Nyelv és etnikum. Alapfogalmak
A vizsgálhatóság szempontjából én a nyelvet a fény tulajdonságaival rendelkező mémnek fogom fel. A különböző nyelvek – nem mások, mint – különböző frekvenciák. Értem ez alatt az elképzelés alatt, hogy például a nyelv viselkedése, főleg a korai, spontán terjedése – hasonlatosan a fényéhez – kettős tulajdonságot mutat. Egyrészt a nyelvet beszélők csoportjai (korpuszok, etnikumok), másrészt a környezet, a hagyományok, a szokások, a szabályok, a kultúra és az egyéb befolyásoló tényezők voltak az alakítói. A nyelv a genetikában alkalmazott génelmélethez hasonlatosan mémszerűen viselkedik. A fény hullám-részecske kettősségéhez hasonlóan viszont a nyelv korpuszkuláris és mező tulajdonságokkal rendelkezett az őskori terjedése során. A nyelvészek egy része a nyelvek szótári és morfológiai hasonlatosságait a nyelv leszármazási rokonságának tulajdonítja, és ez megfelel a korpuszkuláris viselkedésnek (pl. etnikumfüggő), míg mások szerint ezek a hasonlatosságok a nyelvi érintkezések következményei (areális nyelvkiegyenlítődési elmélet), ami a hullámtermészetet igazolja (a szubsztrátumok hatása, mező elmélet). Ez azt is jelenti, hogy a nyelvek terjedését nem lehet csak és kizárólagosan egyenes vonalban, láncszerűen elképzelni, hanem lehetséges a diffúz terjedés is, a körülményektől függően. Sőt párhuzamosan is megtörténhet.
„Az õstörök népek a régészeti és az antropológiai kutatások szerint a karaszuki (minuszinszki) mûveltséghez kötõdnek. Származásukat a Szir- és Amu-Darja felsõ folyásának vidékéhez, az Aral-tó déli és Észak-Irán egyes területeihez kötik a kutatók, elõzményeik a Pamírig vezetnek. Az indoeurópai, fõleg az indoiráni népek megjelenése „a szélrózsa minden irányába szétszórta õket”. „Az ótörök népesség csoportjai sem az i. e. 2000. év elõtt, sem utána – heterogén összetételüknél fogva – nem képviselhettek meghatározó erõt, így nem is hagytak maguk után számottevõ régészeti emlékeket.” – írja Sz. V. Kiszeljov: Nyugat-Szibéria õsi története. MIA, 9. köt., 1952, 214. o.” (FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.)
A kvantummechanikában bizonyos fizikai tulajdonságok egységi mennyiségenként (latin: kvantum), nem pedig folyamatos (analóg) módon változnak, a nyelvnél (meglátásom szerint) ez a változás – a fényhez hasonlóan – mindkét módon, egyidőben jelen van. Talán a qubit kétállapotúsága hasonlítható hozzá. (A qubit, vagy kvantumbit, egy bit kvantummechanikai megfelelője. Más fogalmazásban, a qubit egy kétállapotú, és mint ilyen, a lehető legegyszerűbb kvantumrendszer. Míg egy klasszikus bit vagy a 0 vagy az 1 állapotban van, addig egy qubit képes a két állapot szuperpozíciójában lenni).
„Gyakran előfordul, hogy meglévő ismereteink nem elegendők a meglevő modell hiányosságait kiküszöbölő módosításhoz. Ilyen helyzet állt elő például a fizikában a fény hullámelmélete esetében, amely alapján nem volt értelmezhető a fényelektromosság jelensége. A megoldáshoz a fény részecske természetének felismerése, a fotonhipotézis bevezetése vezetett. A hullámmodell és a fénykvantummodell egyesítésével - a kvantum- és a hullámjellemzők közötti kapcsolat megadásával - létrejött a ma elfogadott elektromágneses fényelmélet. A nyelvészetben hasonló módon modellezik a történeti nyelvészetben az alapnyelvet, és készítenek a természetes nyelvek korábbi állapotát leíró modelleket.” (Fóris Ágota: Kutatásról nyelvészeknek. Bevezetés a tudományos kutatás módszertanába. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2008. 95. o.)
Míg a nyelvi családfán időbeli visszacsatolás nem létezik, különböző frekvenciák viszont találkozhatnak, sőt rezonálhatnak is, és ennek a jelenségnek a következményei az egyes nyelvek között fellelhető nyelvi hasonlatosságok. /Megjegyzés: A nyelv és a fény hasonlatosságának felvetésekor gyakran idézik Teller Ede mondását: A magyar nyelv az egyetlen beszélt nyelv a világon, melynek fény természete van. Mint ős etimonok (egy szótagú szavak) mindnek 2 jelentése van, mint fénynek, anyagi (állapot) és hullám (folyamat) természete. Nő (állapot, folyamat), vár, ég stb./
Az egymással érintkező kultúrák között minden időben kialakult egy közvetítő nyelv (lingua franca), amely adott földrajzi területen közvetítő szerepet töltött be az eltérő anyanyelvű lakosok között. Ez a nyelv idővel „holt nyelvvé” vált, tömeges használatára nem volt szükség, mert másik vette át a helyét. Ha maradtak fenn írott nyomai, akkor a tudósok számára ma is kutatható maradt, ha nem, akkor jobb esetben csak a visszaemlékezésekből ismerjük, különben örökre eltűnt. Hatása azonban nyomokban mindig fennmaradt a vele érintkező nyelvekben, de ennek mértéke nehezen kimutatható. Speciális szakterületeken, vallásos szövegekben, de néha a köznyelvben is, ma is találkozunk az egykori közvetítő nyelv egyes szavaival. (Lásd a latin, görög, szanszkrit, héber stb. nyelveket). Ezek a hatások a nyelvcsalád elméletben nem játszanak kiemelkedően fontos szerepet, holott – véleményem szerint – ezek egyes nyelveknél meghatározóak lehetnek. Szerintem a magyar nyelv, egy ilyen közvetítő nyelv maradvány! (Lásd pl. Nagy Géza „ugor-magyar nyelvközösségi elméletét”![1] Vagy László Gyula „nyelvlánc” elméletét[2].) Természetesen az akadémiai nyelvészet nem fogadja el ezt az álláspontot. Sőt Lászlónak azt az elképzelését, hogy az ugor nyelveknél a magyar egy „beoltó” nyelv lenne, olyannak tartják, ami egy komoly tudóstól el nem várható. Ezzel maximálisan nem értek egyet! Véleményemet arra alapozom, hogy a mai magyar nyelvnek nem maradt fenn olyan rokonnyelve, amelyet – a nyelvi képzettséggel nem rendelkező – anyanyelvi beszélője megértene. Ez csak azt jelentheti, hogy őseink adták át a nyelvüket az ott talált őslakos szibériai és altaji népeknek. Ennek az ősi (szkíta?) nyelvnek – vagy nevezhetjük „eurázsiai szupernyelvnek” is -- az egyenes ági leszármazottja a magyar. Egy példa lehet erre a „beoltásra” az ősszamojédok története: „A mai szamojéd nyelvek fő ágainak egymás közötti viszonya „robbanásszerű”, „ugrásszerű” szétválási folyamatra utal, a viszonylag egységes ősszamojéd nyelvközösség gyors felbomlására. A felbomlás oka lehetett külsődleges. Itt helyénvaló megemlíteni, hogy miután a Kr. e. 2. században a hunok betörtek a minuszinszki völgykatlanba és a vele szomszédos területekre, Dél-Szibéria történetében hosszú, viharos korszak vette kezdetét, s ez jól nyomon követhető a régészeti anyagon (gyors, nem evolúciós jellegű kultúraváltások, a harcossírok számának növekedése) és részben a történelmi dokumentumokban (a régi kínai krónikákban)”. (Szamojédok. Finnugor Tanszék. Eugen Helimski, Fordította: Katona Erzsébet). Mint később látni fogjuk ezt OB így fogalmazta meg: „Csakhogy azok nem a két nép rokonságát, hanem az eurázsiai sztyeppe szkíta örökségének gazdagságát igazolja számunkra”.
„Luisa Miceli ausztrál történeti nyelvész egyetért azzal, hogy az eredmények igazolják a nyelvek szoros rokonságát, de szerinte inkább szomszédos, nem pedig testvérnyelvekről van szó. A kutatók által használt kognátokat nem tartja valódiaknak, egymástól kölcsönvett szavaknak tekinti őket. Ráadásul azok az izgalmas kérdések, hogy milyen tényezők járultak hozzá e nyelvek elterjedéséhez, szerinte nem attól függnek, hogy egy valódi szupernyelvcsalád tagjai, vagy egyszerűen egymással kapcsolatba került nyelvek”. (nol.hu; Eurázsiai szupernyelv. 2013. 07. 04).
Továbbá, nyelvünk viszonylagos stabilitásából következtetve megállapíthatjuk, hogy a honfoglalás kori állapotában is önálló európai nyelv volt. Fejlődése nagyobb időtávlatú, mint a szomszédos indoeurópai nyelveké. Makkay még ezt írta 1994-ben: „1.4. A magyar nyelv távolra jutása és fennmaradása csak úgy érthető meg, ha feltesszük , hogy beszélői tengernyi tényezőből összetevődő ethnikai jellegüket és embertani képüket ugyan nem őrizték meg, de nyelvüket folyamatosan. Kizárható ugyanis, hogy a rokonaitól valamikor elvált ősmagyar nyelv a hosszú vándorúton elenyészett, majd az útrakeltek száján valahol ismét meghonosodott volna. Ha a finnugorság zárt tömbjéből kiszakadt ősmagyarság nyelvét valahol feladta volna, éppen kiszakadása miatt azt soha többé nem vehette volna vissza. Ez a tény arra int, hogy az elválást (a nyelvi és a területi eltávolodás oldaláról egyaránt) a lehetséges legkésőbbi időpontra tanácsos keltezni, a vándorút tartamát pedig a lehető legrövidebbnek venni”. (Makkay János: A magyarság keltezése. Szolnok. 1994. 8-9. o.). Ez a megfogalmazás egyébként kiválóan bemutatja a nyelv mémszerűségét és függetlenségét, illetve a függőségét az etnikumtól. Viszont amit „kizárhatónak” vagy lehetetlennek tart, az nem állja meg a helyét! Mert, ha feltételezzük egy (vagy több) ősi közvetítő nyelv létét, amely diffúz módon terjed, akkor lehetnek leszakadt nyelvi „szigetek”. amelyek vagy elhalnak (általában ez következett be), vagy mint a szétgurult higanycseppek ha találkoznak, újra összeállnak! (Erre példa a magyar nyelv „összeállása” a KM-ben a „honfoglalás” után.
Archeológiai, genetikai vizsgálatokból mára már teljesen egyértelművé vált, hogy a korai magyar történelem nem keverhető össze a finnugor, ugor népek őstörténetével. A nyelvi hasonlóságok fennmaradása bőven megmagyarázható a közvetítő nyelv szerepével, amely nem tételez fel feltétlen genetikai kapcsolatot is! A protomagyar nyelv közvetítő szerepe az időszámításunk előtti évezredekben volt jelentős. Szerepe a történelem során megjelenő más közvetítő nyelvek (szogd, mongol, türk, perzsa, arámi, görög, latin, germán, szláv stb.) egyre csökkent. Miközben maga is egyedi fejlődésen ment keresztül, nyomokat hagyott a vele érintkező nyelvekben is. (Szóátvételek!) Tehát, amikor a nyelvek kölcsönhatásairól beszélünk, nem csak azt kell vizsgálnunk, hogy mennyi jövevényszó került a magyar nyelvbe, hanem azt is, hogy az ősi magyar nyelvből mennyi, és hol maradt meg más, vele érintkezésbe került nyelvekben. (Pl. a manysiban, a hantiban, vagy éppen az ősi görögben, prototürkben).
Szerepét (és létét) a ponto-kaszpi sztyeppén a középkor elejére vonatkoztatva már vitatják, illetve megkérdőjelezik a szakértők. (szkíták, hunok, kazárok, ruszok stb. nyelve). A magyarság, mint olyan, őstörténetének kezdete vitatott, nehezen bizonyítható, míg az ősmagyar nyelv mémszerű létének több ezer éves feltételezése logikailag belátható. Leginkább Kovács Vilmos (1927-1977) kiváló író és gondolkodó megfogalmazásával tudok azonosulni: „az ősmagyar nyelv olyan ötvözet, amelynek tőszórétegei mögött különböző etno-kulturális csoportok állnak, s ezek keveredéséből ötvöződött az ősmagyar nyelv.” /K. V.: Uráli népek és a honfoglaló konglomerátum. EGYÜTT folyóirat 2007/1. 68. o./
Célszerűnek tartom tehát összefoglalni az elképzeléseimet, amelynek vonalát követve érthetőbbé válnak névmagyarázataim. A kezdetek vonatkozásában Bakay Kornél szemléletét fogadom el, miszerint: „A magyar nyelv az ősnyelvek közé tartozik, amely - feltehetően - már az afrikai elvándorlás korában elkülönült a többi nyelvtől, hordozói tehát már a felsőpaleolitikum idején eljuthattak mind a Kárpát-medence, mind a Fekete-tenger feletti sztyepp és erdős sztyepp, valamint Közép- és Belső-Ázsia területére”. (Bakay K. Őstörténetünk régészeti forrásai III. Bp. 2005). A továbbiakban pedig egyetértek vele: „Nem arról van szó természetesen, hogy tagadnánk a magyar, a finn, az észt, a lív, a lapp, a mordvin, a cseremisz, zürjén, a vogul vagy az osztyák nyelvvel való – nem túl mély – rokonságot, hanem arról, hogy ez a rokonság nem úgy alakult ki, ahogyan a finnugristák ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, vagyis úgy, hogy egykor régen (az V-IV. évezredben) volt egy közös őshaza valahol a tajgás-tundrás Szibériában vagy az Urál mentén, volt egy közös ősnép, egy közös alapnyelvvel, amely mindössze 600 alapszóból állt volna, amely ősnépből egyszer csak – valami csoda folytán – az előmagyarok kiváltak volna és dél felé fordulva megkezdték volna több évezredes vándorlásukat. Miközben az ősi halász- vadász-gyűjtögető életmódot felváltotta náluk az állattartás. Meg kell mondanunk ez a torz feltevés már a XX. század első harmadától eluralkodott, sőt nem hagyta érintetlenül még a nagy Hóman Bálintot sem. A valós helyzet azonban más volt: egy nagy lélekszámú, magyar nyelvet beszélő nép hatott a szomszédos kis népcsoportokra, amelyek átvették a nyelvet, illetve annak bizonyos elemeit (karavánnyelv vagy közlekedő nyelv, úgynevezett lingua franca)” (Bakay Kornél: A kihirdetett magyar őstörténet alkonya. Előadás a Magyar Kultúra Alapítvány székházában megtartott Klebelsberg-napokon, 2003.)
Lásd: A magyar nyelv eredetéről
A magyarok őstörténetének koraközépkori részét úgy építettem fel, mint egy cölöpökön álló házat. A 4. Pillér. A mai magyar nyelv kialakulása. Lásd: A magyar őstörténet háza
A nyelvek mémszerű viselkedése. A sztyeppei közvetítő nyelvek -- lingua francák -- szükségszerű létezése. A magyar előnyelv, ilyen ókori pidzsinből[3] alakult ki. Az areális nyelvi kapcsolatoknak köszönhetően alakultak ki hasonlatosságok a ma nyelvcsaládokba sorolt nyelvekkel. A magyar nyelv ősének tekinthető lingua franca évezredeken át működött, mémszerűen és diffúz módon terjedt, változott, fejlődött. Főként a sztyeppei nomádok nyelve volt, így ismert volt a hunok, az avarok, a bolgárok, a türkök és a „magyar előd” törzsek között.
„Az 5. és a 10. század között a magyarok, illetve a magyarok egy része a Kazár Birodalomban élt, egy rétege kereskedelemmel is foglalkozva messze földet bejárt; ez volt tehát a ma ismert első (még ha nem is önálló) államiság a magyar nyelv életében. Ebben az időszakban, ilyen szimbiózisban a magyar és csuvasos török (kazár) érintkezés a kétnyelvűség állapotát jelenthette. Nem tudjuk, hogy a magyar nyelvnek ekkor milyen volt a használati köre. A legvalószínűbb azonban az, hogy – mint ez ma is megfigyelhető afrikai „karavánnyelvek” esetében – a magyar nyelv vagy a csuvasos török nyelv, illetve esetleg más nyelv(változat) egyfajta közvetítő nyelvet, (lingua francát) alkotott”. (Arcanum, Pannon Enciklopédia: Nyelvi politikai jelenségek az államszervezésig).
A különböző „nyelvjárásai” (idiómák) az érthetőséget jelentősen nem zavarták. Fejlődését az egyes időszakokban nem vektoriálisan, hanem skalár módon kell elképzelni. (Adódik a hasonlóság a fény kettősségéhez). Bakró-Nagy Marianne álláspontját tudom elfogadni: „az alkalmazható nyelvészeti megközelítések között nincsenek fontosságbéli különbségek: az összehasonlító módszerek közül valamennyinek, azaz a történeti összehasonlító módszernek, az areális nyelvészetnek és a kontaktológiai vizsgálatoknak, valamint a tipológiának azonos a súlya”. (Bakró-Nagy M. 2014.)
Árpád népének letelepedését és megmaradását a KM-ben, nagyban elősegítette, hogy mind az itt lakók, mind az újonnan beköltözők előtt ennek a sztyeppei közvetítő nyelvnek valamelyik változata ismert volt. Jellegénél fogva írásbeliséget nem igényelt, a rovásjelekkel történő jelentés-, hangrögzítés elégséges volt. A környező nyelvektől való nagyfokú eltérése, a latin nyelv biztosította későbbi izoláció, a nép nyelvévé tette és biztosította a későbbi egyenes vonalú fejlődését. „Nyilvánvaló, hogy „nemcsak attól beszélünk mi magyarul, hogy a kezet finnugor eredetű szóval kéz-nek mondjuk, a követ meg kő-nek, hanem attól is, hogy a búzát régi török eredetű szóval búzá-nak hívjuk, a bojtorjánt bojtorján-nak, a galambot szláv eredetű szóval galamb-nak, a baktert meg német eredetű szó” – írja Szilágyi. (SZILÁGYI N. SÁNDOR: A szent mókus, avagy a módszer buktatói. In: POZSGAI PÉTER szerk.: Tűzcsiholó. Írások a 90 éves Lükő Gábor tiszteletére. Budapest, Táton. 1999. 356.). Még a 18. században is, M.o.-on a hivatalos nyelv a latin volt annyira, hogy Leszczyński Szaniszló, (lengyel herceg, német-római birodalmi gróf, 1699–1704 között Poznań vajdája, 1704–1709 és 1733–1736 között I. Szaniszló néven Lengyelország királya és Litvánia nagyfejedelme, 1738–1766 között Lotaringia és Bar uralkodó hercege) így írt a felvidéki benyomásairól: „Magyarországon mindenki tud latinul, még a nők is”. Persze ez így túlzás, úgy gondolhatta, hogy egy 10-15%-uk ha törve is, de beszél latinul. 40-50%-uk tud magyarul. (Ezt a nyelvet nem értette, bár Bercsényi Lászlóval jó barátságban volt. Levelezésük egy része máig fennmaradt).
A magyar nyelv kialakulásának és fejlődésének vizsgálata
A magyar nyelv fejlődését bemutató sémám egy, időben egyenesvonalú fejlődést mutat. De ezt koránt sem ilyen egyszerűen képzelem el. Ez csak egy „nyelvi vezérvonal”. Olyan középső "szál" amely köré a kötelet sodorják. (A gyakorlatban a középső "szál" már önmagában is valamilyen sodrott szerkezetet, pászmát vagy kötelet takar.) A nyelv is, egy sodrott időkötélhez hasonlóan viselkedik. A nyelvfejlődésnek ezt a mechanikáját megpróbálom egy képzelt modellen bemutatni. Valójában a nyelvi családfa egy ágáról van szó, amely az idők során állandóan érintkezésben volt más nyelvekkel. Lásd a „Nyelvi családfa és a nyelvi idősodrony kapcsolata” című ábrát. Pl.A proto-indoiráni nyelvi hatás alapvetően a Szejma-Turbino-i és a 4200 BP éghajlati eseményekhez köthető. (Lásd: Riho Grunthal et al: Drastic demographic events triggered the Uralic spread. 2022.)
Hasonlóan talán László Gyula nyelvlánc elméletéhez, amelyet az „Őstörténetünk” című könyvében kifejtett. Emlékeztetőül egy idézet tőle: „..a sokfajta külön nyelvre, elszigetelt népességre rátelepszik egy nagyszámú csoport, amely széthúzódva nagy területen beszélné a maga egységes nyelvét, s ennek a nyelvnek alapvető elemeit vennék át külön-külön az őslakók, akik amellett megtartanák nyelvük hangrendszerének sajátosságait (hozzá alkalmaznák az átvett életfontosságú elemeket), megtartanák szókincsük jelentős részét (ezek lennének „a nyelvek külön életében” keletkezettnek vélt szavak). Magam ezt a megoldást látom valószínűnek, de még hozzá is venném, hogy ez a nyelv feltehetően a ma is legnagyobb számú néptől - a magyartól - származhatnék” (László 1981. 43. old.). Ez a nyelv a „fő sodrat” abban a nyelvi kötélben, amelynek a kezdete az újkőkorszakból indul, és a másik vége a mába torkollik. (Lásd Krantz eredeti elképzelését, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Ősi Örökségünk Alapítvány. Budapest, 2000. Kilencedik fejezet – Következtetések. Függelék.3). Hasonlatos ez Kaino Kalevi Wiik (1932 - 2015) finn nyelvész modelljéhez, amely nem az őshaza elméletből indul ki, hanem „feltételezései szerint valamikor 20 000 évvel ezelőtt Európában sokféle népcsoport élt. Ezek mindegyikének meg volt a maga nyelve, de ezek mellett létezett két vagy három olyan nyelv is, melyet az akkori népek egymás között – hasonlóan a Római Birodalom latinjához vagy mai világunk angoljához – nemzetek vagy inkább népcsoportok közötti nyelvként használtak. Kalevi Wiik elgondolása szerint Európában három ilyen „nemzetközi” nyelv létezhetett: 1. az Ibériai-félszigetről a jégkorszak enyhébb időszakaiban észak felé terjeszkedő baszk, 2. a mai Ukrajna területéről a szintén északi irányba terjeszkedő finnugor nyelv és 3. az indoeurópai nyelvek, melyek – ha ebben a korszakban már jelen voltak Európában – a Balkán irányából terjedhettek Európa belseje felé. A finnugor nyelv tehát Wiik szerint valaha egy nemzetek közötti nyelv lehetett, mely, miután az egyes népcsoportok saját, eredeti nyelvüket elfeledték, általánossá vált e népeknél. Az ily módon feledésbe merült nyelvek emlékét azoknak néhány, az „új finnugor nyelvbe” átmentődött sajátsága őrizte meg. Ezek után ez a finnugor nyelv különböző nyelvjárásokká, nyelvekké osztódott, s így alakultak ki a ma ismert finnugor nyelvek”. Írja Dr. Kádár György[1] zenetanár, filológus. (Kádár György: Egy lehetséges uráli filozófia. Bp. 2008. 42-43. o.)
Tehát nálam a magyar-ugor alapnyelv nem az ural-altáji leánynyelve. Nem szétválással különült el a finn-permitől és a szamojédtól (nem is voltak együtt!), mert a nyelvi érintkezések úgy is megszünhetnek, hogy elmarad az utánpótlás a velük érintkezésbe került nyelvek hordozóival. Ezért hívom alapnyelvnek. A hanti, manysi elkülönülés hasonlóképpen történhetett. A magyar nyelvet a későbbiek során is jóval több idegen nyelvi hatás érte, mint – a rokonnak tartott – ma finn-ugornak mondott, nyelveket (lásd a nyelvfejlődési ábrán), ezért hiányoznak a megértésnek az alapvető elemei is közöttük. De lehet, hogy Horváth Csaba „finno-szkíta” megnevezése találóbb lenne, mert akkor ezzel az elnevezés utalna a nyelvcsalád két fő ágára, a finn-permire egyrészről, és a szkítának átnevezett ugorra másrészről. (Horváth Csaba-Barnabás: FINNUGOR ÉS SZKÍTA EREDET - EGY ÉS UGYANAZ? INTERNATIONAL RELATIONS QUARTERLY, Vol. 10. No. 3-4. 2019. ősz-tél). Volt egy reagálásom erre tanulmányra 2020. július 21-én a „Korai magyar történelem” fb. oldalon: „Én nagyon jónak tartom, sok mindenben hasonló az elképzelésem, csak a magyar nyelv elődjét én, egy sztyeppei ősi lingua francanak nevezem, ő itt hol ugor nyelvnek, hol a szkíták régi nyelvének nevezi. De feltételezhető, hogy amikor azt írja, hogy „nyelvcsere teljes lezajlása évszázadokat vett igénybe, és a népesség széles rétegei még sokáig használták eredeti, ugor nyelvüket a lingua franca szerepét átvett, és a katonai arisztokrácia nyelvének szerepét játszó török mellett” – akkor kellett lenni egy megelőző lingua francanak is, és ez az ugor volt, ami nálam csak egyszerűen sztyeppei közvetítő nyelv az Alpoktól az Altájig. Nálam még kérdéses a Jamnaja >KM írány is. (Az elfogadott, hogy Kr.e. 3000-2700 közötti időszakban a gödörsíros kurgánok népének nagy létszámú csoportjai a áramlottak be az orosz sztyeppek felől a KM-be is). Nálam a fordított irány is elképzelhető, és ekkor már bejön a „Krantz-féle” elmélet, miszerint „Az uráli nyelvcsalád az Alföld mezolitikus lakóitól származott”. („That the Uralic language family stemmed from the Mesolithic inhabitants of the Hungarian Plain”.)” „Meglepő módon a magyar nyelv nemhogy összekötő lenne az altájival, de uráli nyelvként is a legtávolabb áll a töröktől és más altáji nyelvektől”. (Rein Taagepera, Ago Künnap: Distances among Uralic and Other Northern Eurasian Languages. 2005.3.01.)
Nyelvcsaládok ábrázolása
Képi modellezésre a „nyelvi idősodrony” analógiát használom a családfa modell helyett. (Mindezek részletezve vannak az írásaimban). A fa és a sodrony ábrázolás összefüggését láthatjuk a feltett ábrán. A családfán pirossal jelölt útvonal felel meg a magyar nyelv idősodronyának. Leírását lásd: A nyelvi idősodrony előnyei, más nyelvrokonítási modellekkel szemben link alatt.
Amikor elfogadom Krantz állítását, hogy az uráli nyelvcsalád Magyarországról ered és innen terjedt el az ellenkező irányba és, hogy az összes helyben maradó európai nyelv közül gyakorlatilag a magyar a legrégibb, -- akkor nem arra gondolok, hogy a KM-ben már magyarul beszéltek ősidők óta, hanem csak arra, hogy az eurázsiai sztyeppén létezett egy ősi koiné, amelyből a magyar tartotta meg a legtöbb jellegzetességet és ebből adódóan nevezhetném akár kvázi magyarnak is. A magyar nyelv kialakulását bemutató sémámban én is meghagytam az „urál-altáji” megnevezést, hiszen több mint tizenkétezer évvel ezelőtt, az európaiak és az ázsiaiak keveredése éppen itt, az Altájban történhetett meg. Megtartva természetesen Pusztay alapötletét, hogy az alapnyelv a különböző korábbi nyelvek közeledéséből jött létre. Az ősi időkben -- a katalán kutatók szerint -- az Altáj-hegység vízválasztó volt az európai és az ázsiai népek között, ugyanis a sztyeppe közepén helyezkedik el. Ettől nyugatra európai, keletre pedig ázsiai népesség élt évezredeken át.
- Az uráli nép végső eredetét messze vissza kellett helyezni – legalábbis az utolsó jégkorszak végére, Kr.e. 10.000 körül.
- Az eredeti „haza” egy nagyon tág térség volt Közép- és Észak-Európában, a távolodó jéghatár mentén.
- A nyelvi evolúció hagyományos „családfa” modelljének elvetése
·
- Interdiszciplinaritás”: a kutatás tárgya a népek és nyelvek gyökerei vagy eredete volt, és ugyan az a kutató foglalkozik a nyelvészettel, a genetikával, a régészettel és más releváns tudományágakkal egyaránt, a szintézis felé törekedve.
A megfelelő családfa modellt Rein Taagepera (1933. február 28.) észt politológus dolgozta ki.
Kép: Rein Taagepera, in: Ago Künnap, Breakthrough in Present-Day Uralistics, Tartu 1998 p. 25.
Erről írta Ago Künnap: I think Taagepera's tree is the best from all existing Finno-Ugric (Uralic) language trees. (Szerintem Taagepera fája a legjobb az összes létező finnugor (uráli) nyelvfa közül.)
A darwini evolúciót fedezhetjük fel abban, hogy ma is élő, önálló nyelv a magyar. Nem olvadt egybe, nem keveredett más nyelvekkel, csak fejlődött a saját logikája szerint. Nem csak a szókészletét gyarapította, hanem nyelvtanában is fejlődött.
Elméletem megértéséhez ajánlatos a blogomon https://bilecz.blog.hu/ elolvasni még az alábbiakat: A magyar nyelv fejlődése; A nyelvi fejlődés mechanizmusa; Languages' Timerope; Vegyes, vagy kolloid nyelvűség; Kvázi magyar; Korlátlan korlátoltság a magyar őstörténet-, és nyelvkutatásban; A puszta szerepe a magyar nyelv „honfoglalásában”; A visszavágyás ereje
