Nézzük először a – máig használatos -- legismertebb, az u.n. Schleicher-féle családfát. August Schleicher: A darwini elmélet és a nyelvtudomány című könyve 1863-ban jelent meg, amiben a darwini tanokat átvitte a nyelvészetbe. Bár Darwinnak A fajok eredete a természetes kiválasztódás útján című könyve csak 1859-ben látott napvilágot, elmélete már korábban is ismert lehetett. Többek között úgy gondolta, hogy két rokon nyelv annál régebben vált el egymástól, minél nagyobb köztük a nyelvi távolság, valamint a nyelvcsaládok egy közös ősnyelvből –a fa törzséből – ágaznak le. Így például az uráli családfa finnugor és szamojéd nyelvekre ágazik, a finnugor finn-permire és ugorra, az ugor pedig magyarra és obi-ugorra, az obi ugor-pedig hantira és manysira. „A keveréknyelv nem létező fogalom: nincsenek kevert nyelvek, amiként egy egyén vagy egy szervezet sem lehet más, mint szigorú egység” — szól az eredeti schleicheri tanítás (1850: 27; magyarul idézi CSERESNYÉSI 2004: 200)
A saját ágon levő nyelveket közelebbi, a más ágon levő nyelveket távolabbi nyelvrokonoknak nevezzük. Az ágak közötti együtthatást viszont nem tudja kezelni. Pedig a nyelvek hatnak egymásra, sőt keverednek, kialakulhatnak kevert nyelvek (pidgin, kreol) is. A problémát már 1999-ben Szilágyi N. Sándor megfogalmazta: „Ugyanaz a metafora azonban más-más következményekkel járhat a különböző tudományokban. A biológiában a fa-struktúra szerinti metaforikus gondolkozás tulajdonképpen ártalmatlan, sőt egyenesen hasznos eszköz arra, hogy a fajok közötti különböző viszonyokat szemléletessé tegye. Hiszen ha a fa elágazik valahol, a két ág nem fog többé szervesen összekapcsolódni, hanem majd megint elágazik mindegyik, és így tovább. De az sem történhetik meg, hogy valamilyen módon az egyik ág össze-forrjon egy szomszédos fa valamelyik ágával, és úgy nőjenek aztán tovább, egy közös ágban, vagy hogy az egyik ág magától leváljék az egyik fáról, és átköltözzék a másikra. Pontosan így van ez az élővilágban is: ilyesmi ott sem fordulhat elő az egyes fajokkal. Amikor pedig a (statikus) rendszertan összekapcsolódott az evolúciós elmélettel, a fajok családfája arra a célra is jól bevált, hogy az egyes fajok származását is megfelelően szemléltesse, ne csak a rokonságát. Hiszen a biológiában ez a kettő majdnem egyre megy.
A nyelvek esetében viszont nem egészen így van ez, a CSALÁDFA metafora mégis úgy tünteti fel a dolgot, mintha ott is így volna, és ezáltal meglehetősen félre is viheti az erről való gondolkozást”. (Szilágyi N Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. Bp. 1999. In: Tűzcsiholó. Szerk. Pozsgai Péter).
A nyelvek időbeli változását sem tudja követni. A nyelvészek, a nyelvi folyamatokat rekonstrukció révén, egy-egy feltételezett állapotsorból rakják össze. A nyelvet, egy a beszélőktől független, abszolút nyelvként kezelik. Az összehasonlító nyelvészetben a szabályos hangváltozások törvénye gyakorlatilag kizárja az aktualitás (uniformitás) elvét. Pedig a múltbeli változásokat – igen sokszor – a mai változások figyelembevételével lehet kezelni. A kezdeti ellentmondást Makkay János így fogalmazta meg: „a mezolithikus társadalmi egységek — lettek légyenek azok bármilyen népesek, kicsik vagy nagyok, ritkák vagy sűrűek, kevesek vagy számosak — csoportnyelveinek feltételezett gomolygó integrálódásával kapcsolatos fő nehézség a következő (sajnálom, de itt már kénytelen vagyok a korai időnek megfelelően a régészettudományból vett példákkal élni): ez az integrálódás éppen akkor — a mezolithikum folyamán vagy elején — vette volna kezdetét, amikor az anyagi és szellemi kultúra minden más ismert tényezője (tehát a teljes régészeti leletanyag) egy éppen ellenkező irányú folyamat, a differenciálódás, a szétválás, a csoportokra bomlás kétségtelen jeleit mutatja” (Makkay János: Egy magyar amatőr véleménye az uráli finnugorság származásáról 1. rész: a kőkor végéig. 1997. A szerző magánkiadása. 55. o.).
A fenti kérdések, gondok megoldására több próbálkozás is volt. Például voltak, akik a nyelvek egymásra hatását hullám, vagy éppen szivárványszerűen képzelték el. (Hugo Schuchardt, Johannes Schmidt, Adolphe Pictet és maga Schleicher is). Bár a hullám és a fényfelbontás már a fénytan kategóriába tartozik, a nyelv kettős természetéig nem jutottak el. Hullámelméletében Schleicher nyolc izoglosszacsoportot állított fel amelyeket, egymást részben átfedő halmazszerű zárt ovális görbékkel szemléltetett. A halmazok közös részei jelképeztek egy-egy nyelvcsaládon belüli csoportot vagy nyelvet.
Többen felismerték, hogy „Az igazi a családfa- és a hullámmodell összedolgozása lenne”. (ELTE BTK Finnugor Tanszék. Forrás: R-TA: 91–102, 123–124.) A. Aalto már 1965-ben javaslatot tett egy olyan háromdimenziós nyelvfa-modell kidolgozására, amely egyesítené magában a nyelvfa (Stammbaumtheorié) és a hullámelmélet (Wellentheone) előnyeit. (Makkay u.o. 57.o.), illetve Pentti Aalto ábráját: AALTO, Pentti: The original home of the Indo-European peoples. Sitzungsberichte der Finnischen Akademia der Wissenschaften. Helsinki, 1963. (1965.) 100.
Az egy tőről fakadást többszálú gyökerekkel (lásd Szilágyi N. Sándornál is. Szilágyi 1999. 358. old), vagy több előnyelv szövetségével (Sprachbund) próbálták helyettesíteni. (Franc Boas, Trubeckoj). Vittore Pisani folyam-modellt állított fel a nyelvek keveredésére. „A kilencszáznegyvenes évektől azonban rendszeressé válnak a pidzsin és kreol nyelvészeti vizsgálatok, majd felfedezik a nem lingua franca kiindulású kevert nyelveket is, így az érintkezéseknek a genezisben játszott szerepét a későbbiekben csak bajosan lehet kétségbe vonni vagy elhallgatni. Ezért a nyelvrokonság kérdéseivel foglalkozó szakemberek az ún. kontaktusnyelvek létezését újabban elismerik, azonban ezek keletkezéstörténeti jellemzőit a családfa-teória előfeltevései szempontjából már mellékesnek
ítélik: „a mai tudósi konszenzus szerint a »normális« nyelvek »normális« esetben valamely nyelvcsaládba tartoznak” (CSERESNYÉSI 1994: 2)” / Fehér Krisztina: A családfamodell és következményei. Debrecen, 2011. 109. o. /
A hálóelvű nyelvi modell a nyelvrokonság fogalmát relatívan kezeli, és különböző, erősebb-gyengébb előzményként számol minden olyan nyelvvel, amely jelenlegi magyar nyelvre ezidáig hatott. Az egybetartozás mértéke egy ilyen modellben attól függ, hogy a nyelveket milyen erősségű és számú hálókapcsolat köti össze egymással. Valahogy úgy, ahogy erről Wittgenstein beszélt a kései korszakában, az ún. családi hasonlóság kapcsán: „A fonál erőssége pedig nem azon múlik, hogy valamely szál egész hosszában végigfut-e a fonálon, hanem azon, hogy elég sok szál fonódik-e össze egymással” (Filozófiai vizsgálódások 1953). A nyelveket nem tekinti diszkrét határokkal rendelkező fogalmaknak (azaz nem abszolút létezők), hanem olyan relatív jelenségeknek, amelyeket a környezetük, beszélőik, és nem valamiféle megkülönböztető jegyek alapján lehet meghatározni. / Fehér Krisztina: Az affinitástól a hálókig, avagy a nyelvek filogenezise című 2011-es, debreceni előadása alapján/. Makkay jól látta, hogy „mindezeknek egyetlen grafikus ábrában való megvalósítása az indoeurópai nyelvek összességére alighanem lehetetlen”.
A fentiek után, nézzük meg mit kínál a nyelvi idősodrony modell.
A korábbi próbálkozások sok hasznos elemét tartalmazza. A hálómodelltől eltérően nem törekszik egységes képet adni a nyelvek kapcsolatáról, hanem a háló egyes szálait különállóan, de az érintkező nyelvi közegben vizsgálja! Véleményem szerint, nem „összedolgozni” kell a nyelvi modelleket, hogy az minden oldalról közelítsen a valósághoz (ez már több, mint száz éve nem sikerült a szakembereknek), hanem a bemutatni kívánt kapcsolatokat külön-külön kellene modellezni (esetleg más metafora alkalmazásával) a jobb használhatóság érdekében. (Hiszen a modelezés célja nem egy nyelviterápia, hanem csupán a nyelvi kapcsolatok diagnosztizálása).
Hogy lehetséges ez?
Ha például, a fő kérdés a nyelvek származása, eredete, akkor ennek bemutatására javaslom a „Nyelvrokonság” ábrámat együtt használni egy kladisztikus családfa modellel. Amennyiben egy nyelv fejlődését, nyelvi átvételeket szeretném bemutatni, akkor a „Nyelvi idősodrony” metaforát célszerű használni, minden egyes nyelvre, külön-külön.
Nézzük először a magyar nyelv fejlődésének ábráját. A lefelé, egy irányba mutató nyilak a háló egy szála, a magyar nyelv központi pászmája. A magyar nyelv nem az ugor leánynyelve! A meglévő nyelvi hasonlóságok a közvetett, vagy közvetlen nyelvi érintkezések során alakultak ki. Ezek megszűnése okozta az „elkülönülés” feltételezésére alapot adó okokat. Hogy ezek léteztek – nem vitatom. A nyelvi korszakolást – ilyen távlatokban – csak hipotetikusnak szabad tekinteni a tudomány legmagasabb szintjén is. (Szerintem). Nálam az ősi nyelvi area nem egy nyelvszövetség, egy sprachbund, amelyben a nyelvek a hosszadalmas és intenzív nyelvérintkezés során tesznek szert egymáshoz hasonló szerkezeti vonásokra, hanem a jégkorszakot követő keletre (északra) vándorlás és helyben maradás következménye. Egy, vagy több közvetítő nyelv alakult ki, tűnt el. A nyelvek konvergálódtak, eltávolodtak egymástól. Elképzelésem kicsit hasonlatos Pusztay János alapnyelv elképzeléséhez, amikor az alapnyelvre a lingua franca terminológia alkalmazását javasolta. Pusztay szerint ha egy közösség felbomlik (például egy része más területre vándorol), akkor viszi magával a lingua francát is. És gyanítom, hogy Pusztay itt nem a hagyományos értelembe vett egy nyelvű lingua francára gondolt, mint ahogyan én sem! (Lásd Pusztay Gyökereink c. könyvében). Természetesen nálam nem egy ÉNYÖV-ről (Észak-eurázsiai nyelvi övezetről, őshaza-láncról), ami tartott a Baltikumtól Nyugat-Szibériáig, hanem az Alpoktól az Altájig tartó sztyeppei nyelvi övezetről, mondhatnám: SNYÖV-ről van szó. A terminológiák (alapnyelv, nyelvszövetség, közvetítő nyelv) nem szokványos értelmezése miatt Pusztayt, már-már a dilettáns nyelvészek közé sorolták. (Honti László: Anyanyelvünk rokonságáról). Tehát:
Kialakulhattak nyelvcsaládok, alapnyelvek, amelyek idővel szétváltak, de fennmaradhattak un. „reliktum nyelvszövetségek” is az újonnan létrejövők mellett. Ha az ilyen reliktum nyelvszövetség egyes elemei („nyelvi zsákocskák” :D) kedvező körülmények között, kellő számban újra találkoztak, akkor nagy valószínűséggel nyerő pozícióra tettek szert és létrejöhetett egy a környezetétől eltérő kvázi új nyelv. Ez történhetett a magyar nyelvvel a KM-ben a 9-11. század során. (Illetve az alapnyelvével az évezredek során). A gyors egybeolvadás, a keveréknyelv kialakulásának elmaradása, a viszonylag kevés nyelvjárás megléte, mind erre utal. A kevés számban jelen lévő hasonló reliktum nyelvek sorsa a beolvadás lett, mint ahogyan ez a bolgároknál meg is történt.
A finn-permi, szamojéd stb. nyelvek hasonló módon vizsgálhatók. A manysi és hanti nyelvekre így képzelem el:
A Parpolaféle nyelvtörténet szerint a késő proto-uráli nyelv három területen alakult ki: Nyugat- (a felső Volga-Káma vidéken)-, Közép-, és Kelet- (Baskíria & Kőzép- & Dél-Urál) uráli. Török 2022-2023-as előadásaiban a Mezsovszkaja nyelve a Parpola szerinti proto-Kelet-uráli (a magyar nyelvet adó lingua-franca) lehetett. Török ábráján a késő bronzkorban ide költözött északról egy paleo-szibériai népcsoport (a nganaszánok ősei) egy része. Itt nyelvcserén mentek keresztül, majd évszázadok múltán utódaik nagy része visszatért északra, magával víve az új nyelvet a korábbi szubsztrátumaival. Az együttélés során a mezsovszkajaiak alapvetően nem keveredtek genetikailag az északi származásúakkal és fejlődésük a Török által bemutatott módon alakult. Az északra távozók nyelve a manysi őse lett, a helybéliek nyelvi átvételei során meg kialakult a hanti nyelv őse. Így lehetséges, hogy a manysi nyelv a magyart is adó protonyelvből alakult ki úgy, hogy a genetikai jellemzőik már kevés európai nyomot mutatnak ki. „A manysik megőrizték ősi bronzkori genomjukat” – mondja Török. A fentiek teljesen megfelelnek Pusztay gondolatainak:
"Az ún. uráli (tkp. finnugor) korban az eredetileg paleoszibériai nyelvek átvettek bizonyos finnugor alaktani jegyeket (pl. a tárgy külön esettel, az akkuzatívusszal való jelölését), valamint – eltérő mértékben ugyan, de – elfinnugorosodott a szókészletük. A finnugorrá vált eredeti paleoszibériai tömbön belül a mai ugor nyelvek egyfajta híd szerepet tölthettek be, amit etimológiailag is lehet igazolni. Több olyan példánk van, hogy ugyanarra a fogalomra két különböző alapnyelvi alakot lehet rekonstruálni, amelyek folytatása megvan az ugor nyelvekben, ám az egyiknek megfelelői csak a finnugor nyelvekből, másiknak a megfelelői csak a szamojéd nyelvekből mutathatók ki, pl. 'szarv'" (PUSZTAY JÁNOS: A MAGYAR NYELV EREDETÉRŐL).
Tehát összefoglalva, szerintem a hanti nyelvnek a magyarral nem volt közöse (a nyelvi hasonlatosságok a manysi átvételből keletkeztek), míg a manysi nyelvnek volt, mert nyelvcserén estek át. Lásd: Asko Parpola: Formation of the Indo-European and Uralic (Finno-Ugric) language families in the light of archaeology. Helsinki 2012. 169. o. Figure 11; Dr. Török Tibor - Mit árulnak el a genomelemzések a honfoglalók származásáról. 2022.; Dr. Török Tibor új, tudományos előadása a honfoglaló magyarok archeogenetikai kutatásáról. 2023.
A nyelv szókészletének vizsgálatakor az „átadó” nyelvet figyelmen kívül hagyjuk, mert az átadás ténye semmiféle változást nem okoz az átadó nyelvben. A vizsgált nyelv szempontjából van szerepe az átvételnek, honnan vette, mikor vette, mit vett át? De ehhez nem kell az érintkező nyelvek sodronyszerű állapotát vizsgálni, hanem a másik létezési formát a hullámtermészetűt kell figyelembe venni. Ez a sémán a mezőszerűséget formázó, színes ovális körökkel van jelölve. (Hasonlatosan Schleicher izoglosszáihoz). Az időtengely (az újkőkortól napjainkig) a középső szálon van „kalibrálva”. (Célszerű log-log, vagy szemilog skálát használni.). Ezt megtehetjük, ha a nyelvet nem diszkrét határokkal rendelkező abszolút létező fogalomnak, hanem egy relatív (a fény tulajdonságaival bíró) jelenségnek tekintjük, amit a beszélőik hoznak létre és formálnak a környezeti hatásokkal közösen. „A schleicheri kontextusfüggetlen szemlélet következményeit figyelembe véve ugyanakkor az is könnyen belátható: amennyiben a nyelvet — akár a családfarekonstrukciók révén, akár egyéb módon — valamiféle abszolút létezőként kezeljük, ab ovo megfosztjuk magunkat az eredet igazán adekvát magyarázatának lehetőségétől. Ezt erősíti a nyelvrokonításban már nem érintett későbbi strukturális és (poszt)generatív irányoknak a genezis problematikájához való hozzáállása is”. (Fehér Krisztina: A családfamodell és következményei. Debrecen, 2011. 109. o.)
A nyelvi sodrony forgása közben magával ragad szálakat a környező nyelvi közegből, de nem ad le magából semmit. Az átadás ténye nem változtat a nyelven semmit! „A finnugrisztikai vonatkozásban RÓNA-TAS ANDRÁS írja: „Mettől kezdve beszélhetünk magyar nyelvről? Attól kezdve, hogy kivált a közvetlen rokonaival közösen alkotott ugor nyelvből? De hát az obi ugor nyelvek, a vogul és az osztják kiválása lényeges változást okozott-e a maradék nyelvben, azzal, hogy ők elváltak? Ha a magyar nyelvet azért nevezzük uráli nyelvnek, mert leglényegesebb elemei folyamatosak egészen az uráli alapnyelvig, akkor uráli helyett miért nem beszélünk a magyar és persze a finn, a vogul stb. alapnyelvről, hiszen az uráli alapnyelv legalább annyira magyar, mint finn vagy vogul. A folyamatosság önmagában semmit sem mond a differenciálódásról — világosan látjuk, hogy meghatározásunknak ez a leggyengébb pontja” (1978: 375–376)”. (Fehér Krisztina. u. o.)
Az átvevő nyelv – amikor azt vizsgáljuk – hasonlóképpen viselkedik, de akkor ott, az átadó nyelv van hullám (mező) állapotban. Viszont, a többnyelvűségen alapuló huzamos nyelvi kapcsolatokat nem egyirányú utcaként, hanem kölcsönhatásaiban kell szemlélni, és ennek megfelelően nemcsak más nyelvekből származó magyar jövevényszókra kell összpontosítani,
hanem más nyelvek magyar jövevényszavait is a lehető legerősebben kell kutatni. A magyar nyelv háromezer éves fennmaradása elég erős jele annak, hogy nem lehetett alávetett presztízsű, ebből pedig egyenesen következik, hogy életszerűtlen, mégha kutatástechnikai szempontból sokszor teljesen érthető is az egyirányú etimológiai közelítés – vallja Pomozi Péter nyelvész. (Pomozi, MKI, 2020.) A fenti kérdéssel a nyelvészetben az areális-kontaktológia fejezet foglalkozik. Úgy gondolom, hogy a nyelvi rokonság kérdését is akkor lehet véglegesen megoldani, ha a ma rokonnak tartott (finnugor) nyelvek mindegyikét megvizsgáljuk a kontaktológia szempontjából, legalább olyan részletességgel, mint ahogyan a magyar-török nyelv vonatkozásában már páran megtették. És itt fontos szerepet kap a kölcsönzés szociállingvisztikai háttere, amelyet legtöbb esetben csak hipotetikusan ismerhetünk. (Sándor Klára, Gugán Katalin, É. Kiss Katalin et al.) Ebben az esetben mindegyik „rokon” nyelvet egy-egy nyelvi sodronynak célszerű elképzelni és vizsgálni. (Ez természetesen csak egy módszertani javaslat részemről).
Nagyon ideillik Ludwig Wittgenstein (1889-1951) hasonlata: „A fonál erőssége pedig nem azon múlik, hogy valamely szál egész hosszában végigfut-e a fonálon, hanem azon, hogy elég sok szál fonódik-e össze egymással”. De a hullámok modulálása is nagy lehetőségeket kínál!
A kötélfonás technikája megoldja – a feltételezett – eredet problémáját is. Semmi sem bizonyítja, hogy a nyelveknek a születése azonos, vagy hasonló formában történt. A kötélsodrás indulhat egy, de több szálból is. Lényeg az időközbeni fogyás-feltöltődés. Természetesen lehetnek leágazások is, mint pld. amit a hanti-manysi szálnál látunk.
De nem szóltunk még terjedésről! A nyelv kettős természete miatt erre is kétféle változat lehetséges: lineáris, láncszerű terjedés (ami etnikum függő, a nyelvek származási rokonságát feltételező létezési forma) és az areális, diffúz terjedés, ami a közvetítő nyelvekre jellemző. A körülményektől függően, a diffúz tejedés során kialakuló „sziget nyelvek” újra egyesülhetnek létrehozva egy új, modernebb formáját az eredetinek. (Lásd a magyar nyelvet a KM-ben a 9. századtól)
Mi a helyzet a nyelvcserével? Mi történt például a bolgárok nyelvével az idősodrony modell szerint? Vizsgálva az ősbolgár nyelv sodronyát azt tapasztaljuk, hogy a 7. századtól folyamatosan szláv szálak szövődtek be a nyelvi kötélbe, miközben az ősi bolgár (török) szálak kezdtek elfogyni. A folyamat érintette a központi magot (pászmát) is úgy, hogy a mai napra a régi szálak teljesen eltűntek és maradt a mai bolgár nyelv.
A fentiekből látható, hogy semmi újat nem találtam ki. Legfeljebb ami a szakma oldaláról csak kérdésként fogalmazódik meg, nálam hipotézisként jelentkezik. „Ami a nyelvtörténetet illeti, most már csupán a nyelvi átvételekkel kapcsolatos kérdések mérlegelése jöhet számba: az ősmagyarság egy domináns déli, protoiráni vagy iráni népként vette-e át az uráli-obi őslakosság nyelvét, nemkülönben hogy ő maga adhatott-e át nyelvi elemeket a paleoszibirid népeknek (pl. az indoiráni fémneveket, lótartás szavait)?” (Z. Tóth Csaba: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. MIKES INTERNATIONAL alapítvány, Hága, 2010.)
A nyelv fényszerűségére is rámutatott már Teller Ede is: A magyar nyelv az egyetlen beszélt nyelv a világon, melynek fény természete van. Mint ős etimonok (egy szótagú szavak) mindnek 2 jelentése van, mint fénynek, anyagi (állapot) és hullám (folyamat) természete. Nő (állapot, folyamat), vár, ég stb./ -- igaz, hogy az értelmezéseket kicsit csiszolgatni kellett, a képeket kicsit más sorrendbe kellett rakni, de végeredményben talán megvalósult a családfa- és a hullámmodell összedolgozása,
Kép: Nyelvi idősodrony
A fentiek jobb, teljesebb megértéséhez ajánlatos az alábbi tanulmányaim átfutása:
https://bilecz.blog.hu/2019/12/01/a_magyar_nyelv_eredeterol_105
https://bilecz.blog.hu/2020/11/27/a_nyelvi_fejlodes_mechanizmusa
https://bilecz.blog.hu/2016/07/11/a_magyarok_oshazaja
https://bilecz.blog.hu/2018/12/28/memek_es_a_genek
<!-- [if gte mso 9]>
