik történelmi kép tárul elénk: az, amelyekről az esszéimben értekezek. 

Ez egy amatőr, de koránt sem alapok nélküli történelem. Mondhatnánk: „Így is történhetett”. És majd meglátjuk…

Legyen a zárszó egy Pusztayról szóló Klima idézet:

„Az elemzés során Pusztay János prekoncepciók kényszeres alkalmazását olvassa a történeti nyelvészek fejére. Bizonyos nyelvi jelenségeket a történeti nyelvészek azért neveznek alapnyelvi eredetűnek, mivel az uráli alapnyelv egykori létezése bizonyított. Holott éppen ezeknek a jelenségeknek (is) kellene bizonyítaniuk, hogy egykor létezett az uráli alapnyelv” – írja Klima L. (nyest.hu. zegernyei: Az ÉNYÖV a mi őshazánk. zegernyei | 2012. március 30.)

[1] Priscus krónikája megerősíti, hogy a kazárok az ötödik század közepe táján jelentek meg az európai színpadon, mint hun szuverenitás alatt álló nép és a magyarokkal, valamint más törzsekkel együtt úgy tekinthetők, mint Attila seregének későbbi leszármazottai. / Arthur Koestler A TIZENHARMADIK TÖRZSA kazár birodalom és öröksége. Fordította: Dr. Rózsahegyi István/