Mint ahogyan már szó volt róla, Etelköz és Levédia határait – többek között – Dr. Bakay Kornél és Varga Géza is firtatta. (DR. BAKAY KORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997).
Előjáróban el kell mondanom, hogy nagyvonalakban egyetértek az elképzelésükkel. Azért vannak részletkérdések, amit másként is el lehet képzelni a rendelkezésünkre álló források elemzése után. Az alábbiakban ezekre térek ki, hivatkozva a máshol már leírt okfejtéseimre.
Elsőnek az „őshaza” kérdésére térnék ki.
Ezt a kérdést a „Mese és valóság” írásomban részleteztem. (Mese és valóság). Lényege, hogy szerintem „a magyarok elődeinek nem volt egy konkrét „őshazája”, mert a magyar nyelv ősi változatát kialakító, megőrző, továbbadó csoportok szétszórtan megtalálhatók voltak az Alpoktól az Altájig, a Kaukázustól a tundra vidékéig a krisztusi időket megelőző évszázadoktól a mongol- (tatár) járásig”. De ez nem zavaró, mert a magyar nép őstörténetét – bizonyíthatóan – a 7-8. századnál korábbi időkben felesleges keresni, mert óhatatlanul a mesék birodalmában kötünk ki. (Beleértve a nyelvészet tudományát is!).
Etelköz és Levédia kérdése már konkrétabb. Erről a 9-10. századi krónikaírók gondoskodtak. Az elnevezést Konstantin császár fő művéből, a DAI-ból ismerjük. A 10. századig a magyarok soha nem alkottak olyan országot, birodalmat, hogy ennek a határait a krónikások lejegyezték volna. Sőt, a hunokhoz, avarokhoz, kazárokhoz, bolgárokhoz, de még az alán, besenyő, kun szövetségekhez hasonló méretű, tartós csoportosulásokat sem képeztek. Az első, komoly szövetségről – a „vérszerződésről” -- a 9. századból van ismeretünk. Ezért vannak nehéz helyzetben a régészek a 8. századot megelőző leletek „magyaros” megítélésekor. „Amennyiben a császár tájékoztatása megbízható információkra épül, (miszerint Levédiát Levediről nevezték el) akkor ez az országnév a magyar földrajzi nevek között egyedülálló. Személyről ugyanis eleink sohasem neveztek el országot. Várost és kisebb területet azonban igen (amire a Solt és Csanád vezérekről elnevezett városainkat és megyéinket hozhatjuk fel példának). Ez is arra utal, hogy Levédia csupán egy vezéri központ és vidéke volt: a kazárok egyik határmenti tartománya” – írják a szerzők. (20. old.). Meggyőződésem szerint Lebedias hadvezért, a többségében elszlávosodott területeken letelepedett, adóztatott népek nevezték el, a mondáikban élő, folyónevet is adó hősnőről – Kij, Khoriv és Scsek nővéréről, Lübegyről, aki viszont a hattyúról kapta a nevét. A szláv nyelvet a 10. században már jól ismerték Bizáncban, ezért az „Etelközben” élő magyar vezér szláv nevet, görög végződéssel Λεβεδίας (Lebediász) és szláv titulust βοέβοδος (vojevodosz) kapott. (Magyarán a DAI-ról ; Levédi a hattyú vajda?).
Őseink 7-9. századi keleti „kóborlásai”.
A nomád népek vándorolnak, azért nomádok. Kik is voltunk? Halász-vadász-gyűjtögető, nomád, vagy félig letelepedett, nagyállat tartó népség, a középkort megelőző időszakokban? Figyelembe véve az őshazánál leírt összetételünket, voltunk ez is, az is! Erről, kicsit komolyabban: A puszta szerepe a magyar nyelv „honfoglalásában” . Szerzőink (Bakay és Varga) így látják ezt a problémát, amelyet a 33. oldali térképen (Magyar szállásterületek: Kaukázus és Meotisz 557 után (?), Etelköz (Dentümagyar ?) 600-895 között, Levédia 880 körül, Besenyőföld 884-ig.) fel is tüntettek: „Zavarónak tűnik, hogy a szabír- és onogur-magyarok már évszázadokkal előbb a Meotiszban, tehát a Volgától nyugatra éltek. Mindezek együttesen csak úgy válnak érthetővé, ha feltételezzük, hogy őseink a Kászpi-tengert délről megkerülve jutottak Észak-Iránból Dagesztánba, majd a Kubán vidékére, valamikor Kazária születésével egyidőben. Eljuthattak ekkor a Feketetengertől északra elterülő pusztákra (Padányi Dentümagyariájába, a későbbi Etelközbe), sőt az avar Kárpát-medencébe is. Innen (a kazár nyomásnak engedve?) északra vonultak (a bolgárokkal együtt?) és keleti irányban átlépve a Volgát, újra a besenyők szomszédai lettek, akikkel az Aral-tó vidékén egykor már szomszédosok voltak.19
Őseink itt kötötték a vérszerződést és ezután indultak vissza nyugatra. Úgy tűnik tehát, hogy a magyarok Etelközből néhány évre keletre költöztek Levédiába, sőt - mint azt látni fogjuk - Besenyőföldre, majd onnan visszatértek Etelközbe. Újra átkeltek (most már nyugati irányban) a Volgán és északról megkerülve Kazáriát, Szuzdal - Kiev - érintésével Pannónia felé vonultak”.
A „kazár nyomást” – nagyon helyesen – gyorsan letudják: ’Arra azonban nincs lehetőség, hogy az egész honfoglalást, mint egy majdnem megsemmisítő erejű vereséget állítsuk be. Adataink ugyanis ellene szólnak a szörnyű katasztrófának, hiszen krónikáink a beköltöző asszonynépről is megemlékeznek. László Gyula szerint pedig a honfoglalók sírjaiban nyugvó nők ugyanahhoz a néphez tartoztak, mint férjeik és magyaros viseletűek, meg számarányuk is azonos a férfiakéval.74
„A legjobb jóakarattal sem tudjuk megérteni - írja Götz László – mi szükség van arra, hogy erőnek erejével elvitassák a honfoglaló magyaroktól és Árpádtól a legelemibb katonai ismereteket és hadvezetési képességeket is, mikor a honfoglalás mesterien megszervezett és fölényesbiztonsággal végrehajtott vállalkozása, de az utána következő nyugati hadjáratok, egykorú forrásadatok tömegével igazolható sorozatos győzelmei is kétségtelenül bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok haditaktikában és hadászatban messze a nyugat-európai népek felett álltak."75’ (31. old.).
A „Volgától nyugatra élést” azonban másként is elképzelhetjük (kihagyva a keleti kurflit): egy részük már a Ny-i Türk birodalom bomlása után itt élt! Az igazi kettős honfoglalás és Az igazi kettős honfoglalás (folytatás) . A másik (Kuvrat halála után) felment az Urálhoz, úgy ahogyan – kérdőjel nélkül – Bakay és Varga írja: „Innen (a kazár nyomásnak engedve?) északra vonultak (a bolgárokkal együtt?) és keleti irányban átlépve a Volgát, újra a besenyők szomszédai lettek, akikkel az Aral-tó vidékén egykor már szomszédosok voltak.19”.
Elfogadom a kereskedelmi és vízi utakról szóló leírást is. Annyiban kiegészítve, hogy az említett Kelet-Nyugat irányú út, szerintem az Oka völgyében vezetett. „A területen fontos kereskedelmi utak vezettek keresztül. Északról délre a volgai, doni, dnyeperi vízi utak segítségével a normann-szláv oroszok a Fekete-tengerig, Bizáncig és a Kaszpi-tó déli kikötőiig jutottak el. Volt egy ezekre merőleges szárazföldi út is, amely északkeletről délnyugatra vezetett és a Volgai Bolgárországot kötötte össze Kijevvel, és a Kárpátmedencével.47 (Ez volt a honfoglaló hétmagyarok útja is.) A kereskedelmi útvonalakon elsősorban prémeket, cserzett bőröket, szőnyegeket és ötvöstárgyakat szállítottak. A kereskedelmet antik szokásjog szabályozta, amelybe beletartozott, hogy őseink - akik Király Péter szerint már 811-ben felbukkannak az Al-Dunánál és 834-836 között is említik őket azon a tájon48 - a terület gazdáiként a kereskedőkaravánok átengedéséért vámot kaptak. Fontos körülmény, hogy az egész Kelet-európai sztyeppe és különösen a Volga-Don szűkület uraiként gyakorlatilag az egész térség kereskedelmét ellenőrizhették - és ez magyarázza a magyarok pompaszeretetéről és gazdagságáról a mohamedán forrásokban fennmaradt adatokat, de hadaik jó felszerelését és így részben a honfoglalásra induló katonai erejüket is”. (24. old). Nálam: Varég-magyar kapcsolat a 8-9. században?
A magyarok szerepéről Etelközben több helyen is írok. Úgy érzem ez Szabir-magyar történet (Bővített) megfelel az alábbiaknak (Bakay-Varga 24-25. o):
Szovjet kutatók, köztük Sz. Sz. Sirinszkij, felfigyeltek arra, hogy a IX. század húszas éveitől kezdve a kazár-kijevi kereskedelemben zavar lép fel; ettől kezdve ugyanis a szláv területeken elmaradtak a (kazárokra jellemző) dirhemleletek. így véljük, jogos feltételezés, hogy dél-oroszországi területen éppen az ősmagyarság beékelődése idézte elő ezt a változást - írja Erdélyi István.49 Orosz évkönyvekből viszont azt tudjuk, hogy a kijeviek a IX. században (862 táján?) egy ideig a kazárok adófizetői voltak.50 Kristó Gyula azt feltételezi, ugyan e források alapján, hogy a kazárok már a 840-es évektől megadóztatták a Dnyeper mentén élő szlávokat.
E kétféle adat a kapcsolat jellegének megváltozásával magyarázható. Eszerint 820 körül Etelközben a magyarok lehettek az urak, 860 táján azonban (egy besenyőellenes kazár-magyar szövetség keretén belül?) érvényesült a kazár dominancia. Ez összeegyeztethető lenne a Bíborbanszületett azon adatával, mely szerint őseink „három évig együtt éltek a kazárokkal", amire 880 táján kerülhetett sor. Feltehető, hogy a kapcsolat szorosabbá válása már 860 körül megkezdődött, az „összeköltözés" azonban csak 880 táján történt. Ez nem jelenthette Etelköz feladását, csupán a vezéri központ és a népesség egy része települt át Kazáriába, vagy Kazária mellé, esetleg éppen a Volgától keletre. Ezzel a költözéssel jól magyarázható a magyarok „első" és „második határáról" szóló híradás, a magyarok ugyanis egy déli mohamedán szemlélő számára két helyen (a kazároktól nyugatra és keletre is) felbukkantak. (Kiemelés, tőlem!). Lásd: DR. BAKAY KORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997. 24-25. Véleményem szerint azonban semmiféle költözködésre nem volt szükség, mert a magyaroknak valóban két csoportja létezett: az egyik az Urál és a Volga mentén, a másik a kazárokkal együtt a Duna és a Don között, kb. úgy ahogyan a fent említett könyv 33. oldalán Etelköz ábrázolva van.
Bakay és Varga fenti írása óta eltelt 25 év. Meglátásaik ma is aktuálisak!
