A téma. amire a címben utaltam, közismert. De tudományos feldolgozásával még nem találkoztam. Főleg nem a népek őstörténetével kapcsolatban. Amire most kísérletet teszek, nem tudományos igényű, inkább szórakoztató, elgondolkodtató irodalom.

Általánosan ismert a honvágy fogalma: „Családjától, szülő- v. lakóhelyétől v. megszokott környezetétől elszakadt, távol élő személynek erős hazavágyása” – ez a magyar nyelv értelmező szótárából vett idézet. Úgy hiszem, ez nem etnikum függő, általános emberi tulajdonság, ami egyedenként, körülményektől függően, hol erősebben, hol mérsékeltebben jelentkezik. Mégis, ennek a szerepét a történelem írói, nem nagyon hangsúlyozzák. Bár az olvasó érzi, tudja, miről van szó. Ennek egyik kiváló példája Homérosz Odüsszeiája. A Kr. e. 7. században írt eposz Odüsszeusznak kalandos hazatérését és viszontagságos kalandjait meséli el Trója ostroma után. Természetesen a „hazavágyás” egyik legfontosabb feltétele a „haza”. Az abszolút nomádok, a hazátlanok, a „világpolgárok”, a „jég hátán is megélők” – nem szenvednek a honvágytól. De ha csak a  Biblia világába betekintünk, az „Ígéret földje” a zsidóknál igen fontos szerepet játszott a történetükben. A magyar mondavilágban is a honfoglalók Atilla örökségét jöttek visszafoglalni: „Az Úr visszaadta a magyaroknak Pannóniát, amiként Izrael fiainak adta át Mózes idejében örökségként az amorreusok királyának, Sionnak a földjét és Kánaán egész országát”.^[1]

Bakay így ír erről: „A népek sohasem költöztek el hazájukból kedvtelésből vagy kalandvágyból, nem hagyták el könnyedén őseik temetőit és földjét. A magyarok sem tettek így soha. Ma már a régészet kétségbevonhatatlan tényekkel igazolta, hogy sem a szkítáknak nevezett népek 2700 évvel ezelőtt, sem a hunok, sem az avarok, sem pedig a magyarok nem bolyongtak a végtelen füves rónákon, állataikat terelgetve, sátoros szekerek kíséretében, mint a kóbor cigányok, hanem váraik, városaik, falvaik, hatalmas állandó temetőik, a maguk korában rendkívül fejlett hadseregük volt s az Altájtól a Bécsi-medencéig egységes kultúrát és erős hatalmi övezetet alkottak. S ennek a nagy keleti kultúrának volt szerves része a magyarság!” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.) 

Teljesen más a helyzet, ha a hazától való eltávolodás valami rendkívüli körülmény hatására következik be. Katasztrófákban, tartós éghajlati változások miatt, túlnépesedés okán, ellenséges népek miatti meneküléskor stb. el kell hagyni a régi otthont, és újat kell alapítani, Ilyenkor nincs miért, nincs hova, és nincs kihez hazamenni. De a vész elmúltával, még ilyenkor is gyakori a visszatérés, éppen a „visszavágyás ereje” hatására. Ez az erő biztosította például, hogy a török idők elmúltával ne cserélődjön le teljesen a lakosság Tolna megyében. Ha a török-tatár-német pusztítás és az azt követő betelepítések hoztak is létre sváb, szerb, tót stb. szigeteket, a megye észak-nyugati része a visszatérő magyarokból települt újjá. Erről „A puszta megtartó ereje” című esszémben írok részletesebben. De a magyarok őstörténetével, a honfoglalással foglalkozó dolgozataim egyik fő motiváló ereje a „visszatérés”, a helybenmaradás történelemalakító szerepe. Ez, ha nem kimondottan, nem látványosan, de megmutatkozik a korai népvándorlás szereplőinek történetében. Gondoljunk csak a fellelt 10-11. századi „magyaros” régészeti leletekre a Duna-Dnyeszter-Dnyeper, vagy a Dél-Urál és a Volga-könyök környékén, amelyek az „otthonmaradt”, vagy „visszatért” leszakadt részek nyomai. Nem mindig maradnak nyomok. Feltételezésem szerint ez történt a Kaukázustól északra, a Fekete-, és a Kaszpi-tenger közötti területeken maradt őseinkkel is. Rájuk csak a helynevek, az ott élők meséi  utalnak, amiből csak következtethetünk a valamikori létükre. 

Ha elfogadjuk ennek a mozgató, sorsformáló erőnek a létét, akkor másképpen tekintünk a korai (kőkorszaktól a bronzkorig tartó) Közép-, és Kelet-európai népmozgásokra is. Egy példán keresztül próbálom bemutatni, mire is gondolok. Legyen ez az időszak Közép-, és Kelet-Európa középső és déli felének (a sztyeppe vidék) 3. évezredi története, amit a bádeni (péceli) és a Jamnaja régészeti kultúra történetével szoktak jellemezni. Először elmesélem, hogyan néz ez ki a „tudományosan elfogadott” tálalásban. (Lásd a feltett térképet).

Baden-péceli kultúrának vagy baden-kultúrának nevezik a késő rézkor (i.e. 4. évezred, közepe) kárpát-medencei kultúráját. A péceli kultúra emberei a Duna, illetve a Tisza mentén halászattal, a síkságokon és az áradmányos területeken földműveléssel és járulékos állattartással foglalkoztak. A hegy és dombvidékeken, nem ritkán pedig a hegyek csúcsain az állattartók erődített falvakban éltek. Az állattartásban meghatározó volt a szarvasmarhatartás. (wikipédia)

Az időszámításunk előtti 4. évezred második felében az Alföld keleti részén, nagy kurgánok alá temetkező jövevények jelentek meg. Leletanyagaik előképei kelet felé, egészen a dél-orosz sztyeppékig visszakövethetők. Valószínűleg ekkor jelent meg először a ló a Kárpát-medencében mint haszonállat, és bizonyára ezekhez a jövevényekhez köthető a vélhetőleg kaukázusi eredetű kerekes kocsi itteni elterjesztése is. (Régészeti leletek az őskortól a honfoglaláskorig Heves Megye területéről. Szerkesztette: Domboróczki László). A Baden-kultúra egyes temetkezései fölött megfigyelt alacsony földhalmok talán a Kr. e. 4. évezred végén az Alföld területére beáramló kelet-európai hatások átvételéről, egyes szomszédos, rézkor végi közös­ségeknél kialakuló új temetkezési hagyományról tanúskodnak. Ezekben az esetekben talán egyfajta békés akkulturációs folyamatról beszélhetünk.  (Dani János: A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. Magyar Régészet. 2020. 2. szám).

A kurgántemetkezések tömeges megjelenése az Alföldön a Kr. e. 3100/3000‒2600/2500 közötti időszakra tehető. A Jamnaja-kultúra, azaz gödörsíros kurgánok népének kultúrája (neve az orosz яма, azaz „gödör” szóból képzett melléknév) késő rézkori – kora bronzkori kultúra volt a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környékén. A kultúra az i. e. 36. századtól az i. e. 23. századig létezett, mint a kurgán-kultúra első szakasza. Jellemzően vadász-állattartó volt, de a folyók környékén földműveléssel is foglalkoztak; néhány földvár jellegű építmény nyomai is fennmaradtak. A Jamnaja-kultúra a Volga középső folyásánál létrejött Hvalinszki-kultúra és a Dnyeper középső folyásánál létező Szrednyij Sztog-kultúra utóda. A Jamnaja-kultúrából fejlődött ki nyugat felé a katakombás kultúra, kelet felé pedig a Szrubna-kultúra. (wikipédia).

A Jamnaja-közösségek a jelenlegi ismereteink alapján az Al-Duna felől érték el a Magyar Alföl­det, ahonnan a Tisza vonalát követve terjeszkedtek egészen a Felső-Tisza-vidékig. A legelterjedtebb nézet szerint alapvetően a Tiszántúlt foglalták el, azonban Lantos Andrea és Andrási Réka Dusnok határában végzett halomásatása, valamint Kustár Rozália, Balázs Réka és Sümegi Pál Kiskunság hal­mait célzó kutatásai mára igazolták (Balázs, 2006; Kustár et al., 2014; Balázs & Kustár, 2015, 30‒32; 2016), hogy a Jamnaja-pásztorok az egész Alföldön vándorolhattak nyájaikkal, sőt ‒ az erdélyi adatok fényében: Câmpia Turzii (Aranyosgyéres), Cipău (Maroscsapó), Răscruci (Válaszút) stb. (Ciugudean, 2011, 27‒29, Appendix 1: earthen tumuli, Fig. 1; Heyd, 2012, 538, Fig.1; Frînculeasa et al., 2015, 77; Gogâltan, 2016, 422‒424, Abb. 3; Szász, 2017, 8) – az Erdélyi-medence területére is eljutottak.

 Annak ellenére, hogy a kurgánokat építő rejtélyes Jamnaja-kultúra (Gödörsíros kurgánok közössége) talán a legkevesebb leletet szolgáltatta eddig a Kárpát-medence régészetében, paradox módon – az elmúlt évti­zed meglepő eredményeket produkáló archeogenetikai és izotópkémiai kutatásainak köszönhetően – mégis az egyik legfontosabb régészeti kultúrának számít ma Európa Kr. e. 3000-től számított története szempont­jából. A Jamnaja-kultúra fő elterjedési területe Kazahsztántól az Észak-, ill. Nyugat-Pontus-vidékig húzódó hatalmas, jórészt füves sztyeppéken található, azonban ezen őskori nomád közösségek legnyugatibb töme­ges előfordulása éppen a Magyar Alföld területére esik.

A Jamnaja kelet-európai eredetű nomád közösségeinek Európára gyakorolt hatása szorosan összekapcso­lódik az indoeurópai vándorlás, a ma beszélt indoeurópai nyelvek eredetének kérdésével. (Dani János: A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. Magyar Régészet. 2020. 2. szám).

Mi az amit másként látok én, mik az eltérések a fentebb leírtaktól?

Írásaimban kifejtettem, hogy a magyar nép történetét csak a hunok KM-ben történő megjelenésétől (4. sz. második fele) érdemes vizsgálni. Amiért elkalandozok a kőkorszak távlatába, az a magyar nyelv eredete. A nép és a nyelv viszonyát külön esszéimben fejtem ki, itt túl hosszú lenne elmagyarázni ezt az igazán nem szokványos kapcsolatot.

Tehát, nálam – eltérően Danitól – nem csak a ma beszélt indoeurópai nyelvek, hanem a magyar nyelv eredetének kérdésével is szorosan összefügg a Jamnaja kérdés. Miért is? Mert nálam Krantz eredeti elképzelése, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain” – kis változtatásokkal, elfogadott (bár nem bizonyított) alaptétel. Lásd: Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3. Nem vagyok egyedül, aki ezt a nézetet vallja, lásd Bakay Kornélt: „A magyar európai ősnyelv, amelyből kiszakadtak azok a nyelvek, amelyek a magyarral nyelvi párhuzamokat mutatnak fel. Ez az alternatíva a magyarság Kárpát-medencei őshonosságára utal. Ez a feltételezés összhangban van az amerikai Grover Krantznak az európai nyelvek földrajzi kialakulásáról vallott nézeteivel. Krantz szerint a Kárpát-medencét már legalább tízezer évvel ezelőtt magyarok lakták s a magyar az európai ősnyelv”. (Bakay Kornél: Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen. Magyar Megmaradásért. 2010 január.). Igaz, hogy nálam nincs őshaza (Miért nincs őshaza?), de a többi OK!

Térjünk vissza a nyelvet beszélőkhöz. Nem a magyar nyelvet, hanem azt az ősi lingua francat, amelyből a mai magyar nyelv örökített át a legtöbbet. (Jobb híján, nálam is megmaradt az „ural-altáji alapnyelv” elnevezés, magyarázattal, ha már Krantz se tért el tőle).

 Megismétlem a fentebb hozott Dani idézetet: „A Baden-kultúra egyes temetkezései fölött megfigyelt alacsony földhalmok talán a Kr. e. 4. évezred végén az Alföld területére beáramló kelet-európai hatások átvételéről, egyes szomszédos, rézkor végi közös­ségeknél kialakuló új temetkezési hagyományról tanúskodnak. Ezekben az esetekben talán egyfajta békés akkulturációs folyamatról beszélhetünk”. Ez a tágabb, megendő fogalmazás, ami elfogadható számomra. Itt „hatások átvételéről”, „új temetkezési hagyományokról”, „békés akkulturációról” van szó, és nem a később leírt, mainstream, al-dunai invázióról. Ennek megfelelően a fenti térképen a keleti és az alföldi Jamnaját összekötő nyilat is (a többihez hasonlóan!) kétirányúnak tudom elképzelni. Miért van ennek jelentősége? Hát a nyelv krantzi terjedése miatt! És hol itt a „visszavágyás ereje”? Ott, hogy a Jamnaja kultúrát művelők évszázadokig kapcsolatban maradtak egymással (akár északon, akár délen), ami nyelvi kontaktus nélkül nem működhetett. Tény, hogy a Jamnaja keleti ága kultúrálisan jelentősebb volt a kevésbé nomád nyugatinál, de úgy néz ki, hogy a Jamnaja lehetett a harangedényes és a zsinegdíszes kultúrák előfutára. „A Yamnaya horizont emberei patrilineálisak és exogámok voltak. Ha a zsinóros férfiak neolitikus korban feleséget hoztak, akkor szinte biztosan Yamnaya feleséget vettek el. A nyugati és a keleti Yamnaya eltérő apai leszármazással rendelkezhetett, sőt etnonyelvileg is eltérő volt, de mégis hasonló isteneket és népi szokásokat követtek, így vegyes házasságok jöttek létre. Autoszomális genomjuk nagyon hasonló volt, mivel a feleségcsere gyakori volt ezekben a patrilineáris rokonságban, és ez megakadályozta a teljes genetikai különbségek felhalmozódását” állítja Razib Khan amerikai-bangladesi populációgenetikával foglalkozó újságíró. Ha ez így volt, akkor a kárpátmedenceiekre is igaz lehetett. Ha nincsenek is nyelvi bizonyítékok – ott vannak a régészeti, antropológiai, archeogenetikai vizsgálatok eredményei, amelyek, ha nem is igazolják, de nem is cáfolják az általam kifejtetteket, miszerint a Jamnaja kultúrának akár a forrása is lehetett a KM-ben. A kapcsolat a késő rézkori helyi közösségek (Baden és Coţofeni) és az újonnan érkező Jamnaja-csoportok közötti interakció több szinten is dokumentálható. (Ecsedy, 1973, 19, 39; 1979, 51). És egy jóval későbbi (10. század közepe) példa a visszatérésre:

2021-ben – nem messze az Ujelgiben talált magyaros jellegű harcostól – a 181 m magas Szovinaja Hegynél («Гора Совиная», 55.7166; 61.9253, magyarul: Bagoly Hegy) magyar temetőt találtak, amelyben egy harcos felszereléseiről egyértelműen kiderült, hogy a magyar honfoglalók leleteivel azonos. (Актюба – новый мадьярский комплекс в Южном Зауралье. Боталов С.Г., Таиров А.Д., Грудочко И.В., Газизова С.Р., Парунин А.В. Труды КАЭЭ ПГГПУ вып. XIX Пермь, 2021. 84. oldal.) A szerzők szerint csak egy „visszatérő harcos” lehetett, mert a felszerelése olyan volt, amit akkoriban ezen a vidéken nem tudtak készíteni. Ez pedig a KM és az Urál környékiek szoros kapcsolatára utal. (Судя по аналогиям данный предметный комплекс соответствует материальной культуре Карпатской котловины времен Обретения Родины самого конца IX – начала X в. И свидетельствует о тесных связях Зауральского и Карпатского населения в это время). 

A kép forrása: 8. kép. A Jamnaja-kultúra Kárpát-medencei elterjedése és kapcsolatrendszere (készítette: Faur Z.; Włodarczak, 2014, Fig. 2. módosítva). Dani János • A kurgánok és az építőik. Az Alföld a bronzkor hajnalán. MAGYAR RÉGÉSZET ONLINE MAGAZIN • 2020 Nyár. 6. o.