Az elmélet

A kettős honfoglalás elméletét, ami szerint a magyarság két lépcsőben foglalta el a Kárpát-medencét László Gyula (1910–1998) régészprofesszor dolgozta ki. Az első szakasz 670 körül volt (az ún. griffes-indás kultúra[1] vagy „kései avarok” leletanyagának megjelenése), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével megtörtént a „második” honfoglalás.

Az elméletet a mai napig nem fogadta el teljes mértékben a tudományos közvélemény. Györffy György (1917–2000) történész szerint „a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”(Wikipédia)

A fentebb megfogalmazott képhez én mindig hozzá szoktam tenni azt, hogy Marjalaki Kiss Lajos, aki 1923-ban Mezőnyéken, 68 sírt tartalmazó avar temetőt tárt fel, először fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletét az Anonymus és a magyarság eredete című munkájában. 1928-ban ezt írta: "Mintegy öt éve - amióta a mezőnyéki kora népvándorlás kori sírmezőt feltártam, s ezzel kapcsolatban behatóan tanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit - határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változást, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ban) ugyanaz maradt ezután is. ... Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt és magyarul beszélt." Az avar-magyar honfoglalást már a Képes Krónika is második visszatérésnek „secundus ingressus”-nak nevezi.

Az alább közölt hipotézisem a két honfoglalást nem időben, hanem a résztvevők összetételében különbözteti meg. Kettős volt, mert a honfoglalók két nagy főcsoportja egyesült az új haza el-, illetve annak visszafoglalása érdekében. Itt mondhatnák, hogy ebben semmi új nincs, hiszen a történészek egy része már régen megfogalmazta, hogy a Kárpát-medencét a vérszerződéssel egyesült szabir és onogur törzsek foglalták el, Árpád vezetésével. Rendben van! A különbség nálam a vándorlási útvonalban, annak időtartamában, a nyelvi, kulturális hasonlóságban, a Kazár Birodalomban betöltött szerepükben, illetve a kiindulási telephelyükben van. Az első csoport ugyanis Közép-Ázsiából, illetve az Ural-Volga vidékéről, a második az azovi-kaszpi térségből indult el a 9. század első felében  úgy, ahogyan a továbbiakban elmesélem. 

Az írott forrásokról

Feltételezésemet alapvetően a magyar és a szláv krónikák szövegére, (kisebb részben arab, bizánci, latin forrásokra hivatkozva), az új archeológiai leletek értékelésére, genetikai vizsgálatokra, a témát feldolgozók megállapításaira, és nem utolsó sorban saját névkutatási eredményeimre alapozva teszem meg. Itt fontos tudnunk, hogy az alapul vett krónikák szövege 2-400 évvel az események után íródott! Honfoglalás: 895, Elmúlt idők krónikája, 1113 körül; Helmold of Bosau (1120-1177) Szláv Krónikája; Anonymus krónikája 1200 körül; Képes krónika, 1360 körül; Thúróczi krónikája 1488; Kézai Simon Magyar Krónikája az 1280-as években készült. A nyugati krónikások közül a magyarokról legkorábban Hinkmar Reims érseke (Annales Bertiniani), illetve a Sváb évkönyvek tudósítanak 862. körül.

„Visszatérve a külföldi híradók által alkalmazott terminológiára, mint arról már volt szó, a magyarok hun néven fordulnak elő az Annales Alamanniciban, de csakis a 863. évnél, ennek nyomán az Annales Sangallenses maiores és az Annales Weingartenses ugyanezen esztendejénél. Ezek a források azonban itt, bár valójában magyar vonatkozású eseményeket beszélnek el, azt hiszik, hogy az avarokról van szó, akiket korábban is (791-néI) hunoknak neveztek. A magyarok első megjelenését 888-ra, illetve 899-re datálják. Ez évtől mindhárom kéziratcsoport az Agareni, Ungarii, Ungri megnevezéssel él. A hun—magyar azonosítás tehát a látszat ellenére hun—avar azonosítást takar.” (KULCSÁR PÉTER: A magyar ősmonda Anonymus előtt. ItK, 1987-1988. XCI-XCII. évfolyam 5-6. szám. 523-545.)

A korai magyar történelem egyik legfontosabb forrása Bölcs Leo, Taktika c. munkája, amely 904 tájékán készülhetett, és VII. (Bíborbanszületett) Konstantin, császárnak A birodalom kormányzásáról írt munkája, amely 948 és 952 között született. Továbbá, Hitvalló Szent Theophanész (758-818); I. Niképhorosz, konstantinápolyi pátriárka (806-tól 815-ig), írásai, valamint az ún. "cambridge-i dokumentum" vagy „Schechter levél”. De a legkorábbi magyar vonatkozású bizánci forrásnak György barát (Georgiosz hamartolosz, vagy monachosz) krónikájának 10. századi folytatóját (Szümeon Logothetészt? 930 ) tartják, aki a magyarokat úgy említi, hogy azok az  Al-Dunánál voltak 836 körül. Álmos magyarjainak al-dunai megjelenéséről (igaz, 40-50 évvel később) Method és Cirill legendája is szól. 882-ben Metódot – aki Morvaországból Bizáncba utazott – egy magyar király (Álmos?) akarta látni. Az érdekes az, hogy 862 körül Cirill a kazároktól visszatérőben a Krím félsziget tájékán magyarokkal találkozott. Ez az első írott hiradás a magyarokról. Cirill legendája szerint ugyanis, mikor Kherszón táján a szent ember éppen hajnali imáját végezte, magyarok rontottak rá „farkas módra üvöltve, meg akarván őt ölni. Ő azonban nem rettent meg, sem az imáját nem hagyta abba, csak fohászkodott, ’Uram, irgalmazz!’, mivel éppen befejezte ájtatosságát. Ők pedig, meglátván őt, isteni parancsolatra megszelídültek és hajlongani kezdtek előtte, és hallván ajkának tanító szavait, békében elengedték őt egész kíséretével együtt.” (Sándor Klára: Múlt idők története. GALAMUS, 2010. okt. 24.)      

Testvérét, Metódot pedig az Al-Dunánál látta vendégül egy „magyar király” mintegy 20 esztendővel később. A Metód-legenda arra is kitér, hogy ez a „magyar király”, aki talán vezér vagy fejedelem lehetett, barátsággal fogadta a hittérítőt: „Ez pedig, miként úrhoz illik, azonképpen tisztességesen és fényesen, ünnepéllyel fogadta. És beszéle vele, mint ilyen férfiaknak illett egymással beszélniök, megszerette, megcsókolta, nagy ajándékokkal bocsátá el, mondván néki: Emlékezzél meg mindig énrólam, tisztelendő atya, szent imáidban.” (Cirill és Metód mai üzenete. Pázmaneum Polgári Társulás honlapja.) Ezek a források egyértelmű bizonyítékai annak, hogy a magyarok már ebben az időben Etelközben voltak!

A keleti kútfők közül Maszudi (896-956) és Ibn Haukál (10. sz.) arab utazók, perzsa krónikás Al-Balkhi (850-934), Ahmad ibn Fadlán (877-960), Ibn Khordadbeh (820-912), Al Marvazi (1056/57 –1124/25), al-Hamadani  perzsa író (968-1008), Makdiszi (966), Jakubi (†946), Hayyan (megh. 1076), Ibn Ruszta 9. század végi perzsa földrajz tudós, Dzsajháni arabul író buharai tudós és államférfi 9. század, Gardizi (meghalt: 1061-ben) perzsa történetíró és földrajztudós munkáira, illetve egy 10. századi ismeretlen szerző perzsa nyelvű művére a „Hudúd al-Álamra”, és  Szallám tolmács útleírására szoktak hivatkozni a magyarokkal kapcsolatban. Ezekből a keleti irományokból már több kutató, többek között Németh Gyula is rájött arra, hogy „a magyarságnak több, egyidőbeni hazájáról van szó”. (Lásd: Németh Gyula; A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp., 1930. 159, 160. 301. 302 II.). Abu Zeid Balkhi (megh. 934) például úgy tudta, hogy három Magyarország is volt: Magna Hungária (Baskíria), Hungária Antiqua, a magyarok országa és a Meotisz-Kubán vidéki Ungaria Maior. / Ferenci D. Ebubekir: Magyarok és az iszlám/. Hipotézisem kialakításánál természetesen más krónikákat is (pl. a 12-17. században íródott Dzsagfar Tarihi-t, vagy a magyar fordításban is megjelent és ősgesztának tartott Tarih-i Üngürüsz-t, Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket, Rubruk, Marco Polo, Plano Carpini írásait) is figyelembe vettem. Ezeket a konkrét témánál nevezem meg.

 A történetírás hitelessége

Nem vitatom a krónikások szavahihetőségét, mivel csak azokat a részeket emelem ki, amelyek alternatív véleményemet alátámasztják! Leopold von Ranke (1795 – 1886) német történész szerint az elsődleges forrásokra kell támaszkodni, de a lényeg az események olyan módon való megírása, „ahogy valójában történt”. („wie es eigentlich gewesen”). Itt azonban jó, ha megszívleljük Edward Hallet Carr mondását is: „a történész olyan tényeket talál, amilyeneket keres...” (E. Carr: Mi a történelem? Osiris, Budapest, 1995.). A magyarokról nincs hiteles írott forrás a 830-as évek előttről, és régészeti leletek sem ismeretesek a 9. sz. végét megelőzően. Nekem meggyőződésem, hogy az emberi jellem évezredek óta változatlan! Ezért napjaink eseményeit bátran vissza lehet vetíteni a múltba, annak érdekében, hogy közelítsünk a „valójában megtörténtekhez”. Például 2015 szeptemberében elérte Magyarországot is a keleti népvándorlási hullám. A technika jóvoltából milliók láthatták azt az eseményt, amikor egy magyar riporternő elgáncsolt egy – gyermekét cipelő – migránst. Világszenzáció lett az „esetből”! Még sincs egyetlen hiteles, elsődleges forrás arra vonatkozóan, hogy valóban így történt-e a rendőr elől menekülő apa felbukása! Megjelentek különböző kameraállásból készült felvételek, amelyek bizonyították, hogy a riporternő lába nem érte el a menekülő apa lábát. Legalább ennyi ellenvélemény volt a szándékos gáncsolás bizonyítására. A 21. század nagy történéseire nincsenek hiteles elsődleges források! (Lásd. WTC 2001. 09.11; az Irak ellen kirobbantott háború; az „arab tavasz” okai hiteles forrásokkal nem igazolhatók. Stb.). A Kennedy gyilkosságot 75 évre titkosították! Tehát a mai modern korunkban csak álom maradt Leopold von Ranke kívánalma, hogy úgy írjuk meg napjaink történelmét „ahogy valójában történt”! Látomása nem igazolódott: „Látom magam előtt azt az időt, amikor a modern történetírást többé nem kortárs történészek beszámolóira – kivéve amennyiben személyes és közvetlen tudomásuk volt az eseményekről –, és még kevésbé a forrástól még távolabbi munkákra, hanem a szemtanúk beszámolóira és hiteles és eredeti dokumentumokra fogjuk alapozni.” Az emberi jellem nem változik! Ez a Lyell-féle aktualitás elve, miszerint, aki egyes jelenségek múltbeli változásait akarja megérteni, annak azok mai változásait kell megfigyelnie. A történteket mindenki a saját beállítottsága, érdeke szerint tálalja, fogadja el ma is, éppen úgy, mint évezredekkel ezelőtt. Nincs hiteles bizonyíték, amely ne lenne megtámadható, ha arra szükség van. És ezt az állításomat az IDŐ igazolta! Ezért én egyetlen hiteles ítéletet hozó bírónak csak az IDŐ-t fogadom el!  Ahogyan Petőfi mondotta volt: „Az idő igaz, S eldönti, ami nem az”. A véletlen egyezéseknek nem vagyok híve. Nem születik egyetlen mese sem ok nélkül! Ha például a normannok Fekete-tenger melletti származását Dudon de Saint-Quentin a 11. században meseszerűen írja le, de a varégok (varjágok) története, a skandináv-magyar szavak egyezése, az alán-rusz Rurikovicsok feltételezése, és más nyomok is ide vezetnek, akkor a mese alapját hiteles tényeknek is elfogadhatjuk. Nem tévedünk többet, mint napjaink történelmének megítélésében! De így viszonyulok a mai szerzőkhöz is! Például az orosz (1931-es születésű) M. Koszárjev író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, aki a magyarok egyik feltételezett „őshazájának” területén, a nyugat-szibériai Baraba-sztyeppe vidékén született, írt egy könyvet a magyarokról Nagy Magyarország nyomában címmel. (Косарев М.Ф.: В поисках Великой Венгрии. Сибирская былинная повесть. Палеоэтнографическая реконструкция. OOO. „Ladoga-100”.Moszkva, 2011.). Ebben a könyvben – regényes formában – megírta a magyarok egyik törzsének 1-4. századi történetét a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre költözésig, illetve az „igazi” hunokkal való egyesülésig. Az ő szakmai információi, helyismerete ilyen nagy időtávlatból is hitelesebbnek tűnik, mint pl. Jordanes hun utódnépekről szóló meséi.  

A történettudományban fontos a hálózatosság, nem lehet két ismert esemény közti hézagot logikai alapon betömni, és csak az írott források játszanak, mert kizárólag azok mesélnek történetekről – hangoztatják a szakemberek. A források szavahihetőségét pedig szigorúan ellenőrizni kell – mondják. De a források legtöbbször mesék, krónikás tudósítások, amelyek vagy az elődök munkáiból merítettek, vagy rendelésre készültek, bizonyos igények kielégítésére. Ezért a kitöltésre, értelmezésre mindig szükség van, és ezt elfogulatlanul elvégezni – szinte lehetetlen. Ezért a logikai hézagkitöltést megkerülni nem lehet. 

Van azért pozitív példa is, amely már majdnem kielégíti Ranke azon igényét, hogy a történelmet a szemtanúk beszámolóira alpozza. Itt megemlíteném Daczó Árpád OFM, Lukács atya (1921 – 2018) ferences rendi áldozópap, a magyar vallási néprajz meghatározó alakjának munkásságát, amelyet a magyar őstörténetkutatás területén kifejtett. Most, én csak a hiteles források felderítésének módszerét említem, a következtetések levonása már erősen befolyásolt, ezt legjobb, ha mindenki maga végzi el. 

Lukács atyát 1957-ben helyezték át Csíksomlyóra és ott 13 éven keresztűl végezte szolgálatát. Annak ellenére, hogy ferences pap volt, komolyan elkezdett foglalkozni híveinek rejtett „vallásával”, amelynek lényege, a Babba Mária imádat volt. Hiteles tanúk sorát szólította meg és jegyezte fel vallomásaikat, amelyhez a hivatalos tudomány  nem férhetett hozzá. (Ezért nincsenek a korábbi korokból sem tudományosnak elfogadható értékelések a csíki „Babba-kultuszról”). 

-- Kutatásaim közben az is gyakran feltűnt, hogy egyesek olyan nehezen nyilatkoztak: nem akartak beszélni Babba Máriáról; mintha valami szent titoktartás kötelezné őket – írja az 1980-as dolgozatában, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy nem valami „újpogány” irányzatról van szó, amit a 16. századi[1] vagy a 18. századi[2] események, vagy a török elleni harc következményeként alakult ki, hanem sokkal mélyebb gyökerű. Az első álláspontot reprezentálja Mohay felfogása a csíksomlyói búcsúról: „A megelőző két évszázadban, a fejedelemkor 16. század közepi kezdetei óta a székelyek újra meg újra konfliktusba kerültek a fejedelmi hatalommal, az uralkodóval vagy éppen a szultán portyázó török–tatár seregeivel, és köröskörül alig várhattak valakitől hatékony segítséget jogi, politikai, szellemi és vallási törekvéseikben. Szükség lehetett arra, hogy legalább a múltban meg lehessen kapaszkodni, és kéznél legyen egy természetfeletti közbenjárásra megvalósuló nagy győzelem története”. (Mohay Tamás: A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás a 20. század második felében. MTA doktori értekezés. Budapest, 2020.) A másodikat Daczó képviseli: „aki 2010-ben Csíksomlyó ragyogása című könyvében határozottan elvetette a pünkösdi búcsú összekötését az általa is legendának tartott hargitai csatával. Párhuzamokat idézett arra, hogy más történeti eseményeknek milyen lokális emlékezete maradt fenn, s ezzel szemben a hargitai csatának sem a győztesek, sem a vesztesek oldalán nincsen „népi” emlékezete. Meglátása szerint „elképzelhető, hogy valamikor ezen nagy időközökben lehetett valahol valami fanatikusabb hangos, kiélezett vitatkozás az újhitűek és a katolikusok között. Ezt a vitatkozást aztán, egy szintén fanatikus szónok, jó 200 esztendővel korábbi időpontra téve, véres csatává dagasztotta. Kellett a híveknek egy ilyen nagy esemény, a pünkösdi nagy búcsú igazolására. A hívő nép elfogadta, és hamar el is terjedt közöttük ez a mese”. Érdekes, hogy ugyanaz ír így, aki sok más írásában és beszédeiben is nem habozott Babba Mária legendás alakját mitologikus magasságokba emelni”. (Mohay, doktori értekezés). Az idézet jó példája annak is, hogyan lehet félreértelmezni a tényeknek tűnő állításokat! 

„Az ókori nagy népek vallásában a Hold mindig istenasszony volt, mégpedig fő istenasszony: Izisz az egyiptomiaknál, Szeléné a görögöknél, Luna a rómaiaknál. És Babba? A magyaroknak vagy a magyarok egy részének lett volna az istenasszonya? Ezt kutassák ki a vallástörténészek. Én mindössze annyit tehetek, hagy a néphagyomány nyomán még inkább bebizonyítom: Babba Mária Gyimesben valóban a holdistennőt jelentette…. Babba Mária nyomait a Székelyföldön, elsősorban Csíkban kellene tovább kutatni. Talán az a rejtély is megoldódnék, hogy miért lett Babba Mária kultikus központja Csíksomlyó, vagyis hogy századok óta miért épp a somlyói Máriához sereglenek a búcsújáró székelyek és csángók” – írja Daczó. (  DACZÓ ÁRPÁD: A GYIMESI BABBA MÁRIA. Megjelent: Népismereti Dolgozatok 1980. Kriterion, Bukarest, 1980. 231-239.old.). Ez egy valóban „tudományos”, rankei hozzáállás! (Szerintem!) 

[1] János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben erőszakkal próbálta a csíki székelyeket unitárius hitre téríteni. A csíkiak azonban a Tolvajos tetőn győzedelmeskedtek, ezt a csíksomlyói Mária-szobor előtt köszönték meg, s ennek emlékünnepe lett a búcsújárás.

[2] 1764, a mádéfalvi veszedelem drámája. 

A magyar honfoglalás előzményeiről kialakított vélemények

Az évszázados vitát, ami a magyar honfoglalás kapcsán kialakult, eldönteni ma még nem lehet! Pl. nagyon érdekes munka Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája I. - A külföldi kútfők című könyve, de számomra nem több ennél. Pontosabban, ezt úgy kell érteni, hogy nagyra értékelem az összefoglaló jellegű leírásait, de csak ritkán fogadom el álláspontját. De, valahogyan így van ő is a források kritikájánál. A PVL elemzésénél például nem látja akadályát annak, hogy az Olm (Ольм) név a magyar Álmos névre lenne visszavezethető, mindössze néhány száz évet átugrik, és a krónikakeletkezés idejében éppen Kijevben lakodalmat tartó magyar Álmos hercegre (I. Géza fiára) tippel. Valójában az Olm név teljesen megegyezik a görögös végződés nélküli Olmos névvel. (Mint pl. Ἡρόδοτος oroszul: Геродот). Az ukrán-amerikai történész, Vernádszkij, a magyar Padányi Viktor, Götz László, Kristó Gyula és mások azon próbálkozásait, hogy a magyaroknak Kijev – Oleg előtti – történelmében, Közép-, és Kelet-Európa 9. századi háborúiban nagyobb szerepe volt, mint amit általában elfogadnak a hivatásos történészek, legtöbb esetben cáfolja, illetve erősen megkérdőjelezi. Tehát én nem vitatkozom, hanem elmesélem a kialakult álláspontomat. Célom csak az, hogy megmutatni, ahogy valójában történhetett. És az idő majd megérleli, vagy eltemeti a munkámat.

A honfoglalást és a magyarság kialakulását alapvetően Atilla halálától a mongol-dúlásig (453-1242) vizsgálom. Az ezt megelőző, és követő időszakok magyar történelmét itt nem vitatom, mint azt sem, hogy hogyan kerültek a magyarok a hunok közé. Voltak-e méd, szkíta, szarmata gyökereink – ez egy fontos, de más kérdés. Elfogadom Darkó Jenő megfogalmazását: „Gombocz eredményei alapján a magyarság etnogenezisét a bolgár-török műveltségi hatás időszakába helyezhetjük, nagyjából 465 és 679 közé, amit Hóman Bálint egyenesen hun-korszaknak nevez.” / Darkó Jenő: A magyarság és Kelet. (az őstörténeti kapcsolatok tükrében). Napkút, Eleink 2003/1. (3)/

Az előzményekhez hozzátartozik, és tényként fogadom el, hogy a magyarok a hun birodalom alattvalói voltak, akik ősi nevüket használva, magyarként éltek Eurázsia közép, és keleti részén. Mint magyarokról, róluk nem emlékezhettek meg krónikások, mert sem leírni, sem kiejteni nem tudták a nevünket, tehát a „magyar” népnév keresése csak a környező népek eltorzított szótárában lehetséges. Lásd pl. Muágerisz (Moager > Mager > Magyar) fejedelem nevét, akit Jóannész Malalasz rétor (491? – 578) és Jóannész Ephésziosz (507-588), 6. századi történetírók említenek. (Moravcsik Gy. Muagerisz király, Magyar Nyelv, 1927. 238-271. o.). Minden esetre, Zachariász rétor a 6. században arról tudósít, hogy Arran örmény püspöke, Quardusat (Theoklétosz), 523 táján felkereste a hunokat, és a Szentírást hun nyelvre fordította. Felsorolja a hun népeket is, akik közt térített. (onogurok, ogurok, szabirok, bolgárok, kuturgurok, fehér-ogurok, és fehér-hunok. A magyarok őseit általában e népek közé sorolják a szakemberek). Talán csak egy kivétel maradt fenn napjainkig – és erre Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése irányította rá a figyelmet – Kazahsztánban. Itt a magyarság tudat (mém!) életben tartotta a „magyar” nevet, úgy, ahogyan csak a magyarok ejtik. „Ami a szárükopai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat…Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő, valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9.§ 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959)”. /Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai reliktumáról. 1966-os előadás, 296. o./. A törzsek etnikai szétválásának kérdése itt fontos, de csak másodrangú kérdés. Első a név és a hozzá kapcsolódó mondakör! Úgy tartják, hogy Muhammed Sejbani (1451-1510) és Abulhair (1693-1748) kánok seregében magyar katonák is szolgáltak. (Benkő István: A magyar név eredete. 2016). Egykor minden kazak férfinak tudnia kellett legalább hét nemzedékre visszamenõleg férfi ősei nevét. Benkő Mihály írja, hogy „a keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben. Ezt a történeti hagyományt többek között igazolni látszik az a Torgaj-vidéken elterjedt legenda is, amely szerint az argün-magyarok õsét: Madijar vezírt a Kara Tau hegység lábainál épült õsi Turkesztán városában Ahmed Aszabi Hodzsa mauzóleumában temették el.”

A magyarok önelnevezését egyébként, az arab krónikások ismerték. Például, a madzsar nevet 930 táján Ibn Ruszta, a 982-983 között készült Hudúd al-álam című arab munka, és 1050-1053 között Gardézi is használja. A kutatók szerint a madzsar (vagy egy másik írásmód szerint: madzsagar) elnevezés a türk származású kazároknál a magyarok elnevezésére használt népnév volt. „A saját magunkra használt 'magyar' talán a Kr. u. 5—6. században bukkant fel először, illetve 870 körültői az arab-perzsa forrásokban, aminek megfelelhet egy vegyes hangrendű moger, mogyer 'magyar(ul beszélő ember)', illetve a Megyer törzs neve. Utóbbi először Konsztantínosznál olvasható, helynévként pedig csak 1086-ban: Mogurdi. Azonban egészen a 20. századig (!) a magyar nép, ország és nyelv neve nem ezen a saját elnevezésen alapult egész Európa népeinél és történetíróinál!” (Makkay: A magyarság keltezése. 1994.)

A 836-os évek előtt valójában nincs sem írott, sem régészeti forrás a magyarok elődeinek európai feltűnéséről. Hinkmar érsek szövege így néz ki: „Dani magnam regni eius partem cede et igni vastantes praedantur. Sed et hostes antea illis populis inexperti, qui Ungri vocantur, regnum eiusdem populantur.” Bár, Victor Tunnunensis  püspök (megh. kb. 570.) Krónikájában a hunokat már „Ugni” , „Hugno” és „Hugni” néven emlegeti, akik Örményországba és Kappadókiába is bemennek. A szövegkörnyezet megítélésétől függően állíthatja a kutakodó, hogy a mai magyarok elődeiről, vagy sem, szól az írás. Aki ezt vitatja, az hasonló a tudóshoz, aki a fák kérgét vizsgálta egész életében, arról mindent tud, de az erdőt felülről még sohasem látta! Pray György 1761-es állásfoglalása óta az Vngri/Ungri a magyarokra vonatkoztatják, de voltak, akik vitatják. (Mátyás Flórián 1898; Ungváry Jenő 1987; Róna-Tas András 1998). Ungváry szerint pl. az Ungri ethnonym ezen a helyen nem a magyarokra, hanem a Keleti Frank Birodalomban élő pannóniai nép megjelölésére szolgál. Makk Fernc azonban (szerintem)helyesen lezárta a témát: "a Szent Bertin Évkönyv kiállta a kritikák próbáját. Azaz a 862-es évnél szereplő Ungri ethnonym — a következetes nyelvhasználat tanúságai alapján Hinkmar érsek eredeti lejegyzésében — az etelközi hazájukból német területek ellen kalandozó hadjáratot vezető magyarságot jelölte. Azaz e forrásban az Ungri ethnonym az etelközi magyarok neve volt, s nem egy pannóniai onogur (Wangari; Ungri?) etnikum elnevezésére szolgált. (Makk Ferenc: Etelközi magyarok francia forrásban. BELVEDERE, 1999/XI. 1-2.) „Tehát: kalandoztak hol erre, hol arra a magyarok. Illetve nyugati nevükön: hungarusok. Ami érthető név volt: utoljára a hunokat látták így harcolni. Akik aztán eltűntek, és csaknem 400 éve nem is hallottak róluk. Most megjön egy új lovas nép, hasonlóan öltözik, hasonló furcsa fegyverekkel és ruhában harcol, mint az egykori krónikákban olvasható. És keletről jön. Mit talál ki erre az írástudó krónikás, aki többnyire nem más, mint egy jámbor pap, és neki már a háromszáz kilométerre lévő idegen is ismeretlen, hiszen ő, mint barát, nem jár gyors lovon? Hát azt, hogy visszajöttek a hunok. És elnevezi őket HUNgarusnak. Ennyit a nyelvészeknek egyelőre megfejthetetlen népnevünkről”. (Szatmári, alias Türk Atilla: Mások vittek rossz utakra minket...2010).

Ranke szavaival élve: tekintetem most az univerzálisra vetem, és örömömet lelem a részletekben, amelyeket az esszéim olvasása során találhat meg, a tisztelt olvasó! A magyarok, de a szlávok, az oroszok korai történelmét csak általánosságában lehet megítélni, de a mai magyar nyelvben rejlő lehetőségeket kár lenne figyelmen kívűl hagyni. Például, az orosz népnév kialakulásánál feltűnhet, hogy a magyar ember az oroszokat „ó rosz”-nak hívja, úgy tapintva rá a vitatott lényegre, mint egyetlen más nyelv sem tudja! Lásd például a görögben: όρος, ógörög: ὅρος ‎(hóros) jelentése: hegy, aminek itt semmi kapcsolata sincs az oroszokkal! De, az orosz nép legkorábbi említése ugyan ott található (és épp oly hiteles), mint a magyaré. Szent Bertin Évkönyvében (Annales Bertiniani). „Theophilius Imperator CPlitanus misit cum eis quosdam, qui se, id est, gentem suam, Rhos vocari dicebant: quos rex illorum Chacanus vocabulo...”. Én tehát úgy tartom, hogy a magyarság legrégebbi múltjának kiderítéséhez az egyik legfontosabb kulcs, a mai magyar nyelv. Nálam tehát a fő mércéje annak, hogy egy – a magyarokra vonatkozó – konkrét állítás igaznak tekinthető-e az az, hogy beleillik-e a magyarság történetének általam kialakított képébe, vagy sem! Tudom, hogy ez nem egy tudományos megközelítés, de ha az eredmény egyezni fog a tudósok jövőbeni „megfejtéseivel” – akkor ez a munkám, sem volt „véletlen”! Sok műről kiderült már, hogy tudományos, de valójában semmi sem történhetett úgy ahogyan – a kreált nyelvi és egyéb törvények alapján – leírták.

Abban egyetértenek a szakértők, hogy a magyarság utolsó honfoglalására a 9. században került sor. Az sem vitatott, hogy a honfoglaló törzsek kelet felől, a sztyeppei kultúrkörből érkeztek. Szintén elfogadott tény, hogy a Kárpát-medence területén ekkor nem volt egy egységes hatalommal bíró uralkodó népcsoport. Az Avar Birodalom a végóráit élte, „Nagy Morávia” – függetlenül a feltételezett elhelyezkedésétől – Mojmírtól (833), Szavatoplukig (894) sem Pannóniában, sem az „avarok pusztaságain” (már csak a viszonylag rövid létezése miatt) sem alkotott egy egységes, letelepült, hont építő etnikumot. A területet körbevevő frank, bolgár, bizánci uralkodóknak ez perifériális terület volt, ahol szilárdan nem tudták megvetni a lábukat. Az egymással vívott csatározásaik során igénybe vették a Keleten táborozó – hun utódoknak (Biborban születettnél: türköknek) tartott – magyar törzsek katonai segítségét is. Erről a korabeli krónikások is megemlékeztek. Lásd Hinkmar érsek, illetve a Sváb évkönyvek tudósításait a 862. évekről. Vernadszkij kronológiája szerint 863-ban a magyarok és a kabarok (a kazárok ellenségei) szétverték a frankokat az Elbánál. 881-ben a magyarok és a kabarok Bécs körül táboroznak. (863. Мадьяры и кабары (враги хазар) разбили франков у Эльбы. 881 Мадьяры и кабары возле Вены.) /http://www.hagahan-lib.ru/library/drevnaya-rus-i-velikaya-step36.html/. De VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár is azt írja, hogy Nagy Moraviát, Szvatopluk földjét, teljesen feldúlták és elfoglalták a türkök (értsd: magyarok). / DAI 13. fejezet/. Ebben az időben a magyarok Kazáriáról éppen leválófélben lévő nép volt, hatalmas katonai erővel. Ezt bizonyítják a fentebb említett nyugati hadjáratok, az al-dunai megjelenésük 836-894 között, valamint Kijev elfoglalása és adóztatása. Lásd Vernádszkij fentebbi kronológiájában a 840-es évnél: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. (*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой.). /u.o/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. Ha a magyarok vezére valóban találkozott Metóddal, akkor annak Metód halála (885. április 6.) előtt kellett lezajlani és a Konstantinosz említette besnyő támadásnak – ami a magyarokat Etelközbe zavarta volna – szintén 885 előtt kellett megtörténnie. Viszont a Bajor Geográfus Descriptioját elemezve Szántó Richárd írja:  „A frank keleti határok mentén leírt politikai struktúrához hasonló látható a Dnyepertől nyugatra is, számos kisebb-nagyobb törzsi csoport sorakozik a Dnyeszterig és az Al-Duna torkolatáig, közöttük az Vngare nevű népesség. Talán nem megalapozatlan a feltételezés, hogy a Descriptio szerkesztője nem csak a frank keleti határok mentén kialakult határzóna kisebb-nagyobb politikai egységeit írta le, hanem arra is törekedett, hogy a Kazár Birodalom nyugati határvidékén kialakult politikai alakulatokat is feltérképezze. Ezek szerint a Frank Birodalom információt gyűjtött a Kazár Birodalom Dnyepertől nyugatra fekvő határzónájának politikai viszonyairól. Ám az is látható, hogy a Descriptio írója nem tett említést a kazároktól keletre és délre eső területekről, ugyancsak nem szerepelnek a forrásban a besenyők, akik a forrás szerint 860 körül még nem jelentek meg a térségben, miközben az Vngare népesség a Dnyepertől nyugatra, a Kárpátok előterében lokalizálható. A fentiekben vázolt földrajzi szempontú áttekintés alapján szembetűnik, hogy Nyugat-Ukrajna egykori területe népes vidék volt. Egy további tény is figyelmet érdemel, a Descriptio nem utal bulgár hatalom jelenlétére az Al-Dunától északra, ugyanakkor a frank keleti határok mentén említ bulgár jelenlétet (12. Vulgarii) a morvák (11. Marharii) és a Morava vidéki (13. Merehani) szlávok között a Kárpát-medence belsejében”.

További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől északkeletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. Az előbbi Kazária északi szomszédjának számító bolgár-magyar terület, az utóbbi alán (jász)-hun-szabír/magyar törzsek lakta helyek a Kazár Birodalom déli részén. (Anonymus „dontői” magyarjai és a kumai magyarok). Róluk több pápai bulla is megemlékezik: XXII. János, avignoni – 1328-ban kelt --, IV. Ince pápa 1253-as, IV. Sándor és IV. Miklós pápák (1258, 1288, 1291) bullái. (Forrás: Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája: Gyeretyán országa. Bp. 1942.)

Kazárok, a birodalomban kitört belviszályok miatt ellenségessé vált magyar törzsek ellen építették fel (bizánci segítséggel, 830 körül) Sarkel erődjét. Bár egészen az utóbbi időkig nem tisztázott az erőd építésében – az írott forrás által is említett – bizánci részvétel, vagy Sarkel beazonosításának kérdése, a Sarkel-problémát mégsem törölhetjük a magyar őstörténet tárgyköréből. „A korai magyarok több száz éves, közvetlen kazár területeken való megtelepedését a régészeti hagyaték elemzése tehát nem támasztja alá”. (Türk Attila: A korai magyar történelem régészeti kutatása napjainkban. Perspektívák és teendők. MTA BTK MŐT Kiadványok 1. MAGYAR ŐSTÖRTÉNET). A Pallas Nagylexikonban olvashatjuk a „Dontői magyarok” címszó alatt (Edelspacher Antal nyelvészre hivatkozva), az alábbiakat: „Állítása azzal a módosítással nagyon valószínű, hogy a dentumoger elnevezés nem a nemzetségi vagy törzsszervezettel függ össze, hanem pusztán a területre vonatkozó elnevezés, mely alatt a honfoglalás előtti magyarságnak donmelléki nemzetségeit foglalták össze. Ez volt az egyik csapat, a másik Baskiriában tanyázott, a harmadik a Kaspi-tenger környékén, a Kumamenti Madsar város táján”. Ennek megerősítése olvasható Kuniknál: „Для объяснения Dentumoger и Dentia мог бы я привести только название горы, находящейся в нынешней Воронежской губернии, “Дентум”, о которой еще в XVII ст. упоминает Книга Большому Чертежу.”^[2] (Dentumoger és Dentia magyarázatára csak a mai Voronyezsi Tartomány „Dentum” hegy nevét hozhatom fel, amelyet a 17. századi Útikönyv Oroszország Nagy Térképéhez (КБЧ) is említ.) Ezt egyébként 1917-ben már Gombocz Zoltán is megemlítette A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány című tanulmányában: „Inkább kuriózumképen említem, hogy a külömben éles eszű és nagy tudású orosz orientalista, A. KUNIK egy 1878-ban megjelent értekezésében Dentiát és Dentumogert a mai voronezsi kormányzóságban levő Dentum hegy nevével hozza kapcsolatba.” /Nyelvtudományi közlemények 45. kötet (1917) 151.o./

 A magyar mém

Egy nép őstörténetének rekonstruálásakor a nyelvi és etnikai származástudatot nem lehet figyelmen kívűl hagyni. Ab ovo, a nyelv és az etnikum összetartozott. Idővel – törvényszerűen – a spengleri elv szerint szétvált. (A nyelv vándorol, a rasszkifejeződés pedig alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette.). A származáskutatásban nem szabad a kettőt összekeverni, de szigorúan elkülöníteni sem lehet, mert a kölcsönhatás regisztrálható. Adódik az alkalom a mém-elmélet használatára. A magyarságot, mint mémet, illetve annak fejlődéstörténetét, vizsgálva juthatunk kézzelfogható eredményhez.

A magyar törzseket a származástudat, a vallás és nyelv tartotta össze, illetve különböztette meg más népcsoportoktól. Az, hogy ők Nimród fiai, Atilla örökösei, Hunor-Magor leszármazottai, akikre az Atya Úr Isten (Él, Bél) és az ősi Anyaistennő (Boldogasszony) vigyáz. „A magyar nép Mária-tisztelete minden valószínűség szerint egy vagy több pogány anyaistennő kultuszára épült rá”. (Daczó Árpád Lukács: Csíksomlyó titka. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000.). „Magyarországon a Madonnát úgy nevezik, hogy „Boldogságos Szép Szűz Mária”. Vannak, akik nem elismerően, hanem támadólag nyilatkoznak az atya munkájáról, sérelmezve azt, hogy a szerzetes a Csíksomlyói Szűz Mária tiszteletét pogány hiedelemből gyökerezteti. Ez nem igaz. Ő azt mondja, hogy a keresztyén őseink előtti világban volt egy olyan „istenasszony”, akinek a tisztelete hasonlított a Boldogságos Szűz Mária tiszteletéhez. Ez csak egy kitérő volt azzal kapcsolatban, hogy a magyarok mindig is egyistenhívők voltak; először keleti, majd nyugati keresztyének. Így az a bizonyos „pogány-magyar” elmélet megkérdőjelezendő. A magyarság mindig egyistenhívő volt. Az egyistenhívőség a keresztyénséghez már igen közel volt. Az ősmagyar nép a keresztyénséggel már jóval a Kárpát-medencébe való bejövetel előtt találkozott, ez a síremlékekből nagyon szépen kiderül. Tudjuk, hogy Géza megkeresztelkedett, Sarolt megkeresztelkedett, István megkeresztelkedett. Pontosan látták, hogy a jövőnek a keresztyénség az útja”. (HANKÓ ILDIKÓ-Mit üzennek a magyar királysírok? Előadás, 2013). 

Nyelvüket a korabeli krónikások csak úgy emlegették, hogy az, amelyik egyetlen ismert nyelvre sem hasonlít. Lásd, Hérodotosz (i. e. 484 körül – i. e. 425 körül), megállapítását a szkíták nyelvéről. De ezt a koinét értette a sztyeppe összes nomád törzse, de legfőképpen azok, akik Atilla leszármazottainak tartották magukat. A velük kapcsolatba került törzsek ebből a nyelvezetből különböző mennyiségben vettek át szavakat, építettek be nyelvi elemeket a saját nyelvrendszerükbe. Ezt a nyelvet a mai nyelvészek a holt nyelvek közé sorolnák, ha nem lett volna egy közösség, amely nyelvtanát és alapszavait a mai napig használja. Egy szerencsétlen választással a nyelvészek finn-ugornak nevezték el azt a nyelvcsaládot, amelyik erre a koinéra épült. De az átvevők nem mindig voltak genetikailag is rokonok. Így a finn nyelv sem lehet a magyarnak genetikai őse. Nálam ez az előmagyar nyelv, amely több ezer évvel ezelőtt már létezett! Tehát én egyáltalán nem állítom, hogy a szabir magyarok és az onogurok két különböző nép volt. Az onogurok alatt is a magyarokat kell érteni, és nem a „bolgárokat”. Ők csak egy rövid ideig viselték az „onogundur” nevet, ami azt jelentette, hogy a „hunokhoz tartozó”, tehát egy ideig magyar uralom alatt éltek. (Obrusánszky Borbála: „Csak tiszta forrásból”. Barikád, 2012. jan. 19.). „A fentebb említett Οὖννοι Σάβειροι frázis sincs névelővel ellátva, így ha csak magára a névalakra támaszkodnánk – történeti ismereteinket figyelmen kívül hagyva –, a „unn-oknak nevezett sabeir-ok”-ként, vagy „az unn-ok a sabeir-ok egy törzse”-ként is lehetne értelmezni. Ezekben az esetekben tehát lényegtelen, hogy a hun (unn) nevet a két elemből álló elnevezésekben elő- vagy utótagként használják-e (vö. Κουτρίγουροι Οὖννοι ~ Οὖννοι Σάβειροι, Οὖννοι Νεφθαλῖται). Mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy az ilyen elnevezésekben a hunokkal együtt említett népeknek vagy törzseknek a velük való hajdani szoros kapcsolatai tükröződhetnek még nem sokkal a hun birodalom bukása után is.”- (Senga Toru: Néhány megjegyzés a Sabartoi asphaloi szintagma kérdéséhez. Magyar nyelv115. évf. 4. sz. 2019. tél).  Amiért a bolgárokat említettem, az azért van, mert a középkori magyar őstörténet nyitja, a bolgár-magyar kérdés megoldásában rejlik. Kovács Vilmos írja: „Szabatosan bizonyítható, hogy a honfoglaló konglomerátum három, egymástól jól megkülönböztethető csoportosulásból állt: egy finnugor eredetű törzscsoportból; egy hvarezmi eredetű alán–besenyő keveréknépbõl: a szaltovo-majacki kultúra népéből, amelyet izmaelita volta miatt Anonymus és Nikon orosz krónikás egyaránt kumánnak nevez, krónikáink pedig hvarezminak mondanak; a kaukázusi alán eredetű kavarok három törzséből, amely Etelközben a honfoglaló konglomerátum élére állt”. /EGYÜTT folyóirat, 2007/1. 69. old./. „A magyar népi tudat még csak ekkor kezdett kialakulni, s a számos törzs összeolvadása csak jó másfél évszázad eltelte után fejezõdött be a Kárpát-medencében, az ott talált rokon és idegen népcsoportokkal együtt. A honfoglaló konglomerátum három alaprétege külön-külön önmagában sem volt egyöntetû, a domináló saját jellegek alatt történelmi rárétegezõdések húzódtak meg.31 Abban viszont, hogy a magyar nép végleg kiforrjon és megerõsödjék, nagy szerepük volt a honfoglalást jóval megelõzõ évszázadok alatt ide sodródott magyar népcsoportoknak, akik már az i. sz. III. századtól kezdve töredékeikben jelen voltak a Kárpát-medence térségében az ide is eljutó szkíta–szarmata törzsszövetségek tagjaiként, majd a mintegy száz népcsoportot (!) ötvözõ hun konglomerátumban (i. sz. 370–453) vállaltak jelentõs szerepet, csakúgy, mint az avar honfoglalás (557–558. év) és a griffesindás-palmettás késõbbi avar-bejövetel idejében, mint szövetséges népek, i. sz. 670-ben”. (FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.)

Ezt a megközelítést el tudom fogadni, azzal a módosítással, hogy a „honfoglaló konglomerátumban” nem „finnugor eredetű”, hanem az évezredek során (a 7. századig) délről (KM-ből?) északra vándorolt és itt az őslakókkal nyelvi és társadalmi kapcsolatba került szkíta-szarmata törzsek kerültek. (Lásd M. Koszárjev elképzelését). De a régészeti vonalon is vannak ennek a vándorlásnak hívei. Pl. N.I. Jegorov azt írja egy tudományos szakcikben, hogy a 4-5. század határán a Káma-vidékre a sztyeppéről egy nomád felvándorlás történt, amelynek a résztvevői az ugor etnikumhoz tartoztak. Hogy melyikhez? Ahogy írja, erről a régészek „elfelejtenek” szólni, de a nagyállattartói kultúra egyértelműen az előmagyarokra és nem az obi ugorokra utal. /Н. И. Егоров: Проблемы этнокультурной идентификации средневековых древностей урало-поволжья: финно-угры или огуры? II-й Международный Мадьярский симпозиум. 13—17 августа 2013 г. 51-52. oldal/ Ugyan itt egyértelműsíti a ma már elfogadott tételt: Nincs, nem is volt olyan népnév a természetben, hogy „finn-ugor”! Ez nyelvész kitalálás, amit átvettek az etnográfusok és a régészek is. „такого этнонима в природе не существует финно-угры — сугубо технический классификационный термин, запущенный в научный оборот лингвистами, а затем подхваченный этнографами и археологами”. 

A magyarok honfoglalása, ahogyan valójában megtörténhetett 

A Volga-Káma és az Ural-hegység déli területei között élő magyar törzsek – akik még nagy Bolgárország felbomlása után, a 7. század közepén vándoroltak ide – a 9. század elején ( Anonymus szerint, Pais Dezső fordításban 819-ben) kapcsolatba lépnek a Don alsó folyásánál letelepült magyarokkal. „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta.” („Ugek pater Almi ducis.” – Anonymus. Dentum hegy, Voronyezs környékén).

A 8. század közepén – a 9. század elején az ujgurok által elűzött oguzok az Irtis felső folyásának vidékén élő besenyőket a Volga és az Ural folyók közti területre tolták. Erről VII. Konstantín azt írja: „Tudni való, hogy a besenyők szállása először a Jejik (1775-től, Ural) folyónál volt, s határosak voltak a mazarokkal és az úgynevezett úzokkal.” (DAI 37.) Majd innen harcban foglalták el azt a területet, amelyen akkor még a türkök laktak. A történészek úgy gondolják, hogy a nagy népvándorlás-láncolatot a számánida dinasztiából származó buharai emír, Iszmail ibn Ahmad 893-as talaszi hadjárata indította el, amikor bevette a karluk törökök központját, Talaszt/Tarázt. A hadjárat leírását al-Tabari (839-923) Világtörténetéből ismerjük. (Akésőbbi arab, perzsa krónikások gyakorlatilg őt idézik). A „besenyő ámokfutásnak” több ellenzője van. (C. A. Macartney, Harmatta János, Szabados György, Bakay Kornél, Zsidai Zsuzsanna). „A keleti forrásokat vizsgálva semmifajta egyértelmű uta­lást nem találunk arra nézvést, hogy a 893. évi tarazi hadjárat volna annak a népvándorlás-láncolatnak az origója, amely egyes kutatók szerint a magyar honfoglaláshoz vezetett” – írja Zsidai. /Zsidai Zsuzsanna: ISMĀʿĪL IBN AÍMAD 893. ÉVI HADJÁRATA ÉS A MAGYAR HONFOGLALÁS (119. o.). MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport. Források és tanulmányok 2. Bp. 2017. DENTUMOGER I./

G. Kuzéev, (1929-2005) baskír származású történész professzor szerint is, a magyar törzsek vándorlás előtti szövetsége a Volga és a Bugulma-Belebeji-hátság közötti területről indult el a 8-9. században. Véleményem szerint a bolgár-magyar szóegyezések ebből az időből származhatnak. A terület folyói (a Cseremsán, Kondurcsa, Szok, és Kinel folyók) közül a Kondurcsa nevét találtam ismerősnek. A mari és a csuvas nyelvben a mai napig fennmaradt egy „kendzala – kündzala” hangzású szó, ami vízben lévő növényi rostot jelent. Ez egyértelmű rokonságot mutat a magyar „kender” szóval! (кендзала— кюндзала— «растительное волокно в воде», «вымоченный лен»). Kondur – kender. A -csa végződés hasonlatos a magyar Lapáncsa helynév összetételhez. Így ír erről Czeglédi Katalin nyelvész: „A Volga-Urál vidéke földrajzi nevei legrégebbi rétegének, a vízneveknek és a víznévi eredtű egyéb neveknek a névadói szkíta és hun típusú nyelveket beszélők voltak, közéjük tartoznak a bolgárok is.” (C.K. A magyar-bolgár nyelvviszony. Bp.Heraldika Kiadó. 94. o.)

A bolgárok és a besenyők közé szorult magyar törzseknek szűk lett a tér. Anonymus így írja le: „Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.” Itt volt az idő, hogy egyesüljenek a déli rokonaikkal! Valószínűleg a hét vezér már az Urál menti és az etelközi magyarokból került ki. (Lásd alább.) Így ír erről B. Szabó János és Sudár Balázs az Vgec-ügyek – Egy elfeledett ősapa. című tanulmányában: „Összefoglalva a fentieket: Anonymus Vgec kapcsán a házasságát és annak helyét említi meg. Ráadásul az esemény a genealógia révén körülbelül a történeti időben is elhelyezhető. Mindez esetleg arra mutathat, hogy Vgec meghatározó tette egy jól sikerült házasság létrehozása, dinasztiája és Dentümoger összekapcsolása volt.” / Hadak útján XXIV. Budapest – Esztergom 2017. 227. o./

A Kazár Birodalomban szövetségesként élő magyarok többször összetűzésbe kerültek a kazár kagán központi seregeivel, (pl. 834-ben feldulják és lerombolják a Don jobb partján épült erődöt) ezért a kagán a magyarok ellen felépítette Sarkel erődjeit a Don bal partján. Nem a főváros védelmére, hanem a folyami kereskedelmi út biztosítására!  Ugyanis, az őrzött útvonalon haladó kereskedőktől 10% vámot szedtek! /Lásd A. A. Tortyika könyve zárszavában. „Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.)”. Харьков, 2006./. A magyaroknak ez a csoportja a Don nyugati oldalára került, az Azovi tenger északi részére. Vezetőjük valószínűleg Levédi volt, akivel a bizánciak is diplomáciai kapcsolatban voltak. Ezt a tereületet nevezték el Etelköznek, amelynek az északi határa Kijevig is elért. Olyan ország, hogy „Levédia” nem létezett! A Kijevbe vezető utakat dél felől a Lübegy folyó – река Лыбедь – mocsaras vidéke zárta le, ami okot adhatott a Lebédia elnevezésre! (Lásd: «Киевские реки и ручьи»). Ennek van régészeti alátámasztása is: „Annyi tudható, hogy a Dnyeper középső folyásánál élt egy olyan népesség a 9. században, akik vélhetően a Dél-Urál térségéből érkeztek, hiszen sírjaikba a dél-uráli és a Kárpát-medencei honfoglalókra jellemző tárgyak mellett találtunk szláv kerámiákat és bizánci selyemleleteket is. Ez pedig egybevág az írott forrásokkal, miszerint a magyarok kapcsolatban álltak a szláv törzsekkel és a krími bizánci kereskedőkkel. Ez a terület egyébként szomszédos a szaltovói régészeti kultúrkörrel és a Kazár Kaganátussal”. Ezt Türk Attila nyilatkozta 2015-ben a Magyar Narancs riporterének, Hamvay Péternek. http://magyarnarancs.hu/tudomany/a-regi-forrasokat-mar-agyonelemeztuk-96396. A mára kiszáradt Libegy folyó a múltban vízzel teli (bővizű) volt, amely Kijev déli, délnyugati határa volt. Számos duzzasztó gát volt rajta és halat tenyésztettek a folyóban. A krónikákban (PVL) először a 968-os évnél említik: «не бяше лзъ коня напоити на Лыбеди». "És nem lehetett a lovakat itatásra kivezetni a Libegyre” (mert mindenütt besenyők táboroztak).  Levédi a folyó környékén élhetett és róla kaphatta a nevét.

Érdekes, hogy a 9. század első felében a Szeverszki-Donyec (Се́верский Доне́ц) folyó mentén a russzoknak nincs nyoma, míg máshol (Volga, Oka, Don) van bőségesen. Ezt a területet a szaltovó-majácki kultúra (Megjegyzés: szerintem Levédihez tartozó) fegyveres törzsei ellenőrízték. (G. Vernadsky szerint a szaltovo-majácki kultúra népe magyar volt). / A. A.Тортика:  Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.). Харьков, 2006. Bevezető rész./ A magyarok 7-9. századi nyomait talán a Zlivki-i régészeti horizont régészeti, antropólógiai és genetikai vizsgálatainak részletesebb megismerése során találhatjuk meg. Egyébként a Donyec név szeverszkij jelzője egykor azt jelölhette, hogy a folyó a szeverjánok földjén halad át, vagy ott ered. Hogy ezen a területen (a Kárpátoktól a Donyecig) a magyaroknak kiemelt szerepe lehetett, ezt régészeti szempontból is alá lehet támasztani. Hiányoznak ugyanis e területen a skandináv-rusz alkotóelemek, továbbá a kamrasírok ebből az időszakból, míg a szomszédos nyugat-orosz területeken, az un. „druzsinás” sírokban ez fellelhető. A magyarok, mivel késleltették a Kárpát-Dnyeszter területekre a ruszok behatolását, nyilvánvalóan a helyi lakosságot és annak régészeti hagyományait elzárták a skandináv hatás alól – írja Rabinovics R. A. moldáv történész-régész, A magyarok lehetséges szerepe a Kárpát-Dnyeszter menti területek IX-X. századi történetében című tanulmányában. / IV. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia anyaga. 2018. Kazány. 181-187.o./ „Az egyetlen politikai erő, ami megakadályozhatta az ulicsok és tiverciek alárendeltségét a Kijevi Rusznak egészen a 10. század 30-as éveiig, azok a magyarok voltak, akik ellenőrizték a Kárpát-Donyec vidékét a honfoglalást követően is. (Részletesen lásd Rjabceva, Rabinovich, 2007, 199–205. o.). A magyarok ellenőrző tevékenységéről ír Petruhin is, amikor megemlíti, hogy Aszkold és Dir Bizánc elleni támadását 200 hajóval, azért tudta megszervezni, mert a magyarok 862-ben a dunai bolgárok elleni harccal voltak elfoglalva. (Петрухин В.Я.: Русь в IX–X веках. Издание 2-е, исправленное и дополненное. Неолит, 2014. Глава VIII. Начало русского государства и права. 260. old.)  

„Mint már említettük, a magyar emlékek a 9. században. gyakorlatilag nem különülnek el Kelet-Európában: nyilvánvaló, hogy a magyar a kultúra beépült a Kazár Kaganátus szaltovói-majacki kultúrájába. (Fodor, 2002; Szűcs, 2002, 231-271.); nem ok nélkül, már Bíborban született Konstantin is a 10. század közepén, magyarokat „türköknek" hívja. De az utóbbi évtizedekben egyre több "ugor" elemeket fedezett fel a szaltovói-majácki erdős-sztyeppi temetkezések hagyatékai, rituáléi, többek között, mint a  tipikusnak számító Szuha Gomolsa falu (Mikheev, 1982: 156-168) közelében lévő fehér köves erőd temetkezési helyei,  és maga Verhnyij Szaltov is a Szeverszki Donyec mentén (Aksenov, 2005: 223). V. K. Mihéjev óvatosan megjegyezte, hogy olyan leletek, mint a szuhagomolsai temetkezési helyé tetemégetés rítussal, nem az alánok és a protobulgárok hagyatéka, hanem a "török-ugor hordáé", a "fehér magyarok" képviselőié. (Lásd:  Orosz krónikák. Vö. Mihajev, 1985, 23. o .; Tortica, 2006, 366.)” /В.Я. Петрухин: Венгры и русь в поднепровье. "Хазарский альманах", том 8. Харьков 2009 278./ Türk Attiláék bizonytalanok: „A szaltovói kultúrkör kétségkívül legrejtélyesebb leletkörét a hamvasztásos temetkezések jelentik. Etnikai azonosításukra számos elképzelés született, köztük a magyarok elődeivel (pontosabban (finn)ugor eredetű népességgel) is kapcsolatba hozták, elsősorban a Szuha Gomolsa temetőben nagy számban feltárt, ún. (kettős) lófejes csüngők párhuzamai alapján”. „Tekintve, hogy a hamvasztásos sírok jellegzetes szaltovói típusú mellékletekkel nagy számban fordulnak elő délen a Kubany mentén is, illetve hogy a Szeverszkij Donyec menti temetőkben ezek leletanyaga valójában az aknasíros temetőkével közel azonos, így egy bolgár-török eredetű népesség szintén nem zárható ki. A szaltovói kultúrkör különböző területein előforduló hamvasztásos temetkezések összefoglaló elemzéséig egyelőre nem tudunk biztosat mondani ebben a kérdésben”. (TÜRK ATTILA ANTAL: A szaltovói kultúrkör és a magyar őstörténet régészeti kutatása. A VI. Medievisztikai PhD-konferencia, Szeged, 2009. június 4-5. előadása.)  2018-ban a SzM lelőhelyekről TA ezt írta: „Levédia egyelőre kérdéses. A Dnyeper és a Volga folyó közti terület napjainkban a korai magyar történelem régészeti kutatásának talán legnagyobb fehér foltja. Mindössze a vorobjovkai sírt említhetjük a Don vidékén. Itt a Kazár Kaganátushoz köthető szaltovói kultúrkör hatása mutatható ki, azonban a temetkezésből ismert csat és néhány más jellegzetesség annak egyértelműen Volga–Urál-vidéki eredetére utal.” De van itt még egy a  Russzkaja Bujlovka település is. Ezekről Mihail Vlagyimirovics Cibin tanulmányából tájékozodhatunk: „A vorobjovkai sírt a 20. század eleje óta rendszeresen megemlítik a magyar őshazakutatással foglalkozó munkákban. Ebben a tanulmányban a szerző a sír régészeti kontextusát vizsgálja, és ún. magyar típusú leleteket mutat be a Középső-Don vidékéről. Ezenkívül elkülöníti egymástól a szláv borsevói kultúra és a szaltovo–majaki kultúra lelőhelyeit, amelyek egyidősek lehettek a vorobjovkai sírral, és értékeli a sír párhuzamaiként említhető leleteket”. (In: 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia. Bp. 2018.). 

„A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” -- Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.) A 2018-as kazányi konferencián viszont Türk Attila így nyilatkozott: „„Хронология движения венгров также спорная, ведь материалы Субботцевского типа и возможные древневенгерские памятники между Днепром и Уралом появились приблизительно ОДНОРВЕМЕННО. Археологический материал не позволяет говорить о том, что венгры пересекли Волгу в середине VIII века, как это утверждают венгерские исследователи. В последнее время возникли сомнения относительно западносибирского происхождения кушнаренковской культуры.” /Из доклада доктора наук Аттилы Тюрка/ „A magyarok mozgásának időrendje szintén ellentmondásos, mert a Szubbotyici-típusú anyagok és a Dnyeper és az Urál közötti esetleges ókori magyar emlékek megközelítőleg EGYIDŐBEN jelentek meg. A régészeti anyagok nem engedik azt mondani, hogy a magyarok a VIII. század közepén lépték át a Volgát, mint azt a magyar kutatók állítják. A közelmúltban kétségek merültek fel a Kusnarenkoi-kultúra nyugat-szibériai eredetével kapcsolatban." /Türk Attila tudományos doktor jelentéséből /. Saját véleményem pedig az, hogy a magyarok egy időben ott voltak mindkét helyen! Sajnos a tárgyi kultúrák bizonytalansága miatt inkább csak a temetkezési ritusokra lehet hagyatkozni.

A magyarok e területre költözése Konstantin műve alapján 950-hez képest „régen” volt. Különböző forrásokra alapozva feltehető, hogy a hódítás 830 körül történt. (Wikipédia: Levedi fejedelem). Róna-Tas András (1931–) történészprofesszor szerint a magyar törzseket a kazárok telepítették az Etelközbe: egyrészt a kaganátus nyugati határainak őrizetére, másrészt pedig a „megbízhatatlan” bolgárok ellenőrzésére. (Wikipédia). G. Vernadsky véleménye szerint a Don-Oszkol menti alán-as lakosság a 8. század elején magyar fennhatóság alá került. /Türk A.: A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Doktori értekezés, 29. o. Szegedi Tudományegyetem. 2011./ Az Oszkol a Szeverszki-Donyec mellékfolyója. Róna-Tas András koncepciója szerinta Don és a Kubány folyók vidéke volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. Tőlük függetlenül a baskíriai magyar őshaza is létezhetett, ezek nem zárják ki egymást.

A Volga-Uráli területről történő kiköltözésről idézem Anonymust: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mind­mostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak. A Képes Krónikában (Geréb László fordítása) ezt olvashatjuk: „Áthaladtak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdálián és a Kiev nevű városon, majd átkeltek a havasokon”. Kézai Simon mester Magyar Krónikájában ez így szerepel: „átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán” (Szabó Károly fordítása).

A fentiekhez néhány magyarázatot, értelmezést fűznék: A déli magyarok Kaukázus környéki létének egyik bizonyítéka lehet a kaukázusi (Martan Csu) tarsolylemez is. De a Mardzsani-gyűjteményben (Moszkva) is találhatók magyar öv-veretek, kardok, nyeregdíszek, amelyek a 9. századi alán (jász) szomszédságra, illetve az észak-kaukázusi magyar jelenlétet igazolnak. A népzenekutatások is erre utalnak. Kétezer dallam bizonyítja, hogy a magyar zenei hagyomány és az észak-kaukázusi türk népek zenefolklórja közös gyökerekkel is rendelkeznek. Már Kodály Zoltán is felismerte, hogy a magyar népzene eredete az egyes kipcsak-török nyelveket beszélő népek, köztük a nogajok zenei hagyományában keresendő. Napjainkban Agócs Gergely és Somfai Kara Dávid helyszíni népdalgyűjtése is alátámasztja ezt a tézist. Állítják, hogy a gyűjtésük karacsáj-balkár anyagának 35-40 százaléka, az eddig feltárt nogaj dallamtípusoknak pedig közel 70 százaléka tekinthető valamelyik magyar népdaltípus párhuzamának. 2018-ban a magyar genetikai kutatások (karos-eperjesszögi temetők, 102 minta!) azt mutatják ki, hogy a honfoglaló magyarok hun-szkíta és kaukázusi (alán?) génekkel rendelkeztek. (Lásd Dr. Neparáczki Endre disszertációjában.)

Különböző elképzeléseket állítottak fel a „tarsolyosok” arra vonatkozóan, hogy hogyan kerülhettek ezek a felszerelések Cseremisz földre, a Kaukázus, Kijev környékére, vagy Skandináviába. Vannak, akik azt gondolják, hogy kereskedelmi forgalomban kerültek e vidékekre, vagy magyar származású zsoldosok sírjaiból láttak napvilágot, de lehet, hogy vándor magyar ötvösök termékei. A lovas nomád képbe sehogyan sem illik a tarsolylemez készítés magas művészi és műszaki színvonala. Ha viszont párhuzamot vonunk a somogyi gyepvasérc megmunkálás és például a tarsolyok egyik (Cseremisz-föld, Ruszenyikha) lelőhelyének hasonló szerepéről, akkor ezt a lovas nomád életstílust újra át kellene gondolni! A Vetluga parti őslakókról írja az egyik orosz szaklap: „Helyben, a tavak, mocsarak gyepvasérceiből nyert vörös vasérc olvasztásával, vadászattal, földműveléssel foglalkoztak.” /„Они занимались плавкой железа из бурых местных железняков, озерных, болотных и луговых руд, скотоводством, охотой, земледелием.” http://nnwelcome.ru/gid/detail/?ID=1511/. Én az Ockham borotvája elv szerint, úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb változat az igaz, tehát a vonuló, vagy éppen ott időző magyarok hagyatékai ezek a tárgyak. A két magyar csoport egyidejű létezését a legújabb régészeti elképzelések alapján is feltételezhetjük: „A magyar jellegű leletkör egyidejű feltűnése a Fekete-tenger északi előterében és a Bolsije Tyigani-i temetőben ugyanis arra mutat, hogy a Bolsije Tyigani-i temetőt nem tekinthetjük többé ’köztes láncszemnek’ az Urál-vidéki és a szubbotci hagyaték között. A szubbotci népesség e csoportja csupán egy kis töredék lehet, ráadásul az is keveredett a helyi lakossággal: a kusnarenkovói és a karajakupovói kultúrák hordozóival. A Bolsije Tyigani-i temetőben a szaltovói hatás a 10. század közepéig megfigyelhető. Tehát ez a lakosság ‒ a Fekete-tenger északi előterében lévő csoporttól eltérően ‒ soha nem állt ellenséges viszonyban a kazárokkal. Magna Hungaria régészeti hagyatékának meghatározása során, azaz a korai magyarság keleten maradt és a Volga partjához közel lakó töredékéhez köthető régészeti hagyaték elkülönítésénél éppen a Bolsije Tyigani-i csoport és azok leszármazottai tűnnek a legreálisabb jelölteknek”. / Olekszij V. Komar: История и археология древних мадьяр в эпоху миграции ‒ A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Napkút Kiadó, 2018. 253. o. /

A 9. században megszűnik a karajakupovói temetkezési helyek használata, csak a dél-karajakupovói (Khusainovo, Bekeshevo I, II) maradnak. Az északi leletek továbbra is megvannak (Lagerevo). A karajakupovói  nép déli csoportja a 9. században a magyar törzsi unió részeként hagyta el az Urált, az északi csoport pedig helyben maradt és csatlakozott a helyi (rokon) lakossághoz – a zsinórdíszes kerámia hordozóihoz, az Urál 10-11. századi lelethorizonton. (Проблемы истории общества, государства и права Венгрии. Сборник научных трудов Екатеринбург 2019. Суровень Д.А.: Древняя история мадьяр IX века: венгры в Северном Причерноморье. 111. old.)

A kivonulás pedig a 884-es évszámnál valószínűleg korábban történhetett. (A Képes Krónikában 677., Kézainál 872. a magyarok Szkítiából történő kijövetelének, illetve a honfoglalás dátuma.) A magyarok valószínűleg a 9. század elején hagyhatták el az Urál környékét – mint ahogyan E. A. Khalikova állította, már 1975-ben. (Szemben Fodor István régész, történész véleményével, aki ezt a dátumot a 7. és 8. század határára tette.) A hét fejedelmi személy szövetségének színhelye már Etelköz lehetett. „Az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságába” talán beleférnek a régészek-történészek szerint ugor (magyar) jellegű tárgyakat maguk után hagyó, és később eltűnt népek egy része is. Például V. Ivanov és A. Belavin szerint a karajakupovóiak és nyevolinóiak egy része a magyarokkal együtt távozhatott erről a vidékről. (Пилипчук Я. В. Предыстория венгров и венгеро-пермская проблема // Эхо веков. - № 1-2. - Казань, 2015. - С. 121-132.). De ezt támasztja alá Rubruk is, aki 1253-ban járt a francia király megbízásából a mongol nagykán udvarában, elmondja, hogy Baskíriából jöttek ki a hunok, akiket később magyaroknak hívtak, s velük jöttek a blakok, a bolgárok és a vandálok [Bodor (1976) p. 270). A Volgán való átkelés valószínűleg olyan magaslatban történhetett, ahol a magyarok már erdős területre értek. Erre vonatkozik Anonymus leírása miszerint: „sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak”. Az erdős sztyeppét nekik sürgősen el kellett, hagyni, mert a téli legeltetés létfontosságú volt. Az állataik ugyanis teljes ridegtartásban voltak. Télen-nyáron legeltettek. A lovak pl. 40 centiméteres hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. Az un. tyebenyovka (тебенёвка) őseink lovai számára létfontos volt. Az erre alkalmas téli legelők az erdős sztyeppén ritkák. Ezért feltételezhető, hogy a délre vándorlás egy éven belül történt. Ellenséges területen nem vonulhattak, csak ott, ahol baráti (feltételezhetően a nyelvüket beszélő) népek éltek. Ezekről a népekről József kazár kagán leveléből (amely a 10-11. században keletkezhetett) tudjuk, hogy: „Ezek neve: Burtasz (BVRTS), Bulgar (BVLGR), Szuvar (SV’R), Ariszu (’RYSV), Cermisz (CRMYS), Venentit (VNNTYT), Szuvar (SVVR), Clavijun CLVYVN), mindegyik igen nagy, számtalan sokan vannak, és nekem fizetnek adót”. (Shlomo J. Spitzer – Komoróczy Géza fordításában). Feltételezésem szerint, Kijev irányában, Szuzdálián (ami nem egy város, hanem terület volt), ez az út a merják és a mescserek területén vezetett át. (Kunok ekkor még ezen a területen nem voltak, viszont a mescser/miser nép, a történészek-nyelvészek egy része szerint bizonyíthatóan finnugor eredetű). „A magyar név összefügg a középkorban az Oka mentéről eltűnt volgai-finn mescsora (mozsar, miser) nép nevével, ami annyit jelenthetett, hogy rokon ember, azaz  человек сородич”. (Агеева Р. А. Страны и народы: происхождение названий. М., 1990.) Tehát a Mescser-Alföldön keresztül vezethetett az útjuk. Mondjuk az Oka mentén. Besenyők lehettek mordvai részeken is. (Lásd Vásáry István térképén a mozsar, miser népek elhelyezkedését a mongolkor után. Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Balassi, Budapest, 2008. 72.o.). „Az erzák (mordvinok) határa északon a Volga, nyugaton pedig az Oka folyó volt, amelyek Volgai Bulgáriából Kijev felé fontos kereskedelmi útvonalként is szolgáltak”.  (Klima László: Jürkák, tormák, merják - Szemelvények a finnugor nyelvű népek történetének korai forrásaiból.  Bölcsészettudományi Kutatóközp. 2016.). 

VII. (Bíborban született) Konstantinnál szerepel egy külsők adta népnév: Μορδια ami egy besenyő thema (katonai és közigazgatási területegység) jelölésére szolgált. Mordvát Rjazanytól (amit Erza-Mordva fővárosának tartanak) ekkor sűrű erdő választotta el, amiben a mescserjákok éltek. Ha a magyar nyomokra utaló tarsolylemezek egyik ismert lelőhelyét – a Mariföldön fekvő Veszelovót (д.Семёново 57.7856, 46.1949), vagy a tőle nem messze fekvő Ruszenyikhát (56.9046, 45.3518), ahol hasonló formájú tarsolyra bukkantak a régészek – légvonalban összekötjük Szuzdállal (56.4199, 40.4491), akkor ez a vonal valahol Nyizsnyij-Novgorod felett metszi a Volgát. Tehát itt történhetett az átkelés! A fentieknek megfelelően, elméletem szerint Álmos népe a nyolcszázas évek közepén, nem a történészek által bejelölt „Levédián” keresztül jutott el Etelközbe, hanem Anonymus leírása szerint attól egy jóval északabbra fekvő útvonalon át, és viszonylag rövid időn belül. Az itt élő merjákról csak annyit említek, hogy közvetítő kereskedelmet folytattak a vikingek és a kazárok között. (Talán nem véletlen, hogy magyaros mintázatú tarsolylemezeket találtak a Kijev melletti rusz druzsina, és egyes skandináv viking temetőkben is!). A halomsírok feltárása során arab dirhemeket is találtak a régészek. Valószínűleg Batu kán hadjárata során pusztultak el a merják telepei, a magyarok nyomaival együtt. Ami megmaradt, annak emlékét a 15-16. századi tatár-orosz háborúk törölték el, véglegesen. A történészek egyik verziója szerint, mescsora és a magyarok – egy törzsszövetség két szétvált tagja lehetett. (Irek Bikkinin).

Juliánusz második útjáról szóló jelentésben szerepel, hogy a tatárok elfoglaltak egy Merovia nevű országot is. (Talán a meri nép országát?). Hogy a Magyarországba vezető Volga-Urál útvonal a 9-13. században a helybeliek előtt ismert volt, azt bizonyítja Juliánusz barát története, akinek ezt a „rövidebb” utat éppen a „megtalált” magyarok mutatatták meg! Továbbá a Volgamenti Bulgáriából Magyarországra betelepülők is ezt az útvonalat használhatták. „Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője. Hogy ezen az útvonalon a régészek szerint csak 10. századból származó magyar leleteket azonosítottak, ez arra utal, hogy a tatárok megjelenéséig bőven maradtak még magyarok az Urál két oldalán. Annak ellenére, hogy a kutatások már 150 éve folynak, a merják nyelvét nem tudták teljesen beazonosítani. A merják belső neve, a „meri” hasonlít a „mari” (cseremisz) népnévre. Ma úgy tartják, hogy a mescserek többségét a burtaszok alkották. A burtaszok nyelve ismeretlen. A 13. századi arab krónikás Rasid al-Din (1247-1318) még megkülönböztette az erzákat, a moksákat és a burtaszokat. Véleményem szerint ezek a törzsek a magyar ősnyelv egyik változatán beszélhettek.

Álmos származási helyére talán abból is következtethetünk, hogy hol maradt nyoma a nevének. II. Béla magyar király apjának, Álmos hercegnek a nevét talán sokan ismerik. Azt kevesebben tudják, hogy a 10. században élt arab utazó, Ibn Fadlán idejében (922-ben), a Volgai Bolgárországban éppen egy Álmos nevű személy uralkodott. Almis ibn Selkej a volgai bolgárok uralkodója, elteberje (baltavár) volt a 10. század elején. Ibn Fadlán szerint Álmos a „szakalibák királya” volt. (Ibn Fadlan, an Arab traveller, referred to Almış as "the king of Saqaliba". Ang. Wikipédia). Megjegyzendő, hogy Ibn Fadlánnál a szaqlab (= szláv) népnév egyszerűen ’északi nép, északi emberek’ jelentéssel bír. http://finnugor.elte.hu). Egyébként R. Dozy és Évariste Lévi-Provençal holland és francia neves orientalisták munkáiból tudjuk, hogy a Ṣaqāliba (arabul: صقالبة, sg. Ṣaqlabī) a középkori arab forrásokban használt kifejezés, amely a szlávokra és más közép- és kelet-európai népekre, vagy tágabb értelemben az európai rabszolgákra utalt. A kifejezés a közép-görög szlávokból slavos/sklavenos származik, amelyek spanyol-arab nyelven először szláv rabszolgákat jelöltek meg, majd hasonlóan a kifejezés más nyugat-európai nyelvek szemantikai fejlődéséhez, általában külföldi rabszolgákat jelöl. A szóval gyakran visszaélnek, hogy csak Közép- és Kelet-Európából származó rabszolgákra utal, de minden európaira és másokra is vonatkozik, akikkel az arab kereskedők kereskedtek a háború vagy a béke időszakában.

Ibn Fadlán utazása során átkelt több folyón, amelyek nevei beazonosíthatók. Úti beszámolóját orosz nyelven találtam meg, de a fonetikus átírás így még világosabb. A magyarokat érintő rész így néz ki: „Потом мы ехали несколько дней и переправились через реку Джаха, потом после нее через реку Азхан, потом через Баджа; потом через Самур, потом через Кабал, потом через реку Сух, потом через реку Ка(н)джалу, и вот мы прибыли в страну народа турок, называемого аль-Башгирд.” Röviden: átkeltünk a következő folyókon: Urál/Jaik, (Урал/Яик, Чаган); Irgiz (Иргиз); Mocsa (Моча); Szamara (Самара); Kinyel (Кине́ль); Szok (Сок); Cseremsan (Черемшан), majd megérkeztünk a basgirdnak (аль-Башгирд) nevezett türk nép hazájába. / Путешествие Ибн-Фадлана на Волгу Fordította, jegyzetekkel ellátta A.P. Kovalevszkij (1895–1969), Szovjet TA kiadója, 1939./ Csak megjegyzem, hogy a moszkvai Mardzsani Alapítvány kiadásában 2016-ban – V. S. Kuleshov fordításában – megjelent könyvben az al-Básqird (ал-башг. рд) török népből fordításában már „ugorok” lettek! (Мы прибыли в страну тюркского народа, называемого уграми -- Путешествие Ибн Фадлана. Волжский путь от Багдада до Булгара. Издательский Дом марджани. 2016.) Z. V. Togan (aki 1939-ben kiadta Ibn-Fadlán eredeti szövegezésű útleírását) arra a következtetésre jutott, hogy az iszlám országokba a szakalib-szolgák, a Khorezmen keresztül kivitt, türk és finn-ugor nyelvű szakalib-rabszolgák voltak.

Almis valószínűleg ugyanaz a név, mint a magyar Álmos fejedelemé, a név maga gyakori volt a sztyeppén. (RónaTas Honfoglaló 187. o.). Míg Ibn Fadlánnál az Álmos név ALMSz, addig Ibn Rusztánál ALMS formában tűnik fel. Ibn Ruszta 903-913 között írta Mekkában „Az értékes drágagyöngyök könyve” (Kitáb al-aalák an-nafísza) című művét, amelynek kéziratát Khvolson, D. A. (1819-1911) orosz keletkutató nyelvész-történész találta meg 1866-ban a Brit Múzeumban (add. № 23,378), és 1869-ben kiadta az orosz fordítást Aбу Aли ибн Даст[3]: Kнига драгоценных ожерелий címen. Ibn Ruszta munkája kiemelkedő fontosságú forrás a magyar őstörténet vonatkozásában. Forrásai között az elveszett Dzsajháni-jelentés, illetve Ibn Hurdádzbih munkájának egy ma már nem ismert, bővebb változata is szerepelt. (Wikipédia). Könyvében megemlíti a székelyeket is, eszegel néven. A szövegből nemcsak a szomszédságra, hanem a bolgár-székely-magyar rokonságra is lehet következtetni, ami a hunok révén alakult ki. (Vonatkozik ez a volgai és a dunai bolgár-magyar kapcsolatra egyaránt). A magyar genetikai vizsgálatok azt mutatják ki, hogy a csíkszeredai székelyekben az N-Tat haplocsoport aránya 6,3%. Az N-L1034 összeköti a mai manysi és magyar népességet, egyúttal elválasztja más, „nem ugor” népektől. /Új filogenetikai mértékek és alkalmazásuk – új nézőpontok a magyarok korai története kapcsán. Anthrop. Közl. 58; 5. old. (2017)/. 

A volgai bolgárok eszkel (اسکل /‘skl/ = eskel) törzsének történetével kapcsolatos információk sajnos nem olyan szilárdak, mint a keleti szekeleké vagy az Ili-völgy és az Amu-darja alsó folyása közötti („eszkelföldi”) eszkeleké. Ezért itt csak feltételezésekből indulhatunk ki. Három kérdés merül fel, amelyekre válaszolnunk kell: (1) Hogyan kell olvasni az arab és perzsa szerzőknél előforduló volgai bolgár törzs ’skl (اسکل ( nevét. Mikor és honnan érkezett a volgai bolgárok eszkel törzse a Volga-vidékre? A volgai bolgárok eszkel (اسکل (törzsének leszármazottai-e az erdélyi székelyek, ahogyan azt először Danyiil Avraamovvics Hvolson javasolta (1869). 

Biztosan mondhatjuk, hogy a volgai eszkelek ősei valamikor az „eszkelföldi” eszkelekből szakadtak el, és vándoroltak előbb a Volga-vidékére, majd onnan északabbra. Azt feltételezzük, hogy már az 463-ban történt ogur vándorlás az „eszkelföldi”, vagyis a Fergana és Amu-darja-vidéki eszkelek egy vagy több csoportját magával sodorhatta az Észak-Kaukázusba, majd onnan a Dél-Kaukázusba is. Összefolalásként biztosan állítjuk, hogy a székelyeknek semmi közük nincs a volgai bolgárok eszkel törzséhez azon kívül, hogy mindkettő a keleti szekel csoportból a 4. században szakadt ki és azok más irányba vándorolt távoli leszármazottai. 

A nyugati székelyek harmadik csoportját alkotó erdélyi székelyek eredetével kapcsolatos teóriák jól ismertek, ezek a következők: hun, magyar, nyugati türk, avar, onogur-bolgár, volgai bolgár, kavar/kabar, besenyő. 

A hun kor utáni időszakban, 568-tól az avarok uralma alá került a Kárpát-medence és igen nagy valószínűséggel a hun kort túlélő székelyek is – a többi maradék hunnal, pl. a fentebb említett szemenderekkel együtt. Az avar uralom alatt sem asszimilálódtak és nem is tűntek el, mivel a székelyek területe – a Hun Birodalom utáni időszakhoz hasonlóan – az Avar Kaganátusnak is egy perifériális, földrajzilag izolált területe volt. Nyelvük megőrződése szempontjából az is fontos tényező lehetett, hogy az Avar Kaganátuson belül a török vagy annak valamelyik fajtája mostani tudásunk szerint presztízs helyzetben volt. Tehát a nyelvvesztés, a nyelvi asszimiláció veszélye nem is állhatott fenn. 

Az Avar Kaganátus megszűnése utáni időszakban, a 9. század első évtizedei és a 895/896-os a magyar honfoglalás között, Dél-Erdély, a DélkeletiKárpátok régiója és így a székelyek is, valószínűleg bolgár török uralma alá kerülhettek, így kb. kilenc évtizeden át tartó székely-bolgár török kapcsolattal számolhatunk. Ennek a korszaknak a maradványai lehetnek a székely nyelvjárás ogur-bolgár török vonásokkal rendelkező, más magyar nyelvjárásban meg nem található olyan szavai, mint az üver „magasan fekvő völgy a hegyekben” (üver ← *ü̯ėr < *ȫr < ŐT *hȫr) és surmó ~ surmók „serdülő fiú; gyerek” (< *csïrmïγ ← *csïrmïk < *csarmïk < *dzsarmïk (→ *dzsermik >> gyermek) < ŐT *yarmïk „gyermek, gyerek; kölyök”. 

A székelyek ez utáni története már a magyar történelem szerves részét képezi. A honfoglalás utáni időszakban a székelyeknél nyelvcsere történt, török eredetű nyelvüket felváltották a magyarral. (Aydemır, Hakan: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16.  BUDAPEST 2023). 

Ha „Levédia” területén a régészek nem bukkantak a magyarok nyomára, akkor helynévkutatók előnyben vannak, mert az általam jelölt út „magyargyanús” helynevekben is bővelkedik. (Lásd az esszéimben!). A genetikai vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy a kondai manysikba valamikor egy magyar csoport olvadt bele. (Lásd a korábban említett Koszárjev M. könyvében!). A múlt században itt már ismertek voltak olyan régészeti leletek, amelyek páhuzamot mutattak a magyar honfoglaláskori és az azt követő időszak emlékanyagával. (9-10. század. Csernyigov, Gnyozdovo, Ljubecs, Sesztovici). „Csernyigov mellett a csernája mogilai sírdomb feltárásakor égetett normann sírban normán kardok, sodronyingek, nyílhegyek, ezüstbe foglalt ivószarukkal egyetemben egy négyrészből összeszegecselt vasharangú sisakot találtak. A sisak korát többé-kevésbé meghatározzák a sírban talált, a IX. század  II. feléből származó bizánci pénzek. A sisak tehát közvetlen összeköttetésbe hozható a normannokkal, formában azonban a délorosz analógiák miatt keleti származásúnak kell tekintenünk”. (Kalmár,J. Népvándorláskori sisakok. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 1964. Pécs). Ezeket a sisakokat (demijanovkai, gnezdovói, novoroszijszki stb.) szokták a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében található pompás külsejű, kitűnő állapotban levő, honfoglalás kori, keleti típusú kúpos vassisakhoz hasonlítani és a magyar-rusz kapcsolatok kölcsönhatásának tekinteni. „A honfoglalás előtti magyarsághoz kapcsolható a demjanovkai sisaklelet. A kőlappal lezárt sírból a harcosnak és lovának csontváza került napvilágra, mellékletül a sisakon kívül 12 mm. átmérőjű gyűrűkből álló hosszú sodronying, szablya, kengyel és zabla feküdt a sírban. A szablya azonos a tarcali, demkóhegyi, gombási, stb. szablyákkal, tehát a honfoglaló magyarság fegyvertáfából való. A markolat a pengéhez viszonyítva szögben megtörve előre áll” -- írja Kalmár János régész a fentebb említett évkönyvben.

Érdekes összecsengés lehet a 2011-ben az Ujelgi kurgánban, valamint a korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények, valamint a veszelov-tanyai (Veszelevo, д.Семёново 57.7856, 46.1949), kijevi tarsolylemezek között! Az összefüggést még ma is keresik a régész-történészek. Nyugat Kazahsztánban egyre több olyan leleteket találnak, amelyek arra engednek következtetni, hogy itt ősmagyar népesség is jelen volt a 8. századtól kezdve. (Karaoj, Kurman, Emba, Tortoba, Ilek, Kobda, Temír környéke). Akár Dr. Tóth Tibor kazah magyarjainak ősei is lehettek ezek az ősmagyarok, akik sokkal nagyobb területen élhettek, mint amit ma feltételezünk. Ezek a magyarok nem követték a nyugatra költöző testvéreiket, hanem helyben maradtak. Dr. Tóth szerint elképzelhető „az a vallástörténeti vonatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám terjeszkedése”.  Ugyanakkor nem kizárt, mint kiindulási pont sem az északra történő felvándorlásnak. Ők a helyben maradók utódai. Lásd az Igazi kettős honfoglalás térképem „Ugor magyarok 4-9. század” ÉNy-Kazahsztáni részen. "Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizártnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a 'tatárjárás'." -- írja Tóth. (Előadva, 1966. április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián, az antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).

„Utjuk során a magyarok minden bizonnyal többször megálltak hosszabb időre. Ezért van okom azt gondolni, hogy egy ilyen állomás volt az Oka környékén is, a jelenlegi Kaluga tartományban. Ezt a feltételezést az Ugra folyó (az Oka mellékfolyója) nevére alapozhatjuk, amely nyilvánvalóan ennek a körülménynek (vagyis a magyarok áthaladásának) köszönhetően alakult ki. Kétségtelenül nevet a folyónak nem a magyarok, hanem a szomszédos szlávok adhatták.” – írja K. J. Grot, a Morávia és a magyarok című könyvében. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./ Ebben a Kalugai tartományban van egy kis falu Ugrica névvel. (54.4253, 33.5509), az Ugricska patak, és egy nagyabb település Ugra néven (54.7776; 34.3278) az Ugra folyó mentén. És pont azon az útvonalon, ahol a magyarok vonulhattak a krónikáink szerint!

Az orosz krónikákban (PVL) említett Magyar Domb végül is egy magyar telep volt Kijev mellett, amelyet a magyarok hoztak létre a volgai elvándorlásuk idején. „Местность также известна как Угорское урочище – известно, что здесь на некоторое время останавливались венгры во время своей миграции с Поволжья.” Anonymus szerint a magyarok 884 körül ütköztek meg a ruszokkal Kijevtől északra, ami azt bizonyítja, hogy Álmos népe (és nem Levédié) volt a támadó. Természetesen az események korábban történhettek pár évvel.

Az Etelközben egyesült magyar törzsek történeténél elfogadom Róna-Tas András hipotézisét, amelyet a Wikipédia így foglal össze: „A történet szerint a kazárok kagánja elhívta magához Levedit, hogy feleségül adja hozzá a lányát, és megtegye őt a magyarok fejedelmévé. Levedi azonban elutasította ezt, mondván, van erre alkalmasabb személy, akár Álmos, akár a fia, Árpád. A kagán megörült a beszédnek, és végül is Árpádot választotta. Ez teljesen életszerűtlen viselkedés lett volna Leveditől, de nyilván az Árpád-ház későbbi hagyományának meg kellett magyaráznia, hogyan került a kezébe a hatalom. Ehhez felhatalmazás kellett, ami akkoriban a kazárokat jelentette, akiknek kagánja a nyugati türk Istemi családjából származott, aki a sztyeppei szakralitással rendelkező Asina-klán tagja volt. Talán Levedi is a klán tagja volt, ehhez kapcsolódik a magyar szakrális kettős királyság intézménye, amiről a honfoglalás előtt arab források megemlékeznek, de amiről a honfoglalás idején és után a bizánci források már nem tudnak. Valószínűleg Levedi dinasztiájának letételével tűnt el ez a szakralitás, amit egy új dinasztia csak nehezen tud felépíteni”. A fentiektől annyiban térnék el, hogy a hatalom először az északról jött Álmos kezébe került. Ez a vérszerződés története, amelyről Anonymus így ír:  „Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: »A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged.« Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s megitta, esküjét ezzel szentesítette”. A szerződést a hagyomány szerint hét vezér: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, a hét törzs – Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer és Kürtgyarmat vezére kötötte Etelközben.

Arab és bizánci forrásokra – Ahmad ibn Fadlán (877-960); Ibn Ruszta; Ibn Khordadbeh (820-912); VII. Konstantin (913–959); Hitvalló Szent Theophanész (758-818); I. Niképhorosz, konstantinápolyi pátriárka 806-tól 815-ig, valamint az ún. "cambridge-i dokumentum" vagy „Schechter levél”-re hivatkozva – több orosz történész, így: J. V. Gotye (1873-1943), A. Kovalevski (1895-1969), B. A. Ribakov (1908-2001), M. Artamonov (1898-1972) is megemlíti a kazár-magyar kérdést, bár szűkszavúan, és az ellentmondásokkal nem nagyon törődve. (Természetes, hogy náluk a ruszok és a szlávok vannak a célkeresztben!). Például J. V. Gotye kifejti, hogy a Kazár Béke (Augustus császár után szabadon!), a magyarok betörésével bomlott fel a 9. század elején. Írnak a polgárháborús viszonyokról, Sarkel építéséről, és a háttérben mindig ott vannak a magyarok – az említett krónikások miatt! Ugyanakkor Gotye (Ibn Fadlán után), figyelemre méltónak tartja a kazár kagáni dinasztia házasságpolitikáját, amellyel biztosítja a magyar és alán törzsekkel a szövetségét! Mert a Kazár Birodalmon belül az alánok és a magyarok is megtartották az önállóságukat. Alán-jász csoportok talán Tas vezérrel együtt csatlakoztak a magyarokhoz, mikor azok különváltak a kazároktól. Hogy Árpád honfoglalói között voltak alán és ászi törzsből valók, arra a mai helyneveink közül a varsány és o(e)szlár szótagokat tartalmazók utalnak, mint: Varsány, Veszprémvarsány, Tiszaeszlár. (A varsány a szarmata aorsz –an képzős alakja, szóvégi palatalizálódással. Az eszlár/oszlár az ász népnév plusz  török –lar többes alak).  Régészeti nyomok nem utalnak huzamosabb (több száz éves) magyar-kazár kapcsolatra, viszont az etelközi (Szubbotyici-horizont) ásatások annál gazdagabbak magyargyanús leletekben. Álláspontom szerint mindezek erősítik azt a véleményemet, hogy a 9. század első felében hatalmas magyar erőösszevonás történ a korábban észak-keletre vándorolt és a délen maradt, magyar identitású és hozzájuk csatlakozott törzsek részéről, az Etelköznek feltételezett területen. 

„Kétségtelen, hogy a honfoglaló magyar kötelékekkel együtt a Kárpát-medencébe beköltöző alán töredékek minden bizonnyal a Kaukázus előteréből a VIII. században északabbra húzódó alánok (ászok) közül kerültek ki” Írja Selmeczi László múzeológus. (Selmeczi László: A magyarországi jászok régészeti kutatása. GYULAI KATALÓGUSOK 2. Zúduló sasok. 1996. 75. old.)

Zimonyi István is úgy gondolja, hogy a magyarság nemcsak az egész IX. században, hanem már azt megelőzően is lakhatott etelközi hazájában - mégpedig kazár uralom alatt. (Zimonyi István: Muszlimforrások a bonfoglalás előtti magyarokról. A Gayháni-hagyomány magyar fejezete. Balassi Kiadó, 2005. 320-324. old.) Az orosz őskrónika (PVL, azaz a Lavrenytij-évkönyv) így támasztja alá az elméletemet: A krónika a szlávok és a magyarok 7. századi történelmének konkrét kronológiáját csak a 852-es (6360) évtől – Mihály császár uralkodásától – indítja és 1117 (6625)-ig (Ipatyij-évkönyv) tárgyalja. Ekkor a történelmi háttér előzménye az alábbi volt:

Kuvrat a Fekete-tengertől és a Meotisztól északra és észak-keletre eső területen 630 körül hozta létre az onogur-bolgár birodalmat, felszabadítva népét a türkök uralma alól. De ezt megelőzően több egység is csatlakozott az avarokhoz: „Ez idő tájt a var és chunni leszármazottaiból mások is elszöktek a türkök fennhatósága alól, s Európába jöttek, ahol a kagán avarjaihoz csatlakoztak. Számuk tízezerre rúgott” – írja Nikephoros Kallistos Xanthopoulos (1256-1335), Theophülaktosz Szimokattész (580-630) nyomán.  (Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992. 108. o.). Halála után (665?) a bolgár állam a kazárok támadásai miatt (668-ban) felbomlott. Fiatalabb fia Aszparuh, 20 000—30 000 harcossal átkelt a Dunán, és egy Ongulnak nevezett területen telepedett le. Ez a terület az Al-Duna környéke, valószínűleg a mai Kilya környékén volt. (Elméletem szerint, útközben szláv nyelvű, valószínűleg duleb nőket szedtek fel. Ez döntő szerepet fog játszani a bolgárok szlávnyelvűvé válásában!) Konstantinápolyt ekkor az arab I. Marván kalifa ostromolta. (674–678). A bolgárok után jöttek a fehér magyarok, elűzték a Volhíniai-hátság (Pripjaty és Nyugati-Bug közti terület) lakóit, akik valószínűleg a dulebek voltak. (Когда же славянский народ, как мы говорили, жил на Дунае, пришли от скифов, то есть от хазар, так называемые болгары, и сели по Дунаю, и были поселенцами на земле славян. Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской. Угры эти появились при цесаре Ираклии, они и воевали с Хосровом, персидским царем)^[5]. Véleményem szerint ezek a fehér magyarok a kazár birodalom déli részéről feltelepített Levédi magyarjainak elődei voltak, akik Kuvrat bolgárjai helyére költöztek. De a megjelenésüket a szláv krónikás Hérakleiosz császár idejére teszi, aki 610-640-ben uralkodott, és valóban harcolt II. Huszrau perzsa királlyal, aki 626-ban szláv és avar szövetségesekkel ostrom alá vette Konstantinápolyt. „Véleményünk szerint a fehér és fekete ugor (ugri bjelii, ugri csjornii) elnevezés egyaránt magyar néprészre utaló etnonímia. E megkülönböztetésnek azonban csak a magyar törzsszövetség önálló megjelenésétől (830-tól), esetleg kettéválásától volt lét-jogosultsága. A fehér ugor elnevezést — ilyen értelemben véve — a VII. századra vonatkoztatni anakronizmus. Az orosz évkönyvek XI. század eleji (talán már IX. század-ban fennálló) állapotokat vetítettek vissza egy korábbi időszakba. A XI. század elején ugyanis más források igazolják a fehér és fekete magyarok létezését. A szlovén föld elfoglalása nem a keleti szláv területekre vonatkozik; hanem a Kárpát-medencé-re. A volochok (frankok) legyőzése, a szlávok alávetése arra utalhat, hogy a fehér ugorok honfoglalása, nem a VII. században, hanem a IX. század végén történt.” – írja Tóth Sándor: A fehér és fekete magyarok kérdéséhez. /In: Acta Universitatis Szegediensis : acta historica, (75). pp. 3-9. (1983)/

Kuvrát fiai Batbaján és Kotrag, a maradék bolgárokkal, esetleg a magyarok egy részével együtt, a Don és az Urál közötti területre vonult, 668-ban.  A Volga-Káma vidékére ezek a törzsek a bolgár-kazár és a gyakori arab-kazár háborúk miatt voltak kénytelenek felköltözni. Később a 8. században szaltovo-majáki kultúra népe is követte őket. A Volga mindkét oldalát benépesítették, keveredve az itt őshonosokkal. A jobbparton zömében a csuvasos, míg a bal parton a kipcsák jelleg dominált, amit az előmagyar törzsek vettek körül. A magyarok egy része elindult nyugatra, míg a helyben maradottak alkották Magna Hungária lakóit, akikkel Juliánus is találkozott.  Lásd Bolshie Tigani temető magyar jellegű régészeti leleteit. 

Az életmódváltás kérdésére is választ kaphatunk Anonymustól. A fentebbi idézetben „Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak” – több van, mint első látásra gondolhatnánk. Az „ember munkájának gyümölcse” földművelésre utal. A földművelés és a nomadizmus egymást nem kizáró fogalmak. Csuvasos török jövevényszavaink azonban egy olyan, a szőlőművelést is magában foglaló komplex gazdálkodást tükröznek, amely messze meghaladja a mozgó életmód nyújtotta lehetőségeket – állítják a nyelvészek. Viszont ne feledjük el, hogy ilyen földművelésre a Fekete-tenger környékén is lehetőség volt. Tehát az életmódváltást csupán nyelvészeti magyarázatokkal nem lehet indokolni. A volgai bolgárok szomszédságában élő magyaroknál a vadászó-halászó-földművelő komponens volt a domináns, míg a pontuszi sztyeppén élők nomád-adóztató-rabszolgakereskedő-katonáskodó életmódot folytattak. A szakértők között viszont kialakult egy olyan álláspont, hogy komplex gazdálkodású és nomadizáló néprészekkel egy időben sem a kazároknál, sem a bolgároknál, sem a magyaroknál nem számolhatunk. (Zimonyi István, Az eurázsiai steppe nomádjai és a Közel-Kelet beduinjai = szerk. Zimonyi István, Középkori nomádok –korai magyarok, Magyar Őstörténeti Könyvtár 27., Balassi, Budapest, 2012, 78–86). Véleményem szerint a magyaroknál viszont olyan helyzet állt elő, hogy viszonylag rövid (egy-két év) alatt olyan -- magyarul is beszélő -- néprészek kerültek egy területen (KM) egymással kapcsolatba, amelyek komplex gazdálkodású és nomadizáló múlttal is rendelkeztek.   

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK

[1]Az avar leletekben,  568-tól az u.n. akantuszos (növényi jelképek) stílus dominált.

[2] Известия Аль‑Бекри, Куника и Розена, стр.109.

[3]Ибн Руста стал известен в наше время благодаря Рие (Rieu), нашедшему в Британском музее рукопись с его сочинением, и российскому востоковеду Д. А. Хвольсону, издавшему с русским переводом и научным комментарием извлечения из неё, под названием: «Известия о Хазарах Буртасах, Болгарах, Мадьярах, Славянах и Руссах Ибн-Дасты» (СПб., 1869). Хвольсон первым в российской науке неправильно прочитал имя автора как Ибн Даста. Ошибка была исправлена только при полной публикации сочинения голландским арабистом <a href="https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%93%D1%83%D0%B5,_%D0%9