Bármilyen hihetetlen és meglepő a 21. században azt állítani, hogy már Anonymus is tudott az uráli és a pontusi magyarok találkozásáról, én mégis úgy gondolom, hogy gesztájának írásakor ez egy vezérlő motívum lehetett számára.

A legújabb magyar régészeti és az archeogenetikai kutatások eredményeit tanulmányozva, örömmel fedeztem fel, hogy korábbi írásaimat nem kell a szemétkosárba dobni, azért mert a tudomány legfrissebb állása ezt megkívánná. Azt nem állíthatom, hogy a kutatók nyilatkozataiból az „igazi kettős honfoglalás” hipotézisem igazolást nyert volna – de már közel járunk hozzá! https://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas  https://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas_259

„A vizsgált minták teljes örökítőanyag-készletét a legmodernebb számítógépes algoritmusok segítségével hasonlítottuk össze közel 3000 ősi mintáéval, valamint Eurázsia összes ma élő népcsoportjának genomjával. Mindhárom korszakból sikerült azonosítani az első generációs bevándorlókat, a helybeli őslakosokat és az ezek keveredéséből leszármazottakat. Az eredmények azt igazolták, hogy az európai hunok egy része ázsiai hun felmenőktől származott, másik része pedig az útközben integrált szarmata és germán elemekből állt. A bevándorló avar elit genomösszetétele egyértelműen ősi mongóliai eredetre utalt, és a zsuanzsuan származás elméletét támogatta. A honfoglaló bevándorlók legnagyobb csoportja a manysik őseinek korai szarmatákkal és korai hunokkal történő keveredésből származott”. (TÖRÖK TIBOR: Populációgenomikai eredmények a hunok, avarok és honfoglalók származásáról. In: A Magyarságkutató Intézet Kiadványai 55. 2022. Magyar őstörténeti műhelybeszélgetés II.)

Borbás Barna, a Válasz Online internetes médiában 2019. 10. 21-én megjelent cikkében például Türk Attila – Lezsák Gabriella kaukázusi kutatásai kapcsán -- így nyilatkozik: „Azonban már most fontos hangsúlyozni, hogy ezekkel a leletekkel a későbbiekben sem lehet majd sem a kaukázusi magyar őshaza elméletét, sem pedig az Árpád-kori írott forrásokban felsejlő, földrajzilag pontosan nehezen lokalizálható, ráadásul a teljes magyarságra vonatkozó eredethagyományt igazolni”. Esszéimben én pedig ennek az igazolására törekszem a megismert információk sajátos „összefésülésével”.

Nagyra értékelem a mai kutatók munkáját, akik felébresztették a magyar tudományos közeget a csipkerózsika álmából. Egyet értek Türk Attilával, hogy „Nem egy budapesti vagy szegedi íróasztal mellett kell módszertani kérdésekről elmélkedni”. De ne feledjük a régi tudósainkat, akik a magyar krónikás hagyományok útján már bejárták Európa keleti végeit és nyelvi ismereteik elégségesek voltak a véleménynyilvánításhoz. Hogy évszázadoknak kellett eltelni ahhoz a felismeréshez, amit ma Türk Attila megfogalmazott, inkább a politikának, mintsem a tudománynak volt köze: „A fent tárgyalt kutatások egyik legfontosabb történeti tanulsága, hogy sem az őshazára, sem pedig az ezt követő szállásterületekre nem tekinthetünk többé egyetlen, pontosan kijelölt határokkal bíró, országszerű területként. Hasonló a helyzet a vándorlással és ‒ újabban úgy tűnik ‒ magával a honfoglalással és a megtelepedéssel is: ezek sem pontszerű események, hanem hosszú évekig tartó folyamatok lehettek”. Ez nem új megállapítás! Ugyan azon forrásból táplálkozva ez régóta nyilvánvaló. https://bilecz.blog.hu/2017/11/14/a_magyarok_utja

Azért nagyszerű eredmény, hogy ma már a régészeti és a genetikai kutatások „tudományos módszerrel, vagyis a nemzetközi standardok alapján alkalmazott metódusokkal” támasztják alá a korábban laikus, alternatív állítások komolynak vehető tömegét. Így nyernek krónikáink új értelmezést, elkülönítve bennük a valós és meseszerű elemeket.

Az ujelgi leletekkel kapcsolatban Türk Attila kijelentette: „új korszakot nyitott – az elmúlt évek magyar őstörténeti-régészeti kutatásában”. Én, a kezdetektől kezdve figyelemmel kísértem az erről szóló híradásokat. https://bilecz.blog.hu/2018/10/08/ujelgi Ebben az esszémben tömören benne van a korábbi véleményem, ma pedig csak gratulálni tudok a hírnek: „Idén zártuk a hetedik orosz–magyar uráli régészeti expedíciót”.  De talán még jobban örültem a Kaukázus környéki magyar kutatások felújulásának. Türk Attila szkepticizmusával szemben én remélem, hogy a régészet (sőt a genetika is) itt is alá fogja támasztani azt, amit a keleti (és a magyar) krónikások évszázadok óta hirdetnek.  A magyar kutatás zsákutcája volt, hogy a pontusi őshazát kizárólag a Don vidékén keresték. http://vmek.oszk.hu/07100/07139/html/0011/0006/0013-409.html Hogy a szaltovói kultúrában a régészek nem találják a magyarok elődeinek 8-9. századi hagyatékát, szerintem annak az eredménye, hogy az itteni „aláno-bolgár” és „protobolgár” etnikumokban nem is keresik a magyarok elődeit! (A régészeti feltárások alapján a Kazár Birodalom északnyugati részén a 8-9. században türk, iráni és ugor etnikumokat feltételeznek. A 9. század végén a protobolgár elemeket a magyar, besenyő törzsek olvasztják magukba). Holott erről a területről – Kuvrat Bolgár Birodalmának megszűnése után – a bulgárok jó része eltávozott! A SzMK megszűnését a magyarok és a besenyők megjelenésével magyarázzák, holott feltételezhető, hogy a magyarok és a csatlakozott népek kivonulása volt az igazi ok! De nem csak a bolgárok helyére, hanem a bolgárokkal párhuzamosan északra kellett húzódniuk a perzsa és kazár támadások miatt. Tehát szerintem a 7. század második felében (de szórványosan ezt megelőzően évszázadokon át) nem északról vándorolt a magyarok elődeinek egy része délre, hanem éppen fordítva, mint ahogyan ezt már jó páran korábban is feltételezték.  https://bilecz.blog.hu/2017/11/14/a_magyarok_utja "ha sikerülne „megfogni” a keleten maradt magyarok 10‒13. századi hagyatékát, abból sokkal biztosabban lehetne visszafejteni a helyi, 9‒8‒7. századi előzményeket is” – nyilatkozta Türk. De ezzel a „visszafejtéssel én nem értek egyet: „A kutatás mostani állása szerint semmi nem támasztja alá, hogy a magyarok elődeinek vándorlása, vagy kelet-európai tartózkodása több száz évet vett volna igénybe. Korábban néhány hazai szakértő úgy vélte, hogy itt azért nincs releváns régészeti hagyaték, mivel a magyarok anyagi műveltsége belesimult, azonos volt a környezetükkel, és ezért ma nem mutatható ki. Az elmúlt 10 évben ugyanakkor Ukrajnából, és legfrissebben Moldávia területéről már szinte tömegesnek mondhatóan kerülnek elő olyan lelőhelyek, amelyek világosan bizonyítják, hogy a 9. század első felében egy Volga-vidéki eredetű népesség költözött oda. Ennek fényében a „rejtőzködésre” vonatkozó korábbi álláspont ma már tarthatatlan”. Mégpedig azért nem mert ez a korábbi állapot igenis tartható, ha feltételezzük a „környezetbe belesimult” magyar elődök több száz éves ottlétét és egy másik csoport „gyors” lejövetelét északról, ezek találkozását és szövetségét a 9. század közepén Etelközben! Sőt megmagyarázható az  „apró logikai probléma” is, hogy miért életszerű ennek a megerősödött magyar szövetségnek az Al-Dunai szereplése, és a sikeres jelenléte Kijev és a Fekete-tenger közén. (Ez az igazi kettős honfoglalás hipotézisem fő vezérvonala). A keleten maradtak 10-13. századi hagyatéka és a Szubbotyici régészeti horizont emlékei így kerülnek összhangba! Megállja a helyét Olekszij V. Komar véleménye is, amit Türk említ: „A leletekből azt olvasta ki, hogy intenzív kapcsolatnak kellett lenni a nyugati és a keleti magyarság között. Csak ma már nehezen tudjuk elképzelni, hogy a 10. században is ugyanúgy létezett mobilitás”. De ez az intenzív kapcsolat fenn állhatott már a 7. századtól, sőt korábbról, kezdve is a magyar közösségek között. Türk Attila gondolatát, amit a keleten maradtakra fogalmazott meg, szélesebb körben kellene értelmezni: „A keleti magyarok azonban valószínűleg nem egyetlen, „kompakt” közösségben élhettek, csak az egyszerűség kedvéért alkalmazunk rájuk egy összefoglaló nevet. Julianus pedig csak töredékükkel találkozott” – ez pedig már az elő magyarság diffúz terjedésének feltételezése lenne, ami szerintem nem kizárható, és komolyabb vizsgálatokat érdemelne. Véleményem szerint a „magyar előd” törzseknek is lehetett egy „szétszóródása” és az így kialakult „diaszpóra” szerű helyzetbe élhettek az eurázsiai sztyeppén, már a krisztusi idők kezdetén. Az időnkénti egyesülések-szétválások nem voltak olyan mértéküek, hogy a krónikások erről írhattak volna, de ahhoz elegendők voltak, hogy néha megemlítsék őket, legtöbbször különböző, külsők adta néven. 

Az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportjának kutatója M. Lezsák Gabriella évek óta kutatja a Kaukázus és a Kubán-vidék „magyar gyanús” leleteit. „A természettudományos módszerek robbanásszerű fejlődése, a kutatás szabadsága és a kormányzat minden eddiginél nagyobb anyagi ráfordítása alapjaiban fogja megrengetni az elmúlt fél évszázadban begyepesedett dogmákat” – nyilatkozta 2019. okt. 18-án a Magyar Hírlapnak M. Lezsák Gabriella régész. „Érdemes lenne végre a nemzeti krónikás hagyományok mentén is újraindítani a megszakadt kutatásokat” –folytatta.

A szegedi egyetem genetikai tanszékén a Török Tibor és Neparáczki Endre nevével fémjelzett kutatások genetikailag is alátámasztották, hogy a hunok valószínűleg egy kevert ugor-ogur, azaz a bolgár-törökökhöz közel álló népesség lehetett. „A teljes honfoglaló népesség (az európai és ázsiai komponenst egybevéve) a mai volgai tatárokkal mutatta a legnagyobb hasonlóságot, akik történetileg több népcsoport összeolvadásából származtathatók; a VIII. századi volgai bolgárokból, akik a helyi szkíta-finnugor népekkel keveredtek, majd a XIII. században az Arany Horda kipcsák tatárai olvasztották magukba őket”. /Neparáczki Endre: Honfoglaló vezéreink vegyes szkíta-hun és kelet-ázsiai származásúak voltak. Pesti Srácok.hu. Magyar ugar. 2018-11-25./

Azért mégis más, ha egy (vagy több) régész, archeogenetikus, esetleg történész támasztja alá azokat a hipotéziseket, amelyeket – nem kisebb kaliberű – polihisztor elődeik megálmodtak. (Nem alaptalanul, csak nem elfogadottan!). Természetesen ez így sohasem lesz beismerve, mert mindig lehet tudományosabb formába önteni a logikus, de nem bizonyított dolgokat. Mert a legtöbb sikeres történész mindig olyan tényeket talál, amilyent keres.

Most érdeklődve várom, hogy például Anonymus Szuzdállal kapcsolatos „igazát” mikor közelíti meg a szakma? https://bilecz.blog.hu/2018/02/06/jarhattak-e_a_honfoglalo_magyarok_szuzdalban

Vagy a PVL-ben is említett fehér és fekete magyarok vonulásáról mikor lesz tiszta képünk? https://bilecz.blog.hu/2019/01/03/aszkold_ur_es_a_magyarok Esetleg az ugor szavunk értelmezése is változhat. https://szavakjelentese.blog.hu/2018/10/08/a_puszta_nyelve_554 

Friss hír: 2020. február 8. szombat. Ősmagyar leletek a csodaszarvas földjéről. Honfoglalás kori kaukázusi régészeti tárgyanyagból nyílik kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban.

A kora középkori történelmünk nem csak forrás-, de adathiányos is. Hogyan lehet, és egyáltalán lehet-e, a hiányból hitelesnek tűnő következtetéseket levonni?  Sokan tettek erre kísérletet. Legutóbb Berend Nóra történész – elsősorban a korabeli krónikákból hiányzó Koppány nevére hivatkozva – próbálta bizonyítani, hogy Koppány vezér, István ellenfele, valójában nem létezett, személye utólagos kitaláció eredménye. /„Hazug múltra nincs szükség” Népszava riportja Berend Nóra történésszel 2017.08.19-én/. Túl azon, hogy a riport kisebb vihart kavart szakmai és laikus körökben, nem lett tudományos jelentőségű. Feltételezéseinek logikája nem ragadta magával sem a tudományos, sem az átlag olvasó világát. Az, amire most kísérletet teszek, nem ilyen nagy horderejű, de talán sokaknak magyarázatot adhat egy olyan kérdésre, ami kimondatlanul is ott motoszkál azok fejében, akik elgondolkodtak azon, hogy ki (kik?) is irányíthatták Kijevet abban az időben, amikor őseink egy része átvonult a területén? (Ha egyáltalán átvonult.)  

A magyar krónikákban Anonymus számol be részletesebben Álmosék kijevi csatájáról. Ami feltűnő ebben a leírásban, hogy nem nevezi meg a kijeviek vezetőjét! Pedig azt, hogy ki, ki ellen, kivel harcol, legtöbbször közlik. Anonymus sem fukarkodik a nevekben. Közli a csatlakozott hét „kun” vezér nevét is (akinek a neve: Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel), de az ellenfelet csak úgy említi, hogy „A kievi vezér” aki a  maga seregével eléjük vonult. Lehet, hogy a krónikás az idők távlatából már nem tudhatta, hogy ki uralkodott akkor Kijevben. Maga az esemény sem volt olyan nagy horderejű, hogy az idegen krónikások tudósítottak volna róla, hiszen nem történt rablás, sem hódítás, békében megegyeztek a sarc nagyságában és a magyarok folytatták útjukat a Kárpátok felé. Álmos egyezséget kötött a kijevi vezetőkkel, és kivonult Kijevből. De valószínűleg hátrahagyott, megbízott egy ispánt, a magyarok Kijev feletti hatalmának biztosítására. A választása a varég, de szkíta származású vezérre, Aszkoldra esett. Nézzük meg, van e más forrás erre vonatkozóan. Nevet nem találunk, viszont a korabeli kijevi állapotokról már több információnk van. Például az orosz őskrónika így mesél az első kijevi vezetőkről:

És volt Rjuriknak 2 embere [= harcosa], nem a nemzetségéből valók, de bojárok, akik azt kérték tőle, hogy egész nemzetségükkel  Cárgrádba mehessenek. Elindultak a Dnyeperen, és mellé érkezvén, a hegyen egy kis várat pillantottak meg. És megkérdezték: „Kié ez a vár?”  Az ottaniak így válaszoltak: Volt 3 fivér: Kij, Scsek és Horiv, akik miután felépítették ezt a várat, elhaltak, mi pedig az utódaik vagyunk, itt élünk és a kazároknak adózunk.” Aszkold és Dir ott maradtak ebben a városban, sok varégot gyűjtöttek maguk köré, és uralni kezdték a poljánok földjét. / REGMÚLT IDŐK ELBESZÉLÉSE. A Kijevi Rusz első krónikája. Fordította: Ferincz István. Balassi Kiadó, Budapest, 2015./ De a „Csizmás Kandúr” meséjének stílusába illő történetből leszűrhetjük a valóságot! Hogy egy kis tudományos komolyságot is vigyek az írásomba, idézem Font Martát, akit sikerült megnyerni a Kijevi Ruszra vonatkozó kommentárok megírására. „A krónikás itt kapcsolja össze a két eredetmondát. A szintén mitikus elemeket tartalmazó szöveg valóságalapja a varég adóztatás kiszélesedése (a dnyeperi vízi út birtokba vétele) és a kazár adószedés visszaszorulása – amely Aszkold es Dir személyén keresztül még nem a dinasztia, hanem csak a varégok előretörését rajzolja meg”.

Olvassunk hozzá egy kis orosz szakmai véleményt is: „Feltételezhetjük, hogy a kazárok és a magyarok között létezett egy megállapodás, miszerint Kijev Álmos uralma alatt maradhatott.” „Ami a kazár adózást illeti, mint ahogyan fentebb is láthattuk valószínű, hogy a kazár adót Álmos. a magyar vezér szedte be. Lehetséges, hogy Aszkold és Dir Álmos nevében uralkodtak Kijevben”.  / Георгий Вернадский: ДРЕВНЯЯ РУСЬ. Fejezet: 2. Распространение хазарского и мадьярского контроля над южно-русскими племенами./

Az orosz krónikából ismert, hogy a novgorodi Oleg, a kis Igor herceggel együtt megjelent Kijev partjainál (ott ahol korábban Álmosék tábora volt) és tőrbe csalta a két kijevi vezetőt. A magyarok küldöttének adta ki magát, és a fogadásukra gyanútlanul, fegyvertelenül kijövő főurakat megölte. A gyilkossággal megszűnt a Kijev feletti magyar uralom. „És Oleg maga foglalta el az uralkodói helyet Kijevben.” – idézi Vernádszkij  Samuel Hazzard Cross (1891 - 1946)  amerikai történészt (1437. Cross, р. 146. „Oleg set himself up as prince in Kiev.”). Miután Oleg parancsára megölték őket, testüket felhozták Álmos palotájához a Magyar Hegyre. Miért? – teszi fel Vernádszjij a kérdést. Valószínűleg azért mert ők Álmos nevében, az ő palotájából parancsoltak, amely az uralkodó rezidenciájául szolgált. (Почему? Очевидно, потому что они правили от имени Олома из его дворца, который служил резиденцией правителя.—Vernádszkij)

Jelen írásom szempontjából annak van jelentősége, hogy Oleg az első nevesített kijevi vezető, akit az új hazába költöző magyarok már nem ismerhettek. Tehát Anonymus azért nem ismerhette Álmos ellenfelét, mert akkor még nem volt (csak alkalmi) vezére Kijevnek. A keleti szlávoknál ebben az időben a vecse (вече), a népgyűlés volt a hatalmi szerv. Ez többnyire nem vérségi, hanem területi alapon működött. (A legkorábbi ismert vecse az orosz krónikák alapján: a Dnyepernél fekvő Belgorodban 997-ben volt). Kijevben csak Oleg után kezdődik a vérségi alapon működő egyeduralom.

Font Márta történész is úgy tartja, hogy „A varég Oleg fejedeleem a PVL máshol sajnos nem ellenőrizhető adatai szerint 882-ben Novgorodból indult el és foglalta el Kijevet; első támadását pedig 907-ben vezette Bizánc ellen. A magyarokkal való konfliktus hiányából azonban inkább arra gondolhatunk, hogy a PVL bizonytalan adatától eltérően a varég-ruszok Oleg vezette csoportja csak azt követően jelent meg a Kijev körüli térségben, mikor a magyarok már elhagyták Etelközt, azaz 896 után”. / Határtalan Régészet - 2. évf. 1. sz. (2017. március) Font Márta: Magyarok és_vikingek a 9–10. századi Kelet-Európában. 9. old./

Itt tehát a hiány tényként, maga az esemény pedig valósként képzelhető el. Ellentétben a besenyők előli menekülés változatával szemben.

Az orosz krónikás által említett 898-as magyar „vonulás” pedig nem volt más, mint az adóért visszatérő magyarok látogatása. De ez már egy másik történet!

 Hogy mi történt a 9. században a Dnyeper folyó környékén, nem tudja pontosan senki sem.

 A korabeli, de inkább az évszázadokkal később készült írott források, a néma régészeti leletek, a flórkor és a mondavilág töredékei, nyelvi emlékek, újabban az archeogenetikai eredmények alapul szolgálnak a történészeknek, hogy megalkossák a maguk kis történelmét, amellyel már az elődeik is próbálkoztak – változó sikerrel. Minket, magyarokat, természetesen saját történelműnk érdekel a legjobban, de azért a kialakított képnek illeszkednie kell a környezet történelméhez, úgy időben, mint térben. Természetesen a nemzeti önérzet bizonyos részlehajlásokat produkál mindenki részéről, de összességében a mozaikkockáknak (ha jól rakják őket össze) egy viszonylag éles képet kellene alkotniuk. Ha a kép kusza lesz, vagy sok megtalált mozaikdarabnak nem lesz helye – akkor a történet hamis, a történész nem jól végezte a dolgát. Ha viszont éles a kép, akkor egyes, soha nem bizonyítható, részleteket is igaznak fogadhatunk el. Azt, hogy „sok tudomány foglalkozott a magyarság eredetével, nemcsak a nyelvészet, hanem a régészet, az antropológia, a népművészet, a zenekutatás, legújabban az archeogenetika, ami rendkívül korszerű és nagyon pontos tudomány, és mások. De ezek a tudományágak eddig mindig elbeszéltek egymás mellett. Mindegyik képviselői mondták a magukét, és nem vettek tudomást a többiekről” – már sokan felismerték. 2018 év végén dr. Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának tárcavezetője nyilatkozott erről a Demokrata riporterének, Ágoston Balázsnak. „…a nyelv­elmélet is csak hipotézis. De hogy akkor kik is vagyunk, arról nem esik szó.” – állapította meg a miniszter. 2019 januárjától -- a Magyar Nyelvstratégiai Intézet beolvadásával -- 101 fővel elindul a munka a Magyarságkutató Intézetben a Kormány támogatásával. Reméljük, jó irányt választanak, és munkájuk végre eredményes lesz. „Új időszámítás kezdődik a magyarságkutatásban” – zárult a riport. De meggyőződésem, hogy a magyarságkutatás témakörbe a pszihológia tudományágat is be kellene vonni!

Az alábbiakban a magyar 9. századi honfoglalás előzményeinek Kijev környékén kialakult képét próbálom összerakni. A hátteret két birodalom, a kazár és a bizánci szolgáltatja. Tekintettel arra, hogy a vizsgált terület e birodalmak peremén, vagy szomszédságában helyezkedik el, főszereplőkké az itt élő népek, törzsek váltak. Hogy e szereposztásban a magyaroknak milyen rész jut? Szerintem ennek megítélésétől függ a történelmi kép élessége!

Szokásomhoz híven, először bemutatom azt az általános helyzetet, amit a jelen kor emberei elé vetít a „történész szakma”, majd előadom saját „változatomat”.

A térség 9. századi történelmét egyrészt Kijev, másrészt a Kazár Kaganátus, illetve a viking kalandozások eseményeiből ismerjük. (A viking kor kezdetének 793-at szokták tekinteni, amikor a northumbriai Lindisfarne kolostort megtámadták). Forrásul a bizánci (I. Niképhorosz; Theophanes és követői ez 961-es évig tart; ill. DAI), arab/muszlim (ibn Hordadbeh, Al-Hamadáni) és nyugati krónikák, útleírások, évkönyvek (Annales Bertiniani) szolgálnak, illetve az, ahogyan pár száz év múlva a szláv, magyar stb. őskrónikák elmesélik. Az óorosz írásbeliség legkorábbi dokumentumai:

1. Новгородский кодекс Novgorodi Kódex 11. század első évtizedei
2. Остромирово Евангелие Az Osztromir-evangélium 1056-1057
3. «Повесть временных лет» PVL Nesztor szerkesztésében ismert Őskrónika, 1113-ból
4. «Слово о законе и благодати» Ilarion metropolita: Elmélkedés a „törvényről” és a „kegyelemről” 12. században Kirill Turovszkij (1130-82) munkássága

Phótiosz (820?-893) konstantinápolyi pátriárka szerint a bizánciaknak 860-ig nem is volt tudomása a rusz-varég veszélyről, de a ruszok 860-as támadásáról két homíliája is fennmaradt. A 9. század első feléig a Szeverszkij-Donyec folyó mentén a ruszoknak (régészeti) nyoma nincs, míg máshol (Volga, Oka, Don) van bőségesen. Így ír erről az orosz történész Rabinovics: „Egy másik fontos szempont a "magyar probléma" kapcsán. Kelet-Európa sok régiójában kialakuló un. „druzsinás” szubkultúrákban, a skandináv alkotóelem jelenléte általában kötelező. Ez kimutathatóó a temetkezési anyagokban és számos fegyver, ékszer stb. leletben is. De a skandinávok jelenlétének a szomszédos nyugat-orosz területeken kevés nyoma van, a Kárpát-Dnyeszter területeken (továbbiakban: KDT) pedig ez a skandináv elem teljesen hiányzik. Hiányoznak a KDT-ben a régi orosz elitista kultúra elemei is, például a gerendavázas és a kamrasíros temetkezések. A magyarok, mivel késleltették a KDT-be a ruszok behatolását, nyilvánvalóan a helyi lakosságot és annak régészeti hagyományait elzárták a skandináv hatás alól. Tehát van ok azt hinni, hogy a „honfoglalás kor” magyarjai a KDT helyi többnemzetiségű népességének konszolidáló (esetleg domináns, vagy - ami nem zárható ki - etnikai osztályt szolgáló) politikai és kulturális tényezőjének szerepét játszották. A sokszínű nemzetiségű népesség körülményei között a magyarok a régió legmagasabb politikai hatalmának szupra-etnikus struktúráit hozhatták létre.” / Rabinovics R. A: A magyarok lehetséges szerepe a Kárpát-Dnyeszter menti területek IX-X. századi történetében. IV. Nemzetközi Korai Magyar Történeti és Régészeti Konferencia. 2018. Kazány/.

A PVL szerint a Kijevi Rusz létrejöttének előzménye Aszkold és Dir szerepével kezdődik. Lássuk, röviden a történetet, ahogyan ma „illene tudni”!

Nagyon keveset tudunk ezekről a kijevi „fejedelmekről”. A PVL (Régmúlt idők krónikája) szerint Aszkold és Dir a novgorodi Rurik herceg harcosai voltak. Miután „elkéredzkedtek” Ruriktól Cárigrádba (Konstantinápoly ószláv neve), családjukkal együtt elindultak a jól ismert „a varjágoktól a görögökig” vezető úton. Csónakkal a Dnyeper mentén haladva, megláttak a dombon egy kis települést. A helyiek azt mondták, hogy Kij és testvérei építették ezt a várost, és a leszármazottaik (a poljánok) azóta is itt élnek, adót fizetve a kazároknak. Aszkold és Dir ekkor (valamikor a 9. század elején) birtokba vette a poljánok földjét és Kijevet fővárosukká tette. Felszabadította őket a kazár fennhatóság alól, a környékbeli törzsekkel (ulicsokkal, drevljánokkal) meg harcoltak, valószínűleg zsákmány-, adószerzés céljából, amiről több krónika is megemlékezik. 866?-ban (bizánci adatok szerint 860-ban) hadjáratot indítottak Konstantinápoly ellen. Összehoztak egy kétszáz hadicsónakból álló flottát és behajóztak az Aranyszarv öbölbe, megkezdve Konstantinápoly ostromát. (Latin kútfőben 360 hajóról és normann győzelemről értesülünk).  Bevenni viszont nem tudták, mert a hírtelen jött vihar a legtöbb hajójukat szétszórta, vagy összetörte a parti sziklákon. Maradék erejükből kifosztották a környékbelieket, majd gazdag zsákmánnyal visszatértek a hazájukba. Phótiosz, konstantinápolyi pátriárka pedig örült, hogy megmenekült a város, ezért 874 körül püspököt küldött Kijevbe, hogy a két vezetőt, a bojárokat és a népet megkeresztelje. Az eseményről Phótiosz írásaiban szintén tudósít. («Окружное послание» Патриарха Фотия). A keresztelés csak részleges lett, az orosz nép keresztény hitre térítése majd csak Vlagyimír (978-1015) kijevi nagyfejedelemnek sikerül. 882-ben Oleg Vesij Novgorod hercege, Rurik utódja -- megtévesztve egykori harcostársait -- Kijev Magyar nevű külvárosába csalta Aszkoldot és Dirt, és itt megölte őket. Figyelemre méltó Sz. A. Gedeonov (1816-1877) orosz történész véleménye az Aszkold sírjára épített templomról: a magyar kötődésű, megkeresztelkedett Aszkold sírja fölé a keresztény magyar Álmos vezér építetett templomot! „что значат без имени Альма слова "на той могилѣ поставилъ церковь святаго Николу" (Лавр. 10, см. прим. п.)? Кто поставил? Над могилой крестившегося угрина Аскольда поставил церковь св. Николая христианин угрин Альма, Ольма; это имя есть ничто иное, как венгерское (латинизированное) Almus”./ Источник: С. А. ГЕДЕОНОВ. ВАРЯГИ И РУСЬ. VII. Вопрос об именах. В) Имена прочих князей, княгинь, воевод, мужей и т. д./. Mindez történhetett 882 (6390) évben, a PVL szerint.

Néhány történész úgy tartja, hogy Askold és Dir, Kij herceg leszármazottai voltak, de az Aszkold (Haskuldr, vagy Höskuldr esetleg óskyldr, ami külföldit, idegent jelent) név egyértelmű skandináv hangzása miatt, ez nem valószínű. A Dir névvel kapcsolatban már több kétség is felmerült. Vajon miért nem említik a nevüket a bizánci, vagy más krónikák? Az arab Al-Masudi az egyetlen, akinél találkozhatunk e névvel: "king al-Dir [Dayr] was the first among the kings of the Saqaliba [Slavs]." (al-Dir [Dayr] király volt az első a Saqaliba [szláv] királyok között). De valószínűbb, hogy a régi keleti szlávban eredetileg "Askold Dir" volt, és nem „Askold i Dir". Kétséges, hogy van-e összefüggés al-Masudinál olvasható al-Dayr név és a Dir személynév között. (KMOSKÓ I/2. 2000, 200; DUCZKO 2004, 204–205.).  B. A. Ribakov (1908-2001) szovjet-orosz történész szerint a „Dir” kifejezés Aszkold tisztsége, vagy ragadványneve lehetett. «Дир» — это титул или прозвище князя Аскольда – írja. Megerősíti még azzal, hogy közös cselekedeteiket mindig egyes számra vonatkoztatják. А. Рыбаков писал: «Чувствуется, что его имя искусственно присоединено к Оскольду, потому что при описании их совместных действий, грамматическая форма дает нам одиночное, а не двойное число, как это должно было бы быть при описании совместных действий двоих лиц». De, hogy mi ez a „tisztség”, arra Ribakovnak nincs ötlete! A varég-rusz nevek használata és skandináv jellege a DAI-ból egyértelműen kitűnik, lásd a dnyeperi vízesések megnevezését, vagy az óorosz krónikákban a 911-es bizánci-rusz Megegyezésben felsorolt neveket. Teljesen elfogadható, hogy Rurik egyik harcostársát Aszkoldnak (óskyldr), azaz Idegennek hívták, és ez ki is tűnik a PVL szövegéből, amikor Oleg azt kiáltja áldozatainak: „Ti nem vagytok uralkodók, és nem uralkodói vérből származtok, de én igen!” («вы ни князя, ни роду княжя, но азъ есмь роду княжа». A titulus és az „árulás” pedig a magyarokkal lehet kapcsolatban^[1], úgy ahogyan később ismertetem.

2015-ben, a Balassi Kiadó jóvoltából megjelent a RÉGMÚLT IDŐK ELBESZELESE. A Kijevi Rusz első krónikája című könyv. Ebben Font Márta mutat rá arra, hogy „a PVL a medievisztikában az „örökzöld” témák közé tartozik, lassan két évszázada folyamatosan kutatás tárgya, és számos megválaszol(hat)atlan probléma tárháza... Az orosz évkönyvek – közte a PVL – bőséges anyagából magyar nyelven mindeddig csak részletek álltak rendelkezésre.” A források között szerepel Gedeonov könyve is: Gedeonov, Sz. A. (2004) = Гедеонов, С. А., Варяги и Русь, Москва (издание первое 1876), (reprint:Возвращенное наследие: памятники исторической мысли). A 19. századi történész – magyar vonatkozású – meglátásait azonban nem találták figyelemre méltónak. Pedig már akkor felhívta a figyelmet arra, hogy a részletekben taglalt, elutasított, hibásnak, félreértelmezettnek magyarázott és nyilvánított – magyar vonatkozású -- gondolatok, kifejezések sokasága egy egységes történeti kép felé mutatnak, nevezetesen arra, hogy Kijev és környéke a 9. században (Oleg előtt) magyar, (Álmos) fennhatósága alatt volt. Aszkold Úr pedig a magyarok ispánja lehetett, -- ahogyan én is feltételezem. (A nyelvészeknek pedig meghagyom annak a megfejtését, hogy az „Aszkoldúr”-ból, hogyan lesz Aszkold és Dir!).  Véleményem szerint az óorosz–mai orosz fordítást ideje lenne „magyar szemmel” is megvizsgálni! Gedeonov nem volt egyedül a véleményével. Hivatkozik a német Ewers munkájára, (Krit. Vorarb. 237.) aki azt írja, hogy Aszkold és Dir magyar származású volt.  Johann Philipp Gustav von Ewers (1781–1830) a dorpati egyetem teológia professzora volt, aki komolyan vette a voszkreszenszkij kéziratban olvasható «Яко гость есмь подугорской... да придъте къ намъ къ родомъ своимъ» kifejezést. «unterungrische Gäste » vagy „magyarkörnyékiek vagyunk” kifejezést azóta sokan értelmezték, nevetségesnek tartották, mint Schlözer és társai. Pedig a krónikás ezt a kifejezést használta, minden hátsó gondolat nélkül (semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy ezt kitalálja). A szóösszetételt talán „magyarmentinek” lehetne még fordítani, de ehhez nem kell egy földrajzi területet pl. "Подугорие" keresni, mert ez egyszerűen egy magyar függőséget, kapcsolatot fejez ki. Teljesen érthető ha Vernádszkij kronológiáját figyelembe vesszük: „*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой” azaz „~840. év. Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”.

Aszkold és Dir megnevezése oroszul „bojár” volt. (Аскольд и Дир были боярами новгородского князя Рюрика). A szó etimológiája kétes. Van szláv, török és skandináv változat is. A szláv a harc/ütközet jelentésű „boj” (бои/битва) tőre alapoz. A török nyelvekben több változat lehetséges. Ezek közül kettő a leginkább szóba jöhető: 1.) bojla + är (ismert/híres + férfi). A bojla méltóságnév gyakran előfordul türk feliratokon, bolgár-török, avar vonatkozású emlékeknél. 2.) baj + är (gazdag + férfi). Többen (pl. Györffy) úgy gondolják, hogy a hun-magyar Béla név is innen eredeztethető. Van több magyar vonatkozása is e szónak. Györffynél Il-Bojla, vagy *il-bela avar méltóságnév. A nagyszentmiklósi kincsen lévő feliratok megfejtései között is gyakran szerepel a török „bojla” méltóságnév. Továbbmenve, a „bajnok”, „bajvívás” szavainkban is ez a harc/ütközet jelentésű török „baj” szótő van jelen. Meggyőződésem, hogy a 9. századi ruszoknál a bojár jelentése harcos (had-/harci ember) volt, ami később megfelelt a nálunk használatos nemesi rangnak. A skandináv bœr (birtokos esetben: bœjar) = székhely, városka, udvar – megfeleltetést erőltetettnek tartom!

Oleg szó-, illetve nyelvhasználatára vonatkozóan van egy érdekes észrevétel. Oleg, az orosz krónikák szerint kijelentette, hogy „Kijev az orosz városok anyja”! Sok orosz nyelvésznek csípi a szemét, hogy Kijev hímnemű szó, így sehogyan sem válhat „anyává”! J. N. Drozdov 2011-ben például azt írta az Európa türknyelvű időszakának történelme (Тюркскоязычный период европейской истории. DrozdovYuN, 2011 - 599 oldal) című könyvében, hogy a szláv nyelv törvényei szerint Oleg ezt így nem mondhatta, de mivel a türk nyelvben nincsenek nemek – türkül igen! Tehát Oleg türk nyelven beszélhetett! („А вот потюркски так сказать он мог – в тюркском языке нет категории рода и поэтому Киев можно было назвать матерью. Значит Олег говорил потюркски.) Ebből a logikából kiindulva mondhatjuk, hogy akár magyarul is beszélhetett! Ennek legalább van történelmi alapja.

A PVL a magyarokat megkülönbözteti fehér és fekete magyarként: „Azután jöttek a fehér magyarok elfoglalták a szlávok földjét, elűzve a volhokat birtokba vették a szláv földet.” (Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской). „Az avarok után jöttek a besenyők, utánuk a fekete magyarok vonultak át Kijev mellett”. (После обров пришли печенеги, а затем прошли черные угры мимо Киева). Túl ezen az orosz krónikások nem írnak a magyar-kijevi „találkozásról”. Nem úgy a magyar krónikás, Anonymus! Részletesen beszámol krónikájában Álmosék kijevi csatájáról. Ami feltűnő ebben a leírásban, hogy nem nevezi meg a kijeviek vezetőjét! (Talán azért mert nem is volt? Hiszen tudjuk, hogy ekkor Kijev még nem volt egy szervezett államalakulat, ezt majd csak Oleg és utódai alakítják ki!).  Konstantin a könyvében (DAI 38, 3-10 és 38, 24-31) a türkök (magyarok) egy részét (egy más helyen a türkök egészét) „savartoi-asphaloi”-nak (szavart-aszfal, illetve a görög kiejtés megközelítőleg sāvarti āsfali) nevezi. A népnek ez a része, Perzsiához közel (Örményország keleti részén, Perzsarmeniaban) telepedett le, míg a másik Levédi vezetésével Etelközbe ment. A kijevi krónikás tudatában lehetett a „sav-art” óiráni eredetű „fekete” főnévi jelentésének, hiszen ismerte GEORGIOS MONACHOSt, illetve ennek a X. sz. elején Bulgáriában készült szláv fordítását, s a külföldi események megírásánál forrásul is használta”. /DARKÓ JENŐ: A magyarokra vonatkozó népnevek a bizánczi íróknál. Bp. 1910./ Az óiráni syava, seu, az alán sav, az oszét saw – „fekete” értelmű. Az -art utótag pedig a szkíta–szarmata, alán, oszét ar-„születik, származik” igéből vezethető le. Tehát a savart, fekete (nem szabad, esetleg törvénytelen) származásút jelent, szemben a fehér – szabad ember jelentéssel. (A fehér és feketének ez az értelmezése, később az óorosz nyelvben egyértelműen megmutatkozik!). A szóösszetétel második része az "asphal" szó arabul alsót jelent, melynek görög változata asphaloi. Lásd pl az Alsó-Zab folyó nevében Zab al-Asfal (Lower Zab; Ни́жний Заб). Véleményem szerint a fehér magyarok – Álmosék északi, szabad népe, a fekete magyarok a kazárok fennhatósága alatt élő déli, azaz alsó – Levédi magyarjai lehettek a PVL szerint!

A fentiek után térjünk át a magyarok helyzetére, úgy ahogyan én látom a megismert irodalom szerint. (Ismételten megjegyzem, hogy én semmi újat nem találtam ki, csak a történeteket nem a szokásos módon kapcsolom össze, hanem úgy ahogyan „ésszerűnek” (mondhatnám életszerűnek) gondolom. A 9. századi helyzetjelentést részletezem a Varég-magyar kapcsolat a 8-9. században? című írásomban.

 https://bilecz.blog.hu/2016/08/23/vareg-magyar_kapcsolat_a_8-9_szazadban

Az etelközi magyar jelenlétet, Levédi szerepét Levédi a hattyú vajda? című esszémben taglalom. https://szavakjelentese.blog.hu/2017/10/21/levedi_a_hattyu_vajda  A magyarok 9. századi vándorlását az Igazi kettős honfoglalás írásom tartalmazza.

https://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas

https://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas_259

A fentiek szerint minden valószínűsége megvan annak, hogy Oleg előtt, Kijevben a magyarok ispánja, Aszkold Úr rendelkezett teljhatalommal. Semelyik más állítás nem rendelkezik alátámasztottabb érvekkel. Hogy a történelemoktatás melyiket részesíti előnyben? Ez már inkább politika, mint tudomány.

Kijev adóztatása  

Hányszor, és mikor vonultak a magyarok Kijev falai alatt? És vonultak-e egyáltalán?

Két – a magyar őstörténet szempontjából – fontos krónikás megemlékezés az alapja annak, hogy a magyarok 9-10. század eleji jelenlétét Kijevben feltételezzük: az egyik az 1200-as évekből (?) való,  Béla király (Névtelen) jegyzője, P. Mester, ismertebb nevén Anonymus által írt Gesta Hungarorum, a másik az óorosz őskrónika, gyűjtő nevén PVL, amely feltételezetten Nyesztor kijevi szerzetes 1113 körüli munkája. Tehát mindkét szerző 2-3 száz év távlatából emlékezik meg az eseményekről. Természetesen a krónikás leírásokon kívül régészeti anyagok, helynevekben fennmaradt emlékek is alátámasztják Álmos magyarjainak ottlétét. Bőséges irodalma van mindkét krónika keletkezéstörténetének, valóságtartalmának (forrásként történő felhasználhatóságának) vizsgálatáról, ezeket – elhagyom. Amire összpontosítok, az egy kevésbé feldolgozott téma, az adóztatás szerepe és hatása a korabeli társadalmakban, különös tekintettel a magyar és az óorosz (Kijevi Rusz) fejedelemségekben. Magyar részről a nyugati és a bizánci „kalandozások” témakör, ami feldolgozottnak látszik. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.). Nyugat adóztatásának semmi hatása nincs a rusz-magyar kapcsolatokra, míg Bizánc esetében már más a helyzet. Ennek „hagyományai” voltak. Erről bővebben A. N. Szaharov (1930-2019), szovjet törtész írt a «МЫ ОТ РОДА РУССКОГО...» «Рождение русской дипломатии» ЛЕНИЗДАТ 1986. 5. Князь Олег и договоры варягами, венграми, болгарами. – című munkájában. A könyv ismertetőjében ez áll: „Az ismert szovjet történész új könyve a diplomáciai kapcsolatok kialakulásáról szól az ókori Oroszországban. A szerző az általános olvasó számára kevéssé ismert anyagokra támaszkodva feltárja az első orosz fejedelmek, Oleg, Igor, Szvájtoszlav diplomáciai tevékenységének különböző aspektusait az akkori politikai, kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok széles területén”. Ebből a könyvből idézek néhány (nem szószerinti) gondolatot az alábbiakban, amely azért tükrözi az orosz történészek 20. századi álláspontját.

„PVL-ben 898-as év alatt olvashatjuk: Vonultak a magyarok a Kijevi hegy mellett, amelyet ma Magyarnak neveznek, elérték a Dnyepert, és kocsisátrakkal állomásoztak: úgy jártak, mint ma a kunok!”^[2] A krónikás nem közli a magyarok Kijev melletti tartózkodásának további történetét, de részletesen leírja, hogyan mozogtak nyugatra "a nagy hegyeken" keresztül, kezdtek harcolni az ott élő szlávokkal és volhokkal, támadták a görögöket, kiszorítva a morvákat és a cseheket.

Teljesen nyilvánvaló: ha egy idegen úr jelenik meg egy nagy és gazdag város falai alatt, amely már az "orosz városok anyja" lesz, akkor ez nem egy kitérő, északi kaland érdekében történik - távol a tervezett nyugati vonulástól a Fekete-tenger északi régióján keresztül. De az orosz szerzők vagy nem ismerték a kijevi falak alatt történt eseményeket, vagy tudva őket, elrejtették őket a következő generációk elől. A krónikás azonban egy dolgot nem tudott eltitkolni: halálos veszély lógott az orosz főváros felett. Az ellenség körbevette a várost, vezsekké váltak, (Megjegyzés: vagy sátrakat állítottak), vagyis úgy viselkedtek, mint más nomádok – mint ma a kunok, akik Oroszország esküdt ellenségei voltak már a XI -XII században. Az orosz városok ostromlásának módját az ókori szerző jól ismerte, és élénken reprodukálta, leírva a sztyeppéről való magyar kijövetelt. De ezt is megbontva fehér és fekete magyarokra. Az előbbiek Hérakleiosz császár idejében, az utóbbiak Oleg idejében történtek. Ezt általában a magyar történészek úgy értelmezik, hogy az első bevonulás alatt az avarokat, a második alatt Árpád magyarjait kell érteni. Véleményem szerint ez nem állja meg a helyét, mert az avarokat az orosz krónikás sohasem keverte a magyarokkal. Viszont az első vonulást valóban úgy írja le, mint egy népvándorlást, míg a másodiknál csak megjegyzi, hogy azokról van szó, akik „keletről jöttek”, és egyébként nem csináltak semmit, csak sátrakat állítottak! De térjünk vissza Szaharovhoz!

Ennek, a történelem skáláján a kicsinek mondható rejtélynek a kulcsa talán az egyik magyar krónikában rejlik, amelyet az orosz szerzők nem igazán ismertek el, szemrehányást téve a magyar történelem felmagasztalásáért, az események meghamisításáért, mintha a középkori történelemben általában lettek volna hivatalos elbeszélések, amelyek mentesek a feudális, monarchikus, vallási, nacionalista és egyéb tendenciáktól -- írja.

Szaharov megkülönbözteti az avaroknak, kazároknak fizetett „kényszer adót” a magyaroknak ígért „taktikai” adótól. Meg is magyarázza, Anonymus krónikájára és az elkövetkező évek történéseire hivatkozva. A magyarok – Anonymus szerint – tehát letértek a nyugatra vezető útjukról, hogy elfoglalják a „ruszok királyságát”. Ismerteti a magyarok támadását, Kijev ostromára való felkészülést, megjegyezve azért egy-két túlzást, pld, hogy a magyarok azért nem az egész orosz földet foglalták el, hiszen nyilvánvalóan csak egyszeri támadásról, illetve győzelemről volt szó.  Ebben a helyzetben a ruszok békét kértek, amelyet a magyarok elfogadtak. Kiemeli, hogy túl az egyéb igényeken, adót, és a továbbiakban évenként 10 000 márka adót fizetnek a magyaroknak. Mindezt erős esküvel fogadta meg mindkét fél. Kétség kívül, a Rusz ebben az esetben vesztes volt.  Szaharov felteszi a kérdést, hogy vajon nem éppen ezért hagyta e ki az orosz krónikás a munkájából a Rurikovicsok első vereségét? Válasza csak annyi, hogy ez sem kizárható!

„És ismét béke, ismét adó, éves pénzbeli adó, amelyet már sokszor említettek a különböző országokkal és különböző időrendekkel kapcsolatban. És ezt most a Kijevi Rusz fizeti, erőszak hatására, és nem tudni, hány évig” – szöveggel vezeti be Szaharov az elképzelt történetét, ahogyan Álmos sátrában az orosz követek -- hátuk mögött a sok éves „békekötési gyakorlattal”, amelyeket a bizánciakkal kötöttek a 860-as években – tárgyaltak. Kiemeli, hogy a magyarok az oroszok tanácsára mentek bele a békekötésbe, aminek hosszútávú következményei lettek. „Lényege abban rejlik, hogy ettől kezdve Oroszországot és Magyarországot valamilyen különleges kapcsolat kötötte össze, amely egyértelműen nyomon követhető az évszázadok során” – írja. Esküvel megerősített békéről volt szó, amely mindkét félnek kifizetődött. Anonymusnál ez áll: „a második héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak merészségének láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy kössenek velük békét. (...) Azonban kérték Álmos vezért, hogy Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják”. Hogy kik voltak a békekötés kezdeményezői a kunok, vagy az oroszok? Lehet, hogy Szaharovnak van igaza, mert a harc alapvetően Kijev ellen (az oroszok ellen) indult, tehát békét nekik kellett kérni, a kunok pedig nem békét kértek, hanem behódoltak Álmosnak, és követték őt a KM-be! De erről nincsenek krónikás tudósítások, csak a következő évek eseményei támasztják ezt alá. Szaharov szorgalmasan fel is sorolja ezeket, kezdve a 930-as évekkel, mikor Igor a Krimben és a Dunánál is Bizánc ellen megy, miközben a magyarok is többször Bizáncot ostromolták (934, 943).  Folytatódik   I. Szvjatoszlávval a 960-as évektől. 967-ben Szvjatoszláv a bolgárokra támadt. A Dnyeszternél magyar segítséget kapott, erről az orosz történetíró Tatyiscsev írt, az azóta elveszett krónikákra hivatkozva. „он записал многозначительную фразу: «С угры же   (с  венграми)   имел  любовь  и  согласие  твердое»^[3]. 968-ban a besenyők Kijevre támadtak és magát a várost is ostrom alá vették, ezért Szvjatoszlávnak vissza kellett térnie. Ekkor a magyarok valószínűleg nagyobb számban özönlötték el a Balkánt, mert I. Ottó követe, Liutprand cremonai püspök, aki akkor Nikephoros császárnál járt azt írta, hogy „a tengert a szeracénusok (arabok), a szárazföldet pedig a magyarok tartották megszállva”. Szvjatoszláv legyőzve a besenyőket, békét kötött velük és visszatért a Dunához. A bolgár városok sorban meghódoltak neki, és 970-ben bolgár, magyar, besenyő szövetségben hatalmas sereg élén jelent meg a bizánci császár birodalmának határán. „Szvjatoslav serege három részre tagozódott, melyek közül az egyik oroszokból és bolgárokból, a másik kettő pedig besenyőkből és magyarokból állott” (Ióannész Szkülitzész bizánci történetíró, 1040-1101).

„A magyarok és a Kijevi Rusz között a 9. század végén létrejött béke valószínűleg a kölcsönös katonai támogatást is magába foglalta. A források alapján arra következtethetünk, hogy az esetek többségében a 10. század folyamán egészen 970-ig a magyarság és a Kijevi Rusz együttesen indított támadásokat Bizánc és Bulgária ellen. A rusz–magyar katonai együttműködésnek a 970-es arkadiopolisi vereség vetett véget.35 A magyarok és ruszok általánosan jó viszonyát a 10. században a kereskedelem még tovább erősíthette. A PVL a 969. évnél azt írja, hogy a magyarok földjéről ezüst és lovak érkeznek Perejeszlavecbe. A Szvjatoszláv szervezte koalíció a 970-es arkadiopolisi vereség következtében felbomlott. A kapcsolatok viszont nem szakadtak meg a Kijevi Russzal, mivel a Kárpátok keleti lejtőin régészetileg kimutatható magyar népesség segítségével az összeköttetés fennmaradt. Vlagyimir nagyfejedelem felkarolta a kereszténység ügyét és 988-ban beszüntette a támadásokat Bizánc ellen, uralkodása második felében pedig nem vezetett nagyobb szabású hadjáratot,37 hanem békében élt szomszédjaival, köztük Istvánnal is”. (Kiss Máté: Skandináv eredetű katonai segédnépek a Kárpát-medencében a 9–11. században. Móra Akadémia szakkollégiumi tanulmánykötet. Szeged, 2015.)  

Ez az egyértelmű szövetség – Szaharov szavaival élve – „elvezet bennünket azokhoz a napokhoz, amikor a Kijev melletti Álmos sátrában tárgyalások folytak a magyar vezetők és az orosz "nemesek" között. Ekkor kötötték meg azt az "erősebb" békét az oroszok és a magyarok, amelynek értelme a két állam későbbi kapcsolataiban mutatkozott meg. Ez a különleges kapcsolat a magyarok és a Kijevi Rusz között a következő hetven évben követhető nyomon. És később, a XI-XII. század folyamán a Kijev és Buda közötti barátságos kapcsolatok elkápráztatják a történészek képzeletét. De ezek már más idők, más cselekmények”.

Tehát Szaharov történetében a magyarok kijevi adószedésének kiemelt fontossága van, még akkor is, ha ez krónikás adatokkal nem igazolható.

Akkor korrigáljuk egy kicsit az eseményeket, bevonva más történész szakértők állításait is!

Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok rendszeresen hadjáratokat vezetnek az oroszok (szlávok) ellen, főleg rabszolgaszerzési céllal. A kazárokkal szövetségben adóztatták Kijev környékét. Ibn Rusztára és Gardizira hivatkozva írja Vernadszkij: „Ibn-Ruszta azt mondja, hogy a magyarok uralkodtak a szláv szomszédjaik felett, és olyan nagy adót szabtak rájuk, mintha a szlávok hadifogoly helyzetbe kerültek volna. Gardizi szerint a magyarok teljesen elrabosították a szlávokat, akiket rabszolgáiknak tekintettek, és akiktől az élelmiszereiket kapták”. Vernádszkij kronológiájában a 840-es évnél olvashatjuk: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. /*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől északkeletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. (G. Vernadsky szerint a szaltovo-majácki kultúra népe magyar volt). „Az egyetlen politikai erő, ami megakadályozhatta az ulicsok és tiverciek alárendeltségét a Kijevi Rusznak egészen a 10. század 30-as évéig, azok a magyarok voltak, akik ellenőrizték a Kárpát-Donyec vidékét a honfoglalást követően is. (Részletesen lásd Rjabceva, Rabinovich, 2007, 199–205. o.). A magyarok ellenőrző tevékenységéről ír Petruhin is, amikor megemlíti, hogy Aszkold és Dir Bizánc elleni támadását 200 hajóval, azért tudta megszervezni, mert a magyarok 862-ben a dunai bolgárok elleni harccal voltak elfoglalva. (Петрухин В.Я.: Русь в IX–X веках. Издание 2-е, исправленное и дополненное. Неолит, 2014. Глава VIII. Начало русского государства и права. 260. old.). Font Márta történész úgy tartja, hogy „A varég Oleg fejedeleem a PVL máshol sajnos nem ellenőrizhető adatai szerint 882-ben Novgorodból indult el és foglalta el Kijevet; első támadását pedig 907-ben vezette Bizánc ellen. A magyarokkal való konfliktus hiányából azonban inkább arra gondolhatunk, hogy a PVL bizonytalan adatától eltérően a varég-ruszok Oleg vezette csoportja csak azt követően jelent meg a Kijev körüli térségben, mikor a magyarok már elhagyták Etelközt, azaz 896 után”. / Határtalan Régészet - 2. évf. 1. sz. (2017. március) Font Márta: Magyarok és_vikingek a 9–10. századi Kelet-Európában. 9. old./

„A Szovjetunió idejében azt tanították, hogy a ruszok már 882-ben hatalmukba kerítették Kijevet és a környékét, ahol megalapították a Kijevi Rusz fejedelemséget. Ezt az információt más, korabeli források nem erősítik meg. Az arab források arról számolnak be, hogy a vidéken akkortájt szakalib népek éltek, élükön Aszkold és Dir fejedelmekkel. Ez a népcsoport nem tekinthető a szlávok elődjének, hanem inkább a szkíták nevét rejti magába. A történészek szándékosan összekeverték ezt a nevet a kései szláv néppel, hogy meghosszabbítsák az oroszok történelmét. A mi hagyományunk sem támasztja alá, hogy Oleg már 882-ben uralta Kijevet. Anonymus gesztája éppen arról emlékezett meg, hogy a magyarok 884 után ütköztek meg a ruszokkal Kijevtől északra, ami azt bizonyítja, hogy a varégok nem birtokolták a mai ukrán fővárost” (O.B. Oleg és a magyar fennhatóság. Szkíta-hun régmúltból székely-magyar jövendő. 2012.  Első fejezet).

Gedeonov, Sz. A. (1816-1878 orosz történész) a PVL-ről szólva, felhívta a figyelmet arra, hogy a részletekben taglalt, elutasított, hibásnak, félreértelmezettnek magyarázott és nyilvánított – magyar vonatkozású -- gondolatok, kifejezések sokasága egy egységes történeti kép felé mutatnak, nevezetesen arra, hogy Kijev és környéke a 9. században (Oleg előtt) magyar, (Álmos) fennhatósága alatt volt. Aszkold Úr pedig a magyarok ispánja lehetett, -- ahogyan én is feltételezem. Гедеонов, С. А., Варяги и Русь, Москва (издание первое 1876), (reprint:Возвращенное наследие: памятники исторической мысли. 2004).

Nos, ilyen háttér információ birtokában nem nehéz elképzelni, hogy Árpádék, miután elhagyták Kijevet, adószedőket küldtek Kijevbe az esküvel megerősített éves adók beszedése céljából. Sajnos akkorra ott Oleg új rendet vezetett be, és az adószedők csak mint ma a cigányok, (a krónika születésének idejében: mint a kunok) kóvályogtak Kijev falai alatt, a 898-as esztendőben. Mert Kijev is csak azoknak fizetett adót, akiktől félt. A magyaroktól pedig már nem kellett tartaniok.

[1] Князь Олег называет себя «гостем подугорским», то есть венгерским. „яко гость есмь подугорской”… "Придите к нам, к родичам своим”  /Карта Сарматии (нынешней России) szerző: В.Е. Борисов. 1910. 75. old./

[2] Под 898 годом, в «Повести временных лет» говорится: «Идоша угри мимо Киевъ горою, еже ся зоветь ныне Угорьское, пришедъше къ Днепру и сташа вежами; беша бо ходяще аки се половци».

[3] Nagyjelentőségű mondatot írt le: „A magyarokkal szeretet és szoros egyezség van”

A memetika megjelenésének egyik legnagyobb hozadéka (szerintem) az, hogy lehetővé teszi az emberi gondolkodás és a kultúra vizsgálatát egy teljesen új szempontból, a genetika szempontjából.

A középkor végétől, (amit Amerika felfedezésének időpontjára is tehetünk) tudósberkekben, általánossá vált az a nézet, hogy alapvetően a népvándorlási hullámok hozták létre a mai etnikumok sokszínű mintázatát. Így alakult ki az egyes népcsoportokra jellemző néprajzi sajátosságok összessége, a történeti összetartozás tudata. A nyelv szerepét ebben változóan ítélik meg. A soknyelvű nemzetre jó példa lehetne a magyarság. Gyakran idézik Szent István Intelmeiből a következőket: „Mert az egy nyelvű és egy szokású királyság gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”. Ez a filozófia az ősi, keleti vendégtiszteletből, szeretetből fakad. Az évszázados népi bölcsességre azért érdemes odafigyelni: „Adj a tótnak fél helyet, majd egészre vergődik”[1]. Azaz, tisztában kell lenni saját és mások értékeivel, érdekeivel, azok összeférhetőségével. Ezek egyszerű gondolatok, ugyanakkor kellenek biztos támpontok, amelyek nélkül eltévedhetünk a történelem útvesztőiben.

A történelem formálásában a különböző népcsoportok etnikai, vallási különbözősége a huszadik század végén ugyanolyan szerepet játszik, mint ezer esztendővel korábban. Lásd a szomszédos Jugoszlávia, vagy a Szovjetunió példáját. De ez zajlik világszerte: Spanyolországban, Nagy-Britanniában, Közel-, és Távol keleten, és még sok helyen. A nyelv ma is formálja a történelmet. A 2014-es kijevi események ezt jól mutatják: „Nem beszél jól ukránul! – támadta meg rögtön az ukrán parlament rendkívüli ülésén megválasztott új miniszterelnököt Mykola Azarovot, a Szabadság Párt, amely azt is el szerette volna érni, hogy a tárgyalásokat kizárólag ukránul tartsák.”[2] 2014 februárjában – amikor ezt írtam – még nem tisztult ki a kép a politikai erővonalakról. Az éppen hatalomra jutó nyugat-ukrajnai koalíció első tevékenysége a 2012-es nyelvtörvény eltörlése volt.[3] Megtették, annak ellenére, hogy ellene tiltakozott a nemzetközi közvélemény, és az összes belső kisebbség. Ez azt is mutatja, hogy a nyelvhasználat kérdése felette állhat az összes többi megoldandó (politikai, gazdasági, vallási) kérdésnek. Később csak rosszabodott a helyzet: 2022. 02. 22. „Elrendelte a fegyveres erők bevonulását Kelet-Ukrajnába Vlagyimir Putyin”. Kitört a háború az oroszok és az ukránok között. Volt ebben a nyelvnek szerepe? De még mennyire! 2022. 04. 11-én Ivan Us ukrán külpolitikai szakértő a HotNews.ro-nak adott interjújában arról beszélt, hogy milyen szerepet játszik az orosz nyelv Moszkva agressziójában a környező országok ellen, és hogy szerinte felmerülhet emiatt az orosz nyelv nemzetközi átnevezése. Hozzátette: 1991-ben, amikor a Szovjetunió felbomlott és Ukrajna független állammá vált, felmerült a nyelvi probléma. Tekintettel arra, hogy az emberek több száz éve egymás között oroszul beszélnek, egyfajta ellenállás alakult ki az ukrán nyelvvel szemben. Ezért hiába hirdették ki hivatalosan ukránnak az államnyelvet, a konyhákban, a családokban, a baráti körben továbbra is a megszokott oroszt használták. (VG, Dénes Zoltán írása: Ukrán szakértő: nemzetközi szinten kell átnevezni az orosz nyelvet). „Úgy vélem, hogy eleve létezett az ukrán nyelv, amelyből az orosz nyelv származik” – mondta Ivan Us. Szerinte Kijevet nem véletlenül nevezték az „orosz városok anyjának”, azon egyszerű oknál fogva, hogy itt jelent meg a civilizáció. „Úgy gondolom, hogy eleve ukránul beszéltek, amelyből az orosz nyelv kialakult” – tette hozzá. Hát, itt tartunk a 21. században!

Véleményem szerint a nyelv egy R. Dawkins féle mémszerű képződmény.

Magát a mémet – legegyszerűbben – úgy képzelhetjük el, mint a pletykát, amely a bálterem egyik sarkából kiindulva fokozatosan terjed és változik. Természetesen a nyelv ezt az utat évszázadok, évezredek alatt teszi meg. De a pletykával tudományosan foglalkozók (pl. Robin Dunbar) úgy tartják, hogy a pletyka ugyanazt a csoportösszetartó szerepet játszotta és játsza ma is, mint amit a kurkászás tölt be a főemlősöknél. Dunbar szerint az embernél a fizikai kurkászást felváltotta a „szóbeli kurkászás”, vagyis a pletyka. Ebből a szemszögből nézve, a nyelv és a pletyka mémszerűsége már hasonlatosságokat mutat. De a nyelv, a pletykától eltérően nemcsak összetart, de szét is választ! Ez már a génekhez teszi hasonlóvá a nyelvet.

Vannak, akik nem hisznek abban, hogy a múltat meg lehetett hamisítani oly mértékben, mint például ahogyan Heribert Illig bemutatja a „Kitalált középkor” című könyvében. Sokan nem hisznek ebben akkor sem, ha a szemük előtt zajlanak olyan történelemhamisítások, mint pld. az iraki háború magyarázata, 2001. 9/11-e, a holokauszt misztifikálása, de vehetnénk napjaink magyar történelmének beállítását is. Ezek az esetek méltó kópiái III. Ottó és II. Szilveszter pápa – ezer évvel ezelőtti – feltételezett mesterkedéseinek. A mai információ áradat bősége talán rosszabb az ókori és középkori krónikások képzeletének csapongásainál. A megtévesztés módszere ezer éves! A cigányok és a magyarok „összeugrasztása” tán turáni átok? Vagy a gének összeférhetetlensége? Nem! Érdekharc, ahol az igazi ellenfél láthatatlan. Nem azért nem látható, mert valójában láthatatlan, hanem azért, mert hagyjuk bekötni a szemünket. Így történhetett meg Magyarország felvásárlása és tönkretétele a 20. század végén. Ha csak ilyen pontossággal tudjuk megítélni napjaink történelmét, hogyan vállalkozhatnánk az évezredekkel korábbi idők eseményeinek és következményeinek valós bemutatására? Ha a jelen tálalása érdekből fakad, a múltat tán lehet objektíven vizsgálni? Szerintem ez képtelenség! Mégis mi az, ami kvázi objektív a történelemben? Erre a tudomány kezd már rátalálni. Ez a mai génösszetételünk és az élő (beszélt) nyelvek. „Ami ahogy van” – az a valóság, fogalmazhatnám meg szabatosan. (A későbbiekben ezt „aav” állapotnak hívom). Ezek valós tények. Meg a változatosság is. Ha nem ab ovo vizsgáljuk világunkat, akkor az evolúció elmélete, mint a génekre, mint a mémekre igaz, valóság – tehát elfogadható.

Az evolúciógenetika, az evolúció alaplépéseit egy-egy populáció genetikai összetételének – az allélek gyakoriságának – változásával definiálja. Ez teszi lehetővé az Y-DNS kutatást a férfiaknál. Az ismert történelmi korokra, alapvetően a patriarchális társadalmi és családi berendezkedés a jellemző, amikor a leszármazást atyai ágon tartják számon. „Az egészséges patriarchátus az emberi természetből fakad” – írja a Magyar Katolikus Lexikon. A mutáció (véletlenszerű változás) és a természetes kiválasztódás eredménye a mai aav állapot a népcsoportokra ugyan úgy, mint a nyelvekre vonatkozóan.

A Humán Genom Projekt egy – az ember genetikai állományának feltérképezésére létrehozott – nemzetközi konzorcium, ami 2003 áprilisában jelentette be, hogy az emberi genom szekvenciájának feltérképezése gyakorlatilag befejeződött. 2002-ben, a genetikusok – az Y Kromoszoma Konzorcium keretén belül – a létező mutációkat A-tól R-ig, 18 osztályba sorolták (A nomenclature system for the tree of human Y-chromosomal binary haplogroups). A sorrend megfelel a mutációk megjelenésének. Az elágazásokat haplocsoportokra osztották, amelyeket számokkal és betűkkel jelölnek.

Az elmélet szerint, az „Y-kromoszóma Ádám”, az összes ma élő férfi közös őse. Valószínűleg Etiópiában élt, kb. 70 ezer éve. Új elméletek az összes mai ember ősapjának megjelenését egy katasztrófaelmélethez kötik. Eszerint 70-75 ezer éve a szumátrai Toba vulkán kitörése olyan éghajlati változást hozott, hogy a homo sapiens csak Kelet-Afrikában maradt életben, ott is mindössze 1000 szaporodóképes párra csökkent. Ez "szűk keresztmetszetet" eredményezett az emberi evolúcióban, így származunk egyetlen férfitól. Leszármazottai az A, ill. a BT csoport.

Hogy létezett e valaha egy közös eredeti nyelv, abban a nyelvészek többsége kételkedik. Szerintük 3-4 ezer évre visszamenőleg lehet felkutatni a nyelv gyökereit. Napjainkban, Mark Pagel evolúció biológus professzor, (brit Reading Egyetem) és kollégái azonban a közös nyelv szavait már az utolsó jégkorszak végén, (kb.15 ezer évvel ezelőtti időszakban) is keresik. Pagelben felmerült, hogy a nyelv evolúciója esetleg úgy működhet, mint a biológiai evolúció. Amennyiben így van, akkor a legfontosabb szavak, például azok, amelyekkel a társadalmi kapcsolatainkat határozzuk meg, sokkal lassabban változhattak. Pagel és tudóstársai megvizsgálták, hogy milyen gyorsan változnak a szavak a modern nyelvekben, és azonosították a legszilárdabb szavakat. Emellett azt is feltérképezték, milyen kapcsolatban állnak egymással a különböző modern nyelvek. Továbbgondolva az elméletet, feltételezhetjük, hogy azok a nyelvek, pld. a magyar, vagy a perzsa, amelyek viszonylag stabilak, sokkal régebbiek, mint a változó, pld. a görög, a latin, vagy a germán. A PNAS egy közelmúltbeli számában megjelent cikkből az derül ki, hogy az eurázsiai kontinens távoli nyelvei – például a modern eszkimó (inuit), a tamil, a japán, a görög és a magyar – egyetlen, már az utolsó, mintegy 12 ezer éve véget ért jégkorszakban is létező közös szupernyelvből erednek. Pagel és az új-zélandi Quentin Atkinson, valamint kollégáik az eddiginél sokkal mélyebbre hatoltak be a nyelvi múltba. Eredményeik nem csupán egy eurázsiai szupernyelvcsalád létezését igazolták, hanem matematikailag is le tudták vezetni a nyelvek evolúcióját. Ez az európai szupernyelvcsalád evolúciós fáját eredményezte, melynek közös ősi nyelve hozzávetőleg 15 ezer éve létezett. Pagel szerint ez a dátum szép egyezést mutat a jégtakaró visszahúzódásával, és reálisnak tűnik, hogy a nyelvek „törzsfája” az éghajlat javulásával együtt járó humán populációk növekedését és szétterjedését tükrözi. (nol.hu; Eurázsiai szupernyelv. 2013. 07. 04).

“A párizsi Sorbonne egyetem nyelvészei néhány évvel ezelőtt számítógépes összehasonlító elemzés segítségével megvizsgálták a világ összes élő és holt nyelvét. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy melyik őrzött meg legtöbbet az ősműveltség közös nyelvének elemeiből, az úgynevezett ős-etimonokból. A vizsgálat eredménye megdöbbentette a tudósokat is. Azt találták ugyanis, hogy az angol nyelv 4, a latin 5, a héber szintén 5, az indiai 9, a tibeti és szanszkrit 12, az ős-török 26, a magyar nyelv pedig 68 százalék ős-etimont tartalmaz!”^[4]

Horváth Péter Iván^[5], (Ősapánk, az etimon (Ny)elvi kérdések 40. címmel (2010.08.15.-én) elég szkeptikusan értékeli ezt a hírt: „Ha a Sorbonne ilyen világraszóló eredménnyel büszkélkedhet, miért nem tudatta máig sem a magyar diplomatákkal, közjogi méltóságokkal és tudósokkal? Hogyhogy nem tette közzé egyetlen nemzetközi szakfolyóiratban sem? Minek tulajdonítható, hogy nem indultak meg haladéktalanul azok a bel- és külföldi kutatások, amelyekkel ellenőrizni szokták az ekkora horderejű felfedezéseket?” Én nem bocsátkozhatom szakmai vitába egy nyelvésszel. Egyetlen érvét említem csak, azt is azért, mert az ott, példának felhozott szóval én is foglalkoztam. „Valószínű, hogy a Sorbonne kutatói az alapszókészletet elemezték. A magyarban (csak a fejjel kapcsolatos szavaknál maradva) idetartozik a fül, az orr és a szem. De már az arc egy elhomályosult szóösszetétel (= orr + száj, vö. orca), az elme származása viszont ismeretlen. Vajon tudjuk-e ugyanezt a vizsgálatba bizonyára bevont baszk, csecsen és zulu nyelv azonos jelentésű szavairól is?” – írja. De miért olyan biztos abban, hogy „az arc egy elhomályosult szóösszetétel (= orr + száj, vö. orca)”? Mert így tanulta az ELTE-n? Én így írok az arc szó eredetéről: „Szerintem itt is az ősi „ar” gyökről van szó. Tudjuk, hogy az angyalok a teremtett világ tartozékai, és ezek között a „fő”, az „elsődleges” (legrégibb) angyalokat nevezik arkangyalnak. Itt a görög ἀρχάγγελος szóösszevonásról van szó, ahol az „arkhi” jelentése: „fő”. Az archaikus szóban arkhé a.m. „kezdet”. Az emberek egyik legfőbb jellemzője, ismertetőjele, az arcuk, ami elöl van. (A magyar nem mond frontvonalat, hanem „arcvonalat” használ). Véleményem szerint, ahol a görög „árk” keletkezését, ugyan ott kell a magyar „arc” eredetét kutatni. Voltak ősi pogány magyar nevek is az „ar” tőből képezve. Például a besenyő mágusperek jegyzőkönyveiben szerepel egy Arta nevű mágusnő, aki Szűz Máriát „Szent Bábának” nevezte. (Férfinevek: Arló, Arszák).”[6] Az ismeretlen származású „elme” szavunk eredetét pedig ott kell keresni ahol az ősmagyar „él” szavunkét. (Lásd az isteni él, éli szavakat!). Hogy a Sorbonne eredménye miért nem került a kirakatba? Erről megvan a véleményem, de ez már egészen más témakör!

Már, 1903-ban Holger Pedersen dán nyelvész előállt egy elmélettel, amely szerint Európa, részben Ázsia és Afrika nyelvcsaládjai, egy nyelvcsaládok felett álló úgynevezett "makronyelvcsaládot" alkotnak. Az elmélet hívei ezt nosztratikus nyelvcsaládnak nevezik, amelyet egy feltételezett közös ősnyelvből származtatnak. Az 1960-as években két orosz nyelvész, Vlagyiszlav Iljics-Szvitics és Aaron Dolgopolszkij újította fel az elméletet. A 90-es évek óta Allan R. Bomhard foglalkozik munkáiban a nosztratikus ősnyelv rekonstruálásával. A nosztratikus ősnyelv szétválása, Sz. A. Sztárosztyin szerint:

• Az első szétválás i.e. 11. évezredben következett be, amikor elkülönült a proto-kartvéli és a proto-dravida nyelv. (Kartvéli – Dél-kaukázusi)
• Majd, az i.e. 10. évezredben, a nosztratikus ősnyelv szétvált proto-indoeurópaira és proto-ural-altájira.
• Még egy ezredévvel később, szétesett az ural-altáji egység is.

2006-ban, amikor (családfa-, és helynévkutatásból kiindulva) elkezdtem foglalkozni a névkutatással, szinte ösztönösen a „bel” és „ar” tövű szavakra koncentráltam. Ma már tudom, hogy ezek a szavak és bokraik, megfelelnek Pagel legszilárdabb szavaival szemben támasztott kritériumoknak, továbbá azonosak a nosztratikus nyelvcsalád indo-európai, urál-altáji, sumer, dravida, kaukázusi nyelveiben fellelhető B*L* és *R* marker szavakkal.

Nyelvészkedő vizsgálati módszeremben a lényeg a valós tényekre történő alapozás, a logikai összefüggések keresése, a statisztikai hasonlóságok okainak keresése, a véletlenszerű egyezések csekély valószínűségének feltételezése, az emberi gondolkodásmechanizmus gyakorlati változatlansága, a versengés és a rejtőzködés egyenrangúságának felismerése a természetes kiválasztódásban. És bizony sokszor felmerül bennem a hoc ego aliter intellego, ezt én máshogy értem, én ezt másképp gondolom.

A tájszólásnak, a népies nyelvhasználatnak, de még az un. gyerekszáj szavainak, kifejezéseinek is igen nagy hasznát vehetjük a szóeredet kutatásoknál. A gyerekek 4-5 éves korukig szabadon használhatják anyanyelvüket, a felnőttek legfeljebb jót nevetnek a nyakatekert szóképzésük hallatán, és nem is gondolnak bele, hogy ők merítenek a „tiszta forrásból” és nem a felnőttek, akik a klórozott, jódozott, forralt és egyéb más módon kezelt vizet isszák. A gyerekszáj szókincse általában közelebb áll az ősi magyar beszédhez, mint némely nyelvész doktori értekezése e témában. Én csak igen ritkán végzek forráskritikát. Nem azt nézem, hogy ki, hanem azt, hogy mit állít. Amit nem tudok elfogadni, azt nem használom fel. A tévedések és a szándékos ferdítések, megtévesztések igazi bírája az idő. De a beigazolódott esetekből tanulni kell! Különben elvész a nyelvünk, vele együtt az igaz történelmünk. Még szerencse, hogy a képzett szakemberek között is vannak „másképp gondolkodók”: „Senki sem tagadja a szakképzett történészek közül, hogy a vogul, az osztjak, a zürjén, a mordvin, a mari, a cseremisz, az észt, a lett, a finn és a lapp nyelv a magyarral rokonságot mutat, mind a grammatikát, mind bizonyos, nem túlságosan jelentős mennyiségű szóegyezést illetően. Az azonban már hatalmas és alapkérdés, hogy mi az oka ennek, s nem kevésbé súlyos kérdés, hogy mikor, hogyan és hol hatottak ezek a nyelvek egymásra? A legkorszerűbb nyelvtudomány ma már teljességgel elveti a nyelvcsaládokra osztás elméletét és az ún. alapnyelvek egykori létét. (Gondoljunk a nosztratikus vagy az eurázsiai nyelvosztályozásra!) Így természetesen kiiktatható a mesterségesen konstruált uráli és finnugor alapnyelv is, vele együtt pedig elveszik az a dogma, hogy egykoron, talán a Kr. e. V-IV-III-II. évezredben az ősmagyarok elődei is a 40. Szélességi foktól északra, a zord éghajlatú és kedvezőtlen természeti körülmények között Szibériában vagy a Közép-Urálban éltek volna együtt az ún. finnugorokkal, újkőkori színvonalon, gyűjtögető, halász-vadász életmódban. E teória ellen számos érv szól, mindenekelőtt az, hogy csakis a magyar nép élt a 40. szélességi foktól délebbre eső övezetben, egyetlen más ún. finnugor etnikum sem. Mindazok a kísérletek, amelyek a fenti hipotézis bizonyítása érdekében a régészetet hívták segítségül, sikertelenek maradtak, mivel az egyes, írott emlékek nélküli, régészeti kultúrákat éppen azon az alapon próbálták etnikumhoz kötni, hogy az adott területen finnugoroknak kellett élniük - a nyelvrokonság teóriája alapján. Másrészt a magyar nyelv ősisége és fennmaradása teljességgel kizárja, hogy kis lélekszámú csoportok örökös vándorlása közepette megmaradhatott volna a nyelvünk, hiszen ezredévekkel ezelőtt sem egy lakatlan zóna volt a Bécsi-medencétől a Csendes-óceánig terjedő óriási terület, amelyen a szétszóratás és a beolvasztás veszélye nélkül bármely kis nép kóborolhatott volna”. (Bakay Kornél: Népünk eredete és Kárpát-medencei állama. Magyar Megmaradásért. 2009 április 05).

Az alábbiakban bemutatok egy példát, hogyan nyomozok én, egy szó származása körül. A példának választott szavunk legyen a „ló”. A választásom azért esett erre a szóra, mert minden különösebb magyarázat nélkül hihető, hogy őseink (a történelmi időkben) ismerték a lovat. Azért alátámasztásul, hivatkozok a Magyar Katolikus Lexikonra (MKL) is. Címszó a ló: „Vsz. Közép-Ázsiában az indoiráni törzsek kezdték el tenyészteni. Nem lehet megállapítani, hogy Mezopotámiában mikor bukkant fel. Annyi bizonyos, hogy a suméroknak nem volt szavuk a ~ fogalmának jelölésére. A hettiták körében, valamint Szíriában vsz. a hurriták révén vált ismertté. A hettiták híres ~tenyésztők lettek. Egyiptomban a hikszoszok révén terjedt el (A. K. Dajani szerint a kései bronzkorban). A Beerseba mellett folytatott ásatások során találtak egy lovat, melyet Kr. e. kb. 3000-ből valónak tartanak. Arábia D-i részén csak a Kr. u. 2. sz. vége felé terjedt el a ~, É-i részén valamivel előbb”.

Első lépésként tájékozódok a meglévő magyarázatokról. Néhányat bemutatok:

Tótfalusi István: Magyar etimológiai nagyszótár (MEN).

„Ősi örökség az ugor korból: vogul ló, luv. Az átvett alak lovu lehetett, a ~ átmeneti lou formából fejlődött ki. Származékai közül a lovag, lovagol képzésmódja a gyalog, gyalogol analógiájára vall”.

Magyar Katolikus Lexikon

„A ló a m-ok honfoglaláskor magukkal hozott, legjelentősebb háziállata. A lótenyésztés mesterszavait: ló, nyereg, ostor, fék, lófi, másodfű, harmadfű már az előmagyarok ismerték, a bolgár-török érintkezés jelentékenyen már nem bővítette (békó, gyeplő stb.)”.

Wikiszótár

„Eredet [ló < ómagyar: ló < ősmagyar: lú, lov, luv, lou, leu, lehu (ló) < dravida: olukku, ulukku (visz, mozgat)]”

Vásáry István: „Az ugor nép halászattal és vadászattal foglalkozott, de nyelvészeti alapon a kezdetleges állattartás és földművelés jelenlétére is következtethetünk. Ismerték a lovat és a kutyát, ló és eb szavunknak ugyanis csak a vogulban és osztjákban van megfelelője. Az ugor nyelvi egység a Kr. e. első évezred közepén bomolhatott fel, feltételezhetően a Kr. e. 6–5. században a Káma-vidékre érkező ananyinói régészeti kultúra hordozóinak megjelenése miatt.” /V. I. A régi Belső-Ázsia története. 5. Magyarok. Balassi Kiadó./

A fentiekből megállapítható, hogy ősmagyar (előmagyar, ugor kori) szóról van szó, de hogy kitől örököltük, arra nem térnek ki, legfeljebb ilyen formában, hogy „a ló szavunk az ugor alapnyelvből ered, más rokon nyelvekben is hasonló szót használnak ennek az állatnak a megnevezésére (osztyákul például lau a neve)”. (Wikipédia). Hogy az ugor nyelvekben a ló és a nyereg szavak hasonlatosak, az arra utal, hogy ezek a népek korábban a szkítákhoz hasonló lótartók voltak és csak később váltak erdei halász vadászokká. Egyedül a magyarok maradtak meg a legeltető, nagyállattartó életformánál. Az északra vonuló hanti, manysi törzsek a lovat lecserélték kutyákra, rénszarvasokra, de a nyelvükben megmaradt a lovak emlékezete. És ehhez nem volt szükség semmiféle „ugor nyelvi egységre” (szerintem!) „A Közép-Volga és Káma vidékének helyi törzsei már korán kapcsolatba kerültek az északi fekete-tengeri nomádokkal a kora vaskor elején. Ezek a kimmerek és a szkíták voltak, akik meglehetősen aktívan a helyükre léptek, és akiknek a kapcsolatai az ananyino kultúra lakosságával egyértelműen nyomon követhetők a régészeti anyagokban. (Khalikov, 2011: 39, 75, 137). A legfrissebb adatokból ítélve a bolgár-kor előtti időben a Közép-Volga földre a kései szarmaták is behatoltak a dél-uráli és azovi sztyeppékről, a hunok nyomására. (Vikhljajev, 2000: 38–52; Grishakov, Zubov, 2009; Stashenkov, 2005; Kazakov, 2016). Hun harcosok kisebb csoportjai a Volga és a Káma határáig is felhúzódtak, ezt bizonyítja a kora középkor régészetében széles körben ismert Turajevszkij-temető, amelyet nagy valószínűséggel a nyugat-európai hadjáratokból hazatért hunok hagytak el, Attila birodalmának összeomlása után, valamint a hun kultúrára jellemző bronzbográcsok egyedi leletei.” (Генинг, 1976; Хузин, 2012: 105. In III Международный конгресс средневековой археологии евразийских степей. Владивосток, Дальнаука 2017. 289.).

Nézzünk körül tehát, hogy hol találkozunk a ló, vagy hasonló alakú szavakkal, képzett változataival, és kik használják ma is ilyen formában.

Magyarban felmerül annak a lehetősége, hogy a krónikákból ismert lovas egység „száz lóból állt”. Ennek az élén a „lófők” álltak. Az egység jelölésére használt lobogó neve valószínűleg a száz ló okán lett zászló. A magyar László név függetlensége a lengyel-szláv Vladislavtól, nem bizonyítható. A László férfinév a szláv Ladislav névből fejlődött. (Ladó-Bíró)

Az orosz-szlávban a ló egyik neve lóságy (лошадь), a másik: kony (конь). Ezt a második változatot használja a többi szláv dialektus is, kivéve a lengyel nyelvet, ahol ɫоszаk jelentése – kis tatár ló. De honnan származik a lóságy? Nézzük meg M. Vasmer szótárában (ло́шадь, лоша́, лоша́к): csuvas török: lаšа, krimi tatár, karacsáj, balkár: аlаšа.

A magyar gyerekszáj szerint a lóság hasonlatos a disznósághoz! (Platóni idea!).

Kiindulva abból, hogy a ruszok (ó roszok), és a vikingek (varégok) magyar lovassággal kapcsolatba kerültek már a 8-9. században, továbbá abból, hogy Vasmer eredeztetése török irányultságú, a lengyel szintén (míg a nyugati és déli szlávoknál ez a forma nem maradt fenn), feltételezhető a török átvétel. De a mai törökben a ló: at, görögben: άτι. Most alkalmazzuk a formai megfeleltetést. Melyik az a nyelv, amelyben a lóságy-hoz van hasonlatosabb szó, mint a magyar lóság? Nincs ilyen! Nézzük meg a szó stabilitását. Melyik nyelv használja az ősi formát a legkisebb változtatás nélkül? Egyértelmű, hogy a magyar! Miért nem jöttek erre rá a nyelvészek? Mert nem magyar anyanyelvűek. A magyaroknak meg kisebbségi érzésük van a török, görög átvétellel kapcsolatban. Az én vizsgálatom azt az eredményt adja, hogy a „ló” szó ősmagyar eredetű, a hun birodalom idején már valószínűleg használatos volt. A háziasított ló és a kocsi használatát az úgynevezett Jamnaja-kultúra^[7] beszivárgása hozta magával a Kárpát-medencébe. A gödörsíros kurgánok, más néven a Jamnaja-kultúra népe a Fekete-tengertől és Kaszpi-tengertől északra fekvő területeken élt. A Jamnaja kultúra döntően két népesség összeolvadásából alakult ki: egy vélhetően nyelvileg domináns szibériai és egy kaukázusi eredetű népességből. A „ló” név innen terjedhetett el a török, a görög, az ugor, később a szláv nyelvekben is.  De talán a lónál még érdekesebb a „paripa” szavunk története. Nyelvész vélemény erről az alábbi:

„Könnyed járású ló, amelynek nemes, büszke tartása van. Eredet [paripa < ómagyar: paripa < ősmagyar: paripa < dravida: parima (ló) < pari (szökken, repül)]". /wikiszotar.hu/.

paripa: ‘büszke tartású, nemes fajta hátasló’, ‘‹régen› herélt ló’.

"Több délkelet-európai nyelvben elterjedt vándorszó a bizánci parippion (‘vezeték ló’) nyomán, amely a görög paripposz folytatása a para (‘mellett’) és hipposz (‘ló’) elemek alapján. A magyar szó lehet a bizánci görög többes parippa átvétele (van ilyen adat a 16. század végéről), de számolhatunk a szerb parip közvetítésével is." /Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István)/. Tehát a paripa: vagy délszláv parip közvetítésével vagy közvetlenül a görög parrippion ('vezeték ló') < para ('mellett')+ hipposz ('ló') alakból került a magyar nyelvbe.

Érdekes, hogy a görög/délszláv változat mellett a 20. századi magyar „finnugorista” hivatásos nyelvészek érvelnek, míg korábban sokan elvetették ezt kialakulási formát. Pl.: Kassai József: Származtató, s gyökerésző magyar-diák szókönyv, 4. kötet. 1835. Ezt írja: „Paripa szónak mi a gyökere? Ítéletemként Jar, vagy a’ mi evvel egygy: Nyar ige; mert a’ Magyarnál Paripa minden ló, akár légyen mén ló, akár nőstény, akár herélt ló, tsak jó futó légyen, gyors lábú, és jó szaladós. Jar igéből származik. Jarika szóból betű tserével lett Jarippa.”  „J betűt P-vel tserélvén fel. Mint h. o. Terjeszti a’ lábait, és el-terpeszti. – Tehát nem Par-hippos görög szóból származott a’ Paripa szó.” Vagy Czuczor-Fogarassy magyar nyelvszótárában (1862) ez áll: „Szoros ért. különösen nyereg alá idomított, kényes járásu, többnyire herélt, úriféle ló, úgyhogy a pusztai dalokban e nevezet ,ló' helyett ritkán jön elé. Délceg, táncoló, ágaskodó, fickándozó, kényes paripa. Szélesb. ért. minden hátas vagy nyerges ló; de a kocsiba vagy szekérbe fogott nyergest ide nem értve.” „E szerint paripa am. parava, pariva, mint a kar gyöktől karava, karama, karima. Tudnivaló, hogy a b, p, v, f, m, mint ajakhangok rokonok. A görög parippos szót, mely Rost szótára szerént am. daneben reitend; neben einem Pferde herlaufend, einem Pferde gleich laufend, lehetetlen ide vonszolni. A szláv nyelvekben eléforduló parip, paripa, parippa, alkalmasint a magyarból ment által, úgy hogy Jancsovics István a szláv-magyar részben fel sem hozza.”  

Harmatta János az iráni kapcsolatokról ezt írja: „Az ősmagyar korszakban nyelvünkbe óiráni, középiráni és újiráni jövevényszavak is bekerültek. Szerinte a Kr. e. III. század óta írásbeliséggel rendelkező jüe-csi (yüech-chi) nép újabban megfejtett írásos emlékei lehetővé teszik annak megállapítását, hogy a lótartás terminológiája mind az ugor, mind a török nyelvekben a kelet-iráni nyelvekből (yüech-chi, hsiung-nu) származik. 

A lótartás mellett a korai ősmagyarba a hitélettel kapcsolatos szavak is bekerültek (ég, isten, menny, imád). A középső ősmagyar korból is származtathatók kelet-iráni átvételek (köles, in, hús, szekér, vászon), de ekkor a magyarság már valamely alán csoporttal is kapcsolatba került (bűz, fizet, özvegy, nemez). A kései ősmagyar nyelv iráni jövevényelemei három különböző forrásból erednek. Az első csoportot az újabb alán jövevényszavak alkotják (asszony, gazdag, híd, az átvétel helyszíne a Don-vidék és a Krím-félsziget). A második csoportba a xvarizmi és xvarizmi alán jövevényszavak tartoznak (egész, idegen, üveg, az átvétel helyszíne a Volga-vidék és Kazária), míg a harmadik csoportot a perzsa, másként északnyugat-iráni jövevényszavak alkotják (dob, ing, kard, ezen szavak a kereskedelmi kapcsolatok során kerültek át a magyarba). Kétségtelenül a legfontosabb a korai ősmagyar kori iráni nyelvi hatás bizonyítása, mivel őstörténetkutatásunk az ugor egység felbomlásában, az ősmagyarság állattenyésztő életmódjának kialakulásában a régészeti adatok alapján már eddig is az iráni hatást tartotta a legjelentősebb tényezőnek”. (Szemle 85 Klima László, Bp. 1997. Honfoglalás és nyelvészet.)  

Szentkatolnai Bálint Gábor (1844-1913): A magyar nyelv Dél-Indiában.  Pari-pa címszó alatt ezt olvashatjuk: „tamil pari (ló, pari- megszökni, repülni; pari-ma, ló, puravi, ló; élénk ember).

Szerintem az elmúlt, közel kétszáz évben semmi olyan komoly nyelvészeti ismeretre nem tettünk szert, ami a görög (délszláv) érvelést újabb érvekkel támasztaná alá a paripa vonatkozásában. Az orosz nyelv azonban tartogat még néhány érdekes adatot a paripával kapcsolatban. (Az alábbiak szigorúan saját véleményemet tartalmazzák, máshol ilyen kontextusban nem található).

Mint ahogyan már szó volt róla, ismert tény, hogy a szláv nyelvekben a paripa változat megtalálható: parip – paripa (szerb); орь ἵππος "жеребец"– fiatal csődör (др.-русск., цслав. Георг. Амарт.; см. Истрин 3, 277); оř– ló (cseh), : орь – ló (orosz). Bár az orosz szónál megjelenik a görög ιππος – ló tag is, mégsem innen eredeztetik az орь szót, hanem az оревитъ/ оревина – kéjsóvár, buja, parázna/bika szavakból. (Lásd: Vasmer: PAGES: 3,155). Ha az orosz орь szó jelentését kicsit részletesebben megvizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy itt egy „táltos lóról” van szó! Minden innen származtatott szó értelme erre utal. От коня пахаря ОРЬ остались глаголы гарцевать; кони оревити; оревитъ - "похотливый" ; йаростный (яростный ) и гарный. Mert:  гарный – égő, tüzelő; гарцевать – lovon száguldani, mutatványt végezni; йаростный (яростный) – dühöngő, féktelen, tomboló, heves. Ezek pedig az ugor JÁR isten tulajdonságai. Így Érosz és Árész megfelelőjének tekinthetjük formailag, és tartalmilag is. A magyaroknál ő volt a Hadúr! Az örményeknél Ar (örm. Ար) a legfőbb nap isten volt. A Nap hatalmát (örm. arev) volt hivatott jelképezni, ami magában foglalta a természeti erőket, főképp a tavaszt, az életet. (Ar napja március 21. volt). Könyveimben a nappal kapcsolatos „nyár”, „jár”, „ár” „év” összefüggést már többször kifejtettem, de itt most visszautalok Kassai József 1835-ös meglátására: paripa – jarippa! Bálint Gábor tamil értelmezésére, ahol a repülni, szökkeni, élénknek lenni (mint az orosz Járilo!), a paripa jelentése. Mindezek szerintem arra utalnak, hogy a paripa szavunk az ÁR és az IPPOSZ szavak összeolvadásából keletkezett kr. u. első évszázadokban a ponto-kaszpi sztyeppén beszélt lingua francaban. (Amiből a magyarok és a szlávok elődei is meríthettek!)  Jelentése pedig „tüzes ló” azaz táltos ló volt.

 A népmeséink szerint a gebének (lónak) égő parazsat kell ennie, ezzel megtelik erővel, „aranyszőrű táltos paripa lesz belőle”. Csak a táltos tudja a lovát úgy meglovagolni, hogy „repüljön, mint a gondolat”. Egyébként, az ősmagyar nyelven a par a Napot jelentette, az ipa pedig a meny vagy a vő apját. (A csődör is paripa volt).

A fentiek miatt, nem fogadhatom el Vásáry állítását a ló és az eb szavunkról sem. Ahogyan a ló szavunk bekerült az orosz nyelvbe, ugyan úgy a kutya szavunkat is átvették. Lásd az orosz kutyónok, (kölyök kutya) szót, továbbá a Baskírfölddel is határos Jekatyerinburgi területen (бывший Камышловский уезд) ma is ismert a "Кутя" (kutya) szó. Más területeken ez a szó nem fordul elő! (Pontosabban ilyen értelemben nem ismert. Mert egyébként ez a neve egy hagyományos szláv karácsonyi ételnek is.). Talán nem véletlen, hogy éppen ezen a területen (ahol újabban a korai magyarok nyomait is feltételezik. Pl. Ujelgi és Aktjuba), maradt meg ez az ősmagyar szó! Lásd az alábbi térképen Dél-Urál és Nyugat Kazahsztán „magyaros” régészeti lelőhelyeit. De vannak magyar nyomok Tatárföldön (Bolsie Tyigani temető) és a Volga szamarai térségében is.

A lóval kapcsolatban van egy észrevételem, ami talán nem esik messze jelen írásom tárgyától. Ez a lovak színe. Bizonyos népelnevezéseknél a szín jelzőt általában az emberek bőr-, vagy hajszínére, esetleg a származásuk helyére (égtájak színjelölése) vonatkoztatva szokták magyarázni a történészek. Kiszely István azonban rámutat a lovak színének jelentőségére is. A hun népekre vonatkozóan írja: „A ló ezeknek a népeknek gondolkodásában a harcnak szinte már személyes résztvevőjévé vált, így a belső-ázsiai türköknek nemcsak hőstetteiről értesülünk, hanem lovai színéről és milyenségéről is. E népek törzseinek neve nem egyszer lovaikról kapta nevét, mint "pej-csődör" vagy "tarkalovú" stb. A lovak színének a belső-ázsiai népeknél nagy jelentősége volt; a besenyő törzsnevek mindegyike összetett szó; az első elem lószínnév. A Kínai Évkönyvek szerint a hunok csapatainak a harcon belül más-más színű lovai voltak”. (Kiszely István: A magyar nép őstörténete. Az ősmagyarok háziállatai). Egy kínai forrás a tarkalovúak földjét Po-ma kuonak nevezi. Bíborban született Konsztantín császár a besenyők egyik törzsét nevezte tarkalovúaknak. Elképzelhető, hogy a „fehér/fekete” hunok/magyarok külsők adta neve, a lovaik színéből adódott. Itt az irodalmi forrásokat szintén ütköztetni lehet a genetikai adatokkal, mivel a lovas temetkezéseknél (szerencsés esetben) a ló színe megállapítható.

A népcsoportok megítélésénél az Y-DNS vizsgálatokra (mint valós tényekre) lehet hagyatkozni, a nyelvi kérdéseknél azonban a valós ténynek csak a mai (élő) nyelv számít, ezért itt a jelenből kell a múltat visszafejteni. A szakemberek által egyedülinek elfogadott „adatolt tények” csak, mint kontroll példák jöhetnek számításba – hiszen ezek szubjektivitása száz százalékos! A nyelvcsaládok közös eredetét igazoló történeti-összehasonlító nyelvtudományt, hangrendi törvényeket, csak iránymutatónak (és nem kötelező érvényű szabálynak) tudom elfogadni, a mai nyelvcsaládok osztályozásával együtt. A magyar nyelvet, a benne fellelhető nagyszámú etimon (ősszó) miatt sokan ősnyelvnek tartják. Ezzel egyetértek, azonban a nyelv, mint mém, génfüggő ugyan (emberek a hordozói), de nem feltétlenül génhez kapcsolt (bármely embercsoport elsajátíthatja). Elfogadom Spenglernek azt az állítását, hogy a rassz nem, csak a nyelv vándorol. „A rassz nem vándorol. Az emberek vándorolnak; egymást követő nemzedékeik mindig más tájon születnek; a táj titkos hatalmat szerez a bennük lévő növényszerű felett, és végül a rasszkifejeződés alapvetően megváltozik: a régi elhal, és új támad helyette. ... A nyelvek vándorolnak, mivel nemzetségről nemzetségre hagyományozódnak, és a nemzetségek viszik magukkal őket. Mindenekelőtt változnak”. (Spengler: A Nyugat alkonya). A magyar nyelvet és fejlődését a későbbiekben kifejtett „nyelvi idősodrony” modell alapján képzelem el.

Általában azt tartják, hogy az alapnyelv és az őshaza együttesen létező fogalmak. Őshaza és alapnyelv együtt alakultak ki, és szűntek meg, bomlottak fel. Én úgy vélem, hogy a protomagyar nyelv már a jégkorszak végén kialakulhatott függetlenül attól, hogy a beszélői melyik haplocsoporthoz tartoztak. Ennek a nyelvnek a legtöbb vonását a magyar nyelvben lehet felfedezni.

Írásaimban gyakran visszatérek ahhoz a hipotézisemhez, hogy a magyarok ősei Atilla hun birodalmából származnak. Egy részük visszatért keletre, más részük maradt a Kárpát-medence környékén. Ezt bizonyítja a Mözsön 1961-ben, huszonkét sírból álló IV–V. századi hun temetőben talált torzított koponyás leletek vizsgálata. A régészek különböző – más-más népcsoportra jellemző – temetkezési módokat tártak föl, amely alapján azt feltételezték, hogy eltérő kulturális hátterű csoportok éltek itt együtt. Az együttélés során a következő generációban a koponyatorzítást már az egész közösség átvette, ez fejezte ki tagjainak összetartozását, hiszen a vizsgálat nyomán a helyi, romanizált lakossághoz tartozó gyerekek koponyáján is minden esetben megfigyelhetők voltak a nyomai. A régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy a szokást különböző származású és társadalmi státuszú egyének gyakorolták, széles körű elterjedésében a hun kori elit játszhatott fontos szerepet.

A keletre visszatértek szétrajzottak különböző csoportokba, (amit az Y-DNS vizsgálatok igazolnak. Lásd pl. III. Béla Y-DNS-t, ami R1a!), de mindegyikük nyelve egy protomagyar (hun?) nyelv lehetett. Az igazság az, hogy jelenleg sem a történészek, sem a nyelvészek nem tudják pontosan megmondani, hogy mi az, hogy „hun”. Nem dőlt el, hogy a hun török nyelv volt-e, mivel nem maradtak fenn írott hun emlékek. A görög, és arab krónikások csak annyit említenek erről a nyelvről, hogy a szittyák nyelve, és nem hasonlít egyik ismert nyelvre sem. Zakariás szónok (465–536) már konkrétabban ír a hun nyelvű népekről, akik a Kaszpi-Kapukon túl éltek. (Szír Krónika 1899-es angol fordítása, by Methuen & Co. in London. XII. könyv 328. Oldal). „Bazgun föld, saját nyelvvel, a Kaszpi tengerig és kapukig, amely a hunokhoz tartozik. A kapukon túl élnek a burgárok saját nyelvvel, kik pogányok. Városaik vannak, és az alánok akiknek öt városa van. Dadu határaiból valók a hegyekben élnek, erődítményeik vannak. Az auangur (onogur) nép sátrakban él. Ogurok, szabirok, burgár/bolgárok, kuturgurok, avarok, kazárok, saragurok, dirmarok(?), bagirszik, kálizok, abdelek, heftaliták, ez a tizenhárom nép sátorban él, és szarvasmarha és halak húsával élnek, valamint a vadon élő állatokkal és a fegyvereikből” – írja. A Kaszpi kapuk alatt itt azt a történelmi-geográfiai értelembe vett két tengerparti keskeny átjárót kell érteni, amelyen keresztül az északi népek elérhették a gazdag Perzsiát, Médiát és Mezopotámiát. Az egyik Derbent, (lezg nyelven Kevevár, Кьвевар) vagy más néven Albán kapu (Klaudiosz Ptolemaiosz), a másik a Gorgán kapu a Kaszpi-tenger dél-keleti oldalán. Mindegyik fallal volt védve. Az első 3,6 km, a második 200 km hosszú. A Kászpi Kapukat az az i. e. 600-ban (II. Kurus hódítása előtt) fennálló keleti birodalmakat bemutató térképen, Rhagae (Rey, Irán) város fölött láthatjuk^[8] 

„A kérdést tovább bonyolítja az onogur-probléma, akik - amint korábban láttuk - az V. századi szír forrásokban hajlandur-aguandur néven jelennek meg, az örmény munkákban pedig oghondor néven. Jordanes hunugorokként említi őket. Egy részük a bolgárokkal együtt a Balkánra nyomult, a többiek az Azovi-tenger környékén maradtak. Prokopiósz nem ismeri az onogurok nevét. Ő, amint Agathiasz és Menander Protektor is, (akik az onogurok mellett! beszélnek e népekről) kuturgurokról (kutrigur), uturgurokról (utrigur) és bulgárokról tud. Ezért szokták az V-VI. századi bolgárokat a kuturgurokkal azonosítani. Agathiasz világosan megmondja, hogy onogurokat régen hunoknak hívták és a Feketetenger keleti partján laktak. De „egykor régen” nem itt laktak, hanem az Arai-tóba ömlő Jaxartész (Szír-Darja) mellett, ahol a földrengés által romba döntött városuk, Bakath is állt. A V I-V II. században azonban Onogoria kétségtelenül a Fekete-tenger keleti oldalán terült el. Elise Vardapetnél (Egise)... olvashatunk a maszkotokról (masszagéták), Csór királyságról és a húnokról, akiket Egise kusánoknak nevez ... Derbentet "hon kapu"-nak írja (azaz hún kapu!), majd beszél a hajlandurokról, azaz az onogurokról. Ugyanezt megerősíti Lázár Parpeci (?-491) és Korenei Mózes. Ők is megnevezik a hún királyság fővárosát, Varacsánt. (A kortárs Mojszej Kalankatulu által 'fénypompás'-nak nevezett hun Balandzsar/Varacsán)” (Bakay: ŐSTÖRTÉNETÜNK RÉGÉSZETI FORRÁSAI. II)

 Kép. A pontuszi sztyeppe 650-ben.

Ibn Ruszta és Gardízi összevetése megmutatja, hogy nem volt igazuk azoknak, akik Ibn Rusztáról korábban azt gondolták, hogy a magyarok két országát írja le, hanem Ibn Ruszta a magyarok egyetlen, összefüggő országáról beszélt. (Harmatta János: A magyar honfoglalás írásos kútfői. web.archive.org). „A dagesztáni hunok királysága (Savir) olyan állam, amely az 5-10. Században létezett Dagesztán területén. Derbent a hunok királyságának déli határa volt. Az állam fővárosa Varacsan városa volt”. (Orosz Wikipédia).                           

 Kép. A pontuszi sztyeppe 650-ben.

The Pontic steppe region, c. 650 AD. Image uploaded to English Wikipedia under GFDL by the author User:Briangotts.

 A kaszpi hunok legrégebbi említése Dionysius Periegetes  "Lakott föld leírása" című könyvében található. Ebből az időből származik Claudius Ptolemaiosz kaszpi hunjairól szóló híradása is. A hunok nomádjai a Kaszpi -tenger nyugati részének sztyeppvidékein helyezkedtek el a Derbent-hágóig. A hun körök törzseinek helyzetének megszilárdulása a Kaszpi-tenger területén a III-IV. században történik. Dionysius Periegetes[9] a Kr. utáni III-ik század végén (vagy a IV-ik század elején) az Ούννοι lakóterületét a Kaspi-tenger északnyugati partvidékére teszi.[10]

Bazgun föld, valószínűleg a Szászánida Birodalomból – a fehér hunok által – leválasztott terület lehetett. Nevét valószínűleg annak királyáról, Balásról (†488?) kapta. A Balas nevet, a blzgun (Balasagan) törzsi névből is eredeztethetjük. Ez a mai beludzsokkal kapcsolatos. A beludzsokat először a 982/83-ban (ismeretlen szerző által) írt perzsa nyelvű földrajzi szövegekből (Ḥudūd al-ʿĀlam, A Kelettől Nyugatig tartó világ határainak könyve) ismerjük. Arab nyelvben: blwṣ‎‎, perzsában: blwč formában. Al-Maszúdinál (893?-956) balocs (balōč). Viszont a beludzsok nyelve kászpi iráni (észak-nyugati), a pártusok nyelvével rokon. A beludzs nyelv az úgynevezett új iráni nyelvek családjába tartozik és a Kr. u. 7. századtól kezdve napjainkig beszélik a Kaukázustól egészen az Indiáig elterülő térségen. Ebből következtetve a beludzs (balōč) nép eredetileg északról költözhetett le a mai helyére, valamikor a 7-8. században. Lásd Dr. Naseer Dashti írását a http://www.bso-na.org/2012/Oct/003.html linken: „Three thousand years ago, a group of Indo-Iranic tribes (called Balaschik at that time) settled in the northwestern Caspian region of Balashagan. Circumstances forced them to disperse and migrate towards south and eastern parts of Iranian plateau. In medieval times, they finally settled in present Balochistan where they became known as the Baloch”. (Háromezer évvel ezelőtt, az indo-iráni törzsek egy csoportja (akkori nevükön: Balaschik), a Kaszpi régió északnyugati részén Balashaganban telepedett meg. A körülmények hatására szétváltak és az iráni fennsík déli és keleti részei felé vándoroltak. Végül – a középkorban – letelepedtek a jelenlegi Beludzsisztánban ahol, mint beludzsokat ismerjük). Ezt a földet korábban perzsául *ṷadraṷatī, görögül Γεδρωσία néven nevezték, ami „földalatti csatornák földje” jelentésű.

A magyar nyelvű Wikipédia szerint a beludzsok az iráni médektől és a perzsáktól eredtek és az Óperzsa Birodalom Maka szatrapiájában éltek. Ez a terület ma Makrán néven ismert, ez Beludzsisztán déli része. Az angol nyelvűben pedig szíriai származás van. (Baloch have Medes Origin first settlement was in Aleppo /Halab from where they Migrated to Iraq where they remained until, siding the sons of Ali and taking part in the Battle of Karbala, they were expelled by Yazid, the second of the Umayyad Caliphs, in 680 AD.).

Balasik nevet – teóriám szerint – a „balogból” ugyan olyan eredménnyel le lehetne vezetni, mint ahogyan a perzsa költő Firdauszi nevezte a kōč, vagy balōč népet a Királyok könyvében (Sáhnáme): „a puszta rablói”. Fő vonulata e könyvnek Perzsia ősi harca Turánnal, a nomád török népek hazájával. Derbent/Kevevár, Balashik/Balog nevek, a szkíta eredetű törzsek, mint a későbbi Kazár Birodalom fő népcsoportjai, még később a kaukázusi magyarok nyomai, a helynév maradványok, mind erősítik a teóriámat. A DNS vizsgálatok meg arra mutatnak, hogy a beludzsok kaukázusi eredetűek! Hagyományaik szerint nagy királyuknak Nimródot tartják, akit Béla/Belus néven is hívtak.

Az ugoroknak nevezett hatalmas népcsoport jó része szintén beszélte ezt a „hun-magyar” nyelvet, ugyan úgy, mint a Kaukázus környékiek egy része, illetve Közép-Ázsia több népcsoportja. A nyelvek vándorolnak – írja Spengler. Ez adja meg a nyelv mém jellegét! Ez a vándorlás van feltüntetve a nyelvek terjedését bemutató térképemen.

Amikor magyarból történő varég-finn-lapp szóátvételekről beszélek, úgy tűnhet, hogy ezeknek semmi más alapja nincs, csak a szavak formai hasonlatossága. (holm-halom, a víz jelentésű szu a Suomi szóban, Saaremaa – Szárföld, Tavastia – tavasország, lappföld – lápföld, Valamo – váll, Visigoth – vizigót, stb.). Mikor, és hogyan vehették át az „északi emberek” a magyar szavakat? Én úgy gondolom, hogy nem a finn-ugor nyelvi szétváláskor, hanem a Kr. u. 5-8. században, a hun utódnépektől, akik a protomagyar nyelvet beszélték. Úgy tűnik, a genetikai kutatások kezdik alátámasztani az elméletemet. A történészeknek sok ellenvetésük nem lehet, hiszen Skandinávia történetében az 5. század „fehér folt”. Korábban az északi germán törzseket csak a római érdekkörben vizsgálták. Idősebb Plinius (kb. 77-ben), Tacitus (kb. 98-ban), Ptolemaiosz (kb. 150-ben). Atilla halála (453) után, a 12-13. századig (islandi saga, A Völsungok története) nincsenek híradások Skandináviáról. Marad tehát a régészet és a genetika. A DNS kutatások azt sejtetik, hogy a mai svédek és finnek közös őstől származnak[11]. A viking kor alatt a 9-11. századot értjük. A varég elnevezést – varjág (væringjar) – korábbi szófejtésem szerint én a „várhunok” népelnevezéshez hasonlóan a magyar „vár” szóból eredeztetem. A „jar” szó jelentése itt „ember”. Óperzsában a jar barát, szövetséges.  A varég Oleget a szláv krónikák „Urman uralkodónak” „князь урманский”- nak is hívták. Itt a magyarázat az, hogy az „urman”, az természetesen „norman”! (князь норманнский). Szerintem, lehet „uar man” is, ami teljesen azonos értelmű az „uar jar”-al, azaz a „varjággal”. Az Igor név eredetét meg az ugor népnévben kell keresni. Ez a kérdés egyébként felmerült már az orosz alternatív történelemkutatóknál is. Lásd pl. A. Maximov könyvében (Максимов Альберт: Русь, которая была.http://www.perunica.ru/sviatoslav/720-posle-olega-veshhego.html. Itt felteszi a kérdést, hogy mi is az az „Igor”? Név, becézés, cím, törzsi hovatartozás (ugorokhoz)? Igor-Ugor? (Но давайте зададимся вопросом: что такое «Игорь» — имя, прозвище, титул, племенная принадлежность (к уграм)? (иГОРь=уГОР?). Ответ на этот вопрос все может кардинально изменить.). Válasz, egyelőre nincs!

A Vikipédián, a „vikingek” címszó alatt van egy térkép a skandinávok lakta területekről. Itt a 10. századi területük egybeesik azzal a területtel, ahol szerintem a magyarok ősei laktak, ugyanebben az időben. Az Y-DNS vizsgálatok pedig kimutatták az R1a haplocsoport közel 50 %-os arányát ugyanezen a területen. De meglepetést is hoztak ezek a vizsgálatok, amit Sz. Sz. Alexásin mutatott ki. Arról van szó, hogy a Rurikovicsokat skandináv (viking) népcsoporthoz tartózóknak tartják a történészek, és ezt alátámasztani látszik II. Vlagyimír Monomáh kijevi nagyfejedelem (1053-1125) DNS mintája, ami N1c1-L550 csoportba tartozást mutat^[12]. Igen ám, de az unokatestvérek (pl. Oleg (†1115) tmutarakanyi és csernyigovi fejedelem Y-DNS eredménye R1a1! Az oroszok – a történelmük során – meg is különböztették a Rurikovicsok Monomakh ágát (I. Vszevolod első felesége a Monomakhosz-családhoz tartozó IX. Konsztantinosz Monomakhosz bizánci császár lánya, Anasztázia volt) és a csernyigovi Olegovicsokat, Oleg tmutarakanyi és csernyigovi fejedelem utódait, akik egymással rivalizáltak. Ez azt jelenti, hogy a hun-szkíta (szláv sicc!) vérvonalú Rurikovicsok között megjelent egy kakukkfióka, I. Vszevolod (1030-1093) személyében, aki II. Olaf norvég király és Ingegerd (Ingigerth) Olofdotter svéd hercegnő – akkor már Bölcs Jároszláv (986? – 1054) felesége – fizikai utódja volt. (Hivatalosan Bölcs Jaroszláv 6. gyermeke!). /Алексашин С. С. Современные геногеографические исследования родословной Рюриковичей посредством генетического маркера Y-хромосомы // МАЭ РАН/. A történészeknek jól jött Ingegerdnek ez a „botlása”, mivel igazolni látják a krónikásaik által leírt „varégok behívása” mesét. Egyébként Jároszláv és Ingegerd második gyermeke, Rurik Anasztázia, I. András királyunk felesége lett. 5. gyermekük, II. Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem (a csernyigovi Oleg apja) volt. A történet úgy kezdődött, hogy 1018-ban a svéd-norvég megbékélés zálogaként a norvég király eljegyezte a svéd király, Olof Skötkonung (kb. 980 – 1022) leányát. De a szerelmesek nem lehettek egymáséi, mivel a svéd király megszegte esküjét és leányát a novgorodi Bölcs Jaroszlávhoz adta feleségül. A norvég király meg megkapta Ingegerd féltestvérének a kezét. Így Szent Olaf és Bölcs Jaroszláv sógorok lettek. És először, ettől az időtől kezdve jelennek meg a svédek a szláv-varég druzsinákban. Ezért a 11. század elejétől kezdik a skandináv betelepülőket varégnak nevezni. A dán- norvég háború idején (1029-ben) Olaf Novgorodba menekült. Itt kiújult a szerelem a korábbi jegyesével, aminek 1030-ban a kis Vszevolod (Vlagyimír Monomáh apja) lett a gyümölcse. (Согласно «Пряди об Эймунде», во время пребывания Олафа в Новгороде Ингегерда «имела с ним тайную любовную связь»). Ennek ellenére az akadémikus történészek állítják, hogy „a Rurik-dinasztia több életben lévő tagján végzett DNS-vizsgálatok alapján hivatalosan is megerősítést nyert, hogy a Rurik-dinasztia valóban nem szláv eredetű. A PVL-ben egyértelmű utalások vannak arra vonatkozóan, hogy a ruszok nem svédek, nem norvégok, de nem is dánok. Tehát már a 9. században a szláv varégok alatt egy több etnikumu közösséget értettek. Az elvégzett vizsgálatok eredményeiből a történészek többsége arra a következtetésre jutott, hogy finnugor eredetű DNS-sel állnak szemben, azon belül is valószínűleg skandináv származásúval.” (Wikipédia). A genetikusok viszont bebizonyították, hogy minimum két haplocsoport van a Rurik leszármazottakY-DNS mintájában: N1c1 és R1a1. „Таким образом, современная корпорация Рюриковичей (признаваемых в таковом статусе Российским Дворянским Собранием) принадлежит, по крайней мере, к двум разным ДНК-гаплогруппам: N1c1 (большинство ветвей, происходящие от Мономаха), R1a1 (тарусская ветвь, от Юрия Тарусского)”. Figyelemre méltó a „ru:Y-хромосомные гаплогруппы в этнических группах” vonatkozó megjegyzése: „R1a1 - Эта гаплогруппа около 5000 лет назад составила примерно 50 % населения Восточной Европы. Однако ближайшие к указанным князьям гаплотипы обнаруживаются не в Восточной, а в Центральной Европе”. (Az R1a1 haplocsoport 5000 évvel ezelőtt Kelet-Európa lakóinak kb. 50%-át adta. Ugyanakkor a megnevezett uralkodók közeli hozzátartozói nem a kelet-európai, hanem közép-európai haplotipusok!). A 2018-as magyarországi Y-DNS vizsgálatok (Kásler M. és csoportja) kimutatták az Árpád-házi királyaink R1a csoportba tartozását,^[13] III. Béla csontjainak elemzése során.

 Az alternatív elméletet támogatók – a fentieken túl – hivatkoznak arra a tényre, hogy Rurik címerjele - a háromágú villa - nem található meg sem skandináv, sem szláv törzsi jelképek között, miközben ismert, hogy a Dulo-dinasztia jele a háromágú szigony (pontosabban a baltavár) volt. Továbbá, több szovjet kutató (pl. P. N. Tretyakov, M. I. Artamonov) szerint a ruszok iráni szarmata nép, amelynek rusz volt a neve, s a szlávság megjelenése előtt őslakos volt a Dnyeper vidékén. Manapság az oroszok között egyre jobban terjed az a szemlélet, hogy ők nem szláv, hanem szkíta-hun származásúak. („Пришло время сказать: русские - не славяне. Мы - особая нация, потомки казаков: скифов-саков-гуннов” – 2014. Сурков Андрей, Novorus.info). Megkülönbözteti a ruszokat a vikingektől Konsztantinosz császár is: „Ezeket mi szkítáknak vagy hunoknak nevezzük. Igaz, hogy ők Ruszoknak nevezik magukat.”  Az is igaz, hogy a DAI-ban ez így nem található meg, de Theophanes krónikájának folytatója (Theophanes Continuatus) – aki különben művének megírásához a megbízást VII. Konsztantinosztól kapta – úgyszintén azt állítja, hogy: „Az oroszok a Taurus-hegység északi részén élő szkíták könyörtelen és vad emberei”.  „The Russians are merciless and savage race of Scyths living to the north of the Taurus mountains” / John Skylitzes: A Synopsis of Byzantine History, 811–1057/. A jellegzetes hun marker pedig az R1a1! (Igaz viszont, hogy a türk R1a1-et nem lehet elkülöníteni a szláv R1a1-től!).  A mai magyarok vizsgálatánál az derült ki, hogy szinte teljes egészében európai származásúak, de a székely és csángó népességnél is csak 5-7 százaléknyi ázsiai vonalat állapítottak meg. A Kárpát-medence 10-11. századi lakosságát is már csak 20-25 százalékban lehetett ázsiai eredethez kötni, nagy részük már európai volt. Viszont azt is figyelembe kell venni, hogy az R1a1a1-M417 alosztály 5800 éves. Az R1a-Z282 (beleértve az R1a-Z280) alosztályainak megoszlása ​​Közép- és Kelet-Európában, valamint az R1a-Z93 Ázsiában eloszlása ​​arra utal, hogy az R1a1a az eurázsiai sztyeppéken belül fejlődött. Ezen alosztályok származási helye és fejlődése jelentős a protoindo-európaiak eredetének és letelepedési útvonalainak meghatározásához. III. Béla Árpád-házi királynál Z93 jelű alcsoportba tartozó belső-ázsiai típust állapítottak meg és a 2019-es eredmények ugyanezt a típust megtalálták a dél-uráli térségben, már a bronzkorban.

A skandináv régészeti leletek között pedig megtalálhatók a hun-török hagyatékok. (visszacsapó íj, övlemezek, tamgák). A skandináv mitológia harcos istenei, az Ászok ősalakjai valószínűleg alán-jász származékok. A http://www.portal-slovo.ru lapon Perevezencev S. V. [14] arról ír, hogy Oleg (†912, vagy 922) és Igor esetleg nem is volt rokoni kapcsolatban a novgorodi Rurikkal. Hivatkozva a modern történészekre állítja, hogy ők, egy másik – alán származású – dinasztiából, az Alán Ruszból kerültek Novgorodba. Az alán-rusz törzseket a magyarok űzték el a Don alsó folyásától és jöttek fel északra a 9. század elején. (Ekkortájt, 810 körül, rombolták le a magyarok a kazárok egyik erődítményét, amellyel szemben a Don túlsó partján, épült fel Sarkel. Bár Sarkel beazonosítása máig vitatott, mivel itt, a Don mindkét partján volt erőd, sőt a délebbre fekvő, nagyobb Szemikarakor –  Семикарако́рск,  47.516667, 40.8 – szerintem jobban megfelel a kutatásoknak, mindez nem cáfolja meg ezt a hippotézist). A Baltikum lett a hazájuk, valószínűleg Saaremaa szigete (58.416667, 22.5), ahol már kialakulóban volt a szláv nyelv használata. (Lásd A. G. Kuzmin verzióját a balti Alán-Rusz kialakulásáról). Egyébként Szemikarakor etimológiájára van egy elképzelésem, amely elfogadja a török semiz– erős, kara—fekete magyarázatot, de a kor tőben én nem kel/kala – ház, erőd változatot, hanem az ősi magyar kor/kör ill. a „kr” gyököt látom! Bár az erőd és a belső citadella négyszög alakú, de a keleti falnál van egy kör alakú domb, ami egy torony vagy öregtorony alapjait rejti. Továbbá, az északi fal külső részéhez hatalmas dombok csatlakoznak. Ésszerű a feltételezés, hogy ezek nem kurgánok, hanem más struktúrák maradványai, gyűrű alakúak, ismeretlen funkcióval. A dombon található erődtől nyugatra, még három halom vannak, de ezek kisebbek. Elképzelhető, hogy a névadás idejében ez az „erős fekete körök” (szemikarakor) szolgálták a védelmet. Itt a „kr” gyökből kialakult szóbokor olyan eleméről van szó, amely  kerítés, védelem jelentéssel bír. Hasonlóan a gárd, grád indoeurópainak tartott, vagy a jurta, sátor (falu) értelemű török „kereku” szavakhoz.

Összegzés

A mém ez egy információ egység, de hasonlítható a vírushoz is. A nyelv is lehet mém. De egy nyelvnek nincs alapegysége. Az nem lehet egy hang, egy betű, egy jel, ami az adott nyelvre jellemző lenne. A genetikában megtalálták azt az információ csomagot, ami alapján el tudják dönteni, hogy a minta embertől, vagy állattól származott-e, továbbá az emberi genom hovatartozását. Pld egy archeogenetikai mintából megállapítható, hogy a személy melyik haplocsoportba tartozott, ősei nagy valószínűséggel honnan származtak. Azt azonban, hogy milyen nyelven beszélt, (egyelőre) nem tudjuk megállapítani, csak feltételezhetjük a ráutaló egyéb információkból. Az írás megjelenése már ad némi támpontot a nyelvre vonatkozóan, de minél távolabbi korról van szó, ez annál pontatlanabb.

Az viszont feltételezhető, ha volt „Y-kromoszóma Ádám”, akkor az Ádám nyelvét „ősnyelvnek” kell tekintenünk. Innen kezdve a mutációk a nyelvben és a génekben elkülönülnek egymástól, de az evolúciós sémájuk hasonló marad. A diaszpórákban a genetikai változások a hangképző szervek, ezáltal a beszédhangok változását is okozzák. Ehhez adódnak a mém mutációk, amelyek rögződnek. A rokon törzsek nyelve is rokon volt kezdetben. Az etnikumok elkülönülése a nyelvek eltávolodásával is járt. Azonban míg egy közösségbe bekerülő idegen utódjai teljesen átvehetik a befogadó nép nyelvét, a génjeik (az Y-kromoszómák) azonosak maradnak, a következő mutációig. („A nyelv vándorol, a rassz nem!”). Az Y kromoszómát minden férfi kizárólag a vér szerinti apjától örökli, ez a gén nem keveredik az anyai ággal. Hiába van 10 generációval ezelőtt (ez kb. 300 év) mindenkinek 1024 őse (512 ősapja és 512 ősanyja), akiktől a génjeit örökli (vércsoport, hajszín, szemszín, arcforma, betegségekre való hajlam stb.), az Y kromoszómája mégis egyetlen egy ősapjától származik. Az Y DNS természetesen nem teljesen változatlan formában öröklődik apáról fiúra. Néha egy-egy mutáció jön közbe (angol rövidítéssel SNP), amely mutációt azután minden leszármazottja örökli egészen a mai napig. A mutációk alapján csoportosítani lehet a ma élő férfiak génjeit, lényegében vissza lehet következtetni, hogy merre jártak apai ági ősapáink az időszámítás előtti évezredekben, illetve az ókorban, esetleg középkorban.

A magyar populációra vonatkozóan legtöbbször a 2000-ben (Ornella Semino és 16 genetikus munkatársa által) készített ún. Semino jelentésre (tanulmányra)[15] szoktak hivatkozni. A Semino tanulmány tárgya egy egész Európára kiterjedő neolit migráció hatásának értékelése volt. Seminoék összesen 60 magyar mintát dolgoztak fel. Egész Európában is összesen alig több mint ezret. Bár ennyi minta nem tekinthető reprezentatívnak, az európai népek genetikai rokonsága mégis kiviláglik belőle. Úgy tűnik, hogy az új kőkori őseink a Kárpát-medencéből terjeszkedve népesítették be a környező területeket is. Az MTA Régészeti Intézetében 2003 őszén adták át az archaikus csontmaradványokból DNS izolálására és tipizálására képes laboratóriumot, és az archeogenetikai kutatások az MTA Régészeti Intézete és Szegedi Biológiai Kutatóközpontja Genetikai Intézetének együttműködésében kezdődtek el. 2013-tól vizsgálják a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékén a honfoglalók első generációjának leletanyagát. A 19 sírt tartalmazó karosi 3. számú temetőből 17 maradvány anyai ágú (mitokondriális) DNS-darabját jellemezték, ezek közül négy mintából az apai ágú (Y-kromoszómás) vizsgálatokat is sikerült elvégezni. 2016-ban Török Tibor, a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékének docense nyilatkozott a Magyar Idők riporterének, és többek között elmondta, hogy „a karosiakhoz a bronzkori Szintasta–Andronovo- és a vaskori Baraba-kultúra népessége hasonlít legjobban.” illetve „a mai Ukrajna és Kazahsztán területén feltárt vaskori szkíták, a dél-szibériai bronzkori szkíta Tagar–Tachtyk-kultúra és a bronzkori Jamnaja-kultúra népessége is szoros kapcsolatot mutat”. Szemléletesebben: „A karosiakhoz legközelebbi mai népességeket keresve a mi adataink négy területre mutatnak: a Kaukázus vidékére és a Közel-Keletre (grúzok, kurdok, perzsák, irakiak, szírek), Közép-Ázsiába (kazakok, üzbégek, tadzsikok, ujgurok, türkmének, azeriek, kirgizek, telengitek, törökök), az Ural-Volga-vidékre (udmurtok, tatárok, baskírok, kondai manysik) és a Kárpát-medencébe (székelyek, csángók)”. A genetikai adatok rámutattak, hogy a különböző temetőcsoportokat használó csoportok különböztek egymástól. Megállapítható, hogy a honfoglalók első generációja, az a réteg, amelynek tagjai nem a Kárpát-medencében születtek, de már itt temették el őket, vegyes genetikai összetételű és az itt talált népességgel a beérkezők keveredtek. Így a „magukkal hozott” genetikai anyag mértéke az utódgenerációkban egyre csökkent. 

Az Y-DNS vizsgálatokat figyelemmel kísérve, 2013-ban magam is csatlakoztam a mintaadók csoportjához. (Family Tree DNA). Itt indult egy Magyar DNS projekt is. Ennek a tájékoztatójából idézek: „Magyarországon ez különösen azért érdekes, mert nagyon vegyes a mai lakosság: egy része talán már a kőkorszak óta itt él (lásd Istállós-kői barlang a Bükkben), mások a földművelést hozták a Duna mentén Görögország felől, megint mások a fémkorokban érkeztek (pl. a keltákkal). A Kárpát-medence a római kor után is elég mozgalmas hely volt, szarmatáktól hunokon, avarokon és szlávokon át az ősmagyarokig. Aztán persze az államalapítás után is jöttek besenyők, kunok, jászok, mongolok, romák, törökök és németek, nem is szólva a török kiűzése utáni nagy betelepítésekről a 18.században.” Az én eredményem: R1b1a2 (R-M269) lett. Erről ezt tudtam meg: „Az R1b1 (P25): Kb. 18 ezer éve jelent meg, valószínűleg Közép-Ázsiában vagy Iránban. Az orosz Wikipédiában a Szok folyó (река Сок) ismertetésénél azt olvashatjuk, hogy 7500 évvel ezelőtt a Volga környékén (стоянка Лопатино I) olyan férfiak éltek akik R1b1a Y-DNS-el rendelkeztek. Lopatyino II. kurgánjából az R1b-L23-as mintáját azonosították. Alcsoportjaiba tartozik a nyugat-európai (és ebből következően az amerikai) férfiak kb. kétharmada, a magyarok kb. 20%-a. Európába valószínűleg a termékeny félhold területéről érkezett a földműveléssel.” Az itt feldolgozott minták száma már jóval meghaladja a Semino tanulmányban szereplő 60-as tételt. (Csak a magyar csoportban több mint 500 mintaadó volt 2015-ben.) Az azonban világosan igazolódik, hogy az R1a és R1b haplocsoport dominál (a mintaadók kb. 27% illetve kb. 20%-a) a mai magyar lakosság férfi tagjaiban, míg a finn-ugor származást alátámasztó N csoport nem éri el a 3%-ot. (2013-as adat, 329 bizonyítottan magyar apai vonalhoz tartozó tagtól). Fehér Tiborék 2018-as vizsgálatai alapján a három leggyakoribb haplocsoport a magyar népességben az R1a-M198 (28,5%), az R1b –M412 (15,6%), és az I2-CTS10228 (13,2%). Igaz, hogy a 6-8 ezer évvel ezelőtti Kárpát-medencei mintákból ezek hiányoznak, de a kultúra és a nyelv terjedése nem génfüggő! 

„Belső- és Közép-Ázsia átfedési zóna lehetett az R1a-Z280 és az R1a-Z93 leszármazási vonalak tekintetében. Ezeknek az alcsoportoknak az eloszlási mintázata arra utal, hogy az R1a-M198 korai differenciálódási zónája feltehetően valahol az eurázsiai sztyeppéken, a Közel-Keleten vagy a Kaukázus térségében lehetett, mivel ezek a területek Dél-Ázsia és Ke let-Európa között fekszenek”. (Pamjav Horomla: A magyar népesség genetikai összetétele apai ágon. 2022. In: MAGYAR ŐSTÖRTÉNETI MŰHELYBESZÉLGETÉS II. 53.o.) A Kivonatban ez olvasható: „A történelmi és régészeti adatok alapján a honfoglaló magyarok keletről érkeztek – hét törzsből álló szövetségben –, és úgy 895 körül véglegesen letelepedtek a Kárpát-medencében. Jelenlegi tudásunk alapján pontosan nem tudjuk megnevezni, hogy a honfoglaló magyarok magja konkrétan melyik földrajzi régióból indulhatott nyugat felé tartó útjára, azonban bizonyos – dél-szibériai eredetű – anyai és apai leszármazási vonalak jelenléte a recens magyar populációkban és a honfoglalás kori régészeti csontmintákban arra enged következtetni, hogy valahol Dél-Szibéria és a mai Mongólia területére mutat”.

Az Onkológiai Intézet vezetője Kásler Miklós professzor és csapata, nemzetközi intézetek (Institute for Zoology and Anthropology, Göttingen, Germany) bevonásával vizsgálta az egyetlen hitelesnek elismert Árpád-házi király csontmaradványait (III. Béláét), és 2018. febr. 10-én bejelentették az eredményt, hogy III. Béla Y-DNS-e az R1a csoportba tartozik! Az R haplocsoportra mégsem merik vonatkoztatni azt a genetikai cirkulációt, amit én a nyelvek áramlását bemutató térképemen kékkel jelöltem. (Közép-Európa > Kis-Ázsia > Mezopotámia > Közép-Ázsia > Közép-Európa). Ez a nyelvvándorlási hipotézis az elméletem vezérfonala. Ezen az útvonalon keresem a „bel” és „ár” marker-szavak bokrainak nyomait. Az ugor és az árja nyelvek kölcsönhatásait vizsgálva pedig elgondolkodhatunk az Igor-Ugor név feltételezett kapcsolatáról. Az Igor-Ingvar feltételezés semmivel sem indokoltabb, mint egy szanszkrit származtatás az „ugra” szóból. Ugra ; kemény , durva, darabos , asper , durus. / A' szanszkrit nyelv' ismerete. Réső Ensel Sándor. Magyar tudós társaság. Értekezések ..., 1. kötet. 1837. 256. o./. Egyébként Siva összes szörnyűséges aspektusa „ugra”! / Terebess Ázsia Lexikon/. Lehet, hogy a magyarok külsők adta elnevezése az „ugrin” is innen eredhet?

Árpádék honfoglalása pedig két magyar népcsoport etelközi egyesülése eredményeképp jött létre. (Mint ahogyan azt a későbbiekben ismertetem.)  Északról (Álmos vezetésével) a közép-ázsiai és Ural-Volga vidéki, délről (Levédi vezetésével) a kaukázusi, közép-ázsiai eredetű törzsek érkeztek. A fentebb említett Török Tibor interjúból az alábbi szöveg támasztja alá állításomat: „A honfoglalókról szóló összes ismeretünk komoly létszámú és katonai erejű, nagy múltú lovas kultúrával rendelkező népszövetségről szól, ami megfelel a genetikai adatelemzésből kirajzolódó képnek”. Végezetül álljon itt még egy idézet Török Tibortól:

„Karoson több különböző származású népesség települt egymás mellé, valószínűleg külön törzsből, akik bizonyára nem beszéltek azonos nyelvet.

A vérszerződés is azt sugallja, hogy megkötése előtt ezek a törzsek nem tekintették egymást rokonnak. Mindebből azonban az a súlyos következtetés adódik, hogy magyarul csak egy részük beszélhetett, és ha ehhez hozzávesszük az itt talált népeket, akkor az általuk behozott magyar nyelv csak nyelvi kisebbség lehetett. Az általam ismert összes becslés szerint a honfoglalók nem voltak többen, mint az itt talált népek. A nyelvi többség rendszerint beolvasztja a kisebbséget, amint az például a bolgároknál is megtörtént. Ez alapján nem zárható ki, hogy a honfoglalók magyar nyelven beszélőket találtak a Kárpát-medencében”. 

„Mint azt korábban említettem, a honfoglalók meglehetősen kevert csoport voltak, kinek-kinek meggyőződése szerint mondhatjuk törzseknek, nemzetségeknek, bárminek.  Mi igazából nem vizsgáljuk ezt a kérdést. Inkább arra figyeltünk, hogy a honfoglalók genetikailag annyira vegyes népesség volt, hogy tagjai a világ több tájáról is érkezhettek. Kétségtelen, hogy a legtöbb genetikai kapcsolat az Urál vidéki, akkori népesség felé vezet, egyes vonalak ugyanakkor Közép-Ázsia sztyeppe területeire mutatnak. Az utóbbi kapcsolatok közvetett vagy közvetlen volta azonban még kérdéses” – nyilatkozta 2023-ban a tudás.hu-nak Szeifert Bea, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének tudományos munkatársa. (Kenessei A. interjuja, A honfoglalók Volga és Ural vidékéről hozott genetikája folyamatosan keveredett címen. 2023. 01. 04.)  

Megjegyzés a fentiekhez: A vérszerződés szükségességét nem zárja ki, hogy az évszázadokkal korábban különvált, pontosabban: szétrajzott (és most újra egyesült) törzsek rokonoknak tartották magukat, sőt a nyelvi hasonlóság sem kizáró ok. A bolgároknál kimutatták, hogy „a 49% trák mellett a bolgár erekben a szláv és a görög vér 15% -a áramlott, génjeink 11% -a az ősi macedónoktól és 8% -a a föníciaiaktól származott"^[16]. Ez pedig megerősíti azt a véleményemet, hogy a bolgárok „nyelvváltásának” a legfőbb oka a magukkal hozott szláv asszonyok voltak! Így az uralkodó családok „anyanyelve” egy-két generáción belül szláv lett! „Ezt a közös szlávot használhatták lingua francaként az avar kaganátuson belül és kívül. Ez megmagyarázhatja egyes nyelvész körökben ennek a nyelvnek az elterjedését Kelet-Európa nagy részén, eltörölve a régi nyelvjárásokat és nyelveket. Megmagyarázhatja azt is, hogy ez a nyelv miért maradt meglehetősen stabil és rendkívül egynemű az egész 9. században, hiszen csak kisszámú izoglossza kezdett kialakulni mielőtt az óegyházi szláv megjelent volna.  Ezt is megerősíthetjük azzal is, hogy az óegyházi szláv nyelv, amely a Macedóniában beszélt nyelvjárás alapján jött létre, később Morvaországban és Kijevi Ruszban is érthető volt. A szláv nyelvet szintén lingua francaként használták Bulgáriában is, különösen a 865-ben történt kereszténységre való áttérés után”. (Curta F. The Making of the Slavs: History and Archaeology of the Lower Danube Region. — Cambridge : Cambridge University Press, 2001. p. 345). Curta szerint a Balkánon nincs 700 előtti időre keltezhető szláv település.  A magyar honfoglalás viszont megtervezett, családos betelepülés volt, és itt a linqua franca már a magyar nyelv lett. A Kárpát-medence honfoglalás kori temetőiből ismert genetikai adatok újraelemzését a szakemberek a BTK Régészeti Intézetének nyugalmazott tudományos tanácsadója, Kovács László régész által kidolgozott, a temetők sírszámán és használati idején alapuló rendszer szerint végezték el. A legnagyobb hasonlóságot a vizsgált Volga–Urál-vidéki népességgel a 10. századi kis sírszámú, úgynevezett szállási temetők lakosságát magába foglaló népcsoport mutatta. A 10–12. századi nagy sírszámú Kárpát-medencei, úgynevezett falusi temetők esetében az idő előrehaladtával egyre inkább szembetűnő a helyi lakossággal való keveredés. A Volga–Urál területén jellemző anyai és apai vonalak némelyike azonban még ezekben a gyakran köznépinek nevezett csoportokban is fennmaradt. A két terület lakossága között leírt számos anyai kapcsolat arra utal, hogy a 9. század végén nemcsak férfiak, hanem egész családok érkeztek a Kárpát-medencébe. Felmerül a kérdés, hogy a Kárpát-medencei honfoglalás kori régészeti leletek keleti analógiái csak a kereskedelmi kapcsolatok eredményei, vagy rokon népességek interakciójáról lehet szó. 

A Volga–Urál régióban sikerült azonosítani a Kárpát-medence lakosságában korábban leírt „keleti" elemeket, melyek archeogenetikai szempontból is alátámasztják azt a történelmi, nyelvészeti és régészeti feltételezést, miszerint a honfoglalók egy része közvetlenül vagy közvetve ebből a régióból származott.  (Origo 2022.07.11. Forrás: Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat.)

[1] Ismertebb változat: „Adj szállást a tótnak, kiver a házadból”

[2] http://dotoho.blog.hu/2014/01/28/ukrajna_ultrai

[3] „Eltörölte az ukrán parlament vasárnap az államnyelvvel kapcsolatos, a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozó, 2012-ben elfogadott törvényt. Az erről szóló törvényjavaslatot a teremben jelenlévő 334-ből 232 képviselő támogatta. A 2012. augusztus 10-én életbe lépett törvény hivatalosan engedélyezte a kétnyelvűséget azokban a régiókban, ahol az adott nemzeti kisebbség lélekszáma meghaladja a lakosság tíz százalékát. A magyar nyelvet a kárpátaljai Beregszászon ismerték el hivatalosan regionális nyelvnek”. http://kuruc.info/r/3/124263/

[4] http://e-nyelvmagazin.hu/2010/08/15/osapank-az-etimon/

[5] Horváth Péter Iván (1976) angol-spanyol szakos szakfordító, európai uniós konferenciatolmács, bölcsész, nyelvtanár.

[6] Bilecz Ferenc: Bel-Ár, Schubert Grafikai Stúdió, Szekszárd. 2013.

[7] A Jamna-kultúra, azaz gödörsíros kultúra (neve az orosz яма, azaz „gödör” szóból ered) késő rézkori – kora bronzkori kultúra volt a Bug, Dnyeszter és Urál folyók környékén. A kultúra az i. e. 36. századtól az i. e. 23. századig létezett, mint a kurgán-kultúra első szakasza.

[8] http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/c/c6/Median_Empire.jpg

[9] Angolról fordítva-Dionysius Periegetes, más néven az alexandriai Dionysius vagy az afrikai Dionysius, írta az akkor ismert világ leírását görög hexameter versben. Úgy gondolják, hogy Alexandriából származott, és körülbelül Hadrianus idején élt, bár egyesek a 3. század végén datálják életét. Wikipedia (angol)

[10] Dionysius Periegetes graece et latine .. . cum annotatione Godofredi Bernhardy. Lipsiae MDCCCXXVIII. I. p. 42. (728—733 sor).

[11] Am. J. Hum. Genet. 70:673–685, 2002. Extensive Linkage Disequilibrium in Small Human Populations in Eurasia

[12] Erről a csoportról az írja a https://sites.google.com/site/jafetie/haplocsoportok honlap: „N1c (TAT): A finn-permi és a balti népek között nagyon gyakori, a finneknél 60% fölött van. A másik fő elterjedési területe Kelet-Szibéria, ahol a férfiak több mint fele ebbe a csoportba tartozik (jakutok, csukcsok, ázsiai eszkimók). Meglepő módon Magyarországon szinte teljesen hiányzik, eddig egyetlen székely férfinál fedezték fel. Ezzel szemben négy vizsgált honfoglalás kori csontleletből kettő az N1c csoportba tartozott! A magyar eredetkutatás tehát komoly problémával áll szemben.” /Forrás: Karafet et al. (2008): New binary polimorphisms reshape and increase resolution of the human Y-chromosomal haplogroup tree (Genome research online)/. Én úgy gondolom, hogy varég-magyar kapcsolat létezett a 9. században, és az archeológiai leletek ezt támasztják alá. A mai Uppsalát, melynek környékén az N1c alcsoportúak igen gyakoriak, régen Östra Arosnak (Áros) nevezték.

[13] Az Onkológiai Intézet vezetője Kásler Miklós professzor és csapata, nemzetközi intézetek (Institute for Zoology and Anthropology, Göttingen, Germany) bevonásával vizsgálta az egyetlen hitelesnek elismert Árpád-házi király csontmaradványait (III. Béláét), és 2018. febr. 10-én bejelentették az eredményt, hogy III. Béla Y-DNS-e az R1a csoportba tartozik!

[14] Perevezencev S. V. a történelemtudományok doktora, a Moszkvai Lomonoszov Egyetem (MGU) Politológiai Tanszékének vezetője, az Orosz Írószövetség titkára.

[15] The Genetic Legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in Extant Europeans: A Y Chromosome Perspective.

[16] „Освен 49 на сто тракийска, във вените на българите течала по 15 процента славянска и елинска кръв, 11 на сто от гените ни идвали от античните македонци и 8 процента - от финикийците, твърди изследването.​ Това научно твърдение е поместено в сръбското списание НИН, което се позовава на заключенията на швейцарския Институт по генетика “Игенеа”.​ IGENEA”

Ha Juliánusz átkelt volna az Ural déli lankáin is, eljutott volna az Ujelgi kurgánig. Valószínűleg végig magyarok kísérték volna az útján, de sajnos a tatárok csak ötnapi járóföldre voltak tőlük és készülődtek a németek ellen, ezért vissza kellett fordulnia...Őseink, vagy testvéreink voltak-e az Ural-menti magyarok? That is the question.

Először, két évvel ezelőtt, a Múlt-kor történelmi portálon olvastam a hírt, hogy „Ősmagyarok nyomait fedezhették fel az Ural térségében”. (2011. december 9. 13:20 MTI). Meg is osztottam mindjárt a cikket a facebookon. Később kiegészítettem egy térképemmel, amelyen bemutattam, hogy szerintem hány „őshazánk” lehetett a térségben. (Ez a térkép a Bel-Ár című könyvem 57. oldalán is látható). Pár nap múlva hozzátettem még egy megjegyzést, ami lényegében egy Götz László idézet volt: Götz László óhaja teljesült az ujelgii leletekkel? „Valódi értelemben vett „ugor” (onugor, hunugur), illetve szabir (magyar) népcsoportok jelenléte a középső Volga és a Káma vidékén a Kr. u. 1. évezred derekán – amennyiben ez bizonyítható, vagy legalábbis nagy mértékben valószínűsíthető lenne – kézenfekvő és ésszerű magyarázatát adhatná, nemcsak a szoros magyar-vogul-osztják nyelvpárhuzamoknak, de a vogulok, osztjákok népi emlékezetében élő mindazon regei, mondai, mitológiai képzeteknek is, amelyeknek magyar megfeleléseik vannak.” (Götz László: Keleten kél a nap. I/294. old.). Később is figyelemmel kísértem a témával foglalkozó magyar és orosz médiát. Írtam egy esszét is, amelynek a Szkíták, hunok, türkök, magyarok, egy regény es egy régészeti feltárás tükrében címet adtam. Ebben részletesebben foglalkoztam az uelgii leletekkel, és összevetettem Mihail Fjodorovics Koszarjev Nagy Magyarország nyomában című kétkötetes könyvével. (Ez az írásom is megtalálható a Bel-Ár könyvemben). Mint később rájöttem, a magyar tudományos világ 2011 nyaráig még nem tulajdonított különösebb érdeklődést a szibériai lelettel kapcsolatban, mivel az oroszok is bizonytalanok voltak a magyar vonatkozásban. Ez ki is derült Obrusánszky Borbála hozzászólásából, amit a 2011. decemberi megosztásomhoz fűzött: „Én mást olvastam az orosz honlapon erről. Az oroszok nem ősmagyarnak, hanem türknek tartják ezt a leletet. Felhívják a figyelmet, hogy az nem lehet ősmagyar! Talán nem ártana utánajárni az eredeti forrásnak, ráadásul ez már kb. egy éves hír, tehát már szakálla van!” Mikor elküldtem az eredeti orosz cikket, még akkor is kételkedett: „Ez nagyon különös, mert nyáron még arról értekezett, hogy az türk emlék lehet. Semmi esetre sem lehet a mi emlékünk, hiszen őseink bizonyítottan a meotiszi ingoványoknál éltek, ott emlegetik Hungáriát! Esetleg egyes csoportok még a hun időből felköltözhettek bányászati célból az Uralhoz! Ugyanez történt "Magna Hungaria" esetében is, oda kétezer magyar család ment fel a bolgárokkal. Nem csoda, hiszen az gazdag volt prémekben!” – írta.

Érthető volt az örömöm, amikor megtudtam, hogy két év múlva, már egy neves magyar szakembergárda fog részt venni az oroszok II. Nemzetközi Magyar Szimpózim-nak (Второй Международный Мадьярский симпозиум) nevezett rendezvényén, a szibériai helyszínen. „A honfoglalást megelőző korai magyar történelem témakörében tartanak konferenciát a napokban, Oroszországban” - mondta Csáji László Koppány néprajzkutató-etnológus, a rendezvény egyik magyar előadója az MTI-nak, 2013. augusztus 14-én. „Elmondta, hogy a rendezvényt az Orosz Tudományos Akadémia Uráli Régészeti Intézetének cseljabinszki részlege és a Déluráli Állami Egyetem szervezte. Kiemelte, hogy ilyen témában ez az első nemzetközi tudományos konferencia Oroszországban. A rendezvény három helyszínen zajlik: kedden Sadrinszkban az Urálon túli vaskori és kora-népvándorlás kori lelőhelyek megismerésével kezdődött a szimpózium, ezt követően a Cseljabinszktól száz kilométerre északra lévő, magyar szempontból kiemelkedő jelentőségű Uelgi lelőhelyen folytatódik a tanácskozás, majd Cseljabinszkban záródik. Uelgiben a résztvevők a helyszínen fogják megvitatni a feltárt leletanyag jelentőségét. Az eszmecserére négy országból érkeztek résztvevők: Oroszországból, Ukrajnából, Magyarországról és Kazahsztánból” – tudósított a hírről a Magyar Hírlap. (http://www.magyarhirlap.hu/orosz-konferencia-a-honfoglalas-elotti-magyar-tortenelemrol). Túltéve magamat azon, hogy az oroszok ezt már a második magyar témájú konferenciának nevezik, amikor a magyar szakember még csak az elsőnél tart, (állítólag volt egy közel harminc éves „mosolyszünet”), elolvastam az eseményről szóló összes (megtalált) hírt az orosz és magyar nyelvű interneten.

Itt kell egy pillanatra megszakítanom az elbeszélésemet, hogy képbe hozhassam azokat a tisztelt olvasóimat, akik még nem találkoztak az írásaimmal. Nem szeretném, ha úgy olvasnák tovább a munkámat, hogy nem tudják, hogy itt ki, miről és miért ír? Tehát én nem vagyok se régész, se történész, se nyelvész. Múltunk iránt érdeklődő műkedvelő (és nyugdíjas) műszaki ember vagyok. Nem fantáziálok, nem találok ki semmit. Ha valamit állítok, ott megnevezem a forrást. De a következtetés, amit levonok az a sajátom, a kép, amit rajzolok az valós (legalább is előttem már valaki által logikusan felépített) kockákból épül fel. Hogy ez a kép nem olyan, mint amit ismernek, amit tanultak, vagy amiről hallottak – hát ez teszi (szerintem) érdekessé és értékessé a munkámat. Aki nem így látja, az jobb, ha itt abbahagyja az olvasást, és más „hiteles” forrásból tájékozódik. Aki pedig értékeli a „hozzáadott értéket” azt arra bíztatom, hogy legyen türelemmel az olvasásban, és ne akadjon ki a cirill (vagy más, idegen) betűkön, ugorja át azokat. A forrásoknak ráér később is utána nézni. Mivel mások anyagából dolgozom, sokat idézek, de a szerzőt mindig megnevezem. (Ha véletlenül ez elmaradt volna, akkor előre is elnézést kérek, nem volt szándékos!).

Hogy elején kezdjem a történetet, röviden összefoglalom az eseményeket, a hírek alapján. 2011-ben, az Ural dél-keleti lábainál, Kunasak falu (55.7112, 615515) mellet az Ujelgi nevű kurgán feltárásakor 9. századi – a honfoglaló magyarok viseletével azonos – leletekre bukkantak az orosz régészek. A gazdag leletek között női és férfi ékszerek, lószerszám maradványok, fém karikák, nyílhegyek, háztartási eszközök, ruhatartozékok voltak. Számomra a legérdekesebb az a fémlap tűnt, amelyen egy férfialak lótusz pózban van ábrázolva. A régészek feltételezik, hogy egy Buddha képpel van dolguk. (http://www.lib.susu.ac.ru/ftd?base=SUSU_HISTORY&key=000438291&dtype=F&etype=.pdf). Később, a Cseljábinszki Múzeum 2011. évi Ujelgi-kurgán leleteiről, mint „a valós történelem pillanatáról” beszélt Szergej Batalov régész-professzor, amikor elmondta, hogy itt sok nép, közöttük az észak-kaukázusiak, a kazahok, a baskírok, a bolgárok és a magyarok elődei élhettek, a nyugati török kaganátus 8. századi bukása után. A leletek egy része, kifejezetten a honfoglaló magyarok kárpát-medencei leleteivel azonos. A professzor nem adott választ arra a kérdésre, hogy kiket is temettek ide. Magna Hungária területén ugyanis ilyen artefactumokat ritkán lehet találni. Egy biztos: ez volt az első régészeti lelőhely a cseljábinszki területen, amiről kétséget kizáróan állíthatták, hogy magyar jellegű.

A szimpóziumon, ami 2013. augusztus 16-án kezdődött, magyar részről ott voltak a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Régészeti Tanszékének hallgatói és oktatói, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Magyar Őstörténeti Témacsoportja és Régészeti Intézetének munkatársai is. Többek között, Türk Attila, Langó Péter és Merva Szabina régészek is előadást fognak tartani - közölte Csáji László Koppány néprajzkutató, kulturális antropológus, a Magyar Hírlapban. A konferenciáról és az ásatásokról – a delegáció hazatérte után, 2013.09.16-án – Borbás Barna, a Heti Válasz Online újságírója faggatta Csáji Lászlót. (http://hetivalasz.hu/vilag/magyar-temeto-azsiaban-68256/). A jól sikerült riportból kiderül, hogy Uelga település a sztyeppe és az erdős tajga határán van. (Jekatyerinburg a tajga déli határa). Tekintettel arra, hogy 1992-ben magam is jártam a környéken, tettem egy kis kiegészítést a facebookon a riportban említett radioaktív szennyeződéssel kapcsolatban: Egy kis pontosítás: atombombát soha nem telepítettek ide, hanem itt gyártották az első szovjet atombombához a plutóniumot. 1957-ben nem reaktorrobbanás volt, hanem egy nátrium uranitot és plutónium hulladékot tartalmazó tartály robbant fel. A hatás 2,5 szerese lett a csernobiliénak. (23 település semmisült meg). Ujelgi valóban közel van a nukleáris telephez, kb. 50-55 km légvonalban. Az előbbi az 55.85051, 61.55807, a Po Maják üzemei az 55.69075, 60.78306. koordinátákon. Ez a V-9-es, víztározó, más néven: Karacsáj-tó. (Koordinátákat az ACME térképről vettem). Akkor déli szél fújt, így Uelgát elkerülte a szennyeződés, ugyan úgy, mint 1967-ben, amikor a szélvihar 25 ezer km² területet szennyezett be a rendkívüli szárazság miatt kiszáradt Karacsáj-tó porával. (Azóta a tavat – amerikai mintára – „bebetonozták”). Egyébként ez a világ egyik legszebb tája. Tavakban gazdag, erdős-ligetes táj, nyugatra tekintve a Dél-Urál domborulatai látszanak jó időben. Nem véletlen, hogy itt volt hajdanán a „népek kohója”! (1992-ben a szigorúan elzárt Karacsáj tó vízfelülete fölött 50 mSv^[1] dózist mértem). De térjünk vissza a középkori (9-10. századra becsült) leletekhez!

Az ásatások során előkerült tárgyakról egyértelműen megállapítható a „magyaros” jelleg. Azt azonban, hogy a keleten, „Magna Hungáriában” maradt, vagy az Etelközbe vándorló korai magyarok hagyatéka-e, még nem lehet eldönteni. Idéztem az előzőekben Obrusánszky Borbála véleményét az ide látogató magyarokról. A helybéli kutatók feltételezik, hogy a magyarok viszonylag rövid (max. 200 évig) lakhattak ezen a területen. (http://www.bashinform.ru/news/568014/). A rendezvény főszervezője a magyar kultúrát kiválóan ismerő Szergej Botalov, az Orosz Tudományos Akadémia Uráli Régészeti Intézete cseljabinszki részlegének vezető régésze, 2013. szept. 17-én, a Cseljábinszki «МК-Урал» riporterének így nyilatkozott: „Чем интересен Уелгинский могильник? Опять же скажу о своем первом впечатлении: эти ребята, то есть мадьяры, большая часть из которых подалась в неведомую страну Ателькузу, а затем ушла в Паннонию, так вот, меньшая их часть, проиграв войну с кипчаками, отступила на север нынешней Челябинской и Свердловской областей. Собственно, сейчас мы и раскапываем их родовые захоронения, то, что до последнего берегли предки нынешних венгров”. („Miért érdekes az Ujelgii sír? Megismétlem az első benyomásomat: ezek a fiuk, azaz magyarok, akiknek a többsége az ismeretlen Etelközbe költözött, majd később elmentek Pannóniába, hát, egy kisebb részük, vereséget szenvedve a kunoktól, visszavonult északra, a mai Cseljábinszki, Szverdlovi területekre. Valójában ma, mi az ő ősi temetkezési területükön boncolgatjuk azt, amit a mai magyarok ősei ránk hagytak”). A kialakult helyzetet Csáji László igen jól jellemzi a fentebb említett riportban: „ a tárgyak, régészeti kultúrák és etnikumok összefüggését és ennek elméleti problematikáját többször újraértelmezték, napjainkban pedig ismét egy „kiforrási” folyamatnak vagyunk tanúi. A helyzet az, hogy ami a korai középkort illeti, írásos források szempontjából hatalmas „vakfolt” található Eurázsia térképén: a Volga-Urál térség, a kazah sztyeppe és az attól keletre eső nyugat-altáji terület, illetve Szibéria írott források alapján alig „látható”. Ha nincs írott forrás, és így a történész alig tud hozzászólni a vitához, akkor felértékelődik a régészet szerepe. A régészeknek pedig az etnicitáskutatás lehet különösen tanulságos: az, hogy a konkrét esetek és példák milyen sokféleségben jelennek meg a gyakorlatban. Újra kell gondolnunk néhány alapelemet. A tapasztalatok a néprajzi és antropológiai terepmunkákban azt mutatják, hogy az ethnosz-modell nem használható elméleti alap. Mára az etnicitást másként szemléljük, mint húsz, vagy ötven éve. Fel kell ismernünk, hogy korábban is létezett például kettős identitás, hogy az egynyelvű és egykultúrájú helyszínek keresése a nemzetállamok és nacionalizmusok korának retrospekciója, visszavetítése. Felteszem a kérdést: biztos, hogy célravezető az, amikor – akár a magyaroknak, akár a germán népeknek, a románoknak vagy más népeknek – jól körülhatárolható, homogén területeket, őshazákat keresünk? Miért abszolutizálunk egy vélt kulturális szálat, „vérvonalat”, nyelvi kapcsolatot a „visszanyomozás” során? Biztos, hogy célravezető, amikor homogén, egymástól elhatárolt körökbe rajzoljuk a különböző népeket a sztyeppezónában, és ezeket vándoroltatjuk? És egyáltalán: miért nem számolunk a honfoglalás után – akár a Kárpát-medencében – „rokonná váló” népekkel? Túl messzire vezetne annak bemutatása, mennyire saját prekoncepcióink rabjai voltunk, amikor a rokonságot kerestük. Márpedig a tudós szerepe az is: ne csak hangzatos, kész válaszokat adjon, hanem tanítson meg jobban kérdezni”. Tökéletesen egyetértek a szakember fenti álláspontjával. Eddigi munkáimban én szintén a nomád magyarok jelenleg elfogadott vándorlás elméletének újragondolását javaslom, beleértve az őshaza tágabb értelmezését is. A különböző tudományágak „összedolgozása” – elkerülhetetlen. A nyelvészet „rémuralma” lejárt, de kihagyni vétek lenne! Én a nevek világából indultam el, és oda jutottam, ahova most a régészet, a genetika, az etnicitáskutatás, a történelemkutatás tart. Anomáliák természetesen szép számmal akadnak. Bemutatok egy példát az ujelgii orosz állásponttal kapcsolatosan. A hírekből ollózva, röviden így idézhetném azt, amit ők gondolnak rólunk, illetve a „magyar problémáról” – ahogyan ők nevezik az uráli leleteket. „Uráli nyomokat leginkább a magyarok ideiglenes levédiai, etelközi, és természetesen a Magna Hungária-i területein találnak... Nem véletlen, hogy az ujelgii áldozati emlékhelyeken a nyílhegyek nyugatra mutatnak – ahova az ókori magyarok mentek, hogy néhány száz év múlva vengerekké váljanak”. (http://finugor.ru/node/40951). Ez az idézet – mint az a bizonyos „állatorvosi ló” – tartalmazza szinte az összes régészeti, nyelvészeti, genetikai téveszmét, ami nálunk is honos. Az ironikusnak szánt mondatból kitűnik az a szarkazmus, ami a magyarok történelmi jelentősége (a szlávok rovására) miatt kerülhetett be. Vegyük sorra az állításokat.

Vannak-e régészeti leletek, amelyek egyértelműen bizonyítanák a magyarok vándorlását az Uráli Őshazából a Kárpát-medencébe, Magna Hungárián, Levédián, Etelközön át? A válasz: nincsenek. Vannak viszont a magyarok jelenlétére utaló leletek szerte Eurázsiában!

Vannak-e genetikai bizonyítékai az uráli származásnak? Az N haplocsoport a szibériai népekre jellemző, köztük uráli „nyelvrokonainkra” is, bár a magyar népességből ez a gén mára szinte teljesen hiányzik. Ez is megerősíti azt az elég nyilvánvaló tényt, hogy bár nyelvrokonok még lehetünk, de genetikailag nem sok közös van bennünk a finnekkel, észtekkel, nyenyecekkel. A magyar az egyetlen „finnugor” nyelvű nép, amelyben az N-Tat haplocsoport aránya viszonylag alacsony. Viszont az R1a1 a honfoglaló magyarok egyik jellemző génje lehetett. (Ma a magyar férfiak egyharmada ebbe a Hg-ba tartozik). Igaz, hogy a türk R1a1-et nem lehet elkülöníteni a szláv R1a1-től, de a bolgár, lengyel, magyar, ukrán hun eredetnek ez nem mond ellent.

Veng(e)r nevű nép sohasem létezett. A magyarok ősi neve mindig m*g*r vázból állt, ahol a „g” hang – jelenleg is tetten érhető – változatai a „k”, „h”, „zs”, „dzs”, „dj”, „j” „gy”közül az maradt fenn, amelyik hang jellemzően túlsúlyban volt az adott etnikumban. Így az oroszoknál is ismert (és használt) a magyar név. (Ráadásul elég gyakori helynév is). Az orosz őskrónikák nyelve szerint a magyarokat a ruszok és a szlávok ug(o)roknak hívták. Késő középkori divat lett a latin v~u keveredés miatt a lengyeles unger>venger szó elterjedése. Dr. Baráth Tibor (1906.1992) törtész szerint: „Magyarázata inkább az, hogy a Kárpát- medence akkor nyerte első egységes politikai szervezetét, amikor ott a nemzetnek hun ága volt az úr, így az országra és annak népére ez a név került forgalomba, noha ugyanakkor már ottvoltak a magyar ágból eredő törzsek is. Amikor aztán a kocka fordult és a hun ágból eredő dinasztia helyére Árpáddal a magyar ágból eredő dinasztia lépett, az uralomváltozásnak megfelelően a Magyar név szolgált az ország és nemzet megjelölésére. Az uralomcsere idején azonban a külföld már megszokta, hogy a Kárpát-medence népét és országát a hunokról nevezze, ezért az ő használatukban megmaradt a régibb, hunok elsőbbségét emlékezetbe idéző elnevezés. Amikor Árpád már hatalma alá vetette az összes kárpáti magyar nyelvű törzseket és az egyesítésben azok segítségét messzemenően élvezte és az ország kormányzását velük egyetértésben rendezte be, maga pedig az egyik helybeli fejedelem leányát feleségül vette, a hun és magyar népesség annyira összekeveredett, egybeolvadt, hogy a Hungari és Magari között többé különbséget tenni nem lehetett. Nagyon jól érzékelteti a fejlődésnek ezt az állomását a Képes Krónika, amelynek írója a kárpáti ország lakóiról azt mondja: neveztetnek >vulgariter Magori sive Huni*, hazai nyelven magyarok vagy hunok”. (Dr. Baráth Tibor: A magyar népek ősrörténete. Kiadó: Somogyi Zoltan, USA 1997.) 

Álmos nevű kagán uralkodása Kijevben és a Volga-menti Bulgáriában is ismert. Egyértelmű névmagyarázat csak a magyar nyelvből lehetséges. Ennek ellenére sem itt, sem ott a magyar kapcsolat hivatalosan nem elismert. Én rámutattam a magyar „balog” szó ősiségére, amelyből a szláv, Szvatopluk, Volga, bolgár szavak származhattak. Ehhez képest a hivatalos eredeztetések gyermeteg próbálkozásnak tűnnek.

Az ujelgii kurgánban talált 1-3. századi római tárgyak véleményem szerint Atilla hunjainak keletre visszatért törzseinek zsákmánya lehetett. Az ujelgii kurgánban talált 1-3. századi római tárgyak véleményem szerint Atilla hunjainak keletre visszatért törzseinek zsákmánya lehetett. „Hun harcosok kisebb csoportjai a Volga és a Káma határáig is felhúzódtak, ezt bizonyítja a kora középkor régészetében széles körben ismert Turajevszkij-temető, amelyet nagy valószínűséggel a nyugat-európai hadjáratokból hazatért hunok hagytak el, Attila birodalmának összeomlása után, valamint a hun kultúrára jellemző bronzbográcsok egyedi leletei”. (Генинг, 1976; Хузин, 2012: 105. In III Международный конгресс средневековой археологии евразийских степей. Владивосток, Дальнаука 2017. 289.).

Magna Hungária, pedig párhuzamosan létezett a volgai, a kaukázusi, a kazah, az altáji magyar törzsek szálláshelyeivel együtt, egészen a tatárok 13. századi inváziójáig. Legfeljebb kissé keletebbre is átnyúlott arról a területről, ahova a tudósok ma helyezik. Erdélyi István történész-régész, a szárgátkai kultúra vizsgálatakor feltételezte, hogy a magyarok területe az Ural hegység túloldalán lévő Tobol-Isim folyók vidékére is kiterjedhetett. A Volga és az Urál környékén a 20. században egy sor régészeti kultúrát hoznak kapcsolatba a magyarokkal. (Bahmutyinszki, mazunyinszki,                 kusnarenkovói,                karajakupovói,                 petrogromszki, csijálikszki stb.). De az első évezred második felében itt a magyarok szoros kapcsolatban voltak a bolgár-türk népekkel. A régészet nem tud választ adni arra a kérdésre, hogy az itt élők „eltörökösödött” ugorok, vagy „elugrosodott” türkök voltak-e? Egy jellemző újságcikk 1973-ból: „Az ugor-magyarok a korai középkorban a Kelet- Ural vidékét, a mai Baskíria területét népesítették be. Itt virágzott a híres bahmutyinszki és mazunyinszki kultúra, amelynek fő művelői a magyarok voltak. A 8—9. században kapcsolatba kerültek a délről érkező, közelükben megtelepedő bolgár-szuvárokkal, akik tulajdonképpen a csuvasok ősei. A feltárt sírokban sok olyan tárgyat találtak, amely rendkívül hasonlít, vagy lényegében azonos a magyar sírokban talált régészeti leletekkel (vékony ezüstszálból készült halotti szemfedők, övtáskák, ékszerek, nyakláncok, karkötők stb.)
Megdöbbentően hasonlatos az is, hogy a halott lovast mindkét nép ősei a lóval együtt temették el.” /Népújság, 1973. augusztus. 24. évfolyam, 178-203. szám./

Ne várja senki tőlem azt, hogy választ adjak olyan kérdésekre is, amelyekre (már több száz éve) a szakértők sem tudják a választ. Én annak is örülök, ha a kérdés, kérdés marad, és keresik rá a választ a szakmához értők, ahelyett, hogy teret engednének a cionista behatolásnak a magyar őstörténetbe is. Ezért elégedetten vettem tudomásul Csáji László Koppány alábbi kérdésfelvetését a fentebb megnevezett riportban: „A kérdésem tehát a következő: miből gondoljuk, hogy ha ekkor nem is, de korábban bezzeg egységes etnikai zónákat kell keresnünk a sztyeppe, az erdős sztyeppe, de akár az erdőzónában? Mire alapozhatjuk azt a „szakaszos vándorlásmodellt”, ami már jó ideje ott van a tankönyveinkben? Mennyire határolható körül egyetlen, önmagába visszatérő vonallal a térképen az, hogy „Magna Hungaria”? Miért tételezünk fel „országszerű” őshazát? Folytathatjuk: hol van a választóvonal etnogenezis és népességtörténet között?” Talán az új genetikai kutatások adják meg a választ. 2018-ban Anders Gotherstrom vezetésével hat ország genetikusai és régészei vizsgálták a gerendavázas kultúra és a kimmer, szkíta, szarmata csontmaradványokat (35 emberi csontváz) az i.e. 1,9 évezredtől Kr. u. 400-ig a szarmaták megjelenéséig, a KM-től az Altájig. Arra az eredményre jutottak, hogy ezek a népek egymást fokozatosan kiszorították eredeti lakhelyükről, egymásnak nem voltak leszármazottai (a közös ős nem kizárt). A szkíták a kimmereket Kis-Ázsiába kergették, maguk pedig beolvadtak a Kelet-Ázsiából jövő hunokba. /Ancient genomes suggest the eastern Pontic-Caspian steppe as the source of western Iron Age nomads. Science Advances  03 Oct 2018./ „Minden régészeti és embertani forrás arra mutat, hogy az Urál és a Moszkva közötti térség erdős sztyepp övezetének lakói és urai is, éppen úgy, mint délebbre a Fekete-tenger északi területein, éppen úgy, mint a Kaukázus északi oldalán, éppen úgy, mint Dél-Szibériában, éppen úgy, mint Közép- és Nyugat-Belső-Ázsiában, éppen úgy, mint Északnyugat-Kínában a nem indoiráni nyelvű szkíta-szarmata népek hatalmas családjának csoportjai éltek!” – írja Bakay Kornél. (Bakay Kornél: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Az un. finnugor régészet kritikája. Budapest, 2005).

A magyarok elődeit tehát ebben a szkíta-hun egyvelegben kereshetjük, mint ahogyan a krónikáink elmesélik. A hun birodalom bukása után. az északra vonuló törzsek az ugor népekből olvasztottak magukba, akiket így együtt szabíroknak neveztek. A délen maradottak az alánokkal, kabarokkal bővültek. A két áramlat a 9. század elején egyesült Etelközben és tért vissza a Kárpát Medencébe, ahol szintén rokon törzsek várták érkezésüket.

[1] Sv - dózis egyenérték. A besugárzott anyag egységnyi tömegében a sugárzás hatására elnyelt energia (Gy=J/kg) szorozva a sugárzásra jellemző minőségi tényezővel.

Amikor a magyar honfoglalásról írnak a kutatók, gyakran idézik az orosz őskrónika ismert mondatát, hogy: „6406. (898) évben Vonultak a magyarok a Kijev hegye mellett, melyet most Magyar hegynek neveznek, és a Dnyeperhez elérve sátrakat állítottak, úgy vándorolva, mint a polovecek.”

Jómagam is többször visszatértem ehhez az állításhoz, mivel sem az évszám, sem a tevékenység nem stimmelt Árpádék bejövetelének ismert történetével. A hazai és külföldi történész véleményeket erről az „anomáliáról” már sokszor leírtam, ezért ezt most kihagyom. A saját elképzelésemet azonban röviden megismétlem, mert ennek további alátámasztására fogtam neki jelen írásom elkészítéséhez. A lényege ennek az, hogy az orosz krónikákban a magyarok 898 évi megjelenése Kijevnél nem a „keletről éppen akkor jövő” honfoglaló magyarokra vonatkozik! Az, hogy sátorszekerekkel (вежами) érkeztek -- és nem mentek be Kijevbe -- jelenthet mást is, mint hogy egy több tízezres népvándorlás leírása lenne!  Ráadásul nem csináltak semmit! Csak úgy jártak, mint a palovecek. A „vezsa” szó értelmezése, sem egyértelmű. A sátorszekerek használata abban az időben „univerzális” volt. Akkor hát, kikre vonatkozik az orosz krónikások szövege? A válasz egyszerű: Árpád adószedő különítményére!

Amennyire természetes nekem ez a felismerés, annyira elfogadhatatlan azoknak, akik a kijeviek és a magyarok 9. századi kapcsolatát másképp értelmezik. Ez azért van így, mert én V. G. Vernadszkij (1887-1973) orosz emigráns történész szemléletét osztom ebben a kérdésben. Mivel a magyar nyelvű Wikipédia még adós Vernadszkij élettörténetének leírásával, most szólok róla néhány szót, ezt pótolandóan.

G.V. Vernadszkij -- Гео́ргий Влади́мирович Верна́дский (George Vernadsky) – orosz-amerikai történész 1887-ben született Szentpéterváron. Moszkvai, freiburgi, berlini egyetemeken tanul, 1913-tól a Pétervári Egyetem orosz történelem szakának privát-docense. 1920-ban el kellett hagynia Oroszországot, mert a Vrangel kormány sajtóosztályának volt a vezetője. Vernadszkij 1933-ban megkapta az amerikai állampolgárságot. 1946-ban a kaliforniai Stanford Egyetemen az orosz történelem professzora lett. Vernadszkij munkásságát az Egyesült Államokban számos tudományos címmel ismerték el. Így 1931-ben a The Mediaeval Academy of America levelező tagja lett, 1946-ban a Yale Egyetem orosz történeti professzora, 1958-ban a humán tudományok tiszteletbeli doktora a Columbia Egyetemen, 1965-ben pedig az Amerikai Szlávkutatási Társaság élethossziglani tiszteletbeli elnökévé választották. Vernadszkij tankönyveivel és tudományos műveivel elősegítette az angol nyelvű ruszisztika alapjainak lerakását. Felhasznált irodalom G. V. V. első könyve, amely 1943-as kiadású: Orosz történelem, és az Ókori Rusz. (Русская история. — М.: Аграф, 1997. ; Древняя Русь. — Тверь—М.: Леан, Аграф, 1996.) Ez utóbbi interneten is olvasható: http://oldru.com/vernadsky/ver01/menu.htm Itt a bevezetőben B. Nyikolájev ír Vernadszjij életéről és munkásságáról. Írásom szempontjából kiemelem azt, amit Nyikolájev is fontosnak tartott megjegyezni, miszerint Vernadszkij azon a véleményen volt, hogy Kijevet egy kazár határvédő erődnek építették az Avar Birodalom határán a Dnyeper-menti szláv törzsek feletti kazár fennhatóság biztosítására. (По мнению Вернадского, Киев был основан как хазарская пограничная крепость на границе с Аварским каганатом, оплот хазарской власти над славянскими племенами на Днепре). Mindez a sztyepi lovas népek (többek között a magyarok) jelentős közreműködésével történt. Állításait nyelvi, régészeti és történelmi adatokkal támasztja alá. (Megjegyzés: Talán még Türk Attiláék is visszatérnek Vernadszkij fejtegetéseihez, miközben a Szubbotyici-horizontot vizsgálják!).

A 898-as események bevezetésére (előzményeire) idézek néhány gondolatot Vernadszkij  kazár-bulgár időszakának leírásából, főleg az ugorok és ászik Dél-Oroszországban című fejezetből. /ХАЗАРО-БУЛГАРСКИЙ ПЕРИОД (650-737 гг.) /. Ez a rész nálam a „honfoglalás előzményeit” bemutató térképemen mint „kazáriai magyarok 7. században. Vezetőjük 830 körül Levédi” megnevezéssel van jelölve. Az esszémben így írok róla: „A Kazár Birodalomban szövetségesként élő magyarok többször összetűzésbe kerültek a kazár kagán központi seregeivel, (pl. 834-ben feldulják és lerombolják a Don jobb partján épült erődöt) ezért a kagán a magyarok ellen felépítette Sarkel erődjeit a Don bal partján. A magyaroknak ez a csoportja a Don nyugati oldalára került, az Azovi tenger északi részére. Vezetőjük valószínűleg Levédi volt, akivel a bizánciak is diplomáciai kapcsolatban voltak. Ezt a tereületet nevezték el Etelköznek, amelynek az északi határa Kijevig is elért. Olyan ország, hogy „Levédia” nem létezett! A Kijevbe vezető utakat dél felől a Lübegy folyó -- река Лыбедь -- mocsaras vidéke zárta le, ami okot adhatott a Lebédia elnevezésre! (Lásd: «Киевские реки и ручьи»). http://bilecz.blog.hu/2018/01/21/az_igazi_kettos_honfoglalas

Levédia lokalizálása során vizsgálták magyar szemmel is a Szaltovó-majáki kultúrát. Bár nem akadtak konkrét szaltovói-ősmagyar nyomokra egyes kutatók a krónikák (alapvetően a DAI és a Képes krónika) jelentése alapján mégis feltételezik az egykori magyar jelenlétet. A szaltovói-kultúra ugyanis megfelel a Kazár Kaganátus térbeli és időbeli kiterjedésének egyaránt. Etnikai szempontból pedig lakóit iráni (alán), türk (protobolgár), türk-ugor származásúnak tartják.[1] A szaltovói kultúrát régebben egészében a magyaroknak tulajdonították, de inkább a magyarok és félnomád török népek, alánok valamint egyes észak-kaukázusi népek (adige-cserkeszek és dagesztániak) közös kultúrája volt. Ezt viszont tételes régészeti elemzéssel eddig még senki nem bizonyította. De igazsága lehet Bendefy Lászlónak, aki a sztyeppövezet történetét lényegében azonosítja a magyarok történetével. Felfogása szerint a hunok, avarok, bolgárok valójában mind magyarok voltak. 

De mások is hasonlóképpen látják a kazár-magyar kapcsolatok kezdetét: „…ezek a törzsek, akiket akkor még ugyan senki magyaroknak nem nevezett, a Kazár Birodalomban éltek, úgy a hétszázas évek eleje óta. És ez nem volt éppen akármilyen birodalom. Uralta a sztyeppe déli részét a Krím-félszigettől az Uralig, ha keletről nyugatra, és a mai Észak-Ukrajnát ól le, egészen a Kászpi-ten- ger és az Arai-tó mellékén át a Kaukázus déli lejtőiig, ha északról dél felé tekintünk. Sok nép, nemzetség, törzs tartozott a mindenkori kazár nagykagán fönnhatósága alá, a jászok (jazigok), a besenyők, az alánok, a krími gótok, és a többiek mellett a mi őseink is”. (Türk Attila, alias Szatmári J.I.: Mások vittek rossz utakra minket...2010.)

A szaltovói kultúra kezdetét az alánok -- a 737. évi arab hadjáratot követő -- kazár áttelepítésétől (a Kaukázusból az erdős sztyeppe vidékére) számíthatjuk. A magyarokat szintén a kazárok telepítették a Szeverszki Donyec környékére. A kultúra eltűnését a 10. század végére teszik. Oka pedig (szerintem!) a magyarok és a csatlakozott népek kivonulása volt a tájegységből!

Az alán-magyar együttélés korai emlékét a középkori magyar krónikákban megtalálhatjuk, amikor elmesélik, hogyan szerzett magának feleséget Hunor és Magor. A meotiszi mocsárban élt ifjak egyszer csak lecsaptak a kürt ünnepét ülő Belár lányaira, akik között ott volt Dulo alán fejedelem két lánya is. Az elrabolt lányokat feleségül vették a vitézek, és tőlük származnak a hunok és a magyarok. Még a történészek is elismerik, hogy a vérszerződésen kívűl a Kazár Birodalomban a házasságkötésekkel lehetett hatalomra szert tenni. És erről a DAI-ban is szó esik!

[1] Открытия последних десятилетий, сделанные в районе верхнего и среднего течения Северского Донца, показывают, что салтовское население здесь было отнюдь не монолитным, а состояло из общин иранского, тюркского, тюрко-угорского происхождения. /A.A. Тортика:  Северо-Западная Хазария в контексте истории Восточной Европы (вторая половина VII - третья четверть X вв.)/ 

Vernadszkij azt írja, hogy Nagy-Bulgária bukása után az észak-kaukázusi ugorok (szaragurok) észak-nyugati irányban a Fekete-tenger menti sztyeppékre húzódtak és itt a kazárok szomszédságában éltek, de nem 3 évig, mint ahogyan a DAI-ban (valószínűleg tévesen) írva van, hanem több száz évig. (A DAI „tévedése” miatt az ott tartózkodás állítólag H. Grégoir «Le nom et l'origine des Hongrois» című művében 3-ról 300 évre módosul)„ ez egyszerű félreolvasása a t’-nek, mint treis. De a „tau” 300-at jelent!” -- Douglas Morton Dunlop (1909–1987) angol Kelet-kutató írja ezt a „The History of the Jewish Khazars” (New York: Schocken Books, 1967). könyvében. Természetesen a 300 év csak hozzávetőleges. Ha a három évet nyíltan nem is cáfolják a régészeti vizsgálatok, de például az alábbihoz hasonló megnyílvánulások szerinti események nem férnek el ilyen szűk intervallumban: „A 9. századtól a magyar törzsszövetség egyik legmeghatározóbb szomszédja (hol szövetségese, hol ellensége) Bizánc volt. Leó-, majd fia Bíborbanszületett Konstantin birodalma, mint egy kellemetlen, de adott esetben jól kihasználható nyugati szomszédként tekintett a Levedi, majd Álmos vezette nomád törzsszövetségre. A kapcsolatrendszer is e szerint alakult, hiszen a magyarok vagy bizánci szövetségben vagy Bizánc ellen hadakoztak: a cél mindkét esetben mindenkor a remélt zsákmány, vagy a kiharcolt gazdasági előnyök voltak, a katonai és politikatörténeti eseményeken túl a régészeti emlékanyag jól jellemzi e két terület sokrétű kapcsolatrendszerét. Érintkezéseik sokszínűségét jól jellemzik a fennmaradt írott források. Az írott források egyértelműen mutatják, hogy a honfoglaló magyarok a forgalmi pénz ismeretében foglalták el új hazájukat. Az éremleleteknek az elemzését elvégző Kovács László külön is hangsúlyozta, hogy az egyes darabok több úton is a magyarokhoz kerülhettek. A legáltalánosabb lehetőség, az írott forrásokból is jól ismert magyarok által folytatott katonai hadjáratok és az ehhez kapcsolódó fogolykereskedelem, valamint rabszolga kereskedelem lehetett. Nyilvánvaló az is, hogy ily módon a magyarok már a honfoglalás előtt részt vettek a Bizáncot is érintő távolsági kereskedelemi rendszerben: (pld. A kherszoni rabszolga kereskedelemben való részvétel)”. (Langó Péter, doktori disszertáció. A kárpát-medence 10. századi emlékanyagának délkelet-európai kapcsolatrendszere. Budapest 2012.)  860 körül Cirill találkozott a magyarokkal a kazároktól hazatérőben a Krím-félsziget környékén. Császáruk azért küldte őket a kazárok földjére, hogy terjesszék a kereszténységet, de mint tudjuk, ez már veszett fejsze nyele akció volt, hiszen a kazár vezetőréteg addigra fölvette a judaizmust, így a szláv térítő testvérek útja ebből a szempontból nem nevezhető sikeresnek. Abból a szempontból viszont igen, hogy egyáltalán túlélték ezt az utat. Cirill legendája szerint ugyanis, mikor Kherszón táján a szent ember éppen hajnali imáját végezte, magyarok rontottak rá „farkas módra üvöltve, meg akarván őt ölni. Ő azonban nem rettent meg, sem az imáját nem hagyta abba, csak fohászkodott, ’Uram, irgalmazz!’, mivel éppen befejezte ájtatosságát. Ők pedig, meglátván őt, isteni parancsolatra megszelídültek és hajlongani kezdtek előtte, és hallván ajkának tanító szavait, békében elengedték őt egész kíséretével együtt.” (Sándor Klára: Múlt idők története. GALAMUS, 2010. okt. 24). Bölcs Leó bizánci császár (886-912) Taktika című hadtudományi munkájában különböző népek, köztük a besenyő támadás elöl nyugat felé húzódó magyarok hadszervezetéről és harcmodoráról számol be. " Ámde szólni fogunk a türkök [magyarok] szervezetéről és hadirendjéről, mely keveset vagy mit sem különbözik a bolgárokétól; hogy férfiakban gazdag és szabad ez a nép, és egyéb pompát, a bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben”. (SULINET). A XVIII. fejezetben az idegen népek hadi szokásainak ismertetése közben foglalkozik a -al is, jellemzi általánosságban az ő erkölcseiket, majd részletesen leírja fegyverzetüket, hadirendjüket és taktikájukat s kioktatja a bizánczi hadvezéreket az iránt, hogy mi módon lehet velük szemben sikerrel harczolni. (DARKÓ : Bölcs Leó Taktikájának hitelessége magyar történeti szempontból. Bp. MTA, 1915.)

Vagy: „hogy ilyen nagymértékű bolgár-török nyelvi hatás nem alakulhatott ki néhány évtizedes kölcsönzések okán, sokkal inkább évszázados együttélés alatt, és mivel mindezt igazolják a magyar hagyományban megőrződött bolgárokhoz és alánokhoz fűződő emlékek, nem gondolhatunk másra, csak arra, hogy a magyarok már korábban és jóval hosszabb ideig együtt éltek a bolgárokkal, mint azt tehették volna volgai Bolgárországban, ahová bolgárok csak a VIII. század második felétől vándoroltak”. (Kerényi Bálint: A szavárd magyarok kérdéséhez. 2016. április, Budapest, ELTE BTK Történelem Tanszék, Középkorász Mesterszakos Konferencia). A régészeti adtok értékeléséből nem mindig jutunk biztos, időt álló végkövetkeztetésre. Ma (2021-ben) úgy tartják, hogy a honfoglalók az iskolában tanított 400-500 év helyett csak néhány évtizedig vándoroltak, amíg meghódították a Kárpát-medencét. (Türk Attila változata). Pedig az ellentmondás szembeszökő: „A 895-ös dátum csak a Kárpát-medencében való elhelyezkedés tetőpontja, valójában már a 860-as, 870-es években elkezdtek beszivárogni a honfoglalók a területre” – állítják egyidőben. De egy rövid vándorlásból nem lehet évtizedekig „beszivárogni”! Ehhez kell egy stabil hely (pl. „nagy” Etelköz) ahonnan indulnak, és egy nem ellenséges „felvonulási terület”, ahol felkészülnek. (Az avarok lakta, hatalmi vákuum alá került Alföld!). És ez csak egy érv, a magyarok területi megosztottságára a 9. század elején, illetve az egyesülésre a század végén!

Vernadszkij úgy gondolja, hogy ez az északra vonulás a 7. század második felében történhetett. (Верной поэтому представляется датировка первой угорской Landnahme второй половиной седьмого века.). A magyarok itt tartózkodását helynevekkel is igazolja. (Ezek jó részét én is kifejtettem!). Lásd Levédia, Ugor típusú hely-, és folyónevek. Ezekhez még hozzáteszi a „kut” formájúakat is. /Возможно, что такие названия городов как "Кут" или те, в составе названий которых есть "кут", - мадьярского происхождения: kut значит "колодец" по-венгерски (это слово означает "угол" по-украински). Мы можем указать здесь Кут Свежков Валковского уезда и Красный Кут Богодуховского уезда (оба - в Харьковской губернии/. A Levédi névnél nála találkoztam először a „libatalpas” megoldással, amit én a http://szavakjelentese.blog.hu/2017/10/21/levedi_a_hattyu_vajda esszémben fejtek ki. Hogy van-e kapcsolat a magyar „kende” tisztség és a kender-kagan (kender-khan) között, ennek megfejtését másokra hagyom. Ami viszont érdekes az a magyar-oszét szómegfelelések kérdése, amit példákkal bizonyít. Véleménye, hogy „úgy néz ki, hogy a magyarok szoros kapcsolatban voltak az ászikkal (az oszétok őseivel) még a dél-oroszországi vándorlás előtt”. (мадьяры, видимо, были в близком контакте с северокавказскими асами (предками осетинов) еще до миграции в Южную Русь).

Rátérve az adóztatás kérdésére.

 „Az igazi kettős honfoglalás” (link fentebb) írásomban ez áll: „Vernádszkij kronológiájában a 840-es évnél olvashatjuk: „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyarok vezére, Álmos (Olom) Kijev katonai vezetője lesz”. /*840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой/. Ekkor a magyar törzsek zöme a Dontól nyugatra, Kijev és a Fekete-tenger közötti területen élt. További magyar törzsek éltek a Volga-könyöktől északkeletre, valamint a Kaukázustól északra lévő területeken, az alánok szomszédságában. Az előbbi Kazária északi szomszédjának számító bolgár-magyar terület, az utóbbi alán (jász)-hun-szabír/magyar törzsek lakta helyek a Kazár Birodalom déli részén. (Anonymus „dontői” magyarjai és a kumai magyarok). A Kuma folyó melletti Madzsar város romjai erről mesélhetnek. Bendefy László Madzsart egy valamikori kaukázusi keresztény magyar államalakulat központjaként írta le. 1332/1333-ban járt Madzsarban a legnagyobb arab utazó, Ibn Battuta. Leírása szerint Madzsar az egyik legszebb türk város.

Ibn Rusztára és Gardizira hivatkozva írja Vernadszkij: „Ibn-Ruszta azt mondja, hogy a magyarok uralkodtak a szláv szomszédjaik felett, és olyan nagy adót szabtak rájuk, mintha a szlávok hadifogoly helyzetbe kerültek volna. Gardizi szerint a magyarok teljesen elrabosították a szlávokat, akiket rabszolgáiknak tekintettek, és akiktől az élelmiszereiket kapták”. (Ибн-Руста говорит, что мадьяры правили славянами, своими соседями, и накладывали на них такую тяжкую дань, как будто славяне находились на положении военнопленных . Согласно Гардизи, мадьяры полностью поработили славян, которых они считали своими рабами и от которых они получали продовольствие). Még érdekesebb, amit a magyar „dolog” és az orosz „dolg” (kötelezettség, adósság) szavak lehetséges kapcsolatáról kifejt. Azt írja, hogy a magyarok begyűjtötték a szlávokat azért, hogy dolgozzanak, ami attól kezdve nekik kötelezettség lett. Tehát a szláv földműves a magyaroktól kapott eszközökért (ló, szerszám) köteles volt dolgozni. Ez a kapcsolat lehetett prototípusa a későbbi kijevi hűbéri munkavégzésnek (труда по договору) majd a tatár idők munkauzsorájának (кабалы). Mint tudjuk, az idők változtával ebből lett a „robot”! (Szerző megjegyzése).

Nos, ilyen háttér információ birtokában nem nehéz elképzelni, hogy Árpádék, miután elhagyták Kijevet, adószedőket küldtek Kijevbe. Sajnos akkorra ott Oleg új rendet vezetett be, és az adószedők csak mint ma a cigányok, kóvályogtak Kijev falai alatt. Nézzük a tényeket!

Font Márta történész is úgy tartja, hogy „A varég Oleg fejedeleem a PVL máshol sajnos nem ellenőrizhető adatai szerint 882-ben Novgorodból indult el és foglalta el Kijevet; első támadását pedig 907-ben vezette Bizánc ellen. A magyarokkal való konfliktus hiányából azonban inkább arra gondolhatunk, hogy a PVL bizonytalan adatától eltérően a varég-ruszok Oleg vezette csoportja csak azt követően jelent meg a Kijev körüli térségben, mikor a magyarok már elhagyták Etelközt, azaz 896 után”. / Határtalan Régészet - 2. évf. 1. sz. (2017. március) Font Márta: Magyarok és_vikingek a 9–10. századi Kelet-Európában. 9. old./

898-as évben a magyarok már a Kárpátokon belül voltak. De nem csak az időponttal van baj! A krónikában szereplő magyar helyneveket együttesen, szerepüknek megfelelően kell vizsgálni! Az „Угорское урочище” a magyarok (Álmos) állomáshelye, tábora lehetett akkor, amikor Kijev alá érkeztek. (Még Oleg előtt!)  Ez egy elkülönített magaslaton volt.  Erről a népvándorlásról, vonulásról (hódításról) másképpen szól a krónikás, mint a 898-as „vonulásról”. (Затем пришли белые угры и заселили землю славянскую, прогнав волохов, и овладели землей славянской. Azaz: Azután a fehér magyarok jöttek és örökölték a szlávok földjét, miután elkergették a volohokat, akik azelőtt a szlávok földjét birtokolták). De 898-ban a kijevi dombról (Киевские горы, холмы: „Шли угры мимо Киева горой” ) --  amelyiket „ma Magyarnak” hívnak -- van szó. (E mögött rejtette el Oleg a csónakban ülő fegyvereseit, mielőtt megölte volna Aszkoldot és Dirt). De ez alatt a domb alatt, egy több százezres tömeg (egy komplett népcsoport) így nem „vonulhatott”! Viszont egy adószedő, békés különítmény táborhelyének ideálisan megfelelt, ráadásul az időpont is stimmel! De a mai modern histográfia egyik jelentős képviselője, V. A. Shorohov szerint is, „a 6406. cikk csak legendabeli feljegyzésének tekinthető arról, hogy a magyarok Oroszország déli határain megjelentek”[1] – és nem több! /В. А. Шорохов: Летописная статья 6406 г. и роль мадьяр в ранней русской истории (современная историография). ROSSICA ANTIQUA. 2015 (1)/.

Ez történt Kijevben, anno 898-ban, a PVL krónikása szerint!

[1] Таким образом, лишь статья 6406 г. может рассматриваться как запись преданий о появлении венгров на южных границах Руси.

Vengr, venger az orosz nyelvben magyar embert jelent. De ez lengyeles műszó, ami az ugorból eredeztethető. A népi szóhasználatban „mágyári/mágyárszki” volt itt is a használatos. A legrégibb orosz írásos emlékben „A Régmúlt idők krónikájában” (PVL) pedig ugri/ugrin (ugorok) a magyarok neve. (угринъ, мн. угре). Ez a krónika a 11-12. század határán keletkezett Kijevben. A szó etimológiájába nem mennék bele, fogadjuk el, hogy ez a szó az „onogur” török szóból származik, ami tíz ogurt jelent a török nyelvekben. A kifejezés tartalma pedig: tíz ogur (nép) ága, ágazata. Elterjedt, de nyelvészetileg megcáfolt nézet szerint az ogur kifejezés az ótörök oq, azaz nyíl szó származéka lenne, és a nyíl a „nép” jelentést képviselné. /Az ótörökben, állítólag, nem mehetett végbe egy oq > ogur (oguz) átalakulás/. (Wikipédia). Ezt a nézetet az orosz PVL szakértők is elfogadták: „Показательно в связи с этим и омонимичное древнерусское и праславянское обозначение венгров - угра, угры: оно восходит к тюркско-болгарскому обозначению союза племен оногур («десять стрел»). / Ср.: Агеева Р. А. Страны и народы: происхождение названий. М., 1990. С. 65-66; Фасмер М. Указ. соч. Т. 4. С. 147./ Tehát abban maradhatnánk, hogy a 11. században a szláv szomszédjaink minket „ugriknak”, „ugrinoknak” neveztek, ez van adatolva a PVL-ben. Igen ám, de ugyan ebben a krónikában megjelenik egy nép-, és területnév, amely hol ugyan olyan formátumú, mint a magyart jelentő ugri (угра), hol pedig jugrinak (Югра, в Ипатьевском списке) írják, és egyértelműen egy magas északon élő nép és terület elnevezése.

Milyen problémákat okozott ez a kettősség a magyar őstörténet kutatásban? Idézem Götz László történészt: „A Nesztor-krónikában, majd más orosz évkönyvekben többször előfordul a „Jögra”, „Jugra”, „Jugria” kifejezés, egy a magas északon, valahol a Fehér-tenger és az Ob alsó folyása közötti térségben fekvő terület elnevezéseként. Majd a 16. század első felében Herberstein báró, I. Ferdinánd moszkvai követe, „hallotta” Moszkvában, hogy a magyarok „Jugriából” vándoroltak Pannóniába. Ezt az adatot használta fel annak idején Schlözer a magyarok északi, finn-vogul származásának kimondására. Azt állította, hogy a „Jugra” név azonos a magyarok külföldön elterjedt „hungar”, „Ungar”, „ungri”, „vengre” nevével. Később követői, Zeuss, Büdinger, Rüssler és Dümler is szorgalmasan érveltek ezzel az egyeztetéssel. Tőlük került át Hunfalvy kelléktárába és idővel egyik legkedvesebb vesszőparipájává vált.” (G. L. Keleten kél a nap. I./278-279. Püski, 1994.)

A PVL eredeti szövegét olvasva – még a nem történész-nyelvész is – elég jól el tudja különíteni, hol jelent az ugor szó magyart, és hol vonatkozik Jugor-földre (Югорский край), illetve annak lakóira. Igaz, vannak esetek, amikor fejtörést okozhat a krónikás „bibliai időkre” vonatkozó eszmefuttatása, pl. amikor a Kaukázus hegyeit is „magyarnak” (Угорскими) nevezi, ami pedig akkoriban a Kárpátokat jelentette. (в космографическом введении к ПВЛ Кавказские горы ассоциируются с Угорскими, т.е. Карпатами, ≪Венгерскими горами≫) /Югра в контексте начальной русской истории. Автор: Петрухин, В. Я. Дата публикации: 2008./

Számomra a legmeggyőzőbb bizonyítékát annak, hogy az ószláv nyelvhasználatban az ugor/ugrin szó magyart jelentett, a helynevek és a történelmi Ugrin személynév vizsgálata adta.

Hol vannak az ilyen helynevek? Érdemes utánajárni, és én ezt meg is tettem! És vajon a névkutató szakértők miért nem úgy foglalkoznak velük, mint népnévből alakult helynevekkel, személynevekkel? Magyar-e az Ugrin személynév? Ez a név a honfoglaló Csák nemzetség több tagjának is neve volt. Ugrin, kalocsai érsek, IV. Béla egyik kiváló hadvezére, aki Muhinál elesett, a honfoglaló ősök leszármazottja volt. A 13-14. századi oklevelek tele vannak Ugrin nevű lovászmesterekkel, tárnokmesterekkel, országbírókkal.

Az Ugrin-Ugron személynév eredetével és alakváltozataival többen is foglalkoztak. Pl. Hóman Bálint. A Magyar középkor taglalásakor (az Ugron szónál) ezt írja: „Az Ugrin név első biztos említése magyarországi forrásban 1146-ból való és Csák nembeli Ugronra vonatkozik… Az első Ugrinusok azonban, kiknek nevét ismerjük, horvát emberek voltak… Az első Csák nembeli Ugrin tán Kálmán király hű kísérője, Ugra comes (Képes Krónika 1095-höz), az első névszerint ismert horvát bán (v.ö. Századok, 1909. 377–378. l., Pauler: M. Nemz. Tt. I. 2 221. és 467. l.) volt, kit a horvátok Uguranus (Ugaranus) comes néven ismertek. (Šišic: Prirucnik. I/1. 628., 634. l.)”. Véleményem szerint mindez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy esetleg, itt is a népnévből lett személynév jelentésmódosulásának egy példájával találkozunk-e? A lengyeleknél, a horvátoknál, az oroszoknál az Ugor, Ugrin és a belőlük képzett személynevek viselői valamiképpen a magyarokhoz kötődtek. A megkülönböztető jelző, amivel a többiektől eltértek az a „magyar” volt, és ezt a náluk használatos szóval fejezték ki. Tehát téves Hóman azon megállapítása, hogy „Az első Ugrinusok azonban, kiknek nevét ismerjük, horvát emberek voltak”! Helyesebb lenne, azt mondani, hogy horvátok között élő magyar emberek voltak! És ezt éppen a nevük bizonyítja!

Van személynév eredetű bizonyíték is ebből a korból. Ő volt Szentéletű Magyar Mózes szerzetes. (Született Erdélyben, 990-995. körül, meghalt Kijevben, 1043. július 26.-án.). Orosz neve: Преподобный Моисей Угри́н (St. Moses the Hungarian).

Magyar Mózes az ortodox egyház szentje. Ezért tisztelete, kultusza nem alakult ki a (katolikus és protestáns) magyarság körében. Életének legfontosabb forrásait a kijevi Pecserszkaja Lavra Paterikonja őrzi. 1025 és 1043 között a kijevi Barlangkolostorban élt. (A hagyomány szerint ő volt a monostor harmadik lakója.) Legendáját, magyar nyelven először Iglói Endre közölte 1962-ben. A nyíregyházai Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola 1997-ben jelentette meg Ivancsó István: Magyar Mózes – liturgikus tiszteletének tükrében című írását. Mózes fivéreit, Magyar Szent Györgyöt (ünnepe: július 24.) és Novotorzsoki Szent Efrémet (emléknapja: január 28.) szintén tiszteli az orosz egyház. Magyar Szent Györgyöt (Georgij Ugrin), aki idősebb testvéreivel, Szent Mózessel és Szent Efrémmel Borisz fejedelem szolgálatában állt, 1015. július 24-én gyilkolták meg. Ezen szentek nevének  az Ugrin jelzője minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a 11. századi Kijevi Rusz lakói a magyarokat ugoroknak, a magyar embert ugrinnak hívták! Alátámasztja ezt Ladó György Magyar utónévkönyve is, amely szerint „Az Ukk személynév a magyar Ugrin ~ Ugron személynév rövidült alakja, és egy szláv ’magyar’ jelentésű szóból vált személynévvé. Ugyanez a név bújik meg a Veszprém megyei Ugod (a -d itt kicsinyítő-becéző képző), illetve a Bács-Kiskun megyei Tiszaug nevében. M. Vasmer Etimológiai Szótára szintén az ugrin szó magyar jelentését bizonygatja: Угрин – прилаг. угорский "венгр, венгерский", только др.-русск. угринъ, мн. угре (Пов. врем. лет), укр. вугор, угор, сербск.-цслав. гринъ, мн. гре, сербохорв. угар, род. п. угра, также угрин, словен. vogr, vogrin (Мi. ЕW 223), чеш. uher, слвц. uhor, польск. wegier, wegrzyn. Из слав. *ogъrinъ заимств. др.-лит. unguras "венгр", не позднее начала Х в.; A kérdés viszont az, hogy az alábbi helyneveket (rajtam kívül!), miért nem ebből a megközelítésből vizsgálják a „szakértők”?

Uhryn (49.4767; 20.8594) Lengyelország. 1945-ig itt lemkók (lemákok) éltek.

Uhryn’               (48,97028; 25,84028). Kis falu Chortkivtól délre, a Szeret partján. Itt található az Ugrinszka barlang.

Ugra , az Oka baloldali mellékfolyója.

Ugra, település 54.7609, 34.3882.

Ugrica, település 54.4253, 33.5509, és az Ugra folyó. Ma ez a kalugai terület. A magyarok ősei a 8-9. században erre is vonulhattak. Lásd. Pl. K. J. Grot könyvében: „В продолжение своего пути Мадьяры, по всей вероятности, несколько раз останавливались на более значительное время. Так есть основание думать, что подобной стоянкой была местность на Оке в нынешней Калужской губернии. На это предположение наводит нас река Угра (приток Оки), обязанная по‑видимому этому обстоятельству (т. е. прохождению здесь Угров) своим названием. Прозвали ее так, без сомнения, не сами Угры, а соседние Славяне.” /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./

Ugrin folyó Harkovnál. „Az Ud folyónál, a Muravszki  Út bal oldalán van az Ugrin és a Lopány folyócska. Az Ugrin pedig az Udiba ömlik, a Lopány pedig a Harkivba, a Harkiv pedig az Udba”. /«Книга Большому чертежу»/ Erről az írja K. J. Grot, hogy: „az Ugrin névben (mint az Ugra folyónévben is) nem lehet, hogy ismételten ne lássuk meg a magyarok nyomát, akik bizonyos (nem túlságosan jelentéktelen) ideig vándoroltak ezen a helyen”. В этом названии „Угрин“ (как и в р. Угре) действительно нельзя опять не видеть следа Угров, которые в течение некоторого (не слишком незначительного) времени кочевали в этой местности. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206-217/.

Uhorské Ugra (48.47144; 19.75153). Nógrád megye, (ma szlovák területen van).

Ugra (Biharugra 46.9693, 21.5976) A jelenlegi magyar-román államhatár találkozásánál fekszik. Biharugra területén az Árpád-korban már léteztek települések: Peszere, Peterd, Iregd vagy Nagyugra, Kisugra vagy Egyházasugra, Monostorugra.

Ugra (Marosugra 46.4475, 24.3211). Marosvásárhelytől 22 km-re délnyugatra a Laskod-patak torkolatánál a Maros bal partján fekszik.

Ugra (Szászugra, Ungra, Ugrona. 45.9834, 25.2671), Nagyközség Nagy-Küküllő vármegye kőhalmi járásában.