A Nyesztor krónika magyar vonatkozásait tanulmányozva akadtam rá a következő, keveset vizsgált, magyarokra vonatkozó szövegrészre: „…сташа вежами; бѣша бо ходяще, яко и половци”. Ismert fordításban ez így hangzik: „sátrakat állítva úgy vándorolva, mint a Polovecek”.

Természetesen a szövegkörnyezet nem hanyagolható el. Többen vitatják is az összefüggéseket, mivel az eredeti szövegben a mondatok ponttal történő elválasztása nem mindig egyértelmű. (a szövegrészek elkülönítésére és a mondat lezárására ugyanazt a jelet használják). Ebben a tekintetben én elfogadom az orosz szakemberek tördelését az eredeti szövegben. Ezért a fenti idézetrész után – értelem szerűen – pont következik. A folytatás pedig így kezdődik: „És keletről jöttek és átkeltek magas hegyeken melyet már Magyar hegyeknek neveznek és harcba bocsátkozva az ott élőkkel rátelepedtek először a Szlávokra a Vlahokra is elfoglalva Voliny területét”. Tehát a „keletről jöttek” megállapítás jelzős szerkezetnek tűnik, és nem az adott vonulás kiindulási pontjára vonatkozik! Az idézett részt én így értelmezem: 898-ban azok a magyarok vonultak el Kijev mellett, akik (korábban) keletről jöttek, és átkeltek a Magyar hegyeken, és elfoglalták a szlávok, a vlahok és Voliny területét. A vizsgált szövegrész kvázi eredetiben így néz ki: „В лѣто 6406. Идоша угре мимо Киевъ горою, еже ся зоветь нынѣ Угорьское, и пришедше къ Днѣпру, сташа вежами; бѣша бо ходяще, яко и половци. И пришедше от въстока и устремишася чересъ горы великыя, иже прозвашася горы Угорьскыя, и почаша воевати на живущая ту. Сѣдяху бо ту преже словене и волохове, переяша землю Волыньскую.[76] Посемъ же угре прогнаша волохы, и наслѣдиша землю ту, и сѣдоша съ словеньми, покоривше я подъ ся. И оттолѣ прозвася земля Угорьска.” /ПОВЕСТЬ ВРЕМЕННЫХ ЛЕТ. Подготовка текста, перевод и комментарии О. В. Творогова/, amelynek szöveghű magyar fordítása a következő: „A 6406. (898) évben Vonultak a magyarok a Kijev hegye mellett, melyet most Magyar hegynek neveznek, és a Dnyeperhez elérve sátrakat állítottak, úgy vándorolva, mint a polovecek. És keletről jöttek és átkeltek magas hegyeken, melyet már Magyar hegyeknek neveznek, és harcba bocsátkozva az ott élőkkel. Rátelepedtek először a szlovénekre, a vlahokra is, elfoglalva Voliny területét; ezután a magyarok elűzték a vlahokat elfoglalták azt a földet is, és letelepedtek a szlávokkal, akiket meghódítottak és azóta nevezik Magyar földnek.” A mai oroszok ezt így fordítják oroszra:

„В год 6406 (898). Шли угры мимо Киева горою, которая прозывается теперь Угорской, пришли к Днепру и стали вежами: ходили они так же, как теперь половцы. И, придя с востока, устремились через великие горы, которые прозвались Угорскими горами, и стали воевать с жившими там волохами и славянами. Сидели ведь тут прежде славяне, а затем Славянскую землю захватили волохи. А после угры прогнали волохов, унаследовали ту землю и поселились со славянами, покорив их себе; и с тех пор прозвалась земля Угорской.” / http://nsvisual.com/2/gin/89/9/

Lényeges eltérés van a mai orosz értelmezésben az eredetivel szemben, mivel a modern fordítás azon szövegrésze, hogy : „а затем Славянскую землю захватили волохи” – nincs benn az eredetiben! Ezt a 76. számú kommentárban O. V Tvorogov így magyarázza: [76] Сѣдяху бо ту преже ...землю Волыньскую. — В И ошибка: правильнее читается в Л, где — «землю словеньску». Летописец хочет сказать, что на землях, где в его время располагалась Венгрия, прежде жили славяне и «волохи», т. е. романизированное население Паннонии. Сведения о последнем могли прийти на Русь как из «венгерской, так и из собственно славянской центрально-европейской среды» (Королюк. Славяне и восточные романцы. С. 183). Исследователь полагает, что помещение статьи под 898 г. может быть связано с итальянским походом венгров 899 г. Появились венгры на Дунае еще в 839 г., а их переселение в Паннонию состоялось не ранее 892 г., melynek lényege az, hogy Voliny helyett szlávot kell érteni, mivel a krónikaíró azt akarta volna mondani, hogy a földön, ahol az ő idejében Magyarország feküdt, korábban szlávok és „vlahok” éltek, azaz Pannónia romanizált lakói. A kutató feltételezi, hogy a 898-as év alatti események a magyarok 899-es itáliai hadjáratával lehet kapcsolatban. A magyarok már 839-ben megjelentek a Dunánál, de a pannóniai bevonulásuk 892-nél korábban nem történhetett.

Szerintem a Halics–volhiniai évkönyvet is tartalmazó Ipatyev (Hypatius)-kódex „volinyi föld” megnevezése tartalmazza azt a valóságot, amit az eredeti szöveget készítő krónikás mondani akart, úgy ahogyan a szöveghű magyar fordításban fentebb leírtam. A Lavrentyij (Laurentius)-kódex eredeti „szláv föld” szöveghű orosz fordítása annak elismerése lenne, hogy a magyarok azt is elfoglalták! Így került be a modern orosz változatba az a rész, hogy „а затем Славянскую землю захватили волохи” (később a szláv földet elfoglalták a vlahok). De ezt egyik krónikás sem mondta! A szöveghű orosz fordítás, saját változatomban, így néz ki: „В год 6406 (898). Шли угры мимо Киева горой, которая называется теперь Угорской, и пришли к Днепру, стали вежами: ходили они так же, как половцы. И придя с востока и устремились через великие горы, которые прозвались Угорскими горами, и стали воевать с жившими там. Сидели ведь тут прежде словене и волохи, захватили (угры) землю Волынскую. После же угры прогнали волохов, и унаследовали ту землю, и поселились со словенами, покорив их себе. И с тех пор прозвалась земля Угорской.” A magyar megfelelőjét lásd fentebb, az óorosz változatnál!

A fenti elemzés itt csak azt a célt szolgálja, hogy bizonyítsam azt, hogy az orosz krónikákban a 898-as évi magyarok megjelenése Kijevnél nem a „keletről jövő” honfoglaló magyarokra vonatkozik! Ráadásul sátor-szekerekkel (вежами) érkeztek és nem mentek be Kijevbe! Nem csináltak semmit! Csak úgy jártak, mint a palovecek. (Tvorogov feltételezése alaptalan. Mit kereshettek volna az Itáliában kalandozó magyarok Kijev mellett?). A „vezsa” szó értelmezése, nem egyszerű dolog. Pedig itt olyan eszközről van szó, amit Wass Albert is emlegetett a hunokkal kapcsolatban: „sátorszekereiken tanyáztak”. (Lásd: W. A. Vérszerződés. A hunok útra kelnek.).

Akkor hát, kikre vonatkozik az orosz krónikások szövege? A válasz egyszerű: Árpád adószedő különítményére!

Kijev – kazárnak tartott – helynevei között szerepel a “Копырев конец” amit „Kabar végnek” fordíthatunk. (A kabar-magyar kapcsolatot nem kell magyarázni). Az orosz történészek egy része, ma már úgy tartja, hogy Kijev kazár alapítású. (Kijev környékén a kazárokat a kabarok és a magyarok képviselték, illetve szedték be az adót). Hogy Álmosék Oleg előtt járhattak Kijevben, arról Font Márta történésznek is van egy feltételezése:  „A varég Oleg fejedeleem a PVL máshol sajnos nem ellenőrizhető adatai szerint 882-ben Novgorodból indult el és foglalta el Kijevet; első támadását pedig 907-ben vezette Bizánc ellen. A magyarokkal való konfliktus hiányából azonban inkább arra gondolhatunk, hogy a PVL bizonytalan adatától eltérően a varég-ruszok Oleg vezette csoportja csak azt követően jelent meg a Kijev körüli térségben, mikor a magyarok már elhagyták Etelközt, azaz 896 után”. / Határtalan Régészet - 2. évf. 1. sz. (2017. március) Font Márta: Magyarok és_vikingek a 9–10. századi Kelet-Európában. 9. old./

A részleteket lásd az alábbi írásaimban:

http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/magyarok-honfoglalasa-elozmeny

http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/magyarok-honfoglalasa-igy-toertenhetett

http://www.irodalmilap.net/?q=cikk/magyarok-kronikaja-9-szazad

Az életben gyakran félreértjük egymást. Ez a humor legjobb táptalaja. Komolyabb a helyzet, ha egy múltbéli személy, egy krónikás szavait kell értelmeznünk! Gyakran a kritikus véleménye válik igazzá, szemben az eredeti gondolattal. Így születik meg a mindenkori „valós történelem”!

A török hódítás időszaka és a restauráció kora (1526-1773)

A mohácsi vészt követően a kóborló török csapatok Dombó várát kirabolják és felperzselik, de ez nem okoz változást a lakosság összetételében. A Kapos-völgyét a török csak végigportyázta, de el nem foglalta. Miután 1541-ben Buda elesett, akkor kezdett hozzá a többi terület elfoglalásához. Nem volt sietős a dolga, hiszen ezt már a mohácsi csatavesztés után is megtehette volna, de az itt lévő – inkább csak megerősített kastélyoknak nevezhető – várak nem jelentettek veszélyt a hátában. Miután megszilárdította hatalmát a meghódított területeken, elkezdte az igazgatási rendszerének kiépítését. 1542-ben a törökök elfoglalták Koppányt és a környező településeket. A budai pasa 1551 körül Koppányt szandzsákszékhellyé tette. Kb. 60 település tartozott hozzá. Most nézzük, hogyan alakultak a dolgok Dombóvár környékén?

A Dombai család hol János király, hol Ferdinánd király oldalán áll. I. Ferdinánd még megerősíti Dombai Annát a Dombó várra vonatkozó ősi jogaiban, de a vár átkerül a Verbőczy családhoz. Verbőczy Imre sokat csatározott a törökkel, híresebb ütközete a kozári diadal volt. (1542 márciusában a kozári mezőn meglepték Murád aga seregét és több, mint 200 magyar foglyot kiszabadítottak.) „Ti, szegín magyarok, nagy öröm tinéktök” – ezekkel a szavakkal kezdi Tinódi Sebestyén az énekét Verbőczy győzelméről, Dombó várában, ahol sebesülésével ápolták, 1543. júliusa előtt. „Tinódi Sebestyén deák Dáró várában szörzé ezt.” – írja a versfőben^[1]. (Dombó, vagy Dáró, szinte mindegy, nincs közöttük csak pár km.) Itt írta Judit asszony históriáját, továbbá a Jázonról és Médeáról szóló széphistóriáját is. Visegrád, Nógrád és Hatvan elfoglalása után 1543-44 telén a török felszámolta a Tolnában hátrahagyott várakat, így Dombó és Simontornya várát is. A koppányi szandzsákban kialakították a dombói nahiét amihez, 296 ház tartozott, főleg somogyi és baranyai területeken, de ide tartozott az általam vizsgált terület is. Székesfehérvárt 1543-ban foglalta el a török és megkezdte a hódolt falvak adóztatását, aminek következtében kialakult a kettős, magyar és török részre való adózás rendje. A nép egyszerűen gondolkodott a kettős adóztatásról: pl. a magyar földesúrnak adott terményadót magyar tizednek, a török földesúrnak adottat török tizednek nevezték. Alsóörsnek például volt magyar bírája és török bírája is.) A magyar földesurak a török foglalást azért annyira nem tekintették véglegesnek, és - ha jelképesen is - fenntartották földesúri jogukat a török hódoltság területén lévő falvaikra és birtokaikra, sőt újabb adományokat szereztek és örökösödési jogukat is érvényesítették rájuk, mint például, ahogyan ezt az 1542. évi adókönyv is mutatja. E szerint Görbőn Pesthy Györgynek 4 portája volt, a következő évben már Révay Ferenc jószága lett, ahol fizető telek öt, szegény volt négy házzal, két sessio elpusztult. Az 1517-1572-es években Görbőn 31 ház volt. 1559-ben Pincehely Görbővel együtt Ormándy János tulajdonának számított, Várpalotával együtt.

A török elleni harcokban kitűnt katonák jutalmul birtokokat kaptak, amit a török kiűzése után - több-kevesebb sikerrel - legalizáltak. 1560-ban I. Ferdinánd király Pincehely, Gyánt és Görbő birtokokat Zay Ferenc kassai parancsnoknak, Liszthy János kapitánynak és Viczmándy Mátyásnak adományozta. Alig három évtizeddel később viszont Pincehelyt, Görbőt és Miszlát Podgorai Gáspár győri katonának ajándékozzák, jó szolgálataiért. (Az adományozást Fejérkövy István nyitrai püspök, Rudolf király helytartója végezte..) Görbő a török után csak puszta maradt, s mint népesített puszta csak 1850-ben alakult községgé. Ha az illető utódok nélkül elhalt, mint például Podgorai Gáspár, az adományozott birtok visszaszállt a királyra, vagy arra a főúrra, aki azt valamikor adományozta. 1628-ban Pincehely már, mint Esterházy birtok van jelölve, amint azt az 1635. március 30-án kelt adománylevél bizonyítja. Ekkor Esterházy Miklós nádor utasítására a győri káptalan beiktatást teljesít Horváth, másképpen Visych Pál és Jogosits János számára. Az 1563-as adóösszeírásban Felsőinám falu 3 házzal, Borjád falu 3 házzal, Szakcs város 25 házzal, Leperd falu 5 házzal, Dalmand falu 12 házzal, Bedeg falu 8 házzal, Nak falu 4 házzal, Döbrököz falu 2 házzal szerepel. A dombói nahié területe kiterjedt Somogy és Baranya szomszédos területeire is. (Pula, Inám, Leperd, Szakcs, Nosztány, Dalmand, Konda, Attala, Lápafő stb..) A koppányi szandzsák 5 nahiéból állt: a koppányi, a dombói, a karádi, a körösi és a marcali. Érdekes, hogy Dombó-vára – amiről a dombói nahié a nevét kapta – nem a koppányi, hanem a pécsi szandzsákhoz tartozott. A Dunántúlt a törökök két vilajetre (pasalikra), a budaira és a pécsire (kanizsai vilajet) osztották, ezeken belül voltak a szandzsák, majd a nahiék. A koppányi szandzsák területén három vár volt: a dombói, a döbröközi és a koppányi. Az első kettő vár őrsége mohamedán hitre áttért pozsegai, moreai, bosnyák rác (sokác, horvát) volt. A koppányi várőrségben nem voltak rácok, mert annyira azért nem bíztak meg bennük a törökök. A környék lakóinak életéről a török adókimutatásokon kívül – az 1544-1691 évekre vonatkozóan – nem nagyon van adat. Tudjuk viszont, hogy a rác harcosok egy része letelepedett a vár körüli falvakban. Az 1559-es döbröközi várőrség zsoldjának kimutatásából kitűnik, hogy „öt közülük Döbröközön házas”, tehát „benősültek”. Az 1575-ös adóösszeírásban Ibrahim Abdelkerim, koppáni kádi (bíró) felsorolja a dombói-náhiéban szereplő helységeket. Ebben a 32 falvas listában szerepel többek között a Dombó melletti Ábrán falu, Leperd, Nostán falu is. Dr. Szőke Sándor írja a Dombóvár című könyvében (52. old.) „Tolna megyét is járták a szultán követei és összehívták a bujdosó jobbágyokat. A gyűléseken a szultán nevében kihirdették, hogy a török ezután már nem ellenség. Térjenek vissza elhagyott otthonaikba és dolgozzanak békességben.”

Ha megnézzük az 1563-as és az 1575-ös deftereket a dombói nahiéban, láthatjuk, hogy mindegyikben 31 falu és Igal város szerepel. Dr. Horváth L. (Szakcs 52. old.) összeveti dombói náhié e két defterjét, és megállapítja, hogy hiányzik: Nak, Szántó, Bedeg, Egres és Döbrököz. Újak viszont benne: Ábrán, Bak, Pogán, és Nosztány. Mivel Dombó vára nem a koppányi szandzsák dombói náhié-jához tartozott, a vár melletti Ábrán szerepeltetése, vagy kihagyása magyarázható. Bak, Pogán és Nosztány viszont Nak környékiek, lásd Hegedűs L.-nál. A három falu 1575-ös lista szerint összesen 27 házzal szerepel! Ha hozzávesszük a szomszédos Felső-Inámot 19 házzal, akkor ez a népsűrűség erősen megkérdőjelezhető a többihez viszonyítva, még akkor is, ha Nak „eltűnt”. A magyarázat inkább abban rejlik, hogy az egymáshoz közeli helységeket nem tudták, vagy nem is akarták megkülönböztetni, hiszen a listák célja az adóval történő elszámolás volt. Akkoriban még nem álltak helységjelző táblák a faluvégen, a régi magyar királyi méták is eltűntek. A török kiűzése után a birtokosok legfőbb gondja az volt, hogyan tudják bizonyítani azt, hogy korábban kinek adózott az ott lakó közösség. (Például Lorantffy Mihály javai voltak 1614-ben többek között: Szakch, Abra, Maszlo, Hyduegh, Kenderes Újfalu, Nyerges, Saasd, Jagolnak, azaz Szakcs, Ábrahám, Mászlony, Hidvég, Kenderes, Békató, Nyerges, Sásd, Jágonak.) Az 1563-as összeírásban 292 ház, az 1575-ben már 365 ház van! Nosztány falu 13 házzal szerepel, míg a korábbiban Nak csak 4 házzal volt feltüntetve! Kammerer-Velicsre hivatkozva Dr. Horváth Árpád megállapítja^[2], hogy „a hiányzók az eltelt 12 év alatt valószínűleg lakatlanná váltak, az újak pedig újra benépesültek.” Ezt a kijelentést bizony értelmezni, elemezni érdemes.

Említettem, hogy Nakon születtem és tudom, hogy a falu egyik végétől olyan messze van Nosztány, mint a falu másik vége (kb. 3-4 km), valamint Inám még közelebb van. Namármost, ha Szakcs 25 házával a nahié második legnagyobb helyisége és a házak száma stagnált 12 év alatt, akkor hogyan képzelhető el, hogy az 1563-as összeírásban Nak falu 4 háza és Inám 3 háza (összesen 7 ház!) úgy változik meg 1575-re, hogy Nak eltűnik a föld felszínéről és megjelenik Inám 19 házzal, Nosztány pedig 13 házzal (összesen 32! ház.) (Ehhez még nem vettük hozzá Bak és Pogán 14 házát, ami feltételezhetően a környéken volt a török listák szerint.) Ez nem elnéptelenedés, hanem óriási fejlődés lenne! De ez csak úgy logikus, hogy Nak-Várong-Nosztány-Inám-Lápafő-Mersi együtt számított a defterdároknak, mint ahogyan évszázadokkal később többször is előfordult. Hasonló helyzetben, más történészek, más megyében, másképpen vélekednek. Például Berhida és Peremarton esetében úgy tartják, „hogy a két település egymáshoz közel feküdt, és mindkettő Palota várához tartozott, emiatt ezek lakottságát nem szabad azonosítani a portaösszeírásokban való előfordulással.” A példát szándékosan hoztam a harmadik szomszédos megyéből Veszprémből, ahol a körülmények azért nem olyan nagyon térhettek el a Nyugat-tolnaitól. (Veszprém megyéhez tartozott a Balaton délkeleti partja, egészen le, Ozora határáig.) „A hódoltság mérlege Peremarton és Berhida esetében mégsem annyira negatív, mint amilyennek a portaösszeírások adatai mutatják. Peremarton lakosait pl. nem vették fel a portaösszeírásba az adózók közé, mert kuriális nemesek birtokolták, akiknek egyébként idegen szőlőhegyeken adózó szőleik is voltak.” – természetesen attól, hogy a defterek nem említik, még nem váltak lakatlanná. Ekkor még az adót házakra (adózókra) és nem helységekre vetették ki. A török csak a XVII. század elejétől kezdte a lakosság számára való tekintet nélkül kivetni az adót. Ekkor azonban tényleg menekültek a teher alól az emberek. A lakosság erőszakos megsemmisítése mindig a hódítás elején és a végén jelentkezik. Mint korábban már említettem, 1544-ben foglalta el a török a dombói nahiét. A települések (Szakcs) név szerinti 1573/74-es listájából kiderül, hogy megmaradtak az őslakosok! Miért irtották volna ki őket? Hova költözhettek el? Ezek az emberek - mint később a családomhoz tartozó ősök - sem mozogtak 30-40 km sugarú körnél messzebbre évszázadokon keresztül. Azon belül viszont gyakran és szabadon mentek az egyik helyről a másikra.

Dr. Holub József szerint^[3] „Távolról sem szabad ezeket az adatokat szó szerint vennünk s teljes pusztulásra gondolnunk. A jobbágyság, ha megtizedelve is, de otthonában maradt, vagy csak egy időre futott és rejtezkedett el, s a török adólajstromok, a defterek is azt mutatják, hogy a XVI. század második felében nem egy helyütt a lakosság száma még nőtt is.”

Teljesen téves Dr. Horváth Árpádnak az a következtetése, hogy - összevetve az 1573/74 évi deftert az 1704 évi adóösszeírással - megállapítja, „a két névsor merőben eltérő, hogy Szakcs XVIII. századbeli lakossága nem volt semmi szerves és tradicionális összefüggésben az 1544. évben, vagyis a község török megszállása időpontjában, megszakadt fejlődéssel.” A két névsorból csak a Varga nevet találta megegyezőnek, azt is lényegtelennek vette, mondván, hogy „ez a név általános volt és az ma is az országban.” Levonja a következtetést^[4], nem valószínű, hogy „egyedül ez a család maradt volna meg, vagy tért vissza a régi jobbágyok közül. (….) Megállapíthatjuk, hogy a régi, hódoltság előtti, jobbágyok leszármazói közül 131 év múltával senki sem maradt meg Szakcson, vagy tért oda vissza.” Nem említi viszont azt a tényt, hogy az 1573/74-es listán szereplő nevek többsége ma is Szakcs-Lápafő- Várong-Nosztány-Inám körzetben - amely falvak félórás gyaloglásra vannak egymástól – a törzslakók nevei. (Bíró, Borbás, Csordás, Kiss, Kovács, Papp, Szabó, Szücs, Tót, Varga, Vida, azaz 50%!) Honnan és mikor jöttek vissza? Hiszen egyértelmű volt, hogy a magyarajkúak betelepítését megtiltották. Az 1704-es összeírásban csak öt rác nevű volt (Aglenics, Haszonics, Illya, Marity, és Szokoli) a többi magyar és szintén szerepel az öt szomszéd falu törzslakóinak névsorában.

Dr. Szőke Sándor Dombóvárról (ami nem volt lakottabb, mint Szakcs, mert 1567-ben 15 ház, 1580-ban 4 ház volt a török adólistán, 1710-ben pedig 8 család szerepelt a magyar összeírásban) reálisabban ír:^[5] „Dombóvár törzslakosságát alkotó nyolc-tíz család közül legrégebbiek, talán még részben a török időket is átvészelt családok a Budák, Szabók, Kissek, Csizmaziák, Törökök, Törők, Kaszások, Pappok, Vargák és Dicsők voltak.” Ezekből a nevekből a Szabó, Kiss, Török, Papp, Varga szerepel a szakcsi listákon is. Tehát a folytonosság fennáll!

Az 1579 végi és 1580. januári állapotokat tükröző defter szerint csak 10-13 magyar lakosú helységet mutat.^[6]: 1580: Tengöld 30, Kis Tengöld (Ősi) 20, Értény 16, Hékut 16, Ireg 20, Szántó 13, Bát 11, Bedeg 42, Lápafő 12, Kurd 25, Kánya 15, Nak 5, Várong 18 adózó.

„Nakot és Várongot ugyan említik a XVII. század első évtizedeiben, Várong 1690-ben is adózik, de nem jegyzik meg, hogy lakósaik milyen nemzetiségűek, azt sem, hogy reformátusok, ami ebben a korban majdnem ugyanazt jelenti, mintha magyaroknak neveznék őket”. Azt az állítást, hogy ezeket a XVII. században többnyire reformátusnak mondják, nem tudom elfogadni, mert a családfakutatásom során ennek ellenkezőjéről győződhettem meg, legalább is a tanulmányomban felsorolt falvak – Lápafő kivételével – római katolikus többségűek voltak. („Dalmand Pusztán a malmokban élt néhány német lutheránus jobbágy- és zsellércsalád”^[7] az 1700-as évek végén. ) Pincehelyen már 1694-ben megengedte a pécsi püspök a bosnyák ferenceseknek - akiknek Simontornyán rendházuk is volt -, hogy gondozzák a katolikus lelkeket.^[8] Érténybe az andocsiak jártak le. Az 1581. november-decemberi defterben (Omár Cselebi feljegyzése.) Mászlon falu 16, Dada falu 14, Borjád falu 5, adózóval szerepel. Ezek mind Nakkal szomszédos falvak, bár Nak nem szerepel a listában. A tizenötéves háború (1591-1606) hadjáratai, a felvonulási útvonalak mutatják, hogy a Kapos és Koppány köze inkább a nyugodtabb területbe tartozik a Duna jobb partjához képest. A lakosság - elvben - háromfelé adózott: a töröknek, a magyar kincstárnak és a magyar földesúrnak. Míg a magyar lakosságú falvak általában nem fizettek adót a magyar uraságnak és a kincstárnak (hiszen fizetnek eleget a töröknek, és a magyar földesúr úgy sem volt képes behajtani az adót), addig a rácok megfizették az adójukat mind a két részre.^[9] „Voltak különbségek a hódoltságba való beolvadásban: a veszprémi káptalan számadási iratai szerint a Balatontól távolabb vagy délre eső falvakból (Füle 1665, Fokszabadi 1665, Hídvég 1669)  török pénzt (timon) is hoztak adóba a jobbágyok, ami a Balaton-felvidékiekre egyáltalán nem volt jellemző.” ^[10] Ez azt is jelentette, hogy a törökök nem csak raboltak, de kereskedtek is a helybéli lakossággal, azért tudtak azok török pénzzel fizetni. (Aprók. 30. sz. Kép. Török fizetőeszköz, az akcse) A török és a magyar urak megegyeztek egymás között a jobbágyok adóztatásáról. A töröknek hódolt porták magyar részre az adó felét fizették. Az adó alapja 1531 és 1596 között a kapu vagy porta, annak figyelmen kívül hagyásával, hogy a telken, amelyen a kapu állt, hány személy, család élt. 1598 és 1604 között a házakat írták össze.

A zsitvatoroki békeegyezménynek^[11] (1606) is lényeges (3. fejezet) pontja volt, hogy a töröknek már ki sem kellett menni a terepre, mert a falu bírái voltak kötelesek gondoskodni arról, hogy az adót beszállítsák „ahová illik”. Ha a bírák elhallgatták, vagy szabotálták az adó behajtását, akkor a bég, vagy a basa a harmadik figyelmeztetés után jelez a „Császár ő fölsége Kapitányának”, hogy azok a bírákat rá erőltessék, hogy „Szegény hódoltságh adójában ne öregbíttessék, s meg ne háboríttassék.” ^[12] Korábban ugyanis a töröknek jelentősebb létszámú (60-80 lovas) csapattal kellett kiszállni az adó behajtására. Ezek ellátása plusz teher volt a lakosság számára. Ezért elrendelte a császár, hogy a lakosság hordja be az adóját Budára. A lakosság fejenkénti rabszolgaváltságot – iszpendzsét –, valamint a birtok után eharadz-adót, a kapuk száma után harácsot fizetett. A magyar jobbágyok adójának megállapításánál a törökök a magyar gazdasági és adózási viszonyok ismeretében jártak el, a legalább ökörrel, házzal rendelkező háztartás fejére alapozták az adóztatást. De megadóztatta a török a termelést, a forgalmat, a fogyasztást és az élet úgyszólván minden megnyilvánulását is (házasságkötés, várépítés, szablya-pénz, kardtokadó stb..). Fizettek káposzta, hagyma és fokhagyma tizedet. A sertésszaporulat, a kifogott halak, az értékesítés után is tizedet fizettek. Ha valaki meghalt vagy eltűnt, akkor a közösséggel fizetették meg az adóját. Volt híd-, rév-, komp-, és vásárvám is. Ezenkívül voltak a bírságok. Büntetés járt a civakodásért, a török gúnyolásáért, rágalmazásért, családi verekedésért és a rossz mérték használatáért is. Az igazságszolgáltatásnak két forrása volt ebben az időben: a török és a magyar. A szandzsákot vezető bégek nem bíráskodtak, csupán kerületük katonai és közigazgatási ügyeinek intézését irányították. A birtokperekben és örökösödési ügyekben a mufti ítélkezett. Kisebb ügyekben a kádi bíráskodott, ő volt az egyben a mufti ítéletének végrehajtója is. A csauszok és az eminek a közigazgatási és rendőri teendőket töltötték be.

A törökök intézményesen is segítették a rácok letelepedését. A magyarországi török hadseregben a szláv nyelvet a többség értette. A magyar adóztatást sem akadályozták a törökök, ha már nekik megfizették a hátralékokat is. Ezért a magyar részre történő adózást csak elvinek tekinthetjük, gyakorlatilag semmi sem folyt be a kincstárnak, vagy a földesúrnak. Az sem volt ritka, hogy a török (Koppány vára) adózott Sümegre a veszprémi püspöknek. (1578-ban Illyésházi István tanácsos és Sticzl Mihály szervitor írta össze a Várpalota várának adózó Tolna megyei községeket. 1572-ben a defterdárok a simontornyai szandzsákban 59 települést írtak össze.)

Evlia Cselebi ezt írta Koppányról: Vámfelügyelője, adófelügyelője, városi fő-építőmestere, parancsnok agája, ötszáz kul-ja (állandó zsoldos katonája) néhány előkelője és nemese van, 645 deszkatetejű alacsonyabb és magasabb ház van, kertjei azonban nincsenek. Négy dzsámija van a várban és a külvárosban 11 városrészi mecset. Összesen 16 muzulmán és keresztény városnegyede, többnyire a külvárosban vannak. Van két medreszéje (teológiai főiskolája), három elemi iskolája, két fürdője. Összesen 100 kézműves boltja van. Népe szép és egészséges és nagyon barátságos. Hadakozással foglalkoznak, mert nagyon határszéli hely. Katonái bátor vitézek, de nem járnak muzulmán szokás szerint. Sokan törökül sem tudnak, hanem mind magyarul beszélnek, mivel magyarokkal van ügyük. E városban 3000-nél is több ellenséges fogoly van.)

Az 1622-es kimutatás szerint Eszterházy Miklós tulajdonát képezték az ozorai, tamási, kaposvári, simontornyai, és a koppányi várakhoz tartozó helyiségek is. Többek között: Kocsola, Dalmand, Gyulaj, Vörös-Egyház, Tengőd, Pincehely, összesen 55 falu és 19 puszta.

„Eszterházy Miklós nem volt nagybirtokos, atyjának mindössze egy portája van, ki még ebből is kitagadta Miklóst, mivel az jezsuita hatásra a katolikus hitre tért át, alig 18 éves korában”^[13]

Jól nősül. Elveszi főnökének Mágocsi Ferenc kassai kapitánynak az özvegyét - Dersffy Zsófiát - és ezzel megkapja Munkács várát és Kaposvár egy részét. Amikor a munkácsi uradalmat Betlen Gábornak adják, cserébe megkapja Kismartont, először zálogba, de fiai kiváltják (László 1648-ban szerzi meg a várat a város nélkül, amelyet III. Ferdinánd szabad királyi várossá nyilvánított) és ez lesz a birodalom központja. ( Ma: Eisenstadt) Amikor felesége meghal, Turzó Imre özvegyét, Nyáry Krisztinát, veszi el 1624-ben. Ekkor lesz igazán gazdag. Az övé lesz Pápa, Ozora, Dombóvár és Kaposvár egy része, a Nyáry birtok. 1625-ben nádorrá választják, megkapja Fraknó várát és a grófi címet.

Szakcs (Zak) mint elhagyott hely szerepel a listában, de az 1650-es összeírásban már rác lakosságú helyként van feltüntetve, Szakcza néven. Hozzátartozott Eledény is (Edelin-puszta) a Koppányon lévő malommal együtt, „amelyet Ibrahim bég bírt bérbe a magyar földesúrtól és ezért egy pár karmasin csizmát adott évente az úrnak.”

Tassi Gáspárnak, Eszterházy Miklós nádorhoz intézett 1629-es jelentésében ez áll: „A Pécs-Koppán-Simontornya-Szekszárd-Mező-sziget szandzsákokban sok rác faluk találtatnak”. A terület sanyargatása, kirablása azt eredményezte, hogy a hódoltság vége felé, 1631-ben a Dombói nahié már csak 11 községből állt és a század végére a falvak elnéptelenedtek. Dr. Horváth Árpád ebből azt a következtetést vonja le, hogy „ebben az időben, vagyis 1629-1642. évek között, a magyar őslakosság teljesen elhagyta a községet. (Szakcsot) Az rövid ideig loca deserta (D) elhagyott hellyé válhatott, majd a régi lakók helyére fokozatosan rácok telepedtek le, akiknek a koppányi bég, mint török földesúr sietett a segítségükre.” 1629-ben Eszterházy Miklós nádor Tassi Gáspárt bízta meg, hogy a törökkel Budán egyezkedjék. Április 26-án alá is írják Muharrem szolnoki béggel a megállapodást a hódolt falukról, többek között azt, hogy: „valamennyi adójok most vagyon, feljebb ne verhessék, a mint a jobbágyszám vagyon, a szerént szálljon az adójok, vagy növekedjék.”^[14] Eszterházy Miklós nádornak jelentős birtokai voltak ezen a területen. Övé a Kapostól nyugatra fekvő vidék Dombóvártól Simontornyáig, Koppány és Kaposvár környéke, és Sásdtól északra a dombóvári uradalom csaknem az összes helységével. A simontornyai és a koppányi szandzsák hűbérdeftere 1631-ben, 87 helységet sorol fel a megállapított évi adókkal. Például a Dombóhoz tartozó Konda 9 000 akcse adót tartozott fizetni évente. (75 akcse ért 1 magyar gurust, azaz 1 forintot ebben az időben.) Az 1652. évben az uradalmi összeírás szerint csak szórványos rác telepek voltak a falu (Szakcs) határában és a jobbágyok Eszterházynak adóztak. A kismartoni Eszterházy nyilvántartás szerint 19 magyar falu és 36 rácok által lakott helység tartozott a birtokhoz. Úgy tűnik, hogy az egykor sűrűn lakott terület a 17. század végére teljesen elnéptelenedett. Ha megnézzük a Nak környéki középkori templomok elhelyezkedését a térképen, akkor láthatjuk, hogy Nak 10 km-es körzetében több mint, 20 templom állt, természetesen nem egy időben, de mind különböző helyen, ami a valamikori sűrű lakottságra utal. K. Németh András régész összeállítása szerint ezek a templomok az alábbiak (számozás a térkép szerint): 6. Attala, 29. Büssü, 36. Dalmand, 37. Dalmand, 46. Kondaszentmiklós (Dombóvár), 49. Görcsmény (Döbrököz), 70. Gölle (Uzd), 71. Egyházasmerse, Nak (Gölle), 72. Gölle (török templom), 91. Dada, Szentegyházi-dűlő (Igal), 103. Felsőhetény, 105. Fehéregyház (Kazsok), 112. Gyalán, 122. Vápafő (Lápafő), 163. Nak (Ökörélés-dűlő), 164. Nosztány (helye ismeretlen), 206. Somogydöröcske, 207. Várong, 208. Szil, 218. Szakcs, 219. Ónárd (Szakcs), 220. Borjád (Szakcs), 255. Várong (régi temető), 300. Kódé (Gadács.)

A magyar lakosság helyét a török zsoldban álló szerb telepesek foglalták el. A magyar lakosság biztonságosabb helyre menekült. Ágoston Gábor szerint: „A Dunántúlon is a Maros-Szeged vonal meghosszabbításánál húzódott a szerb-magyar etnikai határ, ahogy az egy 1629. évi adatból kiolvasható: „Szinán pasa feljövetelének (1593) előtte Mohácson, Szekszárdon, Baranyában, Somogyon felül vagy igen kevés, vagy semmi rácság nem lakott, hanem mind magyarság lakta.”^[15]

A dombói nahié az írásokban tele van ismeretlen helységekkel (Sola, Kincsed, Gele, Szabon) és vannak nem említettek, „úgy látszik puszták, vagy az összeírás idejére elköltöztek.”^[16]

A magyarok és a törökök egymásra mutogatnak, hogy ki pusztítja jobban az adózóikat. 1668 júliusának végén Mehmet simontornyai bég ír gróf Eszterházy Pálnak: „vagyon Simontornya tartománynak 11 faluja , immár Nagyságos Úr barátunk, azoknak a faluknak nincsen meg csak tized része is épen, mind Magyarországrúl el pusztittyák (……) Török részről nincs bántások, hanem onnét felyül. (…) Nagyságod tisztartói talán tuttára sem adgyák csak az magok hasznát keresik, és ha Nagyságod más tisztartókat nem tart, bizony csak egy Jobbágya sem marad Nagyságodnak, hanem mind el futnak…. ”^[17]

Ugyanebben az évben Roboz Benedek összeírja Koppány, Simontornya, és Tamási – Eszterházy Pál grófnak befolyt adókat is. Például: „ 1. Mivel az koppáni várban Török lakik, onnét semmi adó nem gyün, hanem a Váron kivűl lévő Majorokbul adóznak, az honnét ezen két esztendőre attak két pár csizmát, 20 forintot.

2. Bedegh adott 2 pár papucsot kapczástul, 10 forintot.” És így tovább összesen 54 helység.^[18]

„A koppányi és a simontornyai szandzsák együttes fejadó összege 1559-ben 78795 akcse volt. Ez 157590 magyar dénár, azaz 1086 magyar aranyforintot ért. Ez 1576 magyar családfőt (hane), azaz családot jelentett. Ez az adat 8-10000 fős magyar lakosságot feltételez. 1556-ban 40, 1573-ban 23, 1588-ban 15 hane volt Koppányban.”^[19]

A megszálló török és velük szövetséges rác katonaság legfontosabb feladatát a portyázó királyi magyar végváriak visszaverése jelentette, akik gyakorta törtek be a vidékre, hogy adót szedjenek a lakosságtól a távolra menekült földesúr utasítására.

A legtöbb pusztítást „a sok lézengő szabad katona” „Istentelen kóborló” okozza, akik válogatás nélkül ölik a magyar és a „jó öregh Polgár Rácz” jobbágyokat is. Ezen a lézengők között vannak végvári vitézek is. 1669-ben történt, hogy a Tapolczaiak, Egerszegiek és máshova valók – ötven lovas és ötven gyalogos felégette és kirabolta a rácok lakta Dorog (Ozorától fél mérföldre, D-re.^[20]) falut. A szabad katonák a budai basa Győrbe tartó követségét is megtámadták és négyet le is vágtak közülük. Eszterházy János is panaszkodik a tapolcai és szentgróti vitézekre: „Ez a nyomorult nemzet Se hadat, Se Békességet tartani nem tud.” (Az Eszterházyak mindig is a Habsburg hűségükről voltak híresek, ezért tehettek szert óriási vagyonra a török kivonulása után is.)^[21]

1687-re olyan állapotok álltak be a megye nyugati felén lévő – „Rácz Országbeli” - helységek környékén, hogy „törlik az egész környék adóját, részben a helységek elpusztulása, részben a megmaradt lakosság elszegényesedése, nincstelensége miatt.”^[22]

„Nagyon nehéz dolga volt azonban az összeíróknak, mert a telepesek még állandóan váltogatták a helyüket és igyekeztek minden egyes összeírás alkalmával az általuk bérelt és művelt földterület nagyságát minél kisebbnek feltüntetni. Állataikat egyszerűen áthajtották az összeírás idejére más, szomszédos községekbe, vagy ahogyan Szakcson is csinálták, a község körüli erdőségekbe terelték. Ebbéli tevékenységükben a saját földesuraik is támogatták őket azért, hogy jobbágyaik elsősorban úrbéri járandóságaikat fizessék meg.” Ha ez így volt a magyarokkal, elképzelhetjük, hogy mi lehetett a helyzet defterdárokkal szemben adóösszeíráskor! És arról még nem is szóltam, hogy némelyik adószedő saját zsebre is dolgozhatott, azaz beszedte a sarcot, de nem jelentett. „A főbb tisztek a török kincstárt, az államot is becsapták”^[23] Pénzért, gazdagságért sokan kockára tették már a fejüket….. Ez akkor derül ki, ha az egy időben és helyen készült magyar és a török összeírások nem egyeznek. Lásd például az 1687. június 28.-i összeírásban (Nádasdi-féle fiskális javak, dombói uradalom), ahol a helyzet nem ilyen végzetes…

Az 1715-ös adóösszeírást azért kellett 1720-ban megismételni, „mert az a gyanú támadt, hogy az összeírók nem elég lelkiismeretesen végezték a feladatukat.” (Lásd u.o.)

Dombóváron 1692-ben száz család él, „az Városban Magyar alig van huszonöt, a többi mind erőss fegyveres Ráczságbúl áll.”^[24]

De mi volt az a biztonságosabb hely, ahova elmenekült a lakosság? Nem jegyzett fel a történelem nagyobb népvándorlást, menekülést, befogadásokat. (Mint később, például 1956-ban.) Ennek a népnek nem volt hova menekülni. De nem is kellett! Befogadta őket a Kapos, a Koppány, a Sió mocsaras vidéke. „Ezt a mocsárvilágot a XVIII. században kezdték szabályozni az Eszterházyak kezdeményezésére, ez azonban eredménytelen volt. A területet nagyobb mértékben 1820-1835 között szabályozták.”^[25] De aki az erdőt szerette, az a dombvidék erdőiben, gazdag tölgyeseiben megbújhatott, mint Sobri Jóska, a híres betyár, a lápafői erdőben.

Vagy: „Egész faluk népe szabad legénységre adta magát, hogy életét megtarthassa, s hogy a szablyával kenyeret keressen.”^[26] Ágoston Gábor szerint is: „A jobbágy, ha idejében értesült érkezéséről, nem várta be a közelgő ellenséget, megbújt a védettebb nádasokban, erdőkben, s a hadak távoztával lassan visszaszállingózott egykori otthonába, hogy ismét újra kezdje életét.”^[27] A törökök nem egyszer figyelmeztették a lakosságot, ha tatár hadsereg közeledett. A délszláv martalócok és a tatár irreguláris csapatok ugyanis „világviszonylatban is az esztelen rombolás mestereinek számítottak.”

Ebben az időben a földművelést valószínűleg háttérbe szorította az állattartás. A birtokosnak küldött jelentésekben ezért olvashatjuk gyakran, hogy szántó nincs, viszont van bőven kaszáló és legelő. Az állandó háborúk miatt nem volt érdemes növénytermesztésbe fogni, mivel nem lehet tudni ott, hogy a vetést ki aratja le. A nép csak annyit termelt, hogy maga és a jószágai éhen ne pusztuljanak.

Megnőtt a rideg állattenyésztés, ezen belül is a rideg marhatartás jelentősége és ezzel együtt a puszta szerepe. Az állattartás lett a lakosság fő foglalkozása, mert a marha jól értékesíthető, és háború esetén elhajtható. A marhatenyésztést a török adórendszer is támogatta. A patak, a tágas rétek, a legelők, gazdag élelemforrásul szolgáltak az itt élőknek és az állataiknak akkor is, ha nem szántottak, vetettek. Újra előtérbe kerülhettek az ún. "ősfoglalkozások", a gyűjtögetés, a halászat, vadfogás és a méhészet, illetve az ezekkel kapcsolatos megélhetési lehetőségek, mint a madarászat, csíkászat, pákászat, stb. Az előző századokban virágzó háziipar viszont visszafejlődött. Az utak tönkrementek a sok háborúskodás alatt, javításukra sem pénz, sem ember nem volt. (Európai viszonylatban ez így is maradt a 21. századig. Talán csak a monarchia vasútépítése felelt meg a kor színvonalának. Eredményét azonban a trianoni „béke” teljesen megsemmisítette.)

Még a XX. században is kiegészítő foglalkozásnak tartották patakban történő halászatot. Gyerekkoromban, vékával, gereblyével még én is fogtam halat a naki árokban. A törökkoppányi rokonságnál komolyabb halászó felszereléseket (tapogató, merítőháló stb.) is láthattam, mert a Koppány halban gazdagabb volt, mint a naki árkok.

A 15. század végén Magyarország lakossága 4-4,5 millió, ebből 80-85% magyar nemzetiségű. Megvizsgálva az utolsó - 1543-as - magyar és a korai török adóösszeírásokat (defterek), amikor a lakosság még jellemzően a hódoltság előtti összetételben élt, azt láthatjuk, hogy a dombói nahié lakossága színmagyar. Dr. Horváth Árpád írja a Szakcs mezőváros története című könyvében (51 oldal) az 1573/74. évi deftár alapján: „A lajstromban felsorolt családok kivétel nélkül mind „magyar” nevűek. Szakcs lakossága tehát török megszálláskor magyar volt és részben a helyén is maradt, sőt a város elfoglalása után 29 évvel, ha erősen megfogyatkozva is, de kitartott az ősi földön.” A hódítók nem irtották ki az őslakosokat, mert adóztatható „hitetlenekre” volt szükségük a fennmaradáshoz. (Ahogyan ezt a török adólisták bizonyítják is..) „Korrigálva a török adóösszeírások hiányosságait, Dávid Géza a hódoltsági területen 140 fős átlagos falunagyságot tart reálisnak, ami alig marad el a királyi Magyarország átlagos falunagyságától”.^[28]

Tolna megye várai gyakorlatilag csak megerősített őrségeknek számítottak. Mégis a lebontásukat rendelte el a császári kamara, már 1699-ben, ráadásul a megyék költségére. A bontási pénz hiánya mentette meg például a simontornyai várat, míg a dombói várat 1702-ben, a többi kis várral együtt - miután felrobbantották - lebontották. (A romokat később a Kapos gátjai építésénél használták fel.) A már említett, 1687. június 28.-i összeírásban (Nádasdi-féle fiskális javak, dombói uradalom), amelyben felsorolják Dombo várát és tartozékait, Dombóvárhoz 187 helységet kapcsolnak! A várhoz akkor még falak, őrtornyok, felvonóhíd, kapu, szobák, pincék tartoztak.^[29]

A karlócai egyezmény után a Habsburgoknak nem volt szüksége a magyar végvárakra, de ez csak egy volt az indokok között. Az olyan kis várkastélyoknak, erődítményeknek, mint például Dombó, Dáró, vagy Leányvár, de ide vehetném Koppány és a többi környékbeli várakat is, sem a védelem, sem az ellenállás szempontjából nem volt katonai jelentősége. Ezért aztán sokkal valószínűbb az a feltevés, hogy a Habsburgok erősebb vártól, a történelmi gyökereitől akarták megfosztani a magyarságot. Ezekben a várakban nem volt komoly tüzérség. Koppány várát például 1587 telén, Nádasdy Ferenc és Batthyáni Boldizsár, Huszár Péter pápai vicekapitány csapatainak segítségével (minegy 700 fővel) egy nap alatt teljesen elfoglalta. Igaz, nagy hóvihar volt, a törökök nem is gondolhatták, hogy megtámadják őket. A magyarok a várost azonnal fölgyújtották, sok török bennégett a házakban. Rengeteg volt a zsákmány, de kevés kocsijuk volt, ezért azt a nyerges lovakra rakták, a maradékot elégették. Több száz török rabot -- Ali béget és teljes őrségét (ötszáz lovast és ötszáz janicsárt), asszonyokat, lányokat, gyerekeket -- vittek Pápára. A magára hagyott várat azután a török újra „elfoglalta”. Egy komoly erődítmény esetében azonban hosszabb ostromra lett volna esély. Kijelenthetjük tehát, hogy a németeket elsősorban a hosszú távú németesítési politika vezérelte a várak lerombolásakor. A monarchia idején megvalósították Talleyrand elméletét: „Vedd el a nép múltját, s elveszed a jövőjét!”

A Dombaiak a törökkel folytatott harcokban kihaltak, a Bécs alól visszavonuló törökök elpusztították a várat és a maradék települések nagy részét is. Ami megmaradt azt 1702-ben robbantották fel a karlócai békeszerződés alapján, az ott lakók költségére. Dombay Pál vallomása szerint – magtalan elhalálozása esetén – Nádasdy Ferenc országbíró (Eszterházy Pál sógora) kap donációt a dombóvári uradalomra. Miután Nádasdy Ferencet 1671. április 30-án kivégezték a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvételéért, birtokait pedig elkobozták, így a hűséges sógor, Eszterházy Pál kaparintja meg a Dombó vár körüli birtokokat is. Mint már szó volt róla a környékbeli falvak, mint például Szakcs és az Ozorához tartozó többi jószág már korábban is Eszterházy tulajdon volt. Más források szerint (Dr. Szőke Sándor: Dombóvár) a törökök kivonulása után a XVII. század végén a Dombóvár környéki gazdátlan területeket Esterházy Pál nádor vásárolta meg 50.000 forintért, 1691-ben. (A gazdátlanul maradt nagy terjedelmű jószágok felett királyi donáció rendelkezett és a legtöbbet ígérőknek eladták. Elsősorban a császári ármádia generálisai jutottak így földhöz, a háborús időkben elmaradt járandóságaik fejében. Így jutottak Tolnában birtokhoz a Styrum-Limburg, a Wallis, a Mercy, a Kágl, a Monaszterly, a Dőry és a Zinsendorf családok.) Ezeken a területeken az Eszterházy család befolyása egészen 1944-ig meghatározó volt a környékbeli települések életében. 1715-ben Tolna megye kimutatásában az Eszterházy család birtokában volt: „Kis et Nagy Tava – Konda – Birod – Naszton – Keresmél – Mekényes – Merse”^[30]

A terület állapotáról Kelcz Mihály 1692-es, Eszterházy hercegnek küldött jelentéséből tudunk.^[31] „A lakosság kevés, azok is főleg fegyverforgató rácok, akik attól való félelmükben, hogy jobbágysorsra juthatnak, készek bármely pillanatban odébbállni. Megművelt terület kevés, de annál több a kaszáló és a rét.” – írja a jelentésében.

Magyarország területén a török elleni csatározások 1699-től befejeződtek. A hódoltság alatt és a végén a PUSZTA népe visszatért otthonába és a természetes szaporulatánál fogva hamar benépesítette a rendelkezésére álló falvakat. Természetesen csak azokat, amelyeket nem töltött meg a gyéren itt maradt rácság, illetve nem foglalt le német telepesek számára az állami és földesúri mohóság.

„Csodával határos, hogy a nép maradéka új életet tudott kezdeni. Ez az új élet meg is kezdődött, de nem a maga természetes rendjén, hanem ahogy azt a bécsi udvar elrendezni jónak látta. A kamarilla minden ilyen irányú intézkedése félreismerhetetlenül magán viselte a magyarellenesség bélyegét.”^[32] Természetesen a tájegység lakosságát nagyszámú német betelepülő (Tolna megye 70 000 sváb telepes) és itt maradt rác növelte a hódítás után, ami a falvak építészeti jellegén ma is nyomon követhető. A szabad mozgás miatt természetes volt, hogy szelektálódtak magyar, azon belül katolikus (pld. Nak, Értény) és református (pld. Lápafő), rác (pld. Grábóc) és később - a szervezett német betelepítéseknek köszönhetően – sváb falvak (Pld. Kistormás.) Legjobban az egyházközösségek elrendeződése a templomok építése, helyreállítása, erre a bizonyíték. Például Grábóc. A községet nevezetessé a török elöl menekülő szerb szerzetesek tették, akik a dalmáciai Dragovity kolostorából 1580-ban menekültek ide. Először csak fatemplomot építettek, majd a budai basa engedélyével 1587-ben kőtemplomot. A törökök 1667-ben feldúlták a kolostort, mely 1703-ban elnéptelenedett. A Rákóczi-szabadságharc után a szerzetesek visszajöttek, kis vályogtemplomot emeltek. 1736-ban e köré kezdték építeni a mai, műemlék templomot. A kolostor ma ismét használatban van, szerb apácák élnek benne. A Szt. Péter Pál napi búcsú (pravoszláv naptár szerint nálunk július 14-ére esik) a környék délszláv származású családjainak meghitt, színes ünnepe.

A német elnyomás még a töröknél is rosszabb volt. A Rákóczi szabadságharcban a rácok fel is ajánlották szolgálataikat a Habsburgoknak és a császári zsoldosok után szabadon raboltak, fosztogattak. Ezért aztán Béri Balog Ádám csapatai úgy szétverték őket, hogy véglegesen eltakarodtak a Délvidékre és csak hírmondójuk maradt Tolnában. (Az 1720-as összeírás Tolna megyében 68 szerb-horvát családot mutat ki, valószínűleg a megye déli részén.)

A kuruc korban az erdélyi szászok is végig a Habsburgokat támogatták. A betelepítések a Rákóczi-szabadságharc leverése után 1712 és 1723 között mindenféle jogi alap nélkül zajlottak. Az 1722-23. évi országgyűlési határozat 103-ik artikulusa alapján a király hirdetéseket tétetett közzé a német-római birodalomban és az osztrák örökös tartományokban 6 évi adómentességet ígérve a betelepülő „szabad embereknek”. (Egyes kútfők szerint 1712-ig mintegy 14.000 német vándorolt be az országba, jobbára kalandor- és csőcseléknép, akik nagy része teljesen vagyontalanul, vagy csak igen csekély anyagi erővel látott hozzá a gyors meggazdagodás reményében a kapott terület kihasználásához.)^[33] Létrejött a „schwabische Türkei” néven ismerté vált Tolna-baranyai zárt német nyelvterület.

Létezett ugyan az 1687. évi XXVI. törvénycikk a külföldiek befogadásáról, akik miután befizették az ezer vert aranyat a nádorispánnak és aláírásukkal tanúsították az eskütételt, a magyar udvari kancelláriától királyi oklevelet kaptak, de ez a jogszabály csak a nemesekre vonatkozott. (A 1715. évi XXIII. törvénycikk külön rendelkezett arról, hogy az esztergomi érseki kinevezést kapott szász herceg illetékmentességet élvez.)

[1] Pallas Nagylexikona szerint Daruváron történt az eset. Közvetlen Dombóvár mellet Dombó-, Dáró- (Daru), és Leányvárak voltak. Dáró-völgy a három megye mai határán, Jágonak mellett fekszik. Ezekből ma csak dombó falmaradványa áll.

[2] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 52. oldal.

[3] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 20. oldal.

[4] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 69. oldal

[5] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár. 1964-es kiadás. 54. oldal.

[6] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 7. oldal

[7] Szita László: A lutheránus németség bevándorlása és településtörténete Tolna megyében a XVIII. században.

[8] Karácsonyi János: A Szentferencrendiek története Magyarországon. Budapest 1924. 379

[9] Dr. Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története, 1969-es kiadás. 56. old.

[10] Lichtneckert András: A káptalan visszatér Veszprémbe. In: Csopak története id. mű 163.

[11] A békét Bocskai István közvetítésével kötötte II. Rudolf (1552-1612) német-római császár. magyar és cseh király és I. Ahmed Oszmán szultán 1606. november 11-én a Zsitva folyó torkolatánál.

[12] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704) Tanulmányok Tolna megye történetéből. 1980. /19. old.

[13] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704) Jegyzetek 106. Tanulmányok IX. 100.old.

[14] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései. 26. old.

[15] Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Adams. 1992. 106. o.

[16] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései. 27. old.

[17] U.a./ 42. old.

[18] U.a./41-42. old.

[19] Bősze Gábor: Törökkoppány a török hódoltság alatt

[20] U.a./ 59. old.

[21] U.a./44. old.

[22] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 50. old.

[23] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 25. old.

[24] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 61. old.

[25] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár, 1996-os  kiadás. 21. old.

[26] Takáts Sándor: Magyar küzdelmek. I. 146.

[27] Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Adams. 1992. 116. o.

[28] Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Adams. 1992. 110. o.

[29]UC 56 : 41. 1687.

[30] UC 67 : 37 1715. május 22. „Inquisitio”, melyet a vármegye legale testimoniuma foglalt írásba az egyes falvak birtokosa (név szerint.)

[31] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár. 1996-os kiadás. 61. old. Dr. Szőke Sándorné Zsíros Mária: Az 1692. évi Kélcz Mihály féle összeírás. Tanulmányok Tolna megye történetéből. X.

[32] Tolna megye adattára. Pécs 1937. 93. o.

[33]Tolna megye adattára. Pécs 1937. 95. o.

   Fröhlich Róbert 1887-ben Felsőleperd északi részén a szakcsi határtól elválasztó ároknál lévő legelőn sok római kori téglatörmeléket talált, amit a helybeliek termeltek ki a szántóföldből. Szerinte 40 holdnyi területen, ami a szakcsi határra is átterjed annyi kő-, és téglamaradvány van, hogy a falubeliek kocsiszámra hordják az építkezéseikhez. Bélyeges téglát nem talált de a falusiak elmondása szerint ilyenek is voltak, hiszen évszázadok óta hordanak innen építőanyagot. Dr. Horváth Árpád Szakcs mezőváros története című könyvében írja, hogy Szakcs községben úgy emlékeznek a községből Felső-Leperd puszta felé vezető, úgynevezett Szedres-útra, hogy mellette sok kő- és téglatöredék található még napjainkban is. Ez az út végig párhuzamos a Szakcsi-patakkal (Faluberki-árok) le egészen a Gölösi-malomig, ahol a római telep nyomai észlelhetők. A Szakccsal határos községekben, így Koppányszántón is római téglákat, fibulákat és érméket találtak. Nosztány-pusztán szintén római kori köveket, ezüst és rézpénzeket, valamint rézből készült sodronytekercseket leltek. Kocsolán egy tágas völgyben nagy területen igen sok római fali és tetőtégla, továbbá edénytöredékek kerültek elő. A naki határ szomszédságában, Felsőhetény és a szilfási határ mellett a monda szerint egy vár volt, ami elsűlyedt. A környékről szintén kerültek elő római kori leletek, amelyek alapján arra következtettek a régészek, hogy a rómaiak korában uradalmi központ jellegű település állhatott errefelé. Bár közelebb van Nakhoz, mint Alsóhetényhez (szinte közvetlenül Felsőhetény mellett fekszik), de megközelíteni műúton Alsóhetény felől lehetett, valószínűleg ezért, erről a pusztáról kapta a nevét az ásatás. Ha a térképen Nyugatról Kelet felé haladunk, Lápafő és Szakcs alatt, akkor a következő dűlőket érintjük: Nakhoz tartoztak: Ökörélés-nyugat, Ökörélés-kelet, Sári, Almási, Két út közti, Kőlábi, Borjád; Szakcshoz tartozott: Gölösi; Felsőleperd, majd a 61-es műút Kocsola alatt. Nézzük a 2-3 km-rel délebbre lévő helységeket: ezek: Inám, Mersi, Nak (Kis-Mersivel), Nosztány, Felsőhetény, Szilfás és Alsóleperd. A lelőhelyet Rómer Flóris fedezte fel, és Tóth Endre, a Magyar Nemzeti Múzeum régésze, a Központi Könyvtár igazgatója, ásatta 1981-1994 között. (Részletesen lásd Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető” című munkájában.) A nakiak csak „süllett várnak” hívták, mivel a föld alatt volt minden. Nevét -- és a szomszédos város nevét -- a római kori útikönyvekből ismert Sopianae-Gorsium-Brigetio[1] (Pécs-Tác-Ó-Szőny) úton fekvő Ioviával azonosították. „Jovia” elnevezés Jupiterhez tartozót jelent. A tetrarchia idején a Diocletianushoz való tartozásra utalt. Van olyan vélemény is, hogy Iovia kelta eredetű szó, jelentése: új falu. Iovia Felső és Alsó Pannónia határán volt. Karl Spruner, Theodor Menke: Pannonia, Illyricum, Dacia, Moesia, Thracia, Macedonia, Epirus térképén (1865) Iovia is fel van tüntetve, de rajt van H.Kiepert, Atlas antiquus-án is Jovia felirattal. (Érdekessége az első térképnek az, hogy – a többitől eltérően – az Iovián át menő út nyugatabbra van a későbbi szerzők által megjelölttől, és viszonylag egyenes nyomvonalon vezet északra. Továbbá az, hogy a Sió-csatorna nincs ábrázolva. Valószínűleg a térkép azt az időpontot mutatja, amikor még nincs összekötve a Balaton a Dunával. Ez Galérius császár idejében történt[2], tehát a térképen a város, és nem az erőd van jelölve, Iovia néven.)

Az erődtől kb. 500 méterre, délkeletre egyedül álló alaprajzú 35 méter hosszú mauzóleumot is találtak. Az erőd alaprajza és leírása Dr. Szőke Sándor Dombóvár könyvéből való. A rajzot Tóth Endre készítette. „Ezek az erődök Valeria és Pannónia Prima legnagyobb szabású, legjobban átgondolt negyedik századi építményei közé tartoznak” Az Iovia erőd oldaltornyaiba (vagy ötven oldaltorony) „több építőanyagot falaztak be, mint amennyire a teljes dunántúli limes őrtornyainak Valentinius-kori kő-beépítéseihez szükség volt”.[3] – írja Tóth Endre a fentebb is említett tanulmányában. A romokat kőbányának használták évszázadokon át. A környék középkori templomai valószínűleg ebből az anyagból épültek. Az ábrahámi monostor és az attalai kis templom építésénél bizonyítottan használtak fel a római kövekből. Később Szakcs közelében (Leperdpusztán) felfedezték azt a temetkezési helyet ahonnan az erődhöz szállíthatták a szükséges köveket, mivel ezen a területen sincs kőbánya. Egymástól alig 7 kilométerre van a két lelőhely. Mint ahogyan már említettem, elsőként Fröhlich Róbert írta le 1890-ben, hogy Felsőleperd közelében, az egykori göllösi malom mellett alighanem egy nagy kiterjedésű római várost rejt a föld: erre utaltak legalábbis a szántásból előkerülő cseréptöredékek és épületmaradványok. 2000-ben Bertók Gábornak sikerült a város maradványait fellelni egy korábban készült légi felvételen. Később maga is készített légi felvételeket és ez alapján megkezdődhettek a feltárások. A törmelékekkel kevert földön a növényzet gyérebben fejlődik, a gabona kisebbre nő és előbb érik. Az így kialakult rajzolatból, a róluk készült fotókból a szakember értő szeme észreveszi a városfalat, az egykori épületek alapjait. 2004-ben a régész két 20x100 méteres, oszlopsorokkal tagolt épületet és a hajdani városközpontot, a 90x100 méteres, négyszög alakú építményt, a Forumot vélte felfedezni.  „A kövek Kr. u. 1. század végétől a Severus-kor^[4] végéig keltezhetők. Szilárd gazdasági háttérrel rendelkező, a kőfaragó műhelyt eltartani képes közösség temetőjének sírkövei voltak.”^[5] Tóth Endre régész a Felsőhetény melletti erődöt Ioviaként azonosította mivel a környéket a késő császárkori (2-3. századi) dokumentumok háromszor is így említették. Ekkor az erőd még nem állt. Ennek az építése - Tóth Endre szerint - Nagy Constantinus (306-337) uralkodásának végére tehető. Soproni Sándor az 1960-as évek végén kutatta ezt a területet, szerinte az erődöt 330-340 körül építették. A későrómai belső erődök építésének általában két szakasza volt: az első a 4. század elején, amikor „U” alakú tornyokat, legyező alakú saroktornyokat építettek. Később (374-től) a kerek alaprajzú tornyok és vastagabb falak lettek a jellemzőek, mint például Ioviában. Ezek az erődök kivétel nélkül valamilyen vízforrás közelében épültek, és mélyebben fekvő területre építették őket rejtőzködés céljából. Az erődök nagy része Pannónia Prima és Valeria határán található.

A megsemmisült gazdag település maradványaiból felépített erőd valószínűleg megtartotta a város nevét. Iovia nevű hely már más helyeken is létezett és ez a névadási gyakorlat általánosnak tekinthető. Az erőd 270-300 cm-es falaiból 873 szétdarabolt sírtöredék, egy oltártöredék és egy életnagyságúnál is nagyobb császárszobor került elő. Jó részük igen drága és éppen ezért nagyon ritka márvány faragvány. A zöld porfirt Görögországból, a rózsaszínű pettyes márványt Észak-Itáliából szállíthatták. A márvány sírfeliratok tanulmányozását, értékelését Dr. Tóth Endre, Mráv Zsolt és Kovacsik Zoltán folyamatosan végzi. (Dombó-táj, 2008. 04. 17-i tudósítása.) Dombóváron ekkoriban (Pons Sociorum Mansuectina néven) egy átkelő létezett Kapos-folyón, de csak egy híd volt itt, település nélkül. Hogy hol volt a „Kapos-folyó átkelő”, nem tudom, de feltételezve, hogy a későbbi utak valahol a korábbiak nyomvonalának közelében vezethettek, akkor a mai Dombóvár-Szőlőhegy és Kapospula között, vagy a Baross utca végén meglévő híd között lehetett. Ioviából ez a legrövidebb délre vezető útvonal. Elképzelhető, hogy ez az út választotta el Felső-Pannóniát Alsó-Pannóniától. „Az utakat képzett mérnökök építették, többnyire nyílegyenesen, minden akadályon keresztül, hatalmas gát- és hídépítményekkel. Burkolatul nagy kőlapokat használtak úgy, hogy ezek az építmények helyenként még kétezer év viszontagságaival is dacoltak”[6].

Merre vezetett ez a belső római út? Általában nem a völgyeket, hanem a dombtetőket, fennsíkokat választották, mert a völgyben vonulókat a magasabb helyekről könnyen megsemmisíthette az ellenség. Tudomásom szerint az út pontos nyomvonalát még nem állapították meg, azaz nem tárták fel. A mellékelt térképen (Karl Spruner, Theodor Menke: Atlas Antiquus, 1865. alapján készített vázlat) ez az Alsóhetény-puszta és Ságvár között jelölt utat jelenti. A rendelkezésemre álló adatok a következők:

• Dr. Horváth Árpád Szakcs mezőváros története című könyve. Ebben az olvasható, hogy Szakcstól Felső-Leperd puszta felé vezető úgynevezett Szedres-úton sok római kori kő- és téglatöredék található. Ez az út végig párhuzamosan halad a Szakcsi-patakkal le egészen a Gölösi-malomig, ahol a római telep nyomai észlelhetők.

• Naktól közvetlenül az ioviai erőd mellett haladt a Szedres-út Dombóvárig.
• Egy 1266-os oklevél az alábbi szöveggel: „Innen terül el a nagy útnál lévő határjelekig, amely úton villa Nok-ról Peremortunba  lehet elmenni, innen terjed „F˙reg” falujánál emelt határjelekig, átkelve a folyón, az ugyanezen folyó északi oldalán emelt határjelekig juss, és ez a határjel, vagy ennek iránya (vonala) választja – az előbb mondott földet – keletről, Nok nyugat felé visszamaradó földjétől.” A nagy út – kétség kívül – a római utat jelenti. Peremarton, Somogyacsa területén, de az egykori Tolna megyében volt található. Lásd: Kredics – Solymosi: Veszprémi püspökség 1524. évi urbáriuma.

A szedres utat azért hozom itt fel, hogy igazoljam azt a hipotézist, hogy az 1960-as években kivágott, kb. 100 éves szederfák ültetése[7] a falvak belterületén kívül olyan utak mentén történt, amelyek már régebben is utak voltak és várhatóan azok is maradtak még hosszú ideig. Továbbá forgalmasak és karbantartottak voltak, hogy az eperlevelek begyűjtését az időjárás minél kevésbé akadályozza. Ez pedig azt jelenti, hogy Peremartontól Felsőiregen, Szakcson, Felsőhetényen Dombóvárig, a későbbi szedres-utak nyomvonala közelében vezethetett a Felső-Pannóniát Alsó-Pannóniától elválasztó római út. Ez a mai Dombóvár-Nagykónyi úttól 6-7 km-rel nyugatabbra van. Csak megjegyzem, hogy az ioviai erőd melletti mauzóleumból hernyóselyemből készült, aranyszállal átszőtt ruhafoszlányok is előkerültek. A temetkezés módjára a keresztény rítus jellemző. Elképzelhető, hogy püspöki rangú egyéneket temettek ide.

Egyes vélemények szerint a Kapos és a Sió hajózható volt a római korban. A Balaton és a Duna között Galerius császár ásatta ki és tette hajózhatóvá a Sió csatornát. Fekvésénél fogva ez nem a dunai hajóhad a Classis Fluvia Pannonica, harci feladatainak ellátására szolgált, hanem áruszállításra, kereskedelmi célokra használták. Ha ez valóban így volt, akkor a kőszállítás problematikája is megoldódik. (Amikor megkezdődnek az M9-es autópálya tervezett útvonalán a régészeti feltárások, akkor talán választ kaphatunk erre a kérdésre is.)

Földrajzi koordináták az alsóhetényi erőd vázlathoz (É. sz./K. h.): Felsőhetény 46.45/18.08; Nak 46.48/18.06; Alsóhetény 46,43/18.01; Szilfás 46.45/18.11. Ha megnézzük Pannónia korabeli térképét  (http://mek.niif.hu/00000/00060/html/kepek/pannonia-terkep_dka.jpg), akkor a Balatontól délre eső területek szinte üresnek látszanak. Sopiane-Gorsium között csak a limesen vannak erődítmények. És akkor találnak egy erődöt csupa kőből, csodálatos faragványokkal, szobrokkal ennek az üres területnek a közepén, ahol megvan minden – csak kő nem terem. Tőle 7 km-re viszont megtalálják egy nagyváros temetőjét, ami akkora volt, hogy bőven építkezhettek belőle az erődnél. Mi történt a várossal, a feltételezett Ioviával? Miért tűnt el, hova lettek a lakói? Erre a kérdésre még nem tudtak válaszolni a régészek. Elképzelhető, hogy amikor a szarmata roxolánok 260-ban lerohanták Pannóniát, megsemmisítvén a római hadakat, rabolva, dúlva elárasztották a védelem nélkül maradt provinciát, és megsemmisült Gorsium is, vagy a 286-os szarmata támadáskor vált áldozattá a város.A régészek viszont úgy gondolják, hogy a lakosság nem katasztrófában pusztult el, vagy pánikban menekült el, hanem viszonylag rendezett körülmények között távozott. Ugyanis a mauzóleum két sírját felnyitották, és elvitték belőle a maradványokat. Szó sem lehet sírrablásról: mindkét üresen maradt sírt az eredeti állapotába állították helyre. Hogy miért létesült ez a belső erőd, arra Tóth Endre megadja a választ: az ilyen erődök utánpótlási, ellátási céllal épültek, majd a 4. századtól a mozgó hadsereg a comitatenses-alakulatok is igénybe vehették. (Ebben az időben a hadsereg három részből állt: az első a palatinus sereg, ami a feloszlatott pretoriánus testőrséghez hasonlított. Elit csapatrész volt, a hadsereg max. 20%-a, olyan utolsó tartalék, amit a császár csak fontos, kritikus helyzetekbe vet be. A második a comitatenses a sorkatonaság, római és nem római polgárokból vegyesen. Ők voltak a birodalom belsejében a rendfenntartók. A hadsereg zöme belőlük állt. A harmadik a határőrség, a limitanei a lakosság legalsó, túlnyomóan barbár rétegeiből. Ők tovább szolgáltak és kevesebb zsoldot kaptak.)

A 4. század végén keletkezett római hivatali jegyzék, a Notitia dignitatum szerint (ez a lista a birodalom összes udvari, polgári és katonai hivatalait felsorolja) a szekcsői várban – a burgusban[8] – ekkor már négy katonai alakulat van. Egy katonai alakulat, azaz egy légió, 12000 emberből állott. A légió: 6000 ember, plusz a segédcsapat, szintén kb. 6000 fő. A légióhoz 1800 lovas tartozott. (Rómer Flóris szerint 1885-89 körül a várra az emberek már alig emlékeztek. Az idők során az itt lakók kitermelték a téglákat, köveket a falakból és felhasználták az építkezéseknél. Szekcső környékén több ezer római pénzt találtak, Kr. e. 39-43-tól, Brutustól Licinusig.) Egy gazdag nagyvárosnak, mint Ioviának, szüksége volt élelmiszerre, ruhára, használati tárgyakra. Ezeket pedig meg kellett termelni és értékesíteni kellett valahol, valakiknek. A helyi kereskedelem, a vásárok teremthették meg azokat a feltételeket, amikkel élve, a termelők eladhatták az árujukat, hiszen a pénznek csak akkor volt értéke, ha kaptak érte valamit. A légiók mindig egy táborhelyhez voltak kötve, ezt bizonyítják a megtalált feliratos téglák is. A katonák csak 20-25 év szolgálati idő eltelte után kapták meg az elbocsátó levelet, a Tabula Honeste Missimus-t, és a római polgárjogot, de ez nem jelenti azt, hogy oda is költöztek volna. Bizonyára maradt néhány veteranus Ioviában is. Ez igen valószínű, mivel a hadsereg jórészt a birodalom határprovinciáinak exbarbár parasztságából toborzódott.

A könyvemben többször is visszatérek ahhoz a gondolatomhoz, hogy ugyanazon dokumentumot többféleképpen is lehet értelmezni, itt például a „makkot termő Pannónia” kifejezés értelmezését látom másképpen. Ez lehet pejoratív és dicsérő is. Egyes vélemények szerint: a tartomány Balatontól délre és Drávától északra lévő területe gazdaságilag nem volt jelentős; erre valóban illett Plinius leírása: "Pannónia glandifera", azaz a "makkot termő - vagyis tölgyerdős - Pannónia".[9] „A magyar régészet a Sopianae és a Balaton között eddig nem tudott biztosan városként azonosítható települést rejtő római-kori lelőhelyről. Sőt, e területről inkább az a kép alakult ki a tudósok körében, hogy afféle "hátsó udvar" volt, kisebb-nagyobb bennszülött lakosságú településekkel, itt-ott egy-egy nem túl jelentős villagazdasággal, melyek birtokai csupán a 3. században koncentrálódtak jelentősebb latifundiumokká.”A tölgyerdő, a legelők, az árterületek - mint ahogyan a török uralom utáni birtokszerző harcokból kiderül – a legértékesebb területeknek számított. A makkoltatásra még a mohamedán török úr is adót vetett ki, a magyar földesúr pedig dézsmát szedett a sertésszaporulatra is, és a makkoltatásra neki is cenzus járt. (Nem lehet véletlen, hogy később a betelepített besenyők Ireg és Kánya között lévő falujukat Tengődnek, Tingultnak azaz „gazdagságnak” nevezték el..) A szláv népek is minden üdvöt és szentséget a tölgyfában kerestek. Termése emberi (pörkölés után liszt) és állati táplálék volt. Erejének és fenségességének köszönhetően a tölgyet az Erdő Királyaként is tisztelik. Több helység viseli a nevét (dub szláv szóból származtatva), például Dombóvár. Amíg Iovia fel nem tűnt, addig a jelentéktelen jelzőt senki sem kérdőjelezhette meg. Pedig lett volna rá ok, hiszen a disznóhús (kapcsolata a makkal nyilvánvaló) itt, és ekkor is, a fő táplálék volt. A régészek csontanyag vizsgálata azt igazolja, hogy a sertéshúsfogyasztás mindig jelentős volt a Kárpát-medence népeinél már az i. sz. első évezredben is (Bökönyi S. 1968: 296–297.) A sertés helyi vad őseinek háziasítását a Kárpát medencében már a bronzkortól ki lehet mutatni. A régészeti szakirodalom korábban azt hirdette, hogy a nomád népek nem tartottak sertést. A legutóbbi kutatások azonban bebizonyították e tétel tarthatatlanságát, elsősorban nyelvtörténeti adatokra támaszkodva. A magyarság sertéstartásának alapszókincse honfoglalás előtti időkre, sőt az ugor korra vezethető vissza: emse, disznó, ártány, s lehetséges, hogy a serte (sertés), kan, hízó, malac és a túr szavunk is. Az emse – jelentése ’anyasertés’ – nyelvkincsünk legősibb rétegébe, az uráli eredetűek közé tartozik. A kondákat az erdő termésén legeltették és hizlalták. Az alföldek, sztyeppék legelői inkább ló-, juh-, és marhatartásra voltak alkalmasak, ami a nomád életvitelnek felelt meg. Nagyobb sertéstenyésztés kialakulását e területek növényföldrajzi adottságai nem tették lehetővé. Míg a Balatontól délre eső területek elsősorban a sertéstartásnak kedveztek. A víz szükséges volt a kender áztatásához, a környéken pedig később is kiváló kenderföldek voltak. Somogy később híres volt kanászairól. Dombóvár környékén Konda nevű település, patak van. „Kies[10] tartomány” - írta róla Csokonai 1799-ben - ahol „sertést nevelt a makk s haraszt”. A kondákban tartott állatok szabadon turkáltak erdőkön, mezőkön, jórészt maguk keresték meg táplálékukat. A disznó, akár egy tökéletes gép, nagy hasznot hajt. Mindenevő, így gilisztákat, tölgy- és bükkmakkot, mindenféle gyökeret, vadgyümölcsöt, de még a turkálás közben kitúrt egeret is megeszi, és értékes nyersanyaggá: hússá, zsírrá, hájjá, bőrré, szőrré alakítja azt. A konda télen-nyáron a szabadban, erdőkben, illetve vizes réteken legelt, és erdei makkon hízott. A rablók sem az erdőben fél vadon legelő disznókat, vagy a réten legelő libákat, a patakban úszkáló kacsákat hajkurászták, vagy a víz alatt élő halakat, rákokat fogták ki, hanem a lovakat, marhákat, a bivalyokat - a ménest a csordát, a nyájat - és a ház körüli állatokat: a kecskéket, a tyúkokat, gyöngytyúkokat (vagy az asszonyokat) rabolták el. A sertéstartásnak ezen a területen jelentős szerepe lehetett a fennmaradásban. A disznók ráadásul szaporák. A rómaiak sem vetették meg a húsát. Állítólag Izraelben a római uralom idején kezdték el tenyészteni a sertést. A megtermelt árut azonban el kellett juttatni a fogyasztókhoz. Mi szükség lehetett a dombóvári Kapos hídtól Iovián, Koppányon át Triccianába (Ságvárra) vezető belső római útra, ha nem a nagybirtokok összekötése? Hiszen Sopianaeből minden fontosabb irányba e nélkül is bárki könnyedén eljuthatott, nem nagy kerülővel!

És mi történt a várossal? Egy gazdag város mindig kiváló célpont volt a rabló seregeknek, szinte magára vonta azok támadását. Amikor az erőd épült, a város már romhalmaz lehetett, hiszen a temetők köveit csak egy kihalt városból hordhatták el a légió számára. A régészek és a történészek még adósak ennek a kérdésnek a megválaszolásával.

[1] Brigetio (Brigantium) római város Szőny helyén feküdt.

[2] A krónikák arról írnak, hogy a Pelso nevű tavat 293-ban a Dunába csapolták le.

[3] Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető”. 46. oldal

[4] Lucius Septimus Severus (193-211) római császár, a Severus dinasztia (193-235) alapítója.

[5]Tóth Endre: „Az alsóhetényi erőd és temető”. 46. oldal

[6] Tolna megye adattára 1937. 51. old. (Kogutoviczra, Daróczyra, Wosinskyra hivatkozva.)

[7] A Justinianus császár idejében behozott selyemhernyó tenyésztésének meghonosítása nálunk 1680 körül kezdődött, midőn egy Baranya vármegyébe költözött Passardi Péter János nevű olasz Pellérden felkarolta a selyemhernyó tenyésztését. Dél-Magyarországnak a törököktől visszahódított részében a katonai kormányzat alá helyezett u. n. Bánságban az erélyes Mercy Kolozs Florimund D’Argenteau  tábornok gróf karolta fel ezen ügyet is, eperfákat ültetve, melyeknek épségben tartását drákói szigorral biztosította. Tolna megyében az eperfák ültetése Bezerédj István nevéhez fűződik. A hidja-pusztai birtokán 1839-ben önálló települést (Szedrest) hozott létre, amely a selyemhernyó etetésére használt eperlevél biztosítása érdekében nagy számban ültetett szederfákról kapta új nevét. (Bezerédj István az első nemes földesúr, aki 1836 után jobbágyaival örökváltsági szerződést kötött; az elsők egyike, aki 1844 után önként adófizetést vállalt.) A selyemhernyó-tenyésztés fellendítése érdekében szederegyletet alapított. A selyemhernyó igen falánk állat: minden uncia (25 gramm) petéből kikelt hernyóra 100 m3 térfogat szederlevél szükséges. A gubók - melyekből 600-800 db. esik egy kg-ra - legombolyításnál 10-11 kg. gubóból nyerhető egy kg selyem.

[8] Burgus - e szót a rómaiak a szomszédos germán népektől kölcsönözték kisebb erődítmények, őrtornyok megjelölésére.

[9]Plinius: Naturalis historia, III, 148.

[10] A kietlen ellentéte. Pozitív jelző.

Járhattak-e a honfoglaló magyarok Szuzdalban?

1200-as években, (?) Béla király (Névtelen) jegyzője, P. Mester, ismertebb nevén Anonymus, így írt a Krónikájába: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében,”… Álmos „kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak.”. (Pais Dezső fordítása). Eredetiben a Szuzdalra vonatkozó rész így néz ki: „donec in Rusciam, que Susudal vocatur, venerunt”, illetve: „venientes terram intraverunt Ruscie, que vocatur Susudal”.

Sok kérdés merül fel ebben a rövid részecskében. Ki írt, mikor, miről, hogyan? Talán csak a kikről kérdésre adható egyértelmű válasz: Álmosról és népéről.

Nézzük meg, hogy a többi kérdés mennyire fontos, és befolyásolja-e a címben feltett kérdésre adandó választ?

Ki volt P. Mester? Mikor élt, kinek dolgozott, mit tudhatott az oroszokról, Szuzdalról? A választ megadja a krónikás:  „P dictus magister ac quondam bone memorie gloriosissimi Bele regis Hungarie notarius”, azaz  „P, akit magister-nek hívnak és az egykori, szép emlékű, dicsőséges Béla magyar király jegyzője” volt. A szóba jöhető Béla nevű királyok uralkodásának listája a következő: II. Béla (1131-1141); III. Béla (1172-1196); IV. Béla (1235-1270). Tehát a mester, amikor a krónikáját írta, az uralkodóját már csak „szép emlékűnek” (halottnak) tudhatta! Ez nem lehetett IV. Béla – ez nyilvánvaló a krónika tartalmából. A szakértők sem vitatják, hogy a krónika IV. Béla halála előtt íródhatott! Nem lehetett II. Béla sem, hiszen ő 1141-ben meghalt, és ha a krónikás mester már az ő idejében működött volna, akkor nem tudott volna olyan eseményekről beszámolni, amik csak az 1200-as évek után lettek jellemzőek a magyar bel-, és külpolitikára. Marad tehát III. Béla, akit 1196 után már néhainak mondhattak, és így a jegyzőjének krónikája valóban az 1210-es években készülhetett.

Legtöbb történész ezzel egyet is ért! Makkay János viszont úgy gondolja, hogy „csak egy olyan krónikás tehette meg, aki az időnkint még pogányságba visszaeső évtizedekben élt és írt, István király halála után a 11. század közepe táján”. Ezt írja: „Anonymus tehát I. Béla jegyzője volt, aki akkor írta gestáját, amikor a Vazul dinasztia második királya, Béla volt hatalmon. Ekkor (…) a krónikások (…) egyszerűen nem írtak Istvánról. Ezt III. Béla király nótáriusa már nem tehette volna meg!” (…) III. Béla idejében Szent István és Szent Imre kultusza már olyan erős volt, hogy ekkor valóban elképzelhetetlen lett volna az Anonymus-féle eljárás. (…)” / Makkay János: Árpád-házi Imre herceg rejtélyes halála. Bp. 2010. 35. o./) „Elterjedt és máig sem tisztázott nézet az, hogy Anonymus, aki magát Béla király jegyzőjének nevezte, és neve helyett a P. dictus magister megjelölést használta, III. Béla nótáriusa volt. Ebben az esetben viszont némileg érthetetlen (bár nem ritka), miért nem pontosította, hogy hányadik Béla királyról van szó. Ha I. Béla alattvalója volt, akkor persze érthető a római szám elhagyása, hiszen nem tudhatta, hogy további Bélák kerülnek majd a magyar trónra. Makkay János a két szent mellőzése miatt jutott arra a következtetésre, hogy Anonymus I. Béla jegyzője lehetett”. (Bánó Attila: István király fiának titokzatos halála. Háromszék. 2021. szeptember 2.).

Ekkor II. András volt a magyar király. (ur. 1205-1235). II. András már megkoronázásának évében hadjáratot vezetett Halicsba és biztosította a trónt a gyermek Danyiil Romanovics számára, de felvette a Halics (Galícia) és Lodoméria (Volhínia) királya címet is. 1214-ben II. András, Leszek krakkói fejedelemmel szövetségben, sikeres hadjáratot vezetett Halics ellen, melynek eredménye lett fiának, Kálmánnak a rövid idejű halicsi királysága. Ez azért is fontos, hogy lássuk be, a krónikás számára a szomszédos Ruthénia határai ismertek lehettek. Ruthénia= Ruscia. A PVL-ben úgy szerepel, hogy a rutének is szlávok. („где оседали группы ругов-русов, преобладала славянская речь, и центральноевропейские рутены также обычно рассматриваются в источниках как особая ветвь славян”).

A krónikaírást megelőző időszakban, Jurij Dolgorukij nagyfejedelem idején, Szuzdal a Rosztov-szuzdali fejedelemség központjává vált. 1157-ben a fővárost áthelyezték Vlagyimirbe és a fejedelemséget átnevezték Vlagyimir-szuzdalinak. I. Msztyiszlav kijevi nagyfejedelem leánya Rurik Eufrozina II. Géza magyar király feleségeként 1146 és 1162 között Magyarország királynéja volt. P. Mester számára tehát a szuzdali föld, semmiképpen nem lehetett „terra incognita”. A Szuzdál ebben az időben élte virágkorát, a kelet-európai uralkodó és egyházi körökben tehát jól ismerhették.

Juliánus barát 1236. június 21-én indult hazafelé a magyarokat kereső útjáról. Az útvonalát pontosan nem ismerjük, de tudjuk, hogy a mordvinok földjén átutazott, akik a XIII. században a Volga két jobb oldali (déli) mellékfolyója, az Oka és a Szura között laktak.  Az Okánál a szuzdal–vlagyimiri nagyfejedelemség határához ért.

A Julianus által már megjárt úton, Szuzdalon keresztül 1237 tavaszán újabb – már a harmadik – expedició indult útnak Magna Hungariába. A négy domonkos barátból álló társaság Oroszország szélén szembe találkozott pogány magyarokkal, akik a tatárok elől menekültek. A domonkosok megkezdték a menekülő magyarok térítését, de amint ezt megtudta a szuzdali fejedelem, kikergette a szerzeteseket az országból. Két szerzetes maradt életben és tért vissza, 1237–38 telén. Útjukról Julianus a pápai legátushoz intézett levelében számolt be. A szuzdali fejedelem elmondta, hogy a tatárok egyik fő célja Magyarország elpusztítása; utána pedig Rómát és egész Európát akarják elfoglalni. Ezek bizonyítására átnyújtotta a szerzeteseknek a mongol kán fenyegető levelét, melyet ez Béla királyhoz intézett. (Györffy György : Napkelet fölfedezése). Erre a kitérőre azért volt szükség, mert a történészek jó része azzal vádolja meg Anonymust, hogy tudatlanságból, vagy szándékosan a maga kora viszonyait vetíti vissza a távoli múltba, azaz 884-re!

De mit tudhatunk ma Szuzdal múltjáról? Mikor alapították, kik voltak az első lakói, honnan származik a neve?

Van egy rövid válasz: konkrétat, bizonyíthatót – semmit! Azaz, tudjuk a helyét a térképen: 56.433333°, 40.433333°. Tudjuk, hogy a Kamenka-folyó kanyarulatában fekszik, amelynek a jobb oldali mellékfolyója a Mzsara. (Река Мжара). Nevének hasonlatossága a magyar névhez – szembetűnő. (Звучит искаженное слово Маджары или венгерское племенное название Мадьяры). Első lakói „finnugorok” (sic!) voltak. Első írásos említése a PVL-ben: 1024. év. „Въсташа волсъви в Суждали”. (Óhitű mágusok, varázslók felkelése Szuzdalban). Legkorábbi létezését éppen Anonymus Gesztája említi 884-ből, mint „Susudal”-t, amikor a magyarok átvonultak rajta, emlékül hagyva egy szakadék és egy folyó nevét. (И такъ преданіе Суздальцевъ, что Мадьяры нѣкогда были около Суздаля доходитъ до вероятности; что во время пребыванія своего тамъ, они дали почувствовать свою свирепость тогдашнимъ Суздальцамъ и оставили надолго память о себѣ въ названіи урочища и рѣчки Мжары, или, какъ некоторые говорить, Амжары.)[1]

Hogy Szuzdál a 9. század végén már létezhetett, annak bizonyítéka lehet a szoros (sokáig egyenrangú) kapcsolata Rosztovval, ami a krónikás adatok szerint 862-ben már állt, és 911-ben már az öt legnagyobb városnak számított Oleg, kijevi fejedelem „Erdőn-túli” (в Залесье) birtokában. (Первым из городов, возникших в Залесье, был Ростов, который упоминается в летописи уже в 862 году. В 911 году Ростов назван в числе пяти крупнейших городов, подвластных киевскому князю Олегу).

Vásáry István részletesen foglalkozik a mozsár névre adott hipotézisekkel, én elfogadom a 75-ös tanulmányának 53. oldalán a 33. sz. lábjegyzetben adott válaszát: „Ezek a magyarázatok mind helytelenek, mert a mozsár ~ magyar azonosság mind történetileg, mind nyelvészetileg helytálló”. (Vásáry  István: Julianus magyarjai a mongol kor után. 1975.). Figyelembe véve, hogy ezen a helynevek keletkezése és elterjedése már a tatár hegemónia bekövetkezte után történt, a hangsúlyt a kezdetekre, a 8-12. század – igen ritka és kétséges – „hagyatékaira” helyezem, ezért kapcsoltam össze a „tarsolyos” nyomokkal, és az ugri típusú nevekkel. (Háttérben az igazi kettős honfoglalás nyújtotta történettel). „A szuzdálialk körében élt a múlt század közepén a hagyomány, hogy e körül a szakadék körül volt a „Становище мадъяров", a magyarok száIlása.  Egy hangsúlytalan о vagy a a mozsár, mázsár alakkban redukálódott és könnyen 'kieshetett’, s így egy mzsar alak létrejötte elképzelhető, mely később egy a előtétet kapott. Földrajzilag is Szuzdál könnyékén magyar nyom elképzelhető, mint a mozsár adatok fenti tárgyalásánál láthattuk” – írja Vásáry a fent nevezett tanulmányában.

De figyelemre méltó a „mágusok” lázadása is, 1024-ben! Kik voltak ezek a „varázsló-papok”? A PVL-ben az угры egyértelműen a magyarokat jelenti. A Ruszok főnökét (a kis Igor/Ugor gyámját) Oleg „prófétának” (Олег Вещий) nevezték. („Jövőbelátó/jós” – mondhatnánk!). A szó eredete a szanszkrit „védákra” vezethető vissza, ami tudást, szent ismeretet jelent. Ebből származik az orosz „ведающий” vezető, irányító, tudó, érzékelő, észlelő stb, értelmű szó. De a Волхвы́ is hasonló értelemmel bír, csak itt a mágus, a varázsló, a jós, a pap értelem dominál! Tehát amíg a varég/rusz Oleg nagy tudású mágikus vezér volt, addig mágus-papok a népet irányító pogány szellemi vezérek, varázslók voltak. A kijevi állam létrejöttéig a ruszok fegyveres adóbehajtók, ókori maffiózók voltak, és nem földbirtokos nagyurak. Sem a területet, sem a népet ahonnan az adót beszedték nem tekintették sajátjuknak. Gyakorlatilag útonálló-kereskedő életmódot folytattak.  Kijev sem volt főváros, csak egy adóbegyűjtő hely.  „Боричев взвоз”. Ez a mólótól a raktárakig vezető utat jelenti. /Слово «боричев» означает в своем корне бор, побор, дань (от слова «брать»). Взвоз - это подъем от пристани/.  Tehát olyan, hogy orosz, kijevi, vagy szláv államalakulat ekkor még nem létezett! De, délen ott volt a Kazár Birodalom, amely uralta a Kaszpi-tengertől északra eső sztyeppét, felettük a mordvinok területe feküdt, többnyire erdős vidéken. Ettől északabbra volt olyan – a magyarok számára barátságosabb – vidék, amelyen egy több tízezres nép (Anonymus: „ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával”) az állataival átvonulhatott. (Ez volt a Mescser-Alföld, oroszul: Мещёрская ни́зменность. 55.1821, 40.3402. Szuzdal ennek az északi szomszédságában található:  56.4211, 40.4488). Az utvonal járhatóságát bizonyítja, hogy száz évvel később (966-967-ben) közel ezen az útvonalon vonult Bulgár, majd a kazárok ellen Szvjátoszláv kijevi nagyfejedelem (942-972) is. Az Oka és Volga közét a 10. század előtt szinte teljesen a finnugor Merja törzs foglalta el. A modern szerzők úgy tartják számon a Volga-Kljazma összefolyásánál lévő 6-9. századi merja kultúrát, mint egy vegyes finnugor-szláv kultúrát.

 Anonymus: „Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak”. Azért itt nem a nagyállattartáshoz, legeltetéshez szokott életfeltételek voltak, ezért írhatta Anonymus: „sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak”. És itt Ruscia alatt nem Rutheniát kell érteni, hanem Anonymus korabeli orosz államot, amely addigra már kialakult.

„Utjuk során a magyarok minden bizonnyal többször megálltak hosszabb időre. Ezért van okom azt gondolni, hogy egy ilyen állomás volt az Oka környékén is, a jelenlegi Kaluga tartományban. Ezt a feltételezést az Ugra folyó (az Oka mellékfolyója) nevére alapozhatjuk, amely nyilvánvalóan ennek a körülménynek (vagyis a magyarok áthaladásának) köszönhetően alakult ki. Kétségtelenül nevet a folyónak nem a magyarok, hanem a szomszédos szlávok adhatták.” – írja K. J. Grot, a Morávia és a magyarok című könyvében. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./ Ebben a kalugai tartományban van egy kis falu Ugrica névvel. (54.4253, 33.5509), az Ugricska patak, és egy nagyabb település Ugra néven (54.7776; 34.3278) az Ugra folyó mentén. És pont azon az útvonalon, ahol a magyarok vonulhattak a krónikáink szerint! (A mai Nyizsnyij-Novgorodtól az Oka mentén szabadon lejuthattak Kalugáig, innen pedig a Dnyeperig. A kettő közötti területen meg találhatók az Ugra nevű helyek, vizek).

A krónikások nem jegyeztek fel harcokat, pusztításokat a magyarok vonulásának nyomán. A fenti leírásomból jól látható, hogy itt nem lehetett nagyobb katonai ellenállás. A magyaroknak nem volt célja a terület elfoglalása, ők Kijev környékére (Etelközbe) igyekeztek! A helyneveket sem ők adták, hanem a régóta itt élő rokon – ma finnugornak nevezett – törzsek nyelvi hagyatékai. A történeti leírást lásd az „Igazi kettős honfoglalás” című írásomban:

 http://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas?dashboard_position=123323409

Az orosz történészek is finnugoroknak nevezi azt a népcsoportot, akik itt éltek. A legrégibb krónikásuk meg is nevezi a helyeket, és a népeket is, akik uralták ezt a területet. Merja volt a neve az itteni törzsüknek, és Jár istennek áldoztak. (Valószínűleg ők voltak a Kézai említette „juriánusok”!) A Plescsejevo-tó közelében Szarszkoje földvárát és a Ples dombot, meg több száz halomsírt hagytak ránk, benne ezernyi emlékkel, amiken a régész-történészek a mai napig rágódnak és keresik a nyelvet, amin a merják, mescserek beszélhettek. Hogy magyarul a ples/pilis ugyan azt jelenti, mint a szár, talán meg sem szabadna említenem, mert hát ugye ezek szláv jövevényszavak a magyarban. Pedig ők valószínűleg értették Holm gard nevét is. Halom vár, Kopasz domb, Száraz erőd. Ezek nem fordítások, hanem magyar szinonimái a holm/halom, pilis, szár ősi szavainknak. A vikingek valószínűleg a holm szót tőlük vették át. Az „őrizni, keríteni” jelentésű „gard-grad” szavak keleti változata a magyar „vár” szó. A kapcsolatot az óorosz „var” воръ (забор) „kerítés” szón keresztűl találjuk meg. (Vasmer, pages: 1,273).  A mzsari temető (Мжарский могильник – некрополь) a régészek értékes 10-12. századi lelőhelye. „A mazsarok ősi szuzdali tartózkodásának emléke a Mzsara folyó és a Mzsarszki temetkezési domb maradt Szuzdal környékén…. Az ilyen nevű magyar nemzetségek akár már az Urálban is szétválhattak, és egy részük a Fekete-tenger vidékére telepedett, és volt, aki Álmossal a Felső-Volga vidékére érkezett”. (Малышев А. В. Пургасова русь как явление русской истории. Moszkva, 2020. 167. o. Откуда есть пошла Мещерская земля?)

Hogy mit jelenthet Szuzdal neve? Erre van sok ötlet. Felsorolok néhányat: O. Trubacsov szerint az alkot, létrehoz igéből. (Съзьдати. От него же происходит глагол «создать»); V. Nyeroznak „építem” (от формы зижду «строю»); néhányan úgy gondolják, hogy ítélethozó hely volt. ("Суждаль" произошло от того, что в древности тут судили народ); mások finn eredetűnek tartják. (вариант указывает на финское происхождение первоначального поселения Суздаля). A 18. században a görög nyelvből próbálták magyarázni: "Суздулусъ" (rabod); A. Fjodorov a „szuhodol” (сухъ – долъ) „száraz-völgy” megoldást kínálta; M. N. Tyihomirov személy, vagy törzsi névadást tételezett fel az „l” végződés miatt, Jároszlávl, Rosztiszlávl, Izjászlávl mintájára. De a Szuzda, vagy Szuzsda tőre nem adott magyarázatot. D. P. Evropeusz az észt „suzi” és a finn „susi” (farkas) jelentésből indult ki. A legérdekesebb A. A. Sahmatov híres PVL kutató rekonstruált finn „susudal” szava, amit M. Vasmer (mint számára ismeretlent), elutasított, pedig éppen ezt a formát találjuk Anonymusnál! Van skandináv népetimológiás változat is: Sydridalariki, ahol Sydri a sudr melléknév középfoka, a dalr, pedig völgyet jelent, így az eredmény: „délibb völgy”. Az oroszok  14. századi skandináv neve Garðariki volt. Itt Szuzdal neve is szerepel, mint Súrsdalar (Suzdal). Saját véleményem, hogy itt a türk szu (víz) jelentésről és a varég/rusz dal (völgy) értelmezésről van szó. Tehát szu(z)u-dal annyit tesz, hogy „vizes völgy”. Ahol az „u” régies „főnévzáró” hang, vagy képző. (Pl. út –utu; kő – kövű). A szlávoknál a magánhangzó kiesés hasonlatosan ment végbe, mint a M(a)zsara folyónévnél (Мжара). De olvastam egy érdekes, orosz elképzelést Szuzdál magyar nevéről. Ebben szuz=szűz, dál=dal, tehát a megfejtés: „szűzdal”. „В связи с этим можно вспомнить версию, выводящую его из венгерских корней «сюз» (девушка) и «дал» (песня). Получается «девичья песня»”. (Кириллица.ru Enciklopédia. «Шли угры мимо Киева горою»: как венгры проходили через Русь в IX веке.   2020-05-27)

Természetesen Anonymusnak nem kellett Szuzdal nevén törni a fejét. Sőt Juliánusz útjairól sem kellett, hogy tudjon.  (Juliánusz első útja: 1235-1236. Második útja: 1237–1238). Elégséges volt, ha birtokában volt azoknak az információknak, amik Juliánuszt és társait is útra késztették. (Ezek jobbára a keletről menekülő kunoktól származhattak). Bár Juliánusz első útján a magyarok egy részének 7. századi északra vonulását követte (Orenburg—Volgai Bulgária), a második útja már az elődök által „kitaposott” ősvényt követte, azaz Kijev – Szuzdal vonalat. (Neki ezt a „megtalált” magyarok mutatták meg, de a Volgamenti Bulgáriából Magyarországra betelepülők is ezt az útvonalat használhatták. „Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője).

„A keleti származás nyomát őrzi Anonymus megjegyzése arról, hogy a régi Magyarországot Dentumogyernek hívták. Szintén Anonymus említi, hogy Taksony idejében több muszlim kereskedő költözött Bulárföldről (azaz a volgai bolgárok földjéről) Magyarországra. 1150-ben Abu Hámid al- Garnáti arab utazó meglátogatta a magyarországi muszlimokat, és részletesen beszámolt mindenféle úti élményeiről, egy Jaqut nevű arab geográfus pedig Aleppóban találkozott 1220-ban olyan magyarországi muszlimokkal, akik volgai bolgár eredetűnek vallották magukat. Magyarország a muszlim kereskedők révén tehát mindenképpen közvetlen kapcsolatban állt Európa keleti határvidékével, ráadásul azzal a Volgai Bolgár Birodalommal, amelyben ekkor még magyarok is éltek”. „Tudtak a magyarok a „régi Magyarországról”, Magna Hungariáról a krónikákból is – ezekből értesült róla Béla király, s innen jöhetett az ötlet, hogy a borzongató hírű mongolok szándékainak kikémlelésére igen alkalmas lehetne egy keletre, az ottani testvérek fölkutatására küldött követség”.  „Voltak tehát saját, szemtanúi tapasztalatok Európa keleti régióiról…” (Sándor Klára: Nyelvrokonság és hunhagyomány. Typotex Kiadó, Bp., 2011. 392-3. o.) Anonymus tehát nem alaptalanul állította azt, hogy a magyarok Szuzdál földjén átvonulva érkeztek a KM-be.

Hogy Anonymus krónikát, vagy irodalmi művet alkotott-e, szerintem nem érdemes vitatkozni. Lényeg a tartalom, amely az idők során egyre igazabbá válik.

Szerintem tehát a magyarok egyik ágának (Álmos vezette népnek) az útvonala megegyezik a Gesta Hungarorumban leírtakkal. A másik ág, (Levédié) ekkor már Etelközben élt. Egyébként, már Róna-Tas András is közelített ehhez a változathoz. „A honfoglalás előtti századokban a magyarság társadalmi-gazdasági szerkezete érdekes kettősséget mutat. Egy népen belül élt együtt egy szorgalmas, földművelő, a ligetes, erdős vidéken gazdálkodó és egy a sztyeppén nomadizáló, vitézül hadakozó csoport.” – írja a „Nép és nyelv - A magyarság kialakulása. Miért maradt fent a magyar nép évezredeken át?”  című előadásában (Mindentudás Egyeteme). Csak az „egy népen belül” kifejezést kell úgy értelmezni, hogy az egyik a Volga-Káma vidékén, a másik a Don-Dnyeper (Etelköz) környékén élt. És ez a két néptöredék egyesült a 9. sz. közepén azzal a céllal, hogy visszaszerzik Attila örökségét. Ezt a változatot tüntettem fel az alábbi térképen: https://bilecz.blog.hu/2016/12/11/kettos_honfoglalas_404

Az etelközi magyarok huzamosabb jelenlétét a potuszi sztyeppén Róna-Tas András nyelvész oldalról is alátámasztja. Könyvét (West Old Turkic. Turkic Loanwords in Hungarian. 2011. Wiesbaden) sajnos nem olvashattam, ezért csak Zegernyeit idézhetem a nyest-ről (Nyugati ótörök anyanyelvünk. 2014.), aki egy rövid ismertetést közölt a könyvről. Ebből egy részlet: „A bulgárok különböző csoportjai huzamos nyelvi érintkezésben lehettek a magyarsággal. Kuvrat halála, vagyis Magna Bulgaria felbomlása után Kuvrat egyik fia, Bat Baján a magyarok közelében vagy a magyarokkal együtt élhetett. A bulgár mellett átadó nyelv lehetett a kazár is. A könyv szerzői ahhoz a véleményhez csatlakoznak, hogy a kazár nyelv bulgár típusú lehetett, miként a magyar nyelv török jövevényszavaiból rekonstruált nyugati ótörök is. A magyarok előbb a bulgárokkal voltak kapcsolatban, majd később a kazárokkal is, végül a nyugati ótörök nyelvi hatás harmadik fázisában más török nyelvű népekkel is. A könyv utal arra a nézetre (Noonan alapján), hogy a kazár birodalomban majdnem 30 etnikai csoport élt együtt”. Az a fura helyzet állt elő, hogy „a magyarból következtetünk vissza arra a nyugati ótörökre, amiből levezetjük a magyar jövevényszavainkat”. (Sudár Balázs: Mi van akkor, ha a hét magyar nem beszélt magyarul? | Kerekasztal interju| Qubit.live #3  2020. jan.20.)

[1] Тихонравов, Константин Никитич. Археологические заметки о городах Суздале и Шуе. 85-86. o.

A krónika szól az avarokról is, akik ugyanebben az időben szintén legyőzték a szlávokat, és bizánc ellen is vonultak. Majd megemlíti a fekete magyarokat, akik Kijev mellett vonultak, de ez már Oleg idejében volt! (В те времена существовали и обры, воевали они против царя Ираклия и чуть было его не захватили. Эти обры воевали и против славян и притесняли дулебов — также славян…. После обров пришли печенеги, а затем прошли черные угры мимо Киева, но было это после — уже при Олеге). Itt lényeges megemlíteni, hogy a fekete magyarok a besenyők után jöttek. Továbbá azt, hogy nem mentek be Kijevbe (mert ott már — 882-től —  Oleg uralkodott, aki megtagadta az adófizetést a magyaroknak, így dolgavégezetlenül tértek vissza az új hazájukba). Ezek a fekete magyarok valószínűleg az Álmoshoz csatlakozott „kun” törzsek harcosai lehettek, mert a krónikás megemlíti, hogy úgy jártak, mint most a palócok! (В год 898. Шли угры мимо Киева горою, которая прозывается теперь Угорской, пришли к Днепру и стали вежами: ходили они так же, как теперь половцы). De a fehér-, és feketemagyar megkülönböztetésre van egy másik elméletem is: Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment, miután a besenyők legyőzték őket. De, hogy ez mikor volt, az kérdéses. Elképzelhető, hogy már az első besenyő támadás (DAI 37/2-14) után! A DAI kronológiai meghatározásai pontatlanok, a 37. fejezet eseményei keverednek a 38. fejezetben leírtakkal. A levédiai, illetve az etelközi besenyő támadásnak az idejét a DAI-ból nem lehet egyértelműen meghatározni. Vannak történészek, akik úgy gondolják, hogy Levédi történetében „két eredetileg önálló szöveg mosódott egybe,” és ezekben két különböző Levédi vajda szerepelt. (TÓTH SÁNDOR LÁSZLÓ, doktori disszertáció, 2014. 67. o. Ungváry Jenő véleményének kritikája). Joseph Marquart német történész, keletkutató szerint a magyarok nyugaton történt megjelenése előtt száz esztendővel átkeltek a Kaukázuson és az ottani Örményországban, illetve Albániában jelentek meg. Ezt a társaságot Konsztantinosz „szavartoi aszfaloi” néven említi. /Joseph Marquart: Osteuropäische und ostasiatische Streifzüge (1903.)/ Ez pedig a 8. század eleje!

A kijevi krónikás ismerhette a „sav-art” óiráni eredetű „fekete” főnévi jelentését, hiszen ismerte GEORGIOS MONACHOSt, illetve ennek a X. sz. elején Bulgáriában készült szláv fordítását, s a külföldi események megírásánál forrásul is használta”. /DARKÓ JENŐ: A magyarokra vonatkozó népnevek a bizánczi íróknál. Bp.  1910./ Az óiráni syava, alán sav, oszét saw – „feketét” jelent. Az -art utótag pedig a szkíta–szarmata, alán, oszét ar-„születik, származik” igéből vezethető le. Tehát a savart, fekete (nem szabad) származásút jelent, szemben a fehér – szabad ember jelentéssel. (A fehér és feketének ez az értelmezése, később az óorosz nyelvben egyértelműen megmutatkozik!). Véleményem szerint a fehér magyarok – Álmosék népe, a fekete magyarok a kazárok fennhatósága alatt élő – Levédi magyarjai lehettek a PVL szerint! Ezek a magyarok egy időben az alánok szomszédságában is éltek. Nyomaikat a Kaukázustól északra, a Kubány folyó vidékén a régészek már kimutatták(övcsatok, szablyák, hajkorong stb.). A növényi ornamentika az egyik jel, ami alapot ad a megkülönböztetésre az alán, bolgár leletektől. (Lásd Erdélyi István munkáiban, pl. Scythia Hungarica. A honfoglalás előtti magyarság régészeti emlékei; Mundus, Bp., 2008.) Türk Attila régész ezt állítja: „Az etelközi szállásterület vagy, ahogy a régészek nevezik, Szubbotyici-leletkörből mára tucatnyi lelőhelyet és száznál is több temetkezést tártak fel. Ezeket 14 C keltezéssel is a 9. század közepére, második felére lehet tenni. A leletanyag jellegében pedig megtalálhatóak egyrészt az uráli eredetű emlékek, de ugyanakkor már a palmettadíszes aranyozott ezüst leletek is, amelyek egyértelmű kapcsolatot mutatnak a Kárpát-medencei honfoglalás kori leletanyaggal”. / Figyelő Online - Cseke Hajnalka riportja Türk Attilával. 2016.12.09./ „Álláspontom szerint a magyarok elődei a 830-as években vándorolhattak fokozatosan délnyugatra, a Don és az Al-Duna közötti területre” – írja Tóth Sándor László a doktori értekezésében. /T.S.L. A magyar törzsszövetség politikai életrajza. (A magyarság a 9-10. században).  AKADÉMIAI DOKTORI ÉRTEKEZÉS. Szeged, 2014./ De ekkor még nem az Urál mellől, hanem a Fekete-tenger keleti, észak-keleti oldaláról jöhettek. Lásd az oroszországi Anapa város melletti Andrejevszkaja scsel (Krasznodari határterület) középkori lelőhelyen 1992-től talált leletek értékelését. A kazárok, ezt a nyugati határvidéket a szövetséges türk magyarokra bízták, akiknek a téli szállása és telephelyeik (a legújabb régészeti feltárások alapján, lásd: Glinoje, Plavnyi) az Al-Dunánál, a Dnyeszter környékén voltak, de felügyelték az északibb területeket és a folyami utakat is.

A szláv krónikából – talán nem véletlenűl – kimaradt az, amikor az egyesült magyar csapatok, Álmos vezetésével elfoglalták Kijevet. A történelemnek ezt a fejezetét Anonymus krónikájából ismerjük.

A kijevi csata, Anonymus szerint.

A csata leírása a krónikából részletesen ismert. Itt, én csak a következtetéseimet ismertetem. Vernádszkij kronológiája szerint Álmos 840 körül Kijev katonai vezetője lesz. Tehát a csatának korábban kellett lezajlani, mint ahogyan Anonymus feltételezi. (887 körül). Érdekes, hogy Anonymus nem nevezi meg a kijeviek vezérét (dux de Kyeu), de felsorolja a hét „kun” vezér nevét! „A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel, ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránt való barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött”. Anonymus „kumán” nevei egyrészt Hvarezm vidéki törzsnevek, utalva az alán-besenyő telepesek eredetére, másrészt Dnyeper környéki szkíta-szarmata törzs- és személynevek, bizonyítékául a ruszok etnikai hovatartozásának. A magyarokhoz való csatlakozás magyarázata lehet, hogy ezek a „kunok” valójában „hunok” lehettek, hiszen Atilla halála után népe nagyobb része, Csaba királyfi vezetésével visszaköltözött keletre, mégpedig ősi fészkükbe, a szkítiai Korozmiába. (Lásd Akan Aydemirnél az Eskel-Sekel szállásterületet 350-744 között. (Aydemır, Hakan: A székely eredetkérdés megoldása.). Ed és Edömér Csaba fiai voltak. Tehát a Kijev alatt a 9. század elején létrejövő magyar szövetséghez ezek a hun utód népek is csatlakoztak. „egy 1393-ból származó moldvai adománylevélben Edumer helység szerepel a Tázló torkolatánál.”, a mai Ónfalva tájékán. (ld. Siculus Darkó Jenő: „A moldvai magyarok települése, története és mai helyzete” 1942.). A magyarok már a 800-as évek első felében ellenőrzése alá vonta a dnyeszteri területeket, majd Kijev elfoglalása után, ott egy kardkovács centrumot hozatott létre. „Kijevnek a XI. században volt egy magyarok (magyar kereskedők) által lakott része, amely a Dnyeper folyó partjához közel, a térszínből kiemelkedő magaslaton állott. [ez az] Ugorskoje elővárosa meg volt erődítve. Erre abból következtethetünk, hogy 1151-ben Izjaslav Mstislavic fejedelem harcosai a klovi kolostortól az Ugor-kapuig, illetve a Dnyeperig terjedő területet szállták meg.” (Tolocskko: Ősi Kijev. Kijev 1983. 93.). De ezt a megerődített városrészt valószínűleg korábban hozták létre és nevezték el a magyarok 9. századi jelenléte után. Mindenesetre 895-ben, vagy 896-ban, az itt tartózkodó magyarok, ezen a területen (vagy ennek a környékén) fogadták a Kárpát-medencéből érkező híreket, amely alapján megindult a honfoglalás folyamata.

Mindkét (PVL és Anonymus) krónikában teljesen elfogadhatatlannak tűnik a „kun” népnév említése. A kunok Európában csak a 11. század elején tűnnek fel. Tehát a krónikaírók idejében már ismertek voltak. Az világosan látszik, hogy ezek nem lehettek kunok, inkább a magyarokhoz később csatlakozott kangar-besenyők voltak. (Ez, és a szkíta nyelvű rokonság, alapozhatta meg a későbbi nagy besenyő betelepítéseket Magyarországra!). A másik következtetés az, hogy ha Kijevben ekkor a PVL szerinti varég Aszkold és Dir uralkodott volna, akkor a „kun” besenyők segítségül hívására nem lett volna szükség. Az arab források arról számolnak be, hogy Kijev környékén akkortájt szakalib népek éltek, akiket leggyakrabban a volgai bolgárokkal és a kunokkal azonosítottak. (С сакалиба арабы ассоциировали чаще всего волжских булгар и куманов. Forrás: orosz Wikipédia). Az alfahir.hu honlapon (2012. 03. 6) megjelen Obrusánszky Borbálának egy írása A szakalibák életmódja címmel. Ebből idézek: „A muszlim szerzők egyértelműen állítják, hogy a szakalibok több törzsből álltak és nagy területen szóródtak szét. Maszudi úgy értesült, hogy észak népei fölött uralkodtak és különböző fajtáik vannak. Egy időben Magak című király egyesítette őket, melyben talán a Magóg egyik elferdített változatára lelhetünk… A muszlimok még arról is tudomást szereztek, hogy a szakalibok saját nyelvükön beszélnek. Most a jön a számunkra legfontosabb adat! A forrás ugyanis felsorolja, hogy kik is beszélnek szkíta nyelvet! A trskinok (taraskin?), az ungalajinok (mi, magyarok) és a baganakiják, azaz a besenyők, valamint a kazárok. Ebbe a felsorolásban helyet kaptak a ruszok, akik szövetségesi kapcsolatot ápoltak az északi népekkel. Hozzájuk kapcsolják még a harwat, vagyis a horvát és a murawa (morva) nevet is, akik a Balkánon telepedtek meg”. A korabeli rabszolgapiac legfőbb forrása a szlávok voltak. „Az iszlám irodalomban a  szakaliba - a bizánci seregek szláv kontingenseinek egykori katonái, akik a kis-ázsiai csaták során elkötelezték magukat a muszlimok előtt, valamint a szláv-német régióból, Csehországból, orosz földről és a Balkánról keletre szállított szláv eredetű rabszolgák voltak”. /Мишин Д. Е. Сакалиба (славяне) в исламском мире в раннее средневековье./

A győzelem után Álmos egyezséget köt a kijevi vezetőkkel, és kivonul Kijevből. De valószínűleg hátrahagy (megbíz) egy ispánt a Kijev feletti hatalma biztosítására. A választása a varég (de szkíta származású) vezérre Aszkoldra esett. Konsztantinosz császár sem tartotta a ruszokat vikingnek: „Ezeket mi szkítáknak vagy hunoknak nevezzük. Igaz, hogy ők Ruszoknak nevezik magukat.” Mai szóval élve, ezek a „ruszok” adószedő gengszterek voltak. (РЭКЕТИРЫ!). Később, B. A. Ribakov (1908-2001) szovjet-orosz történész -- aki egy normannellenes orosz történelem képviselőjének számít -- feltételezte, hogy az Aszkold név a szkíták régebbi önelnevezéséből a szkolotból (Σκολοτοι) származhatott. Elképzelhető, hogy a magyar „Aszkold Úr” címmel a szláv krónikások nem tudtak mit kezdeni, így lett két uralkodója -- Aszkold és Dir – Kijevnek! Ribakov véleménye ezzel teljesen összhangban van, amikor azt mondja, hogy a „Dir” kifejezés Aszkold tisztsége, vagy ragadványneve lehetett. «Дир» — это титул или прозвище князя Аскольда – írja. Megerősíti még azzal, hogy közös cselekedeteiket mindig egyes számra vonatkoztatják. А. Рыбаков писал: «Чувствуется, что его имя искусственно присоединено к Оскольду, потому что при описании их совместных действий, грамматическая форма дает нам одиночное, а не двойное число, как это должно было бы быть при описании совместных действий двоих лиц». A kettőség több kérdést is generál. Miért csak egyikük keresztelkedik meg? Oleg mindkettőjüket egyszerre öli meg, mégis külön temetik őket: Aszkoldot a tett szinhelyére, Dirt a Szt. Irén templomba. stb. Több orosz történész is kétségbe vonja a kettős uralkodást: „Эта легенда имеет некоторые различия с научными данными. Например, известно, что князь Дир был предшественником Аскольда и умер задолго до него.” – állítva, hogy Dir, Aszkold elődje volt, és korábban meghalt). De a lényeget abban látom, hogy a krónikások Oleg bejutását Kijevbe azzal indokolják, hogy Oleg az ugorok (magyarok) követének adta ki magát, eloszlatva a két vezér gyanúját. Ez is alátámasztja Kijev függőségét a magyaroktól, illetve a kazároktól. Figyelembe véve az arab krónikások, elsősorban Al-Balkhi 920 körüli leírásait, amelyekben először említik meg Kujába/Kijev uralkodóját – feltételezhetjük, hogy a ruszok csak 910-ben foglalták el Kijevet. (eleven.co.il Хазария.  Варяги-русы, хазары и славяне).

Egy orosz történésznek, Sz. A. Gedeonovnak (1816-1877), (Степан Александрович Гедеонов) 1876-ban megjelent egy könyve a „Varégok és a Rusz. A normann mítosz leleplezése.” címmel. (Гедеонов, Степан:  Варяги и Русь. Разоблачение норманнского мифа. Szentpétervár, 1876.).   Itt a VII. fejezetben (A nevek kérdése) részletezi azokat a nézeteket, amelyek – alapvetően Laurentius--féle voszkreszenszkij kéziratra alapozva – felvetik Aszkold és Dir magyar kötődését, („инородность венгров Аскольда и Дира и варягов Олега и Игоря”), valamint Oleg „cselét” is, amikor megtévesztésül a magyarok küldöttének adja ki magát. (Князь Олег называет себя «гостем подугорским», то есть венгерским. „яко гость есмь подугорской… Придите к нам, к родичам своим”). És egyáltalán, miért kellett megölni Aszkoldot? A krónika szerint Oleg azt kiálltotta: „Ti nem vagytok uralkodók, és nem uralkodói vérből származtok, de én igen!” («вы ни князя, ни роду княжя, но азъ есмь роду княжа»). De a valós ok a magyar kapcsolat lehetett! Az orosz történész, Vernádszkij is úgy tartja, hogy a „nem uralkodó” azt jelentette, hogy ők Álmos hűbéresei voltak, azaz nem önállóan uralkodtak. Aszkold és Dir meggyilkolásával megszűnt a magyarok uralma Kijev fölött. „És Oleg maga lett Kijev fejedelme”. / Георгий Вернадский: ДРЕВНЯЯ РУСЬ. 8. Киев в 870-е гг. и взятие его Олегом. Lábjegyzet 1437: Cross, р. 146./ Font Márta történész is úgy tartja, hogy „A varég Oleg fejedeleem a PVL máshol sajnos nem ellenőrizhető adatai szerint 882-ben Novgorodból indult el és foglalta el Kijevet; első támadását pedig 907-ben vezette Bizánc ellen. A magyarokkal való konfliktus hiányából azonban inkább arra gondolhatunk, hogy a PVL bizonytalan adatától eltérően a varég-ruszok Oleg vezette csoportja csak azt követően jelent meg a Kijev körüli térségben, mikor a magyarok már elhagyták Etelközt, azaz 896 után”. / Határtalan Régészet - 2. évf. 1. sz. (2017. március) Font Márta: Magyarok és_vikingek a 9–10. századi Kelet-Európában. 9. old./

Bíborbanszületett Konstantin császártól tudjuk, hogy Árpád még Álmos életében a magyar törzsszövetség vezetője lett. 948 körül, Bulcsú vezér vezetésével magyar küldöttség járt nála, akik elmondták neki, hogy Árpád fejedelemmé választása 55 évvel korábban történt. Ez pedig 893 körüli választást jelenthetett. Két évvel később a magyarok bevonultak a Kárpát-medencébe! Kijev elhagyásáról így ír Nemeskürty István a MAGYAR SZÁZADOK. Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához -- című könyvében: „Tudjuk, hogy a honfoglalók megpihentek a "rusz" törzshöz tartozó vikingek (normannok, varégek) alapította Kijevben. Az Árpád-házi királyok megszakítás nélkül kapcsolatban maradtak a kijevi rusz-szal. Árpád kijevi "orosz" testőrsége és leszármazottaik, melyet viking fejedelmük adott kíséretül, Mohácsig adták a királyi belső testőrséget!” /N. I. Magyar századok. Bp. 2009./

Padányi Viktor 2010-ben pedig ezt írja: „Ha a múlt kutatója a fentiekben előadottakat egybeveti, lehetetlen arra a végkövetkeztetésre nem jutnia, hogy Árpád kétszer nősülhetett, s a második feleség északi fajhoz tartozó szláv, vagy normann asszony lehetett. Kiev barátságos átadása az Etelközbe történt eltávozáskor és az Árpád-ház meg a kievi normann fejedelmi ház közötti, századokon át tartó baráti, sőt rokoni kapcsolatok - erre mutatnak. Olegnek és maroknyi viking-kalózának vakmerő és romantikus megjelenésébe Kievben sok minden belefér. A 884 (a vikingek megjelenése), a 888 (a dnyeperi átkelés), és a 892 (Árpád fejedelemmé választása) figyelemreméltó adatok, és Zsolt 893-ban születik. A komplexumba egy politikai kezesként férjhez adott és feleségül vett normann asszony figurája igen logikusan beleillenék.”

(http://magyarmegmaradasert.hu/kiletunk/tortenelmunk/item/2652-dentu-magyaria-/-xvi-%C3%A1rp%C3%A1d-/840-907/?tmpl=component&print=1)

 „A muszlim források nem írnak semmit a besenyőkkel való ellenségeskedésről, holott állítólag a keleti szomszédok akkortájt zavartak be minket a Kárpát-medencébe, ehelyett magyar-besenyő szövetségről van tudomásuk”. (Idézet O.B. fentebb említett írásából). De így gondolja Szabados György történész is, akinek irányító útmutatása alapján Bihari Dániel újságíró ezt írhatta: „Egyes híradások arról számolnak be, hogy a magyarokat a besenyőktől elszenvedett katonai csapás kényszerítette a Kárpát-medencébe. Csakhogy a honfoglalást előidéző katasztrofális vereség után őseink nem a sebeiket nyalogatták, hanem inkább végigverték fél Nyugat-Európát. Ez hogy lehet? Talán úgy, hogy nem volt vereség, de még besenyő támadás sem”. /B. D. 24.hu; 2011. 12. 28./ A 895-900-as évek között véghez vitt sikeres nyugati támadásokhoz a betanított csatalovak ezrei kellettek. Ezek kitenyésztése legalább 5-6 évet igényel. Ha a besenyők elpusztították volna a magyarok telephelyét, akkor se lovaik, se asszonyaik nem maradtak volna kellő mennyiségben. De a történelmi események és a megvizsgált női csontleletek nem ezt igazolják. Úgy, hogy a besenyő támadást, mint a honfoglalást kikényszerítő tényezőt, ideje lenne törölni a történelemkönyvekből. A történészek egy része már elfogadta ezt a szemléletet, de a köztudatba még nem nyert elfogadást. „A szállásváltás nagyszabású háborúk idején ment végbe; véleményem szerint – a korábban említett okoknál fogva – tudatosan előkészített műveletként értékelendő, amelyet csak siettetett a 895-ben elszenvedett kudarc”. (Szabados György: Árpád fejedelem – történet és emlékezet – Magyar Tudomány. 2007/11. 1428. o. )

A 9. század elején, valószínűleg egy hatalmas ugor-magyar népáradat indult el a Dél-Ural és Nyugat-Kazahsztán pusztáiról, hogy egyesüljenek Etelközben, amit a Kaukázus felől jövő magyarok már meghódítottak a Kazár Birodalmon belül. DAI 38. fejezetében (A türkök népének eredetéről, és hogy honnan származnak) ez áll: „A besenyők helyét, amelyen abban az időben a türkök laktak, az ott levő folyók neve szerint hívták. A folyók a következők: első folyó az úgynevezett Varuch (Dnyeper), második folyó az úgynevezett Bug, harmadik folyó az úgynevezett Trullosz (Dnyeszter), negyedik folyó az úgynevezett Prút, ötödik folyó az úgynevezett Szeret.” (Türkök alatt értsd: magyarok!). Igaz, hogy a Bíborbanszületett Konstantin császár arról ír, hogy a magyarok három részre szakadtak (de ez lehetett akár évszázadokkal a honfoglalás előtt is, a 7. század végén, mint ahogyan László Gyula is feltételezte): az egyik visszatért Perzsia területére, a másik Baskíriában élt, míg a harmadik a Kárpát-medencébe költözött. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy az egyik Perzsia irányában, a Kuma folyó és az alánok szomszédságába vándorolt, majd később őket telepítik fel a kazárok a Dnyeper-Dnyeszter területére Etelközbe, a másik a bolgárok nyomában az Ural-Káma vidékére ment, és lehettek elmaradók „kalánok” is. A 9. század közepén Kijev alatt pedig újra egyesült -- a szomszédos törzsekkel felduzzadt – két rokon nép. Az egyesült törzsek vezérévé Álmost választják, szövetségüket vérszerződéssel pecsételik meg. A fentebb említett Bihari Gábor ezt így fogalmazta meg: „A IX. század végén a Magyar Nagyfejedelemség, az első magyar állam megkezdte súlypontjának áthelyezését a Kárpát-medencébe. Tette mindezt saját, jól felfogott érdekéből, külső kényszer nélkül. Az Etelközzel szomszédos Kárpát-medence hegyeinek védelmében ugyanis egyrészt nagyobb esély mutatkozott a fennmaradásra, mint a síkságon. Másrészt Álmos tisztában volt azzal, hogy a terület jórészt avar törzslakossága egyáltalán nem viseltetik ellenségesen a magyarokkal szemben”.

Ezt az áradatot – néha laza szövetségben, néha csatázva – követhették a besenyők. A keletkező űrt később a kunok töltötték fel. A nomád népek összefogására egy nagyobb, hódító cél érdekében, számos példát találhatunk a történelemben! Egyet kell értenem M. Lezsák Gabriellával, amikor ezt írta: „Minden őstörténeti rekonstrukció hipotézis, az elérhető adatokból felállított teória, amelyet a további kutatás vagy megerősít, vagy elvet.” / Lezsák Gabriella: A magyar őstörténet észak-kaukázusi vonatkozásai. Valóság60(2017):8,64–74./ „Jelenleg még messze vagyunk attól, hogy kielégítő választ tudjunk adni az Urál-vidéki, illetve az észak-kaukázusi–Kubán–Pontus-vidéki „magyargyanús” régészeti anyag összefüggéseiről, Kárpát-medencei kapcsolódásairól.” – pedig a megoldás itt van szem előtt évszázadok óta! Csak helyesen kell értelmezni azt, amit elődeink ránk hagytak! Nem egy „magyar” törzset, és annak őshazáját, vándorlásukat kell keresni, hanem a magyar azonos kultúrkört, a magyar tudatú törzsek különböző telephelyeit, akik azonos kulturális jelrendszert használnak. És az összefogást, ami a 9. században megvalósult!

Ezt a hipotézist leginkább a 20-21. századi archeológiai leletek támasztják alá. (Lásd a Szubbotyici-lelethorizont és a Dél-Urál, Nyugat-Kazahsztán lelőhelyeit, vagy a Magyarságkutató Intézet 2020-ban közzétett kaukázusi – Anapa környéki – régészeti leletek értékelését). De a karosi temetők honfoglaláskori leletein 2018-ban Dr. Neparáczki Endre csapata által végzett archeogenetikai vizsgálatok szintén ebbe az írányba viszik el a történetet.

Az „igazi kettős honfoglalás” elképzelésem valójában már a DAI-ban is fellelhető, amikor a magyarok szálláshelyéről ír a 40. fejezetben: „Azt a helyet pedig, amelyen a türkök korábban voltak, az ott keresztülmenő folyó nevéről Etelnek és Küzünek [Ἐτὲλ καὶ Κoυζoῦ] nevezik, s mostanában a besenyők lakják.” (Moravcsik Gyula fordítása.) Máshol (38: 30): Atel kai Ouzou (Ἀτελ και Oὐζoυ). Ez annyit tesz, hogy Etel/Atel és úz! Másként fogalmazva: a császár elrontott szavaiból a magyar tudósok alkottak „Etelköz” nevű helyet. Eszerint a magyarok egyik része a Dnyeper, a Déli-Bug, a Dnyeszter, a Prut és a Szeret vidékét foglalta el, másik része pedig a Volga és az úzok lakóhelye között, nevezetesen a Volga és az Urál folyó közötti pusztán élt. Azaz: az úzokkal szomszédos területen! Az első, korábban Kuvrat Nagy Bulgáriája volt, majd a maradó népek, -- köztük a „türk magyarokkal” -- hazája lett. A második a Volgai Bulgária perifériáján élő „ugor magyarok” területe. (Az elnevezéseket lásd az esszéimben).

Az elmélet

A kettős honfoglalás elméletét, ami szerint a magyarság két lépcsőben foglalta el a Kárpát-medencét László Gyula (1910–1998) régészprofesszor dolgozta ki. Az első szakasz 670 körül volt (az ún. griffes-indás kultúra[1] vagy „kései avarok” leletanyagának megjelenése), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád vezetésével megtörtént a „második” honfoglalás.

Az elméletet a mai napig nem fogadta el teljes mértékben a tudományos közvélemény. Györffy György (1917–2000) történész szerint „a kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”(Wikipédia)

A fentebb megfogalmazott képhez én mindig hozzá szoktam tenni azt, hogy Marjalaki Kiss Lajos, aki 1923-ban Mezőnyéken, 68 sírt tartalmazó avar temetőt tárt fel, először fogalmazta meg a kettős honfoglalás elméletét az Anonymus és a magyarság eredete című munkájában. 1928-ban ezt írta: "Mintegy öt éve - amióta a mezőnyéki kora népvándorlás kori sírmezőt feltártam, s ezzel kapcsolatban behatóan tanulmányoztam hazánk középkori régészeti leleteit - határozottan kialakult bennem az a felfogás, hogy Árpád honfoglalása csak politikai változás, de ennek ősi, tősgyökeres lakossága zömében (mondjuk 90%-ban) ugyanaz maradt ezután is. ... Úgy gondolom, hogy a mai tősgyökeres magyarság zöme nem Árpáddal jött be, sőt már az avarok, hunok előtt itt élt és magyarul beszélt." Az avar-magyar honfoglalást már a Képes Krónika is második visszatérésnek „secundus ingressus”-nak nevezi.

Az alább közölt hipotézisem a két honfoglalást nem időben, hanem a résztvevők összetételében különbözteti meg. Kettős volt, mert a honfoglalók két nagy főcsoportja egyesült az új haza el-, illetve annak visszafoglalása érdekében. Itt mondhatnák, hogy ebben semmi új nincs, hiszen a történészek egy része már régen megfogalmazta, hogy a Kárpát-medencét a vérszerződéssel egyesült szabir és onogur törzsek foglalták el, Árpád vezetésével. Rendben van! A különbség nálam a vándorlási útvonalban, annak időtartamában, a nyelvi, kulturális hasonlóságban, a Kazár Birodalomban betöltött szerepükben, illetve a kiindulási telephelyükben van. Az első csoport ugyanis Közép-Ázsiából, illetve az Ural-Volga vidékéről, a második az azovi-kaszpi térségből indult el a 9. század első felében  úgy, ahogyan a továbbiakban elmesélem. 

Az írott forrásokról

Feltételezésemet alapvetően a magyar és a szláv krónikák szövegére, (kisebb részben arab, bizánci, latin forrásokra hivatkozva), az új archeológiai leletek értékelésére, genetikai vizsgálatokra, a témát feldolgozók megállapításaira, és nem utolsó sorban saját névkutatási eredményeimre alapozva teszem meg. Itt fontos tudnunk, hogy az alapul vett krónikák szövege 2-400 évvel az események után íródott! Honfoglalás: 895, Elmúlt idők krónikája, 1113 körül; Helmold of Bosau (1120-1177) Szláv Krónikája; Anonymus krónikája 1200 körül; Képes krónika, 1360 körül; Thúróczi krónikája 1488; Kézai Simon Magyar Krónikája az 1280-as években készült. A nyugati krónikások közül a magyarokról legkorábban Hinkmar Reims érseke (Annales Bertiniani), illetve a Sváb évkönyvek tudósítanak 862. körül.

„Visszatérve a külföldi híradók által alkalmazott terminológiára, mint arról már volt szó, a magyarok hun néven fordulnak elő az Annales Alamanniciban, de csakis a 863. évnél, ennek nyomán az Annales Sangallenses maiores és az Annales Weingartenses ugyanezen esztendejénél. Ezek a források azonban itt, bár valójában magyar vonatkozású eseményeket beszélnek el, azt hiszik, hogy az avarokról van szó, akiket korábban is (791-néI) hunoknak neveztek. A magyarok első megjelenését 888-ra, illetve 899-re datálják. Ez évtől mindhárom kéziratcsoport az Agareni, Ungarii, Ungri megnevezéssel él. A hun—magyar azonosítás tehát a látszat ellenére hun—avar azonosítást takar.” (KULCSÁR PÉTER: A magyar ősmonda Anonymus előtt. ItK, 1987-1988. XCI-XCII. évfolyam 5-6. szám. 523-545.)

A korai magyar történelem egyik legfontosabb forrása Bölcs Leo, Taktika c. munkája, amely 904 tájékán készülhetett, és VII. (Bíborbanszületett) Konstantin, császárnak A birodalom kormányzásáról írt munkája, amely 948 és 952 között született. Továbbá, Hitvalló Szent Theophanész (758-818); I. Niképhorosz, konstantinápolyi pátriárka (806-tól 815-ig), írásai, valamint az ún. "cambridge-i dokumentum" vagy „Schechter levél”. De a legkorábbi magyar vonatkozású bizánci forrásnak György barát (Georgiosz hamartolosz, vagy monachosz) krónikájának 10. századi folytatóját (Szümeon Logothetészt? 930 ) tartják, aki a magyarokat úgy említi, hogy azok az  Al-Dunánál voltak 836 körül. Álmos magyarjainak al-dunai megjelenéséről (igaz, 40-50 évvel később) Method és Cirill legendája is szól. 882-ben Metódot – aki Morvaországból Bizáncba utazott – egy magyar király (Álmos?) akarta látni. Az érdekes az, hogy 862 körül Cirill a kazároktól visszatérőben a Krím félsziget tájékán magyarokkal találkozott. Ez az első írott hiradás a magyarokról. Cirill legendája szerint ugyanis, mikor Kherszón táján a szent ember éppen hajnali imáját végezte, magyarok rontottak rá „farkas módra üvöltve, meg akarván őt ölni. Ő azonban nem rettent meg, sem az imáját nem hagyta abba, csak fohászkodott, ’Uram, irgalmazz!’, mivel éppen befejezte ájtatosságát. Ők pedig, meglátván őt, isteni parancsolatra megszelídültek és hajlongani kezdtek előtte, és hallván ajkának tanító szavait, békében elengedték őt egész kíséretével együtt.” (Sándor Klára: Múlt idők története. GALAMUS, 2010. okt. 24.)      

Testvérét, Metódot pedig az Al-Dunánál látta vendégül egy „magyar király” mintegy 20 esztendővel később. A Metód-legenda arra is kitér, hogy ez a „magyar király”, aki talán vezér vagy fejedelem lehetett, barátsággal fogadta a hittérítőt: „Ez pedig, miként úrhoz illik, azonképpen tisztességesen és fényesen, ünnepéllyel fogadta. És beszéle vele, mint ilyen férfiaknak illett egymással beszélniök, megszerette, megcsókolta, nagy ajándékokkal bocsátá el, mondván néki: Emlékezzél meg mindig énrólam, tisztelendő atya, szent imáidban.” (Cirill és Metód mai üzenete. Pázmaneum Polgári Társulás honlapja.) Ezek a források egyértelmű bizonyítékai annak, hogy a magyarok már ebben az időben Etelközben voltak!

A keleti kútfők közül Maszudi (896-956) és Ibn Haukál (10. sz.) arab utazók, perzsa krónikás Al-Balkhi (850-934), Ahmad ibn Fadlán (877-960), Ibn Khordadbeh (820-912), Al Marvazi (1056/57 –1124/25), al-Hamadani  perzsa író (968-1008), Makdiszi (966), Jakubi (†946), Hayyan (megh. 1076), Ibn Ruszta 9. század végi perzsa földrajz tudós, Dzsajháni arabul író buharai tudós és államférfi 9. század, Gardizi (meghalt: 1061-ben) perzsa történetíró és földrajztudós munkáira, illetve egy 10. századi ismeretlen szerző perzsa nyelvű művére a „Hudúd al-Álamra”, és  Szallám tolmács útleírására szoktak hivatkozni a magyarokkal kapcsolatban. Ezekből a keleti irományokból már több kutató, többek között Németh Gyula is rájött arra, hogy „a magyarságnak több, egyidőbeni hazájáról van szó”. (Lásd: Németh Gyula; A honfoglaló magyarság kialakulása. Bp., 1930. 159, 160. 301. 302 II.). Abu Zeid Balkhi (megh. 934) például úgy tudta, hogy három Magyarország is volt: Magna Hungária (Baskíria), Hungária Antiqua, a magyarok országa és a Meotisz-Kubán vidéki Ungaria Maior. / Ferenci D. Ebubekir: Magyarok és az iszlám/. Hipotézisem kialakításánál természetesen más krónikákat is (pl. a 12-17. században íródott Dzsagfar Tarihi-t, vagy a magyar fordításban is megjelent és ősgesztának tartott Tarih-i Üngürüsz-t, Julianus barát két útjáról készült feljegyzéseket, Rubruk, Marco Polo, Plano Carpini írásait) is figyelembe vettem. Ezeket a konkrét témánál nevezem meg.

 A történetírás hitelessége

Nem vitatom a krónikások szavahihetőségét, mivel csak azokat a részeket emelem ki, amelyek alternatív véleményemet alátámasztják! Leopold von Ranke (1795 – 1886) német történész szerint az elsődleges forrásokra kell támaszkodni, de a lényeg az események olyan módon való megírása, „ahogy valójában történt”. („wie es eigentlich gewesen”). Itt azonban jó, ha megszívleljük Edward Hallet Carr mondását is: „a történész olyan tényeket talál, amilyeneket keres...” (E. Carr: Mi a történelem? Osiris, Budapest, 1995.). A magyarokról nincs hiteles írott forrás a 830-as évek előttről, és régészeti leletek sem ismeretesek a 9. sz. végét megelőzően. Nekem meggyőződésem, hogy az emberi jellem évezredek óta változatlan! Ezért napjaink eseményeit bátran vissza lehet vetíteni a múltba, annak érdekében, hogy közelítsünk a „valójában megtörténtekhez”. Például 2015 szeptemberében elérte Magyarországot is a keleti népvándorlási hullám. A technika jóvoltából milliók láthatták azt az eseményt, amikor egy magyar riporternő elgáncsolt egy – gyermekét cipelő – migránst. Világszenzáció lett az „esetből”! Még sincs egyetlen hiteles, elsődleges forrás arra vonatkozóan, hogy valóban így történt-e a rendőr elől menekülő apa felbukása! Megjelentek különböző kameraállásból készült felvételek, amelyek bizonyították, hogy a riporternő lába nem érte el a menekülő apa lábát. Legalább ennyi ellenvélemény volt a szándékos gáncsolás bizonyítására. A 21. század nagy történéseire nincsenek hiteles elsődleges források! (Lásd. WTC 2001. 09.11; az Irak ellen kirobbantott háború; az „arab tavasz” okai hiteles forrásokkal nem igazolhatók. Stb.). A Kennedy gyilkosságot 75 évre titkosították! Tehát a mai modern korunkban csak álom maradt Leopold von Ranke kívánalma, hogy úgy írjuk meg napjaink történelmét „ahogy valójában történt”! Látomása nem igazolódott: „Látom magam előtt azt az időt, amikor a modern történetírást többé nem kortárs történészek beszámolóira – kivéve amennyiben személyes és közvetlen tudomásuk volt az eseményekről –, és még kevésbé a forrástól még távolabbi munkákra, hanem a szemtanúk beszámolóira és hiteles és eredeti dokumentumokra fogjuk alapozni.” Az emberi jellem nem változik! Ez a Lyell-féle aktualitás elve, miszerint, aki egyes jelenségek múltbeli változásait akarja megérteni, annak azok mai változásait kell megfigyelnie. A történteket mindenki a saját beállítottsága, érdeke szerint tálalja, fogadja el ma is, éppen úgy, mint évezredekkel ezelőtt. Nincs hiteles bizonyíték, amely ne lenne megtámadható, ha arra szükség van. És ezt az állításomat az IDŐ igazolta! Ezért én egyetlen hiteles ítéletet hozó bírónak csak az IDŐ-t fogadom el!  Ahogyan Petőfi mondotta volt: „Az idő igaz, S eldönti, ami nem az”. A véletlen egyezéseknek nem vagyok híve. Nem születik egyetlen mese sem ok nélkül! Ha például a normannok Fekete-tenger melletti származását Dudon de Saint-Quentin a 11. században meseszerűen írja le, de a varégok (varjágok) története, a skandináv-magyar szavak egyezése, az alán-rusz Rurikovicsok feltételezése, és más nyomok is ide vezetnek, akkor a mese alapját hiteles tényeknek is elfogadhatjuk. Nem tévedünk többet, mint napjaink történelmének megítélésében! De így viszonyulok a mai szerzőkhöz is! Például az orosz (1931-es születésű) M. Koszárjev író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, aki a magyarok egyik feltételezett „őshazájának” területén, a nyugat-szibériai Baraba-sztyeppe vidékén született, írt egy könyvet a magyarokról Nagy Magyarország nyomában címmel. (Косарев М.Ф.: В поисках Великой Венгрии. Сибирская былинная повесть. Палеоэтнографическая реконструкция. OOO. „Ladoga-100”.Moszkva, 2011.). Ebben a könyvben – regényes formában – megírta a magyarok egyik törzsének 1-4. századi történetét a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre költözésig, illetve az „igazi” hunokkal való egyesülésig. Az ő szakmai információi, helyismerete ilyen nagy időtávlatból is hitelesebbnek tűnik, mint pl. Jordanes hun utódnépekről szóló meséi.  

A történettudományban fontos a hálózatosság, nem lehet két ismert esemény közti hézagot logikai alapon betömni, és csak az írott források játszanak, mert kizárólag azok mesélnek történetekről – hangoztatják a szakemberek. A források szavahihetőségét pedig szigorúan ellenőrizni kell – mondják. De a források legtöbbször mesék, krónikás tudósítások, amelyek vagy az elődök munkáiból merítettek, vagy rendelésre készültek, bizonyos igények kielégítésére. Ezért a kitöltésre, értelmezésre mindig szükség van, és ezt elfogulatlanul elvégezni – szinte lehetetlen. Ezért a logikai hézagkitöltést megkerülni nem lehet. 

Van azért pozitív példa is, amely már majdnem kielégíti Ranke azon igényét, hogy a történelmet a szemtanúk beszámolóira alpozza. Itt megemlíteném Daczó Árpád OFM, Lukács atya (1921 – 2018) ferences rendi áldozópap, a magyar vallási néprajz meghatározó alakjának munkásságát, amelyet a magyar őstörténetkutatás területén kifejtett. Most, én csak a hiteles források felderítésének módszerét említem, a következtetések levonása már erősen befolyásolt, ezt legjobb, ha mindenki maga végzi el. 

Lukács atyát 1957-ben helyezték át Csíksomlyóra és ott 13 éven keresztűl végezte szolgálatát. Annak ellenére, hogy ferences pap volt, komolyan elkezdett foglalkozni híveinek rejtett „vallásával”, amelynek lényege, a Babba Mária imádat volt. Hiteles tanúk sorát szólította meg és jegyezte fel vallomásaikat, amelyhez a hivatalos tudomány  nem férhetett hozzá. (Ezért nincsenek a korábbi korokból sem tudományosnak elfogadható értékelések a csíki „Babba-kultuszról”). 

-- Kutatásaim közben az is gyakran feltűnt, hogy egyesek olyan nehezen nyilatkoztak: nem akartak beszélni Babba Máriáról; mintha valami szent titoktartás kötelezné őket – írja az 1980-as dolgozatában, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy nem valami „újpogány” irányzatról van szó, amit a 16. századi[1] vagy a 18. századi[2] események, vagy a török elleni harc következményeként alakult ki, hanem sokkal mélyebb gyökerű. Az első álláspontot reprezentálja Mohay felfogása a csíksomlyói búcsúról: „A megelőző két évszázadban, a fejedelemkor 16. század közepi kezdetei óta a székelyek újra meg újra konfliktusba kerültek a fejedelmi hatalommal, az uralkodóval vagy éppen a szultán portyázó török–tatár seregeivel, és köröskörül alig várhattak valakitől hatékony segítséget jogi, politikai, szellemi és vallási törekvéseikben. Szükség lehetett arra, hogy legalább a múltban meg lehessen kapaszkodni, és kéznél legyen egy természetfeletti közbenjárásra megvalósuló nagy győzelem története”. (Mohay Tamás: A csíksomlyói kegyhely és búcsújárás a 20. század második felében. MTA doktori értekezés. Budapest, 2020.) A másodikat Daczó képviseli: „aki 2010-ben Csíksomlyó ragyogása című könyvében határozottan elvetette a pünkösdi búcsú összekötését az általa is legendának tartott hargitai csatával. Párhuzamokat idézett arra, hogy más történeti eseményeknek milyen lokális emlékezete maradt fenn, s ezzel szemben a hargitai csatának sem a győztesek, sem a vesztesek oldalán nincsen „népi” emlékezete. Meglátása szerint „elképzelhető, hogy valamikor ezen nagy időközökben lehetett valahol valami fanatikusabb hangos, kiélezett vitatkozás az újhitűek és a katolikusok között. Ezt a vitatkozást aztán, egy szintén fanatikus szónok, jó 200 esztendővel korábbi időpontra téve, véres csatává dagasztotta. Kellett a híveknek egy ilyen nagy esemény, a pünkösdi nagy búcsú igazolására. A hívő nép elfogadta, és hamar el is terjedt közöttük ez a mese”. Érdekes, hogy ugyanaz ír így, aki sok más írásában és beszédeiben is nem habozott Babba Mária legendás alakját mitologikus magasságokba emelni”. (Mohay, doktori értekezés). Az idézet jó példája annak is, hogyan lehet félreértelmezni a tényeknek tűnő állításokat! 

„Az ókori nagy népek vallásában a Hold mindig istenasszony volt, mégpedig fő istenasszony: Izisz az egyiptomiaknál, Szeléné a görögöknél, Luna a rómaiaknál. És Babba? A magyaroknak vagy a magyarok egy részének lett volna az istenasszonya? Ezt kutassák ki a vallástörténészek. Én mindössze annyit tehetek, hagy a néphagyomány nyomán még inkább bebizonyítom: Babba Mária Gyimesben valóban a holdistennőt jelentette…. Babba Mária nyomait a Székelyföldön, elsősorban Csíkban kellene tovább kutatni. Talán az a rejtély is megoldódnék, hogy miért lett Babba Mária kultikus központja Csíksomlyó, vagyis hogy századok óta miért épp a somlyói Máriához sereglenek a búcsújáró székelyek és csángók” – írja Daczó. (  DACZÓ ÁRPÁD: A GYIMESI BABBA MÁRIA. Megjelent: Népismereti Dolgozatok 1980. Kriterion, Bukarest, 1980. 231-239.old.). Ez egy valóban „tudományos”, rankei hozzáállás! (Szerintem!) 

[1] János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-ben erőszakkal próbálta a csíki székelyeket unitárius hitre téríteni. A csíkiak azonban a Tolvajos tetőn győzedelmeskedtek, ezt a csíksomlyói Mária-szobor előtt köszönték meg, s ennek emlékünnepe lett a búcsújárás.

[2] 1764, a mádéfalvi veszedelem drámája. 

A magyar honfoglalás előzményeiről kialakított vélemények

Az évszázados vitát, ami a magyar honfoglalás kapcsán kialakult, eldönteni ma még nem lehet! Pl. nagyon érdekes munka Hölbling Tamás: A honfoglalás forráskritikája I. - A külföldi kútfők című könyve, de számomra nem több ennél. Pontosabban, ezt úgy kell érteni, hogy nagyra értékelem az összefoglaló jellegű leírásait, de csak ritkán fogadom el álláspontját. De, valahogyan így van ő is a források kritikájánál. A PVL elemzésénél például nem látja akadályát annak, hogy az Olm (Ольм) név a magyar Álmos névre lenne visszavezethető, mindössze néhány száz évet átugrik, és a krónikakeletkezés idejében éppen Kijevben lakodalmat tartó magyar Álmos hercegre (I. Géza fiára) tippel. Valójában az Olm név teljesen megegyezik a görögös végződés nélküli Olmos névvel. (Mint pl. Ἡρόδοτος oroszul: Геродот). Az ukrán-amerikai történész, Vernádszkij, a magyar Padányi Viktor, Götz László, Kristó Gyula és mások azon próbálkozásait, hogy a magyaroknak Kijev – Oleg előtti – történelmében, Közép-, és Kelet-Európa 9. századi háborúiban nagyobb szerepe volt, mint amit általában elfogadnak a hivatásos történészek, legtöbb esetben cáfolja, illetve erősen megkérdőjelezi. Tehát én nem vitatkozom, hanem elmesélem a kialakult álláspontomat. Célom csak az, hogy megmutatni, ahogy valójában történhetett. És az idő majd megérleli, vagy eltemeti a munkámat.

A honfoglalást és a magyarság kialakulását alapvetően Atilla halálától a mongol-dúlásig (453-1242) vizsgálom. Az ezt megelőző, és követő időszakok magyar történelmét itt nem vitatom, mint azt sem, hogy hogyan kerültek a magyarok a hunok közé. Voltak-e méd, szkíta, szarmata gyökereink – ez egy fontos, de más kérdés. Elfogadom Darkó Jenő megfogalmazását: „Gombocz eredményei alapján a magyarság etnogenezisét a bolgár-török műveltségi hatás időszakába helyezhetjük, nagyjából 465 és 679 közé, amit Hóman Bálint egyenesen hun-korszaknak nevez.” / Darkó Jenő: A magyarság és Kelet. (az őstörténeti kapcsolatok tükrében). Napkút, Eleink 2003/1. (3)/

Az előzményekhez hozzátartozik, és tényként fogadom el, hogy a magyarok a hun birodalom alattvalói voltak, akik ősi nevüket használva, magyarként éltek Eurázsia közép, és keleti részén. Mint magyarokról, róluk nem emlékezhettek meg krónikások, mert sem leírni, sem kiejteni nem tudták a nevünket, tehát a „magyar” népnév keresése csak a környező népek eltorzított szótárában lehetséges. Lásd pl. Muágerisz (Moager > Mager > Magyar) fejedelem nevét, akit Jóannész Malalasz rétor (491? – 578) és Jóannész Ephésziosz (507-588), 6. századi történetírók említenek. (Moravcsik Gy. Muagerisz király, Magyar Nyelv, 1927. 238-271. o.). Minden esetre, Zachariász rétor a 6. században arról tudósít, hogy Arran örmény püspöke, Quardusat (Theoklétosz), 523 táján felkereste a hunokat, és a Szentírást hun nyelvre fordította. Felsorolja a hun népeket is, akik közt térített. (onogurok, ogurok, szabirok, bolgárok, kuturgurok, fehér-ogurok, és fehér-hunok. A magyarok őseit általában e népek közé sorolják a szakemberek). Talán csak egy kivétel maradt fenn napjainkig – és erre Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése irányította rá a figyelmet – Kazahsztánban. Itt a magyarság tudat (mém!) életben tartotta a „magyar” nevet, úgy, ahogyan csak a magyarok ejtik. „Ami a szárükopai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat…Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő, valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9.§ 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959)”. /Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai reliktumáról. 1966-os előadás, 296. o./. A törzsek etnikai szétválásának kérdése itt fontos, de csak másodrangú kérdés. Első a név és a hozzá kapcsolódó mondakör! Úgy tartják, hogy Muhammed Sejbani (1451-1510) és Abulhair (1693-1748) kánok seregében magyar katonák is szolgáltak. (Benkő István: A magyar név eredete. 2016). Egykor minden kazak férfinak tudnia kellett legalább hét nemzedékre visszamenõleg férfi ősei nevét. Benkő Mihály írja, hogy „a keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevõ déli csoportja valószínûleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben. Ezt a történeti hagyományt többek között igazolni látszik az a Torgaj-vidéken elterjedt legenda is, amely szerint az argün-magyarok õsét: Madijar vezírt a Kara Tau hegység lábainál épült õsi Turkesztán városában Ahmed Aszabi Hodzsa mauzóleumában temették el.”

A magyarok önelnevezését egyébként, az arab krónikások ismerték. Például, a madzsar nevet 930 táján Ibn Ruszta, a 982-983 között készült Hudúd al-álam című arab munka, és 1050-1053 között Gardézi is használja. A kutatók szerint a madzsar (vagy egy másik írásmód szerint: madzsagar) elnevezés a türk származású kazároknál a magyarok elnevezésére használt népnév volt. „A saját magunkra használt 'magyar' talán a Kr. u. 5—6. században bukkant fel először, illetve 870 körültői az arab-perzsa forrásokban, aminek megfelelhet egy vegyes hangrendű moger, mogyer 'magyar(ul beszélő ember)', illetve a Megyer törzs neve. Utóbbi először Konsztantínosznál olvasható, helynévként pedig csak 1086-ban: Mogurdi. Azonban egészen a 20. századig (!) a magyar nép, ország és nyelv neve nem ezen a saját elnevezésen alapult egész Európa népeinél és történetíróinál!” (Makkay: A magyarság keltezése. 1994.)

A 836-os évek előtt valójában nincs sem írott, sem régészeti forrás a magyarok elődeinek európai feltűnéséről. Hinkmar érsek szövege így néz ki: „Dani magnam regni eius partem cede et igni vastantes praedantur. Sed et hostes antea illis populis inexperti, qui Ungri vocantur, regnum eiusdem populantur.” Bár, Victor Tunnunensis  püspök (megh. kb. 570.) Krónikájában a hunokat már „Ugni” , „Hugno” és „Hugni” néven emlegeti, akik Örményországba és Kappadókiába is bemennek. A szövegkörnyezet megítélésétől függően állíthatja a kutakodó, hogy a mai magyarok elődeiről, vagy sem, szól az írás. Aki ezt vitatja, az hasonló a tudóshoz, aki a fák kérgét vizsgálta egész életében, arról mindent tud, de az erdőt felülről még sohasem látta! Pray György 1761-es állásfoglalása óta az Vngri/Ungri a magyarokra vonatkoztatják, de voltak, akik vitatják. (Mátyás Flórián 1898; Ungváry Jenő 1987; Róna-Tas András 1998). Ungváry szerint pl. az Ungri ethnonym ezen a helyen nem a magyarokra, hanem a Keleti Frank Birodalomban élő pannóniai nép megjelölésére szolgál. Makk Fernc azonban (szerintem)helyesen lezárta a témát: "a Szent Bertin Évkönyv kiállta a kritikák próbáját. Azaz a 862-es évnél szereplő Ungri ethnonym — a következetes nyelvhasználat tanúságai alapján Hinkmar érsek eredeti lejegyzésében — az etelközi hazájukból német területek ellen kalandozó hadjáratot vezető magyarságot jelölte. Azaz e forrásban az Ungri ethnonym az etelközi magyarok neve volt, s nem egy pannóniai onogur (Wangari; Ungri?) etnikum elnevezésére szolgált. (Makk Ferenc: Etelközi magyarok francia forrásban. BELVEDERE, 1999/XI. 1-2.) „Tehát: kalandoztak hol erre, hol arra a magyarok. Illetve nyugati nevükön: hungarusok. Ami érthető név volt: utoljára a hunokat látták így harcolni. Akik aztán eltűntek, és csaknem 400 éve nem is hallottak róluk. Most megjön egy új lovas nép, hasonlóan öltözik, hasonló furcsa fegyverekkel és ruhában harcol, mint az egykori krónikákban olvasható. És keletről jön. Mit talál ki erre az írástudó krónikás, aki többnyire nem más, mint egy jámbor pap, és neki már a háromszáz kilométerre lévő idegen is ismeretlen, hiszen ő, mint barát, nem jár gyors lovon? Hát azt, hogy visszajöttek a hunok. És elnevezi őket HUNgarusnak. Ennyit a nyelvészeknek egyelőre megfejthetetlen népnevünkről”. (Szatmári, alias Türk Atilla: Mások vittek rossz utakra minket...2010).

Ranke szavaival élve: tekintetem most az univerzálisra vetem, és örömömet lelem a részletekben, amelyeket az esszéim olvasása során találhat meg, a tisztelt olvasó! A magyarok, de a szlávok, az oroszok korai történelmét csak általánosságában lehet megítélni, de a mai magyar nyelvben rejlő lehetőségeket kár lenne figyelmen kívűl hagyni. Például, az orosz népnév kialakulásánál feltűnhet, hogy a magyar ember az oroszokat „ó rosz”-nak hívja, úgy tapintva rá a vitatott lényegre, mint egyetlen más nyelv sem tudja! Lásd például a görögben: όρος, ógörög: ὅρος ‎(hóros) jelentése: hegy, aminek itt semmi kapcsolata sincs az oroszokkal! De, az orosz nép legkorábbi említése ugyan ott található (és épp oly hiteles), mint a magyaré. Szent Bertin Évkönyvében (Annales Bertiniani). „Theophilius Imperator CPlitanus misit cum eis quosdam, qui se, id est, gentem suam, Rhos vocari dicebant: quos rex illorum Chacanus vocabulo...”. Én tehát úgy tartom, hogy a magyarság legrégebbi múltjának kiderítéséhez az egyik legfontosabb kulcs, a mai magyar nyelv. Nálam tehát a fő mércéje annak, hogy egy – a magyarokra vonatkozó – konkrét állítás igaznak tekinthető-e az az, hogy beleillik-e a magyarság történetének általam kialakított képébe, vagy sem! Tudom, hogy ez nem egy tudományos megközelítés, de ha az eredmény egyezni fog a tudósok jövőbeni „megfejtéseivel” – akkor ez a munkám, sem volt „véletlen”! Sok műről kiderült már, hogy tudományos, de valójában semmi sem történhetett úgy ahogyan – a kreált nyelvi és egyéb törvények alapján – leírták.

Abban egyetértenek a szakértők, hogy a magyarság utolsó honfoglalására a 9. században került sor. Az sem vitatott, hogy a honfoglaló törzsek kelet felől, a sztyeppei kultúrkörből érkeztek. Szintén elfogadott tény, hogy a Kárpát-medence területén ekkor nem volt egy egységes hatalommal bíró uralkodó népcsoport. Az Avar Birodalom a végóráit élte, „Nagy Morávia” – függetlenül a feltételezett elhelyezkedésétől – Mojmírtól (833), Szavatoplukig (894) sem Pannóniában, sem az „avarok pusztaságain” (már csak a viszonylag rövid létezése miatt) sem alkotott egy egységes, letelepült, hont építő etnikumot. A területet körbevevő frank, bolgár, bizánci uralkodóknak ez perifériális terület volt, ahol szilárdan nem tudták megvetni a lábukat. Az egymással vívott csatározásaik során igénybe vették a Keleten táborozó – hun utódoknak (Biborban születettnél: türköknek) tartott – magyar törzsek katonai segítségét is. Erről a korabeli krónikások is megemlékeztek. Lásd Hinkmar érsek, illetve a Sváb évkönyvek tudósításait a 862. évekről. Vernadszkij kronológiája szerint 863-ban a magyarok és a kabarok (a kazárok ellenségei) szétverték a frankokat az Elbánál. 881-ben a magyarok és a kabarok Bécs körül táboroznak. (863. Мадьяры и кабары (враги хазар) разбили франков у Эльбы. 881 Мадьяры и кабары возле Вены.) /http://www.hagahan-lib.ru/library/drevnaya-rus-i-velikaya-step36.html/. De VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár is azt írja, hogy Nagy Moraviát, Szvatopluk földjét, teljesen feldúlták és elfoglalták a türkök (értsd: magyarok). / DAI 13. fejezet/. Ebben az időben a magyarok Kazáriáról éppen leválófélben lévő nép volt, hatalmas katonai erővel. Ezt bizonyítják a fentebb említett nyugati hadjáratok, az al-dunai megjelenésük 836-894 között, valamint Kijev elfoglalása és adóztatása. Lásd Vernádszkij fentebbi kronológiájában a 840-es évnél: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. (*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой.). /u.o/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. Ha a magyarok vezére valóban találkozott Metóddal, akkor annak Metód halála (885. április 6.) előtt kellett lezajlani és a Konstantinosz említette besnyő támadásnak – ami a magyarokat Etelközbe zavarta volna – szintén 885 előtt kellett megtörténnie. Viszont a Bajor Geográfus Descriptioját elemezve Szántó Richárd írja:  „A frank keleti határok mentén leírt politikai struktúrához hasonló látható a Dnyepertől nyugatra is, számos kisebb-nagyobb törzsi csoport sorakozik a Dnyeszterig és az Al-Duna torkolatáig, közöttük az Vngare nevű népesség. Talán nem megalapozatlan a feltételezés, hogy a Descriptio szerkesztője nem csak a frank keleti határok mentén kialakult határzóna kisebb-nagyobb politikai egységeit írta le, hanem arra is törekedett, hogy a Kazár Birodalom nyugati határvidékén kialakult politikai alakulatokat is feltérképezze. Ezek szerint a Frank Birodalom információt gyűjtött a Kazár Birodalom Dnyepertől nyugatra fekvő határzónájának politikai viszonyairól. Ám az is látható, hogy a Descriptio írója nem tett említést a kazároktól keletre és délre eső területekről, ugyancsak nem szerepelnek a forrásban a besenyők, akik a forrás szerint 860 körül még nem jelentek meg a térségben, miközben az Vngare népesség a Dnyepertől nyugatra, a Kárpátok előterében lokalizálható. A fentiekben vázolt földrajzi szempontú áttekintés alapján szembetűnik, hogy Nyugat-Ukrajna egykori területe népes vidék volt. Egy további tény is figyelmet érdemel, a Descriptio nem utal bulgár hatalom jelenlétére az Al-Dunától északra, ugyanakkor a frank keleti határok mentén említ bulgár jelenlétet (12. Vulgarii) a morvák (11. Marharii) és a Morava vidéki (13. Merehani) szlávok között a Kárpát-medence belsejében”.

További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől északkeletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. Az előbbi Kazária északi szomszédjának számító bolgár-magyar terület, az utóbbi alán (jász)-hun-szabír/magyar törzsek lakta helyek a Kazár Birodalom déli részén. (Anonymus „dontői” magyarjai és a kumai magyarok). Róluk több pápai bulla is megemlékezik: XXII. János, avignoni – 1328-ban kelt --, IV. Ince pápa 1253-as, IV. Sándor és IV. Miklós pápák (1258, 1288, 1291) bullái. (Forrás: Bendefy László: A magyarság kaukázusi őshazája: Gyeretyán országa. Bp. 1942.)

Kazárok, a birodalomban kitört belviszályok miatt ellenségessé vált magyar törzsek ellen építették fel (bizánci segítséggel, 830 körül) Sarkel erődjét. Bár egészen az utóbbi időkig nem tisztázott az erőd építésében – az írott forrás által is említett – bizánci részvétel, vagy Sarkel beazonosításának kérdése, a Sarkel-problémát mégsem törölhetjük a magyar őstörténet tárgyköréből. „A korai magyarok több száz éves, közvetlen kazár területeken való megtelepedését a régészeti hagyaték elemzése tehát nem támasztja alá”. (Türk Attila: A korai magyar történelem régészeti kutatása napjainkban. Perspektívák és teendők. MTA BTK MŐT Kiadványok 1. MAGYAR ŐSTÖRTÉNET). A Pallas Nagylexikonban olvashatjuk a „Dontői magyarok” címszó alatt (Edelspacher Antal nyelvészre hivatkozva), az alábbiakat: „Állítása azzal a módosítással nagyon valószínű, hogy a dentumoger elnevezés nem a nemzetségi vagy törzsszervezettel függ össze, hanem pusztán a területre vonatkozó elnevezés, mely alatt a honfoglalás előtti magyarságnak donmelléki nemzetségeit foglalták össze. Ez volt az egyik csapat, a másik Baskiriában tanyázott, a harmadik a Kaspi-tenger környékén, a Kumamenti Madsar város táján”. Ennek megerősítése olvasható Kuniknál: „Для объяснения Dentumoger и Dentia мог бы я привести только название горы, находящейся в нынешней Воронежской губернии, “Дентум”, о которой еще в XVII ст. упоминает Книга Большому Чертежу.”^[2] (Dentumoger és Dentia magyarázatára csak a mai Voronyezsi Tartomány „Dentum” hegy nevét hozhatom fel, amelyet a 17. századi Útikönyv Oroszország Nagy Térképéhez (КБЧ) is említ.) Ezt egyébként 1917-ben már Gombocz Zoltán is megemlítette A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány című tanulmányában: „Inkább kuriózumképen említem, hogy a külömben éles eszű és nagy tudású orosz orientalista, A. KUNIK egy 1878-ban megjelent értekezésében Dentiát és Dentumogert a mai voronezsi kormányzóságban levő Dentum hegy nevével hozza kapcsolatba.” /Nyelvtudományi közlemények 45. kötet (1917) 151.o./

 A magyar mém

Egy nép őstörténetének rekonstruálásakor a nyelvi és etnikai származástudatot nem lehet figyelmen kívűl hagyni. Ab ovo, a nyelv és az etnikum összetartozott. Idővel – törvényszerűen – a spengleri elv szerint szétvált. (A nyelv vándorol, a rasszkifejeződés pedig alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette.). A származáskutatásban nem szabad a kettőt összekeverni, de szigorúan elkülöníteni sem lehet, mert a kölcsönhatás regisztrálható. Adódik az alkalom a mém-elmélet használatára. A magyarságot, mint mémet, illetve annak fejlődéstörténetét, vizsgálva juthatunk kézzelfogható eredményhez.

A magyar törzseket a származástudat, a vallás és nyelv tartotta össze, illetve különböztette meg más népcsoportoktól. Az, hogy ők Nimród fiai, Atilla örökösei, Hunor-Magor leszármazottai, akikre az Atya Úr Isten (Él, Bél) és az ősi Anyaistennő (Boldogasszony) vigyáz. 

„A lényeg az, hogy nem a nyelv a meghatározó, hanem a kultúra” – mondta Somfai Kara Dávid turkológus, etnológus, a nyelvtudományok doktora, egy 2024-es podcastjában. (Ultrahang Plusz, Baskír-magyar rokonság: mítosz vagy valóság?). „Nagyon fontos itt a hiedelem világ, a mitológia, a zenei kultúra. És ezekben a területekben egyáltalán nem a fu, uráli nyelveket beszélő népekben találjuk meg a párhuzamokat, hanem a kipcsák-török népek között” -- magyarázta. A magyarok elődeinek egy része – a nyugatra vonulásuk előtt --  együtt élt a baskírokkal. (Más részük maradt, és beolvadt a baskír népbe, és velük találkozott Julianus barát.). Jelenleg a baskírok kipcsáktörök nyelven beszélnek. (A kunok nyelvének egy mai változatán). A 20. században Kinában találták meg A mongolok titkos történetét. Ez egy egykori mongol kézirat. Ligeti Lajos fordította le kinaiból. Ebben 2X szerepel a magyar és 3X a baskír népnév. A magyarokat a baskírokkal együtt élő népnek írják le, és pontosan arra a térségre helyezik a mongolok is, ahol Julianus megtalálta a magyarokat. (A Volga és az Urál folyók közti térség). A baskírok a dél-szibériai és a közép ázsiai hagyománytól teljesen eltérő epikus hagyománnyal rendelkeznek. Nemzeti eposzuk, az Ural Batir («Ура́л-баты́р») egy mitikus hős, akinek a halála után, a testéből keletkezik az Urál hegység. Az ő fiai, a Jajik és Edil/Idel (akinek anyja: Homaj/Хумай), Nügüs és Hakmar – ők pedig a Baskíria négy nagy folyójának névadói lettek. „Azt kell még tudni, hogy a baskirok az Urál térségében sokkal korábban kialakultak – még a hun-türk korszakot megelőzően – (amit ők így gondolnak), akkor ugye ez a térség az irániaktól északra lévő turáni népek területéhez tartozott. Ez egy nomád világ volt, ők úgy hívják, hogy turáni népek. Ezekről feltételezzük, hogy a mai iráni nyelvekkel rokon nyelveket beszéltek és elképzelhető, hogy az iránihoz hasonló mitológiával rendelkeztek. A Turán-Irán elkülönülés valójában egy vallási dolog volt. Egyértelmű az iráni és a baskír mitológia közti szoros kapcsolat. A mitológiai háttere ennek az eposznak a Sahname – amennyiben ezt hitelesnek tekintjük –aminek az első része az iráni mitológia alakjait dolgozza fel. Tehát, a baskírok valamiféle turáni-iráni-szkíta nép lehettek, akik később aztán a mongol korban átvették a birodalmi nyelvet, a kipcsák-törököt” – mondta a podcastban Somfai. De a laikus is észreveszi, hogy igen sok a párhuzam a magyar mondavilággal is. A korabeli ótörök vallásos világképre, a 8. század első felében, a Második Türk Kaganátus időszakában keletkezett orhoni feliratokból, valamint a baskírok nemzeti eposzából az Ural Batir-ból (magyarra fordította: Buda Ferenc) tájékozódhatunk. Az eurázsiai sztyeppei népek ősvallása a tengrizmus volt. Ebben kap szerepet Umaj/Humaj, mint (nap)madár (baskíroknál hattyú) formájú anyaistennő. Umaj a családi tűzhelyhez, a nőkhöz, illetve a gyermekáldáshoz kapcsolódó hiedelmi lényként a 20. századig megtalálható volt több török nyelvű nép körében. A szövegekben, a rituálékban és a szimbolikában megőrződött a szoros kapcsolat Umaj és a madár képe között. Itt, Humajt varázslatos főnixmadárként, prófétai madárként mutatják be. Hitték, hogy akire az árnyéka vetődik az királlyá lesz. A Homayun vagy Humoyun/Humayun név perzsául azt jelenti: „boldog”. 

A Napmadár ismert a magyar mesevilágban is. Emese álmában Isten szent madara, a Turul jelent meg, majd elszállt és beolvadt a csillagok sziporkázó fényébe. (Emese álma, magyar monda). A turul totemmadár egy kerecsensólyom. A turul szó török eredetű, eredeti formájában togrul, ami vadászsólymot jelent. A turul szimbolikus rokona a griff, amely szintén a királyi hatalom és tekintély jelölője. Kézai Simon összefoglalása: „Véleményem szerint a török eredetű turul név a griffmadár megnevezése volt a régi magyaroknál”. A griff oroszlántestű, sasfejű, szárnyas állat. Megtalálhatjuk Mezopotámiában és Perzsiában, ahol a szent tűz őrzője, s az életfa vigyázója, de a szkítáknál, az avaroknál, görögöknél és a keresztény mitológiában is. 

A magyar olvasónak, Ural szürkésfehér szárnyas lováról Akbuzatonról (Аҡбуҙат) a magyar Fehér ló fia mese jut eszébe. 

Feltételezésem szerint a magyarok jó része, Kuvrat halála után, a bolgárokkal együtt a 7. sz. végén, 8. sz. elején került az Urál vidékére és itt keveredett az őslakókkal, került közvetlen kapcsolatba a baskírokkal. Innen a sok mitológiai, nyelvi párhuzam. A Fekete-tenger vidékén maradt rokon törzseikkel a kapcsolat folyamatosan fennmaradt, egészen a 7 magyar szövetség nyugatra távozásáig. De térjünk vissza Homaj hattyú voltára. A szkíta-szarmata kortól a hattyú tisztelete különösen erős volt a Dnyepertől az Urálig terjedő területen élők, így a ruszok, szlávok, bolgárok, alánok, magyarok, baskírok között. Nem véletlen, hogy a szlávokat jól ismerő bizánci uralkodók Lebedia néven is nevezték a Dnyeper környékét. Ebben a környezetben a magyarok egyik (Konstantin szerint „első”) vezérét, talán a környékbeli származása miatt, a Kijev alatt futó egyik folyóról, a Lybegyről (Лыбедь) nevezték el. (Lásd: DAI). És hogy kerültek a baskírok kapcsolatba a szlávokkal? Erre több elképzelés is van. Például az Imenykovszkaja kultúra (5-7. sz.) népe ide menekült a felhúzódó bolgárok és magyarok elől. Ők földművelők voltak, valószínűleg az 5. században a a Dnyeszter és Dnyeper közötti térségből származtak. Sz. G. Kljástornüj szerint, arab forrásokra hivatkozva, a szlávok (asz-szakalibok), egészen a 8. századig, sőt a 10. századig a Közép-Volga területén éltek. A. H. Halikov úgy gondolta, hogy nyelvük a csuvashoz közeli török nyelv volt. V.F. Gening is a türk kultúrával hozta kapcsolatba az imenykovoikat. P.D. Sztyepanov pedig az ugor magyarokkal. (Пришлые болгары и местные племена Волго-Камья // Генинг В. Ф., Халиков А. Х. Ранние болгары на Волге (Больше-Тарханский могильник). М., 1964.). Legtöbb történész (П.Н. Старостин, Г.И. Матвеева, В.В. Седов) úgy tartja, hogy a bolgárok megjelenésével a 7. sz. végén az imenykovói kultúra megszünt és létrehozói beolvadtak a volgai bolgárok közé, egyrészük pedig a Dnyeper balparti volincevói-kultúra része lett, noha azokat a régészek és a szlavisták egyértelműen a korai szlávokhoz kötötték.  (В.В. Седов, О.М. Пиходнюк). Így a 8. század végére a mai Baskíria területén egy multikultúrális, részben földművelő, részben nomád preszláv, türk, előmagyar nyelvet beszélő közösség élhetett. Szerintem a Volga mindkét oldalán a Szamara torkolatáig előmagyar csoportok megtalálhatók voltak. A nyelvészek (R.Sh. Naszibullin, V.V. Napolszkih) a volgai finnugor népek nyelvében számos kölcsönzést azonosítanak az ősi protoszláv vagy balto-szláv dialektusból, amelyek az i.sz. 1. évezred közepéig nyúlnak vissza. „A szlávok migrációja helyett inkább a „szlávizmus kiterjedéséről” kellene beszélni, mint egy kulturális modell terjedéséről, amelyet a Kelet-Európa különböző részein élő emberek fogadtak el a szláv nyelvvel és az ahhoz kapcsolódó anyagi kultúra mintázataival együtt” – írta Florin Curta. (Florin Curta, : Migrations in the Archaeology of Eastern and Southeastern Europe in the Early Middle Ages. 2020. BRILL, In: Migration Histories of the Medieval Afroeurasian Transition Zone).

„A magyar nép Mária-tisztelete minden valószínűség szerint egy vagy több pogány anyaistennő kultuszára épült rá”. (Daczó Árpád Lukács: Csíksomlyó titka. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2000.). „Magyarországon a Madonnát úgy nevezik, hogy a napba öltözött istenasszony a „Boldogságos Szép Szűz Mária”. Vannak, akik nem elismerően, hanem támadólag nyilatkoznak a Daczó atya munkájáról, sérelmezve azt, hogy a szerzetes a Csíksomlyói Szűz Mária tiszteletét pogány hiedelemből gyökerezteti. Ez nem igaz. Ő azt mondja, hogy a keresztyén őseink előtti világban volt egy olyan „istenasszony”, akinek a tisztelete hasonlított a Boldogságos Szűz Mária tiszteletéhez. Ez csak egy kitérő volt azzal kapcsolatban, hogy a magyarok mindig is egyistenhívők voltak; először keleti, majd nyugati keresztyének. Így az a bizonyos „pogány-magyar” elmélet megkérdőjelezendő. A magyarság mindig egyistenhívő volt. Az egyistenhívőség a keresztyénséghez már igen közel volt. Az ősmagyar nép a keresztyénséggel már jóval a Kárpát-medencébe való bejövetel előtt találkozott, ez a síremlékekből nagyon szépen kiderül. Tudjuk, hogy Géza megkeresztelkedett, Sarolt megkeresztelkedett, István megkeresztelkedett. Pontosan látták, hogy a jövőnek a keresztyénség az útja”. (HANKÓ ILDIKÓ-Mit üzennek a magyar királysírok? Előadás, 2013). 

Nyelvüket a korabeli krónikások csak úgy emlegették, hogy az, amelyik egyetlen ismert nyelvre sem hasonlít. Lásd, Hérodotosz (i. e. 484 körül – i. e. 425 körül), megállapítását a szkíták nyelvéről. A dél-uráli szkítákról írja: „A scytháknak ezen tartományaig az egész említett föld róna, és termékeny; de innen tul köves és durva. Átkelvén a durva földnek nagy területén, emberek laknak magas hegyek alján, a kikről mondják hogy születésüktől fogva mindnyájan kopaszok, ugy a hímek mint a nők, és piszeorruak s nagy állkapczájok van. Nyelvök különös, de scytha ruhát viselnek, s fákból élnek”. (Hérodotosz, IV. könyv. 23–25. szakasz, Télfy János fordítása)

De ezt a koinét értette a sztyeppe összes nomád törzse, de legfőképpen azok, akik Atilla leszármazottainak tartották magukat. A velük kapcsolatba került törzsek ebből a nyelvezetből különböző mennyiségben vettek át szavakat, építettek be nyelvi elemeket a saját nyelvrendszerükbe. Ezt a nyelvet a mai nyelvészek a holt nyelvek közé sorolnák, ha nem lett volna egy közösség, amely nyelvtanát és alapszavait a mai napig használja. Egy szerencsétlen választással a nyelvészek finn-ugornak nevezték el azt a nyelvcsaládot, amelyik erre a koinéra épült. De az átvevők nem mindig voltak genetikailag is rokonok. Így a finn nyelv sem lehet a magyarnak genetikai őse. Nálam ez az előmagyar nyelv, amely több ezer évvel ezelőtt már létezett! Tehát én egyáltalán nem állítom, hogy a szabir magyarok és az onogurok két különböző nép volt. Az onogurok alatt is a magyarokat kell érteni, és nem a „bolgárokat”. Ők csak egy rövid ideig viselték az „onogundur” nevet, ami azt jelentette, hogy a „hunokhoz tartozó”, tehát egy ideig magyar uralom alatt éltek. (Obrusánszky Borbála: „Csak tiszta forrásból”. Barikád, 2012. jan. 19.). „A fentebb említett Οὖννοι Σάβειροι frázis sincs névelővel ellátva, így ha csak magára a névalakra támaszkodnánk – történeti ismereteinket figyelmen kívül hagyva –, a „unn-oknak nevezett sabeir-ok”-ként, vagy „az unn-ok a sabeir-ok egy törzse”-ként is lehetne értelmezni. Ezekben az esetekben tehát lényegtelen, hogy a hun (unn) nevet a két elemből álló elnevezésekben elő- vagy utótagként használják-e (vö. Κουτρίγουροι Οὖννοι ~ Οὖννοι Σάβειροι, Οὖννοι Νεφθαλῖται). Mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy az ilyen elnevezésekben a hunokkal együtt említett népeknek vagy törzseknek a velük való hajdani szoros kapcsolatai tükröződhetnek még nem sokkal a hun birodalom bukása után is.”- (Senga Toru: Néhány megjegyzés a Sabartoi asphaloi szintagma kérdéséhez. Magyar nyelv115. évf. 4. sz. 2019. tél).  Amiért a bolgárokat említettem, az azért van, mert a középkori magyar őstörténet nyitja, a bolgár-magyar kérdés megoldásában rejlik. Kovács Vilmos írja: „Szabatosan bizonyítható, hogy a honfoglaló konglomerátum három, egymástól jól megkülönböztethető csoportosulásból állt: egy finnugor eredetű törzscsoportból; egy hvarezmi eredetű alán–besenyő keveréknépbõl: a szaltovo-majacki kultúra népéből, amelyet izmaelita volta miatt Anonymus és Nikon orosz krónikás egyaránt kumánnak nevez, krónikáink pedig hvarezminak mondanak; a kaukázusi alán eredetű kavarok három törzséből, amely Etelközben a honfoglaló konglomerátum élére állt”. /EGYÜTT folyóirat, 2007/1. 69. old./. „A magyar népi tudat még csak ekkor kezdett kialakulni, s a számos törzs összeolvadása csak jó másfél évszázad eltelte után fejezõdött be a Kárpát-medencében, az ott talált rokon és idegen népcsoportokkal együtt. A honfoglaló konglomerátum három alaprétege külön-külön önmagában sem volt egyöntetû, a domináló saját jellegek alatt történelmi rárétegezõdések húzódtak meg.31 Abban viszont, hogy a magyar nép végleg kiforrjon és megerõsödjék, nagy szerepük volt a honfoglalást jóval megelõzõ évszázadok alatt ide sodródott magyar népcsoportoknak, akik már az i. sz. III. századtól kezdve töredékeikben jelen voltak a Kárpát-medence térségében az ide is eljutó szkíta–szarmata törzsszövetségek tagjaiként, majd a mintegy száz népcsoportot (!) ötvözõ hun konglomerátumban (i. sz. 370–453) vállaltak jelentõs szerepet, csakúgy, mint az avar honfoglalás (557–558. év) és a griffesindás-palmettás késõbbi avar-bejövetel idejében, mint szövetséges népek, i. sz. 670-ben”. (FODOR GÉZA: A GENEZIS HIÁNYZÓ KÖNYVE. Kovács Vilmos: Kik voltak…? Nyelv- és õstörténeti írások a honfoglaló magyarság kialakulásáról. EGYÜTT 2008/3 MELLÉKLET.)

Ezt a megközelítést el tudom fogadni, azzal a módosítással, hogy a „honfoglaló konglomerátumban” nem „finnugor eredetű”, hanem az évezredek során (a 7. századig) délről (KM-ből?) északra vándorolt és itt az őslakókkal nyelvi és társadalmi kapcsolatba került szkíta-szarmata törzsek kerültek. (Lásd M. Koszárjev elképzelését). De a régészeti vonalon is vannak ennek a vándorlásnak hívei. Pl. N.I. Jegorov azt írja egy tudományos szakcikben, hogy a 4-5. század határán a Káma-vidékre a sztyeppéről egy nomád felvándorlás történt, amelynek a résztvevői az ugor etnikumhoz tartoztak. Hogy melyikhez? Ahogy írja, erről a régészek „elfelejtenek” szólni, de a nagyállattartói kultúra egyértelműen az előmagyarokra és nem az obi ugorokra utal. /Н. И. Егоров: Проблемы этнокультурной идентификации средневековых древностей урало-поволжья: финно-угры или огуры? II-й Международный Мадьярский симпозиум. 13—17 августа 2013 г. 51-52. oldal/ Ugyan itt egyértelműsíti a ma már elfogadott tételt: Nincs, nem is volt olyan népnév a természetben, hogy „finn-ugor”! Ez nyelvész kitalálás, amit átvettek az etnográfusok és a régészek is. „такого этнонима в природе не существует финно-угры — сугубо технический классификационный термин, запущенный в научный оборот лингвистами, а затем подхваченный этнографами и археологами”. 

A magyarok honfoglalása, ahogyan valójában megtörténhetett 

A Volga-Káma és az Ural-hegység déli területei között élő magyar törzsek – akik még nagy Bolgárország felbomlása után, a 7. század közepén vándoroltak ide – a 9. század elején ( Anonymus szerint, Pais Dezső fordításban 819-ben) kapcsolatba lépnek a Don alsó folyásánál letelepült magyarokkal. „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta.” („Ugek pater Almi ducis.” – Anonymus. Dentum hegy, Voronyezs környékén).

A 8. század közepén – a 9. század elején az ujgurok által elűzött oguzok az Irtis felső folyásának vidékén élő besenyőket a Volga és az Ural folyók közti területre tolták. Erről VII. Konstantín azt írja: „Tudni való, hogy a besenyők szállása először a Jejik (1775-től, Ural) folyónál volt, s határosak voltak a mazarokkal és az úgynevezett úzokkal.” (DAI 37.) Majd innen harcban foglalták el azt a területet, amelyen akkor még a türkök laktak. A történészek úgy gondolják, hogy a nagy népvándorlás-láncolatot a számánida dinasztiából származó buharai emír, Iszmail ibn Ahmad 893-as talaszi hadjárata indította el, amikor bevette a karluk törökök központját, Talaszt/Tarázt. A hadjárat leírását al-Tabari (839-923) Világtörténetéből ismerjük. (Akésőbbi arab, perzsa krónikások gyakorlatilg őt idézik). A „besenyő ámokfutásnak” több ellenzője van. (C. A. Macartney, Harmatta János, Szabados György, Bakay Kornél, Zsidai Zsuzsanna). „A keleti forrásokat vizsgálva semmifajta egyértelmű uta­lást nem találunk arra nézvést, hogy a 893. évi tarazi hadjárat volna annak a népvándorlás-láncolatnak az origója, amely egyes kutatók szerint a magyar honfoglaláshoz vezetett” – írja Zsidai. /Zsidai Zsuzsanna: ISMĀʿĪL IBN AÍMAD 893. ÉVI HADJÁRATA ÉS A MAGYAR HONFOGLALÁS (119. o.). MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoport. Források és tanulmányok 2. Bp. 2017. DENTUMOGER I./

G. Kuzéev, (1929-2005) baskír származású történész professzor szerint is, a magyar törzsek vándorlás előtti szövetsége a Volga és a Bugulma-Belebeji-hátság közötti területről indult el a 8-9. században. Véleményem szerint a bolgár-magyar szóegyezések ebből az időből származhatnak. A terület folyói (a Cseremsán, Kondurcsa, Szok, és Kinel folyók) közül a Kondurcsa nevét találtam ismerősnek. A mari és a csuvas nyelvben a mai napig fennmaradt egy „kendzala – kündzala” hangzású szó, ami vízben lévő növényi rostot jelent. Ez egyértelmű rokonságot mutat a magyar „kender” szóval! (кендзала— кюндзала— «растительное волокно в воде», «вымоченный лен»). Kondur – kender. A -csa végződés hasonlatos a magyar Lapáncsa helynév összetételhez. Így ír erről Czeglédi Katalin nyelvész: „A Volga-Urál vidéke földrajzi nevei legrégebbi rétegének, a vízneveknek és a víznévi eredtű egyéb neveknek a névadói szkíta és hun típusú nyelveket beszélők voltak, közéjük tartoznak a bolgárok is.” (C.K. A magyar-bolgár nyelvviszony. Bp.Heraldika Kiadó. 94. o.)

A bolgárok és a besenyők közé szorult magyar törzseknek szűk lett a tér. Anonymus így írja le: „Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Akkor a választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az ivadékából Álmos vezér, Árpád apja származott.” Itt volt az idő, hogy egyesüljenek a déli rokonaikkal! Valószínűleg a hét vezér már az Urál menti és az etelközi magyarokból került ki. (Lásd alább.) Így ír erről B. Szabó János és Sudár Balázs az Vgec-ügyek – Egy elfeledett ősapa. című tanulmányában: „Összefoglalva a fentieket: Anonymus Vgec kapcsán a házasságát és annak helyét említi meg. Ráadásul az esemény a genealógia révén körülbelül a történeti időben is elhelyezhető. Mindez esetleg arra mutathat, hogy Vgec meghatározó tette egy jól sikerült házasság létrehozása, dinasztiája és Dentümoger összekapcsolása volt.” / Hadak útján XXIV. Budapest – Esztergom 2017. 227. o./

A Kazár Birodalomban szövetségesként élő magyarok többször összetűzésbe kerültek a kazár kagán központi seregeivel, (pl. 834-ben feldulják és lerombolják a Don jobb partján épült erődöt) ezért a kagán a magyarok ellen felépítette Sarkel erődjeit a Don bal partján. Nem a főváros védelmére, hanem a folyami kereskedelmi út biztosítására!  Ugyanis, az őrzött útvonalon haladó kereskedőktől 10% vámot szedtek! /Lásd A. A. Tortyika könyve zárszavában. „Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.)”. Харьков, 2006./. A magyaroknak ez a csoportja a Don nyugati oldalára került, az Azovi tenger északi részére. Vezetőjük valószínűleg Levédi volt, akivel a bizánciak is diplomáciai kapcsolatban voltak. Ezt a tereületet nevezték el Etelköznek, amelynek az északi határa Kijevig is elért. Olyan ország, hogy „Levédia” nem létezett! A Kijevbe vezető utakat dél felől a Lübegy folyó – река Лыбедь – mocsaras vidéke zárta le, ami okot adhatott a Lebédia elnevezésre! (Lásd: «Киевские реки и ручьи»). Ennek van régészeti alátámasztása is: „Annyi tudható, hogy a Dnyeper középső folyásánál élt egy olyan népesség a 9. században, akik vélhetően a Dél-Urál térségéből érkeztek, hiszen sírjaikba a dél-uráli és a Kárpát-medencei honfoglalókra jellemző tárgyak mellett találtunk szláv kerámiákat és bizánci selyemleleteket is. Ez pedig egybevág az írott forrásokkal, miszerint a magyarok kapcsolatban álltak a szláv törzsekkel és a krími bizánci kereskedőkkel. Ez a terület egyébként szomszédos a szaltovói régészeti kultúrkörrel és a Kazár Kaganátussal”. Ezt Türk Attila nyilatkozta 2015-ben a Magyar Narancs riporterének, Hamvay Péternek. http://magyarnarancs.hu/tudomany/a-regi-forrasokat-mar-agyonelemeztuk-96396. A mára kiszáradt Libegy folyó a múltban vízzel teli (bővizű) volt, amely Kijev déli, délnyugati határa volt. Számos duzzasztó gát volt rajta és halat tenyésztettek a folyóban. A krónikákban (PVL) először a 968-os évnél említik: «не бяше лзъ коня напоити на Лыбеди». "És nem lehetett a lovakat itatásra kivezetni a Libegyre” (mert mindenütt besenyők táboroztak).  Levédi a folyó környékén élhetett és róla kaphatta a nevét.

Érdekes, hogy a 9. század első felében a Szeverszki-Donyec (Се́верский Доне́ц) folyó mentén a russzoknak nincs nyoma, míg máshol (Volga, Oka, Don) van bőségesen. Ezt a területet a szaltovó-majácki kultúra (Megjegyzés: szerintem Levédihez tartozó) fegyveres törzsei ellenőrízték. (G. Vernadsky szerint a szaltovo-majácki kultúra népe magyar volt). / A. A.Тортика:  Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.). Харьков, 2006. Bevezető rész./ A magyarok 7-9. századi nyomait talán a Zlivki-i régészeti horizont régészeti, antropólógiai és genetikai vizsgálatainak részletesebb megismerése során találhatjuk meg. Egyébként a Donyec név szeverszkij jelzője egykor azt jelölhette, hogy a folyó a szeverjánok földjén halad át, vagy ott ered. Hogy ezen a területen (a Kárpátoktól a Donyecig) a magyaroknak kiemelt szerepe lehetett, ezt régészeti szempontból is alá lehet támasztani. Hiányoznak ugyanis e területen a skandináv-rusz alkotóelemek, továbbá a kamrasírok ebből az időszakból, míg a szomszédos nyugat-orosz területeken, az un. „druzsinás” sírokban ez fellelhető. A magyarok, mivel késleltették a Kárpát-Dnyeszter területekre a ruszok behatolását, nyilvánvalóan a helyi lakosságot és annak régészeti hagyományait elzárták a skandináv hatás alól – írja Rabinovics R. A. moldáv történész-régész, A magyarok lehetséges szerepe a Kárpát-Dnyeszter menti területek IX-X. századi történetében című tanulmányában. / IV. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia anyaga. 2018. Kazány. 181-187.o./ „Az egyetlen politikai erő, ami megakadályozhatta az ulicsok és tiverciek alárendeltségét a Kijevi Rusznak egészen a 10. század 30-as éveiig, azok a magyarok voltak, akik ellenőrizték a Kárpát-Donyec vidékét a honfoglalást követően is. (Részletesen lásd Rjabceva, Rabinovich, 2007, 199–205. o.). A magyarok ellenőrző tevékenységéről ír Petruhin is, amikor megemlíti, hogy Aszkold és Dir Bizánc elleni támadását 200 hajóval, azért tudta megszervezni, mert a magyarok 862-ben a dunai bolgárok elleni harccal voltak elfoglalva. (Петрухин В.Я.: Русь в IX–X веках. Издание 2-е, исправленное и дополненное. Неолит, 2014. Глава VIII. Начало русского государства и права. 260. old.)  

„Mint már említettük, a magyar emlékek a 9. században. gyakorlatilag nem különülnek el Kelet-Európában: nyilvánvaló, hogy a magyar a kultúra beépült a Kazár Kaganátus szaltovói-majacki kultúrájába. (Fodor, 2002; Szűcs, 2002, 231-271.); nem ok nélkül, már Bíborban született Konstantin is a 10. század közepén, magyarokat „türköknek" hívja. De az utóbbi évtizedekben egyre több "ugor" elemeket fedezett fel a szaltovói-majácki erdős-sztyeppi temetkezések hagyatékai, rituáléi, többek között, mint a  tipikusnak számító Szuha Gomolsa falu (Mikheev, 1982: 156-168) közelében lévő fehér köves erőd temetkezési helyei,  és maga Verhnyij Szaltov is a Szeverszki Donyec mentén (Aksenov, 2005: 223). V. K. Mihéjev óvatosan megjegyezte, hogy olyan leletek, mint a szuhagomolsai temetkezési helyé tetemégetés rítussal, nem az alánok és a protobulgárok hagyatéka, hanem a "török-ugor hordáé", a "fehér magyarok" képviselőié. (Lásd:  Orosz krónikák. Vö. Mihajev, 1985, 23. o .; Tortica, 2006, 366.)” /В.Я. Петрухин: Венгры и русь в поднепровье. "Хазарский альманах", том 8. Харьков 2009 278./ Türk Attiláék bizonytalanok: „A szaltovói kultúrkör kétségkívül legrejtélyesebb leletkörét a hamvasztásos temetkezések jelentik. Etnikai azonosításukra számos elképzelés született, köztük a magyarok elődeivel (pontosabban (finn)ugor eredetű népességgel) is kapcsolatba hozták, elsősorban a Szuha Gomolsa temetőben nagy számban feltárt, ún. (kettős) lófejes csüngők párhuzamai alapján”. „Tekintve, hogy a hamvasztásos sírok jellegzetes szaltovói típusú mellékletekkel nagy számban fordulnak elő délen a Kubany mentén is, illetve hogy a Szeverszkij Donyec menti temetőkben ezek leletanyaga valójában az aknasíros temetőkével közel azonos, így egy bolgár-török eredetű népesség szintén nem zárható ki. A szaltovói kultúrkör különböző területein előforduló hamvasztásos temetkezések összefoglaló elemzéséig egyelőre nem tudunk biztosat mondani ebben a kérdésben”. (TÜRK ATTILA ANTAL: A szaltovói kultúrkör és a magyar őstörténet régészeti kutatása. A VI. Medievisztikai PhD-konferencia, Szeged, 2009. június 4-5. előadása.)  2018-ban a SzM lelőhelyekről TA ezt írta: „Levédia egyelőre kérdéses. A Dnyeper és a Volga folyó közti terület napjainkban a korai magyar történelem régészeti kutatásának talán legnagyobb fehér foltja. Mindössze a vorobjovkai sírt említhetjük a Don vidékén. Itt a Kazár Kaganátushoz köthető szaltovói kultúrkör hatása mutatható ki, azonban a temetkezésből ismert csat és néhány más jellegzetesség annak egyértelműen Volga–Urál-vidéki eredetére utal.” De van itt még egy a  Russzkaja Bujlovka település is. Ezekről Mihail Vlagyimirovics Cibin tanulmányából tájékozodhatunk: „A vorobjovkai sírt a 20. század eleje óta rendszeresen megemlítik a magyar őshazakutatással foglalkozó munkákban. Ebben a tanulmányban a szerző a sír régészeti kontextusát vizsgálja, és ún. magyar típusú leleteket mutat be a Középső-Don vidékéről. Ezenkívül elkülöníti egymástól a szláv borsevói kultúra és a szaltovo–majaki kultúra lelőhelyeit, amelyek egyidősek lehettek a vorobjovkai sírral, és értékeli a sír párhuzamaiként említhető leleteket”. (In: 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia. Bp. 2018.). 

„A VII. század végétől kezdve tehát az ősmagyar törzsek már azon a területen éltek, amelyet később Konstantinos Porphyrogennetos Atelkuzu (*Ätelküzü) néven említ.” -- Harmatta J. A Volgától a Dunáig (Elhangzott a Magyar Nyelvtudományi Társaság 2000. december 13-i közgyűlésén.) A 2018-as kazányi konferencián viszont Türk Attila így nyilatkozott: „„Хронология движения венгров также спорная, ведь материалы Субботцевского типа и возможные древневенгерские памятники между Днепром и Уралом появились приблизительно ОДНОРВЕМЕННО. Археологический материал не позволяет говорить о том, что венгры пересекли Волгу в середине VIII века, как это утверждают венгерские исследователи. В последнее время возникли сомнения относительно западносибирского происхождения кушнаренковской культуры.” /Из доклада доктора наук Аттилы Тюрка/ „A magyarok mozgásának időrendje szintén ellentmondásos, mert a Szubbotyici-típusú anyagok és a Dnyeper és az Urál közötti esetleges ókori magyar emlékek megközelítőleg EGYIDŐBEN jelentek meg. A régészeti anyagok nem engedik azt mondani, hogy a magyarok a VIII. század közepén lépték át a Volgát, mint azt a magyar kutatók állítják. A közelmúltban kétségek merültek fel a Kusnarenkoi-kultúra nyugat-szibériai eredetével kapcsolatban." /Türk Attila tudományos doktor jelentéséből /. Saját véleményem pedig az, hogy a magyarok egy időben ott voltak mindkét helyen! Sajnos a tárgyi kultúrák bizonytalansága miatt inkább csak a temetkezési ritusokra lehet hagyatkozni.

A magyarok e területre költözése Konstantin műve alapján 950-hez képest „régen” volt. Különböző forrásokra alapozva feltehető, hogy a hódítás 830 körül történt. (Wikipédia: Levedi fejedelem). Róna-Tas András (1931–) történészprofesszor szerint a magyar törzseket a kazárok telepítették az Etelközbe: egyrészt a kaganátus nyugati határainak őrizetére, másrészt pedig a „megbízhatatlan” bolgárok ellenőrzésére. (Wikipédia). G. Vernadsky véleménye szerint a Don-Oszkol menti alán-as lakosság a 8. század elején magyar fennhatóság alá került. /Türk A.: A magyar őstörténet és a szaltovói régészeti kultúrkör. Doktori értekezés, 29. o. Szegedi Tudományegyetem. 2011./ Az Oszkol a Szeverszki-Donyec mellékfolyója. Róna-Tas András koncepciója szerinta Don és a Kubány folyók vidéke volt a magyar–nyugati ótörök együttélés színtere, mert itt található meg együtt a kőris, a tölgy és a bükk, mely fák nevei török eredetűek a magyarban, valamint itt találkozhattak a nyugati ótörökök és a magyarok az alánokkal, mely népeknek feltétlenül találkozniuk kellett, mivel nyelvük egymásra hatása bizonyított tény. Tőlük függetlenül a baskíriai magyar őshaza is létezhetett, ezek nem zárják ki egymást.

A Volga-Uráli területről történő kiköltözésről idézem Anonymust: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Mágóg király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva mind­mostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen, amelyet Szuszdalnak hívnak. A Képes Krónikában (Geréb László fordítása) ezt olvashatjuk: „Áthaladtak a besenyők, a fehér kunok országán, Szuzdálián és a Kiev nevű városon, majd átkeltek a havasokon”. Kézai Simon mester Magyar Krónikájában ez így szerepel: „átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán” (Szabó Károly fordítása).

A fentiekhez néhány magyarázatot, értelmezést fűznék: A déli magyarok Kaukázus környéki létének egyik bizonyítéka lehet a kaukázusi (Martan Csu) tarsolylemez is. De a Mardzsani-gyűjteményben (Moszkva) is találhatók magyar öv-veretek, kardok, nyeregdíszek, amelyek a 9. századi alán (jász) szomszédságra, illetve az észak-kaukázusi magyar jelenlétet igazolnak. A népzenekutatások is erre utalnak. Kétezer dallam bizonyítja, hogy a magyar zenei hagyomány és az észak-kaukázusi türk népek zenefolklórja közös gyökerekkel is rendelkeznek. Már Kodály Zoltán is felismerte, hogy a magyar népzene eredete az egyes kipcsak-török nyelveket beszélő népek, köztük a nogajok zenei hagyományában keresendő. Napjainkban Agócs Gergely és Somfai Kara Dávid helyszíni népdalgyűjtése is alátámasztja ezt a tézist. Állítják, hogy a gyűjtésük karacsáj-balkár anyagának 35-40 százaléka, az eddig feltárt nogaj dallamtípusoknak pedig közel 70 százaléka tekinthető valamelyik magyar népdaltípus párhuzamának. 2018-ban a magyar genetikai kutatások (karos-eperjesszögi temetők, 102 minta!) azt mutatják ki, hogy a honfoglaló magyarok hun-szkíta és kaukázusi (alán?) génekkel rendelkeztek. (Lásd Dr. Neparáczki Endre disszertációjában.)

Különböző elképzeléseket állítottak fel a „tarsolyosok” arra vonatkozóan, hogy hogyan kerülhettek ezek a felszerelések Cseremisz földre, a Kaukázus, Kijev környékére, vagy Skandináviába. Vannak, akik azt gondolják, hogy kereskedelmi forgalomban kerültek e vidékekre, vagy magyar származású zsoldosok sírjaiból láttak napvilágot, de lehet, hogy vándor magyar ötvösök termékei. A lovas nomád képbe sehogyan sem illik a tarsolylemez készítés magas művészi és műszaki színvonala. Ha viszont párhuzamot vonunk a somogyi gyepvasérc megmunkálás és például a tarsolyok egyik (Cseremisz-föld, Ruszenyikha) lelőhelyének hasonló szerepéről, akkor ezt a lovas nomád életstílust újra át kellene gondolni! A Vetluga parti őslakókról írja az egyik orosz szaklap: „Helyben, a tavak, mocsarak gyepvasérceiből nyert vörös vasérc olvasztásával, vadászattal, földműveléssel foglalkoztak.” /„Они занимались плавкой железа из бурых местных железняков, озерных, болотных и луговых руд, скотоводством, охотой, земледелием.” http://nnwelcome.ru/gid/detail/?ID=1511/. Én az Ockham borotvája elv szerint, úgy gondolom, hogy a legegyszerűbb változat az igaz, tehát a vonuló, vagy éppen ott időző magyarok hagyatékai ezek a tárgyak. A két magyar csoport egyidejű létezését a legújabb régészeti elképzelések alapján is feltételezhetjük: „A magyar jellegű leletkör egyidejű feltűnése a Fekete-tenger északi előterében és a Bolsije Tyigani-i temetőben ugyanis arra mutat, hogy a Bolsije Tyigani-i temetőt nem tekinthetjük többé ’köztes láncszemnek’ az Urál-vidéki és a szubbotci hagyaték között. A szubbotci népesség e csoportja csupán egy kis töredék lehet, ráadásul az is keveredett a helyi lakossággal: a kusnarenkovói és a karajakupovói kultúrák hordozóival. A Bolsije Tyigani-i temetőben a szaltovói hatás a 10. század közepéig megfigyelhető. Tehát ez a lakosság ‒ a Fekete-tenger északi előterében lévő csoporttól eltérően ‒ soha nem állt ellenséges viszonyban a kazárokkal. Magna Hungaria régészeti hagyatékának meghatározása során, azaz a korai magyarság keleten maradt és a Volga partjához közel lakó töredékéhez köthető régészeti hagyaték elkülönítésénél éppen a Bolsije Tyigani-i csoport és azok leszármazottai tűnnek a legreálisabb jelölteknek”. / Olekszij V. Komar: История и археология древних мадьяр в эпоху миграции ‒ A korai magyarság vándorlásának történeti és régészeti emlékei. Napkút Kiadó, 2018. 253. o. /

A 9. században megszűnik a karajakupovói temetkezési helyek használata, csak a dél-karajakupovói (Khusainovo, Bekeshevo I, II) maradnak. Az északi leletek továbbra is megvannak (Lagerevo). A karajakupovói  nép déli csoportja a 9. században a magyar törzsi unió részeként hagyta el az Urált, az északi csoport pedig helyben maradt és csatlakozott a helyi (rokon) lakossághoz – a zsinórdíszes kerámia hordozóihoz, az Urál 10-11. századi lelethorizonton. (Проблемы истории общества, государства и права Венгрии. Сборник научных трудов Екатеринбург 2019. Суровень Д.А.: Древняя история мадьяр IX века: венгры в Северном Причерноморье. 111. old.)

A kivonulás pedig a 884-es évszámnál valószínűleg korábban történhetett. (A Képes Krónikában 677., Kézainál 872. a magyarok Szkítiából történő kijövetelének, illetve a honfoglalás dátuma.) A magyarok valószínűleg a 9. század elején hagyhatták el az Urál környékét – mint ahogyan E. A. Khalikova állította, már 1975-ben. (Szemben Fodor István régész, történész véleményével, aki ezt a dátumot a 7. és 8. század határára tette.) A hét fejedelmi személy szövetségének színhelye már Etelköz lehetett. „Az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságába” talán beleférnek a régészek-történészek szerint ugor (magyar) jellegű tárgyakat maguk után hagyó, és később eltűnt népek egy része is. Például V. Ivanov és A. Belavin szerint a karajakupovóiak és nyevolinóiak egy része a magyarokkal együtt távozhatott erről a vidékről. (Пилипчук Я. В. Предыстория венгров и венгеро-пермская проблема // Эхо веков. - № 1-2. - Казань, 2015. - С. 121-132.). De ezt támasztja alá Rubruk is, aki 1253-ban járt a francia király megbízásából a mongol nagykán udvarában, elmondja, hogy Baskíriából jöttek ki a hunok, akiket később magyaroknak hívtak, s velük jöttek a blakok, a bolgárok és a vandálok [Bodor (1976) p. 270). A Volgán való átkelés valószínűleg olyan magaslatban történhetett, ahol a magyarok már erdős területre értek. Erre vonatkozik Anonymus leírása miszerint: „sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak”. Az erdős sztyeppét nekik sürgősen el kellett, hagyni, mert a téli legeltetés létfontosságú volt. Az állataik ugyanis teljes ridegtartásban voltak. Télen-nyáron legeltettek. A lovak pl. 40 centiméteres hó alól is képesek kikaparni a táplálékot. Az un. tyebenyovka (тебенёвка) őseink lovai számára létfontos volt. Az erre alkalmas téli legelők az erdős sztyeppén ritkák. Ezért feltételezhető, hogy a délre vándorlás egy éven belül történt. Ellenséges területen nem vonulhattak, csak ott, ahol baráti (feltételezhetően a nyelvüket beszélő) népek éltek. Ezekről a népekről József kazár kagán leveléből (amely a 10-11. században keletkezhetett) tudjuk, hogy: „Ezek neve: Burtasz (BVRTS), Bulgar (BVLGR), Szuvar (SV’R), Ariszu (’RYSV), Cermisz (CRMYS), Venentit (VNNTYT), Szuvar (SVVR), Clavijun CLVYVN), mindegyik igen nagy, számtalan sokan vannak, és nekem fizetnek adót”. (Shlomo J. Spitzer – Komoróczy Géza fordításában). Feltételezésem szerint, Kijev irányában, Szuzdálián (ami nem egy város, hanem terület volt), ez az út a merják és a mescserek területén vezetett át. (Kunok ekkor még ezen a területen nem voltak, viszont a mescser/miser nép, a történészek-nyelvészek egy része szerint bizonyíthatóan finnugor eredetű). „A magyar név összefügg a középkorban az Oka mentéről eltűnt volgai-finn mescsora (mozsar, miser) nép nevével, ami annyit jelenthetett, hogy rokon ember, azaz  человек сородич”. (Агеева Р. А. Страны и народы: происхождение названий. М., 1990.) Tehát a Mescser-Alföldön keresztül vezethetett az útjuk. Mondjuk az Oka mentén. Besenyők lehettek mordvai részeken is. (Lásd Vásáry István térképén a mozsar, miser népek elhelyezkedését a mongolkor után. Magyar őshazák és magyar őstörténészek. Balassi, Budapest, 2008. 72.o.). „Az erzák (mordvinok) határa északon a Volga, nyugaton pedig az Oka folyó volt, amelyek Volgai Bulgáriából Kijev felé fontos kereskedelmi útvonalként is szolgáltak”.  (Klima László: Jürkák, tormák, merják - Szemelvények a finnugor nyelvű népek történetének korai forrásaiból.  Bölcsészettudományi Kutatóközp. 2016.). 

VII. (Bíborban született) Konstantinnál szerepel egy külsők adta népnév: Μορδια ami egy besenyő thema (katonai és közigazgatási területegység) jelölésére szolgált. Mordvát Rjazanytól (amit Erza-Mordva fővárosának tartanak) ekkor sűrű erdő választotta el, amiben a mescserjákok éltek. Ha a magyar nyomokra utaló tarsolylemezek egyik ismert lelőhelyét – a Mariföldön fekvő Veszelovót (д.Семёново 57.7856, 46.1949), vagy a tőle nem messze fekvő Ruszenyikhát (56.9046, 45.3518), ahol hasonló formájú tarsolyra bukkantak a régészek – légvonalban összekötjük Szuzdállal (56.4199, 40.4491), akkor ez a vonal valahol Nyizsnyij-Novgorod felett metszi a Volgát. Tehát itt történhetett az átkelés! A fentieknek megfelelően, elméletem szerint Álmos népe a nyolcszázas évek közepén, nem a történészek által bejelölt „Levédián” keresztül jutott el Etelközbe, hanem Anonymus leírása szerint attól egy jóval északabbra fekvő útvonalon át, és viszonylag rövid időn belül. Az itt élő merjákról csak annyit említek, hogy közvetítő kereskedelmet folytattak a vikingek és a kazárok között. (Talán nem véletlen, hogy magyaros mintázatú tarsolylemezeket találtak a Kijev melletti rusz druzsina, és egyes skandináv viking temetőkben is!). A halomsírok feltárása során arab dirhemeket is találtak a régészek. Valószínűleg Batu kán hadjárata során pusztultak el a merják telepei, a magyarok nyomaival együtt. Ami megmaradt, annak emlékét a 15-16. századi tatár-orosz háborúk törölték el, véglegesen. A történészek egyik verziója szerint, mescsora és a magyarok – egy törzsszövetség két szétvált tagja lehetett. (Irek Bikkinin).

Juliánusz második útjáról szóló jelentésben szerepel, hogy a tatárok elfoglaltak egy Merovia nevű országot is. (Talán a meri nép országát?). Hogy a Magyarországba vezető Volga-Urál útvonal a 9-13. században a helybeliek előtt ismert volt, azt bizonyítja Juliánusz barát története, akinek ezt a „rövidebb” utat éppen a „megtalált” magyarok mutatatták meg! Továbbá a Volgamenti Bulgáriából Magyarországra betelepülők is ezt az útvonalat használhatták. „Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője. Hogy ezen az útvonalon a régészek szerint csak 10. századból származó magyar leleteket azonosítottak, ez arra utal, hogy a tatárok megjelenéséig bőven maradtak még magyarok az Urál két oldalán. Annak ellenére, hogy a kutatások már 150 éve folynak, a merják nyelvét nem tudták teljesen beazonosítani. A merják belső neve, a „meri” hasonlít a „mari” (cseremisz) népnévre. Ma úgy tartják, hogy a mescserek többségét a burtaszok alkották. A burtaszok nyelve ismeretlen. A 13. századi arab krónikás Rasid al-Din (1247-1318) még megkülönböztette az erzákat, a moksákat és a burtaszokat. Véleményem szerint ezek a törzsek a magyar ősnyelv egyik változatán beszélhettek.

Álmos származási helyére talán abból is következtethetünk, hogy hol maradt nyoma a nevének. II. Béla magyar király apjának, Álmos hercegnek a nevét talán sokan ismerik. Azt kevesebben tudják, hogy a 10. században élt arab utazó, Ibn Fadlán idejében (922-ben), a Volgai Bolgárországban éppen egy Álmos nevű személy uralkodott. Almis ibn Selkej a volgai bolgárok uralkodója, elteberje (baltavár) volt a 10. század elején. Ibn Fadlán szerint Álmos a „szakalibák királya” volt. (Ibn Fadlan, an Arab traveller, referred to Almış as "the king of Saqaliba". Ang. Wikipédia). Megjegyzendő, hogy Ibn Fadlánnál a szaqlab (= szláv) népnév egyszerűen ’északi nép, északi emberek’ jelentéssel bír. http://finnugor.elte.hu). Egyébként R. Dozy és Évariste Lévi-Provençal holland és francia neves orientalisták munkáiból tudjuk, hogy a Ṣaqāliba (arabul: صقالبة, sg. Ṣaqlabī) a középkori arab forrásokban használt kifejezés, amely a szlávokra és más közép- és kelet-európai népekre, vagy tágabb értelemben az európai rabszolgákra utalt. A kifejezés a közép-görög szlávokból slavos/sklavenos származik, amelyek spanyol-arab nyelven először szláv rabszolgákat jelöltek meg, majd hasonlóan a kifejezés más nyugat-európai nyelvek szemantikai fejlődéséhez, általában külföldi rabszolgákat jelöl. A szóval gyakran visszaélnek, hogy csak Közép- és Kelet-Európából származó rabszolgákra utal, de minden európaira és másokra is vonatkozik, akikkel az arab kereskedők kereskedtek a háború vagy a béke időszakában.

Ibn Fadlán utazása során átkelt több folyón, amelyek nevei beazonosíthatók. Úti beszámolóját orosz nyelven találtam meg, de a fonetikus átírás így még világosabb. A magyarokat érintő rész így néz ki: „Потом мы ехали несколько дней и переправились через реку Джаха, потом после нее через реку Азхан, потом через Баджа; потом через Самур, потом через Кабал, потом через реку Сух, потом через реку Ка(н)джалу, и вот мы прибыли в страну народа турок, называемого аль-Башгирд.” Röviden: átkeltünk a következő folyókon: Urál/Jaik, (Урал/Яик, Чаган); Irgiz (Иргиз); Mocsa (Моча); Szamara (Самара); Kinyel (Кине́ль); Szok (Сок); Cseremsan (Черемшан), majd megérkeztünk a basgirdnak (аль-Башгирд) nevezett türk nép hazájába. / Путешествие Ибн-Фадлана на Волгу Fordította, jegyzetekkel ellátta A.P. Kovalevszkij (1895–1969), Szovjet TA kiadója, 1939./ Csak megjegyzem, hogy a moszkvai Mardzsani Alapítvány kiadásában 2016-ban – V. S. Kuleshov fordításában – megjelent könyvben az al-Básqird (ал-башг. рд) török népből fordításában már „ugorok” lettek! (Мы прибыли в страну тюркского народа, называемого уграми -- Путешествие Ибн Фадлана. Волжский путь от Багдада до Булгара. Издательский Дом марджани. 2016.) Z. V. Togan (aki 1939-ben kiadta Ibn-Fadlán eredeti szövegezésű útleírását) arra a következtetésre jutott, hogy az iszlám országokba a szakalib-szolgák, a Khorezmen keresztül kivitt, türk és finn-ugor nyelvű szakalib-rabszolgák voltak.

Almis valószínűleg ugyanaz a név, mint a magyar Álmos fejedelemé, a név maga gyakori volt a sztyeppén. (RónaTas Honfoglaló 187. o.). Míg Ibn Fadlánnál az Álmos név ALMSz, addig Ibn Rusztánál ALMS formában tűnik fel. Ibn Ruszta 903-913 között írta Mekkában „Az értékes drágagyöngyök könyve” (Kitáb al-aalák an-nafísza) című művét, amelynek kéziratát Khvolson, D. A. (1819-1911) orosz keletkutató nyelvész-történész találta meg 1866-ban a Brit Múzeumban (add. № 23,378), és 1869-ben kiadta az orosz fordítást Aбу Aли ибн Даст[3]: Kнига драгоценных ожерелий címen. Ibn Ruszta munkája kiemelkedő fontosságú forrás a magyar őstörténet vonatkozásában. Forrásai között az elveszett Dzsajháni-jelentés, illetve Ibn Hurdádzbih munkájának egy ma már nem ismert, bővebb változata is szerepelt. (Wikipédia). Könyvében megemlíti a székelyeket is, eszegel néven. A szövegből nemcsak a szomszédságra, hanem a bolgár-székely-magyar rokonságra is lehet következtetni, ami a hunok révén alakult ki. (Vonatkozik ez a volgai és a dunai bolgár-magyar kapcsolatra egyaránt). A magyar genetikai vizsgálatok azt mutatják ki, hogy a csíkszeredai székelyekben az N-Tat haplocsoport aránya 6,3%. Az N-L1034 összeköti a mai manysi és magyar népességet, egyúttal elválasztja más, „nem ugor” népektől. /Új filogenetikai mértékek és alkalmazásuk – új nézőpontok a magyarok korai története kapcsán. Anthrop. Közl. 58; 5. old. (2017)/. 

A volgai bolgárok eszkel (اسکل /‘skl/ = eskel) törzsének történetével kapcsolatos információk sajnos nem olyan szilárdak, mint a keleti szekeleké vagy az Ili-völgy és az Amu-darja alsó folyása közötti („eszkelföldi”) eszkeleké. Ezért itt csak feltételezésekből indulhatunk ki. Három kérdés merül fel, amelyekre válaszolnunk kell: (1) Hogyan kell olvasni az arab és perzsa szerzőknél előforduló volgai bolgár törzs ’skl (اسکل ( nevét. Mikor és honnan érkezett a volgai bolgárok eszkel törzse a Volga-vidékre? A volgai bolgárok eszkel (اسکل (törzsének leszármazottai-e az erdélyi székelyek, ahogyan azt először Danyiil Avraamovvics Hvolson javasolta (1869). 

Biztosan mondhatjuk, hogy a volgai eszkelek ősei valamikor az „eszkelföldi” eszkelekből szakadtak el, és vándoroltak előbb a Volga-vidékére, majd onnan északabbra. Azt feltételezzük, hogy már az 463-ban történt ogur vándorlás az „eszkelföldi”, vagyis a Fergana és Amu-darja-vidéki eszkelek egy vagy több csoportját magával sodorhatta az Észak-Kaukázusba, majd onnan a Dél-Kaukázusba is. Összefolalásként biztosan állítjuk, hogy a székelyeknek semmi közük nincs a volgai bolgárok eszkel törzséhez azon kívül, hogy mindkettő a keleti szekel csoportból a 4. században szakadt ki és azok más irányba vándorolt távoli leszármazottai. 

A nyugati székelyek harmadik csoportját alkotó erdélyi székelyek eredetével kapcsolatos teóriák jól ismertek, ezek a következők: hun, magyar, nyugati türk, avar, onogur-bolgár, volgai bolgár, kavar/kabar, besenyő. 

A hun kor utáni időszakban, 568-tól az avarok uralma alá került a Kárpát-medence és igen nagy valószínűséggel a hun kort túlélő székelyek is – a többi maradék hunnal, pl. a fentebb említett szemenderekkel együtt. Az avar uralom alatt sem asszimilálódtak és nem is tűntek el, mivel a székelyek területe – a Hun Birodalom utáni időszakhoz hasonlóan – az Avar Kaganátusnak is egy perifériális, földrajzilag izolált területe volt. Nyelvük megőrződése szempontjából az is fontos tényező lehetett, hogy az Avar Kaganátuson belül a török vagy annak valamelyik fajtája mostani tudásunk szerint presztízs helyzetben volt. Tehát a nyelvvesztés, a nyelvi asszimiláció veszélye nem is állhatott fenn. 

Az Avar Kaganátus megszűnése utáni időszakban, a 9. század első évtizedei és a 895/896-os a magyar honfoglalás között, Dél-Erdély, a DélkeletiKárpátok régiója és így a székelyek is, valószínűleg bolgár török uralma alá kerülhettek, így kb. kilenc évtizeden át tartó székely-bolgár török kapcsolattal számolhatunk. Ennek a korszaknak a maradványai lehetnek a székely nyelvjárás ogur-bolgár török vonásokkal rendelkező, más magyar nyelvjárásban meg nem található olyan szavai, mint az üver „magasan fekvő völgy a hegyekben” (üver ← *ü̯ėr < *ȫr < ŐT *hȫr) és surmó ~ surmók „serdülő fiú; gyerek” (< *csïrmïγ ← *csïrmïk < *csarmïk < *dzsarmïk (→ *dzsermik >> gyermek) < ŐT *yarmïk „gyermek, gyerek; kölyök”. 

A székelyek ez utáni története már a magyar történelem szerves részét képezi. A honfoglalás utáni időszakban a székelyeknél nyelvcsere történt, török eredetű nyelvüket felváltották a magyarral. (Aydemır, Hakan: A székely eredetkérdés megoldása. In: „HADAK ÚTJÁN” A NÉPVÁNDORLÁSKOR FIATAL KUTATÓINAK XXIX. KONFERENCIÁJA Budapest, 2019. november 15–16.  BUDAPEST 2023). 

Ha „Levédia” területén a régészek nem bukkantak a magyarok nyomára, akkor helynévkutatók előnyben vannak, mert az általam jelölt út „magyargyanús” helynevekben is bővelkedik. (Lásd az esszéimben!). A genetikai vizsgálatok alapján feltételezhető, hogy a kondai manysikba valamikor egy magyar csoport olvadt bele. (Lásd a korábban említett Koszárjev M. könyvében!). A múlt században itt már ismertek voltak olyan régészeti leletek, amelyek páhuzamot mutattak a magyar honfoglaláskori és az azt követő időszak emlékanyagával. (9-10. század. Csernyigov, Gnyozdovo, Ljubecs, Sesztovici). „Csernyigov mellett a csernája mogilai sírdomb feltárásakor égetett normann sírban normán kardok, sodronyingek, nyílhegyek, ezüstbe foglalt ivószarukkal egyetemben egy négyrészből összeszegecselt vasharangú sisakot találtak. A sisak korát többé-kevésbé meghatározzák a sírban talált, a IX. század  II. feléből származó bizánci pénzek. A sisak tehát közvetlen összeköttetésbe hozható a normannokkal, formában azonban a délorosz analógiák miatt keleti származásúnak kell tekintenünk”. (Kalmár,J. Népvándorláskori sisakok. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve. 1964. Pécs). Ezeket a sisakokat (demijanovkai, gnezdovói, novoroszijszki stb.) szokták a pécsi Janus Pannonius Múzeum gyűjteményében található pompás külsejű, kitűnő állapotban levő, honfoglalás kori, keleti típusú kúpos vassisakhoz hasonlítani és a magyar-rusz kapcsolatok kölcsönhatásának tekinteni. „A honfoglalás előtti magyarsághoz kapcsolható a demjanovkai sisaklelet. A kőlappal lezárt sírból a harcosnak és lovának csontváza került napvilágra, mellékletül a sisakon kívül 12 mm. átmérőjű gyűrűkből álló hosszú sodronying, szablya, kengyel és zabla feküdt a sírban. A szablya azonos a tarcali, demkóhegyi, gombási, stb. szablyákkal, tehát a honfoglaló magyarság fegyvertáfából való. A markolat a pengéhez viszonyítva szögben megtörve előre áll” -- írja Kalmár János régész a fentebb említett évkönyvben.

Érdekes összecsengés lehet a 2011-ben az Ujelgi kurgánban, valamint a korábban Szterlitamak (Стерлитамакск N 53.63333 E 55.95000. Ufától D-re.) lovas sírjaiban talált fegyverek és edények, valamint a veszelov-tanyai (Veszelevo, д.Семёново 57.7856, 46.1949), kijevi tarsolylemezek között! Az összefüggést még ma is keresik a régész-történészek. Nyugat Kazahsztánban egyre több olyan leleteket találnak, amelyek arra engednek következtetni, hogy itt ősmagyar népesség is jelen volt a 8. századtól kezdve. (Karaoj, Kurman, Emba, Tortoba, Ilek, Kobda, Temír környéke). Akár Dr. Tóth Tibor kazah magyarjainak ősei is lehettek ezek az ősmagyarok, akik sokkal nagyobb területen élhettek, mint amit ma feltételezünk. Ezek a magyarok nem követték a nyugatra költöző testvéreiket, hanem helyben maradtak. Dr. Tóth szerint elképzelhető „az a vallástörténeti vonatkozású feltételezés, mely szerint a mai turgáji magyar relictum távoli elődeit, mint a honfoglalással összefüggő széttelepedés keleten, a Káspi-Jaik zónájában maradt csoportját, találja az Iszlám terjeszkedése”.  Ugyanakkor nem kizárt, mint kiindulási pont sem az északra történő felvándorlásnak. Ők a helyben maradók utódai. Lásd az Igazi kettős honfoglalás térképem „Ugor magyarok 4-9. század” ÉNy-Kazahsztáni részen. "Mivel a rendelkezésre álló embertani adatok értékelése évezredes asszimilációra enged következtetni s mivel al-Marwazi már 100 évvel a mongol hódítás előtt tudósít a magyar csoportról, véleményünk szerint kizártnak tartható, hogy a Kusztanáji területen élő magyar relictumot olyan általánosan ismert történeti eseménnyel hozzuk kapcsolatba, mint a 'tatárjárás'." -- írja Tóth. (Előadva, 1966. április 12-én a Magyar Tudományos Akadémián, az antropológiai Témabizottság kibővített ülésén).

„Utjuk során a magyarok minden bizonnyal többször megálltak hosszabb időre. Ezért van okom azt gondolni, hogy egy ilyen állomás volt az Oka környékén is, a jelenlegi Kaluga tartományban. Ezt a feltételezést az Ugra folyó (az Oka mellékfolyója) nevére alapozhatjuk, amely nyilvánvalóan ennek a körülménynek (vagyis a magyarok áthaladásának) köszönhetően alakult ki. Kétségtelenül nevet a folyónak nem a magyarok, hanem a szomszédos szlávok adhatták.” – írja K. J. Grot, a Morávia és a magyarok című könyvében. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./ Ebben a Kalugai tartományban van egy kis falu Ugrica névvel. (54.4253, 33.5509), az Ugricska patak, és egy nagyabb település Ugra néven (54.7776; 34.3278) az Ugra folyó mentén. És pont azon az útvonalon, ahol a magyarok vonulhattak a krónikáink szerint!

Az orosz krónikákban (PVL) említett Magyar Domb végül is egy magyar telep volt Kijev mellett, amelyet a magyarok hoztak létre a volgai elvándorlásuk idején. „Местность также известна как Угорское урочище – известно, что здесь на некоторое время останавливались венгры во время своей миграции с Поволжья.” Anonymus szerint a magyarok 884 körül ütköztek meg a ruszokkal Kijevtől északra, ami azt bizonyítja, hogy Álmos népe (és nem Levédié) volt a támadó. Természetesen az események korábban történhettek pár évvel.

Az Etelközben egyesült magyar törzsek történeténél elfogadom Róna-Tas András hipotézisét, amelyet a Wikipédia így foglal össze: „A történet szerint a kazárok kagánja elhívta magához Levedit, hogy feleségül adja hozzá a lányát, és megtegye őt a magyarok fejedelmévé. Levedi azonban elutasította ezt, mondván, van erre alkalmasabb személy, akár Álmos, akár a fia, Árpád. A kagán megörült a beszédnek, és végül is Árpádot választotta. Ez teljesen életszerűtlen viselkedés lett volna Leveditől, de nyilván az Árpád-ház későbbi hagyományának meg kellett magyaráznia, hogyan került a kezébe a hatalom. Ehhez felhatalmazás kellett, ami akkoriban a kazárokat jelentette, akiknek kagánja a nyugati türk Istemi családjából származott, aki a sztyeppei szakralitással rendelkező Asina-klán tagja volt. Talán Levedi is a klán tagja volt, ehhez kapcsolódik a magyar szakrális kettős királyság intézménye, amiről a honfoglalás előtt arab források megemlékeznek, de amiről a honfoglalás idején és után a bizánci források már nem tudnak. Valószínűleg Levedi dinasztiájának letételével tűnt el ez a szakralitás, amit egy új dinasztia csak nehezen tud felépíteni”. A fentiektől annyiban térnék el, hogy a hatalom először az északról jött Álmos kezébe került. Ez a vérszerződés története, amelyről Anonymus így ír:  „Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták: »A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a szerencséd visz, oda követünk téged.« Majd a fent említett férfiak mindegyike Álmos vezérért – pogány szokás szerint – saját vérét egy edénybe csorgatta, s megitta, esküjét ezzel szentesítette”. A szerződést a hagyomány szerint hét vezér: Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, a hét törzs – Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Nyék, Megyer és Kürtgyarmat vezére kötötte Etelközben.

Arab és bizánci forrásokra – Ahmad ibn Fadlán (877-960); Ibn Ruszta; Ibn Khordadbeh (820-912); VII. Konstantin (913–959); Hitvalló Szent Theophanész (758-818); I. Niképhorosz, konstantinápolyi pátriárka 806-tól 815-ig, valamint az ún. "cambridge-i dokumentum" vagy „Schechter levél”-re hivatkozva – több orosz történész, így: J. V. Gotye (1873-1943), A. Kovalevski (1895-1969), B. A. Ribakov (1908-2001), M. Artamonov (1898-1972) is megemlíti a kazár-magyar kérdést, bár szűkszavúan, és az ellentmondásokkal nem nagyon törődve. (Természetes, hogy náluk a ruszok és a szlávok vannak a célkeresztben!). Például J. V. Gotye kifejti, hogy a Kazár Béke (Augustus császár után szabadon!), a magyarok betörésével bomlott fel a 9. század elején. Írnak a polgárháborús viszonyokról, Sarkel építéséről, és a háttérben mindig ott vannak a magyarok – az említett krónikások miatt! Ugyanakkor Gotye (Ibn Fadlán után), figyelemre méltónak tartja a kazár kagáni dinasztia házasságpolitikáját, amellyel biztosítja a magyar és alán törzsekkel a szövetségét! Mert a Kazár Birodalmon belül az alánok és a magyarok is megtartották az önállóságukat. Alán-jász csoportok talán Tas vezérrel együtt csatlakoztak a magyarokhoz, mikor azok különváltak a kazároktól. Hogy Árpád honfoglalói között voltak alán és ászi törzsből valók, arra a mai helyneveink közül a varsány és o(e)szlár szótagokat tartalmazók utalnak, mint: Varsány, Veszprémvarsány, Tiszaeszlár. (A varsány a szarmata aorsz –an képzős alakja, szóvégi palatalizálódással. Az eszlár/oszlár az ász népnév plusz  török –lar többes alak).  Régészeti nyomok nem utalnak huzamosabb (több száz éves) magyar-kazár kapcsolatra, viszont az etelközi (Szubbotyici-horizont) ásatások annál gazdagabbak magyargyanús leletekben. Álláspontom szerint mindezek erősítik azt a véleményemet, hogy a 9. század első felében hatalmas magyar erőösszevonás történ a korábban észak-keletre vándorolt és a délen maradt, magyar identitású és hozzájuk csatlakozott törzsek részéről, az Etelköznek feltételezett területen. 

„Kétségtelen, hogy a honfoglaló magyar kötelékekkel együtt a Kárpát-medencébe beköltöző alán töredékek minden bizonnyal a Kaukázus előteréből a VIII. században északabbra húzódó alánok (ászok) közül kerültek ki” Írja Selmeczi László múzeológus. (Selmeczi László: A magyarországi jászok régészeti kutatása. GYULAI KATALÓGUSOK 2. Zúduló sasok. 1996. 75. old.)

Zimonyi István is úgy gondolja, hogy a magyarság nemcsak az egész IX. században, hanem már azt megelőzően is lakhatott etelközi hazájában - mégpedig kazár uralom alatt. (Zimonyi István: Muszlimforrások a bonfoglalás előtti magyarokról. A Gayháni-hagyomány magyar fejezete. Balassi Kiadó, 2005. 320-324. old.) Az orosz őskrónika (PVL, azaz a Lavrenytij-évkönyv) így támasztja alá az elméletemet: A krónika a szlávok és a magyarok 7. századi történelmének konkrét kronológiáját csak a 852-es (6360) évtől – Mihály császár uralkodásától – indítja és 1117 (6625)-ig (Ipatyij-évkönyv) tárgyalja. Ekkor a történelmi háttér előzménye az alábbi volt:

Kuvrat a Fekete-tengertől és a Meotisztól északra és észak-keletre eső területen 630 körül hozta létre az onogur-bolgár birodalmat, felszabadítva népét a türkök uralma alól. De ezt megelőzően több egység is csatlakozott az avarokhoz: „Ez idő tájt a var és chunni leszármazottaiból mások is elszöktek a türkök fennhatósága alól, s Európába jöttek, ahol a kagán avarjaihoz csatlakoztak. Számuk tízezerre rúgott” – írja Nikephoros Kallistos Xanthopoulos (1256-1335), Theophülaktosz Szimokattész (580-630) nyomán.  (Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992. 108. o.). Halála után (665?) a bolgár állam a kazárok támadásai miatt (668-ban) felbomlott. Fiatalabb fia Aszparuh, 20 000—30 000 harcossal átkelt a Dunán, és egy Ongulnak nevezett területen telepedett le. Ez a terület az Al-Duna környéke, valószínűleg a mai Kilya környékén volt. (Elméletem szerint, útközben szláv nyelvű, valószínűleg duleb nőket szedtek fel. Ez döntő szerepet fog játszani a bolgárok szlávnyelvűvé válásában!) Konstantinápolyt ekkor az arab I. Marván kalifa ostromolta. (674–678). A bolgárok után jöttek a fehér magyarok, elűzték a Volhíniai-hátság (Pripjaty és Nyugati-Bug közti terület) lakóit, akik valószínűleg a dulebek voltak. (Когда же славянский народ, как мы говорили, жил на Дунае, пришли от скифов, то есть от хазар, так называемые болгары, и сели по Дунаю, и были поселенцами на земле славян. Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской. Угры эти появились при цесаре Ираклии, они и воевали с Хосровом, персидским царем)^[5]. Véleményem szerint ezek a fehér magyarok a kazár birodalom déli részéről feltelepített Levédi magyarjainak elődei voltak, akik Kuvrat bolgárjai helyére költöztek. De a megjelenésüket a szláv krónikás Hérakleiosz császár idejére teszi, aki 610-640-ben uralkodott, és valóban harcolt II. Huszrau perzsa királlyal, aki 626-ban szláv és avar szövetségesekkel ostrom alá vette Konstantinápolyt. „Véleményünk szerint a fehér és fekete ugor (ugri bjelii, ugri csjornii) elnevezés egyaránt magyar néprészre utaló etnonímia. E megkülönböztetésnek azonban csak a magyar törzsszövetség önálló megjelenésétől (830-tól), esetleg kettéválásától volt lét-jogosultsága. A fehér ugor elnevezést — ilyen értelemben véve — a VII. századra vonatkoztatni anakronizmus. Az orosz évkönyvek XI. század eleji (talán már IX. század-ban fennálló) állapotokat vetítettek vissza egy korábbi időszakba. A XI. század elején ugyanis más források igazolják a fehér és fekete magyarok létezését. A szlovén föld elfoglalása nem a keleti szláv területekre vonatkozik; hanem a Kárpát-medencé-re. A volochok (frankok) legyőzése, a szlávok alávetése arra utalhat, hogy a fehér ugorok honfoglalása, nem a VII. században, hanem a IX. század végén történt.” – írja Tóth Sándor: A fehér és fekete magyarok kérdéséhez. /In: Acta Universitatis Szegediensis : acta historica, (75). pp. 3-9. (1983)/

Kuvrát fiai Batbaján és Kotrag, a maradék bolgárokkal, esetleg a magyarok egy részével együtt, a Don és az Urál közötti területre vonult, 668-ban.  A Volga-Káma vidékére ezek a törzsek a bolgár-kazár és a gyakori arab-kazár háborúk miatt voltak kénytelenek felköltözni. Később a 8. században szaltovo-majáki kultúra népe is követte őket. A Volga mindkét oldalát benépesítették, keveredve az itt őshonosokkal. A jobbparton zömében a csuvasos, míg a bal parton a kipcsák jelleg dominált, amit az előmagyar törzsek vettek körül. A magyarok egy része elindult nyugatra, míg a helyben maradottak alkották Magna Hungária lakóit, akikkel Juliánus is találkozott.  Lásd Bolshie Tigani temető magyar jellegű régészeti leleteit. 

Az életmódváltás kérdésére is választ kaphatunk Anonymustól. A fentebbi idézetben „Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak” – több van, mint első látásra gondolhatnánk. Az „ember munkájának gyümölcse” földművelésre utal. A földművelés és a nomadizmus egymást nem kizáró fogalmak. Csuvasos török jövevényszavaink azonban egy olyan, a szőlőművelést is magában foglaló komplex gazdálkodást tükröznek, amely messze meghaladja a mozgó életmód nyújtotta lehetőségeket – állítják a nyelvészek. Viszont ne feledjük el, hogy ilyen földművelésre a Fekete-tenger környékén is lehetőség volt. Tehát az életmódváltást csupán nyelvészeti magyarázatokkal nem lehet indokolni. A volgai bolgárok szomszédságában élő magyaroknál a vadászó-halászó-földművelő komponens volt a domináns, míg a pontuszi sztyeppén élők nomád-adóztató-rabszolgakereskedő-katonáskodó életmódot folytattak. A szakértők között viszont kialakult egy olyan álláspont, hogy komplex gazdálkodású és nomadizáló néprészekkel egy időben sem a kazároknál, sem a bolgároknál, sem a magyaroknál nem számolhatunk. (Zimonyi István, Az eurázsiai steppe nomádjai és a Közel-Kelet beduinjai = szerk. Zimonyi István, Középkori nomádok –korai magyarok, Magyar Őstörténeti Könyvtár 27., Balassi, Budapest, 2012, 78–86). Véleményem szerint a magyaroknál viszont olyan helyzet állt elő, hogy viszonylag rövid (egy-két év) alatt olyan -- magyarul is beszélő -- néprészek kerültek egy területen (KM) egymással kapcsolatba, amelyek komplex gazdálkodású és nomadizáló múlttal is rendelkeztek.   

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK

[1]Az avar leletekben,  568-tól az u.n. akantuszos (növényi jelképek) stílus dominált.

[2] Известия Аль‑Бекри, Куника и Розена, стр.109.

[3]Ибн Руста стал известен в наше время благодаря Рие (Rieu), нашедшему в Британском музее рукопись с его сочинением, и российскому востоковеду Д. А. Хвольсону, издавшему с русским переводом и научным комментарием извлечения из неё, под названием: «Известия о Хазарах Буртасах, Болгарах, Мадьярах, Славянах и Руссах Ибн-Дасты» (СПб., 1869). Хвольсон первым в российской науке неправильно прочитал имя автора как Ибн Даста. Ошибка была исправлена только при полной публикации сочинения голландским арабистом <a href="https://ru.wikipedia.org/wiki/%D0%93%D1%83%D0%B5,_%D0%9

 Az orosz császári földrajzi társulat közleményeinek IX. kötetében megjelent K. J. Grot (1853-1934) szlavista történész „Bíborban született Konstantin híradásai a szerbekről és horvátokról, valamint ezek balkáni letelepedéséről” című írása. Az egyik utolsó munkájához, melynek címe:  „Моравия и Мадьяры с половины IX до начала X века“, Nyikolaj Jakovlevics Danyilevszkij (1822-1885) szlavofil  orosz író, levélben írt kritikát. Ezekből összeállított kivágásokat, valamint Ryzskov. L. N. (Рыжков Л.Н.) BOLESMIR.ru-ban (2008-06-21 00:13. No. 124.) megjelent hozzászólását tartalmazza a 2014-ben kiadott „A magyarok útjáról az Uráltól Levédiába” című könyv. Szerző: Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. Kiadó: Direkt-Media. Moszkva, 2014. 28. old. /Данилевский Н. Я.,Грот К. Я.: О пути Мадьяр с Урала в Лебедию/. Dánilevszki N. I.-nak Gróth Jakabfi Szilárd »Nagy-Morvaország és a magyarok« című művére tett észrevételei, a Gróth válaszképeni ellenészrevételeivel együtt – Barna Ferdinánd fordításában – megtalálható a Századok 1884-es kiadásának 527-535. oldalán. 

A könyv elején – mintegy bevezetésképp – L. M. iniciáléval ellátott magyarázatát olvashatjuk, Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. észrevételei címmel. (Заметки Н. Я. Данилевского и К. Я. Грота). L. M. ebben elismeri, hogy Grotnak nem sikerült teljes mértékben meghatározni a magyarok vándorlási útvonalát, csak nagyvonalakban adja meg az Uráli őshaza (Biarmia) – Levédia – Etelköz irányt. Erre reagál számos -- a gyakorlati életből vett – példával  Danyilevszkij, bizonygatva, hogy a sztyeppei útvonalon kívül más reális lehetősége nem volt a magyaroknak. Érdekes magyarázattal szolgál a Lebédi név kialakulásának motivációira vonatkozóan is. A föllazított földet különösképpen kedvelő nagyméretű paréj (laboda) ugyanis, a kurgánokat létrehozó magyarok telephelyén feltűnően viríthatott még akkor is, ha a környéken minden kiszáradt. Ez a látvány a szlávnyelvű helybélieket arra ösztönözhette, hogy Lebédiának nevezzék el azt a területet, ahol a magyarok megszálltak. Bölcsen megállapítva, hogy a lebedának semmi köze sincs a lebegyhez! http://szavakjelentese.blog.hu/2017/10/21/levedi_a_hattyu_vajda

Megismerve a könyv tartalmát, úgy gondoltam, hogy ha ez a 19. századi vita a mai szláv utódokat érdekli annyira, hogy könyvet adtak ki róla 2014-ben, talán a magyar olvasó számára is tartogathat olyan ismereteket, amelyeket érdemesnek tart elolvasni. Aktualitását csak fokozza, hogy Türk Attiláék ebben a témában (is) tettek jelentős felfedezéseket a helyszínen. (A könyv szkennelt változata az Interneten elérhető). Az alábbiakban csak részleteket emelek ki az irományból, hozzáfűzve saját véleményemet, amelyet -- legtöbb esetben -- esszéimben már kifejtettem. http://bilecz.blog.hu/2016/07/11/kettos_honfoglalas

Grot elképzelése a magyarok 8-9. századi vándorlásáról Biármiából – amely az Északi-Dvina, Káma folyó és az Urál hegység által közrezárt területet jelentette – nagyjából megfelelt a 20. században általánosan elfogadottnak számító elméletnek. Az utat Levédiáig (amelyről csak azt tudjuk, hogy a kazárok földje mellett volt) úgy képzelte el, hogy az É-D kereskedelmet lebonyolítók folyami útvonala mentén húzódhatott. „…когда Мадьяры, решились покинуть свою родину и искать новых жилищ, они не могли избрать иного пути, как по Каме и Волге на Оку, и вверх но Оке – к верховьям Дона (т. е. давно знакомый им торговый путь к Хозарам). На Оке им впрочем предстоял выбор, ибо путь раздваивался: один шел перевалом на Дон к Хозарам, другой – на Десну и Десною в Днепр к днепровским Славянам. Мадьяры, как увидим сейчас, предпочли первый из них”. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./ Magyarul: „…amikor a magyarok úgy döntöttek, hogy elhagyják szülőföldjüket és új otthont keresnek maguknak, nem választhattak más útvonalat, mint a Káma és Volga mentén az Okáig, és felfelé az Okán, a Don felső szakaszához (azaz a kazárokhoz vezető kereskedelmi út mentén, amelyet régóta ismertek). Az Okánál (Megjegyzésem: a mai Kalugánál) azonban választhattak, mert az út kettévált: az egyik a Donhoz, (Megj. Az Oka forrása – mai Alekszandrovka, 52°21’47”; 36°12’10” – felé) a kazárok felé, a másik a Gyeszna felé és innen  a Dnyeperhez, a  szlávok felé. A magyarok, ahogy látni fogjuk, az elsőt preferálták.” Pontosan ezt cáfolja meg Danyilevszkij, mondván, hogy egy nagy tömegű (szerinte százezres nagyságú), nomád életmódot folytató közösség vándorlásának ez nem felel meg. Érveit így összegzi: 1.) Útközben nincs mit enni. 2.) Nem csak lóháton, de gyalogos 80-100 000-es tömeggel ezen az úton nem lehet haladni. 3.) Levédiába érkezéskor nincs mit enni. 4.) 70 év sem elegendő arra, hogy megnöveljék az állatállományt, szaporítsák azt és, hogy vadászokból nomád vándorlókká legyenek. 

Szerintem itt Danyiljevszkij kicsit túl lőtt a célon! Több szempontból is sántít az érvelés. Először is nem vándorlásról, költözésről van szó, hanem tudatos, célirányos vonulásról. (Egy több ezres csordát, ménest, nyájat, kondát el lehet hajtani egy kocsinyomtávon is!). Sokkal több élelem van az erdőben, mint a pusztán! (Embernek és állatnak is). Nincs Levédia! Konstantin találmánya! Etelköz volt a gyűjtőhely. Volt egy-két emberöltő a felkészülésre. (Semmi besenyő nyomás! Egy-két összetűzés – természetes.). Nem vadászokból lettek nomádok! Egy évezrede azok voltak, és maradtak. Persze tetszetős dolog lobogó hajjal a sztyeppén vágtatni – hiszen a nomádok csak ehhez értenek! 

A két vonulás, az Urál/Volgától Etelközbe, és Etelközből KM-be, teljesen különböző jellegű és célú volt.  Az első, egy válogatott hadnép (a csatlakozókkal együtt) vonulása, és a közösségi többség (öregek, gyerekek, meg akik nem bírták volna az utat) hátrahagyásával. Hiszen nem volt természeti katasztrófa, igazán senki sem kergette őket, megvoltak a bolgárok szomszédságában. Az ő utódai voltak azok, akik ”egész sokáig harcoltak a mongolokkal.” Régészetileg bizonyított, hogy volt kapcsolat szubbotci (de a Dnyeszter/Dnyeper) vidék nomádjai és az uráliak között (hogy ne mondjak még magyarokat). Ehhez nem hiszem, hogy be kellett volna vonni a kazárokat. Viszont ott volt a jól bejáratott kereskedelmi útvonal az Oka mentén. Kiválóan alkalmas az oda-vissza kapcsolattartásra a két rokonnép között! Ha már volt kapcsolat, ismerhették a terület hatalmi viszonyait is. A magyarok nyugati „bejárásaik” során meggyőződhettek az avarok helyén kialakult hatalmi vácuumról, és ideje volt egy erős szövetség létrehozásához. Ehhez kellettek Álmosék. 

A honfoglalás viszont egy „költözés” volt, mindenestől! (Itt már volt tömeg, apraja, nagyja, sátorfástul, állatostul, válogatás nélkül, mindennel együtt.) Az itt hátramaradók csak utóvéd volt, amely pár évtizedig segítette a helybeliek ellenállását főleg a ruszok irányában. (Természetesen, ez egy saját magyar őstörténet).

Számomra azért érdekes kettőjük vitája, mert abban benne van a megoldás is! Minden – később ismertté vált – archeológiai, genetikai felfedezés ismerete nélkül is, megállapítható lett volna, hogy a kiindulási pont lett rosszul megválasztva. A magyaroknak az Urál környéke nem őshazájuk volt, és a Krisztus utáni időkben már nem a halászat-vadászat volt a fő megélhetési forrásuk, hanem a szükséges mezőgazdasági tevékenységgel kiegészített nagyállat tartás és a legeltetés. Ha ebből indultak volna ki – hamarabb eljutottak volna Etelközbe, melynek közelében Levédi harcosai már ismertek voltak. (Még a bizánci császár is hallott róluk!). Hogy kerültek akkor Biármiába, vagy az Urálon túlra magyarok? Hogy ne csak magamat idézzem, egy „helybéli” történész néprajzostól, M. Koszárjevtől[1] (könyvének 42. oldaláról),  kölcsönzök néhány mondatot: „A Nagy Ugor síkságtól délre, az erdős-sztyeppén túl, ahol – amióta a világ a világ – élt a délugor nép a magyá, ott terült el a tágas sztyeppe vidéke – ahol a nomád szarmaták legeltettek. Ők iráni nyelvjárást beszéltek olyat, ami hasonlított a khorezmire és a szogdra. A szarmaták igyekeztek megnyerni maguknak a magyákat és a gurokat. Nem elkülönítve a törzseket és nemzetségeket – egységesen szavíroknak nevezték őket”. Mivel elég kevés információnk van a krisztusi időkből erről a területről, Obrusánszky Borbála történész, segítségét vesszük igénybe: „Tekintsük át röviden a vidék kronológiáját. Annyi bizonyos, hogy Szibéria déli részén nagyon korán megjelentek az emberi közösségek, de biztos adatot a régészek egyelőre a bronzkortól tudnak mondani. Kr.e. 2500-től Dél-Szibériában megjelent az Afanasevo-kultúra, amely egészen az Altaj-hegységig terjedt. Írásos források híján nem tudjuk, hogy az már egy korai szkíta-előd állam volt-e avagy csak régészeti kultúra. Lakói europidok voltak, akik félig földbe mélyesztett házakban éltek, hasonlóban, mint a Bajkál-tavi hunok, vagy a Kárpát-medencei szkíták és Árpád magyarjai. A következő, ezzel összefüggő „kultúra” a Kr. e. 1700-tól 1300-ig tartó Andronovo volt, szintén europid lakosokkal. Kr. e. 1300-700 között pedig a Karasuk-kultúra virágzott, amelynek tagjai már kiváló lovasok voltak. Talán ők voltak a kimmerek közép-ázsiai rokonai. Ezt követően a Tagar-kultúrában találjuk meg a szkíták nyomait, Kr. e. 700 környékén. Szibéria és az Altaj között számtalan olyan régészeti kultúrát találtak, amelyet biztosan a szkíták hoztak létre”. És ha már itt vagyunk, térjünk ki egy pillanatra a nyelvi kapcsolatokra is: „Az Urál-hegységben a szarmaták a nyugatra tartott, de helyben maradt hunok alapítottak közösséget, majd a 6. század második felében a hun utód türkök terjesztették ki birodalmuk határait az ásványkincsekben gazdag területre. Ezt követően az ujgurok, majd a jenyiszeji kirgizek következtek, mindegyikük kiváló fémműves volt. Ha Szibéria déli felét ilyen fejlett, europid népek népesítették be, akkor felvetődik a kérdés, hogyan kerültek oda a mai hanti, manysik és a többi kis nép ősei? Igazat adhatunk Reguly Antalnak, aki az 1840-es években a helyi öregektől azt hallotta, hogy ők csak egy fejlett kultúra területére költöztek be. Ha pedig egy fejlett nép közé költöztek be, akkor nagyon valószínűleg, hogy átvették azok műveltségét és - torzított formában - nyelvi elemeket, szavakat. Talán ebből az együttélésből van az a kevés hasonlóság, amit a német nyelvészek felfedeztek a magyar és a szibériai kis népek nyelveiben. Csakhogy azok nem a két nép rokonságát, hanem az eurázsiai sztyeppe szkíta örökségének
gazdagságát igazolja számunkra”. (O. B. Szkíták az Urálnál. Alfahír.hu. 2014. április 22.) Jingyi Gao a pekingi egyetem nyelvész professzora irt egy tanulmányt, ami egyes magyar szavak és a jenyiszeji nyelvek szavainak közös etimológiáját vizsgálja. A végső következtetés: mind a magyar, mind a jenyiszeji nyelveknek köze van a hun nyelvhez. “Az összes újonnan azonosított magyar és jenyiszeji közös etimológia az alapszókincshez tartozik, és a magyarban alapvetően használatos. Ezek nem lehetnek kölcsönszavak sem a jenyiszejiből a magyarba, sem a magyarból a jenyiszejibe a két nyelv nagy földrajzi távolsága miatt. Ezek a magyar szavak valószínűleg a nyelv hun szubsztrátumához tartoznak. A hun szubsztrátum és a jenyiszeji nyelvek a proto-hun leszármazottai. A hun-hsziungnu kapcsolatot és a jenyiszeji-hsziungnu kapcsolatot bizonyítják a magyar és jenyiszeji közös etimológiák. Ezek a kapcsolatok egybeolvadhattak egy hun kontinuitásba, ami magában foglalja a történeti hsziungnukat, a hunokat, a magyar nyelv hun szubsztrátumát és a vizsgált jenyiszeji nyelveket.” (Gao Jingyi [Kao Csingji]: A proto-hun és hsziungnu lehetőségéről magyar és jenyiszeji közös etimológiák alapján. Ephemeris Hungarologica. 2021. 1.) Tanulságos pl. az „ég” szavunk vizsgálata: „Ez az etimon megtalálható más nyelvekben is: kamassz eš ’isten’, kojbál eš ’isten’. Feltételezhető, hogy proto-hun tő lehet, amely bekerült a kamasszba és a kojbálba. Úgy gondoljuk, hogy a szóvég a proto-jenyiszejiben -g kell hogy legyen az -s helyett. Sokkal ésszerűbb, hogy g-ből s fejlődik, nem pedig s-ből g”. (L. u.o.).  Ennyit a finnugor rokonokról és térjünk vissza a magyarok 9. századi útjára.

„A magyarok útjáról az Uráltól Levédiába” című könyvet oroszok készítették, oroszoknak.  A végén „korunk hősének” L. R. Rüzskovnak a kommentje található, ami szó szerint megegyezik a fentebb említett L. N. Rüzskov[2] 2008-as írásával. (L. N. Rüzskov meghalt 2015-ben).   (L. N. Rüzskov a szerzője az „ О древностях русского языка” (Az orosz nyelv ősiségéről) című, 2002-ben kiadott könyvnek.) A nyelvész Rüzskov rávilágít az uráli őslakos és halász vadász problémára. Igaz, hogy rabló lovasnomád hordának nevezi a magyarokat – de hát ez nézőpont kérdése! Útjukat nem honkeresésnek, hanem területrablásnak tartja. Ha a stílusát kicsit finomítanánk, sok igazság kerülne a felszínre. Pl. hogy a „honfoglaló” magyarok nem pár ezer fővel érkeztek mai hazájukba, hanem százezres tömeggel. („стотысячная орда”). Nem voltak „uráliak” sem! Lásd a zárómondatát:

„Нет!!!!! Не уральцы это совсем. Не уральцы.”

 Oka route. Violity weboldalról: Martin Jan Monsson's map: the trade routes of the High Middle Ages

1.1. Kép. A magyarok útja Grot és a saját elképzelésem szerint.

A magyarok útjáról, Grot és Danyilevszkij vitájáról a 20. sz. végén V.A. Ivanov, orosz történész-régész professzor írt egy tanulmányt. (Иванов В.А. Урало-поволжская часть мадьярского пути на Запад // Культуры евразийских степей второй половины I тысячелетия н.э. Материалы Международной археологической конференции. Самара, 14-17 ноября 1995 г. – Самара: СОИКМ, 1996. – С. 192-198.) Ebben a magyarok vándorlási útját a sztyepén valószínűsíti. A volgai átkelés, valahol Szaratov alatt történt, ott, ahol a kis Jeruszlán patak a Volgába ömlik. Indokai:

A hajdani magyarok (a Kushnarenkovo és a Karajakupov kultúra hordozói) az erdőssztyeppe északi zónáját foglalták el, majd a Volga bal partján vándoroltak délre. Úgy gondolja, hogy az északi útvonal az állandó katonai összecsapások útját jelentete volna, amelyek kimenetele teljesen kiszámíthatatlan lett volna, mivel a Volga-Káma részen a korai bolgárok, az Oka-Sur köze pedig ősi mordvai törzsek által meglehetősen sűrűn lakott terület volt. Ezért a déli útvonalat választották, amely a potenciálisan ellenséges területek megkerülésével vezetett. Itt azonban meg kellett egyezniük a kazárokkal a vonulásuk engedélyezése érdekében.

Ezzel szemben, a saját történeti képem mást mutat.

Véleményem szerint sem a bolgárok, sem a mordvai törzsektől északabbra élő merják nem voltak potenciális ellenségei a 7. sz végén a bolgárokkal, alánokkal együtt felköltözött ősmagyaroknak. Később pedig a korai bolgárok és a térségben maradt magyarok egy része „részt vett a Volga Bulgária lakosságának és kultúrájának kialakításában, amint azt a Tankejevszkij és Tetyusszkij temetők anyagai elég ékesszólóan bizonyítják a 9-10. század második felében.” (Khalikova, 1976. 155. o.). Sőt, az ezen az útvonalon végig ugor földrajzi nevek sokasága jelzi az ősmagyarok uráli csoportjának nyugatra vonulását. Anonymus is úgy írja le, hogy a magyarok itt szuzdáli földre léptek és erdős területen vonultak. Viszont a sztyeppén, a ligetes sztyeppe déli határán, már ott voltak a kazár erődök. Szerintem, ez nagyobb veszélyt jelentett az ősmagyar nép vonulására, mint az északi útvonal. A DAI-ban említett türk magyarok meg bőven lehettek „Kazária szomszédságában” a Volga jobb partján, már évtizedekkel az uráliak útnakindulása előtt.

Ugyanakkor, ellentétben az ősi magyar törzsszövetség megalakulásával kapcsolatos többszörösen hangoztatott véleménnyel, valahol az Urál-középhegységtől délre vagy délkeletre fekvő sztyeppéken, a Dél-Urál sztyeppéin még nem tártak fel olyan sírokat, amely tipológiailag összefüggésbe hozható lenne az ősmagyarok vonulásával, bár a következő korszak - oguz-besenyő - emlékek jelentős mennyiségben ismertek ott. Szerintem, akik ott éltek magyarok, azok maradtak is, és beolvadtak a helyi lakosságba. Emléküket a „magyar” családnevek őrzik. (Lásd Dr. Tóth Tibor kazah „magyarjait”).

[1] Az orosz (1931-es születésű) M. Koszárjev író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, aki a magyarok egyik feltételezett „őshazájának” területén, a nyugat-szibériai Baraba-sztyeppe vidékén született, írt egy könyvet a magyarokról Nagy Magyarország nyomában címmel. (Косарев М.Ф.: В поисках Великой Венгрии. Сибирская былинная повесть. Палеоэтнографическая реконструкция. OOO. „Ladoga-100”.Moszkva, 2011.). Ebben a könyvben – regényes formában – megírta a magyarok egyik törzsének 1-4. századi történetét a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre költözésig, illetve az „igazi” hunokkal való egyesülésig. 

[2] Рыжков Леонид Николаевич - лингвофрик, специализируется на этимологии и интерпретации слов. Кандидат технических наук. Секретарь-координатор сената Международной Академии Энергоинформационных наук (МАЭН). Председатель ученого совета Академии нового мышления.

Ismereteink halmazából, mint színes mozaik kocka halomból elővarázsolt képek, jelennek meg a történelem pillanatai. Van, akinek egyszerű, fekete-fehér e kép, másoknak színes és részletekben gazdag. A tehetséggel megáldott, ihletett művészek, már az ókortól kezdve, meg is valósították, mások számára is láthatóvá, élvezhetővé tették a történelmi témájú víziójukat, mozaik képek formájában. Természetesen a képen vannak fehér foltok is, de ezeket – megfelelő távolságból nézve – szemünk nem veszi észre, és így tudatunkban az összkép hatása nem csökken. Sőt, vannak trükkös képek is, ahol szemünk az egyik pillanatban üreget, a másikban – ugyanott – domborulatot vél felfedezni, holott a mű semmit nem változott. Mindezt tudjuk, ismerjük, elfogadjuk. Én, így szemlélem a korai magyar történelmünket is, beleértve nyelvünk történetét is. Írásaimban hangot is adtam ennek a szemléletmódomnak és remélem, lesznek olyanok, akik ezeket az esszéimet érdeklődéssel olvassák.

A napokban olvastam Pejin Attila^[1]: A dunacsébi nekropolisz és a kazárok című írását^[2]. Bevallom, az 1972-73-as ásatásokról és a kutatás eredményéről, eddig nem is hallottam. Pejin Attila írja: „Az első (és egyben az utolsó) komolyabb kísérlet a szakmai körök részéről, hogy megfejtsék a lelőhely rejtélyét, egy tudományos konferencia volt, amelyet 1981. február 23-án tartottak meg Belgrádban” – nem sok eredménnyel – teszem hozzá^[3]. A lelőhelyen talált – több száz – zsidó szimbólumokkal telekarcolt tégladarab, érthetővé teszi, hogy miért éppen a 2010 őszén tartott zsidó doktorandusz konferencia résztvevőjét foglalkoztatta ez a probléma.^[4] (Itt az „érthető” szót idézőjelbe kellene tennem, mivel logikusan éppen „nem érthető” az az általános érdektelenség, ami megmutatkozik e téren!). Magyarul, leginkább, az index.hu, vagy a Facebook oldalain találkozhattunk ezzel a témával. Szerbül, angolul, franciául, oroszul már több adat is rendelkezésünkre áll, ami erről az érdekes feltárásról nyújt tájékoztatást.^[5] A leletek az Újvidék város Múzeumában kerültek elhelyezésre (Predstava menore na cigli, Muzej grada Novog Sada).

A tisztelt olvasó valószínűleg éppen annyi információval rendelkezik a dunacsébi nekropoliszról, mint amennyivel én rendelkeztem néhány napja. Ezért illik képbe hoznom őket. Tehát, Dunacséb (Čelarevo N 45.26111 E 19.49739), előző neve Bács-Cséb volt. Első ismert birtokosa 1437-ben a Sulyok család volt, mely ez időtől innen is nevezi magát. A Ciglana [Téglagyár] nevű régészeti lelőhely Dunacsébtől egy kilométerrel délnyugatra található a Duna alluviális teraszán, amely Újvidéktől Palánkáig (Bačka Palanka) húzódik, hullámzó, dombos talajon; a folyóparttól nem egészen egy kilométerre, ahol a folyó a Nagyszigetnél (Velika ada) kétfelé ágazik. (N 45.26290 E 19.49635). A nekropoliszt 1972 elején fedezték fel, amikor a helybeli téglagyár (amelyről a lelőhely a nevét kapta) egy 35 méter széles mélyebb bevágást csinált észak felé, s ezzel a lelőhely nagyobbik részét megsemmisítette. Összesen 263 sírt tártak fel: 75 férfi, 70 női, 59 gyermek, illetve 44 meghatározhatatlan nemű személy csontmaradványait, 13 sírban pedig vagy nem volt csontanyag, vagy olyan állapotban volt, hogy bármilyen antropológiai vizsgálat lehetetlen volt. Betegségek, sérülések hiánya, valamint a nemek aránya alapján megállapítható, hogy a dunacsébi populáció viszonylag stabil, békés életet élt. Külön problémakört nyitott az a 70 darab római agyagtégla-töredék, amelyen rávésett menóra ábrázolások, illetve egyéb (zsidónak vélt) jelképek (sófár, etrog, luláv, illetve néhány írásjel is) voltak. Később, több mint 650 sírt tártak fel, ami lehetővé tett bizonyos pontosításokat korábban már megfogalmazott elméletekhez. Ti. most már a kutatott temetőrésznél három populáció egyidejű temetkezése különíthető el: az avar, a „téglás” és egy keresztény népesség is. Az avar betelepülési fázisikról szólva Balogh Csilla írja: „A Duna–Tisza köze minden szegletének megszállása csak az 5. fázisban (700/710–

730/750) történik meg. Ekkor nyitják a dunacsébi temetőt és Šajkaška területén is egy avar kori telep létesül. (Balogh Csilla doktori disszertáció, 2013. A duna–tisza köze avar kori betelepülésének problémái). A jugoszláv szakirodalom egy része szerint e temetőt csak a 8. század végén nyitották meg. Bóna István kritikai észrevételei51 azonban arra mutattak rá, hogy e keltezést több tárgytípus időrendje megdönti. Másrészt viszont egyes horgosi temetők elemzése arra mutatott rá, hogy az avar sírmezők használata nem szűnt meg hirtelen a 9. század elején. A gyors vég helyett sokkal inkább elszegényedéssel, illetve sajátos „befelé fordulással" számolhatunk. A leletek számának megcsappanása, illetve az új tárgytípusok elterjedésének a hiánya miatt azonban igen nagy nehézségekbe ütközik a pontos és részletes időrend kidolgozása. (Takács Miklós: Szempontok bácska településtörténeti rekonstrukciójához, az avarok 568-as honfoglalása és a 11. század vége közötti időszakban. Híd 44(2000)/12, 1095-1118).

Mindmáig hiányzik azonban az antropológiai vizsgálata a temető azon részének, ahonnan az agyagtégla-töredékek előkerültek, illetve ugyanezeknek a töredékeknek a kémiai vizsgálata. Így tulajdonképpen az elvégzett antropológiai kutatások is csupán egyfajta viszonyítási alapot kínáltak fel, nem többet, s inkább bonyolították a kérdést, mintsem segítettek a megválaszolásban. Mondani sem kell ugyanis, hogy már kezdettől a legnagyobb fejtörést a zsidó szimbólumos téglatöredékek okozták. Természetesen a téglák, pontosabban a téglatöredékek keltették a legnagyobb érdeklődést. Némi vita során a (fentebb említett konferencián) résztvevők többsége elfogadta azt a véleményt, hogy a tégladarabok más helyről kerültek ide, éspedig mint töredékek, illetve hogy a szimbólumokat fragmentumokra, nem pedig egész téglákra karcolták, amik aztán utólag törtek el; ezt valószínűsíti a rájuk karcolt szimbólumok térkitöltő elhelyezése, kompozíciója. Ez egyben kizárta annak lehetőségét is, hogy a szimbólumok esetleg téglafalak egyfajta „díszítőelemeiként” szerepeltek elsődlegesen. Ennek nyomán magától kínálkozik a következtetés: az a népesség, amely a sírokba helyezte el őket, a temetkezési szertartás részeiként használta fel őket. Az nyilvánvalónak tűnt, hogy a tégladarabok valamelyik római építmény romjaiból származnak, valószínűleg a 3 km-re levő Castellum Onagrinumból (ma Begecs), amely az eddig feltárt egyetlen bácskai oldalon levő római kori lelőhely a vidéken. Itt állomásoztak egy ideig az V. (Iovia) és a VI. (Herculia) légió részei a 4. század második felében. (A fenti részletek, információk P. A. említett írásából származnak). A kormeghatározás kérdésével kapcsolatban Pejin ezt írja: „Ennek megnyugtató módon történő megválaszolása mindenképpen igen fontos lenne. Az egyik mód a C14-es módszer volt, amelyet azonban csupán egyetlen egy csontból vett mintán alkalmaztak, ez azonban meghökkentő eredményt hozott: 981-et, ami azonban – a mintavétel esetlegessége miatt – csupán egyfajta terminus post quem, semmi több”. Más források szerint a leletek a 8-9. századból származnak. („The necropolis and the settlement dated to the 8 th/9 th centuries are separated only by the border trench”).^[6] A talált leletek egy része teljes egészében megfelel a késő avar időszaknak. A menórás tégláknak köszönhetően, az eltemetett lakosság egy részéről, etnikai értelemben, feltételezhető, hogy az egy – a zsidó vallásra áttért – török (?) törzs lehetett, mielőtt megérkezett a területre. Az arab-kazár konfliktus, az eredetileg a Kaukázusban élő néhány független zsidó populáció kivándorlását eredményezhette. A megtalált arab, abbasid érmék ezt a következtetést alátámasztják. A sírok harmadik csoportja valószínűleg szlávokhoz tartozik, mivel itt a halottakat elhamvasztották, és az urnákat temették el. (Stanojev, Nebojša 1996, 147f.; Gačić et al. 2008, 21f.)

Ezek után, elkezdhetjük összerakni a mozaikképünket. Korábbi írásaimban – közvetve bár – igen sok helyen vannak kapcsolódások. Például a „bel”, az „ar”, a „szu”, a „kev” a „dul” stb. szavaink mind, az egykori Kazária körüli területre vezetnek. A hun birodalom óta meglévő óbolgár kapcsolataink elemzése szintén segítségemre volt, ugyan úgy, mint a késő avarok és a szlávok keveredése, pld. a Szvatopluk név eredeztetésénél. (свататься             udvarolni). Mindezeket azért említem, mert a dunacsébi leletek avarokról, szlávokról és egy zsidó vallású közösségről tanúskodnak. Az avarok és a szlávok nem jelentenek újdonságot, hiszen tele volt velük a Kárpát-medence, már Árpád népének bejövetele előtt is. Ezért ebben az írásomban csak a „menórás téglák népével” foglalkozom részletesebben. Minden esetre meg kell említenem, hogy már krónikáink is említést tesznek honfoglaló kabar, alán-jász, kazár, bolgár és besenyő csoportokról, akik jórész mohamedán vallásúak voltak. Anonymus azt írja, hogy 970. körül, bolgárföldről (a mai Kazány térségéből) izmaeliták sokasága érkezett Magyarországra. A krónikáinkonkon túl, régészeti leletek is igazolják, hogy a 11. században már itt éltek. (Lásd pl. a 2004-ben Orosháza környékén megtalált Árpád-kori település leletanyagát!). De nem kizárt, hogy a Kazár Birodalomból izraelita vallásúak is bekerültek Magyarországra, lásd például Aba Sámuel király (1041-1044) származásának kazár változatát. (Aba Sámuel volt az első, nem Árpád-házi, választott királyunk.)

Kézai, a Magyar Krónikájában^[7] a khorezmi rokonságot Csabától számítja: „Ezen Csabától származott az Aba nemzetsége”, aki „a korozmin nemzetből vett feleséget”. A khorezmiek, más néven kálizok^[8] „kisebb csoportjaiknak bevándorlása a Kárpát-medencébe az 1200-as évek végéig folytatódott, s eredeti nyelvüket valószínűleg meg is őrizték (vám szavunk vsz. káliz jövevényszó)” – írja a Magyar Katolikus Lexikon. A lexikon szerint iszlám vallásúak lehettek:”Abu Hámid Al-Garnáti andalúziai arab földr. utazó 1150-53: járt Mo-on. Tudósítása szerint a khavárezmiek utódai ezerszám állnak a m. kir. szolgálatában, ker-nek vallják magukat, bár valójában muszlimok. Ebből következően a ~ vsz.  →síiták voltak, akiknek idegen, nem-muszlim környezetben megengedett a rejtőzködés, azaz vallásuk eltitkolása”. „A tört. Mo. területén 20-nál több falunév és családnév (1437) őrzi emléküket: Kalász, Káloz, Kálozd, Koroncó”. „Ioannosz Kinnamosz bizánci tört-író I. Mánuel cs. (ur. 1143-80) idejéről szóló tudósítása szerint Szerémségben élő kálizokból a m. kir. segédcsapatokat küldött a szerbek megsegítésére.” Kinamosz szerint ezek a kálizok nem olyan vallásúak, mint a magyarok, hanem „mózesiek”, ha nem is tiszta mózesi törvények szerint. Egy másik helyen a Szerémségben lakó kálizokról írja Kinamosz, hogy olyanok, mint az ott élő magyarok, de mózesvallásúak (bár a „perzsákkal” vallanak azonos vallási nézeteket). A muzulmánok (böszörmények^[9]) egy másik – katonai csoportját – Abu Hámid magribitáknak nevezte. Ezek nyíltan gyakorolták vallásukat, a magyar királyt csak háborúban szolgálták; talán besenyők, vagy még valószínűbb, hogy iráni nyelven beszélő alánok voltak. A böszörmények között lehettek bolgárok és arabok is. Ezt alátámasztja Karácsonyi János 1896-ban írt művében is, a Békésvármegye történetében: „a mohamed-vallású bolgárokat nevezték őseink hajdan böszörményeknek”^[10] Itt valószínűleg a Volgai Bolgárországból származó bolgárokról^[11] van szó, ugyanis a böszörmények nem csak a Kazár Birodalomban, de itt is, kereskedők voltak. A khorezmiek kamarai és pénzügyekkel foglalkoztak. A pénzváltási tevékenységükre utalnak az orosházi leletek között megtalálható ólomsúlyok is, amelyek a budai márka egységeinek felelnek meg.

 „Pest megyében a Mende község melletti Bille, és az Izsák község melletti Bocsa-puszta neve a két volgai-bolgár vezér nevét őrizték meg. De ezeken kívül még a Fejér és Szabolcs megyei Bolgár(di) vagy Polgár(di) helynevek is egykori letelepedésük emlékét őrzik” – írja ED Ferenci, a Muszlim főszerkesztője. Orosháza környékéről a tatárjárást követően tűntek el a muszlimok. Árpád-kori forrásaink ugyancsak tanúsítják, hogy a kavar megnevezés különböző zömében kazár, káliz, alán és volgai bolgár etnikumú csoportok gyűjtőfogalma volt. „A magyarságnak is voltak közép-ázsiai kapcsolatai. Például a magyarsághoz csatlakozó káliz népcsoport a Bukhara nyugati szomszédjaként ismert Khvárizm (Khorezm) területéről származik. Olyan magyarországi helynevek maradtak utánuk, mint Káloz vagy éppen Budakalász” -- nyilatkozta Sárközy Miklós a Bukhara története című könyv fordítója. A szöveg ősszerzője egy bizonyos Abú Bakr Muhammad Narsakhí volt, aki számánida udvarban, mint kancellári munkatárs működött a 10. század első évtizedeiben. Miért fontosak nekünk a kálizok? Ők egészen a tatárjárásig a Magyar Királyság területén éltek és fontos pénzügyi, valamint katonai szerepük volt. Azt is sejtjük ma már, hogy a közép-ázsiai szogd művészet, fémművesség is hatást gyakorolt a honfoglalás előtti magyarra. „Hogy lehet akkor, hogy eddig az őstörténet kutatásban nem foglalkoztak ezzel a krónikával?

– Az őstörténeti források között azok a művek szoktak szerepelni a magyar kutatásban, amelyek név szerint említik a „magyar” nevet. A Bukhara történetében a magyarok név szerint nem fordulnak elő, de a magyarokkal feltételezhetően kapcsolatban álló türk népcsoportok és szogd városlakók igen.

– Miért lehet még fontos ez a kútfő a magyar őstörténet-kutatás szempontjából?

– Mert többek között steppei nomádok és a városlakók közötti hol békés, hol meg konfliktusos viszonyát írja meg. Éppen azokat, melyek a magyar törzsek életét is jellemezhette. Narsakhí az iszlám vallás és kultúra elterjedésének folyamatát is megörökítette, ez pedig számunkra sem minden tanulság nélküli. A 10. században az iszlám Közép-Ázsiában északi irányba is egyre jobban elterjedt” – folytatódik a riport. (A muszlim krónika, amely a magyar őstörténet számára is hasznos lehet. Tóth Gábor riportja a Vasárnap.hu-ban. 2021. 11.06).

A kazár hatalmi viszonyra jellemző volt, hogy: „A kagán mellé két keresztény, két zsidó, két mohamedán és egy pogány bírót állítottak, mint legfőbb tanácsosokat”. Bulán kagán (bég) idejében (kb. a 800-as évek közepén) zsidó lett az államvallás. „Artamonov véleménye szerint, mivel a kereszténység vagy az iszlám fölvétele egyúttal lehetőséget adott volna Bizáncnak, illetőleg az arab kalifátusnak, hogy a maga érdekszférájába vonja a kazár kaganátust, ez utóbbinak uralkodóosztálya tudatosan, függetlenségét demonstrálni kívánva, politikai céllal választotta a harmadik lehetőséget.” (M.I. Artamonov: Isztorija Hazar. Leningrád, 1962. 523. lap.). De ez a „választás” nem ilyen egyszerű volt: 

Az arabok elől a zsidóság Khorezmbe menekült. A VII. század fordulóján Khorezmben az arisztokrácia teljesen zsidó befolyás alá került és oly feudalizmust alakított ki "melynek során az arisztokrácia a szabad közösség tagjait leigázta és a feudalizálódó nemesség félrabszolgáivá, a kialakuló földbirtok udvari cselédeivé tette". (Tolsztov). Ez ellen – Tabari, arab történetíró szerint – CHURZÁD vezetésével kitör a mazdakita, antifeudális felkelés, mely -- mint a faluközösségek és a városi köznép mozgalma -- a nagy várak tulajdonosai, a feudális életmódon hatalmaskodó nemesség ellen irányult. Miután a chorezmsáh (az uralkodó) hatalma ezen a feudálkapitalista és a betelepedett zsidók által támogatott arisztokráciára támaszkodott, a chorezmsáh titokban felveszi a kapcsolatot az arabok vezérével - KUTEJBA-val - és segítségül hívja őt a saját népe ellen. Kutejba legyőzi a felkelőket, és a chorezmsáhhal kötött szerződés értelmében Churzádot és 4000 foglyul ejtett felkelőt kivégzik, valamint 10 000 marhát hadisarcként elvisznek. De KUTEJBA arab módszer szerint dolgozott. Mindent kiirtott, ami elébe került és nem tartozott az Iszlámhoz.  "Kutejba minden eszközzel üldözte és irtotta mindazokat, akik ismerték a chorezmiek irodalmát, akik hagyományaikat őrizték, mindazokat a tudósokat, akik köztük éltek..." (Tolsztov, Al Birunira hivatkozva). Kutejba azonban a gazdagokat és a zsidókat is üldözte, mert ezek is száműzöttek lettek, és Tolsztov így írja: "Kazáriába menekülnek a lázadó judaisták maradványai is, élükön az új bagpúrral, kit a zsidó-kazár forrásokból BULÁN néven ismerünk. A chorezmi száműzöttek Kazáriában gyorsan előtérbe kerülnek. Ők lesznek a kazár csapatok vezérei s végül az ő vezérük lesz Kazária tényleges uralkodója... A szinkrétikus chorezmi judaizmus lesz Kazária államvallása." (Tolsztov, 1948, 226. old.) Bulánt, és négyezer kazárt megmetélték. Mindez 712 és 730 között történt. Azonban a nép körében csak lépésről lépésre sikerült megnyerni a talajt a zsidó vallás részére. Ellentét volt a katonai és a vallási vezetés között is. (A bég és a kagán között). 

"József király levelének adatai szerint Bulán unokája, OBADJA, aki a VIII. század végén, vagy a 9. sz. elején uralkodott, nagyszabású politikai és vallási reformokat vezetett be. Megújította a királyságot és megszilárdította a hitet a törvény és szabály szerint. A zsidó talmudista papságra támaszkodott, mely Bagdadból, Chorászánból és görög földről érkezett, és először vezette be Kazáriába a huszonnégy könyvet, a Misnát és a Talmudot.... a különféle országokból odasereglett tudós zsidó papság tekintélyére támaszkodva államcsínyt hajt végre". (Tolsztov, 229- 230. oldalakon.) „Obadja, aki származása szerint a horezmiek utódja, itt az őshonos nemesség oldalára áll, és a zsidó talmudista papságra, amely Európa tudós világából érkezett, támaszkodva államcsínyt hajt végre, ami a horezmi zsidóság második emigrációját idézi elő, most már Nyugatra”. (Tolsztov, 231. o.) Tehát Tolsztov is és Artamonov is nem választásról, henem (800 körüli) talmudista államcsínyről tudósít. Obadja a törzseket egymás ellen játszotta ki, buzgón sürgetve a Talmud elismerését. Behívta az uz és besenyő seregeket. Zsoldosaivá fogadta őket és Sarkel városában a véres háború végén már idegen zsoldosok őrzik a kazárok nélküli Kazáriában a mintegy 200 elzsidósodott kazár vezető család hatalmát és vagyonát...

A Bulán korszak vezette be a zsidó vallást, de az vette fel, aki akarta, és Kazáriában vallásszabadság uralkodott. 
Az Obadja korszak államvezetése törvényileg szünteti meg a vallásszabadságot, és Kazária minden lakosa részére kötelezővé teszi a zsidó vallást - annak törvényét (tóra) és e törvény végrehajtásai utasításának (a Talmudnak) alkalmazásával. Ezért tört ki a polgárháború.

A magyarok a fölkelők oldalára álltak. Jól megfigyelték a talmudista hatalomátvétel minden lépését... Ismét ősi gyakorlatuk szerint jártak el: kitértek a rájuk zúdított seregek elöl és Etelközbe húzódtak... A kazáriai vezetőség azonban nem akart lemondani a magyarokról. Előbb nyájas szavakkal próbálkozott...írja  a kame.hu honlap  Badiny Jós Ferenc: A kazár rejtély című, 2014-ben ivirag nick-név alatt megjelent írásban.

A lázadókat kavaroknak (görög átiratokban kabaroknak) nevezték. A kálizok, s a szintén iráni eredetű alánok, a magyarokkal együtt, aktív részt vállaltak a Kazár Birodalom belső harcaiban, majd kiváltak a Birodalomból. A fölkelés élén kazár vezetők, bégek, tarkánok állanak. „A magyar törzsek jelentős szerepet játszottak a VIII – IX. század fordulója körüli, a zsidó vallás és a talmudi törvénykezés miatt kitört kazáriai belháborúban.”[Bartha Antal: M.I. Artamonov Isztorija Hazar. Ismertetés a Századok, Budapest, 1964/4. szám és Bartha Antal (Századok, 1963. l. szám.)] De a kabarokkal a kapcsolat már sokkal korábban is megvolt. A kabarok, mint uralkodó kazár törzsi egyesülés problematikája, számos hipotézist vet fel származásukkal és etnikai helyükkel kapcsolatban az észak-kaukázusi népek történetében – írja B. H. Bgazsnokov szovjet-orosz történész. Majd így folytatja: „A kabarok sokáig Kazária bennszülött lakóinak egyik legbefolyásosabb csoportjai voltak. Az állam „uralkodó klánja” [Golb, Pritzak 1997: 54]. A hatalom, az uralkodók – a kagán és a bég -- politikai és katonai támaszai. Nyilvánvalóan ehhez kapcsolódik a kabar kifejezés egyik  héber jelentése: „társ/szövetséges”, a népetimológia alapján”. /B. H. B. : КАБАРЫ И КАБАРДА В СОСТАВЕ ХАЗАРИИ. УДК 94 (470. 6)/.  „Megemlítik, hogy a kabarok és a magyarok egy része Albániába költözött a VII. században” – olvashatjuk az azerbajdzsáni akadémikus G. A. Gejbullaev egyik munkájában, ahol  arra a  V. Minorskyra hivatkozik (Минорский В.Ф. История Ширвана и Дербенда. М.: Изд-во Восточная литература, 1963. 37. old.), akire például Czeglédy Károly is többször utalt. (Lásd: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. Bp. 1985.).  

Dr. Zakar András: A Sumér Hitvilág és a Biblia című könyvében (182. o.) idéz egy üzbegisztáni múzeumi igazgatótól: „A horezmi mondák szerint ezer évvel ezelőtt népünk egy része, akiket ’kavaroknak’ neveztek, elhagyta Horezm határait és Közép-Ázsiából Közép-Európába vándorolva, Magyarországon telepedett meg. Királyukat Aba Sámuelnek hívták”. Aba Sámuel királyunk (1041-1044) származása és vallása rejtély. Lehetett a neve után zsidó, vagy akár a nesztorianizmus követője is. Egy biztos: Keletről jött, és nem volt vérszerinti rokonságban az Árpád-házzal! (Nem véletlen, hogy István nem rá hagyta a koronát!).

Részlet Kulcsár Péter történész írásából:

„A „kabar" etimológiájával sokan foglalkoztak, a megfejtés azonban nem jött közelebb. A régi latin és magyar feljegyzések a szót v-vel rögzítik: „cum Cowaris" (Annales Juvavenses maximi), „Kuari" (1295, TESz), ,JCuarzeg" (1296, TESz). Ezzel egyezően olvasandó Konstantinos Porphyrogennétosnál a „icaßoupov", ahoi ß ugyancsak a v hangot jelöli. Tehát a szó egy kuar-kvar alakból fejlődött a szókezdő mássalhangzó torlódás feloldásával (mint kvasz-kovász stb.). Tekintve, hogy a kazár birodalom területén nagy számban éltek khorezmi menekültek, akik ott a vezetést is átvették, és a judaizmust államvallássá tették, ez a „kvar" nem lehet más, mint a Khorezm név első tagja. A Khw arazm (a VIII. századi khorezmi érmeken Khw rzm) név származtatása, jelentése számos komoly és komolytalan megoldási kísérlet után ismeretlen maradt. A kutatók többsége csak abban jutott egyetértésre, hogy a szó két — egyenként szintén megfejthetetlen - tagból áll össze: khw ar és z.m, ami talán a khwar nép földjét jelentené. A kvar-kovar—kavar-kabar nevet eszerint maguk a kabarok hozták Khorezmből, és ezzel jelölték származásukat az európai publikum előtt is. Konstantinos mondja, hogy ezek - mármint a kabarok - pártot ütöttek a kazár kormányzat ellen, vereséget szenvedtek, és egy részük elmenekült a türkök közé, akik kabaroknak nevezték őket. Azt is mondja továbbá, hogy részt vettek a honfoglalás idejebeli csatározásokban, sőt, a harcban az első sorokat alkották. A magyarokat a szerecsenekkel aligha tévesztették össze, ezért bizonyos, hogy a kabarokat jelölték latinul az Agarenus szóval. Feltűnő, olykor önálló részét alkották a magyar seregnek, érthető tehát, hogy nevük az egészre átszármazott. Az Annales Juvavenses maximi (a X. század 50-es éveiben) a 881. évnél egy „cum Cowaris" lefolyt ütközetről számol be.” (KULCSÁR PÉTER: A magyar ősmonda Anonymus előtt. ItK, 1987-1988. XCI-XCII. évfolyam 5-6. szám. 523-545.).

Hol, hogyan, kik és mikor, milyen célból használták azokat a jelképeket, amelyeket a dunacsébi téglákra karcoltak egykoron? A „karcolatok” szinte minden darabon azonosak. Az elrendezés teljesen megegyezik például a 6. századinak tartott maoni zsinagóga mozaikképével. A fő motívum itt is a hétágú, talapzatos menóra, két oldalán az etroggal és a sófárral. (A sófár sarok ábrázolása érthető, bár a sarok és a szarv hatalmi jelképként, már sokkal korábban használatos volt). A citrus alma általában a zsidó hálaadási rituálé egyik fontos kelléke az őszi sátrak ünnepén^[12]. „A Citrus pomum Adami Risso nevű citromfajnak tartós jó illatú, tojásdad, egész körte alakú a gyümölcse. Aranyszínű héján, mint foghely, egy v. több, kisebb v. nagyobb behorpadás van, melyet a zsidók Éva harapásának neveznek. A talmud állítása nyomán ez a «tudásfa» gyümölcse, melybe első szüleink Isten tilalma ellenére beléharaptak. Ezért zsidó-almának is nevezik” – írja a lexikon. A menóra, az Izraelhez való hűség, a sófár a Messiás eljövetelének jelképe. De a menóra az egyik legrégibb zsidó jelkép, ami az égő csipkebokrot szimbolizálja, amelyet Mózes látott. Tehát a szent tüzet formázza. A középső ágát samasnak hívják. Samas^[13] volt a neve az ősi szemita napistennek is. A Kaspi-tengertől a Dunáig terjedő területen, a 8-9. században élő emberek tudatában a tűzimádó (zoroasztriánus) elemeket hordozó nesztorianizmus szolgáltatta az alapokat, amelyből a katolikus, az áttért zsidó, vagy az iszlám közösségek kialakultak. A 2. századtól kezdve a menórás ábrázolások a kereszténységtől való megkülönböztetésül szolgáltak, így biztosak lehetünk abban, hogy a dunacsébi sírokba izraelita vallásúakat temettek.

Az azonban nem zárható ki, hogy így együtt, (a menóra mellett az etrog és a sófár), ez a jelképegyüttes a keresztény alfa és ómegával^[14] közrefogott Krisztus-monogram jelentésével azonos! A kezdet és a vég ilyen formájú, misztikus megjelenítése az izraeli és a keresztény hitű közösségekben eléggé elterjedt szokás volt. Hasonló betűszimbolikával a hellenizmus és a rabbinista irodalom is élt (alef - táv; a héber ábécé első és utolsó betűje). Itt izraelit írtam, mert „zsidó” valójában csak akkor lesz, ha Júda oroszlánjai védik, mint ahogyan a maoni képen is látható. Viszont, én is a „zsidó” szót használom általánosan, mert a magyar nyelvben ez lett az elfogadott a valós „izraelita” helyett, holott ez a szó, csak a Júda törzsének franciásított német megnevezése! A zsidó temetkezési szokások előírják, hogy a sírok fölé jelet kell állítani. ^[15] A zsidó sírokon ma is kő, vagy kavics jelzi, hogy az elhunyt emlékezete tovább él. A kő továbbá nem múlandó (mint a virág), akár örök emlékként is megmarad. „Élőt, az élőnek – holtat, a halottnak!” – tartja a szokás. Ez lehetett a fő motiváció, amikor (a közelben található, e célra kiválóan alkalmas) római tégla és cserépdarabokra rávésték népük és vallásuk legfőbb szimbólumait, valamint a teremtésbe és az öröklétbe vetett bizodalmukat. Van azonban egy figyelemre méltó jel, minden rajzolaton. Ez a menóra talapzata. Nem oroszlántalp, sem egyéb, szokásos „alátámasztás”, hanem a Dúló klán ősi tamgája: a baltavár! Lehetne ezt sokféleképpen értelmezni, de a hely, az idő és a körülmények ilyen találkozása nem lehet véletlen! Míg a menóra összetevőinek, felépítésének pontos leírása a Bibliából ismert, a talapzatról kevesebbet tudunk. A középkor híres rabbija, Rashi (RAbbi SHlomo Itzhaki, 1040 – 1105) azt írja a Gen.(25:32) -höz fűzött megjegyzésében, hogy „A láb (alapzat), alul érckoporsó formájú, amelyből háromláb nyúlik ki”. Izrael mai címerében lévő, (és még sok más) menórának a talapzata az érckoporsó formát utánozza. Valamiért a dunacsébi rajzolatokon a háromláb hangsúlyosan jelenik meg. (Már-már, egyenrangú a gyertyatartóval!). Feltételezésem, hogy itt a Dúló-klánból betért izraelitákról van szó, akik fajilag nem zsidók, és ezt fejezi ki a háromágú szigony. Megjelenésük a magyarok területén azzal magyarázható, hogy összetűzésbe kerülhettek a Kazár uralkodó réteggel és „emigráltak” a keleti törzseket befogadó Magyarországba. Mindezekről DNS vizsgálatokkal lehetne meggyőződni, de az ilyen vizsgálatok eredményeiről nincs tudomásom.

Azért „maradt fent emlék a zsidó vallás hatásáról. Elsősorban Erdélyben. Ahol voltak úgynevezett „zsidózó magyarok", akik Mózes törvényei szerint a szombatot tartották pihenőnapnak, és nagyon sok székely fiú elsősorban ószövetségi nevet kapott, még a keresztségben is. A Mózes, Áron és Ábel ma is igen gyakori székely ne­vek - és ennek valami oka biztosan volt. Ha más nem, akkor az utoljára a székely nép szomszédságában élt kabarok emléke - mert maguk az eszkilek, a székelyek ősei sohase éltek a zsidó hitre tért Kazáriában”. (Szatmári Jenő István, alias Türk Attila: Ezek vagyunk mi magyarok.  Anno Kiadó, 2009.) Lásd még az Alsószentmihályi rovásfeliratot a 10. századból, valamint a karaita zsidók történetét a 8. századtól. (Michael Corinaldi: The Personal Status of the Karaites Hardcover, 1984. 46. o.) Ebben Seraja Szapszał orosz-lengyel keletkutató nyelvész írja: «Совместные браки между караимами и раввинистами запрещены окончательно с 8-го века, то есть с зарождения караимизма».

[1] Pejin Attila (1961- ) történész, muzeológus, Zenta. Érd. köre: Helytörténet, a magyar zsidóság, a történelemtanítás.

[2] http://www.or-zse.hu/hacofe/vol3/dunacseb-pejin2012.htm

[3] P. A. lábjegyzete a kazár vonalról: u.i. „^[6] Naučni skup „Menore iz Čelareva“ 1983. S egyénileg sem tért vissza senki a problémához. Legalábbis tudtommal senki a résztvevők közül (sőt mások sem) nem foglalkozott külön ezzel a problémakörrel. Egy utalást találtam – S. A. Pletnyova: Ocherki Khazarskoy Arkheologii. Moszkva–Jeruzsálem, 1999 könyvében valamilyen formában ír a lelőhelyről, de mivel nem volt módomban olvasni – csupán internetes utalás van róla –, nem tudhatom, hogy Pletnyova csak érintőlegesen, avagy érdemében szól róla.“

[4] http://www.or-zse.hu/hacofe/hac-vol3-tart.htm#

[5] Pld.: http://sh.wikipedia.org/wiki/Avarska_nekropola, vagy Bácskai zsidóság/Jevreji Bačke a Face bookon.

[6] RGZM. Archäologisches Korrespondenzblatt. Jahrgang 38 • 2008 • Heft 3. 447. o. http://elibrary.matf.bg.ac.rs/bitstream/handle/123456789/587/IvanBugarskiBacka.pdf?sequence=1

[7] 6. §. A székelyekről, és Csaba fiairól; Edről és Edeménről.

[8] MKL: „kálizok: a honfoglaló magyarsághoz csatlakozott iráni nyelvű népcsoport, akik a kabarokkal együtt jöttek a Kárpát-medencébe. Eredeti lakóhelyük az Aral-tó, ill. a Volga alsó folyása közötti terület volt. - Nevük a tört. forrásokban Kr. u. a 6. sz: jelent meg Xvalis alakban.”

[9] A böszörmény szó a perzsa muzulmán szóból származik (musurman ~ böszörmény)

[10] Karácsonyi 1896, I. kötet, 40.

[11] 670 táján felbomlott az onogur-bolgár államalakulat. Egyes csoportjaik nyugat felé húzódtak, s belőlük lett a Kárpát-medencében a kései avar birodalom, illetve a szlávokkal összeolvadva, elszlávosodva a mai Bulgária (DunaiBolgárország). Helyben maradt csoportjaik valamikor a 8. század elején északi irányban kivonultak a Kazár Birodalomból és a Volga partján megalapították a Volgai Bolgárországot.

[12] A zsidók az őszi sátrak ünnepén, pálmalevél, fűzfa- és mirtusz-ágakkal bokrétába kötve, mint ünnepi bokrétát a reggeli ájtatosságon, a 113-119. zsoltár éneklése közben kezükben tartják.

[13] Samas, a babiloni és asszír nap- és igazságisten akkád nyelvű neve. A sumer Utunak felel meg, akit szarvas sisakkal és valamilyen éles fegyverrel ábrázoltak.

[14] Az alfa és ómega (Α - Ω) a klasszikus (ion) görög ábécé első és utolsó betűje, következésképpen az első és az utolsó, a kezdet és a vég, valamint a teljesség szimbóluma.

[15] Gen.35,20;  II.Sám.k.,18,18;  Ez.39,15.

Anonymus szerint Zolta fia Taksonynak kun felesége volt. (Ami valószínűleg keleti, kangár-besenyő, vagy volgai bolgár származást takarhatott.) A hagyomány két fiúgyermekük – Géza és öccse Mihály – nevét örökítette meg. De feltételezhető, hogy több gyermekük is volt. Ha jobban megvizsgáljuk az Árpád-ház származási anomáliáit, akkor találhatunk egy olyan változatot, amely több vitatott kérdésre is kielégítő választ adhatna. Tételezzük fel, hogy Koppány (962/64-997), ragadvány nevén Tar (vagy Szár) Szerénd (Zerind) volt a másik fiú, aki sohasem vette fel a kereszténységet. Feltételezésünkre a lengyel krónikákban találunk alapot, ahol „Thoxon”-nak három fiát nevesítik:  "Geyzan, Mychlemum et caluum Ladislaum". /Kronika Węgiersko-Polska, De sancto rege Ladislao, p. 488./. A legidősebb fiú Géza (945-997) volt, akit öccsével (Bélával) együtt 972-ben kereszteltek meg. Géza az István, míg Béla a Mihály nevet kapta a keresztségben. A dunántúli helynevek igazolják a testvéri birtokok szomszédságát. Taksony halála után a legidősebb fiú, Géza lett a fejedelem. Első felesége az erdélyi Gyula lánya, Sarolt lett 967-ben, akitől született Vajk, a későbbi I. István király. Mihály (alias Béla) felesége a lengyel Adélaïde de Pologne, másnéven: Adelhaid von Beleknegina (950-997), Ziemovit lengyel herceg lánya lett, akitől két gyermek született: László és Vászoly. László örökölte nagybátyjának Szár ragadványnevét, mivel pogány rítus szerint élt. Koppány családjáról nincsenek információk. Mihály halálakor (978) sztyeppei szokásjog (levirátus) szerint Géza automatikusan Adelheid ura lett, és Sarolt halála után, 985-ben feleségül is veszi.  Két leányuk ismert, akik 987-ben és 989-ben születtek. Egyik lánya, Ilona (egyes források szerint Gizella vagy Mária) Orseolo Ottó velencei dózse felesége, és a későbbi Péter király anyja, a másik pedig Aba Sámuel felesége lett.

Géza halálakor szeniorátus elve alapján az életben maradt harmadik testvért, Koppányt illette volna a fejedelmi cím, sőt – hasonlóan Gézához – automatikusan Adelheid férjének számított. Ezt azonban a megerősödött unoka öccs, István már nem engedte meg, és legyőzve Koppányt magához ragadta a hatalmat.

Hogy ki volt valójában I. istván anyja, Géza első, vagy második felesége – nem tudjuk! Születésének dátuma is vitatott. 969 és 980 között (Wikipédia) -- Kristó Gyula szerint -- 981 körül született. Érdekes, hogy Szent István életéről szóló legendák nem adnak felvilágosítást Vajk anyjának kilétéről.

István utóda a bevezetett primogenitura elve alapján Imre herceg lett volna, de a halál ebben megakadályozta. A szeniorátus szerint – Szár László halála miatt, annak öccsére –Vazulra (Vászolyra) szállt volna a korona. Viszont „Vászoly feslett életű volt s vétkei miatt István király őt a nyitrai várba záratta s ezen okból nem lehetett őt méltónak tartani a királyságra. Sokkal jobban pártolásra talált a királyi udvarban azon terv, hogy szent István király sógorának Urseolo Ottó velenczei herczegnek fia, Péter legyen István halála után a király. S hogy Vászoly herczeg testileg is alkalmatlan legyen a kormányzásra, elhatározták, hogy megvakíttatják és elküldötték a nyitrai várba Sebest, Budának fiát, a ki a hagyomány szerint a herczeg szemeit kiszúrta és füleibe ólmot öntetett”. (Az idézet Dr. Karácsony Imre történész, orientalista teológiai doktor, Szent László király élete című, Győrben, 1895-ben kiadott művéből való).  István fiatal unokaöccsei: András, Béla és Levente, akik valószínűleg nem Vászoly, hanem Szár László gyermekei voltak, mivel István „Koppány-sarjaknak” tartotta őket, és nem bízott meg a hűségükben, életben maradhattak. (Lásd: Újházy Lászlónál: A magyar nemzet történelme. Középiskolák alsó osztályai számára. I. rész. Szent István Társulat, 1912. 29. l.). A három herceg közül Levente maradt hűséges ősei hitéhez, ezt bizonyítja, hogy halála után az utolsó pogány fejedelem, Taksony mellé temették.

Miért szláv?

A társadalmi globalizációnak, leegyszerűsítve: a legerősebbek érdekérvényesítésének, egyik eszköze nálunk a nyelvi globalizáció elfogadtatása. Ez alatt nemcsak az idegenesítést értem – amikor, főleg az igénytelenség, illetve a „divat” (a trendi, sic) miatt nem fordítják le az idegen szavakat -- hanem értem ez alatt a magyar szavak átvételének „szlávosítását” is. Miért éppen a szláv „jövevényszavakkal” van bajom? Megmagyarázom.

Egyrészt, a hivatalos nyelvész elmélet szerint szókincsünk jó része finnugor eredetű.[1] Én magyarugornak nevezem, mivel az uráli nyelvcsalád része, viszont a finn nyelvhez nem sok köze van. Ez azt jelenti, hogy az alapnyelvek közismert felosztásban az uráli nyelvcsaládon belül párhuzamosan létezett a magyarugor, a finn-permi, és a szamojéd alapnyelv. Fogalmazzunk tehát úgy, hogy szókincsünk jó része belső keletkezésű, azaz saját és önfejlődéses. A finn-permitől és a szamojéd nyelvektől leginkább abban különbözik, hogy benne a sumér, az iráni, a kaukázusi és a türk nyelvi elemek már az őskorban is meg voltak. Mindez évszázados magyar nyelvi vitát generált a nyelvészetben, aminek ma sincs vége.

Másrészt, a hivatásos nyelvészeink többsége (Kniezsa István, Gombocz Zoltán, Melich János, Bárczi Géza, Papp Ferenc, Zoltán András stb.) úgy tartja, hogy a magyar nyelv szókincsének legnagyobb idegen eredetű rétegét a szláv jövevényszavak teszik ki. Én úgy gondolom, hogy a 19-20. századi nyelvészeink többsége tévesen ítélte meg a szláv-magyar szóátvételek irányát, és ennek következtében a kora középkori hun-avar-magyar helynevek jelentős részét mesterségesen elszlávosították. Élen járt ebben a szlovák származású Kniezsa István (1898-1965) nyelvész, aki Melich János és Gombocz Zoltán nyomdokain járva, tömegével fedezte fel „a magyar nyelv szláv jövevényszavai”-t. Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár-a és Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára gyakorlatilag ugyan ezt a szemléletet követik. Azok a történészek, nyelvészek, akik szembefordultak ezzel az irányzattal nem kaptak állami elismerést, sem támogatást. Munkáik külföldön, vagy itthon – magánkiadásban – jelentek meg. A nagy számra való tekintettel, most nem sorolok fel neveket. Legyen elég egy idézet Götz László (1934-1992) amatőr nyelvész-történésztől: „elengedhetetlenül szükség lenne az eddig szláv eredetűnek tartott sok száz magyar szó alapos felülvizsgálatára is, mert igen valószínű, hogy túlnyomórészt fordított kölcsönzésekről van szó”. (Götz László: Keleten kél a nap. Püski Kiadó. I/227.o.).

Harmadrészt, a ma szlávnak tartott jövevényszavainkról gyakorlatilag a legtöbb esetben nem lehet megállapítani, hogy melyik mai szláv nyelvből származik. Hivatásos nyelvészeink szerint, a magyarság sohasem érintkezett az ős-szlávokkal. Tehát egységes szláv hatásról nem beszélhetünk, csak tót, orosz, szerb, horvát, bolgár, lengyel és szlovén hatásról. Energiájuk nagy részét lekötik az alaktani kutatások, a szavak nyelvtani formáit vizsgáló, valamint a szavak különféle alakjait leíró tanulmányok böngészése. Kisebb szerepet kap a szavak jelentése, etimológiája, illetve a szótörténet, a régészet, a történelem, a néprajz, a mitológia. Én a nyelvet, mint mémet vizsgálom. Közérthetően ezt Badiny Jós Ferenc szavaival tudnám érzékeltetni, aki 2013-ban „A valódi magyar őstörténet” című előadásában a magyarságról szólva azt mondta, hogy „itt nem a test számít, hanem a lélek!” Ennek megfelelően a magyar honfoglalást is a magyar nyelv honfoglalásának fogom fel, és ez évszázadokkal megelőzte Árpád és népének bejövetelét. A honfoglalás ténye és ideje pedig meghatározó a magyar-szláv nyelvi kérdésekre adandó válaszok igazságtartalmának megítélésében. Szerencsére ma már nem csak a magyar alternatívnak tartott amatőrök osztják azt a véleményt, hogy a magyar szittya (szkíta) nép, hanem külföldön is elismerik ezt. Példának említhetném a német archeológiai intézet 2007-ben rendezett berlini Arany Griffek kiállítás katalógusának bevezetőjét író Dr. Frank-Walter Steinmeier kultuszminiszter szavait: „hogy a szkíták Eurázsiában évezredeken át tartó idők alatt uralkodó népcsoport voltak, s ma Európában a magyarságot lehet utódnépéül tekinteni, akik megtartották az eredeti, agglutináló nyelvüket is.” Gyakorlatilag leírta a magyar őstörténet főelvét: ázsiai eredetünket kazahsztáni figyelőállással, nyelvünk ősi voltát, s egyetemesen azt az eredeti európai nézetet, amely szerint a magyarok ősei szkíták voltak, egyazon nyelvcsaládba tartoznak és a magyarság kárpát-medencei hazája és Belső-Ázsia közötti út Európa kulturális feltöltődésének útja volt. Munkáimban azt fejtegetem, hogy ez a keleti hatás alakította ki az ős-szláv nyelvet Közép Európában a Római Birodalom utódnépeinek egy részénél, illetve a maradvány hunok egy részénél, a 4-5. század környékén. Ma már a történészek körében is kezd elfogadott lenni az a vélemény, hogy a hunok egyáltalán nem öltek halomra minden helyi lakost az általuk elfoglalt területeken. Sőt, a leletek tanúbizonysága szerint kiválóan együttműködtek az eltérő etnikumú népek a rómaitól nem sokban különböző, működő gazdaság termékeit előállítva. A terület új urai, a hunok és a régebb óta ott élő helyi lakosok Attila hun uralkodó birodalmában közösen is nagyrészt a korábbi, jól megszokott mezőgazdasági termékek előállítását folytatták, úgy, ahogy azt a római időkben tették. Ehhez a felismeréshez nagyban hozzájárult Susanne Hakenbeck brit régész vezetésével a magyarországi hun kori lelőhelyek csontmaradványain elvégzett izotópos összehasonlító elemzések kutatási eredményeinek publikálása. A kutatás öt magyarországi hun kori temető leletegyütteseinek csontjain elvégzett izotópos vizsgálata alapján történt meg, 2017-ben. (PlosOne, Published: March 22, 2017.)

A nyelv (később a vallás) hatására – és nem vérségi alapon – jöttek létre a szláv „etnikumok”. A szlávok egyik legkorábbi említése a Bragai vagy Dumiói/ Dumé-i Szent Márton, egy versében fordul elő, amit az 570-es években (szenté avatása előtt) írt.

IN BASILICA

Immanes variasque pio sub foedere Christi

Adsciscis gentes. Alamannus, Saxo, Toringus,

Pannonius, Rugus, Sclavus, Nara, Sarmata, Datus,

Ostrogothus, Francus, Burgundio, Dacus, Alanus,

Te duce, nosse Deum gaudent. Tua signa Suevus

Admirans didicit fidei quo tramite pergat,

/http://www.thelatinlibrary.com/martinbraga/poems.shtml/

Az alábbiakban pedig – a fentiek alapulvételével -- bemutatom néhány – szlávnak tartott – ős-magyar szavunk etimológiai elemzését.

Asztag. Gabonakévékből felrakott magas halom. „Szláv eredetű: bolgár, horvát, szlovén sztog. A szó eleji ejtéskönnyítő „a”, a mássalhangzó-torlódást oldja fel.” – írja a Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István).

De, ha ez a szó megvan a szanszkritban (sthágati), a görögben (στέγω) a latinban (tegō), olyan értelemben, hogy betakar, befed, megvéd, és innen (vagy a magyaroktól?) vették a szlávok is, akkor hogy lehet állítani azt, hogy ez a magyarban egy szláv jövevényszó? A szénakévéket (és a gabonakévéket is) asztagba kellett rakni már évezredek óta, hogy megvédjék az átázástól! Nem logikusabb a fordított átvétel? Gondolkodjunk logikusan! Az asztag kévékből áll. A magyar kéve szó rokon a dravida kov-ei (sor, sorozat) szóval. A szláv nyelvekben a sznop (сноп) változatait használják, amely valószínűleg az indogermán „snuaba” (szalag, kötés) átvétele. Tehát a kéve és az (a)sztag szavak a magyar nyelvű (hun-avar) népekkel jött be a KM-be, illetve honosodott meg Kelet-Európában. Tőlük vették át a szlávok a „sztog” szót, a németektől pedig a „sznop” (kéve) szót. Amíg a németekkel nem találkoztak, addig valószínűleg ők is a „keve” változatát használták, amire bizonyosság lehet a tatár, mongol „köl-ta”, „koli-” (kéve, kötni) szavak. A magyar (kis változtatással) megtartotta az ősi, keleti formát mindkét szónál. A fentieket csak alátámasztja az is, hogy a „kazal” szavunk a dravida nyelvekben szintén megtalálható, mint: kansal (kazal < halom). A szláv nyelvek „szkird” (скирд -- kazal) formája talán középkori latin származék lehet. De gyakran keverik az asztaggal, lásd: хлебный скирд (gabona asztag). A szénakazal pedig: "стог сена", azaz „széna asztag”. (Itt az orosz nyelvből vettem a mintát, de a különböző szláv hangzási formáknak az elemzése nem ad érdemi magyarázatot a szó eredetére vonatkozóan, hiszen a forrás közös, iráni eredetű, és ebből a forrásból merítettek mind a szlávok, mind a magyarok. Ki közvetlenül, ki közvetve. A nyelvcsalád felosztásomból kitűnik, hogy a magyarugor volt az a nyelv, amelynek közvetlen kapcsolata volt az iráni nyelvűekkel).

Kasza.

„Fű vagy gabona levágására való kézi szerszám”. Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák kosa, a magyar szó átadója a szlovák lehetett. (Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótár).

A helyzet hasonló, mint az asztagnál. Szénának valót azóta kaszálják, mióta állattartás létezik! A magyar kasza szó nem szláv átvétel, mert őseink már a szlávok megjelenése előtt (több száz évvel) is kaszáltak. (Lásd pl. a bahmutyinói kultúra régészeti leleteit a középkor kezdetén, ott ahol az őseink egy része élt!) Sőt, íves szerszámmal végezték ezt a műveletet. (Lásd: kovácsoltvas sarló és kasza. 32,5x1,8 illetve 41x3,8 cm nagyságúak. Lelőhely: Szupruty falu, Scsekinszkij kerület, Tulai régió. 1972. Vezető régész: Sz. A. Izjumova. ГИМ 110795. Оп. В 2731/57). De ezt a szerszámot kaszának, és nem sarlónak hívták! Lásd a dravida kusam (kasza) < kasiram (íves), illetve a szanszkrit сāраs „ív” szavakat. Valószínűleg a görög καμψός (hajlított) szintén innen ered. Igen elfogultnak kell lenni annak a nyelvésznek, aki nem veszi figyelembe azt, hogy a nagyállattartó népek a földműves szlávoktól (akik valószínűleg sokáig sarlóztak, a szemveszteség miatt) nem vehették át ezt a szót, mivel már ősapáik rég kaszának hívták! Az egyedüli logikus válasz tehát csak az lehet, hogy a keletről jövő szkíta népek szókincséből került a szlávba. A szkítaszármazásúak és a szlovákok között, pedig a magyarok közvetítettek. Ha a hangrendi szabályoknak ez nem felel meg, akkor ideje felülvizsgálni a hangtani kritériumokat! Ráadásul a mai magyar hangzás alapján sokkal könnyebben megy az ősi alakok rekonstruálása is. (Magyar anyanyelvűek előnyben!).

Udvar és az utca

„Szláv eredetű szó: szerb-horvát, szlovén, szlovák dvor (‘udvar’)”. (Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótár).

„A nomád magyaroknak még házuk sem volt, amikor az itt élő szlávok már udvarral és utcasorokkal rendelkeztek”. Ez a fő hivatalos vezérmotívum! Ugyanakkor az udvar szanszkrit eredetű: dvára, dváram, dhuvara (udvar < kapu). A perzsa „duvarayāmaiy” (kapu) jelentésű (Lásd: Vasmer, Pages: 1,489.). Az utca jelentése: kis út, azaz utka. Ebből származik a szláv ulica. Fordított átvétel logikusan nem magyarázható. (A szláv nyelvekben nincs kapcsolat az út értelmű szavakkal: puty, daroga, tropinka, szlak, jazda, trakt stb. míg a magyarban az út-utka (utca) kapcsolat nem szorul magyarázatra egy magyar anyanyelvű kisgyermeknél sem. (A dr. nyelvésznél – igen!). A szláv jövevényszó csak „kacsa” (utka)! Maga az út az egyik legősibb írott emlékünk. (Az a bizonyos „hadi utu”). Egyébként a tamil od-ei (hegyi ösvény, gyöke odu- folyik, szalad). Mongol: od-, ot (ösvény).

Nádor

Itt szabadul fel igazán a szlavista nyelvészek fantáziája:

„A szláv elemekből álló régi nádorispán (‘palatinus’) későn önállósult első eleme. A nádorispán középkori nadruspan, nadrespan, nodorspan alakjai nyomán egy szláv *nad-dvor-župan, vagyis ‘az udvar felett (álló) ispán’ szerkezetet kell feltételeznünk, mint a szó előzményét. Ilyen vagy hasonló szó ugyan nem mutatható ki az átadóként számba jöhető szláv nyelvekben, a magyarázatot mégis valószínűvé teszi az, hogy feudális méltóságneveink többsége (király, udvarnok, vajda s maga az ispán) szláv eredetű. Lásd még ispán, udvar”. (Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótár). A nádor szó rokonát a tamil: nâdar (egy ország ura, főúr) szóban ismerhetjük fel. Magyar eredet valószínűleg a „nad úr”-ból jött. A tamil nedu (nagy) + ar (személy, úr) erősíti ezt a változatot. Tamil uriy, uriya (úr). Tótfalusi (és a többi szakértő nyelvész) szláv eredeztetése merő feltételezés, mert a feudális méltóságnevek jó részének (kiráy, udvarnok, bíró, ispán stb.) szláv származtatása is erősen vitatható. „A legkorábbi datálható magyar nyelvű felbukkanása, az 1405 körüli Schägli Szójegyzék rögtön megadja szavunk latin megfelelőjét is: pallatinus nadruspan. (Szamota: Schägli szójegyzék 26. 476. sz.) Ennél korábbi datálható felbukkanást és azonosítást nem ismerünk, de valószínűsíthetjük, hogy a nádorispán kifejezés már az Árpád-korban is létezett”. (Szőcs Tibor: A nádori intézmény korai története 1000-1342. Budapest, 2014. MTA. 13. o.).

A nadruspan/nádorispán szintagma elemzésekor először azt kell eldönteni, hogy jelzős vagy főnévi szóösszetételről van-e szó. Az ispán – minden kétséget kizáróan – egy tisztség, tehát főnév. De találkozhatunk nádori címmel önállóan is. Dokumentáltan, első ízben Hunyadi János kapta meg ezt a címet. „A rendek először 1447-ben, Hunyadi János kormányzósága alatt választottak nádort”.  (Markó, László. A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig. Magyar Könyvklub. 2000). A korai „Nad Úr” cím is megkülönböztető volt az általános „úrral” szemben. A „sima” úrnál több, az „urak ura”. ami egy eléggé közismert fogalomalkotási forma volt a nomád világban. De nem volt sem fejedelem, sem király. Másodszereplő volt, a fejedelem (a király) helyettese. Viszont az „ország” szavunk, minden kétséget kizáróan, az „uruszág” szó fejleménye, ami az „úr” szó jelentőségét támasztja alá.  Az ispánról tudjuk, hogy a 13. századi adatok alapján a magyar úri nemzetségek vezetőit is az ispán cím illette meg, akik azután a vármegyeszervezet kiépítésekor a megye első emberei lettek. Ispán állt a királyi udvartartás (udvarispán), a királyi kápolna (kápolnaispán), a pénzügyigazgatás különböző szintjei (harmincadispán, pénzverőispán, sókamaraispán, urburaispán) élén, de az úri nemzetségek, egyes kiváltságolt népcsoportok vezetőit (besenyők ispánja, székelyispán), a magánuradalmak első embereit is így hívták.  (wikipédia). A nádorispán szóban a nádort, mint jelzőt feltételezni – csupán csak a morfológiai hasonlatosságok alapján a szláv „nad vor” kifejezéssel, de akár az „udvari” értelemmel is (ami csak egy az ispán jelzői közül) – nagyfokú naivitás minden „tudós szakértő” részéről. Számukra a „nad úr” azonosítása a nádorral – laikus fantáziálás, és tévedésük beismerésére még éveket kell várni.

Német (nyemec)

„Szláv eredetű szó: szerb-horvát Nemac, szlovén, szlovák Nemec (‘német’). Az ősszláv nemac töve azonos néma szavunk előzményével, s eredeti jelentése ‘nem szláv’, ‘érthetetlen nyelvet beszélő’ volt (hasonlóan a barbár szó eredetéhez), s csak utóbb rögződött, mint a germánság megnevezése”. (Tótfalusi István Magyar etimológiai nagyszótár).

A német-nyemec átalakulást úgy magyarázzák, hogy mivel a magyar hangkészletben a 11-12. század előtti korban még nem volt c hang, ezért a szláv c hangot cs-vel, illetve t-vel kellett helyettesíteni. (Természetesen sem a harc, sem az arc szavunk eredetére elfogadható magyarázatot nem tudnak adni).

A fenti eszmefuttatásból pld arra kellene következtetnünk, hogy mi is nyemecek lehettünk a szlávok szemében, mivel minket sem értettek! De, ki hiszi el, hogy a szlávok némának tekintették a nyelvüket nem értő népeket? (Ráadásul csak a germánokon ragadt volna meg a néma jelző?) Még a szláv nyelvészeket is zavarta egy kicsit ez a némaság, ezért az eredeti néma (Немой, немые, нем, niemy, nem) helyett inkább a nem érthetően, hibásan beszél (ólengyel "ne mec", vagy az óorosz "мемый") magyarázatot adták elő. Van olyan magyarázat is, hogy a "Nemat", a "Nemeter", a "Nemetis" germán törzs volt a névadó, vagy a lakhelyük a németországi Speyer város, amit régen Nemetum-nak hívtak. A baj csak az vele, hogy előbb elpusztult, minthogy a szlávok megjelentek volna a közelükben. Kérdés továbbá az is, hogy miért pont az ő nevük terjedt el a szlávok és a magyarok között, hiszen viszonylag kicsik és messze voltak a KM-től. (kizárólag csak a szláv és a magyar nyelvben német/nyemec a germán.) Itt van ugyanakkor a 19. századi magyar népelnevezésre egy élő példa: az erdélyi katonai szleng a románokat „nyustyú”-nak nevezte el. Egyszerűen azért mert a „nem értem” románul így hangzik! Állandóan ezt hallották tőlük. Képzeljük el, amikor a német elkezd magyarázkodni: „nem é(r)t magyar…..nem ét”! Mégse lehetett a nevük „nich versteht”! Viszont a két szótagú nemét, később német, nagyon megfelelt. Ez kiváló, tetszetős, könnyen átvehető volt a szlávok számára is. Nem értsz? Ma is így mondják néhány vidéken, hogy „nem écc”. Hol van ehhez képest a szláv nyelvtudósok „néma” magyarázata? Természetesen, „így is történhetett”! (Állítólag egy ausztráliai törzs nyelvén a kenguru azt jelenti "nem értem”. Az angolok ezt nem tudhatták, és csak ezt hallották a benszülöttektől, hogy: ”ken-gu-ru”!)

Természetesen, még nagyon sok példát bemutathatnék, de erre itt nincs hely. Akit esetleg érdekel a sajátos szófejtésem az megtalálhatja az írásaim egy részét a MIL honlapján.

[1] A mai magyar szövegekben előforduló szavaknak a tudomány mai állása szerint 80-90%-a finnugor szavakra vezethető vissza. (Wikipédia, 2014.)